[JTL 171] Elköteleződés, elhatározás definíciójának megvizsgálása

Elkötelezettség

Szótár: elhatározás, ígéret valamit megtenni, megtartani
Asszociációk: odakötelezés, lekötözés, kényszer, korlát, börtön, felelősség

Ezek mentén definiáltam elkötelezettséget például kapcsolatba valakivel, felelősséget vállalni szociális vagy munkahelyi dolgok mentén és ezek az ön-definíciók, előítéletek most már nem támogatnak, ideje elengedni ezeket. Mindezt azáltal, hogy alakul egy fizikai, tudatos jelenlét, melyben egyre jobban bízok, mintsem a személyiségem, emlékeim, vágyaim, félelmeim alapján feltörő gondolatokban, érzelmekben, kedvek váltakozásában.

Ebből a kiindulásból elengedem a régi definíciókat, újradefiniálom a jelentéseket, amiket megélvén egy és egyenlő lehetek ezzel a szóval, hogy elkötelezettség, anélkül, hogy belső reakciót, bizonytalanságot, kétséget halmoznék fel öntudatlanul vagy akár tudatosan.

Alapvető "problémám" abból származott, hogy olyanokba találtam magam elkötelezve, amiket valójában nem én akartam, de kompromisszumok miatt vagy egyszerűen "így alakult", vagy félreismervén a helyzeteket vagy magamat úgy döntöttem, hogy ez jó lehet, hogy elkötelezem magam bizonyos dolgok-személyek irányába, de aztán a gyakorlatban, amikor nehézségek jöttek

• vagy nem haladtam meg azokat
• vagy elbizonytalanodtam, valójában ezt akartam-e,

ezért egy idő után az elkötelezettségből és annak megtartásának képtelenségéből eredő frusztrációk elárasztván a "rossz belül" állapotába kerülvén instabillá, bizonytalanná és megbízhatatlanná váltam ezekkel kapcsolatban(magam s olykor mások számára is).

Ami feljön ebből, az az, hogy olyanokra köteleztem el magam, amiket valójában csak azért tettem, hogy bizonyos dolgokat megkapjak, elérjek, megtapasztaljak, s azoknak a vágyának a tapasztalásában nem vettem figyelembe minden tényezőt ITT, amik aztán igenis fontosnak bizonyultak.

Egy másik ilyen tipikus félreértés, amikor mások miatt kötelezek el magamban dolgokat, hogy nekik jó legyen úgymond, de igazából ez önmanipuláció - magamnak legyen jó, hogy úgy definiáljam magam, hogy jó vagyok másokkal - akár gyakran a rendelkezésemre álló úgymond kevés időmben is olyanokkal foglalkoztam, amik ha az egész életemet és a prioritásaimat nézem, akkor nem őszinték és gyakorlatiasak, támogatóak és aztán még ha végig is csináltam dolgokat, amikre elköteleztem magam - közben sokminden más meg problémává nőtt, amikkel aztán szintén foglalkozni kellett - például egy videó vágása közben vagy egy lánnyal való szórakozásomkor; vagy mikor eldöntöttem, hogy egy számítógépes játékot végigviszek, mert jó s mert utána vége lesz s többé nem veszi az időm címmel napokig csak azzal foglalkoztam.

Ezek csak apró példák, de főként azért nem tudtam őszintén összebarátkozni az "elkötelezettség" dologgal, mert az elmémben történő tapasztalatokban hittem, s képtelen voltam megváltozni, megváltoztatni hozzáállásom, ezért ahogy reagáltam bizonyos dolgokra, sokszor azt képzeltem, ez az örökkévalóságig úgy marad - ami persze paranoia, minden és mindenki változik valamelyest, de a legextrémebb példa, ami valaha volt ezzel kapcsolatban az életemben: ha van egy általam neurotikusnak definiált partnerem és hónapok óta ilyen és engem zavar s nem tudok ezen változtatni, segíteni, akkor az elkötelezettségem, hogy megállapodtam vele, hogy vele vagyok - elbizonytalanodik, mert azt képzelem, hogy "örökké neurotikus lesz, örökké reagálni fogok erre, hogy ez nem jó", ezért az elkötelezettségem végülis lassan de biztosan egy magam vállalta pokollá fajul.
Mindeközben annyira a neurotikus partnerhez való elkötelezettségemtől és annak paranoiájából eredő saját neurotikusságommal voltam elfoglalva, hogy nem láttam be, hogy valójában itt kizárólag rólam van szó, amit kivetítek, amiért a másikat hibáztatom, s amíg így állok hozzá, nem fogom tudni megoldani.

Elkötelezni tehát olyanra érdemes, amit teljesen magam vállalok - aztán minden, ami ezen túl feljön, az az idáig felhalmozódott elmém, mint őszinétlenségem következménye, amely, ha feljön, megnézem, megbocsátom, elengedem, meghaladom.

Elkötelezni magam mondjuk ezt a blogot írni nem ütközik nagy ellenállásba - sőt, kifejezetten "könnyebb" ezt megtenni, mivel egyrészt a következményei sem annyira direkt és nyilvánvalóak, másrészt meg nyilvánvalóan támogat engem és akár mást is, mert megismerem magam és stabilabbá válok ezáltal, ez az évek során bizonyított tény.


Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy összekeverjem az elkötelezettséget, elhatározást a kényszerrel, a belesodródással, s ezáltal úgy definiáljam, hogy lekötözés, korlát, börtön, mert olyan teszek, amit valójában nem szeretnék, vagy ha szabadon választhatnék, nem tenném, s ezáltal vagy nem véve figyelembe, hogy amit magamról képzeltem, hogy "szabadság", valójában önáltatás, vagy valamiféle stimuláció, kompromisszum miatt tegyek látszólagos elkötelezettséget; valamit tenni vagy betartani, miközben ne legyek annyira őszinte magammal, hogy belássam, hogy a feltételek, hogy ezt megtartsam, betartsam kívülről jövőek, tehát valójában az elkötelezettségem ezáltal nem valódi, hiszen körülményektől, feltételektől függ, ezáltal szembesülve a valósággal, hogy valójában nem én köteleztem el magam vagy ha igen, akkor azt képtelen vagyok megtartani, megtenni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy alapból tartsak, féljek és viszolyogjak a felelősségtől, az elkötelezéstől, főleg olyanra, amely nem adott ideig szól csak, hanem határoztatlan ideig, "mostantól", mert nem látva be, hogy képes leszek-e tartani ezt, eleve kivetítem az elbukástól való félelmet, ezáltal stimulálván magam arra, hogy feladjam, akár még mielőtt el is kezdeném, ezáltal kompromittálnám magam és akár másokat is.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy elköteleződni, elhatározni valamit-valami vagy valaki iránt nem kompromisszumról szól, nem arról szól, ami az érdekem, hogy teljesüljön, tapasztalat, amire vágyok megélni, a félelmemmel szembenézni, s nem is az, hogy a felelősséggel már létező kapcsolatomat figyelembe véve saját érdekem védjem-szolgáljam, hanem arról szól, hogy ki vagyok valójában és hogyan fejezem ki magam.

Megbocsátom magamnak, hogy attól féljek, hogy kudarcba fullad elkötelezettségem, vagy rossz élmények jönnek fel bennem az által, hogy csak azért tartom vagy csinálom, amit elköteleztem, hogy ne legyen kudarcélményem, mert attól félvén, hogy feladom, stimulálom magam arra, hogy ne adjam fel, ezáltal, ha nincs éppen kudarctól vagy feladástól való félelmem, akkor valójában nem haladok, nem csinálom, amit elhatároztam, s ezáltal valójában nem direktben magam, amit eldöntöttem csinálom, hanem magamat manipulálva dolgokra, érzésekre, energiákra sodrom bele magam reakciókba, tettekre, hogy úgy tapasztaljam magam, ahogy szeretném magam látni, ahogy elképzeltem magam, akár még úgy is, hogy közben nem vagyok őszinte magamhoz.

Megbocsátom magamnak, hogy féljek attól, hogy hibázok, hogy elbukok valamiben, amit elhatározok, hogy megteszem vagy megtartok, csak mert van olyan emlékem, amely erre stimulál, hogy azt érezzem, hogy van esély rá, hogy nem sikerül, ezért arra fókuszálván s arra reagálván, hogy is éreznék akkor, ha nem sikerülne, ahelyett, hogy magára a dologra, amivel kapcsolatban elhatároztam, amit tenni szeretnék, hogy sikerüljön, megtegyem figyeljek - ezáltal elkülönülvén magamban, magamtól nem én vagyok az irányelv egységben és egyenlőségben, hanem FÉL-elem által elválasztva energiaháborúban küzdök, melynek élménye leköt, lefoglal, lefáraszt, ezáltal teremtem meg azt amitől félek, a bukást, a kudarcot - ahelyett, hogy realizálnám, hogy ami feljön, mint kétség, félelem, az lehet, hogy csak egy érvényes pont annak mérlegelésében, ami odáig fajulhat, hogy befolyásolhassa, akár megkadályozhassa az elkötelezettségem, elhatározásom betartását, megtételét, tehát ezt használhatom is arra, hogy ezen dolgozva biztosra menjek, hogy ezt is figyelembe véve, ezt gyakorlatban meghaladva, mint egyfajta kihívás: megoldjam.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a feladás, mint tett, valójában nem létezik, hiszen aki vagyok, amit tennem kell, úgyis meg kell tennem, tehát abba az élménybe belesodornom magam, hogy feladom, nem megy, elbukok - gyakorlatilag önmanipuláció, melynek során valójában időt és önmagamnak adott lehetőséget vesztek csak, amivel aztán úgyis újra szembe kell nézzek, meg kell tegyem, kiállnom ezzel kapcsolatban, hiszen önmagam elől, aki vagyok, nem menekülhetek, tehát amikor kétség, hibázástól, bukástól való félelem jönne fel, akkor realizálom, hogy ez nem kell átok legyen, lehet ajándék is, azáltal, hogy megvizsgálom, mire vonatkozik, mi az az aspektusom, ami még nincs teljes együttállásban azzal, amit elhatároztam, hogy megtartok, megteszem, s ezt gyakorlatias szemmel nézve, a tényeket figyelembe véve megteszem, amivel kapcsolatban a kétség jött, ezáltal azt gyakorlatban meghaladván, egyesítsem s valójában az elkötelezettségem a valóságban így nyilvánítom ki, s ezáltal azt, aki én valójában vagyok, mint akarat, irányelv, önbizalom.

Megbocsátom magamnak, hogy reakcióból, érzelemből, gondolati mintákból felgyűlt energiából határozzak el, kötelezzem el magam dolgokra, miközben a tapasztalásba belevakulva, az élménybe elveszve automatikusan reagálok, ami aztán, mint feltétel megváltozik, amint a körülmények, a belső reakcióm megváltozik, míg az elhatározás, elkötelezettség már kimondott, esetleg mással-másokkal is megállapodott, mint felelősség, ezáltal kétség, visszalépés jöhet fel, ami által önmagam s mások felé bizalmam, szavam-hihetőségem, stabilitásom is megkérdőjeleződhet, ezáltal kompromittálván önbizalmam, önkifejezésem, ahelyett, hogy realizálnám, tiszta, helyzetet átlátó, minél több részletkörülményt, tényezőt figyelembe véve a legtámogatóbb elhatároznom, elköteleződnöm olyan irányba, ami engem is és ennek kövezkezményeként másokat is támogat.

• Desteni magyarul csoport
• Desteni I Process LITE ingyenes angol nyelvű önismereti online tanfolyam

[JTL 167] Hatékony kommunikáció elhatározása

Folytatom a reakcióval kapcsolatos hozzáállásommal, kommunikáció, mással történő beszélgetés során.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy "igazam van", s a másik, akivel éppen kommunikálok nem ért egyet velem, lelassulok, megállok belül, egy lélegzet alatt megnézem van-e belül valami, ami mozog, ami visz, jelen vagyok-e és ha direkt és határozott és üres, tiszta vagyok, akkor továbbra is jelen maradok, tudatára ébredek, hogy hajlamos voltam idáig megítélni a másikat automatikusan, hogy "nem érti", "ez hülye", "csak az időmet pazarlom" és realizálom, egy döntés, hogy kommunikálok és ha úgy döntök, hogy nem folytatom, akkor azt is közlöm, vagy abbahagyom, de nem ítélkezem, nem különülök el belül, nem megyek bele az elmébe, nem gondolkodom közben, hanem stabilan kifejezem magam, bízok magamban és amikor a másik kommunikál, hallgatok, csendben maradok belül és teljes lényemmel hallgatok, felfogom mit és hogyan mondja, amit mond.

