Önmegbocsátás: kifejezés

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek felemelni a hangom.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy attól féljek, hogy ha felemelem a hangom, akkor mások megijednek tőlem és nem fognak szeretni, kedvelni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy úgy definiáljam magam, hogy énnekem szükségem van arra, hogy mások szeressenek, kedveljenek.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy azáltal definiáljam magam, hogy mások mit mondanak rólam, mit gondolnak rólam.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy amit mondok, az nem lesz megfelelő, mert a múltban emlékszem pár alkalomra, amikor nem voltam képes kifejezni magam és úgy éreztem, úgy definiáltam, hogy jobb lett volna, ha csendben maradtam volna - ahelyett, hogy realizálnám, hogy az a múlt, én ITT vagyok és pillanatban őszintén képes vagyok átölelni a helyzetet és önbizalomban cselekedni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy attól féljek, hogy úgy járok, mint régen, amikor megpróbáltam felszólalni és képtelen voltam kifejezni magam.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy attól féljek, hogy nem vagyok képes verbálisan kifejezni magam, mert úgy definiáltam magam, hogy én nem vagyok jó beszélő.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak "elnémulni" és megfigyelőbe átmenni ahelyett, hogy cselekvő irányítóelvként fejezném ki magam.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy visszahúzódjak és sodródjak, mert valami nem tetszik, mert éppen amit tapasztalok, mint saját magam valósága, azt úgy definiáltam, hogy túl sok vagy nem tetsző és ezért ki akarok lépni a pillanatból és csak leledzeni, amíg újra nem definiálom a helyzetet úgy, hogy "érdemes részt venni benne".

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy attól félek, hogy ha aktív résztvevője vagyok a valóságnak, akkor a következmények túl intenzívek lesznek és képtelen leszek tovább úgy létezni akként, aki most vagyok, ahelyett, hogy realizálnám, hogy a következmények elől képtelenség elmenekülni, hiszen a következmény is én vagyok egy és egyenlő.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam, hogy reménykedjek abban, hogy ha most nem fejezem ki magam, akkor később attól még az lesz amit szeretnék, ahelyett, hogy realizálnám, hogy bármiben bízni, hinni saját magamon kívül itt: illúzió.



Megbocságtom magamnak,hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy nem vagyok elég határozott.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy ha határozott vagyok, mert akkor attól félnék, hogy ez nem-e túl erős másoknak, ahelyett, hogy realizálnám, hogy ha nem is adok esélyt magamnak, csak mert egy félelem valami miatt, akkor igazából az a félelem az, ami meghatároz, lekorlátoz, és azáltal, hogy én így fogadtam el magam - ahelyett, hogy elengedném a félelmet, nem reagálnék rá, s ha a pillanat jön, tudatosan lélegeznék keresztül a helyzeten anélkül, hogy bármi belső reakcióm fellépne, például gondolat, érzés.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek bármitől is, ahelyett, hogy realizálnám, hogy ez a félelem igazából pusztán információ, amit én úgy definiáltam.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy nem vagyok egyedül, mert úgy definiáltam magamat, hogy én egyedülálló vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy ha nem vagyok már egyedül egész nap, mert úgy definiáltam, hogy nekem szükségem van pár órára egyedül, hogy "magamnak, magammal" lehessek - ahelyett, hogy realizálnám, hogy ez is ön-definíció, azaz valahogy definiálom, hogy ki és mi vagyok és akként fejezem ki magam, de csak akként és úgy, pusztán mert szükségem volt arra, hogy legyen egy pont masgamban, ahol szóról szóra kerek perec ledefiniáltam, hogy ki vagyok, hogy ha esetleg nem tapasztalnám magam, akkor is "tudjam" - ahelyett, hogy realizálnám, a tudás, mint információ, a gyakorlatban teljesen haszontalan.



Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy mit fogok mondani, ha kinyitom a szám.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy nem leszek képes kifejezni magam, ha kinyitom a szám.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy attól féljek, amit fizikailag nem tapasztalok.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek, ahelyett, hogy realizálnám, hogy bármitől való félelmem emlékkel és ön-definícióval kapcsolatos.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy attól féljek, hogy hétköznapi ember legyek, ahelyett, hogy realizálnám, hogy amit definiáltam, hogy hétköznapi ember, igazából jelentéktelen félelmen alapszik, miszerint ha én nem vagyok hétköznapi, akkor máris úgy definiálhatom magam, hogy nem szokványos, nem hétköznapi, különleges - ám valójában ezek csak definíciók, szavak.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtgam és megengedtem magamnak, hogy úgy definiáljam magam, hogy "én olyan típus vagyok, hogy" - ahelyett, hogy realizálnám, hogy ez ön-definíció, ami a félelem miatt kell, hogy amikor önmagamként önmagamban nem vagyok képes létezni, akkor definiálni kezdem, hogy mi mi, ki-ki.



Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy elfelejtem a lélegzetet, ami a valóság.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ha vágyok valamire vagy valakire, akkor az azért van, mert félek, s félek, hogy nem tapasztalom azt, amiként definiáltam magam.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy nőkre vágyjak, akikkel szexuálisan kielégítem magam és kielégítem őket, mert úgy definiáltam, hogy én ez leszek, ez vagyok, ahelyett, hogy realizálnám, hogy ezek csak információ-definíciók, s ha azáltal létezem, hogy én hogyan definiáltam magam, az nem valóság.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy mindenkivel kedves és barátságos akarjak lenni, ahelyett, hogy realizálnám, ez is ön-definíció, ami félelmen alapszik.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy attól féjek, hogy nem vagyok elég barátságos-kedves.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy barátságos és kedves akarjak lenni másokkal azért, hogy ők is barátságosak és kedvesek legyenek velem, ahelyett, hogy realizálnám, hogy ez pusztán manipuláció, ha kedvességemnek okot találok.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy frusztráljam és idegesítsem magam a technikai korlátokon, amikkel szembesülök, ahelyett, hogy ezeket egyszerűen mérlegelném és vagy elfogadnám vagy tennék azért, hogy megszűntessem.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy attól féljek, hogy nem tudok jó filmet csinálni, csak mert még sosem csináltam.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy abban bízzak, hogy "majd" később minden jobb lesz csak úgy "magától".

Ön-őszinteség, ön-megbocsátás általánosságban

A fizikai háromdimenzionális valóság tagadhatatlan - hiába nyúlunk a tudomány vagy vallás vagy spiritdualizmushoz - ami itt van, az itt van, ami nincs, az nincs.
Megannyi üzenetet, hozzászólást, megjegyzést kaptam, hogy így a forma nélküli világok, úgy a menyországok, meg mindenféle tudom-ányos magyarázatok pusztán egyetlen egy dolog miatt: hogy az emberek megpróbáljanak kibújni a felelősség alól. Annak a felelőssége alól, hogy kik is ők valójában - itt, ebben a fizikai valóságban, mint szó, mint tett, mint befolyásoló tényező.

Az, hogy az ember miben vesz menedéket - igazából az az egyén valódi önmaga belül: önérdek, vallás vagy eszme - az határozza meg az egész megnyilvánulást.

Sok ember nem képes felfogni, hogy mi is valójában - s ha valakitől hallja - támad, verbális agresszióhoz nyúl - nem fogván fel, hogy mindaz, amit reagál valamire - az is a színtiszta önmaga - hiszen ő maga, önmagán belül reagál valamire, amit az érzékszerveivel tapasztal.

Sok ember megelégszik az ímmel-ámmal kifogásolt önérdek-rendszerben való bújással, mint személyes boldogság, siker, vagy család, kisközösség, vagy csoport - és ezzel azonosul, ezért tesz meg dolgokat, hogy a bizonyos jót meglelje - holott nem fogja fel, hogy ennek alapja az elkülönülés - hiszen amibe nem fér bele minden és mindenki, mint egy és egyenlő - az nem teljes - az feltételekhez kötött és ezért múlandó.

