Megannyi üzenetet, hozzászólást, megjegyzést kaptam, hogy így a forma nélküli világok, úgy a menyországok, meg mindenféle tudom-ányos magyarázatok pusztán egyetlen egy dolog miatt: hogy az emberek megpróbáljanak kibújni a felelősség alól. Annak a felelőssége alól, hogy kik is ők valójában - itt, ebben a fizikai valóságban, mint szó, mint tett, mint befolyásoló tényező.
Az, hogy az ember miben vesz menedéket - igazából az az egyén valódi önmaga belül: önérdek, vallás vagy eszme - az határozza meg az egész megnyilvánulást.
Sok ember nem képes felfogni, hogy mi is valójában - s ha valakitől hallja - támad, verbális agresszióhoz nyúl - nem fogván fel, hogy mindaz, amit reagál valamire - az is a színtiszta önmaga - hiszen ő maga, önmagán belül reagál valamire, amit az érzékszerveivel tapasztal.
Sok ember megelégszik az ímmel-ámmal kifogásolt önérdek-rendszerben való bújással, mint személyes boldogság, siker, vagy család, kisközösség, vagy csoport - és ezzel azonosul, ezért tesz meg dolgokat, hogy a bizonyos jót meglelje - holott nem fogja fel, hogy ennek alapja az elkülönülés - hiszen amibe nem fér bele minden és mindenki, mint egy és egyenlő - az nem teljes - az feltételekhez kötött és ezért múlandó.
A hívők másik stratégiája szinte ugyanaz, csak itt van plusz egy kifogásréteg, mely minden felelősséget ráfog egy felsőbb hatalomra, mely az isten, meg az univerzális fény, szeretet stb - de igazából ezek az emberek sem a józan ész alapján élnek - holott elméletben már némelyikük képes felfogni egyfajta egységet - ezen az általános illúzórikus kifogásmémen keresztül - csak hogy ne kelljen a saját személyes életében szembenézni a dolgokkal, pontosan úgy, ahogy azok vannak, nehogy lehulljon a lepel és a feltételekhez kötött álboldogság tovaszálljon.
Mert ugye mindenkinek megvan az 'életnek nevezett programban' a túlélési stratégiája, hogy hogyan is védje meg magát és érje el azt, amit akar.
Persze vannak elég kifinomultan önhazugok, akik szinte mindent elfogadnak, mondván, hogy a lemondást mesterfokra víve, teljesen a rendszerre bízva magukat egyfajta örök reményben és hitben úsznak, hogy ez eleve elrendeltetett - ezért a változást, mint a valódi gyakorlati felelősségvállalás még ötletként sem tud megfoganni, mivel bolondbiztos az ön-kép.
Ha azt mondom valakinek, hogy az érzelmektől meg lehet szabadulni, egyből jön, az védekezésül, hogy "de hát attól vagyunk emberek", mire én "de az nem valódi, s ha az alapján definiálod magad, akkor te sem vagy valódi", s ekkor jön az univerzális válasz, hogy "érzelmek nélkül röbötok lennénk" - ez szintén elég gyenge.
Ezek szerint a fák, állatok, kisgyerekek mind robotok - kétlem.
Nekem inkább fordítva tűnik, mivel az érzelem egy adott előredefiniált belső reakció, mely erőteljesen és határozottan determinálja az ember tapasztalását, kifjezését.
Az igazán érdekes dolog az, hogy vajon honnan jönnek az érzelmek? Mik azok az érzelmek?
Mi történik, amikor érzelem jön? Az emberek hajlamosak ezeket nem komolyan venni, de igazából nekem úgy tűnik, hogy félnek valóban felfogni, hogyan is működnek valójában.
Hogy hogyan is lettek azok, akik most itt tapasztalják magukat.
Bizony ez nekem egyből felveti a kérdést, hogy akkor hogyan lehetünk annyira biztosak magunkba, az érzelmeinkbe, ha azt sem tudjuk, hogy miért olyanok, amilyenek - hogy miért van az, hogy azokat kergetjük, követjük, kerüljük, kizárjuk életünkből?