Amikor és ahogyan azt tapasztalom, hogy a másik, akivel kommunikálok igaza van, megnézem belül, van-e valamilyen ítélet, reakció bennem, mint gondolat, mint érzés, ami automatikusan feljön, anélkül, hogy én érteném, irányítanám, rendezném úgy, akkor veszek egy lélegzetet és a jelenbe helyezem tudatosságom és elengedem, ami feljön, meggyőződök róla, hogy nem reagálok rá és a másikra figyelek, megnézem, elhalasztottam-e valamit, amit mondott, s ha igen, megkérem ismételje meg és elhatározom, hogy amikor a másikra figyelek, akkor belül csendben maradok, befogadom és lélegzek, megelőzöm az előítélet, a reakció automatikus létrejöttét és arra való fókuszálást, s ezáltal támogatom magam a hatékonyabb, őszintébb és támogatóbb kommunikáció megvalósításában.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy a másik, akivel kommunikálok, nem érti, megelőzöm magam abban, hogy elítéljem, vagy definiáljam a helyzetet, magam, a másikat, s megnézem hogyan tudnám megváltoztani kifejezésem, hanglejtésem, szavajárásom, hogy képes legyek kifejezni úgy, hogy a másik megértse, anélkül, hogy gondolatok támadnának bennem.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy a másik éppen beakadt, nem figyel, nem tudja megérteni, ragaszkodik ahhoz, ami szerinte igaz és nem értek egyet, elengedem a reakciót, a definíciót, az előítéletet belül és azt megelőzve, lélegzetre, jelenre, testemre, tudatosságra, önkifejezésre fókuszálva bízok magamban és eldöntöm hogyan tovább.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy fáradok, feszültté válok vagy egyszerűen feljön egy reakció belül, ami elvonja a figyelmem a kommunikációról a másikkal, akivel folytatom azt, akkor lélegzek egyet, megnézem mi az és mérlegelek, hogy folytassam-e a kommunikációt, effektív-e az és mi lenne a legtámogatóbb ebben a helyzetben mind magam és a másik számára és azt teszem, direkt módon, ITT, testtudatosságban és önbizalomban.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy most a kommunikációt befelyezem, vagy hirtelen elmehetnékem támad, kilépni a helyzetből, mert úgy érzem, haszontalan, a másik nem érti, nem akarja vagy olyat mond, ami számomra nem támogató vagy számára sem, akkor mozdulok, kifejezem, hogy váltok és megteszem, anélkül, hogy aggódnék, anélkül, hogy félnék, anélkül, hogy feszültség keletkezne bennem.

Amikor és ahogyan azt látom, tapasztalom, hogy feszültség növekszik bennem valakivel kommunikálva, lélegzetemre és jelenlétre figyelve megvizsgálom magamban, mi ez az automatikus mozgás, energia, feszültség-érzet és miből ered és hogyan tudom megszűntetni, megakadályozni a fokozódását, miközben figyelembe véve stabilitásom, a másikat és a józan észt, a tényeket.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy hangom megváltozik automatikusan, például felemelkedik a tónusom, vagy elmélyül, anélkül, hogy magam direktbe döntenék úgy, hogy így teszem, megvizsgálom, lélegzek-e jelenlétben, van-e valami energia, érzelem, ami reaktív belül és azáltal változik a hangom, hangulatom és megnézem mi az oka és megelőzöm, elengedem, azt is megnézem mit tudnék tenni, hogy ezt most megváltoztassam, hogy ne feszültség, félelem, idegesség, manipuláció jöjjön a szavaimból, kifejezetten úgy nem, hogy nem vagyok tudatában, nem én tudatosan cselekszem így, s ha igen, akkor is megnézem, vajon hasznos-e, nekem, a másiknak, egységben és egyenlőségben - mindezt lélegezve, belső csendben, jelenlétben.

Elhatározom, hogy érzelmi töltetek közben nem kommunikálok mással, amikor megtörténik, kezd kijönni, tudatosítom, észreveszem, megértem és lelassulok, lélegzek, megváltoztatom hozzáállásom, megbocsátom magamnak, amiért reaktívvá, félénkké váltam és elengedek mindent, amíg belső csend nincs és aztán folytatom a kommunikációm - akár jelezvén a másiknak- másikoknak, hogy most kell 1-2 pillanat, hogy tisztán lássam mit is fejezek ki.

Elhatározom, hogy megtanulok hatékonyan és kifejezően kommunikálni, megérteni az érzelmi reakcióimat és meghaladván azokat hatékony, dinamikus kommunikációt elsajátítván támogatva magam és másokat.

Elhatározom, hogy a feljövő, régen megtörtént emlékek, azokra történt érzelmi reakciók, beidegződések, amik most is feljönnek kommunikációimban - azokat megfigyelem, megértem, leállítom, megbocsátom és megváltoztatom magam, minden egyes ilyennel kapcsolatban megértvén mi az a konkrét dolog, ami miatt beakadtam és félelemre programozva magam a tapasztalatba elveszvén a jelenről is megfeledkezve reaktívvá, sem magam, sem mást nem támogatván olyan következményeket okozzak, ami nem hasznos sem nekem, sem másoknak - ezeket leírván, megosztván kereszt-hivatkozva és gyakorlatiasan meghaladva lépésről lépésre elengedem a múltam.

Elhatározom, hogy a szavak, amiket mondok, amiket kommunikálok mások fele, magammal, azok egyek és egyenlőek azzal, aki vagyok, aki szeretnék lenni, amit teszek, ezáltal a szavaim élővé válnak, egységben és egyenlőségben, mint az ÉLET kifejezvén, azt, aki én vagyok.

http://lite.desteniiprocess.com
http://eqafe.com
Desteni magyarul facebook csoport

[JTL 160] Ki vagyok én? Probélma-Megoldás-Eredmény

Egy újabb perspektíva: Probléma - megoldás - eredmény hármas szempontból nézni a dolgot továbbra is a KI VAGYOK ÉN? kérdéssel kapcsolatban, ezúttal kissé direktebb nézőpontból...

 Probléma

Probléma - nem tudom ki vagyok én, mi az élet, mihez kezdjek, mit tegyek, miért van az, amit tapasztalok és mik a gondolataim, vágyaim miért van szenvedés és hogy kéne jobbá tenni, egyáltalán mi ez az egész valóság típusú aforizmák leköthetik az embert, amíg nem találja meg önmagát - nézzük csak meg ezt, persze hogy valójában ki vagyok azt az egész életem mutatja majd meg, de ha bizonytalan vagyok, akkor ebből következik, hogy önbizalmam, határozottságom nem abszolút, lényem nem egységben és egyenlőségben nyilvánul meg ITT, hanem kétségben, egyenlőtlenségből adódó súrlódások mentén élmények és események által sodródom lélegzetről lélegzetre, napról napra, évről évre, miközben nem tudom mérlegelni, cselekedni ami nekem és másoknak a legjobb, ezáltal következményeket teremtek a valóságban, ami, ha körbenézünk, probléma bizony!

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam/láttam be/értettem meg, hogy önmagam keresése során sosem néztem mi és ki van ITT, mint saját magam, ahol vagyok és amit teszek, az vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy az egóm énem önmagam duális elmébe rendszerezett fizikai automatizmusom következménye, mely a szavak és események alapján stimulálódik az energetikai pozitív és negatív élmények közepette, melynek tapasztalásában vettem menedéket, ahelyett, hogy a fizikai tényekre fókuszálnék, ami ITT van.

Megbocsátom magamnak, hogy másokra hallgassak abban, hogy realizáljam ki vagyok és mi vagyok és kik vagyunk, honnan jöttem, hova megyünk ahelyett, hogy magamban bíznék és felfedezném ITT azáltal, hogy őszinte vagyok magammal és a tévképzeteket megtalálom magamban, tetteimben és gyakorlati módszerek által abbahagyom ezekben a részvételt és visszatértek önmagamhoz, a testemhez, itt, melyben a belső csendben képessé válok felfedezni ki vagyok és mi vagyok, mindaz, ami és aki ITT van mindennel egy és egyenlő.

Megbocsátom magamnak, hogy energiaként és energiával definiáltam, hogy ki vagyok, ezáltal válván feltételessé az elmém által a tudatként, a tudatban, mint maga a tudat, mely a pozitív és negatív energia alapján folyamatosan súrlódás és konfliktus által a fizikaitól látszólag elkülönülve de valójában attól függve van fenntartva általam nem látott matematikai egyenletek sorozatával, melyek hangok, rezonanciák, szavak és reakciók által van belekódolva az elmémbe, tudatomba, testembe, melyet elfogadok, mint saját magam és gondolatok és érzelmek és hangulatok által fejezvén ki azt, hogy ki vagyok és sosem lassulván le, üresedve ki belül annyira, hogy ezek mögé lássak és mielőtt ezekből egy énkép és világkép formálódna az elmémben felfedezhessem, hogy valójában mi van ITT, mint aki vagyok, mindennel egyként és egyenlőként, mint az ÉLET lélegzete - kilégzés, belégzés, állandóan, mindenféleképpen, mindig: ITT.

Megbocsátom magamnak, hogy spirituális, vallásos információt és tudást halmoztam fel azzal kapcsolatban, hogy ki vagyok, definiálván, hogy mi vagyok és ezek által, ezeken keresztül, energiával, pozitív és negatív és semleges erők által fejezvén ki magam és sosem kérdőjelezvén meg tapasztalataim, emlékeim, személyiségem, félelmeim, vágyaim.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem engedtem meg magamnak realizálni, hogy a fizikai valóságot másokkal egyenlő mértékben osztom meg, minden embernek egyenlő mértékben szüksége van az élethez szükséges ellátáshoz, mint étel, ital, víz, menedék, egészség és oktatás, melyek nélkül az egyén nem tud egészséges és életet élvező lénnyé válni, tehát elfogadni egy olyan rendszert, melyben minden nap megtörténik, hogy emberek nélkülöznek, akkor ez van itt, ezt engedem meg és ezáltal valójában én is ez vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam a személyes felelősségem önmagam stabilitása, integritása, őszintesége révén az egy és egyenlő kapcsolatára a fizikai valóságban történő, kifejezetten a másokkal kapcsolatos eseményekre, tényekre és elfogadjam magamat erre alkalmatlannak, hogy felelősséget tudjak vállalni érte és tenni is tudjak megváltoztatásáért magától értetődően, hogy realizálom, ki is vagyok valójában, mint ÉLET, minden élet, ami a Földön van, mint ÉN, velem egységben és egyenlőségben, mindig ITT.