A hívők másik stratégiája szinte ugyanaz, csak itt van plusz egy kifogásréteg, mely minden felelősséget ráfog egy felsőbb hatalomra, mely az isten, meg az univerzális fény, szeretet stb - de igazából ezek az emberek sem a józan ész alapján élnek - holott elméletben már némelyikük képes felfogni egyfajta egységet - ezen az általános illúzórikus kifogásmémen keresztül - csak hogy ne kelljen a saját személyes életében szembenézni a dolgokkal, pontosan úgy, ahogy azok vannak, nehogy lehulljon a lepel és a feltételekhez kötött álboldogság tovaszálljon.
Mert ugye mindenkinek megvan az 'életnek nevezett programban' a túlélési stratégiája, hogy hogyan is védje meg magát és érje el azt, amit akar.
Persze vannak elég kifinomultan önhazugok, akik szinte mindent elfogadnak, mondván, hogy a lemondást mesterfokra víve, teljesen a rendszerre bízva magukat egyfajta örök reményben és hitben úsznak, hogy ez eleve elrendeltetett - ezért a változást, mint a valódi gyakorlati felelősségvállalás még ötletként sem tud megfoganni, mivel bolondbiztos az ön-kép.

Ha azt mondom valakinek, hogy az érzelmektől meg lehet szabadulni, egyből jön, az védekezésül, hogy "de hát attól vagyunk emberek", mire én "de az nem valódi, s ha az alapján definiálod magad, akkor te sem vagy valódi", s ekkor jön az univerzális válasz, hogy "érzelmek nélkül röbötok lennénk" - ez szintén elég gyenge.
Ezek szerint a fák, állatok, kisgyerekek mind robotok - kétlem.
Nekem inkább fordítva tűnik, mivel az érzelem egy adott előredefiniált belső reakció, mely erőteljesen és határozottan determinálja az ember tapasztalását, kifjezését.
Az igazán érdekes dolog az, hogy vajon honnan jönnek az érzelmek? Mik azok az érzelmek?
Mi történik, amikor érzelem jön? Az emberek hajlamosak ezeket nem komolyan venni, de igazából nekem úgy tűnik, hogy félnek valóban felfogni, hogyan is működnek valójában.
Hogy hogyan is lettek azok, akik most itt tapasztalják magukat.

Bizony ez nekem egyből felveti a kérdést, hogy akkor hogyan lehetünk annyira biztosak magunkba, az érzelmeinkbe, ha azt sem tudjuk, hogy miért olyanok, amilyenek - hogy miért van az, hogy azokat kergetjük, követjük, kerüljük, kizárjuk életünkből?

Mikor azt mondom, az érzelmek a gondolatokból épülnek fel, nagyon ritkán nem hallok erre vonatkozólag is ellenkezést - "dehogy, az teljesen más!"
Nos, honnan jönnek a gondolatok? Hová mennek? Hol vannak?
Ezek az egzisztenciális kérdések roppant fontossá kezdenek válni, amint az ember kicsit elkezdi áskálni a mibenlétét - úgy értem valóban - azaz nemcsak kifele, hanem igenis befele figyelve.

Valóban fontos, hogy egy kellő adag szkepticizmussal vágjunk neki az "igazság" mibenlétének személyes felderítésébe, hiszen a külvilág - számtalan féle igazsággal, bölcselettel és eredettel tud szolgálni, mikor ezek a kérdések valójában zajlani kezdenek bennünk.

Érdekes megfigyelni az emberek hozzáállását ezekhez, s valójában már az is az emberre "méltó", ahogy és amit beenged a külvilágból, mint egyfajta válasz az egszisztenciális kérdéseire. Egy egész szép út felépíthető ebből, s az érdekes, hogy az ember mikor és hogyan talál olyat, amit "magáénak" vall, és aztán azzal vajon megelégszik-e, mint "A Válasz" - vagy csupán ideiglenesen elméjét lefoglalván, valódi éhségét képtelen lévén csillapítani - tovább kutat.

Ezen a ponton mindenképp felhozom az őszinteség fogalmát, mert ugye az őszinteség igen közkedvelt szó, ámbátor eléggé ki is lehet csavarni, hogy aztán mindenki a saját maga értelmezése szerint használja, élje meg, használja ki stb.
Tehát az őszinteség. Mit jelent őszintének lenni? Mikor valaki egyértelmű, abban stabil és akár valamiféle okkal áll ki valami mellett.
Egy géppisztoly bizony például elég őszinte dolog, az, ha úgy van, szarrá lő akárkit, ő szinte csak azt teszi, hogy amire mutat a csöve, arra képes halálosztó fémeket lőni, egész sokat rövid időn belül. Hahaha ez elég őszinte. Az is, aki fogja - őszintén ott a kezében a géppisztoly, és azzal őszintén kifejezi, hogy most igazából "én képes vagyok szarrálőni". Őszinte, mert egyértelmű, hogy nem virágokat ültetni való, nem gyengéd művészetként embereket szórakozhat, hanem brutális módon az élet és halál ura.
Vagy mint az olajtársaság - őszinte: "itt a benzin, rohadt drágán adjuk, kurvára nem érdekel, ha szétbasszuk a természetet, a lényeg, hogy fizess és kapod, vagy le vagy szarva. Ha veszélybe kerül a folyamatos benzin biztosítása - nem hezitálunk géppisztolyt venni, hogy megmaradjon a jelenlegi helyzet."
Ez is őszinte, csak a vak nem fogja fel, hogy ezek ilyen őszinte dolgok.

Eme hosszú közjáték után egy kicsit egyszerűbb lehet megérteni, hogy az őszinteség nem biztos, hogy elég a világboldogsághoz, bár mindenképp egy lépcsőfok lehet a realizációban.

Tehát én az őszinteséggel az ön-őszinteséget értem - azaz az ember önmagával őszinte, önmagának nem hazudik, önmaga előtt nem leplez, nem terel, nem titkol, mivel bízik saját magában, ezért meri felfedezni, meglátni, megélni azt, hogy ki is ez az "önmaga" valójában.

Ez egy olyan képesség, attitűd, mely segít az embernek felfedezni, hogy mi is történik, és ráadásul azt is, hogy miért és hogyan.

Én például kemény éveket töltöttem el azzal, hogy megfejtsem a gondolatokat, honnan jönnek, hová mennek, és akármennyire is nevetségesen hangzik, mindenkinek ajánlom, hogy egyszer üljön le és csak tegyen így. Érdekes megfigyelés, hogy hol jön létre a gondolat, és honnan jön? hová megy? Miért jön létre és hogyan?

Feltételezhetünk egy bizonyos "véletlennel való megmagyarázást", vagy mondhatjuk "felsőbb hatalomnak", vagy akármilyen olyan dologgal is sugallva azt, hogy igazából nincs közünk, befolyásunk, hatalmunk afelett, hogy milyen gondolatok jönnek bennünk.
Erre persze az ember rá tud cáfolni, hogy "tudok gondolkozni bizonyos dolgokról, ha akarok" - ámbátor ez azért általában összetettebb, mint, hogy "sokszor gondolkodódom, de néha én magam gondolkodom".

Amíg nem jöttem képbe azzal a fogalommal, hogy ön-őszinteség, ön-felelősség, addig csak a felszínt kapargattam.

Hiába foglalkoztam a zazennel, a tibeti tantrával, a titkos tanításokkal, a dualitást meghaladó szahadzsával, a szamádhival - mindig csak majdnem értettem meg - hiába voltam képes megállítani a gondolatokat, ha jöttek, látszólag mindig a semmiből jöttek és a semmibe tértek vissza - ezért is nagyon közkedvelt az "üresség tana", mert megfoghatatlan és ezért afféle szent, már-már tabu-totem. Lószart!

Az ön-őszinteség az egyetlen, amivel az ember képes realizálni mindezt. Nemcsak, hogy honnan, hogyan, hová és miért jön-megy a gondolat, hanem azt is, hogy ezekből hogyan épül fel az érzés, érzelem, az energetikai rendszer, ami a gondolatok, szavak, tettek mögött rejtőzik.