Mikor azt mondom, az érzelmek a gondolatokból épülnek fel, nagyon ritkán nem hallok erre vonatkozólag is ellenkezést - "dehogy, az teljesen más!"
Nos, honnan jönnek a gondolatok? Hová mennek? Hol vannak?
Ezek az egzisztenciális kérdések roppant fontossá kezdenek válni, amint az ember kicsit elkezdi áskálni a mibenlétét - úgy értem valóban - azaz nemcsak kifele, hanem igenis befele figyelve.
Valóban fontos, hogy egy kellő adag szkepticizmussal vágjunk neki az "igazság" mibenlétének személyes felderítésébe, hiszen a külvilág - számtalan féle igazsággal, bölcselettel és eredettel tud szolgálni, mikor ezek a kérdések valójában zajlani kezdenek bennünk.
Érdekes megfigyelni az emberek hozzáállását ezekhez, s valójában már az is az emberre "méltó", ahogy és amit beenged a külvilágból, mint egyfajta válasz az egszisztenciális kérdéseire. Egy egész szép út felépíthető ebből, s az érdekes, hogy az ember mikor és hogyan talál olyat, amit "magáénak" vall, és aztán azzal vajon megelégszik-e, mint "A Válasz" - vagy csupán ideiglenesen elméjét lefoglalván, valódi éhségét képtelen lévén csillapítani - tovább kutat.
Ezen a ponton mindenképp felhozom az őszinteség fogalmát, mert ugye az őszinteség igen közkedvelt szó, ámbátor eléggé ki is lehet csavarni, hogy aztán mindenki a saját maga értelmezése szerint használja, élje meg, használja ki stb.
Tehát az őszinteség. Mit jelent őszintének lenni? Mikor valaki egyértelmű, abban stabil és akár valamiféle okkal áll ki valami mellett.
Egy géppisztoly bizony például elég őszinte dolog, az, ha úgy van, szarrá lő akárkit, ő szinte csak azt teszi, hogy amire mutat a csöve, arra képes halálosztó fémeket lőni, egész sokat rövid időn belül. Hahaha ez elég őszinte. Az is, aki fogja - őszintén ott a kezében a géppisztoly, és azzal őszintén kifejezi, hogy most igazából "én képes vagyok szarrálőni". Őszinte, mert egyértelmű, hogy nem virágokat ültetni való, nem gyengéd művészetként embereket szórakozhat, hanem brutális módon az élet és halál ura.
Vagy mint az olajtársaság - őszinte: "itt a benzin, rohadt drágán adjuk, kurvára nem érdekel, ha szétbasszuk a természetet, a lényeg, hogy fizess és kapod, vagy le vagy szarva. Ha veszélybe kerül a folyamatos benzin biztosítása - nem hezitálunk géppisztolyt venni, hogy megmaradjon a jelenlegi helyzet."
Ez is őszinte, csak a vak nem fogja fel, hogy ezek ilyen őszinte dolgok.
Eme hosszú közjáték után egy kicsit egyszerűbb lehet megérteni, hogy az őszinteség nem biztos, hogy elég a világboldogsághoz, bár mindenképp egy lépcsőfok lehet a realizációban.
Tehát én az őszinteséggel az ön-őszinteséget értem - azaz az ember önmagával őszinte, önmagának nem hazudik, önmaga előtt nem leplez, nem terel, nem titkol, mivel bízik saját magában, ezért meri felfedezni, meglátni, megélni azt, hogy ki is ez az "önmaga" valójában.
Ez egy olyan képesség, attitűd, mely segít az embernek felfedezni, hogy mi is történik, és ráadásul azt is, hogy miért és hogyan.
Én például kemény éveket töltöttem el azzal, hogy megfejtsem a gondolatokat, honnan jönnek, hová mennek, és akármennyire is nevetségesen hangzik, mindenkinek ajánlom, hogy egyszer üljön le és csak tegyen így. Érdekes megfigyelés, hogy hol jön létre a gondolat, és honnan jön? hová megy? Miért jön létre és hogyan?
Feltételezhetünk egy bizonyos "véletlennel való megmagyarázást", vagy mondhatjuk "felsőbb hatalomnak", vagy akármilyen olyan dologgal is sugallva azt, hogy igazából nincs közünk, befolyásunk, hatalmunk afelett, hogy milyen gondolatok jönnek bennünk.