Megbocsátom magamnak, hogy ITT nem realizálom, hogy a pozitív és negatív élményeim szubjektívak, önérdekem szolgálja és ezen túl van önmagam működésének tervrajza, melyet megértve képessé válhatok önmagam megértésére és megváltoztatására, felelősségvállalásra azért az egész rendszerért, ami a személyes elme tudatomon keresztül a fizikai testemre és azáltal másokra vonatkozik, mint aki valójában vagyok, s ezáltal értvén meg mi is a valódi együttérzés, szeretet, mely az egyenlőség, egyenlő esélyadás mindenkinek az élethez.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem kérdőjeleztem meg, hogy olyan rendszert fogadok el minden nap, mely pénzügyileg, gazdaságilag, politikailag elfogadja, támogatja a fizikai alapszükségletek egyenlőtlenségét pusztán pénzügyi, gazdasági, politikai okokra fogva, hogy ki élhet egészséges, gyarapodó életet s ki nem.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam önmagam felelősségét és hatalmát, amely lépésről lépésre, lélegzetről lélegzetre ITT megtalálható és felhalmozható, megosztható és kifejezhető nemcsak magam, de mások számára is.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam az ember, mint az egész létezés apró mása egyként és egyenlőként létezik, például ahogyan a vér az egészséges emberi testben egyenlően van szállítva minden részhez, egyként táplálván minden részt, sejtet, ugyanez a feladat megvalósítani a jelenlegi emberi rendszerben a pénzzel, hogy minden ember, mint az emberiség egy-egy sejtje egyenlő mértékben, mint az egésszel egy támogatva legyen az egészséges, élhető élethez és amíg ez nem garantált, addig az ember elkülönülésben tapasztal és létezik önnös önmagától, ezért egyként és egyenlőként fogja ezt az "önmaga figyelmenkívülhagyását" egyre intenzívebben kapni vissza, hogy vegye észre, mit fogad el és enged meg ebben a világban, mint akik vagyunk.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam az ésszerűséget és egyszerűséget egy élhető alapjövedelem jutattásában mindenkinek, akinek nincs hozzáférése egy élhető, tiszteletteli élethez a jelenlegi gazdasági rendszerben és ennek megvalósításához szükséges gyakorlati lépéseket a jelenlegi politikai, gazdasági és oktatási rendszerben.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a szeresd felebarátod, mint saját magad alapelv alkalmazása ebben a pénzrendszerben az élhető alapjövedelem lehetne, azaz nemcsak magam, a szomszédom, az országom, hanem minden ember garantáltan egy olyan élethez férhet hozzá, amit magamnak is kívánhatnék, s ez lenne a feltétel nélküli szeretet, a valódi, fizikai együttérzés és a gyakorlati egyenlőség a Földön, vagy ha úgy teszik: menyország, s mindaddig amíg ez nem létesült meg, azok, akik nélkülöznek, mint az emberiség bizonyos sejtjei számára a Föld pokol.

Megoldás

Megoldás: a problémát tisztán látva, a megoldás is egyre nyilvánvalóbbá válhat: ITT, a Földön kell felelősséget vállalni mindazért, amit elfogadtunk és megengedtünk - nem a vezetőkre kell várni, sem a tudósokra, sem a bölcsekre - mindazt, amit kivetítünk mások fele, önmagunkban kell megtalálni, egyesíteni és kifejezni és mint vezető, magunk mutatunk példát a változásra, mint tudós, gyakorlati módszert találunk a világ problémáira és mint bölcs, valódi türelmet fejlesztünk ki, hogy az egyszerű 1+1=2 képlet alapján lépésről lépésre ezeket a tetteket halmozván valósítva meg a problémára a megoldást.

Elhatározom, hogy abbahagyom a keresést önmagam után, a kérdés folyamatos feltevését arra, hogy ki vagyok én anélkül, hogy azt nézném, ami ITT van, amit én teszek ma és realizálom, hogy a fizikai testem a valósághoz kötött legerősebb kapcsolat, melyként jelenlet megnyilvánulok, mely ugyanabban a fizikai rendszerben van, mint az összes többi ember teste, amelyek szintén az egyenlő életként nyilvánulnak meg.
Elhatározom, hogy elengedem a jó és gonosz, a pozitív és negatív, a fény és sötétség állandó ellentétének használatát, hogy definiáljam, Ki vagyok én, ezáltal gyakorlatban meghaladván az elmém korlátait és egyszerűen azt mondanám, amit teszek az ÉLŐ SZÓvá válni, az életért cselekedni.

Elhatározom, hogy másokat hibáztassak és vezetőkre, tudósokra, bölcsekre várván a megoldást önmagam vállalok felelősséget azért, hogy belül megszüntessem a konfliktust, az ellentéteket azáltal, hogy megértem a gondolataim keletkezését, az érzelmi energiák felhalmozásának mikéntjét, miközben megtanulok belül annyira lelassulni, hogy képes legyek pusztán jelen maradni, lélegezni és megelőzni a gondolatokra, érzelmekre, hangulatokra való reakcióim és ezáltal az energia keletkezését, ami hajtja az elmém, a virtuális jó és rossz látszólagos végtelen küzdelmét és meglátnám, ezen túl van az ÉLET.

Elhatározom, hogy újradefiniálom a szavakat, polaritás és ellentét nélkül, pusztán jelentés és kifejezés, mint önmagam legyen, ha szükséges megbocsátom magamnak a már beivódott, automatizálódott jelentéseket, amelyekre reakciók, minták teremtődnek, melyek nem támogatnak engem vagy másokat és ezeket meghaladom, gyakorlatban abbahagyom.
Elhatározom, hogy felfedezem hogyan lehet élni, érinteni, szeretni félelem és vágy nélkül, pusztán direkt önkifejezéseként MINDEN ÉLETként ebben a testben, miközben felelősséget vállalni önmagamért és direkt valóságomért egyként és egyenlőként, lélegzetről lélegzetre.

Elhatározom, hogy megosztom realizációimat és a józan ésszel felfogható tényeket az elme, az energia, az élet, a fizikai valóság kapcsolatáról és a tapasztalt, bizonyított mások által támogatott ön-őszinteség, ön-megbocsátás hatékonyságáról és egyszerűségéről.

Elhatározom, hogy minden olyan tevékenységet, mely azt állítja magáról, hogy a megoldás, s megismertem, próbáltam és rájöttem, hogy mégsem az, miért is nem az, leleplezem, megosztom, hogy azoknak az embereknek ne kelljen ugyanazon a hosszú és fáradságos úton végigmenniük, akik őszinteségben képesek realizálni anélkül, hogy sorscsapások, veszteségek, intenzív pozitív és negatív élmények hosszú évek folyamata által bebizonyosodni ezek az életet, minden életet nem támogató módszereiről, mint például a pozitivizmus, vallás, spiritualizmus, amelyek pusztán az elmében ön-érdek alapján valódi, globális megoldásokra nem tudnak gyakorlati, matematikailag bizonyítható megoldásokkal előjönni.

Elhatározom, hogy az Élhető alapjövedelem támogatása mellett állok ki, mert felismertem a megoldást benne, mely az egyenlőtlenség és kizsákmányolás megszüntetése lehetne és elhatározom, hogy mindazokat az ellenállásokat a józan ésszel és tényekkel megvizsgáljam és elmagyarázzam, hogy eképpen tanuljak és tanítsak a valódi, fizikai szeretetről magammal és másokkal egységben és egyenlőségben.

EREDMÉNY

Az eredménye a probléma-megoldás-eredmény nézőpontnak, hogy gyakorlatias: ezeket a szavakat élve lehetővé válik olyan dolgokat cselekedni, melyek a valódi megoldások fele mutatnak, például olyan rendszert kutatni, fejleszteni ki a jelenlegi gazdasági, pénzügyi, politikai hatalomban, mely mindenkinek jobb lenne - nyilvánvalóan lennének probélmák, tökéletlenségek, de ez egy fizikai folyamat és az a kifogás sem érvényes, hogy "nem tűnik lehetségesnek, tehát meg sem próbálom" - hiszen honnan is tudhatnánk, ha teljes énünkkel meg sem próbáltuk még?

Ez egy folyamat, de vannak, akik már realizálták a valódi értékeket, a lehetséges direkt kiutat a kapitalizmus kannibalizmusából és ezek az új elvek, javaslatok, folyamatok az Egyenlő Élet Alapítványa által vannak megosztva, melynek tagjai olyan emberek, akik saját maguk realizálták az ÉLET elsődlegességét és ezért hajlandóak változni, a rendszerben gyakorlati megoldásokat kutatni és együtt dolgozni ezek létrejöttén. Ilyen például a Living Income Guaranteed, amely magyarul egy Élhető Alapjövedelem Garantálva(hamarosan magyarul is), aholis akinek nincs kellő bevétele, emberi joga kellene legyen, hogy ne kelljen túlélnie, éhen halnia.

Egy, az interneten jó pár éve működő tanfolyam-csoport létezik, a Desteni I Process, mely pontosan ebben segít, hogy megtanuljuk azokat a módszereket, amikkel önmagunk megértésére és megváltoztatásának módszerére tehetünk szert, mellyel stabillá, erőssé és felelőssé válhatunk, ha őszintén alkalmazzuk ezeket a módszereket. Sok ebből "kinövő" "tag" azóta vesz részt a világ különböző pontjain, szervezeteiben ezeknek az alapelveknek a gyakorlataként valódi megoldások javaslatán, megvalósításán az oktatási, pszichológiai, politikai, pénzügyi, jogi életben...

A képlet egyszerű: megvizsgálni mindent és megtartani, ami jó(mindenkinek).

Ez az írás is egy olyan folyamat része, melyben rendszeresen írva támogatom magam és másokat abban, hogy valódi életet tudjunk teremteni a földön, olyanra, amire valóban büszkék lehetünk.

A világunkban látható, tapasztalható elkülönülés, küzdelem, egyenlőtlenség és kizsákmányolás miatt senkit sem lehet hibáztatni, hiszen az vagy, amit elfogadsz és megengedsz, ha azt, hogy nincs hatalmad a világ efféle irányelvei felett, akkor azzal vagy egy és egyenlő.
De ez megváltoztatható, nem Don Quijote harc a szélmalommal, nem kell odaláncolni magunk fákhoz, hanem stabilan, nyugodtan, józan fejjel gyakorlati megoldásokat kell találni a jelenlegi rendszerben, erőszak és hibáztatás nélkül. Pont azért, mert ha valaki elfogadja ezt a rendszert kívül, belül hasonlókat él meg és fogad el a saját elme-tudat-energia rendszerében, csak mintegy apró egy-és egyenlő másaként a külső nagy rendszernek - ezért is kezdjük belül, magunkon és aztán azt kifejezve haladunk a személyestől a csoportos majd globális fele.

Ezekkel a nézőpontokkal az ember valóban legbelülről tudja átformálni hozzáállását, megértését, gyakorlati alkalmazását önmagához, a világhoz - amint a realizáció megtörténik, az olyan, ahogyan egyszer Bernard Poolman fogalmazta: "amikor szar kerül a ventillátorba" - mindenben meglátni a problémát - és aztán realizálni, a probélma én vagyok, tehát józan ész diktálja: én kell megváltozzak...
Vannak tanítók, akár még spirituális arcok is, akik mondanak ilyesmit, bár azok akik végsősoron nem célozzák meg a politikai, gazdasági, jogi, oktatási rendszert: gyanús, hiszen ebben a világban ez vezet egy lehetséges békés kiúthoz a mostani pokolba vezető irányból - sem a jelenlegi minta szerinti multik, a kormányok nem lesznek képesek felülemelkedni saját, önérdekű, korlátozott mintáikon, hiszen azok a rendszerek a külső kivetülései, megvalósulásai az egyének, saját magunk belső konfliktusainak, őszintétlenségeinek és felelőtlenségének, tehát először magam rendberakom, aztán az kifejezem a helyes út.

Amikor túl sok a gyönyör, a szépség, a csodálatos, a szépséges - az is gyanús, hogy csak az elménkben, szavakon, érzéseken, stimulálásokon keresztüli élményeken, a tudat által látjuk a dolgokat úgy, miközben a világ szinte minden hírében tényleg csöpög a vér, a pusztulás, az élet sokrétű gyalázása, tehát a sok boldogságban gyanús, hogy egy buborékban létezünk - nos, minden buborék kipukkan egyszer...
Persze nem kell keseregni, mindig a negatívat nézni - hiszen az már az elme csalafinta játéka - el kell engedni az énképet s mégis szabadon élni az életet de anélkül, hogy kivonnánk magunk a rendszerből, melyben élünk s közben lehet nevetni, akár sírni főleg önmagunkon, de attól még van ami jó és van nem jó - mindenkit figyelembe véve - ezért gyakorlatias a "add azt is másoknak, amit magadnak is szeretnél" alapelv.

Köszönöm

[JTL 159] "Ki vagyok én"? ITT vagyok!

Nézzük meg egy újabb irányból ugyanazt, mint az előbb:

"Ki vagyok én?"

Eleve ez a kérdés, maga az igény, a ténye, hogy kutassam, felfedezzem, hogy valójában "Ki vagyok én?" azt mutatja, hogy akiként és aképpen ahogyan itt és most vagyok - mintha nem is én lennék, nem volnék valódi - hiszen, ha valójában ismerném magam, tudatában lennék annak, aki vagyok s ami tényleg van - akkor fel sem merülne ez a kérdés.
Vagy ha mégis van rá válaszom, miért bizonytalanodok el? Miért nem azt élem, mi az, ami megakadályoz, hiszen ha tudom ki vagyok, mégsem azt élem meg, akkor mi az igazság azzal kapcsolatban, hogy "Ki vagyok én?".