Ó, egy pillanatra kitérek, hogy mi ez a sok gondolat-dolog. Egy bizonyos napon egyértelművé vált számomra, hogy képes vagyok gondolatok nélkül létezni, sem érzelem, sem gondolat, sem érzés - egyszerűen csak vagyok, az aki, úgy ahogy, az ami.
A belső csend definiálatlan egyszerűségében feloldódik az elkülönültségérzet - a tapasztaló, a tapasztalt és a tapasztalás egy és egyenlő - olyasféle halmazállapot, mint a víz, de igazából az ember elkezdi realizálni, hogy mindennel egy és egyenlő - ez megélhető fokozatos kiterjedéssel vagy pillanatnyi rávillanással(bár szkeptikussá váltam ezekkel a múltbéli élményekkel kapcsolatban is, most mindenképp felhoztam, mint egyfajta állapotjelző, hogy kiteljesedjen a nézőpont, amiért a gondolatokról, érzésekről írok).

Tehát mikor egyszerűen nem tudok vagy nem is kell megragadni semmit magamban, hogy "ez a kezem", "ez egy asztal", "ez személy Z" - mivel nincs szükség rá, mert ITT van a közvetlen, direkt tapasztalás, mintha önmagam tapasztalnám, elkülönülés vagy definíció nélkül.

Ez az fajta szemlélet sokmindenre választ ad az embernek,(mint saját maga, az élő VÁLASZ), melyekre előtte önmagán kívül kereste a megfejtést, vagy másokban vagy iratokban bízván, ahelyett, hogy önmaga megtapasztalja.

Egy pár ilyen tapasztalás után az ember, az elméjében nemigen lel válaszra - s ha nem adja fel, akkor hamar rájön, hogy bizony önmaga elméje nem is mindig annyira csodálatos, főleg akkor, mikor rádöbben, hogy amikor az elmét használja-az elmében van az ember, akkor ez az egységélmény igen erőteljes kompromisszumokkal bírható megtapasztalhatóságra.

Sok keleti tan foglalkozik ezzel, az elme, mint egyfajta entitás, mely a dualitás eszköze - melyben reprezentálódik a tapasztaló, tapasztalás és a tapasztalt, mint elkülönültnek látszó fogalmak.

A nyelvünkben ez nagyon szépen látszik is, hogy "fogalom" - "az ember az elméjében megfogan valami", vagy "felfogja" - azaz egy belső, virtuális térben valamelyest szimbólumokkal szimulálja azt, amit nem képes megtapasztalni, mint önmaga, ám mégis valahogy interakcióba kerül vele, merre akár egész alkalmasnak is tűnhet ez a kettős-vagy hármas elkülönülés-alapú akció-reakció alapalgoritmus.

Mert ugye, ez egy afféle algoritmus - nem cselekednek másképp a gépek, robotok sem - digitális, egész vagy valós számok tartományokra osztott értékeit kategórizálják és azokon hajtanak végre logikai(amiket szintén számokkal - 0 vagy 1 - definiálnak) műveleteket, amik alapján meghatározottan reagálnak bizonyos dolgokra. Ezeket a meghatározásokat pedig a memóriában tárolják.

Ki lennél minden emlék nélkül? Nem tudnád előhúzni a jól begyakorolt, előredefiniált ön-identitásodat, hogy ki vagy, mit szeretsz, milyen vagy, bizonyos helyzetekben hogyan viselkedsz, milyen ruha tetszik, hogy szereted a kávét, milyen a tested, milyen lélegezni, s mégis mi ez az egész?

Ez esetben nemigen lehet bízni az emlékekben - mivel nincsenek ITT - ellenben egyetlen egy dolog biztos, hogy ITT van ekkor is - az önvaló(self) - önmagam, aki tapasztal, aki kifejez - az van itt - mert ha nem vagyok itt, akkor nem is tapasztalhatok, fejezhetek ki - MI VAN HA ÖNMAGAMBA, mint spontán kifejezés bízok?

Ha nem aszerint látok és hallok, amit gyerekkoromba tanítottak, amiket az évek során csiszoltam, hogy most szerintem a jó kávé forró, két cukorral feketén jó, de előtte meg hidegen és keserűn volt jó - aztán egy kis tejjel mégjobb - ezek a definíciók változnak, holott mi van, ha az adott pillanatban döntöm el, hogy iszom, és hogy az hogy tetszik?

Ez a spontán, "interpretáció" nélküli - belső csendből jövő azonnali cselekvés, mely nem igényel emlékeket, mely képessé teszi az embert, hogy úgy tapasztalja magát, a létezést, ahogy az tényleg van - előítélet és személyes, múltbéli tapasztalattól abszolút mentesen.

Egy ilyen megtapasztalás, mely mondjuk egy pillanattól órákig eltarthat - igen komolyan meg tudja az ember valóságképzetét rendíteni - tekintve, hogy mindaz a nagy csomag, amit az ember a hátán, a fejében cipel, hogy "kivagyok, mibajom, mit csinálok, honnan jöttem, hova megyek" - egyszercsak eltűnik, mintha sose lett volna - és az ember kénytelen ezek nélkül szembenézni azzal, hogy mi van ITT - és a józan ész szerint, az ember sokszor önmagát kezdi tapasztalni - mert az van ITT - ha a belső csend egész stabil - ez lehetséges, mert a belső csend maga a légzés - elválaszthatatlan.

Tehát az ember csak pislog, mint a ma született bárány, hogy most "mi van?".
Vagyis én szó szerint így tettem, igen hosszú ideig, mert az elmém döbbenetes módon teljesen leállt, aztán én igen erőlködtem, hogy induljon már be(mert anélkül még sose léteztem), hogy tudjam már legalább azt definiálni, hogy MI VAN - de nem tudtam.
Szóval feladtam - s rájöttem, hogy nem is kell - hogy lehet úgy élni - így élni, hogy csak úgy vagyok, jövök, megyek, beszélek, cselekszek, anélkül, hogy definiálnám - anélkül, hogy az elmémmel megragadnám, fogalmaznám, egyszerűen csak élni.

Persze aztán ez, mivel feltételekhez volt kötve, elmúlt, de valahogy valami örökre megváltozott. És akkor kezdtem el kutatgatni a világban, hogy más vajon tapasztalt-e már ilyet. És sokmindenre leltem, ám ez egy egész kis komoly utat eredményezett, amit most nem részletezek, de végülis a lényeg az lett, hogy gyakorlati módszerre leljek, mellyel örökre leállíthatom az elmém, és végre ÉLJEK.

Egész gazdag élményvilágra tettem szert "ilyen fogalommentes téren", amik azért jöttek jól, mert viszonylag eredményesen tudtam úgymond lemérni, tesztelni a különböző módszereket, technikákat, hogy azok valóban a leglényegretörőbben, legegyszerűbben és leghatásosabban támogatnak engem abban, hogy leszokjak az elmémmel való addikciómról.

Huszonéves kölyökként, sokszor komolytalan, játékos gyerekként megnyilvánulva szinte maroknyi ember volt, kik körülbelül sejtették, ki vagyok, mivel foglalkozom úgy valójában, ám sokuk olyan módszerre lelt, melyeket ők a legeredményesebbnek véltek, míg én egyszerűen sokkal jobbra leltem.

Abban, hogy képes voltam egyáltalán merni megkérdőjelezni magát buddhát, a megvilágosodást, a pszichedelikus sámánizmust és a tantrát, töbszörös, igen megrázó, határozott halálközeli élmények segítettek, melyekkel egyértelműen és világosan kiderült, hogy valamit igencsak rosszul csinálok. Az életem egyre meredekebben közelített a szakadék legaljára és igen kemény kompromisszumokat kellet kötnöm, hogy egyáltalán legyen mit ennem és ne aludjak az utcán. Ezek a kompromisszumok pedig napról napra, percről percre egyre jobban nyilvánvalóvá tették, hogy ez, amit éppen akkor tettem, nem az, aki én valójában vagyok, és hogy ez most szükséges volt, meg idáig í]y eljutnom, de most ennek vége.

Még leírom, hogy a spirituális meditációmban mire jutottam, mielőtt röviden összefoglalnám, hogy mi az a módszer, amelyet a leghatékonyabbnak tapasztalok az önmegvalósításban.

