Showing posts with label korrekció. Show all posts
Showing posts with label korrekció. Show all posts

Friday, May 2, 2014

[JTL 171] Elköteleződés, elhatározás definíciójának megvizsgálása

Elkötelezettség

Szótár: elhatározás, ígéret valamit megtenni, megtartani
Asszociációk: odakötelezés, lekötözés, kényszer, korlát, börtön, felelősség

Ezek mentén definiáltam elkötelezettséget például kapcsolatba valakivel, felelősséget vállalni szociális vagy munkahelyi dolgok mentén és ezek az ön-definíciók, előítéletek most már nem támogatnak, ideje elengedni ezeket. Mindezt azáltal, hogy alakul egy fizikai, tudatos jelenlét, melyben egyre jobban bízok, mintsem a személyiségem, emlékeim, vágyaim, félelmeim alapján feltörő gondolatokban, érzelmekben, kedvek váltakozásában.

Ebből a kiindulásból elengedem a régi definíciókat, újradefiniálom a jelentéseket, amiket megélvén egy és egyenlő lehetek ezzel a szóval, hogy elkötelezettség, anélkül, hogy belső reakciót, bizonytalanságot, kétséget halmoznék fel öntudatlanul vagy akár tudatosan.

Alapvető "problémám" abból származott, hogy olyanokba találtam magam elkötelezve, amiket valójában nem én akartam, de kompromisszumok miatt vagy egyszerűen "így alakult", vagy félreismervén a helyzeteket vagy magamat úgy döntöttem, hogy ez jó lehet, hogy elkötelezem magam bizonyos dolgok-személyek irányába, de aztán a gyakorlatban, amikor nehézségek jöttek
  • vagy nem haladtam meg azokat
  • vagy elbizonytalanodtam, valójában ezt akartam-e,
ezért egy idő után az elkötelezettségből és annak megtartásának képtelenségéből eredő frusztrációk elárasztván a "rossz belül" állapotába kerülvén instabillá, bizonytalanná és megbízhatatlanná váltam ezekkel kapcsolatban(magam s olykor mások számára is).

Ami feljön ebből, az az, hogy olyanokra köteleztem el magam, amiket valójában csak azért tettem, hogy bizonyos dolgokat megkapjak, elérjek, megtapasztaljak, s azoknak a vágyának a tapasztalásában nem vettem figyelembe minden tényezőt ITT, amik aztán igenis fontosnak bizonyultak.

Egy másik ilyen tipikus félreértés, amikor mások miatt kötelezek el magamban dolgokat, hogy nekik jó legyen úgymond, de igazából ez önmanipuláció - magamnak legyen jó, hogy úgy definiáljam magam, hogy jó vagyok másokkal - akár gyakran a rendelkezésemre álló úgymond kevés időmben is olyanokkal foglalkoztam, amik ha az egész életemet és a prioritásaimat nézem, akkor nem őszinték és gyakorlatiasak, támogatóak és aztán még ha végig is csináltam dolgokat, amikre elköteleztem magam - közben sokminden más meg problémává nőtt, amikkel aztán szintén foglalkozni kellett - például egy videó vágása közben vagy egy lánnyal való szórakozásomkor; vagy mikor eldöntöttem, hogy egy számítógépes játékot végigviszek, mert jó s mert utána vége lesz s többé nem veszi az időm címmel napokig csak azzal foglalkoztam.

Ezek csak apró példák, de főként azért nem tudtam őszintén összebarátkozni az "elkötelezettség" dologgal, mert az elmémben történő tapasztalatokban hittem, s képtelen voltam megváltozni, megváltoztatni hozzáállásom, ezért ahogy reagáltam bizonyos dolgokra, sokszor azt képzeltem, ez az örökkévalóságig úgy marad - ami persze paranoia, minden és mindenki változik valamelyest, de a legextrémebb példa, ami valaha volt ezzel kapcsolatban az életemben: ha van egy általam neurotikusnak definiált partnerem és hónapok óta ilyen és engem zavar s nem tudok ezen változtatni, segíteni, akkor az elkötelezettségem, hogy megállapodtam vele, hogy vele vagyok - elbizonytalanodik, mert azt képzelem, hogy "örökké neurotikus lesz, örökké reagálni fogok erre, hogy ez nem jó", ezért az elkötelezettségem végülis lassan de biztosan egy magam vállalta pokollá fajul.
Mindeközben annyira a neurotikus partnerhez való elkötelezettségemtől és annak paranoiájából eredő saját neurotikusságommal voltam elfoglalva, hogy nem láttam be, hogy valójában itt kizárólag rólam van szó, amit kivetítek, amiért a másikat hibáztatom, s amíg így állok hozzá, nem fogom tudni megoldani.

Elkötelezni tehát olyanra érdemes, amit teljesen magam vállalok - aztán minden, ami ezen túl feljön, az az idáig felhalmozódott elmém, mint őszinétlenségem következménye, amely, ha feljön, megnézem, megbocsátom, elengedem, meghaladom.

Elkötelezni magam mondjuk ezt a blogot írni nem ütközik nagy ellenállásba - sőt, kifejezetten "könnyebb" ezt megtenni, mivel egyrészt a következményei sem annyira direkt és nyilvánvalóak, másrészt meg nyilvánvalóan támogat engem és akár mást is, mert megismerem magam és stabilabbá válok ezáltal, ez az évek során bizonyított tény.


Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy összekeverjem az elkötelezettséget, elhatározást a kényszerrel, a belesodródással, s ezáltal úgy definiáljam, hogy lekötözés, korlát, börtön, mert olyan teszek, amit valójában nem szeretnék, vagy ha szabadon választhatnék, nem tenném, s ezáltal vagy nem véve figyelembe, hogy amit magamról képzeltem, hogy "szabadság", valójában önáltatás, vagy valamiféle stimuláció, kompromisszum miatt tegyek látszólagos elkötelezettséget; valamit tenni vagy betartani, miközben ne legyek annyira őszinte magammal, hogy belássam, hogy a feltételek, hogy ezt megtartsam, betartsam kívülről jövőek, tehát valójában az elkötelezettségem ezáltal nem valódi, hiszen körülményektől, feltételektől függ, ezáltal szembesülve a valósággal, hogy valójában nem én köteleztem el magam vagy ha igen, akkor azt képtelen vagyok megtartani, megtenni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy alapból tartsak, féljek és viszolyogjak a felelősségtől, az elkötelezéstől, főleg olyanra, amely nem adott ideig szól csak, hanem határoztatlan ideig, "mostantól", mert nem látva be, hogy képes leszek-e tartani ezt, eleve kivetítem az elbukástól való félelmet, ezáltal stimulálván magam arra, hogy feladjam, akár még mielőtt el is kezdeném, ezáltal kompromittálnám magam és akár másokat is.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy elköteleződni, elhatározni valamit-valami vagy valaki iránt nem kompromisszumról szól, nem arról szól, ami az érdekem, hogy teljesüljön, tapasztalat, amire vágyok megélni, a félelmemmel szembenézni, s nem is az, hogy a felelősséggel már létező kapcsolatomat figyelembe véve saját érdekem védjem-szolgáljam, hanem arról szól, hogy ki vagyok valójában és hogyan fejezem ki magam.

Megbocsátom magamnak, hogy attól féljek, hogy kudarcba fullad elkötelezettségem, vagy rossz élmények jönnek fel bennem az által, hogy csak azért tartom vagy csinálom, amit elköteleztem, hogy ne legyen kudarcélményem, mert attól félvén, hogy feladom, stimulálom magam arra, hogy ne adjam fel, ezáltal, ha nincs éppen kudarctól vagy feladástól való félelmem, akkor valójában nem haladok, nem csinálom, amit elhatároztam, s ezáltal valójában nem direktben magam, amit eldöntöttem csinálom, hanem magamat manipulálva dolgokra, érzésekre, energiákra sodrom bele magam reakciókba, tettekre, hogy úgy tapasztaljam magam, ahogy szeretném magam látni, ahogy elképzeltem magam, akár még úgy is, hogy közben nem vagyok őszinte magamhoz.

Megbocsátom magamnak, hogy féljek attól, hogy hibázok, hogy elbukok valamiben, amit elhatározok, hogy megteszem vagy megtartok, csak mert van olyan emlékem, amely erre stimulál, hogy azt érezzem, hogy van esély rá, hogy nem sikerül, ezért arra fókuszálván s arra reagálván, hogy is éreznék akkor, ha nem sikerülne, ahelyett, hogy magára a dologra, amivel kapcsolatban elhatároztam, amit tenni szeretnék, hogy sikerüljön, megtegyem figyeljek - ezáltal elkülönülvén magamban, magamtól nem én vagyok az irányelv egységben és egyenlőségben, hanem FÉL-elem által elválasztva energiaháborúban küzdök, melynek élménye leköt, lefoglal, lefáraszt, ezáltal teremtem meg azt amitől félek, a bukást, a kudarcot - ahelyett, hogy realizálnám, hogy ami feljön, mint kétség, félelem, az lehet, hogy csak egy érvényes pont annak mérlegelésében, ami odáig fajulhat, hogy befolyásolhassa, akár megkadályozhassa az elkötelezettségem, elhatározásom betartását, megtételét, tehát ezt használhatom is arra, hogy ezen dolgozva biztosra menjek, hogy ezt is figyelembe véve, ezt gyakorlatban meghaladva, mint egyfajta kihívás: megoldjam.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a feladás, mint tett, valójában nem létezik, hiszen aki vagyok, amit tennem kell, úgyis meg kell tennem, tehát abba az élménybe belesodornom magam, hogy feladom, nem megy, elbukok - gyakorlatilag önmanipuláció, melynek során valójában időt és önmagamnak adott lehetőséget vesztek csak, amivel aztán úgyis újra szembe kell nézzek, meg kell tegyem, kiállnom ezzel kapcsolatban, hiszen önmagam elől, aki vagyok, nem menekülhetek, tehát amikor kétség, hibázástól, bukástól való félelem jönne fel, akkor realizálom, hogy ez nem kell átok legyen, lehet ajándék is, azáltal, hogy megvizsgálom, mire vonatkozik, mi az az aspektusom, ami még nincs teljes együttállásban azzal, amit elhatároztam, hogy megtartok, megteszem, s ezt gyakorlatias szemmel nézve, a tényeket figyelembe véve megteszem, amivel kapcsolatban a kétség jött, ezáltal azt gyakorlatban meghaladván, egyesítsem s valójában az elkötelezettségem a valóságban így nyilvánítom ki, s ezáltal azt, aki én valójában vagyok, mint akarat, irányelv, önbizalom.

Megbocsátom magamnak, hogy reakcióból, érzelemből, gondolati mintákból felgyűlt energiából határozzak el, kötelezzem el magam dolgokra, miközben a tapasztalásba belevakulva, az élménybe elveszve automatikusan reagálok, ami aztán, mint feltétel megváltozik, amint a körülmények, a belső reakcióm megváltozik, míg az elhatározás, elkötelezettség már kimondott, esetleg mással-másokkal is megállapodott, mint felelősség, ezáltal kétség, visszalépés jöhet fel, ami által önmagam s mások felé bizalmam, szavam-hihetőségem, stabilitásom is megkérdőjeleződhet, ezáltal kompromittálván önbizalmam, önkifejezésem, ahelyett, hogy realizálnám, tiszta, helyzetet átlátó, minél több részletkörülményt, tényezőt figyelembe véve a legtámogatóbb elhatároznom, elköteleződnöm olyan irányba, ami engem is és ennek kövezkezményeként másokat is támogat.