Erre persze az ember rá tud cáfolni, hogy "tudok gondolkozni bizonyos dolgokról, ha akarok" - ámbátor ez azért általában összetettebb, mint, hogy "sokszor gondolkodódom, de néha én magam gondolkodom".
Amíg nem jöttem képbe azzal a fogalommal, hogy ön-őszinteség, ön-felelősség, addig csak a felszínt kapargattam.
Hiába foglalkoztam a zazennel, a tibeti tantrával, a titkos tanításokkal, a dualitást meghaladó szahadzsával, a szamádhival - mindig csak majdnem értettem meg - hiába voltam képes megállítani a gondolatokat, ha jöttek, látszólag mindig a semmiből jöttek és a semmibe tértek vissza - ezért is nagyon közkedvelt az "üresség tana", mert megfoghatatlan és ezért afféle szent, már-már tabu-totem. Lószart!
Az ön-őszinteség az egyetlen, amivel az ember képes realizálni mindezt. Nemcsak, hogy honnan, hogyan, hová és miért jön-megy a gondolat, hanem azt is, hogy ezekből hogyan épül fel az érzés, érzelem, az energetikai rendszer, ami a gondolatok, szavak, tettek mögött rejtőzik.
Ó, egy pillanatra kitérek, hogy mi ez a sok gondolat-dolog. Egy bizonyos napon egyértelművé vált számomra, hogy képes vagyok gondolatok nélkül létezni, sem érzelem, sem gondolat, sem érzés - egyszerűen csak vagyok, az aki, úgy ahogy, az ami.
A belső csend definiálatlan egyszerűségében feloldódik az elkülönültségérzet - a tapasztaló, a tapasztalt és a tapasztalás egy és egyenlő - olyasféle halmazállapot, mint a víz, de igazából az ember elkezdi realizálni, hogy mindennel egy és egyenlő - ez megélhető fokozatos kiterjedéssel vagy pillanatnyi rávillanással(bár szkeptikussá váltam ezekkel a múltbéli élményekkel kapcsolatban is, most mindenképp felhoztam, mint egyfajta állapotjelző, hogy kiteljesedjen a nézőpont, amiért a gondolatokról, érzésekről írok).
Tehát mikor egyszerűen nem tudok vagy nem is kell megragadni semmit magamban, hogy "ez a kezem", "ez egy asztal", "ez személy Z" - mivel nincs szükség rá, mert ITT van a közvetlen, direkt tapasztalás, mintha önmagam tapasztalnám, elkülönülés vagy definíció nélkül.
Ez az fajta szemlélet sokmindenre választ ad az embernek,(mint saját maga, az élő VÁLASZ), melyekre előtte önmagán kívül kereste a megfejtést, vagy másokban vagy iratokban bízván, ahelyett, hogy önmaga megtapasztalja.
Egy pár ilyen tapasztalás után az ember, az elméjében nemigen lel válaszra - s ha nem adja fel, akkor hamar rájön, hogy bizony önmaga elméje nem is mindig annyira csodálatos, főleg akkor, mikor rádöbben, hogy amikor az elmét használja-az elmében van az ember, akkor ez az egységélmény igen erőteljes kompromisszumokkal bírható megtapasztalhatóságra.
Sok keleti tan foglalkozik ezzel, az elme, mint egyfajta entitás, mely a dualitás eszköze - melyben reprezentálódik a tapasztaló, tapasztalás és a tapasztalt, mint elkülönültnek látszó fogalmak.
A nyelvünkben ez nagyon szépen látszik is, hogy "fogalom" - "az ember az elméjében megfogan valami", vagy "felfogja" - azaz egy belső, virtuális térben valamelyest szimbólumokkal szimulálja azt, amit nem képes megtapasztalni, mint önmaga, ám mégis valahogy interakcióba kerül vele, merre akár egész alkalmasnak is tűnhet ez a kettős-vagy hármas elkülönülés-alapú akció-reakció alapalgoritmus.