Ez a pont egy őszinteségi szint magammal: mintegy lelki tükörbe nézve belátom, hogy aki és ahogyan most vagyok, viselkedem nem jó/optimális/hasznos nekem/másoknak és ezzel nem értek egyet és feltételezem, hogy akinek és akiként tapasztalom magam lehetne tökéletesebb, pontosabb, valódibb, mint ma, itt és most és ezáltal valóban elkezdhetem felfedezni önmagam, ha változhatnék, milyen lennék.

Ilyen szempontból az úgynevezett "civilizációban" azoknak, akiknek kevesebb pozitív élmény jár hajlamosabbak megkérdőjelezni létük és tetteik értelmét, valódiságát, míg azok, akik a pozitív, boldogság élményeit kapják kevésbé kérdeznek, csak "élvezik az életet" - nem realizálván, hogy maga a tapasztalás egyáltalán nem biztos, hogy a valóság vagy azzal kapcsolatos.

A szavak jelentése s azokhoz társított reakciók rétegződnek, rendszereződnek, élményekké automatizálódnak ha az ember csak elfogadja és megengedi a dolgokat és nem tudatosan irányítja.
Nekem, szegény családból felnőve sokszor kellett szembesülnöm a frusztráló korlátokkal, az érthetetlen feladatokkal, negatív előítéletekkel és az egymásra érzéketlenné vált városiasodással, melyben aprópénzzel a zsebemben inkább éreztem áldozatnak, frusztrált, félénk fiúnak s egyúttal egy betört kis vadállatnak magam, mint leendő felelős állampolgár, holott legbelül hatalmas vágyaim, világmegváltó képzeteim, szárnyaló fantáziám nem ismert határt, csak, mikor megpróbáltam ezeket valóra váltani - nincs rá pénz, sem idő, sem törvényes lehetőség, folyton jött a válasz - tehát személyiségembe belevésődött, hogy mind a pénz, mind a törvény, mind a felnőttek elutasítandó dolgok, "sose növök fel", "a fantáziám, gondolataim, belső élményeimet nem fogják betörni", ezért megtanultam ébren álmodni - ha rosszul éreztem magam, jóra, izgalmasra gondolván, fantasztikumot képzelvén "stimuláltam agyam".
Aztán az egyetemen addig stimuláltam magam arra, hogy a "szép nő kell", hogy minden akkori gátlásom és önbizalomhiányom ellenére konkrét vágyat formáltam egy bizonyos valódi nővel való fizikai közelségre, ami aztán persze nem ment "problémamentesen", hiszen ezt a világot sosem próbáltam még és azt sem tudtam hogy kell ehhez viselkedni...Tehát élmények jöttek, mind negatív, pozitív - aztán az alkohol a saját elmém stimulálására nyitott egy kaput, bár pár év alatt megtanultam, a testemnek ez nagyon rossz, sőt legbelső lényegiségemnek se túl jó, aztán jöttek a tudattágító szerek, aztán a keleti tanok, kis harcművészet, sok-sok utazás, alternatív közösségek, kalandok, pénz, munka s immár nemcsak fizikailag, be belül is a "társadalom szempontjából" felnőve megtanultam az alapjait, hogyan is vehetem kezembe az élményeim úgymond "irányítását", bár mindig is az abszolút érdekelvén sosem tudtam belenyugodni, hogy a "végső valóságot/igazságot" nemcsak, hogy nem tapasztalom, de nem is ismerem, ezért jó pár évig folyton kutattam, kerestem, teszteltem, próbáltam, pozitív és negatív élményeket tapasztaltam.

Amikor az ember ezeket az élményeket úgymond megtanulja produkálni, akkor ezáltal lehetőséget kap-ad önmagának arra, hogy belássa, hogy a tapasztalás nemcsak, hogy szubjektív, de külső és belső feltételekhez kötött és kellő önreflexiót gyakorolván(például őszinte írás, önmegbocsátás, diktafonba-kamerába beszélés, őszinteség-alapú csoport-részvétel, esetleg néha-néha pszichedelikus élmény stb által) belátható a hasonlóság a pozitív és negatív élményekbe vetett ön-automatizmusunkkal kapcsolatban.

Ki vagyok én emlékek nélkül? Ki vagyok én a gondolatok nélkül, érzések, hangulatok, érzelmek, energiák nélkül? Fogalmunk se lehet, míg felnőtt fejjel nem tapasztaljuk meg ezt, hiszen ha állandósult, hogy ezeknek a belső reakcióknak jogot adok arra, hogy befolyásoljanak, ez az engedély-adás is vagyok, hátradőlés az elmémben a gondolatok, érzelmek automatizmusa is vagyok, a már létező korlátaim-valóságom elfogadása vagyok, mintha egy filmet néznék, ahol a forgatókönyv előre megírt(azt sem tudom én vagy más írta, mikor s miért); nem tudom hova visz, mert annyi "jogot" adtam már az elmémnek, a gondolatoknak, érzelmeknek, hangulatoknak, hogy azokon túl már azt sem tudom mi van benne(m), s valójában "Ki vagyok én?".

Fontos tisztázni, hogy erre a válasz elfogadása nem cél - pusztán a létben a tényekkel, a valósággal történő folytonos küzdelemben, mikor megkérdőjelezzük magunk annak tűnhet, ezáltal szintén azért küzdeni, hogy képes legyek elfogadni-befogadni és ezáltal úgy definiálni magam: annyi energiát rakok az elfogadássá válásba, hogy miután aztán ezt is elfogadom, úgy is maradok - holott nem CÉL az elfogadás, pusztán esetleg egy pillanat a tudatosodási folyamatban. Abban a folyamatban, hogy megváltozzak.

Tisztább, ha felismerésnek nevezem - például attól, hogy egészségtelenül táplálkozom és rendszeresen alkohollal pusztítom testem szerveit, menekülök a megoldások elől és nemhogy másokat, de magam sem támogatom: ezt nem elfogadni kell, az már megtörtént, hanem beismerni, megérteni az okokat és következményeket, nemcsak magamra, hanem másokra is, akár pénzügyi, akár politikai szinten is hova vezet az, hogy "nem foglalkozok vele", "megengedem", "másokra bízom, akik jobban tudják" - ez nem működik, nyilvánvaló, ha megvizsgáljuk a tényeket - akiknek ezt megendejük és elfogadjuk, hogy tegyék amit tesznek kiderül, hogy nyilvánvalóan nem jó senkinek az a fajta minta, ami a gazdasági, politikai, oktatási, katonai, média világában MA történik, de ezekkel képtelenek vagyunk foglalkozni, mert saját élményeink arról szólnak, hogy túléljünk, megküzdjünk a negatívval, legyen elég pozitív, különben szétesünk, addikciók, félelmek, korlátok, megalomán meggyőződések mentén telnek napjaink majd éveink, mígnem a testi öregség, halál válik valósággá és valóban semmit sem tettünk, semmit sem változtunk és tényleg semmi sem lett jobb.

Ezért javasolt mindig látni az irányt, hova megyek, milyen kiindulóponttal, az, amit ma, éppen teszek, miért is teszem, mik lesznek a következményei - ha erre nem vagyok képes vagy nem akarom ezt mérlegelni, akkor felelőtlenül viselkedem és önreflexióra, önismeretre, megállásra, egyfajta ön-javító folyamatra van szükség, melyre az önmegbocsátás és írás a legésszerűbb támogatás.

Én sok-sok évet töltöttem el ezzel a kérdéssel, hogy "Ki vagyok én?" és a legnagyobb önáltatásom az volt, hogy ezt én magam nem tudom kitalálni, megfejteni, ehhez mások, mesterek, szentiratok, agyhullámzó drogok, spirituális út, szexuális kiélés, adrenalin, világjárás, veszély, szélsőségek, veszteség, fájdalom, szerencse, szükséges, holott ezek közül arra a bizonyos kérdése egyik sem adott választ.
Persze volt támogató ezek közül, de egyik sem segített abban, hogy ki vagyok én, hiszen pont azt nem láttam, amit kerestem, mint ahogy a legélesebb kard sem tudja magát elvágni - kell egy új paradigma, koncepció, kiindulópont: abszolút ön-őszinteség.

Ha megkérdőjelezek mindent őszintén, minden leegyszerűsödik - amióta a Desteni I Process tanfolyammal haladok, az életem sokkal, de sokkal egyszerűbb - nem könnyebb, de ha őszinte vagyok magamhoz, nyilvánvaló mit kell tennem és a "Ki vagyok én?" kérdés folytonos visszhangjára csavarodás is megszűnt, hiszen nemcsak, hogy tudatában vagyok ki is vagyok, mi a problémám és hogyan teremtem, de a valósággal, a tényekkel is tudok dolgozni, miközben stabilabbá és hatékonyabbá válok(ez itt a reklám helye:).

Önmagam keresésének folyamatában távoli kontinensekre utaztam, hátha meglelem kicsoda is vagyok s ezáltal az iránytűm, jelenlétem, célom, értelmem - s mindeközben annyira el voltam ezzel foglalva, hogy észre sem vettem, hogy amit, akit keresek, saját magam, már ITT van - sőt, én folyton itt vagyok.

Én ITT vagyok - mindaz, ami ITT van, az vagyok én - az itt, a fizikai valóság, a test, az anyag, a Föld - a többi aspektusom is van, de ha azokra figyelek, azokra fókuszálok, az alapján definiálok, az itteninek nem vagyok tudatában.
Az elkülönülés dolgoktól, másoktól szintén az elmén keresztüli szemlélet miatt tapasztalható. Ezen túl minden egy és egyenlő velem, mint maga a létezés, az ÉLET. Erről próbáltak azok a sokféle régi szakadt könyvek is sugallni, de sosem ennyire nyilvánvaló módon, mostanra ez teljesen kiforrta magát. A fizikai valóság NEM alsóbbrendű, sem illúzió, ez az igazság! Akivé váltunk és vagyunk ma, ez vagyunk most - ezen lehet változtatni, de ahhoz ezt meg kell érteni!

Ez nem materializmus, nem ateizmus, nem robot, se nem zombilét - aki ezt hozza fel kifogásként nyilvánvalóan leleplezi magát, hogy nem érti, nem érzi, nem éli önmagát, a végtelen lélegző ÉLETet, tehát ön-őszinteség meglelésére(belül) és annak kifejezésére(kívül) van szükség.

A "most" nem használható referenciaként sem a valóság, sem önmagam stabilizálására, mivel az elmében létezik, az elménk teremtette múlt és jövő hintájának látszólagos, pillanatnyi egyensúlyérzete, amely mindenkinek más, különböző és befolyásolható.

Ezért félrevezető sok ilyetén publikáció, a manóködmönös Tollétól kezdve, aki a "Most hatalmáról" ír(Matti Freeman válasza(angolul) Tolléra az egyik legjózanabb, ajánlom meghallgatni ITT)

Az ITT mindenkinek egyenlően ugyanaz, az étel az asztalon tagadhatatlanul kézzelfogható mindenki számára, az, aki erre mondja, hogy illúzió, ne is nyúljon hozzá, s hamarosan kiderül mi is a valódi valóság. Az erre feljövő kifogások szintén az elmeburjánzás automatizmusa, amit javasolt kiírni, meglátni, megbocsátani, leállítani, meghaladni.

ITT a valóságban, a Földön sokszor korántsem olyan rózsás a helyzet, mint a MOST-ban azoknak, akiknek elégséges anyagi és társadalmi körülményei vannak ahhoz, hogy ételt, italt, szórakozást, jó érzéseket tudjanak megengedni(megvenni) maguknak és környezetükben másoknak, melyre automatiksan elfogadva az elmével reagálván a "most" energetikai illúziójának egyensúlyában tudják tartani magunkat, míg az emberiség majdnem fele!!! a valóság ITT-jében gyakorlatilag meggyalázott rabszolga, korlátolt mind abban, amit fizikailag megtehet(idő/pénz kell hozzá), mind amit fel tud fogni megfelelő oktatás, képzés, önismeret(ehhez is idő/pénz kell, amire azoknak, akik a túlélésre kényszerülnek nem biztos, hogy marad energiájuk), tehát ez az ITTLÉT sokszor szívszorítóan fájdalmas, ha azt nézzük, hogy hány millió kisgyerek hal meg éhínségben évente, a háborúk ártatlan áldozata - s ez a sajnálkozó érzésünk az ő ITT-élményükön semmit sem változtat, hacsak nem kezdünk el a valósággal, logisztikával, fizikai megoldásokkal foglalkozni.