Friday, April 25, 2014

[JTL 168] Ismeretlennel szembenézni önbizalomban

Pár korrekció:

1. Tudatalatti félelem az ismeretlentől, nem definiáltságban maradástól.

2. írásaim gyakrabbani, tömörítettebb, rövidebb formájára átállása.

1.)
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak azt képzelni, hinni, arra hagyatkozni, hogy ha valamit nem tudok előre, nem ismerek, akkor az hibához, bukáshoz, bizonytalansághoz, fájdalomhoz, vesztéshez, szégyenhez vezet, mert nincs egy séma, ami alapján elképzelhessem, mi van, mi lesz, hogyan csináljam, s anélkül meg előre féljek, mintha már megtörtént volna, hogy nem ment.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az ismeretlentől való tudatalatti félelem attól tudatalatti, hogy nem vagyok tudatában, hogy félek, amire személyiségszabályokra, automatizmusokra adtam engedélyt az elmémben, hogy működjenek, hogy megelőzzék az ezzel való szembesülést, realizálást, átélni direktbe ezt az ismeretlentől való félelmet úgy, hogy az elme mindig próbálja értelmezni, kitalálni, definiálni, kategorizálni a helyzeteket, állapotokat, eseményeket, amik alapján tud valami emléket, asszociációt, definíciót találni, amiből hozzáállást, kiindulópontot, automatizmust tud(és ezáltal én "tudok") produkálni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a személyiségem alappillérei a félelemen, a bizonytalanságon alapulnak, még ha nem is vagyok tudatában, mert sosem ástam le annyira önmegbocsátással, őszinteséggel, valódi intimitással, kellő mélységű és időtartamú belső csendben létezéssel és önreflexióval, hanem pusztán az élményekre, a külsőre, a feltételekre és a polaritásokra, mint pozitív-negatív fókuszálván sosem realizáljam, hogy a felépített személyiségem csak egy maszk, amivel elrejtem magam és mások elől az alapvető létbizonytalanságom, félelmem, kétségem, mely valójában az egó, mint elkülönülési szemlélet az egységből, egyenlőségből.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ezt az egót magamban, mint mechanizmus, hozzáállást felfedezvén azt akartam, az volt a tervem, a kiindulópontom, hogy elpusztítsam, leküzdjem, meghaladjam, anélkül, hogy konkrétan szavakba öntöttem volna, mi is amitől konkrétan mikor félek, sőt, mi az, amitől félek, de nem vagyok tudatában és miért és mi lenne a megoldás erre és a gyakorlatban hogyan tudnám ezt megtenni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy azt gondoljam, hogy az egó, mint a virtuális én az gonosz, önző, s agytágító drogokkal átélvén ezt intenzíven azt próbáljam elérni, hogy az egó szétrobbanjon, kilapuljon, szétolvadjon, megszűnjön, pusztán intenzitással, energiával, kémiai befolyás alatt történő tudatállapotváltozásokkal, anélkül, hogy rájöttem volna, hogy az egóm, mint szabály- és viselkedésgyűjtemény az pontosan azt tükrözi, aki én valójában lettem itt és most, tehát azt megkísérelni elpusztítani az önmagába harapó kígyó, azaz pont azáltal újra- és újrateremtem, mert eleve az ötlet, hogy ezt így és eképpen meg lehet haladni pusztán egy olyan félelem-alapú reakció, mely a nem elég mély ön-őszinteségen, ön-intimitáson alapul, s ugyanolyan természetű, mint az összes többi személyiség-viselkedésmintám, mely a polaritásra, az elkülönülésre, a félelemre alapul.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vallottam be magamnak, hogy az ismeretlentől, a nem definiálttól való eredendő félelmem abból ered, hogy a kapcsolatom saját magammal az, hogy nem bízok magamban, mert azelőtt kialakult egy kapcsolat magammal, amely a kétséget, a félelmet vette alapul.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a megoldás az, ha direktbe szembenézek azokkal a mintákkal, viselkedésekkel, definíciókkal, szabályokkal, amik felépítik a személyiségem és lépésről lépésre tudatosítom miért és hogyan tettem és abbahagyjam - eldöntsem, hogy ez esetekben bízok magamban és átöleljem a helyzetet, az élményt, magam és egy új esélyt bocsássak magamnak arra, hogy bízzak magamban, anélkül, hogy a múltbéli sémát, definíciót, viselkedésmintát használnám.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem jutott eszembe, hogy megvizsgáljam az okát, a konkrét emlékeket, élményeket, az első benyomást, amely feljön, mikor a hibázástól, a kudarctól való félelem, önbizalomhiány feljön, hogy azokat megvizsgálva, megértve a gyakorlati meghaladáson tudjak dolgozni.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy valójában az ismeretlentől való félelem, önmagamtól való félelem, mert az ismeretlennel szembenézve nincs séma és ezáltal én, aki vagyok kell mozduljon, kifejeződjön.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy azért félek önmagamtól, mint ismeretlen, mert sosem vettem a fáradtságot, a kitartó munkát, a fegyelmezett szorgalmat, hogy megismerjem, valójában ki vagyok, itt, ebben a világban, mint élőlény, mint tudatosság, mint ember, mint felelősség, mint valóság.

Elhatározom, hogy a magamtól, az ismeretlentől való félelem megoldásaként feltárom, ki is vagyok, hogyan is lettem, aki vagyok és megértem, abban, akivé megnyilvánultam tettekben, mik azok, amik abból erednek, hogy félek az ismeretlentől, bizonytalantól, önmagamtól és lépésről lépésre, lélegzetről lélegzetre, napról napra meghaladom ezeket és megajándékozom magam az önismerettel, önbizalommal, önmegvalósítással.

2.)
Még mindig van egy tendencia, hogy csak nagy, egész témát átívelő írást közöljek, ezáltal a nem folytonosság, rendszeresség a jellemző az itteni dolgaimra, hanem időnként dobjak be óriási irományokat.
Ezáltal nem folytonos, kissé kiszámíthatatlan és ezt korrigálván, a javasolt blog írás mértéke(amit mások is egész kényelmesen vesznek átolvasni teszemazt) 1600 szó körül van(ha kép is van, kb 1200), ezért átállok erre egyfajta kísérletként.