Mert ugye, ez egy afféle algoritmus - nem cselekednek másképp a gépek, robotok sem - digitális, egész vagy valós számok tartományokra osztott értékeit kategórizálják és azokon hajtanak végre logikai(amiket szintén számokkal - 0 vagy 1 - definiálnak) műveleteket, amik alapján meghatározottan reagálnak bizonyos dolgokra. Ezeket a meghatározásokat pedig a memóriában tárolják.
Ki lennél minden emlék nélkül? Nem tudnád előhúzni a jól begyakorolt, előredefiniált ön-identitásodat, hogy ki vagy, mit szeretsz, milyen vagy, bizonyos helyzetekben hogyan viselkedsz, milyen ruha tetszik, hogy szereted a kávét, milyen a tested, milyen lélegezni, s mégis mi ez az egész?
Ez esetben nemigen lehet bízni az emlékekben - mivel nincsenek ITT - ellenben egyetlen egy dolog biztos, hogy ITT van ekkor is - az önvaló(self) - önmagam, aki tapasztal, aki kifejez - az van itt - mert ha nem vagyok itt, akkor nem is tapasztalhatok, fejezhetek ki - MI VAN HA ÖNMAGAMBA, mint spontán kifejezés bízok?
Ha nem aszerint látok és hallok, amit gyerekkoromba tanítottak, amiket az évek során csiszoltam, hogy most szerintem a jó kávé forró, két cukorral feketén jó, de előtte meg hidegen és keserűn volt jó - aztán egy kis tejjel mégjobb - ezek a definíciók változnak, holott mi van, ha az adott pillanatban döntöm el, hogy iszom, és hogy az hogy tetszik?
Ez a spontán, "interpretáció" nélküli - belső csendből jövő azonnali cselekvés, mely nem igényel emlékeket, mely képessé teszi az embert, hogy úgy tapasztalja magát, a létezést, ahogy az tényleg van - előítélet és személyes, múltbéli tapasztalattól abszolút mentesen.
Egy ilyen megtapasztalás, mely mondjuk egy pillanattól órákig eltarthat - igen komolyan meg tudja az ember valóságképzetét rendíteni - tekintve, hogy mindaz a nagy csomag, amit az ember a hátán, a fejében cipel, hogy "kivagyok, mibajom, mit csinálok, honnan jöttem, hova megyek" - egyszercsak eltűnik, mintha sose lett volna - és az ember kénytelen ezek nélkül szembenézni azzal, hogy mi van ITT - és a józan ész szerint, az ember sokszor önmagát kezdi tapasztalni - mert az van ITT - ha a belső csend egész stabil - ez lehetséges, mert a belső csend maga a légzés - elválaszthatatlan.
Tehát az ember csak pislog, mint a ma született bárány, hogy most "mi van?".
Vagyis én szó szerint így tettem, igen hosszú ideig, mert az elmém döbbenetes módon teljesen leállt, aztán én igen erőlködtem, hogy induljon már be(mert anélkül még sose léteztem), hogy tudjam már legalább azt definiálni, hogy MI VAN - de nem tudtam.
Szóval feladtam - s rájöttem, hogy nem is kell - hogy lehet úgy élni - így élni, hogy csak úgy vagyok, jövök, megyek, beszélek, cselekszek, anélkül, hogy definiálnám - anélkül, hogy az elmémmel megragadnám, fogalmaznám, egyszerűen csak élni.
Persze aztán ez, mivel feltételekhez volt kötve, elmúlt, de valahogy valami örökre megváltozott. És akkor kezdtem el kutatgatni a világban, hogy más vajon tapasztalt-e már ilyet. És sokmindenre leltem, ám ez egy egész kis komoly utat eredményezett, amit most nem részletezek, de végülis a lényeg az lett, hogy gyakorlati módszerre leljek, mellyel örökre leállíthatom az elmém, és végre ÉLJEK.
Egész gazdag élményvilágra tettem szert "ilyen fogalommentes téren", amik azért jöttek jól, mert viszonylag eredményesen tudtam úgymond lemérni, tesztelni a különböző módszereket, technikákat, hogy azok valóban a leglényegretörőbben, legegyszerűbben és leghatásosabban támogatnak engem abban, hogy leszokjak az elmémmel való addikciómról.