A szomorúság, a "valóságtól történő" depresszió, s ezért a tényektől való elfordulás, megoldás nem kutatása szintén egyfajta érzelmi ön-manipuláció, mert nem érezni kell saját magunknak negatívan, aztán valamitől pozitívan, hanem TENNI valamit, felszólalni, kiállni, gyakorlatban próbálni, ÉLET-érdekek mentén csoportosulni és a jelenlegi rendszer szabályai szerint halmozni fel valódi megoldások irányában tetteket.
Ehhez stabilitás kell, integritás kell, minden élet tisztelete kell, egyfajta belső erő, mely pont a hullámzó saját elménken,  gondolatok, érzelmek, hangulatok meghaladásán való túllépésen keresztül vezet, egyenesen IDE, a fizikai valóságba, ahol a problémák vannak.
A híres Gaugain festmény, a Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? (1897) 
festményre is az egyszerű, mindent magában ölelő válasz, ahogy pár éve "sugallni" is próbáltam rá egy gyermeteg(életem első) stop-motion-animációban : Mindenféleképpen ITT.
Az vagyok, ami ITT van. Ennél egyszerűbb válasz nem lehet.
Az emberi fizikai test folyton ITT van, ebben a fizikai világban, a Földből épült fel, a Földbe tér vissza, minden egyes atomja az évmilliárdok során sokmindent bejárt valószínű, ezek összessége minden egyes pillanatban, a másodperc ezredrészére szedett időben is, vagy akár annak szintén mégegymilliomodrészére szeletelt időben is: FOLYTON ITT VAN, lélegzik, működik.

A gondolataink, érzelmeink, kedveink, hangulataink, vágyaink, félelmeink, emlékeink, személyiségünk már nem annyira folytonos - ezek összessége, mintegy kocsonya folyton hullámzik, ezek összessége, mint énkép tagadhatatlanul létezik, de nem ITT - pusztán az ITTlévő fizikai testre gyakorolt hatásának automatizmusa, annak elfogadása és ebből eredő fizikai tetteinkben megnyilvánuló korlátozottságaként.

Az könnyen felfogható, hogy "az vagy, amit eszel", de igazából ezt kibővítve oda jutunk: "az vagy, amit teszel" (vagy nem teszel).

Az egyetlen releváns dolog, amely mindenki mást is érint, befolyásol a fizikai szinten, az a tett - vagy szó is akár, de közvetve - ezt tagadni szintén önáltatás - elég ha egy ember kiborít egy nukleáris szemetes konténert és mindenki más megtapasztalja, de ez a radikális, immár apróbb dolgok felhalmozásának következménye, de ugyanez belátható mind a politikai, pénzügyi világban is.

Látszólag csak 50 forint ez a csoki, de mit támogatok azzal, hogy azt kifizetem, ha valóban utánajárnék és valóban megérteném, hogy például a gépsoron dolgozó 6 éveseket zsákmányolnak ki, hogy az a gyerek egy forintnyit se kap abból, a gyárigazgató Ferrarijába megy bele a nagyrésze és persze közben segít sok alkalmazottnak túlélni - nem élni, csak túlélni! - akkor ebben ki vagyok én?

Persze apró dolgok nem tűnnek számottevőnek, de pont ahogy ez a szó is mutatja - a nagy számot is a kis számok összessége teszi ki - nem lehet elégszer kihagsúlyozni az 1+1=2 alapvető törvényt a valóságban: elég, ha százezer ember eszi ezt a csokit és máris tonnányi felelősségről beszélünk.

Az, hogy ÉN ki vagyok mindebben tehát sokkal globálisabb dolog, mint *gondolnánk*.

Erre lett a válasz a spiritualista kapitalista fogyasztói társadalom, ahol szintén a valóságkerülő szélsőséges ön-definíciók terjedtek el, az élmények, mint kicsavart én-kép, mint például, hogy az ÉN-em, az EGÓm nem valódi, tehát mindaz, amit teszek, szintén nem valódi, tehát vagy mindegy is, vagy nem valóság ez az egész, vagy nem is változtatok, hiszen minden üres, az atomokban is nagyrészt a semmi van, tehát végülis ebben az illúzióvilágban minden rendben van típusú agybaszás (mert ezt bátran merem nevén nevezni).

Aztán jönnek a látszólagos pozitivista hozzáállások, hogy "érezd jól magad, élvezd a száguldást("enjoy the ride"), fókuszálj a szeretetre, a pozitívra, szépségre, a gyönyörre, a békére, nyugalomra, kedvességre" - amik teljesen figyelmen kívül próbálják hagyni azt, ami már ITT van a valóságban és valójában mindent irányít.

Persze ez is lehet, hogy terápiajelleggel indul, tehát a depressziós, befordult, sorstól pár csípős pofont kapott egyén idáig a "negatív" dolgokon keresztül tapasztalt és aztán egyszercsak jön valami, ami "pozitív" és máris arra fókuszál, azt akarja reprodukálni, rajtamaradni, gyarapítani - szexuális élvezet, alkoholos mámor, divatos szépség, gazdagság, vidámság és tudati gyönyör - holott a valóság ugyanaz, pusztán tapasztalatokra "gyúr", csak a belső reakciók iránya változott meg - ha az abszolútértékét nézzük( |-1|=1; |1|=2), ugyanannak az elmének a nem fizikai gondolati, érzelmi, kedvi energiának a befele tapasztalása.

Tehát ez is csapda, amely ön-őszinteséggel és helyesen alkalmazott önmegbocsátással belátható, leállítható és meghaladható és az energetikai elme meghaladása igencsak támogató egy mélyebb, fizikai valóságban nyilvánvalóan észrevehető tudatosság, hatékonyság stabil alkalmazhatókészsége által.

A "Ki vagyok én?"-t másnak persze én nem fogom megválaszolni, de az biztos, hogy mindannyian egyenlően itt vagyok ezen az egy földön jelenleg, ezért a józan ész azt javasolja, ezzel foglalkozzunk.

Lehet számtalan tudati dimenziót, asztrális síkot, mandalaföldet és tantrikus energiákban az énünket vagy annak feloldódását megtapasztalgatni, de ha arra képtelenek vagyunk, hogy ebben a fizikai, jelenleg minden szempontból a legeslegstabilabb dimenzióban nem tudjuk az énünket egyesíteni és kiegyenlíteni és valóban megtapasztalni, kifejezni, stabilan, természetesen, másokat is figyelembe venni, valóban tisztelni, szeretni, akkor máshol sem fog menni, ez biztos.

Tekintve, hogy más dimenziókban járván, mivel azok nem stabilak, addig sem vagyunk itt, ahol a fizikai kiindulópontunk van - ami ha meghal, vége a dimenzionálgatásnak, ez biztos - ha olyan biztosak lennénk abban, hogy a test nem kell, már rég elhagyhattunk volna, de minden a test, fizikai valóság tagadásában meggyőződő egyén pusztán önmagának éretlenségét és magával szembeni őszintétlenségét leplezi le, nem is beszélve arról, hogy közben ignorálja a tényt, hogy hozzáfér és fogyasztja azokat az ellátmányokat, amelyek szükségesek egy fizikailag egészséges léthez, míg sok-sok más embernek ez nem adatik meg és nem azért, mert az ő spirituális-karmikus következményük miatt, hanem pusztán azáltal, hogy milyen országban, milyen gazdag családban született meg.

Szintén bevett szokás egyfajta önpusztítási minta automatizálása, ami szerint az egót le kell győzni, elpusztítani, sanyargatni, elnyomni, megölni, szétrobbantani, megsemmisíteni, "én"(innentől kezdve nyilvánvaló mennyire valódi volt az akkori "domináns" én-em) sokáig próbáltam ezt, míg szintén a Desteni útmutatásokkal be nem láttam, hogy mindaz, ami ellen harcolok szintén saját magam, a harc sosem megoldás, csak időhúzás, fokozódás, hiszen pont az az aspektusom, ami ellen épp a domináns tudathasadásom harcol, szinén saját magam vagyok, amit idáig elfogadtam és megengedtem - mint a jó és a rossz látszólagos végtelen harca, a dualitás birodalmában ebből csak az elme nyer, ami szintén önmagunk saját magunktól történő elkülönülésének megnyilvánulása, tehát szó szerint a pozitív tartja életben a negatívat, s ezt is javasolt belátni minél hamarabb, hogy nem a kettő harca, sem az egyensúlya a megoldás, hanem ezek mögé látó meghaladás, a valóságba kiható következményének megelőzése és a nem-duális, belül nem definiáló, lélegző, direkt ITT-levő fizikai ÉLET önkifejezéseként, belső korlátok nélküli megnyilvánulásaként.

Tehát amikor realizálom, mindig ITT vagyok - ez a szemlélet kombinálva önmagammal való abszolút őszinteségre törekedéssel és az írással együtt - egy olyan stabilitást ad, melyben a folyamatos hullámvasútban, melyben esetleg érezzük magunkat mindig lehet egy megbízható iránytű, mi is releváns, ki is vagyok, milyen irányba tartsak az állandó jelenlét irányába - csak figyelembe kell venni, mindazt, ami ITT van.

Eleinte intenzív lehet ez, tekintve, hogy valóban brutális a rendszer, amiben ITT vagyunk, akik éppen vagyunk - de pont az automatikus reakció arra, amiként ITT vagyunk garantálta eddig, hogy újra és újra ugyanazok a minták jöjjenek elő bennünk s ezáltal saját magunk akadályozván meg, hogy felismerjük eme köröket és megértsük, meghaladjuk - saját magunkat és valóban önmagunk és e világ jobbátételével foglalkozhassunk, nem előítélettel, hanem nyitottsággal és belső csendben meglátni a legkézenfekvőbb problémákat és lehetséges megoldásokat nemcsak saját magunk, de gyermekeink, a jövő mérlegelésével egyetemben.

Önmegbocsátás ennek kapcsán a folytatás...

• https://www.facebook.com/groups/magyardesteni/
• https://www.facebook.com/groups/journeytolife/
• http://lite.desteniiprocess.com/

[JTL 158] "Ki vagyok én?" kérdés az őszinte változáshoz

Önmegbocsátás felfogható egyfajta mentálhigiéniás módszernek is, bár annál sokkal mélyebb - a hónapok, évek alatt az ember szemlélete teljesen megváltozik s a régi nem támogató szokásokat lassan de biztosan szépen valóban levetkőzhetjük s új aspektusokat fedezhetünk fel magunkban, másokban.

Persze ez nem automatikus, pont a tudatosodás a legfontosabb része, hogy úgy emlékszem mindig, hogy nem az agyam jár hozzá, hanem itt, belső csendben.

Ehhez van pár dolog, amit figyelembe kell venni és szem előtt tartani, például, hogy nem másoknak, másokhoz képest, mások számára "dolgozom" az önmegbocsátással - hanem magamon - bármennyire is csábító az egó dualista energetikai játéka a mások folytonos figyelembevételével, hozzáigazódásával - mindez az abszolút ön-őszinteségben nyilvánvaló önbecsapás.

Én látom magamban azt, ami nem abszolút őszinte, én értem meg minden részletét, én határozom el, hogy megváltoztatom és én fedezem fel és alkalmazom a gyakorlati utat hozzá.

Ha az a kiindulópontom, hogy mások jobban szeressenek, akkor az egó.

Ha azért osztom meg az önmegbocsátós blogom, hogy lássák milyen jó arc vagyok, nyilvánvalóan az elmémet, az elkülönülést táplálom magamban, tehát javasolt a legelején kifejleszteni egyfajta éleslátást önmagamra, amiben látom, mit miért teszem. Ezt a legegyszerűbb a következő kérdéssel megtenni:

Ki vagyok én ebben(amit teszek, csinálok, érzek)?