Ezáltal egy gyakorlati lépést teszek az irányába, hogy tömörítsem írásaim, struktúráljam a témákat és felismerjem és alkalmazzam a folytonosságból eredő stabilitást is úgy, hogy közben azért amiért van ez a blog: realizáció, gyakorlati változás és meghaladás továbbra is hasznos legyen.

Eredetileg képeket is azért tűzögetek be itt-ott, hogy legyen egy kis változatosság, s mivel úgy is fotózok általában, az ötlet az volt, hogy a kellemest a hasznossal összekötvén megélem mindkettőt egyszerre.

Nézzük, honnan is ered ez a "hosszú és sok írás kell a helyes blogíráshoz", ezáltal úgy definiálva magam, kifejezésem, hogy ezt automatizálva ne is legyek tudatában.

Intenzitás: a sok, hosszú az erősebb, azt képzelvén, hogy energia, mennyiség és egyfajta "erő" kell ahhoz, hogy egy másik erővel szembeszálljon, azt "ledominálja".

Ez személyiségem egy olyan része, amely abból ered, hogy önbizalomhiányból, beletörődésből, kiindulópontom félreértéséből eredendően azt képzeltem, hogy aki vagyok itt és most, az egy energia-entitás és ezt módosítani, megváltoztatni energia-felhalmozás, intenzitás szükséges, tehát például csak akkor változni meg valamiben, ha már nagyon zavaró, ahelyett, hogy amint látnám, hogy valami nem hasznos a viselkedésemben (magam és mások számára egyaránt mérlegelve), akkor azonnal cselekednék, megváltoztatnám magam, pusztán döntéssel, akarattal, direkten, itt és most.

Ezért volt kissé csapda a sok agyturbózó drog, a pszichedelikumokkal történő "erőltetett lájtolás", mert az mind energia volt, intenzitás, mely közben elfogadtam a már létező energia-dinamizmusom, mint "szent tehén", ahelyett, hogy azzal eggyé és egyenlővé válva, megbocsátván az attól való elkülönülésem percepcióját direktbe képes legyek változtatni, megállítani - nos, nem, az kellett, hogy felépítsek egy másik energiát, ami intenzívebb és képes szembeszállni, ledönteni, miközben nem realizálván, hogy ez kissé skizofrénia, s önmagam ellen harcolván valójában sosem nyertem.

A változáshoz nem kell intenzitás, erő, pusztán öszinteség, felismerés, döntés, elhatározás, akarat és tett.

Sőt, azáltal, hogy energiákat, intenzitásokat halmozok fel bizonyos belső reakciókkal s azok ismétlésével(adott gondolatok vissza-visszatérnek, érzelmi minták folytonos ciklusai - pozitív vagy negatív végülis mindegy), csak beismerem, beletörődök, elfogadom, hogy aki vagyok, nem én, direkt, itt vagyok magam irányítván, hanem egy elmére bízva, energiáktól függve létezzek, sőt VÁLTOZZAK is, ami kissé megnehezíti a dolgokat.

Nem kell ilyen - az energia, a gondolatok, a reakciók, az érzelmek is mindig azt mutatják meg, hogy valójában nem bízok magamban, hogy ki vagyok én és mit akarok csinálni itt és most, hanem rendszerek, támpontok, kategóriák, sémák, személyiségek kellenek, hogy segítsenek ebben, mert éppen nem vagyok teljesen ITT, hogy lássam éppen ki és mi vagyok, mit akarok és mi van és a belső csend hiányában nem tudom befogadni az összes tényezőt, ami alapján bízzak magamban annyira, hogy kétségtől mentesen, mindazzal, ami itt van egységben és egyenlőségben kifejezzem magam, mint szó vagy tett.

Monday, August 26, 2013

[JTL 99] Fajgyűlölet: öngyűlölet

Az előző(magyar) írásban arról volt szó, hogyan is lehet a gyűlölettel szembenézni és megérteni, a leállítását előkészíteni önmegbocsátással.
Egy igen népszerű gyűlölet-fajtával folytatjuk, a fajgyűlölet, rasszizmus
"A rasszizmus olyan gondolkodásmódot jelent, amely az emberek külsejében megfigyelhető eltéréseket kiemeli, ezekhez morális, társadalmi vagy politikai különbségeket rendel hozzá, és az így létrehozott csoportok között – feltételezett tulajdonságaik vagy értékeik alapján – hierarchiát állít fel."

"A rassz szó a francia race kifejezés magyarosított alakja, amely emberfajtát jelent. Az emberi rasszokat a 19. század közepétől az Európán kívüli népek gyarmati leigázását morálisan elfogadható, "természetes" folyamatként normalizálni törekvő nyugat-európai gondolkodásmód külön fajoknak állította be." - Wikipédia

"Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy gyűlöljek valakit, akárkit, valaki mást, akár saját magam, nem realizálván, hogy ez egy gondolat eredménye a fejemben, amivel megszállom magam és egy érzelmet, egy negatív energiát összekötök azzal, aminek reakciójaként tapasztalom s azt gyűlöljem, ami kiváltja.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a gyűlölet eredetileg mindig saját magam felé irányul, amit aztán projektálok, kivetítek másra, másvalakire, más dolgokra, eseményekre, helyzetekre, holott józan paraszti ész is azt "sugallja", hogy a gyűlölet bennem keletkezik, mint akiként, s amit elfogadok magamban, amit aztán kifejezek, hatást gyakorolok, kiöntök valakire, valamire."


A gyűlölet, utálat, nem tetszés, egy olyan érzelem, mely mondhatni negatív - nem túl jó érzés gyűlölni, vagyis hát lehetnek fokozatai, mikor attól jó, hogy ez a negatív energia gyűlik, hogyha ez alapján definiál az egyén valamit jónak, de ez már oly szintű skizofrénia, amit most ma itt egyetlen önmegbocsátási folyamattal tán nem is érünk át őszintésegben magukkal.