Huszonéves kölyökként, sokszor komolytalan, játékos gyerekként megnyilvánulva szinte maroknyi ember volt, kik körülbelül sejtették, ki vagyok, mivel foglalkozom úgy valójában, ám sokuk olyan módszerre lelt, melyeket ők a legeredményesebbnek véltek, míg én egyszerűen sokkal jobbra leltem.
Abban, hogy képes voltam egyáltalán merni megkérdőjelezni magát buddhát, a megvilágosodást, a pszichedelikus sámánizmust és a tantrát, töbszörös, igen megrázó, határozott halálközeli élmények segítettek, melyekkel egyértelműen és világosan kiderült, hogy valamit igencsak rosszul csinálok. Az életem egyre meredekebben közelített a szakadék legaljára és igen kemény kompromisszumokat kellet kötnöm, hogy egyáltalán legyen mit ennem és ne aludjak az utcán. Ezek a kompromisszumok pedig napról napra, percről percre egyre jobban nyilvánvalóvá tették, hogy ez, amit éppen akkor tettem, nem az, aki én valójában vagyok, és hogy ez most szükséges volt, meg idáig í]y eljutnom, de most ennek vége.
Még leírom, hogy a spirituális meditációmban mire jutottam, mielőtt röviden összefoglalnám, hogy mi az a módszer, amelyet a leghatékonyabbnak tapasztalok az önmegvalósításban.
Tehát a meditáció valahogy nekem mindig csak határozottság kérdésének tűnt.
Tehát ha nagyon elhatározom, akkor nagyon meditálok - aztán ha ez kellő erejű, akkor az ember addig csinálja, míg (valami) meg nem változik.
Természetesen a stabil, felfedezhető belső csendről van szó, hogy a gondolat elektromos kisülések a fajben leálljanak, és a belső eggyéváljon a külsővel és fordítva.
Valahogy egész sokáig olyan érzés volt, mintha egy követ kellene a hegy tetejére feltornászni - aztán hirtelen az ember ffffff -- felér és a követ se tartani nem kell, se tolni, hanem egyszerűen ott van az ember a hegy tetején, a kővel és a belső csend kiterjed.
Ámbátor, ez igen erős kompromisszum volt - hiszen az, ahogy azt az óriási követ felcipeltem a hegyre - az maga volt az elmém - a lehető legnehezebb - bár talán a leggyorsabb eszköz ez - mivel az az erős fegyelem és koncentráció, akarat, ami leállítja a gondolatokat - szorosan összefűződött az ülőmeditációval, a gyakorlati semmittevéssel.
Ha a követ a hegy tetejére példával élnék - akkor azt mondanám, hogy a gondolataim csíráit, az a sok ezret - erővel belepakoltam egy nagy zsákba és szorítom-szorítom és tolom fel a hegyre, és bármikor legurul, gurulok vele énis és kezdem az egészet elölről.
Aztán egy idő után -ha az ember képes(nekem pár nap volt), akkor egyszercsak "beesteledik és kivilágosodik egyszerre, kihull lelked s tested stbstb"...
Ámbátor, nincs semmiféle hegy meg fennt lennt, de hogy a dögnehéz zsák is ottvan az emberrel - és ha valami olyan dolog jön képbe, amit spontán nem tudok lereagálni - akkor a jól belémvésődött szokás szerint belenyúlok a zsákba, hogy kikapjak egy jó kis velős gondolatot, és hrrrrr máris újra leestem a hegyről.
Nem is beszélve arról, hogy a belső csendet esetleg séta, beszélgetés, "munka" közben stabilan megélni... erre ezek a meditációk egyáltalán nem irányultak...
Holott bennük volt, hogy ha ezt csinálod, majd átszivárog a "hétköznapi" életedbe stbstb
De igazából nem is annyira... sőt...
Mert az az érdekes ezekben, hogy igazából ezek a gondolatok bennem jönnek létre - ezek a gondolatok maguktól jönnek mennek - viszont ha őszinte vagyok magamhoz, akkor megértem, hogy miért - ha képes vagyok annyira éber és öntudatos lenni, hogy észrevegyem, hogy mi váltja ki az adott gondolatot, akkor az gyakran egy "másik nyomra" vezet, amely egy kicsit közelebb visz a kiindulóponthoz - és ez az az igazság, amit magam vagyok képes felfedezni - amit nem a tanítások, nem a tudomány fog megmagyarázni, hanem saját magam válok annyira őszintévé és nyitottá, hogy egyáltalán merem felfedezni, hogy mit miért teszek.