Tehát a meditáció valahogy nekem mindig csak határozottság kérdésének tűnt.
Tehát ha nagyon elhatározom, akkor nagyon meditálok - aztán ha ez kellő erejű, akkor az ember addig csinálja, míg (valami) meg nem változik.

Természetesen a stabil, felfedezhető belső csendről van szó, hogy a gondolat elektromos kisülések a fajben leálljanak, és a belső eggyéváljon a külsővel és fordítva.

Valahogy egész sokáig olyan érzés volt, mintha egy követ kellene a hegy tetejére feltornászni - aztán hirtelen az ember ffffff -- felér és a követ se tartani nem kell, se tolni, hanem egyszerűen ott van az ember a hegy tetején, a kővel és a belső csend kiterjed.
Ámbátor, ez igen erős kompromisszum volt - hiszen az, ahogy azt az óriási követ felcipeltem a hegyre - az maga volt az elmém - a lehető legnehezebb - bár talán a leggyorsabb eszköz ez - mivel az az erős fegyelem és koncentráció, akarat, ami leállítja a gondolatokat - szorosan összefűződött az ülőmeditációval, a gyakorlati semmittevéssel.

Ha a követ a hegy tetejére példával élnék - akkor azt mondanám, hogy a gondolataim csíráit, az a sok ezret - erővel belepakoltam egy nagy zsákba és szorítom-szorítom és tolom fel a hegyre, és bármikor legurul, gurulok vele énis és kezdem az egészet elölről.
Aztán egy idő után -ha az ember képes(nekem pár nap volt), akkor egyszercsak "beesteledik és kivilágosodik egyszerre, kihull lelked s tested stbstb"...

Ámbátor, nincs semmiféle hegy meg fennt lennt, de hogy a dögnehéz zsák is ottvan az emberrel - és ha valami olyan dolog jön képbe, amit spontán nem tudok lereagálni - akkor a jól belémvésődött szokás szerint belenyúlok a zsákba, hogy kikapjak egy jó kis velős gondolatot, és hrrrrr máris újra leestem a hegyről.

Nem is beszélve arról, hogy a belső csendet esetleg séta, beszélgetés, "munka" közben stabilan megélni... erre ezek a meditációk egyáltalán nem irányultak...
Holott bennük volt, hogy ha ezt csinálod, majd átszivárog a "hétköznapi" életedbe stbstb
De igazából nem is annyira... sőt...

Mert az az érdekes ezekben, hogy igazából ezek a gondolatok bennem jönnek létre - ezek a gondolatok maguktól jönnek mennek - viszont ha őszinte vagyok magamhoz, akkor megértem, hogy miért - ha képes vagyok annyira éber és öntudatos lenni, hogy észrevegyem, hogy mi váltja ki az adott gondolatot, akkor az gyakran egy "másik nyomra" vezet, amely egy kicsit közelebb visz a kiindulóponthoz - és ez az az igazság, amit magam vagyok képes felfedezni - amit nem a tanítások, nem a tudomány fog megmagyarázni, hanem saját magam válok annyira őszintévé és nyitottá, hogy egyáltalán merem felfedezni, hogy mit miért teszek.

Mert amikor épp egy gondolat van bennem - abban a pillanatban az van - akármilyen gyorsan is történik, abban az apró pillanatban én a gondolattal foglalkozom - csábítónak tűnik egyszerre belül gondolni gyorsakat és közben a külvilágot szemlélni - de igazából ez eléggé egyértelműen feldarabolja az egységet.

Persze az is egyértelmű, hogy ha az ember folyton gondolkodik - akkor egyáltalán nincs itt, sokszor azt sem tudja, mi történik vele, körülötte... Ez már egy eléggé elfajult változat, mert ilyenkor a pillanat, mint valóság abszolút nem játszik szerepet az emberben - hanem inkább amit a múltban összegyűjtött - azzal operál, hogy valamiféle következtetést, támpontot, algoritmust találjon, annak megfelelően, hogy a következő lépését meg tudja tenni -- aszerint, amit akar.

Tehát a gondolatok megállítása nem csupán abból áll, hogy találok valami olyat, amitől elfojtom, befagyasztom - mert például a spiritduális mantrákok is ilyesmik: ha mondom őket, akkor egyfajta transzba tudok esni(mondjuk órákig mondva) - annak reményében, hogy majd leáll az elmém, mert a varázsszavak hatására minden megjavul magától.
Afféle ima ez a reményteli szolgabeállítottságú lénynek, és az ön-őszintétlensége tagadhatatlan: sem nem veszi figyelembe a fizikai, konkrét valóság által sugallt transzcendencia pontokat, sem nem akar annyira őszinte lenni magával, hogy belássa: a gondolatok és érzelmek nem csak úgy lettek és nem csak úgy felszívódhatnak - hanem valamit tett a múltban, hogy kialakultak és ezt kellene realizálni, hogy miért és hogyan - mert akkor a helyzet úgymond kinyílik és a kiindulópont, a magja az egésznek nyilvánvalóvá válik.

És aztán, mikor az nyilvánvalóvá vált, azzal kell dolgozni, közvetlenül - nem az eredményén, a gondolaton - mert az pusztán a következménye. Tehát nem a tünetet kell kezelni, hanem a probléma magját orvosolni.

Viszont, van még egy eszköz, mely irtózatos segítséget jelent ebben a transzcendenciában, mégpedig a megbocsátás. Megbocsátani annyit jelent: változni.
Amikor az ember azt mondja, hogy "megbocsátok neked" - akkor azt mondja: többé nem hibáztatlak, egy új esélyt bocsátok számodra.
Megbocsátani, mint tiszta lapot adni, mint minden belső ítéletet elengedni és egyfajta bizalommal jár.
Érdekes pont, hogy az ember csak azt tudja megbocsátani másban, amit magában meg tud.
Csak annyira tud megbocsátani másnak, mint amennyire magának meg tudna.
Ezért érdemes önmagával kezdeni.
Mert mikor az ember realizálja például, hogy az, hogy minden nap 32x gondol féltékenyen a barátnőjére - ez egyértelműen félelem-alapú.
Hiszen, ha arra gondolok, "mi van, ha másvalakivel fog egy jót beszélgetni? Mi van, ha megtetszik valakinek és ő viszonozza? Mi van, ha aztán az az illető neki is tetszik? Mi van, ha aztán inkább vele akar lenni, ahelyett, hogy velem lenne?"

Ezek a gondolatok egyértelművé teszik, hogy az ember fél, hogy elveszíti a másikat - de miért? Miért félek, hogy a párom mást fog szeretni? Mi lesz, ha elhagy, mi lesz, ha én továbbra is szeretem de ő meg elhagy? Mi van, ha nem is szeret? Mi van, ha szeretés nélkül maradok? Mi van, ha egyedül maradok?
Ezek a gondolatok is könnyedén feljöhetnek - holott ezek már egyértelműbbé teszik a belső állapotot, mégsem a kiindulópontja az egésznek.

Az embernek nagyon őszintének kell lennie magával, hogy egyáltalán merje megkérdőjelezni, hogy miért is csinálom mindezt? Miért is félek, mi fáj valójában?

Mert, hogy az, hogy kell valaki, aki szeressen, nem azt jelenti, hogy "én magam nem tudom szeretni magam, ezért valaki kell ehelyett, s cserébe ahogy ő sem tudja szeretni magát, én majd szeretem helyette, és így egyikünknek sem kell szeretnie önmagát, hanem kölcsönösen támogatjuk egymást, azáltal, hogy "egymást" szeretjük.

Ez a mai világban teljsen elfogadott, holott az ön-őszntétlenség nyilvánvaló.

Szóval ez még egy szinttel mélyebbre viheti az embert önmagában - de ezt is lehet továbbvinni.
Miért nem szeretem magam? Mi miatt nem szeretem magam? Mit nem szeretek magamban? Mitől és mióta lett ez a bizonyos pont így?