Tehát a gyűlölet szó szerint előítélet, valami ingerre, valakire egy reakció, mely negatív, nem tetsző, s gondolat alapú, melyet annyira elfogadok és megengedek, hogy szokássá válik, a szokássá válok.

Először csak fura az a szomszéd, de aztán mikor látom, hogy üvölt az asszonnyal, akkor már nem szimpatikus, de harmadnap mikor részegen elveri a gyerekeket, akkor már egyenesen ellenszenves, s ezek összeadódnak, 1+1=2 - s hetek, hónapok alatt, kifejezetten ha az ember nem lép közbe, ELFOGADJA ezt, s a belső tehetetlenségében valahogy ez a feszültség, mint energia megjelenik, gyűlik: gyűl ölet.

Amit nem tudatosít az egyén, az az, hogy ilyenkor önmagán belül jelenik meg a gyűlölet, s látszólag másra irányul, de annak az érzésnek, energiának, szándéknak, állapotnak mindegy, hogy önmagára vagy másra irányul: a gyülölet állapota átjárja az egyén tudatát, testét - az bántó.

Személyesen nekem nagyon ritkán volt ilyen, talán egyszer-kétszer életemben és pont azért, mert az feltűnt, hogy akkor aztán a tudatosság, relaxáció, nyugodtság írmagja sem marad az emberben: megszállottan kivetít valami olyan negatív energiát, amely a rettegés és a tehetetlenség, a zavarodottság és az idegesség olyan szintű fokozódása, hogy az szinte embertelen. Ezt a terhet, pontosabban tudatállapotot cipelni akár egy percre is olyan szintű életellenesség, amely mindenképpen kerülendő!

Ezért mondják, hogy a gyűlölet a szeretet ellentéte - én ebbe nem megyek bele, de az nyilvánvaló, hogy aki gyűlöl, éppen sem magát, sem mást nem tud szeretni, hiszen megszállta egy olyan erő, mely nem mérlegel, nem érez együtt, nem a józan ész alapján reagál.

Mindez, ahogy láttuk, pusztán egyfajta gondolati, érzelmi beakadás eredménye, amely kizárólagosan előítélet és félelem együttes felhalmozódása pontosan az egyén által elfogadva és megengedve, melynek során azzá is válik: hiszen az vagyok, amit épp teszek, most és itt, és ha a gyűlöletben időzök, arra reagálok, az alapján cselekszem: az vagyok.

Ezért fontos, hogy már csak ha a nem szimpatikusság, utálat megjelenik valamire, valakire, akkor azt érdemes őszintén megnézni, mi is az, amit ott helyben projektálunk rá, mi az elválasztódás előítélet teremtésének oka.
Félre ne értsük, van olyan, hogy valaki rosszindulatú, ártó, s amikor így fejezi ki magát, akkor mondhatni természetes, ha egy ilyet nem tűrünk meg, bár itt is le kell szögezni: személyesre venni, azt az egyént kiemelni a tapasztalatok rengetegéből és azon beakadni nyilvánvalóan arra utal, hogy ott nekünk, velünk, bennünk van valami, ami feljön és "dolgozni" kell rajta - megérteni, miért is és "feltárni" az okát.

Ezeket sorozatosan megélni, akár elszenvedni is, az "az vagy, amit teszel" alapelv alapján - ha folyton nemtetszésérzetek jönnek fel bennem, akkor nyilvánvalóan az vagyok, amiért okolhatom a látszólag illetékest, aki úgy fogalmazok: "kiváltotta belőlem" - de attól még saját magam reagálok, definiálok, általánosítok, maradok úgy, élek aként...

Felvetődik a kérdés, mi van azokkal a dolgokkal, amik látszólag megváltoztathatatlanok, például "gyűlölöm a háborút", "gyűlölöm a rabszolgaságot", a kizsákmányoló éhbéres gyári munkát, de én, mint egyén csak jelentéktelen porszemnek képzelem magam azzal szemben, ezért a "szembemegyek vele", "megváltoztatom" közvetlenül nem lehetséges.

Mint amikor a szomszéd minden nap átdobja a szemetét az udvaromba, s ezért én gyűlölöm, ebből hogy jövök ki úgy jól, hogy nem ragadok bele olyan belső reakciókba, amikkel végsősoron saját magam alacsonyítom le.

Ezzel együtt élni, minthogy kedves vagyok a szerelmemmel, a gyerekeimmel, következő pillanatban jön a szomszéd és savat fröcsögök rá, ahogy elmondom, mennyire utálom és valóban firtatom a tettlegességet, s aztán a következő pillanatban újra simogatom a kedvesem a fotelban.

Az egész pénzrendszer, kapitalista egyenlőtlenség és önérdek elburjánzása személyesen nekem az ilyen, amire jöhetne az olyan ítélet belülről, hogy negatív, nem tetsző, "utálom" - s ha eleget időzök ebben az állapotban - ami végsősoron egy beakadás, egy ítélet és energetikai reakció rá, amely majd hangulattá, érzelemmé fokozódva egyszerűen "gyűlölöm"-be váltana át, ha hagynám.

Személyesen egyszer volt az egyetemen, hogy utáltam egy arcot az egyetemen, mert pikáns megjegyzéseket tett a csajomra, már-már zaklatta, aki a zuhanyzóból jött kis törölközőben, neki meg tetszett és valójában figyelmen kívül hagyta, hogy a lány már velem van és rosszul esnek neki ezek a szövegek és egyszer majdnem egy sörösüveget csattintottam el a fején, de végülis most visszanézve látom: hagytam magamban többször és ez szép lassan összegyűlt egy ilyenné - aztán később beszéltem vele és a konfliktus elmúlt - ebből is nyilvánvaló, hogy a direkt tett, a kommunikáció van úgy, hogy egyből segít, és persze nem anyukájával kezdtem a beszédet, de végülis nem buzerálta a párom tovább, de nem is azért, mert félt, hogy szétverem a fejét, bár közel voltam hozzá, főleg akkoriban alkohollal fűtöttem elmém, jócskán, inkább mert megértette mit okoz.