Mert amikor épp egy gondolat van bennem - abban a pillanatban az van - akármilyen gyorsan is történik, abban az apró pillanatban én a gondolattal foglalkozom - csábítónak tűnik egyszerre belül gondolni gyorsakat és közben a külvilágot szemlélni - de igazából ez eléggé egyértelműen feldarabolja az egységet.
Persze az is egyértelmű, hogy ha az ember folyton gondolkodik - akkor egyáltalán nincs itt, sokszor azt sem tudja, mi történik vele, körülötte... Ez már egy eléggé elfajult változat, mert ilyenkor a pillanat, mint valóság abszolút nem játszik szerepet az emberben - hanem inkább amit a múltban összegyűjtött - azzal operál, hogy valamiféle következtetést, támpontot, algoritmust találjon, annak megfelelően, hogy a következő lépését meg tudja tenni -- aszerint, amit akar.
Tehát a gondolatok megállítása nem csupán abból áll, hogy találok valami olyat, amitől elfojtom, befagyasztom - mert például a spiritduális mantrákok is ilyesmik: ha mondom őket, akkor egyfajta transzba tudok esni(mondjuk órákig mondva) - annak reményében, hogy majd leáll az elmém, mert a varázsszavak hatására minden megjavul magától.
Afféle ima ez a reményteli szolgabeállítottságú lénynek, és az ön-őszintétlensége tagadhatatlan: sem nem veszi figyelembe a fizikai, konkrét valóság által sugallt transzcendencia pontokat, sem nem akar annyira őszinte lenni magával, hogy belássa: a gondolatok és érzelmek nem csak úgy lettek és nem csak úgy felszívódhatnak - hanem valamit tett a múltban, hogy kialakultak és ezt kellene realizálni, hogy miért és hogyan - mert akkor a helyzet úgymond kinyílik és a kiindulópont, a magja az egésznek nyilvánvalóvá válik.
És aztán, mikor az nyilvánvalóvá vált, azzal kell dolgozni, közvetlenül - nem az eredményén, a gondolaton - mert az pusztán a következménye. Tehát nem a tünetet kell kezelni, hanem a probléma magját orvosolni.
Viszont, van még egy eszköz, mely irtózatos segítséget jelent ebben a transzcendenciában, mégpedig a megbocsátás. Megbocsátani annyit jelent: változni.
Amikor az ember azt mondja, hogy "megbocsátok neked" - akkor azt mondja: többé nem hibáztatlak, egy új esélyt bocsátok számodra.
Megbocsátani, mint tiszta lapot adni, mint minden belső ítéletet elengedni és egyfajta bizalommal jár.
Érdekes pont, hogy az ember csak azt tudja megbocsátani másban, amit magában meg tud.
Csak annyira tud megbocsátani másnak, mint amennyire magának meg tudna.
Ezért érdemes önmagával kezdeni.
Mert mikor az ember realizálja például, hogy az, hogy minden nap 32x gondol féltékenyen a barátnőjére - ez egyértelműen félelem-alapú.
Hiszen, ha arra gondolok, "mi van, ha másvalakivel fog egy jót beszélgetni? Mi van, ha megtetszik valakinek és ő viszonozza? Mi van, ha aztán az az illető neki is tetszik? Mi van, ha aztán inkább vele akar lenni, ahelyett, hogy velem lenne?"
Ezek a gondolatok egyértelművé teszik, hogy az ember fél, hogy elveszíti a másikat - de miért? Miért félek, hogy a párom mást fog szeretni? Mi lesz, ha elhagy, mi lesz, ha én továbbra is szeretem de ő meg elhagy? Mi van, ha nem is szeret? Mi van, ha szeretés nélkül maradok? Mi van, ha egyedül maradok?