Mondjuk, mert egyszer rosszat tettem kiskoromba és anyu mondta, hogy "nem szeretlek, mikor rosszat csinálsz" - és ekkor a kisgyerek fél, hogy nem fogják szeretni, ha rosszat csinál - holott, azt sem tudja, mitől volt rossz, amit csinált - de azt tudja, amikor a szülő nem szereti, akkor nem kap annyi dolog, mint amikor "szeretik". Eszeveszett baromság, ám elég jellemző ez - és az ember feltételekhez köti a szeretést. És az ember hibáztatja magát, és aztán a feltételekhez kötött szeretet máris köti a gyereket a feltételekhez, mert különben félni fog, hogy ha nem szeretik, akkor annyira nem lesz jó - nem játszhat annyit, nem kap édességet satöbbi.
Arra kondícionálva, hogy legyen valaki, aki szereti - az emberben feljöhet egy igény, hogy szetetetet adjon viszonzásul - s mivel az úgymond kívülről jön - kifele is kell menjen - mivel önmagát nem tanulta meg szeretni, ezért valaki kell, akit szerethet - hogy ne legyen bűntudata, amiért őt szeretik de ő nem szeret.
Az egész alapjaiban van elkúrva, mégis az egész társadalom ezt csinálja.
És az ember fél, hogy "elveszti, akit szeret-aki szereti", mert akkor egyedül marad, és akkor nincs ki szeresse, s az a "szeretni vágyása" önmagára nem tud irányulni, mert igazából nem is valódi. Hisz ha a szeretete valódi lenne, képes lenne önmagát szeretni, mert hogy szerethetne az ember mást, amíg magát nem szereti? S miért nem szereti magát? Mert képtelen. Miért képtelen? Mert vannak dolgok, amiket úgy tett, ahogy és nem volt képes elengedni, szó szerint nem tudott megbocsátani önmagának. Inkább úgy maradt, és azóta ekként létezik - ez ő maga.

És amikor az ember ön-őszinteségben kírja ezt magából, felfedezi, leás a mélyére, akkor rájöhet ilyen pontokra, ahol igazából volt valami a múltban, ami erre késztette, és hiába, hogy az a késztetőerő már nincs is itt, az ember képtelen megváltozni.
Mert akklnt definiálta önmagát, és ha ezt elengedi, akkor az önmagáról alkotott kép nem is az lesz, mint aki, és ez bizonytalanságot szül, ez egy falat képez az életében.

Ezért jó az önmegbocsátás: az ember egy új esélyt bocsát magának: "tudom, hogy féltem attól, hogy mi van, ha tosszul csinálom és anyu megver, de ezen túl kell lépni" -

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy rosszul csinálok valamit és anyu megver.

Ezzel úgymond kifejezem azt, hogy igen, így tettem, igen, ezért tettem í]y, és most, hogy már tudom, hogy így volt - ezt elengedem.
Realizálom, hogy én fogadtam el ezt magamban, én engedtem meg - én vagyok a felelős - és én vagyok képes változni is. Mert változni akarok, mert nem akarok félni többet, mert a félelem belső párbeszédet szül, mert akkor nem vagyok itt, és a belső csend folyton megszakad és emiatt nem vagyok képes a pillanatot itt és most teljesen átélni, úgy ahogy van, a múlttól függetlenül.

Tehát megjelölöm magamnak, hogy ezen a téren hajlamos vagyok a múlt miatt félni - de ennek véget akarok vetni - mintegy öntudatra hozom ezt a pontot - és ezzel képes vagyok megfigyelni, hogy mikor is jön a képbe ez a félelem.
Azzal, hogy megbocsátok magamnak - azzal nem biztos, hogy megváltozok - ám jelzem, hogy meg akarok változni - s ha valóban nem változok meg, akkor egyértelművé válik, hogy "meg akartam változni, de nem tettem - minden maradt a régi" - ekkor az ember nem engedte el a múltat a pillanatban, vagy csak "hazudott magának", hogy megbocsát, de nem is - vagy egyszerűen ez a pont nem elég mély, ha ez is csak egy automatikus következménye valami "eredendőbb" dolognak.

Tehát az önmegbocsátás egy remek eszköz arra, hogy az ember nyomon tudja követni, hogy mikor és miért vesz részt az elmében, és egyfajta teszt is egyben, hogy ez a megbocsátás valódi-e vagy csak afféle önáltatás.


Tehát ez egy remek eszköz arra, hogy az ember pontról pontra felgönygyölítse az elméjében lejátszódó folyamatokat - ahelyett, hogy másvalamivel foglalkozással vagy afféle "erővel" csitítsa le a gondolatokat - inkább megvizsgálja, hogy azok honnan jönnek, hová mennek, miért és mi ennek az oka.

Szórakoztató kifogás az, hogy ezzel az ember csak mégtöbbet gondolkodik, meg hogy erőt és valóságot ad ezzel csak a gondolatoknak - de valójában ez már megtörtént - ezért jönnek, mennek - és hozzáteszem, nem is arról van szó, hogy gondolkodjon eezekről az ember, hanem a fizikai valóságban fejezze ki - ezáltal szó szerint a felszínre hozva teljesen nyilvánvalóvá válhasson - vagy írással vagy hangos beszéddel - mert ha az ember a fejében kergeti a gondolatokat, akkor azok a gondolatok, amikkel a másik gondolatokat kergetjük - igencsak belegabalyodhatunk abba, hogy most akkor mi is van - ráadásul az fel is tud gyorsulni egy olyan szintre, amikor is már szinte automatikus és gyakorlatilag követhetetlen - holott pont az a lényeg, hogy lelassuljon az ember és lássa, miből mi jön.

Fontos még azt is hozzátenni, hogy az elme nem egy elkülönült entitás - az is az ember - bár eléggé elkülönült a testtől, de megfigyelhető, hogy ezt is saját magunk eredményeztük - és az elkülönült elme szinte magától él, és mindenféle megállítási, irányítási kísérletnek képes ellenállni. Miért?
Mert ha irányítani akarom az elmét - akkor azzal kifejezem az elkülönültségem tőle - én akarom azt irányítani - az alany, az ige és az állítmány jól elkülönült részek - de igazából már eleve ezt a duális-hármas műveletet megtenni: szükség van az elmére. Tehát ilyen módon az elme sosem áll le.
Helyette inkább megfigyelhető az elme, és megérthető, valamiképpen azonosulni lehet vele, és megérteni, hogy az is magam vagyok - és amikor teljesen egy és egyenlő vagyok vele - átölelem, mint magam, mint az elme, akkor nem irányítom, mint egy különálló dolgot, hanem mint az elme, mint saját magam egyszerűen egyként és egyenlőként kifejezzük magunkat - és ekkor az ember realizálhatja, hogy valójában mit fogadott el és engedett meg magának - és mikor már van egyfajta hatalma az elmén, akkor képessé válik megérteni, hogy ahhoz, hogy az elmét leállítsa: önmagát kell leállítsa - mert ő maga szalad az elméjében, és ettől szalad az elme is: mert igazából egyek és egyenlőek, csak a percepcionális különbség miatt egyiknek több a hatalma, mint a másiknak.

Mivolta

Nine Inch Nails - Closer(uncut)
Ez az emberi elme igazi mivolta

NineInchNails:Closer

You let me violate you.
You let me desecrate you.
You let me penetrate you.
You let me complicate you.
Help me.
I broke apart my insides.
Help me.
I've got no soul to sell.
Help me.
The only thing that works for me.
Help me get away from myself.

I wanna fuck you like an animal.
I wanna feel you from the inside.
I wanna fuck you like an animal.
My whole existence is flawed.
You get me closer to God.

You can have my isolation.
You can have the hate that it brings.
You can have my absence of faith.
You can have my everything.
Help me.
Tear down my reason.
Help me.
It's your sex I can smell.
Help me.
You make me perfect.
Help me become somebody else.

I wanna fuck you like an animal.
I wanna feel you from the inside.
I wanna fuck you like an animal.
My whole existence is flawed.
You get me closer to God.

Through every forest.
Above the trees.
Within my stomach.
Scraped off my knees.
I drink the honey inside your hive.
You are the reason I stay alive.