Tehát kissé elkanyarodván a "fő témától" egy utolsó pont, hogy ha a pénzrendszer nem tetszik, akkor azon dolgozom, hogy megváltozzon, ezért van, hogy a Desteni csoportban az emberek ezzel foglalkoznak, ezt kutatják, a jelenlegi pénzrendszert igazából, mélységében megértik, hogy is lenne egy új rendszer, ami mindenkinek jó, ezért itt is egy gyakorlati megoldás a nemtetszéssel, utálattal, akár gyűlölettel is:

Cselekszem - s nem pusztítom, robbantom, hanem először is megértem a saját reakcióim, őszintén megnyílok magamban, hogy is teremtettem ezt belül, hogy is alakult ki és aztán képes leszek tisztán látni mi is van: valóban nem jó, amivel szembesülök, akkor itt jön egy újabb fontos point:
nem reagálok rá belül miközben továbbra is elfogadom, hanem mérlegelek, hogy lehetne úgy megváltoztatni, hogy az másnak se legyen rossz.
Ez hozza azt, hogy mi az, ami rossz valójában - nyilvánvalóan azoknak a kapitalista kizsákmányolóknak, akik 66 milliárdot keresnek évente, ez, ahhoz képest, amijük most van, "rossz" lenne, ha csak 1 milliárdot kapnának - bár valójában mennyire jó nekik ennyire pénz, tekintve, hogy ez milyen következményekkel jár másokra, a "jóság" végsősoron nem teljesen lehet pusztán szubjektív dolog, főként akkor, mikor olyan dolgokról, rendszerekről van szó, ami mindenkit érint. És persze gyűlölni őket főleg nem segít, cselekedni kell, megérteni, erőszakmentesen lépésről lépésre meghaladni, beépülni, megváltoztatni, például a jelenlegi politikai rendszerekben a legrövidebb "kiskapu" "megoldás" az Egy ember Egy szavazat, azaz ha a többség belátná, hogy Egyenlő Pénzrendszer, Élhető Alapjövedelem Garantáva dolgok mindenkinek jó lenne, akkor lehetne erre szavazni és ezek anyagilag megengedhetőek lennének és mindenkinek lenne annyi pénze, hogy nem a túlélésen rettegne, a gazdaságba mindenki tudna költeni, az Egyenlőségen alapuló Kapitalizmus működhetne, persze lehet modellezni, de ha ki se próbáljuk, mert "biztos baromság", akkor az lehet, hogy csak egy kifogás...

Tehát sok dimenzió van ebben, bár ha őszinte az ember SAJÁT MAGÁVAL és rászánja az időt, energiát, tettet, akkor minden megérthető, visszafejthető; a kiindulópont, az ok teljesen nyilvánvalóvá válhat; amely által annak megállítása, megváltoztatása is egyszerűbb, direktebb.

Tehát ez csak-csak felvet pár dolgot, de mindenképpen a gyűlölet egy olyan dolog, mintha az illető alapvetően vesztes lenne és ezért gyűlölne, mert ez a vesztesség kialakult, adott, elfogadott és megengedett és ezzel szembesülvén a belső feszültség fokozódik.

Ilyen stílusban ritkán írok, lehet túl szájbarágósdi, ma ez jön, vállalom: jó lenne, ha bárki megérthetné ezt, aki rátalál - most kísérletezem, nem csak magamat figyelembe venni, pusztán az önmegbocsátást írni, mondani, tenni, talán nem mindenkinek egyértelmű és ha már nyilvánosan írok, lehet ilyen is...

Tehát számomra a fajgyűlölet egy olyan dolog, hogy ha valaki ilyen, ezt csinálja: nyilvánvaló róla nagyon sok minden, de az tiszta, hogy a tudatosság egyáltalán nem, s a tudatosságon itt az alapvető képességet, készséget az önreflexióra, mint, hogy lássam mi és miért történik bennem értem, azaz ha valamit szeretek vagy nem, akkor van oka, és nem kell totál analitikus lenni mindenben, de az ilyen "démonikus" érzelmi automatizmusokkal mindenképpen fontos!

Az önmagunkkal való (abszolút) őszinteség egy képesség s motiváció, akarat, tett és figyelem/fegyelem kérdése.

Persze az is hozzátartozik, hogy ahogy bánsz másokkal, úgy bánnak mások is veled a következménye annak, hogy másoknak is azt adom, ahogy szeretném, hogy mások is bánjanak velem.

Ez lehet egy kiindulópont, mert azt állítani megkérdőjelezés nélkül, hogy valaki embertípus, bőrszín, kultúra vagy kontinens alapján több vagy kevesebb: annyira nyilvánvalóan szemenszedett baromság, hogy komolyan, csak az ostoba dől egy ilyennek be.

És megértem, ha vannak arcok, akik mások, a színük is más, máshogy is beszélnek és ők épp a közelünkben esetleg tényleg bűnöznek, önzőek vagy csak kétségbeesettek, opportunisták, barbárok satöbbi: de ezért általánosítani nevetségesen szűklátókörü és primitív.

Kissé provokatívak szavaim és nem véletlen, mert akiben erre jönnek fel reakciók: itt és most láthatja, mivel vált eggyé és egyenlővé, és mennyire fontos megérteni az emberi elme működését, mert akkor látszik, ez egy mechanizmus, amiben az ember bízik és átveri.

