Akarat kérdése az egész.
Ezek szerint akaratom feltételes. Ezáltal kiszolgáltatom magam.
Akarni kevés, cselekedni kéne.
Beszippantott az akarás, mert a tett nem jött, ezért akartam, hogy tegyek, de feltételekhez kötöttem tetteim - ezáltal akaratom nem direkt tett, hanem csak egyfajta vágy. Ezt akarnám én, de sajnos én tehetetlen vagyok - de ha esetleg majd tehetem, akkor teszem is.
Ez jellemző rám, amikor az önkifejezés egy pillanatra megbotlik és nem talpraállok azonnal, hanem beakad a lemez, megakad a tű, elkezdtem ledarálni a tapasztalt valóságom és szétszedem és úgy rakom össze, hogy látszólag tehetetlennek és ártatlannak tűnjek, holott kívülről nézve ez elképesztően átlátszó.
Akarok például minden nap írni - ez nem teljesül, mostanság írok aztán pár napig nem, aztán újra. De elhatároztam, hogy minden nap írnék, de az elhatározás kevés.
Voltak olyan esték, mikor valamit sunnyogtam és inkább nem írtam - itt ültem, csak két kattintás lett volna és írhattam volna, mindig úgy érzem, évekig tudnék folyamatosan írni. Mégsem teszem.
Csak akarom. Akarni kell, oké, de akarni kevés.
Vettem egy kalendárt, ezzel a találkozók és a napom struktúrája egy fokkal kiszámíthatóbb. De ez is kevés. Egyszerűen képesnek kell lennem arra, hogy mondjuk minden nap este 9-kor leülök egy órát írni. Vagy ha nem, akkor fél órát, vagy csak 15 percet. Legalább 15 perc.
Holnap megint megyek a partneremhez este, ahol nincs csak úgy internet. Már volt olyan, hogy előre elhatároztam, hogy majd mikor elalszik a lány, akkor írok, de aztán addig húztuk, hogy beálmosodtam és az ágyban már inkább "hagytam" a dolgot - ezt tesztelem le holnap újra.
Beírom a kalendáromba, hogy blogolás és meglátom, hogy tényleg akarom-e.
Mert ha mondogatom, hogy akarom-akarom és közben nem csinálom, akkor nem is akarom igazán. Mert amit igazán akarok, azért teszek is.
Ha meg nem is akarom igazán, akkor mi az amit akarok és miért is?
Vagy esetleg miért is akarok minden nap írni?
Vissza az alapokhoz. Ha kell minden nap, amíg az alap stabil.
Képesnek kell legyek arra, hogy ha jön belső reakció, gondolat, érzés, akármi "energiahullámok", hogy ne reagáljak rájuk, maradjak ITT, légzés, fizikailag, mégis átéljem azokat, csak ne "menjek" utánuk, hanem a pillanatban maradjak, például egy munkatárssal történő beszélgetésben.
Egyedüllétkor se legyen, hogy "bevillannak" a fejembe emberek, dolgok, képek és én reagálok rájuk és a reakcióim között csapongok, majd például éhes leszek és a konyhában készítem elő a vacsorát, s közben a fejemben az jár, hogy milyen filmet nézzek kaja közben, akkor nem vagyok ITT, amikor csinálom a dolgaimat, le kell lassulni és figyelni, mik azok a triggerpontok, amikor "ugrok" és hova - és ezekről kell írni és önmegbocsátást írni, mondani, majd tettben megélni azáltal, hogy nem "ugrok" a feltételek, emlékek, energiák, képek mentén. Pusztán tudatomban van, de nem válok csak azzá.
Pár napra "pihenni" mentem egy régi cimborámhoz és érdekes volt látni, hogy 2 napra gond nélkül tudtam "visszamenni" olyanná vele, mint amilyen mondjuk 4 éve voltam és igazából ezt nem tudnám csinálni, de erre a pár napra ezt úgy definiáltam, hogy üdülés.
Itt látszik, hogy akinek definiálom magam, az még mindig a múltban van, amikor is ezeket a definíciókat, mint például az üdülést elfogadtam ekként.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy megpróbáljak üdülni menni saját magamon dolgozásomból, ahelyett, hogy realizálnám, mindig itt vagyok.
Az utóbbi időben pár meghatározó ön-őszintétlenséggel való szembenézés közben kiindulópontom kissé megbillent és szükségeltetik újra visszatérni az alapokhoz, mint például azok az információk, amiként magam definiálom és ahogy azon keresztül tapasztalom a világot és benne magam - például, hogy a vágy és párkapcsolat, a folyamat és bizalom - ezek mentén akként fogadom most el magam, akiként az örökkévalóságig nem volnék képes - sem bízni, sem elfogadni azt amit a tetteim mutatnak.
A legnagyobb törés persze a "saját" terv, hogy média irányba toljam magam - nem csak programozom, SRA, párkapcsolat, hanem van ez a merő megszállottság, hogy én filmezni, zenélni akarok, s sokszor ez igazából csak egy mentsvár, amibe belevetem magam, mikor rezeg a léc.
Persze a rezeg a léc pusztán azt jelenti, hogy "úgy érzem, egy ideje megint sunnyogok, ahelyett, hogy direkt, egyenesen kifejezném magam: blogon, vlogon" - mert megosztani mindig van mit, csak kérdés, hogy miért nem osztom meg magam? A nincs idő persze kifogás, hiszen azért nem egy játékkal játszottam mostanság a számítógépen. Szóval mert ha az van, hogy elfogadom magam, mint ön-őszintétlenség, akkor azért nem írok arról, mert akkor az van, hogy arról írnék, hogy elfogadom magam, mint önőszintétlenség, és akkor realizálnám az írás közben, hogy mit engedek meg és fogadok el magamként, és akkor talán változnék.
Ezért nem írok, mert nem változom és félek leírni azt, hogy változni akarok, de nem változom?
Vagyis feltételezem, hogy félek változni, hogyha akarok változni de mégsem változom. Persze minden és mindenki mindig változik. De magam változni, ITT, úgy, hogy leállni valamivel, ami legbelül, legalul ön-őszintétlenség.
Tehát felesleges időhurkokat lépdelek, s közben azt figyelem, mikor gyűlik össze annyi energia bennem, hogy ki tudjak ebből ugorni könnyedén, ahelyett, hogy ITT egy pillanatban, mint a döntés, abbahagyom és elengedem. Azt is, akiként definiáltam magam, azt is, akinek mutatom magam.
Csak lélegezni és elengedni és megosztani másokkal.
Egy-kettő ön-őszintétlenség ahogy felszínre jött, megijedtem és megítéltem, hogy "naa, ez csúnya", holott az is csak egy a sok közül, például szexuális fantáziák, vagy a vágy, hogy újra módosítsam az elmém szerekkel - és aztán nem írok róla. Aztán, mivel nem írok róla, egyre kuszább és a végén az általam kreált, általam elfogadott, majd általam megítélt, de általam nem abbahagyott "megszállottság" egyszerűen megnyilvánul, s akkor veszem észre, hogy nem én vagyok az irányítóelv, hanem az, amit elfogadok és megengedek.