Ezek a gondolatok is könnyedén feljöhetnek - holott ezek már egyértelműbbé teszik a belső állapotot, mégsem a kiindulópontja az egésznek.
Az embernek nagyon őszintének kell lennie magával, hogy egyáltalán merje megkérdőjelezni, hogy miért is csinálom mindezt? Miért is félek, mi fáj valójában?
Mert, hogy az, hogy kell valaki, aki szeressen, nem azt jelenti, hogy "én magam nem tudom szeretni magam, ezért valaki kell ehelyett, s cserébe ahogy ő sem tudja szeretni magát, én majd szeretem helyette, és így egyikünknek sem kell szeretnie önmagát, hanem kölcsönösen támogatjuk egymást, azáltal, hogy "egymást" szeretjük.
Ez a mai világban teljsen elfogadott, holott az ön-őszntétlenség nyilvánvaló.
Szóval ez még egy szinttel mélyebbre viheti az embert önmagában - de ezt is lehet továbbvinni.
Miért nem szeretem magam? Mi miatt nem szeretem magam? Mit nem szeretek magamban? Mitől és mióta lett ez a bizonyos pont így?
Mondjuk, mert egyszer rosszat tettem kiskoromba és anyu mondta, hogy "nem szeretlek, mikor rosszat csinálsz" - és ekkor a kisgyerek fél, hogy nem fogják szeretni, ha rosszat csinál - holott, azt sem tudja, mitől volt rossz, amit csinált - de azt tudja, amikor a szülő nem szereti, akkor nem kap annyi dolog, mint amikor "szeretik". Eszeveszett baromság, ám elég jellemző ez - és az ember feltételekhez köti a szeretést. És az ember hibáztatja magát, és aztán a feltételekhez kötött szeretet máris köti a gyereket a feltételekhez, mert különben félni fog, hogy ha nem szeretik, akkor annyira nem lesz jó - nem játszhat annyit, nem kap édességet satöbbi.
Arra kondícionálva, hogy legyen valaki, aki szereti - az emberben feljöhet egy igény, hogy szetetetet adjon viszonzásul - s mivel az úgymond kívülről jön - kifele is kell menjen - mivel önmagát nem tanulta meg szeretni, ezért valaki kell, akit szerethet - hogy ne legyen bűntudata, amiért őt szeretik de ő nem szeret.
Az egész alapjaiban van elkúrva, mégis az egész társadalom ezt csinálja.
És az ember fél, hogy "elveszti, akit szeret-aki szereti", mert akkor egyedül marad, és akkor nincs ki szeresse, s az a "szeretni vágyása" önmagára nem tud irányulni, mert igazából nem is valódi. Hisz ha a szeretete valódi lenne, képes lenne önmagát szeretni, mert hogy szerethetne az ember mást, amíg magát nem szereti? S miért nem szereti magát? Mert képtelen. Miért képtelen? Mert vannak dolgok, amiket úgy tett, ahogy és nem volt képes elengedni, szó szerint nem tudott megbocsátani önmagának. Inkább úgy maradt, és azóta ekként létezik - ez ő maga.
És amikor az ember ön-őszinteségben kírja ezt magából, felfedezi, leás a mélyére, akkor rájöhet ilyen pontokra, ahol igazából volt valami a múltban, ami erre késztette, és hiába, hogy az a késztetőerő már nincs is itt, az ember képtelen megváltozni.
Mert akklnt definiálta önmagát, és ha ezt elengedi, akkor az önmagáról alkotott kép nem is az lesz, mint aki, és ez bizonytalanságot szül, ez egy falat képez az életében.
Ezért jó az önmegbocsátás: az ember egy új esélyt bocsát magának: "tudom, hogy féltem attól, hogy mi van, ha tosszul csinálom és anyu megver, de ezen túl kell lépni" -
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy rosszul csinálok valamit és anyu megver.
Ezzel úgymond kifejezem azt, hogy igen, így tettem, igen, ezért tettem í]y, és most, hogy már tudom, hogy így volt - ezt elengedem.
Realizálom, hogy én fogadtam el ezt magamban, én engedtem meg - én vagyok a felelős - és én vagyok képes változni is. Mert változni akarok, mert nem akarok félni többet, mert a félelem belső párbeszédet szül, mert akkor nem vagyok itt, és a belső csend folyton megszakad és emiatt nem vagyok képes a pillanatot itt és most teljesen átélni, úgy ahogy van, a múlttól függetlenül.