Ezért lehet jó itt az önmegbocsátás: megbocsátom amit már kezdek látni, hogy ezt teszem, de még nem is biztos, hogy tudom miért: megbocsátom. Megbocsátom, hogy idáig nem tudtam miért. Ez egy akarat, egy tett egyben, konkrétan erre fegyelmezve és figyelmeztetve magamat, hogy itt ezt még nem látom tisztán, de most leírom és kijön, és belül jön az újabb réteg:

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem(én vagyok a felelős, ezt tudatosítom), hogy emberfajta, nemzetiség, kissebség, bőrszín, kultúra, beszéd, szokás alapján elítéljek mást, mint kissebbrendű, eredendően gyengébb, utálandó, bántandó, elnyomandó, kiírtandó.

Erre jön a következő például:
  • Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy utáljam azokat a romákat, akik minden nap azzal a busszal jöttek a városba, mint én, mikor gyerek voltam és páran lejmoltak, genyóztak, erőszakoskodtak emberekkel, hogy adjanak nekik pénzt, vagy csak beszóltak, zavartak.
  • Megbocsátom magamnak, hogy általánosítsak, mert azok, akik ott voltak, ilyen fajták voltak, mondjuk indiánok, akikkel nekem van egy személyes tapasztalatom, ami nekem rossz, azt definiáljam önvédelemből, hogy mind ilyen, hogy legközelebb tudjam, elkerüljem azt, hogy ismét bántsanak.
  • Megbocsátom magamnak, hogy attól félek, hogy nem látom az emberben, hogy az jó ember-e, hogy ártani fog-e nekem és egyáltalán nem-e akar kihasználni,megverni, és ebben a félelembemben általánosítsak és generalizáljak, rendszerezzek és automatizáljak gondolatokat, érzelmeket, tetteket emberek felé.
  • Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak attól félni, hogy elvesztem azt, amim most van, és attól félni, hogy akik megtehetik, megtették már, szokták tenni, attól félni, hogy konkrétan ők mi lesz, ha elveszik amim van és ezen gondolkodván, ezt képzelvén rosszul érzem magam és negatív energiát tapasztalok magamban, mert ha ez is történne, félek attól, mi van ha sikerül nekik, nem tudok ellenállni, elfutni, megvédeni magam, ezért inkább gondolatokkal látszólag megvédem magam az a beidegződés alapján, hogy "jobb félni, mint megijedni", holott nyilvánvaló, hogy amikor félek, nem vagyok képes teljesen tudatos, jelen, önmagam lenni.
Megbocsátás egy módszer, azért közvetlen, mert tudatossá tesz, szó szerint arra, amit idáig elkövettem, de most belátom, hogy ez nem őszinte magammal, mert félelmet fogadok el és abból jön például.
Lehet tőlem hálaadás is, imént beszélve egy társammal erről ez jött fel; a lényeg, hogy az ember mindenféle úgymond "faji" előítéletet állítson meg magában, mert ez minden emberiességen alapuló közösségben ELFOGADHATATLAN.

És teljesen mindegy, hogy mivel állítsa le, törli ki, haladja meg az ember ezt a dolgot, de amíg ez van, esély nincs semmiféle önmegvalósításra, öntudatosságra, valódi szeretetre, ezért osztom meg az én, a desteni-féle módszert, mert ha valakinek magától nem menne, ez itt van, ingyen van, megmutatom én hogy csinálom, s ezután bármiféle kifogás szintén elfogadhatatlan.

Én, személy szerint semmilyen szintú fajgyűlöletet nem vagyok hajlandó elfogadni közösségemben, társaságomban, és ezért én vagyok a felelős.

Tehát az önmegbocsátással fel lehet tárni az igazi okokat, a valódi sérelmeket, a belső félelmeket, amiket az ember hajlamos "projektálni", kivetíteni, mert az emberi elmében, gondolatokban, érzelmekben vett hit, menedék, a személyiség, amivel az ember azonosul, azáltal azokkal a módszerekkel, ahogy GONDolkodik az ember, valóban elkülönül attól, aki fele definiál, aki fele érez és ebben zseniális csapda az elme, hogy önmagamban definiálok másról, akkor az tőlem elkülönültnek látszik, holott mindez csakis, kizárólag saját magamban történik, sokszor a másik, a gondolatom, érzelmem, gyűlöletem "tárgya" tudomása nélkül.

Nem könnyű ez a helyzet, főleg ahogy az USA példát mutat ebben, ahogy átlagban 5 évente igáznak le barnabőrű emberek országát mindenféle okkal, brutálisan, gépekkel, bombázókkal, vegyi fegyverekkel is akár, s az is látszólag félelem alapú önvédelem kiindulópontjával, de pont ez az egész világ: egy és egyenlő az egyénnel, ez csak segít, támogat, hogy meg is lássuk, ami kicsiben, az nagyban, amin fenn, az lenn, tehát az USÁt hibáztatni, miközben ezt magunk megtesszük a saját kis valóságunkban: szintén csak terelés, hibáztatás, projekció, kivetítés, elkülönülés, ami nem a józan paraszti ész, a gyakorlatias tudatosság, megértés és a valódi, minden résztvevő számára gyakorlati megoldás felé halad.

Ezért a személyes feltárása annak, hogy miért utálok bizonyos emberfajtát - ugyanolyan felelősség, mint az, hogy megértsem, hogyan és miért is veszek részt a jelenlegi "világrendszer", mint gazdasági, politikai erők fenntartásában, elfogadásában, gyakorlatilag védelmében.

Csoportban erősödik az ember, főleg, ha összehangoltak az érdekek, a szavak, azok jelentése és ezek alapján történő cselekdetek: ezáltal lehet akár fellépni olyan erőkkel szemben, amik igenis befolyásolják, meghatározzák, irányítják mindennapi életünket.

Amikor politikai szintig emelkedik a fajgyűlölet, az pusztán a következménye az egyének zavarodottságának, elveszettségének s valójában az ezáltali manipulálhatóságának, s ezt bizonyos emberek, érdekek ki is használják, nem véletlen a demagóg, a csőcselék szó létezése és jelentése.