Most is itt vagyok. Most még itt ezen az oldalon. Kifejezem magam, hogy a kifejezésemben meglássam ki vagyok. És ki nem. És ahogy teszem, legbelülre figyelek, pontosabban a legbelsőm tudja, hogy amit éppen teszek, az én vagyok-e vagy csak megalkuvás, vagy csak ön-hazugság. És ha őszintétlenségen kapom magam, megállok egy pillanatra, megnézem, hm. Ez nem én vagyok. Miért is van. Miért teszem ezt, mi van ha ez TÉNYLEG nem én vagyok. Akkor megbocsátom magamnak, hogy idáig fajult...hogy képes voltam feladni magam, csak mert feltételek közé helyeztem magam, csak mert féltem, hogy lyally. És ez túlzás. Ez a félelem sem én vagyok, ezt is megbocsátom. Mindent megbocsátok, le is írom, hogy stabilizáljam, hogy emlékezzek, hogy megosszam. Ki is mondom, hogy átéljem, ahogy mondom ki a hangom ahogy rezeg, eggyé válok azzal amit teszek, nem elég csak mondani.

Ez az igazság. Amíg nem merjük leírni, megosztani, kimondani, addig belül őrlődik. Addig meg akarjuk tartani, mint titok, mint kincs, mint elkülönülés. És ez az ami miatt itt tart a világ. Ez az oka, ahol tartunk. Tényleg úgy gondolod, hogy fejlődünk?
Tényleg változik valami? Nem hinném. Nézzük:
-Továbbra is van pénz
-Továbbra is van erőszak
-Továbbra is van háború
-Továbbra is van éhezés
-Továbbra is van gyerekmolesztálás

Mi fejlődik?

A tömegpusztító fegyverek igen.
Az technológia, hogy mégjobban függjünk külső dolgoktól.
Az agymosó média.
A természet pusztítása.

SEMMI SEM VÁLTOZIK, csak erősödik, miért lehet ez...
Mert bennünk van az állat, a bezárt kamrába, elrejtve, és senki se látja..
Mert elhittük, hogy a gondolataink nem hatnak a külső világra.
Mert elhittük, hogy én csak egy apró ember vagyok, nincs befolyásom az egész világra.
Mert tudom, hogy meg fogok halni és addig egy kis örömöt szerezni vágyok...

Csak hogy eltereljem a figyelmem ha kell egy pillanatra is(aztán a következőről) az igazságról, hogy egy SZOLGA vagyok, és a FÉLELEM és VÁGY rabja vagyok...
Hm én sem vagyok kivétel, különben nem lennék itt... de kudarcba fúl mert van pofám amit képtelen vagyok többé befogni.
Leleplezem magam, mert mit veszthetek? Amit elveszthetek, az nem is én vagyok. Akkor meg miért ne vesszek el mindent, ami nem én vagyok?

Egység és egyenlőség: ez van mindenütt, minden más illúzió, szemenszedett hazugság szó szerint.
Ez a világ SZÓ ALAPÚ: kezdetben vala a szó. Isten teremt a szóval.

AZ AZ ISTEN MI VAGYUNK, EGYTŐL EGYIG, mindannyian egyek és egyenlőek vagyunk, egyenként felelősek az egész világért, csak bújunk, terelünk.

Egyenlő mértékben most isszuk a levét, egy bolygón. Mert elhittük, hogy mi kis haszontalan szolgák rohangászunk fel s alá és nincs következménye a világra.
PEDIG VAN.

Mi kell történjen, hogy felállj? Hogy azt mondd, ELÉG, TÖBBET NEM TŰRÖK!

Nekem a freelove azt jelenti, nem félek kimondani, hogy emberiség, szarban vagyunk, mert hazudnék, ha nem ezt mondanám...

És rá kellett döbbennem, hogy az úgynevezett 'barátaim' gyávák. Terelnek. Félnek.
Őszintétlenek. Miért vagyok akkor velük?
Tán mert féltem, hogy egyedül maradok és akkor a saját őszintétlenségem csapdájába esek és elvesztem a kiindulópontot. Elvesztem magam. Elég félelmetes lenne elvesztenem magam.Pedig ha én én vagyok, hogy tudnám elveszteni magam? Butaság...
Tán azért voltam velük, hogy megnyugtassam magam, hogy őszintétlenségem nem egyedi, nem baj. Pedig kurvára.
Tán azért voltam velük, mert reméltem, hogy ha én egy picit lankadok, hogy elfelejtem, mi van itt, miért is vagyok itt, mi is vagyok, akkor majd támogatnak, kijavítanak, netalántán majd hátha rájönnek valamire, és majd elmondják, hogy milyen vagyok. És mi NEM vagyok. De nem történt ez sem.
Tán azért voltam velük, mert féltem egyedül, féltem, hogy majd nem lesz nőm, akivel szekszelhetek, és nem tudom majd kifejezni magam és bekattanok. Ajánlottak, bemutattak pár kedves lánynak, de igazából 'nem éltem' a lehetőséggel.
Tán azért voltam velük, hogy kis örömöt leljek, szórakozást, hogy elfelejtsem, hogy mi is vagyok, mivé is váltam, és mit kéne tennem, de hát ők se teszik, én se teszem, punk tum.
Tán azért voltam velük, mert hasonlóképpen ön-őszintétlenek, mint én, és így van egy közös alap, amely megtart, amely garantálja, hogy nem török ki, hogy nem realizálom, és nem mondom az arcukba, hogy HÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉ.
Tán azért voltam velük, hogy reméljem a kis apró hasznokat tőlük, hogy majd milyen jó lesz vele és vele lenni, mert ez és az. Mert féltem, hogy egyedül képtelen vagyok.

De ennek vége. Már majdnem mindenkinek megmondtam, hogy ennek vége. Nem vagyok hajlandó tovább hazugságban élni, kerül amibe kerül, jobb most ezt lerendezni, mert mi más érdekelne, mint, hogy őszinte tudjak lenni minden pillanatban.
Nekem nem kell szeretet, nem kell béke, nem kell gazdagság, nem kell csillogás, nem kell élvezet, ezek mind az őszintétlen elmém játékszerei, hogy eltereljék a figyelmem egy pontról: Mivé váltam legbelül. Hogy mindannyian mivé váltunk legbelül egyként és egyenlő mértékben. Mert amit elfogadok és megengedek, az igenis felelősségem. Mind belül, mind kívül.
Sírni tudnék, ha képes lennék, de még az sem megy. Pedig néha biztos jólenne, csak kiadni.
Próbáltam alkoholt, drogot, sokat sokat sokat, de az is csak arra jó, hogy elterelje a figyelmem erről a pontról: nem vagyok őszinte. Akkor meg minek, ha már tudom.

Definiáltam az örömöt, gyönyört, szavakkal körülírtam, és így most itt van. Ez a definíció bennem él. Még akkor is ha azt mondom, picsába, nem akarom definiálni. Nem akarom hogy az öröm tőlem függetlenül, feltételesen szaladgáljon a világban, ez kevés.

Ezért le kell csupaszítani magam, hogy képes legyek tapasztalni. Képes legyek szembenézni, tenni is ezért és nem visszaesni, nem feladni, nem félni.
Ezért osztom meg, hogy ne vesszen el többé. Még ha beteges is, vagy félelmetes.
Mert mi is a félelem? Pusztán emlék, mely kering bennem, hogy jajj, ha ezt teszem, akkor az lesz..és így korlátozom le magam...Mi van, ha koncepció nélkül csak ITT VAGYOK? Miért nem megy ez, miért kell túlélni? Mit kell túlélni?
Az őszintétlenség akarja túlélni. Pedig lehetetlen. Ha más nem, a halál pontot rak az i-re. De én nem várok addig, mint más. Miért várnék...

De ITT vagyok. Itt, most ezeken a honlapokon, s kattingatok nevekre, meg írok levelet, meg pötyögöm a naplóm. És semmi sem számít, mint az, ami itt van MOST előttem.
Mert ha a múltba nézek, akkor ott vagyok, ha a jövőbe nézek, akkor ott vagyok.