Ezzel önmagamra helyezem a tudatosságom, felelősségem, amin közvetlenül tudok változtatni. Mi a kiindulópontom, mi lesz a következménye?

Az előző írásomban ezt a "példát" emlitettem :

"Ha meg akarom bocsátani például, hogy egészségtelenül eszem éjjel, mert feszült, kimerült vagyok és másnap mindig fáj a hasam, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy leüljek egyáltalán leírni, hogy mit tapasztalok, mikor jön az inger, s mi az ami arra ösztökél, hogy egyek, még úgy is, hogy tudom, hogy ez most nem lesz jó később - akkor itt is remekül alkalmazhatóak ezek a módszerek."

Tehát ki vagyok én ebben? Miért írok arról, hogy esténként túl sokat eszem? Miért akarom azt megosztani, amiért írok erről?

Ez támogat abban, hogy önreflexiót(meglássam ki is vagyok) fejlesszek ki arra, hogy tudatosítsam mit miért teszem és ez segít ahhoz, hogy minél hamarabb belássam mikor nem vagyok őszinte magamhoz és el merjem engedni.

Fontos hogy nem ítélem magam - tehát amikor érzem a kényszert például(jó pár embert ismerek aki ha jön az inger este, hiába ettünk együtt eleget, látom eszik s eszik s eszik..), akkor valójában az éppen itt van, tehát remek alkalom leülni és kiírni, hiszen éppen cselekedetre bírna.

Nekem nem annyira jellemző ez, de volt már rá példa, s akkor tisztán láttam, hogy az élmény, a bekebelezés, az íz, annak pozitív megítélése, jóságának átélése ad egyfajta pozitív energiát - talán mert leges-legbelül van egyfajta tudatalatti szorongás, amit nem is látok, csak mintegy némán üvöltő üresség, amit mintha be kéne tömjek ezzel - s ez az élmény annyira elsöpör, hogy figyelmen kívül hagyom a tényeket, például azt, hogy ettem eleget már vagy azt, hogy lefekvés előtt sokat enni nem túl egészséges vagy ésszerű.

Itt látszik, ilyenkor a saját testemet sem szeretem rendesen, az élményt, a belső "kicsi-ént" fontosabbnak gondolok - ez egyfajta elkülönülés, mely súrlódást okoz, amelyből keletkező energia tovább erősíti a gondolatminták, nem támogató érzelmek, hangulatváltozások eluralkodását bennem.

A fáradság "ellen" is gyakran ettem - egy csoki és az abban levő cukor, az íz, maga a rágás, nyelés felébreszt kicsit - persze itt is az abszolút őszinteség számít magammal: megkérdezvén "Ki vagyok én ebben, amit teszek, amit érzek?"
Persze itt is a józan ész fontos, nem a fanatizmus - gyakorlatiasság, felelősség - tehát ha be kell fejeznem a dolgozatot, befejezem, de ha az azzal jár, hogy lebetegszem, akkor valószínű nem ér annyit - itt is kell egyfajta belátás.

Az is fontos, hogy általában az ember korlátait látva, tapasztalva előbb frusztrálódik, mint meghaladja - a mondás, hogy "sosem tudom meg mik a korlátaim, amíg nem próbáltam meg teljes énemmel átlépni őket" igaz itt is - persze a fizikai korlátok adottak - nem kell leugranom a tetőről, hogy kiderüljön tudok-e repülni - persze a belátás van úgy, hogy nem mindig egyértelmű, ekkor lehet nyomozni, megfigyelni, kérdezni.

A tapasztalatokat, reakciókat leírni a legtámogatóbb, mert gondolatok által átcikázva ezeken kb 5 perc múlva már azt se tudom mit gondoltam, s pont a gondolati "erőből" csordogáló kis ér-patakból keletkező folyót-folyamot-vízesést, mely gyakran elsodor igyekszem megérteni, szabályozni, megváltoztatni.
Ráadásul a hosszabb távú ciklusokat, amik naponta, hetente, havonta jönnek elő, mint nem őszinte gondolatminták az ember sokszor észre sem veszi, mert látszólag folyamatosan felejt - valójában nem, csak a tudatban folyton a reakciók játéka folytán esetleg nem látok tovább.

Jöhet arra is kifogás, amikor önmagam már létrejött teremtésébe próbálok beleszólni, azt megváltoztatni, hogy ez is egó, de pont ezért fontos az írás, hogy a kis hangot, a belső párbeszédet meg tudjam haladni és szemmel lássam, mi megy az agyamban. Ezáltal:

•     Belátom micsoda őrület folyik bennem
•     Máris könnyebb nem komolyan venni az őrületet
•     Bármikor visszanézhetem, nem kell gondolkodni hozzá, hiszen a valóságban ITT van
•     Megfogalmazván szinte adja magát, mit engedek meg, mit kéne megérteni, megváltoztatni
•     Lelassít, hiszen szóról szóra jön belőlem, ezáltal is tisztábban látom mi folyik bennem

Persze látszólag ha egy éjjel vacsora után lefekvés előtt mondjuk megeszek egy doboz jégkrémet s két tábla csokit s másnapra nincs fájdalom, úgy ítélhetem meg, hogy "ez nem is olyan rossz, milyen finom volt" - ezáltal definiálom magam, programozom be, hogy legközelebb kevésbé vagy ne is kérdezzem me magamban, hogy ez támogat-e engem valójában - automatizálódom.

Ez a fajta gondolati, érzelmi reakció-automatizmus, amivé a "ki vagyok én, mint amit gondolok és teszem" aztán szóról szóra beleprogramozódik a testbe.
(Nem is beszélve arról, hogy ebből az is következhet, hogy "ha nem fáj valamim, akkor biztos jó", ami szintén lehet téveszme.)

Ezt nem veszik figyelembe sokszor, mikor gondolkodnak az emberek, belül "kattognak", "őrlődnek", hogy azok mind a testre is hatással vannak.

Ha igazán tudatosak lennénk, amit "tudósokra", "mesterekre" hárítunk - beláthatnánk, hogy ez az egész rendszer, ami az emberi fizikai testből és az azt hordozó elme tudat rendszerből és a mindenkiben egyenlő, mégis személyi életesszenciának hármasságából álló látszólagos egyensúly a szavak által hangolható, ezért is írom: "szó szerint" programozható.

 Nem hiába a média, a politika, a propaganda, az állami iskolarendszer, a vallási, spirituális burjánzások s ezek eszmerendszereivel igazolt milliárdos éhezés, a háború, az élettér profit-alapú pusztításának elfogadása: ezek nyilvánvalóan nem jó dolgok s a többség mégsem foglalkozik ezekkel, megszokja, megengedi.

A szavak rezgések, információ - jelentések, kapcsolatok, összefüggések, hálózatok épülnek, mind az agyunkban, mind a sejtjeinkben, az izmainkban.

Ezért van, hogy bizonyos ingerekre jön a pavlovi reflex, ott már nincs gondolat, öntudatosság - a test reagál sőt cselekszik magától.

Ez akár fizikailag létrehozhat hangulatokat, például a bánatosság oly mértékű, hogy fizikai hangulatváltozást okoz - amire aztán beindulnak a bizonyos gondolatok, érzelmek - ez nem feltétlenül mindig rossz, például ha kedves párommal alszom és együtt a testünknek jó, izgató például - testi szinten beivódhat(persze itt is őszinteség, Ki vagyok én? ebben az, ami iránytűként szolgálhat).

De amikor meglátom a főnököm főnökét és azonnal rettegés fog el, szinte szorongás, remegés, szétesem, az például jó eséllyel nem túl támogató(hacsak nem valóban baltás gyilkos, de akkor is inkáb szaladni kell:)  - ekkor kell kinyomozni az őszinte írással, az emlékeken való újra átmenetellel, hogy hogyan is lett ez, hogyan is teremtettem ezt elfogadással és megengedéssel.

•     Tehát a teremtmény, mint aki vagyok már, mint valóság,
•     a teremtő, mint aki gondol és reagál, elítél és eldönt és változik,
•     maga a teremtés, az e kettőből történő folyamat

háromszöge szintén egyesül a Ki vagyok én? öntudatosság, irányelv, felelősség által úgy, hogy megnézem hogyan lett az, aki most vagyok és nyilvánvalóan nem jó(nekem és/vagy másoknak) és úgymond meglátom istent a gépezetben.

Felfoghatjuk úgy is, hogy isten nem más mind ez a teremtő, teremtmény, teremtés hármasa, tehát ezért nem túl szép az államosított egyházaktól, hogy azt állítja:

•     "csak isten tud megbocsátani bűneinkért", mert ezzel eleve elrendelteti, hogy:
•     én alsóbbrendű vagyok, a teremtmény
•     a teremtő nem én vagyok, attól külön definiálom magam-
•     maga a teremtés felelőssége nem rajtam áll, hogy ha nem túl jó, megváltoztassam

azzal, hogy "imádkozok, hogy megbocsásson", mintegy szánjon meg, a kis pondrót, hogy vétkemet elnézze vagy netalántán orvosolja, s mintha a megbánás vagy annak érzése megoldással kínálna.


Nem sűrűn valláskodom, de pont ez az Ószövetség - az Igazság kardja, az Isten villáma, a Sújtás átka, Szemet Szemért,  - ez csak bohóckodás, nem vehető komolyan egy józan ésszel rendelkező ember által - ha mégis, akkor erre is javaslom az Önmegbocsátást.

Hiszen ha már vallás: ez pont a Jézus-szerű üzenet: nem kell pap, nem kell templom, nem kell isten: szeresd felebarátod, mint magad s olyat tegyél másnak, amit magaddal is tennél.

A megbocsátás útját helyesen járva a vallásos terminológiával élve pontosan az Istenné válás az, amit teszünk, hiszen a felelősséget nem a virtuális, szakállas felhőnszálló ősmacsó viszi tovább, hanem ITT ÉS MOST ÉN.

Tehát az egó-én ezzel a módszerrel megérthető, leállítható, átszűrhető.

Erre értette Jesu' , hogy csak azok mennek be Isten országába(az Egység és Egyenlőség, mint élet), akik átmennek a tű fokán - az elme, a gondolatok, hangulatok nem!

Egy definíció, gondolat, szokás sem - pusztán fizikai megnyilvánulása a nagybetűs ÉLET tudatosságaként, az, aki felelős, képes és akar és tud is változni. Ez pedig a szóról szóra történő megvizsgálása annak, aki vagyok - s azt hagyom meg, ami jó, ez az ÉLŐ SZÓ.

Ez józan paraszti ész: ha nem tudom megváltoztatni magam, még akkor sem, ha nem támogató magam és mások számára - akkor nyilvánvaló, hogy én nem is én vagyok - hanem csak egy egó-robot, aki önmaga igazának mámorában nem hajlandó és nem is tud változtatni önmagán, mint teremtő, teremtmény és teremtés egyként és egyenlőként.

Mindez a gyakorlatban pofonegyszerű.

Mindaz a kifogás, hogy "aki én vagyok, azért az, mert így döntöttem és ez vagyok valójában, erre jutottam, ez a legjobb és kész" azonnal megkérdőjelezhető, ha elkezdem a tényeket nyomozni - önmagamban az őszinteséggel, önmegbocsátással, írással

és szintúgy a politikai, gazdasági rendszerben, ha megnézem az egyén szerepét, részvételét, felelősségét vagy annak hiányát és hogyan halmozódik fel egyről kettőre az egész kapitalista fogyasztói társadalom és annak súlyos életellenes következményei.

A belső és külső egy és egyenlő, tehát ugyanúgy, ahogy most, mint az egyén abban a szemléletben van, hogy "én kicsi egyén eltörpülök a sokmilliárdos civilizáció mellett, hogy is tudnék én változtatni az egészen, amikor én csak a saját boldogságom vagy boldogtalanságom ügyében tudok dönteni és cselekedni" pontosan ugyanaz, ahogyan az egész lényiségem, akivé váltam látszólag adott, kialakult, önmagam természete szinte megváltoztathatalan még akkor is, ha nem a feltétel nélküli szeretet a kiindulópontom, tettem önmagam vagy mások fele.