Meg kell érteni és teljesen tisztán, minden irányból, dimenziójában belátni, hogy egyéneket, csoportokat hibáztatni mindig önnös önmagunk által elfogadott és megengedett dolgok figyelmen kívül hagyása, s a probléma sosem bizonyos emberek, csoportok likvidálása, elnyomása, hiszen akkor pont ugyanazzá válik az ember, amitől ő maga is fél.

És nem félek leírni, de magyarországon, ahogy igen sok országban is eset a cigányozás, zsidózás, amik nyilvánvalóan arra utalnak, az emberek nem kaptak IGAZI oktatást, képzést, nincs VALÓDI iskola a rendszerben, amely MEGMUTATná, mik is a valódi értékek, mik lennének mindenki számára a legjobb dolgok.

Ezért harcolni, forradalmárkodni, ellenállni nem, hogy nemcsak felesleges, de azzal szintén pont azt éri el az ember, amitől tart, fél, el akarja kerülni: a rendszer, az ami felé ellenállunk, csak egy újabb indokot, tényt lát, hogy miért is kell megerősödnie, betartania, védenie magát, ezátal pedig pont erősödik.
  • Ha zavar, hogy a kissebség nem tűnik civilizáltnak, támogasd, hogy képezzék őket, rendes iskolával, nem a mostani agymosó, robotizáló oktatási rendszerrel, amit szinte majdnem minden kormány tol.
  • Ha zavar a korrupt politika, támogasd, vegyél részt egy olyan vezetőség kitalálásában, kinevelésében, képzésében, akik megállják a helyüket, az ÉLET alapelvét képesek megtartani bármilyen szintű korrupcióval való szembesülés során is.
  • Ha zavar, hogy van, aki eléri, hogy szinte alapvető jogon kap segélyt, támogatást a rendszertől, míg te széthajtod magad és alig elég, akkor támogass egy Élhető AlapJövedelem Mindenkinek felállítását, szintén jogi, politikai irányból, nem molotovos tanklopás által, ez egyszerű.
Azt meg kell érteni, hogy ami most van, az egy folyamat eredménye, ezért az a múlt következménye, ami pusztán pár önmegbocsátás írása, mondása által nem fog varázslat módjára megváltozni, a következmény attól az a valóságban, hogy az itt van, megmarad, amíg nem dolgozunk azzal és nehéz, mert sokrétű, mert óriási, de itt is, mint mindenhol, az ember önmegvalósításában(mint minden élettel egyenlő kifejezéssé válásban tettben ezt figyelmbe venni) az egyszerű matematikai egyenlet legyen a támpont: 1+1=2.

Azaz konzisztens, folyamatos felhalmozódása a dolgoknak mindig erősödik.

Mert ha tegnap, ma elengedek egy részt, holnap és holnapután is, akkor ez egy folyamat és egy idő után eljutok arra, hogy belátom mit csinálok és ha nem őszinte magammal, abbahagyom.

Arra garanciát lehet venni, persze nekem nem kell "elhinni", hogy a fajgyűlölet ön-őszintétlenség és félelem-alapú: aki nem hiszi, járjon utána!

És a fejben való "lezongorázása" ennek nem igazán megbízható, mert pont ezek a beidegződött, sok ideje elfogadott automatikus reakciók, gondolatok, érzelmek folyamatos kavalkádja az, amit az ember elfogadott és megengedett évek, évtizedek során, s ezáltal azzá vált, már nem csak fejben, de tettben is megnyilvánul, s amikor már a testben van bekódolva, akkor az időt, energiát igényel feltárni, megérteni, leállítani - ám ez nem lehet kifogás, hogy "7 évembe telne, nekem erre nincs időm, inkább 50 évig így maradok, majd meghalok".

Mert közben lehet élni az életet, mindent akár csinálni tovább, de erre időt adni, leülni és írni, mérlegelni, átlátni, megbocsátani, elengedni, merni megváltozni, másokat is figyelembe venni: ez a mostani rendszerben nincs benne "alapból", sőt elfolytott, elnyomott, tehát ha valaki ezzel nem megy úgymond szembe: magától nem fog jönni.

És lemondani a legújabb romantikus/akciófilmről, amelyek reakciókat, érzelmeket, gondolatokat keltenek mondjuk hetente kétszer és akkor írni, erről őszintén valakivel beszélve, valami olyan módszert használva, ami józan paraszti észen alapszik, legyen az kontakt-tánc, vadvízi evezés vagy állatmenhely-javítás: de mindenképpen javasolt az elméből, a gondolatokból a fizikai valóságba kilépni és ezt megélni.

És annyi szórakozás, szórakoztatás van, ami nagyon csábít, meg lehet nézni, de mindet úgysem lehet, s egyszer-kétszer kihagyni bizonyosakat, hogy saját magunkra legyen időnk: lehetséges, csak akarni kell.

És itt jön le, ki az igazi ember, mert most még lehet mondani, nincs idő, sok a munka, a gyerek, a család, de 5-10-20 év múlva is? Ha addig az elmém olyan irányba ment, ami nem valóság, akkor az az irány, főleg ha nem is veszem észre, mert jólétben élek, van pénz, kocsi, szex, akkor az a 20 év úgy megy el, hogy fel sem fogtam, mennyire a félelem irányított.

Ezért ajánlatos megvizsgálni minden dolgot és azt megtartani, ami jó: s ezt pont Jézus mondta, ha ezt az egyet figyelembe tudnánk venni, meg is élni félelem nélkül, minél többen: a világ lassan de biztosan megváltozna, a gyerekeink már egy olyan vilába nőlnének bele, amiben mégkevesebb félelem lenne, ők mégjobb oktatást, benyomásokat kapnának, ami által mégjobb emberekké válhatnának és ez egy folyamat, aminek az emberiség még mindig az ellentétét éli meg.

Mára ennyi a gyűlöletről, a fajgyűlöletről, legközelebb önmegbocsátás, korrekció.