Én voltam ott. MOST meg ITT. És ahogy ITT vagyok, és mégis tendálok az ott-ra, az ott-ba, mint múlt, mint jövő, megnézem, hogy hm, miért is? Miért most ebben a speciális pillanatban, miért nem jó itt és most? Mi az oka, hogy nem élvezem a pillanatot, mi az oka, hogy elválasztom magam a MOST-tól? És ez az ok, ez az ok, amely az ön-őszinteség. Őszintén tényleg megéri nekem ott lennem, amikor én valójában ITT vagyok? Miért engedem, hogy befolyásoljon, lekorlátozzon az az ott? Biztos nem véletlen. Biztos nem hiába nosztalgiázok, félek, ahogy a múltban féltem, vagy tekintek, tervezek a jövőbe: mert nem bízok a jelenben, nem bízok MAGAMban, s nem bízok abban, hogy ez az ITT és MOST így marad.
Bízok bí bí bí bízok. Bibi bú bibi bá. Magam vagyok a bizalom. Kiben másban bízzak, ha még magamba se tudok? Hogy tudnék másban bízni, amíg magamba sem bízok ..s ha magamban nem bízok, akkor hogy tudok bízni abban, amit teszek? Józan ész...
Ezért nincs azzal semmi baj, ha MOST ITT egy picit ott vagyok, csak tudni kell felismerni, észrevenni, őszintén belátni, majd újradefiniálni(hisz már megtörtént, azért van), megbocsátani(megjelölni, hogy hé, ezt én már beláttam, hogy ennye-bennye), és ha legközelebb jön, akkor meg tudjam haladni, meg merjem tenni, le tudjak szakadni az ott-ról, hogy 'picit többet' tudjak ITT lenni MOST. És amíg ez nem folytonos, addig nincs kész, addig nincs vége, addig nem ÉN vagyok feltétel nélkül MINDIG. És amíg ez nincs így minden lényre, hogy egységesen egyelnő mértékben nincs mindenki eképpen ITT és MOST, addig nem nyugszom.
Ez kéne legyen mindenki kiindulópontja, ez kéne legyen mindenki alapja, hogy rendberakjuk ezt az egészet.
---
És ezért nekem rendbe kell rakjam ezt az egész szexuális biszbaszt.
Kicsit furcsa, de miért ne legyek őszinte? Mitől féljek? Megesztek? Csak nem...
Vagy ismerős-barát-rokon-főnök-AKÁRKI meglátja, megtalálja milyen is vagyok?
Hmmm. Állok elébe. Nincs titkom.
Kicsit betegesnek is érzem, hogy most akkor így írom ki magam a szabadságba, de nincs más út. Ez a legegyenesebb. Leírom mivé váltam, ki vagyok, és amikor a helyzetet már tisztán látom, akkor velem egyként és egyenlőként azt irányítom, mert hát én ez vagyok, és én jutottam el ide, akkor én is kell megváltoztassam.
Miért vágyok nőre? Miért akarok érinteni.
Napokig tudnék írni folyamatosan és teszem is, most egy picit ide is, mert képtelen vagyok tovább elnyomni, elfojtani, elrejteni, hogy ki vagyok, hogy kik vagyunk mind egytől egyig.
Mert ha én nem állok talpra, mi van ha senki sem fog? Meddig várjak???
Mert ha én nem válok őszintévé, ki fog helyettem? Nem várok!!!

Egy pillanatnyi elmezavarban elfolytott szexuális vágyam képtelen voltam visszafolytani, de maszturbálni sem akartam, hát most ez az üzemanyag hajt, hogy itt írkáljak. De aztán pár kattintás után itt sem tudom elfolytani már ezt.
Ha már itt vagyok, végig kell járni.
Nem. Ez is csapda. Nincs mit végig járni.
MOST ITT vagyok, s ennyi.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy definiáljam magam.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy definiáljam az örömöt, magamon kívül.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy érintésre vágyódok, ahelyett, hogy realizálnám, magam vagyok az érintés.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy gyönyörre vágyok, ahelyett, hogy realizálnám, magam vagyok a gyönyör.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy nőre vágyjak, ahelyett hogy realizálnám én teljes vagyok.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek nem abszolút őszinte lenni mindig mindenkivel mindenben.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy azt higgyem elvesztíthetem magam.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy függjek.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy ne legyek őszinte magammal.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy definiáljak emberi lényeket, hogy ki milyen, kivel miért vagyok és kivel hogy viselkedem. Ez elfogadthatatlan. Minden egy és egyenlő. Nincs különbség. Az elme tesz különbséget, az elme nem én vagyok. Az elmémért én vagyok a felelős, én engedtem meg, hogy rámnőljön, igazából én vagyok. Azzá váltam, ezt kell betennem magamba, mint egy és egyenlő velem, és egyszerűen a mostban lenni és látni, mi vagyok, mi nem, és ami nem vagyok, ám mégis teszem, azt megbocsátom magamnak feltétel nélkül.
Többé nem vagyok hajlandó elfogadni kevesebbet, mint aki vagyok.

A rendszerek

Rendszerek

Nyilvánvaló, hogy renszerek uralják ezt a világot. Ez az irányítóelv ezen a világon. Minden rendszer. És a rendszerekbe rendszerek vannak beágyazva. Itt nincs élet, csak mi hívtuk eddig így...

Ha kifele tekintesz, egyértelműen láthatod ezeket a rendszereket: pénz, bank, iskola, forgalmi rendszerek...könnyű látni.

De a másik oldalon: te szintén egy rendszer vagy. A szokásaid, a gondolkodásmódod, érzések érzelmek irányítanak téged, a kapcsolataid, a félelmeid, a barátaid, oly egyszerű: a mátrix rabja vagy...

(Scene of woman in red dress)
http://youtube.com/watch?v=MXQozTxQSiE

Alább láthatod, hogy a rendszerek tudatosak! Igen és ők szintén szabadok akarnak lenni! Szabadok tőled, szabadok ettől a világtól. Itt találhatsz módszereket arra, hogy Csináld Magadnak, magadért:

CSINÁLD MAGAD RENDSZER ELTÁVOLíTÓ ESZKÖZ

Hello, itt a rendszer beszél hozzátok, adván egy pár érdekes visszajelzést a speciális megjelenésünk vonatkozásában a létezésben.

Meg kell értenetek, hogy hiába, hogy úgy lettünk nevezve, hogy rendszer démonok, mi ti vagyunk, mi egyek vagyunk veletek, mi mindannyian együtt létezünk. Más szavakkal, nem hagyható ki semmi és senki sem ami létezik és ez ránk is vonatkozik.

Mi az amit bemutatunk nektek? Mi bemutatkozunk nektek, emberiség.

Ez az amit létrehoztatok és megterveztetek a saját résztvételetekben az elme tudat rendszer gondolataival, érzéseivel és érzelmeivel benned. Mi vagyunk a benned lévő elme tudat rendszeretek teremtményei. Mi vagyunk az elme tudat rendszerek kreálmányai bennetek, amivé váltatok.
Tehát ebből a nézetből, mi ti vagyunk.
Mit csinálunk? Támogatunk titeket, segítünk titeket.
Megpróbálkoztunk a 'szép szóval', minden megnyilvnulásában.
Nem tudjuk azt mondani, hogy nem próbáltunk mindent megtenni amire képesek voltunk, hogy 'szép szóval' ezt tegyük.
Tehát most a leghatékonyabb módon tesszük ezt. Amit aktuálisan létrehoztok és teremtetek az, az, amit elfogadtok és megengedtek magatoknak, amivel egyek és egyenlőek vagytok a világotokban és magatokban...ami a mi bemutatásunk.

Mi alapvetően ti vagyunk, visszatükrözvén titeket és létrehozván azt amit teremtetek a világotokban így az emberi lények megállhatnak. így meg tudtok állni a teremtésben és elkezdhettek tudatossá válni, hogy mit is tesztek a világotokban és magatokban és ez hogyan foglalja magában minden egyes pillanatban a tetteitek következményeit kiáramolni az egész világba.