Tehát megjelölöm magamnak, hogy ezen a téren hajlamos vagyok a múlt miatt félni - de ennek véget akarok vetni - mintegy öntudatra hozom ezt a pontot - és ezzel képes vagyok megfigyelni, hogy mikor is jön a képbe ez a félelem.
Azzal, hogy megbocsátok magamnak - azzal nem biztos, hogy megváltozok - ám jelzem, hogy meg akarok változni - s ha valóban nem változok meg, akkor egyértelművé válik, hogy "meg akartam változni, de nem tettem - minden maradt a régi" - ekkor az ember nem engedte el a múltat a pillanatban, vagy csak "hazudott magának", hogy megbocsát, de nem is - vagy egyszerűen ez a pont nem elég mély, ha ez is csak egy automatikus következménye valami "eredendőbb" dolognak.
Tehát az önmegbocsátás egy remek eszköz arra, hogy az ember nyomon tudja követni, hogy mikor és miért vesz részt az elmében, és egyfajta teszt is egyben, hogy ez a megbocsátás valódi-e vagy csak afféle önáltatás.
Tehát ez egy remek eszköz arra, hogy az ember pontról pontra felgönygyölítse az elméjében lejátszódó folyamatokat - ahelyett, hogy másvalamivel foglalkozással vagy afféle "erővel" csitítsa le a gondolatokat - inkább megvizsgálja, hogy azok honnan jönnek, hová mennek, miért és mi ennek az oka.
Szórakoztató kifogás az, hogy ezzel az ember csak mégtöbbet gondolkodik, meg hogy erőt és valóságot ad ezzel csak a gondolatoknak - de valójában ez már megtörtént - ezért jönnek, mennek - és hozzáteszem, nem is arról van szó, hogy gondolkodjon eezekről az ember, hanem a fizikai valóságban fejezze ki - ezáltal szó szerint a felszínre hozva teljesen nyilvánvalóvá válhasson - vagy írással vagy hangos beszéddel - mert ha az ember a fejében kergeti a gondolatokat, akkor azok a gondolatok, amikkel a másik gondolatokat kergetjük - igencsak belegabalyodhatunk abba, hogy most akkor mi is van - ráadásul az fel is tud gyorsulni egy olyan szintre, amikor is már szinte automatikus és gyakorlatilag követhetetlen - holott pont az a lényeg, hogy lelassuljon az ember és lássa, miből mi jön.
Fontos még azt is hozzátenni, hogy az elme nem egy elkülönült entitás - az is az ember - bár eléggé elkülönült a testtől, de megfigyelhető, hogy ezt is saját magunk eredményeztük - és az elkülönült elme szinte magától él, és mindenféle megállítási, irányítási kísérletnek képes ellenállni. Miért?
Mert ha irányítani akarom az elmét - akkor azzal kifejezem az elkülönültségem tőle - én akarom azt irányítani - az alany, az ige és az állítmány jól elkülönült részek - de igazából már eleve ezt a duális-hármas műveletet megtenni: szükség van az elmére. Tehát ilyen módon az elme sosem áll le.
Helyette inkább megfigyelhető az elme, és megérthető, valamiképpen azonosulni lehet vele, és megérteni, hogy az is magam vagyok - és amikor teljesen egy és egyenlő vagyok vele - átölelem, mint magam, mint az elme, akkor nem irányítom, mint egy különálló dolgot, hanem mint az elme, mint saját magam egyszerűen egyként és egyenlőként kifejezzük magunkat - és ekkor az ember realizálhatja, hogy valójában mit fogadott el és engedett meg magának - és mikor már van egyfajta hatalma az elmén, akkor képessé válik megérteni, hogy ahhoz, hogy az elmét leállítsa: önmagát kell leállítsa - mert ő maga szalad az elméjében, és ettől szalad az elme is: mert igazából egyek és egyenlőek, csak a percepcionális különbség miatt egyiknek több a hatalma, mint a másiknak.
No comments:
Post a Comment