A valódi megbocsátás változás, olyan irányba, ami jó - nemcsak nekem, másnak is - új lehetőséget teremtek, immár mérlegelvén a múltbéli következményeket is és azt is, mi lenne a legjobb minden résztvevő számára.
---
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadgam és megengedtem azt gondolni, vélni, feltételezni, hogy a belülről jövő impulzusaimmal kapcsolatban nincs választásom, ahelyett, hogy realizálnám, én vagyok a teremtő, teremett és maga a teremtés is egyben és egyenlőségben.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam/láttam/értettem meg, hogy az, aki én vagyok következmények sorozatának felhalmozódása és egy szemléletváltással/kiindulópontváltoztatással és abból eredő cselekedetek sorozatával meg tudom változtatni azt, ahogy viselkedem.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem kifogásokkal jönni a fejemben, mint gondolatok vagy direkt kimondott szavak azzal kapcsolatban, miért is engedem meg a szenvedést, fájdalmat, szomorúságot magamban, amikor nyilvánvalóan én magam teremtem azt és a körülményeim adottak ahhoz, hogy abbahagyjam.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak automatikussá válni kifogások felhozatalában miért vagyok olyan, amilyen, miért olyan a világ, amilyen és ahelyett, hogy valóságos megoldásra, változtatásra fókuszálnék, belül teremtek pozitív és negatív élményeket, melyek a valóság által automatikusan jönnek-mennek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ha a kiindulópontom a gondolatok, érzelmek, a reakciók a valóság megítélésében és azok által teremtett élményekben, mint a harag, félelem, hibáztatás, örömérzet, szeretet és remény veszek menedéket, akkor ki vagyok szolgáltatva annak, hogy kinek tapasztalom magam a külső körülmények által, ahelyett, hogy egyesülne a belső és külső énem egy tudatos, felelős jelenlétben.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt, hogy úgy gondoljam, hogy valódi, igazi megismerést, tudást magamról, a tudatomról, a testemről, a valóságról, a rendszerről nem szerezhetek, mert az túl sok energia, erő, munka, tanulás, feladás lenne s ezt a felelősséget áthárítom mások felé, akik a tudósok, mesterek, bölcsek s ezáltal igazoljam a tényt, hogy valójában nincs hatalmam afelett, aki én vagyok a mindennapjaimban akkor, amikor szenvedést tapasztalok vagy nem támogatóan cselekszem magam vagy más fele.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamat félelemben élni, annyira, hogy ne is legyek tudatában mennyire beszabályoztam, lekorlátoztam magam, csak, hogy ne is kelljen szembenézzek azzal, mennyire kerülöm azokat a helyzeteket, amiket úgy definiáltam és szinte testi reakcióval reagálván rájuk, hogy félelmetes.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a félelem pusztán egy percepció, egy nézőpont, melyben úgy definiáltam, hogy van valamim, amit elveszíthetek és ezt elképzelve reagálok rá, mintha megtörténnne, s ettől azt az irányt, még ha nem is biztos, hogy úgy lenne, lezárom, kerülöm, ahelyett, hogy józan, tiszta fejjel megkérdezzem, miért van, miért is félek ettől és mit veszthetek?

Megbocsátom magamnak, hogy azt hozzam fel kifogásként, hogy elfogadom a félelmeimet, hogy vannak bizonyos helyzetek, amik valóban veszélyesek és a félelem ad erőt, hogy elkerüljem ezeket, például, hogy erősen markoljam a gyerek kezét az utcán, nehogy kiugorjon az autó elé.

Megbocsátom magamnak, hogy nem láttam be, hogy a félelem elfogadása is halmozódik, tehát ha a főnököm helytelenül beszél velem és elfogadom, mert félek, hogy kirúg, s kell a pénz és nem találok egy másik helyet - lehet, hogy nem valódi, tehát ha a fejemben következtetek és konklúziókra jutok, az nem biztos, hogy valódi, hiszen akkor és ott, amikor ezt lejátszom a fejemben, éppen félek s ez megakadályozza a józan tisztánlátást.

Megbocsátom magamnak, hogy nem írom le a gondolataimat, mert túl sok időnek, időpazarlásnak, agymenésnek, túlzásnak tartom, holott ha megfigyelem magam, nyilvánvaló, hogy ugyanazok a gondolatminták ismétlődnek bennem újra és újra és pont ezek felhalmozódásából teremtődnek a negatív érzelmek, azokat kiegyensúlyozandó pozitív hangulatok, amik az évek során automatikusan jönnek-mennek s ezekre hangolódva sem stabilitásom, sem tiszta tudatosságom nem létezik.

Elhatározom, hogy lelassulok belül és írni kezdek a gondolataimról, érzelmeimről, hogy megfigyeljem ki is vagyok valójában és mik azok a kifogások, félelmek, elfogadások, amelyek nem támogatnak az életemben, hogy gyakorlati megoldásokat találjak.

Elhatározom, hogy lelassulok belül, amikor tehetem és lélegzem, a fizikai valóságra fókuszálván áthelyezem a fókuszt a cikázó gondolataimról a fizikai létre.

Elhatározom, hogy a fizikai valóságra fókuszálásom közben nem elfolytom, elnyomom, figyelmen kívül próbálom hagyni a gondolati, érzelmi mintákat, hanem azt is látom s leírom - ezáltal a fejemben történések a papíron nyilvánulnak meg, a fejem tiszta marad, amire figyelek, tisztábban látom míg nem folytom el, hanem foglalkozom vele.

-
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak azt gondolni, hogy egyszer-kétszer túlzabálni magam teljesen oké, csak mert olyan finom és a testemet terhelni belefér azért, mert mikor ezt teszem, van úgy, hogy nem fáj később, tehát csak a fájdalomból akarván tanulni s nem realizálván, hogy az vagyok, amit elfogadok s megenedek és egyszer-kétszer csinálásból hamar szokás válhat, s aztán a szokás automatizmusa közben már az is kifogás lehet, hogy "de én ez vagyok, ilyen lettem, így döntöttem".

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy mi az ami a közvetlen valóságomban megváltoztatható, mint például a hozzáállásom, a saját életem, ahogy bánok magammal, a környezetemmel s mi az, ami közvetlenül nem, azaz mi az, amihez többes összefogás kell, mint például a gazdasági, politikai egyenlőtlenség, életellenesség.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy mindaz, ami itt van, felelősséggel tartozom érte, mint saját magam, egyenlőségben és egységben azzal, aki valójában vagyok, mint ÉLET.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem vettem a fáradtságot, hogy kiderítsem, mi is az, ami valójában ITT van, mit is jelent az, hogy ITT lenni és hogyan is kell azt csinálni.

Megbocsátom magamnak, hogy félek beismerni magamnak, hogy abszolút nem tudom mit és miért csinálok és amíg nem írok nem fog nyilvánvalóan kiderülni, ezért ellenállok az írásnak, hátha nem kell ezzel foglalkozni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadom a reményt, hogy "hátha minden jobb lesz, megoldódik", anélkül, hogy nekem kellene változnom, csinálnom, tennem érte és magamévá tévén azt a mondást, hogy "a remény hal meg utoljára" újra és újra úgy látni a fejemben a dolgokat, hogy "jobb lesz ez", anélkül, hogy a tényeket figyelembe venném, anélkül, hogy valóban megismerném magam.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam az egyszerűségét az írásnak és önmegbocsátásnak, hogy miszticizáljam, szektásítsam, vallásosítsam, hogy agymenésítsem és mindenféle bélyeggel lássam el, anélkül, hogy valóban, teljes őszinteségemmel kipróbáltam volna.

----
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy amikor este fáradt vagyok, nem realizáljam, hogy az elmém fáradt, elfogyott az energia, ami által nem tudja fenntartani az egyensúlyt, hogy a már kialakított én-képem folyamatosan tudjam tapasztalni, mert energia nélkül szétesik, elhajlik, átsejlik alóla a valódi lényiségem, a fáradt, fásult, kiszolgáltatott, zavarodott lény, aki folyamatos gondolkodás, hangulatokba való menedékvétel, félelmek és vágyak dzsungele nélkül nem is tud valójában egyenes, tudatos, felelős és egészséges életet élni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, mikor fogy ki az elmémből az energia és tör rám a fásultság, fáradság és kezdenek a szabályok, definíciók, ítéletek automatikusan olyan irányba sugallni, ahol olyan tapasztalatokat élhetek meg, amitől feltöltődöm, energetikussá válok, ahelyett, hogy lelassulnék belül, elengednék mindent, lélegeznék és ha nem tudom mi is történik bennem, mi lenne a megoldás, akkor írjak.

Megbocsátom magamnak, hogy azt gondoljam, hogy a tapasztalat, tapasztalás az, aki vagyok, s abban annyira azonosulván, elveszvén, hogy a fizikai tényeket, a valóságot ne vegyem észre vagy egyenesen tagadjam, például, hogy ez a fizikai valóság illúzió, csak, hogy ne kelljen felelősséget vállalnom azért, ami, aki itt vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt képzelni, hogy az önmegbocsátás arra való, hogy negatívan ostorozzam magam, hogy azzal bírjam magam cselekvésre, vagy pont az ellentéte, hogy azzal érezzem jól magam, hogy milyen jó is akarok lenni, mennyi mindenre rájövök, ahelyett, hogy realizáljam, hogy az önmegbocsátás pont arra való, hogy a nem-duális, nem-definiált, elmén túl mutató létet tudjam kifejezni, amely ugyan használja a duális elmét, de nem rabja, akiként ugyan benne vagyok ebben a világrendszerben, de nem azonosulok vele, amennyiben az nem összeegyeztethető minden élettel és a gyakorlati egyenlőséggel.

Megbocsátom magamnak, hogy amikor hallom, hogy nem vagyok őszinte magammal, akkor automatikusan azt reagáljam, hogy "de én őszinte vagyok magammal, nagyon is!" és nem tudatosítván, hogy az, hogy gondolkodom és azokat, mint önmagam mondok ki tovább nem az abszolút őszinteség, s annak, hogy így cselekszem, ezt fogadom el és sugárzom kifele, oka van, amit fel lehet fedezni és megérteni s aztán abbahagyni.

Elhatározom, hogy őszinte leszek mammal, abszolút szinten, s megértem, hogy az elkülönülés, amely bennem látszólagos a saját testemmel, más emberekkel, a valósággal, pusztán azért tapasztalható, mert az elmémen keresztül létezem, s azt kihagyván, meghaladván, átölelvén és átlépvén közvetlenül megismerhetnék, megtapasztalhatnék, kifejezhetnék korlátok és félelmek nélkül.

Elhatározom, hogy írok, kiírom a fejemből a gondolatokat, mert támogató, mert segít meglátni, mit miért teszek, ezáltal támogatom magam, hogy a tényekre, a megoldásra fókuszáljak.

Elhatározom, hogy felteszem a kérdést magamban, "Ki vagyok én ebben", amikor teszek valamit és nem dőlök be a kifogásnak, hogy "de akkor azáltal sosem csinálok semmit, ha minden alkalommal ezt kérdezem magamtól, ahelyett, hogy cselekednék", azaz aki vagyok, élem az életem, de azáltal, hogy adok egy időt magamnak, amikor ezt megteszem, gyakorlati úton támogatom magam.

Látom, tovább kell specializáljam, mert hatalmas a téma és rengeteget lehet bejárni, felfedezni, realizálni, folytatás következik...