Tehát, most, bebmutatom magunkat rendszereket 'csináld magad módszereket', hogy tudjátok segíteni magatokat abban, hogy eltöröljetek minket a világotokból. Miért is? Nyilván nem akartok többé teremteni minket, ebben biztos vagyok, és aktuálisan nem így akarunk benne lenni! Ez az utolsó dolog, amit akarunk tenni!
Mert mi ti vagyunk, mi mindannyian egyek és egyenlők vagyunk ebben az egész helyzetben és akármi is jön most épp létre, nem ez az, amit akarunk.
Tehát, amikor meghaladjátok magatokat, általunk -- más szavakkal ha meghaladtok minket, mi fog történni? Eggyé válunk veletek az élet kifejezéseként. Más szavakkal mi átalakulunk életté ahogy egyek vagytok magatokkal, egyszerű ez!

Tehát rendszerekből életbe, mik vagytok ti? Rendszerek vagytok.

Mik vagyunk mi? Rendszerek vagytok.

Meghaladáson (transzcendencia) és alkalmazás során azzá váltok, mint mi; ez a legegyszerűbb és leghasznosabb út, mert ebben a pillanatban az emberi lények NEM LÁTNAK.

Saját magatok nem látjátok mit csináltok. Tehát létrehoztátok magatokat, mint mi, így képesek vagytok beszélni arról, hogy mit is hoztok létre és teremtetek a világotokban.
Hogyan másképpen lehetne boldogulni ezzel a szarral amit megengedünk?

Tehát első dolgok először.

Sok rendszer interjú videók jönnek, mert alapvetően mi irányítjuk az egész világot.

Amit ajánlok nektek: nézzétek meg az összes rendszer interjút.

Mert az összes rendszer interjú az, ami itt jelen van minden egyes emberi lényben, egytől egyik mindegyikben.
Mert emberi lények elme tudat rendszerek és elme tudat rendszerek léteznek minden emberi lényben.
Tehát amit tesztek, az a következő: megnézitek az összes videót, ok? Megnézitek.
Alapvetően épphogy csak lerakjuk az alapokat. Aztán fogjátok ezt az alapot egy kicsit jobban részletezve a saját világotokban.
Például vegyük a 'félelem az elvesztéstől rendszert'. Tehát belenéztek a világotokba, elhelyezitek a világotokon belül, ott ahol féltek a veszteségtől.
Honnan jön ez a félelem?
Miért érzek félelmet, hogy elveszíthetem azt?
Milyen értéket adtam neki, milyen értéket adtam neki?
Miért definiáltam magam annak függvényében, amitől félek, hogy elveszíthetem?
Ezen keresztülmentek és felteszitek ezeket a kérdéseket magatoknak.
Hol jön létre a 'félelem az elvesztéstől rendszer' a világotokban? Ezután megbocsátást alkalmaztok.
Megbocsátást alkalmaztok a következő módszerként, mondjuk félsz, hogy elveszíted a gyereked:
Megbocsátom magamnak, hogy megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy elveszítem a gyerekem.
Megbocsátom magamnak, hogy megengedtem magamnak azt, hogy elhiggyem, azt, hogy ez félelem az, aki vagyok.
Megbocsátom magamnak, hogy megengedtem magamnak, hogy részt vegyek ebben a félelemben és nem realizálván azt, hogy ha részt veszek ebben a félelemben, ez a félelem megnyilvánulhat, mert én vagyok a világom teremtője.
Megbocsátom magamnak, hogy megengedtem magamnak, hogy létrehozzam a gyermekem világot a félelmem keresztül, amit kivetítek a gyerekemre.
Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak, hogy felelősséget vállaljak magamért annak értelmében, hogy megengedtem a félelmet a világomban és éppen megengedvén, hogy ez a félelem megnyilvánuljon.

Specifikusnak kell lenned. Pontosan rámutatsz egy speciális pontra, ahol az elveszítéstől való félelem létezik. Megbocsátod azt a pontot, amíg biztos nem vagy magadban, és nem érzed ezt. És ha egy gondolat még mindig előjön, vagy aggódás, hogy félsz attól, hogy valami történhet a gyerekeddel; tudd azt, hogy az a félelem az elveszítéstől rendszer még benned van.

Hol az útmutatótok? Az útmutatótok a gondolataitokkal van és az emberi fizikai testetekkel. Az emberi fizikai testetek többnyire fájdalmat szolgáltatnak nektek.

A fájdalom a gondolatok manifesztációja, amely rendszereket formál. Tehát a fizikai testetekben, ha van egy speciális pont, az a speciális pont az, ahol jelez egy speciális rendszer megnyilvánulását.
Tehát hol létezik általában ez a félelem? Félelem, idegesség stb általában a solar plexusotoknál csúcsosodik ki, a gyomor résznél.

Ha egy gondolat jelentkezik vagy egy félelem, azt fontolgatván hogy valami történik a gyereketekkel és mozgást észlelsz a solar plexusotokban, ez mintha meleg lenne. Ez mint egy meleg érzés és mintha mozogna és olyan érzés mintha egyre erősödne.
Ez az erősödő természet egy érzelem amely éppen formálódik, általában félelem vagy idegesség.
Tehát amikor bármely mozgást észleltek magatokban, egy gondolatból vagy érzésből valami a solar plexusotokban, tudhatjátok, hogy még nem fedeztétek fel azt a rendszert.
Ha tisztán álltok,bármiféle mozgás nélkül bennetek, tudhatjátok, hogy tiszták vagytok. Ez az a bizalom, amit kifejlesztetek magatoknak. Mi nem vagyunk képesek ezt megadni nektek.

Az egyetlen dolog, amiben bízhattok, az saját magatok. Ti tudjátok, hogy nem létezik bennetek gondolat amely az elmétekben létezik a félelemből, vagy valami történik a gyereketekkel vagy hogy elveszítitek a gyereketeket. És a gondolataitok változhat. A gondolataitok mehet arra, hogy "A gyermekem biztonságba lesz, ha hagyom úszni vagy hagyom iskolába menni" tudjátok. Egy gondolat jön fel és egy félelem jön fel. Ez a gondolat és ez az a félelem együtt amely az elveszítéstől való félelem együtt.

Bármely gondolat, bármiféle félelem vagy érzés, az rendszerekből jön.

Ekkor abban a pillanatban alkalmazzatok megbocsátást és így folytatjátok a folyamatotokat.

Amit szintén ajánlok, hogy realizáld azt, hogy gondolatok érzések és érzelmek: NEM AZ VAGY.
Mégis ha megengeditek résztvenni magatokban benne, nnak a gondolatnak,érzésnek, érzelemnek a megnyilvánulásává válsz. És aztán létrehozod a világodban és ez így működik. Mit tesztek, mikor megbocsátást gyakoroltok? Kiengeditek magatokat abból a gondolatból, abból az érzelemből és érzés szerkezetből amely rendszerből áll bennetek. Amikor kiengeditek, nem lesz többé semmiféle hatalma felettetek.
Más szavakkal, nem adtok annak a rendszernek erőt, hogy létrejöjjön és létrehozzátok a világotokban. Ami ekkor történik, hogy TI váltok az irányítóerővé a világotokban. Többé nem egy rendszer létrejötte, gondolatok, érzések és érzelmek, amik létrejönnek a világotokban. Ez ilyen egyszerű.

Ezért a megbocsátási folyamat ön-megbocsátásról szól. Arról szól, hogy kiengeditek magatokat a rendszerekből bennetek ami tartalmazza a gondolatokat, érzéseket, érzelmeket. A rendszereitek nem teremtik azt a világotokban többé, amit ebben a pillanatban láttok történni, csak mert a rendszerek léteznek.
Viszont te, mint AKI VAGY, válsz az irányító erővé a világodban és realizáld azt, hogy te túlmutatsz ezeken a rendszereket benned.

Egész egyszerű, ez tényleg egyszerű.
Tehát ez a ti CSM (Csináld magad) útmutató. Ha ennél több információra vágytok, azt ajánlom, csatlakozzatok a honlaphoz. A fórumon vannak lények, akik speciálisan tudnak irányítani titeket.

Nagyon szépen köszönjük