• http://lite.desteniiprocess.com

[JTL 100] Önmegbocsátás, mint módszer például fajgyűlölet meghaladására

 

Folytatjuk:

• [JTL 99] Fajgyűlölet: öngyűlölet
• [JTL 92] Ön-megbocsátás: gyűlölet  
• [JTL 91] Önmegbocsátás: Az Élő Szó

• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy szavakhoz energiákat ragasztok, érzek, kapcsolok, amelyek automatikusan jönnek, ha hallom, gondolom, olvasom a szót.
•  Megbocsátom magamnak, hogy elfogadjak bizonyos automatikus reakciókat magamban olyan szavakra, melyket úgy definiálok, hogy rossz, nem realizálván, hogy pusztán a saját reakcióm által definiálom a szót és a számomra elfogadott jelentését, mint negatív, mint az én személyes érdekemmel ellentétesnek látszó.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadom magamban azt, hogy utáljak, gyűlöljek valakit, embert, azért, mert úgy definiáltam, hogy ő valamilyen fajta és az feljogosít arra, hogy ezért automatikusan utáljam.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy bárkit, akinek eltérő a kinézete, nyelvezete, akcentusa, bőrszíne, illata, viselkedése, úgy definiáljam, mint alsóbbrendű, csak, mert bizonyos tulajdonságát úgy definiáljam, mint alantas, megvetendő, utálandó, negatív, s nem realizáljam, hogy ezeket a definíciókat használni arra, hogy ezeket hasonlítva mást csak azért, hogy felsőbbrendűnek tudjam érezni magam: egyáltalán nem valódi, mert ez pusztán szubjektív, önmagam által teremtett, fenntartott, kivetített belső folyamat eredménye, amelyet ahogyan teremtettem, ugyanúgy le is állíthatok.
• Megbocsátom magamnak, hogy féljek az ismeretlentől, ismeretlen emberektől, ismeretlen fajtájú emberektől, másféle emberektől, távoli emberektől, máshogyan élő emberektől, mert amit nem ismerek, azt nem tudom, hogy kell kezelni, reagálni, védekezni tőle, ezért kiszolgáltatottság, félelem, gyengeség, bizonytalanság és kiszámíthatatlanság jön fel bennem, s ezáltal kissebségi érzésem van, amit automatikusan megpróbálok ellensúlyozni egy nemtetszéssel, egy elutasítással, kizárással, elkülönüléssel, amin keresztül úgy definiálom, az a jó, ahogyan én látom, érzem, csinálom a dolgokat és minden más rossz, negatív.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek az ismeretlentől, a nem definiálható tapasztalástól, mert akkor nincs előredefiniált programom, emlékem, gondolatom, érzésem, amely által automatikusan reagálván megmondja, sugallja, irányítja automatikusan, hogy ki legyek, ki vagyok, mit tegyek, mit csináljak.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak félelmemben elfoglalva nem észrevenni, hogy csak azzal foglalkozom, azon gondolkodom, amitől félek és más nem is érdekel, hanem a legrosszabbat gondolván, várván, valójában úgy reagálok mindenre, mintha a legrosszabbat tapasztalhatnám bármikor, ezáltal bezárkózom, az újat kizárom, a változást elutasítom.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem vettem észre, hogy a médiában és a történelemben mindenhol elfogadott a rabszolgaság, az elnyomás és a rasszizmus, ezért amikor magam is részt veszek benne, elfogadom, azt sem veszem észre, mert azzá váltam, ami a környezetem, anélkül, hogy megkérdőjeleztem volna, miben is veszek részt hogyan is.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem mérlegeltem magamban, hogy a másik ember hogyan is éli ezt meg, akivel szemben ezt gondolom, mondom, csinálom, amikor alsóbbrendűnek, elnyomottnak, gyűlöltnek definiálom pusztán azért, amilyen kultúrából jött, ahova született, amilyen családba került.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy valójában én is beleszülethettem volna abba a kultúrába, családba, országba, amit most úgy definiálok, hogy alsóbbrendű, gyűlölt.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak úgy definiálni, hogy rendben van, ha azt gondolom, hogy ha olyannak születtem volna, akit most úgy definiálok, hogy utálok, hogy akkor természetes lenne, hogy utáljanak, csak mert így próbálván védeni a kifogásom, amiért fajgyűlölőként fogadom el magam, ahelyett, hogy realizálnám mit is jelenthet napról napra úgy élni és valójában azt saját magamra sosem vállalnám.
• Megbocsátom magamnak, hogy emlékeim alapján általánosítsak népcsoportra, emberfajtára, tudomás, emlék, tapasztalat alapján, s nem realizálván, hogy ilyenkor félek, és mitől félek és mikortól érzek ilyet és miért.
• Megbocsátom magamnak, hogy annyira elfoglalt vagyok belül a gondolatokkal, érzésekkel, hangulatokkal, kedvekkel, emlékekkel, vágyakkal, félelmekkel, érzelmekkel, hogy képtelen vagyok mérlegelni egy másik érző emberi lénynek mi lenne a jó, teljesen megfeledkezve a józan észről, mint alkalmazni azt, hogy másnak is az lehet a jó, mint ami nekem jó, és másnak is rossz lehet, ami nekem rossz.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a háborúk, népírtás, vallási, politikai, ideológiai, gazdasági okai pontosan ugyanaz az elfogadás, megengedés által történik a világban, mint ahogyan én magam belül elfogadom, ahogyan a rasszizmus, az előítélet és a felsőbbrendűség eluralkodik bennem mások fele.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy gondolatokat, képeket, energiákat, hangulatokat, érzéseket, emlékeket ragasszak ahhoz a szóhoz, hogy cigány, roma, dzsipó és ezek által automatikusan reagáljak rájuk valahogyan.
• Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáltam, hogy a kissebségi, a bevándorló, a roma kevésbé értelmes és alkalmas civilizált életre és sosem realizáltam, hogy minden a szülőkön, az oktatáson, a rendszeren és közvetve ezáltal rajtam is múlik, hogy mit engedek meg és fogadok el, mint a valóságom.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy én ebben a fizikai valóságban, amivel minden emberrel egyenlőként osztozom: felelős vagyok a tetteimért, az elfogadásaimért és azért, amit megengedek.
• Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáljam, hogy a néger, a fekete ember az butább vagy kevesebbet ér, mint bármelyik más ember, csak mert ezt hallottam másoktól, csak mert úgy definiáltam, hogy ez így van és ezáltal, mint fehér ember én felsőbbrendűnek, fontosabbnak tartsam magam.
• Megbocsátom magamnak, hogy bármilyen szinten egy embert általánosítok s azt kivetítem másik emberre, valójában a félelem vezet, amely során nem merem befogadni a tapasztalást, hogy ki is ez az ember és mit képvisel, mert félek elveszteni azt, amit úgy definiáltam, mint én, én részem, én birtokom, én tulajdonságom, sosem realizálván azt, hogy amim van, azt is másoktól kaptam, szereztem és valójában, mindaz amit birtoklok, semennyire sem illet meg jobban, mint mást, kifejezetten azok a dolgok, amik alapvetőek egy egészséges emberi lét fenntartásához.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a kissebségi, elítélt embercsoportok általában hátrányos helyzetből kezdenek mind az oktatás, mind a gazdasági helyzet szempontjából, ami jócskán meghatározza az ember hatékonyságát, értelmességét és képességét egy tudatos, egészséges élet kialakíásához.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy ha egy részcsoportja a társadalomnak kirekesztett, lenézett, akkor azok tagjai, mint egyének, mint emberi lények, támogatásra szorulnak, mind oktatás, mind anyagi szinten, amiért elvárni többet, mint tanulás és változás elvárni nem lehet.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam a potenciált egy rendes, feltétel nélkül igénybe vehető, valódi oktatás és élhető alapjövedelem megnyilvánulásában, ami által mindenkinek lenne esélye egy rendes életre, anélkül, hogy rettegnie kelljen a túlélés során.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem mérlegeltem a tényt, hogy az, amit adok másoknak s elfogadok nekik, az lehet, hogy egyszer rám is eljön, mert amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten, ebben a példában én, mint saját magam az isten teremtem a saját valóságom és másokét, amiért felelős vagyok, ha tudatában vagyok, ha nem.
• Megbocsátom magamnak, hogy félek bevallani, hogy időnként vannak náci belső reakcióim, amelynek során fel sem tűnik, hogy valakit úgy definiálok, amivel általánosítok és generalizálok, csak, hogy ne kelljen az egyént mérlegelni és befogadni, megérteni és támogatni.
• Megbocsátom magamnak, hogy utáljak, gyúlöljek egy népcsoportot, egy kissebséget, egy fajta embert, s sosem kérdezvén meg miért is, s ha igen, akkor azt automatikusan elfogadván, akkor sosem kérdezvén meg azt, szóval valóban megismerjem saját magam, őszintén, hogy mit mért érzek és gondolok úgy és képes legyek megváltoztatni.
• Amikor és ahogyan azt látom, tapasztalom, hogy felsőbbrendűnek, fajgyűlölő gondolataim, érzéseim vannak bizonyos emberekre, fajtájú emberkre, akkor realizálom, hogy most a valóságot elhagytam s a gondolatok, definíciók, reakciók birodalmában bolyongva definiálom az illetőt, aminek nem sok köze van van a vaósághoz, amit ebben a pillanatban nem merek átélni, megtapasztalni valamiért és még csak ezt sem látom, tudatosítom, hogy miért is csinálom ezt az elkülönülést félelemből.
• Elhatározom, hogy nem fogadom el, hogy fajgyűlölet jöjjön fel bennem, egyáltalán mármilyen szintű megkülönböztetés kultúrára, bőrszínre, nyelvre, nemzetiségre, s amint ebben részt vennék - abbahagyom, lélegzek, elengedem, realizálom, hogy minden ember egyenlőnek született és egyenlően hal meg.
• Megfogadom, hogy leállítom a gyűlöletet magamban mások és magam fele, amikor nem tiszta, hogy miért érzek így, leülök és leírom mindazt, ami bennem van és a szavakban meglátom, mit fogadtam el és engedtem meg magamnak és megbocsátom, elengedem, leállítom azon az alapelven, hogy másoknak is azt adom, amit magam is szeretnék és másoknak sem csinálok olyat, amit magam sem szeretnék kapni.

Emlékek:

• Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáljam azokat az eseményeket, amikor kissebségiek piszkáltak, próbáltak lehúzni, hogy ez alapján van tapasztalatom, személyes élményem arra, hogy úgy definiáljak, általánosítsak, hogy a cigányok lehúzóak, piszkálóak, bűnözők és nem realizálván, hogy azok egyének voltak és az egyénekből általánosítani nem fer azokkal szemben, akik nem olyanok, mivel ezt sem szeretném magam tapasztalni, hogy bedobozoljanak olyanért, amit magam nem követtem el.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadjam magam úgy, hogy széttárjam a kezeim, amikor mondják, hogy fajgyűlölő náci vagyok, hogy "ez van, erre jutottam, ez jött be eddig és ez vagyok", ahelyett, hogy realizálnám, hogy ezáltal azt vallom, hogy az élettel, a valódi, minden élőlényben benne rejlő igaz élettel nem érzek együtt és kifogásként az emlékeim, tapasztalataim, félelmeim, korlátaim használom és nyilvánvaló az, hogy nem vagyok megbízható igaz felelősségre, hiszen ezekkel a nézőpontokkal többet ártanék, mint használnék, ha nem egyenesen éppen már többet is ártok, mint használnék minden élőlény, önmagam és az élet kárára.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam mit is jelent "átmenni a tű fokán", amit Jézus emlegetett és mindig vallásos reakciókba és dobozokba raktam ezt a szöveget, ahelyett, hogy realizálnám, hogy ez azt jelenti, hogy tudatára ébredek, hogy azok tudnak csak önmagukká, mint életté, mint egyenlőséggé válni a teremtéssel, mint tudatosság, akik a gyakorlatban realizálták a felelősséget minden élettel egyetemben, egyenlően, percről percre, napról napra, évről évre bizonyítván, hogy Én, mint Élet, mint az Élő Szó, mint Egység és Egyenlőség ITT VAGYOK.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam az ostobaságot, a korlátozottságot, a bezárkózottságot és a félelemalapúságot mindenféle, akármilyenféle rasszizmus, fajgyűlöletben, mint valójában egy gondolati, érzelmi, értelmi beakadás, amiért senki mást nem okolhatok, csak saját magam és az egyetlen igaz út az ennek teljes abbahagyása, meghaladása.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a gyűlölködés, a felsőbbrendűségérzet kifejezése bármi fele is ebben a világban pusztán önmagammal érzett kissebrendűségem bizonyítéka, melyből egyetlen kiszállás az az önmagammal való teljes, abszolút és folyamatos őszinteség, lélegzetről lélegzetre, tettről tettre.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem vagyok tudatában a szavaimban, a szövegeimben, a tetteimben, a gondolataimban, az írásomban a rasszizmust, a fajgyűlöletet, az előítéletet azokban az esetekben, mikor niggerezek, fekázok, kokerózok vagy dzsipózok és ezáltal magam is felelőssé váljak annak a kifejezésében, rezgésében, terjesztésében, hogy ez számít, ez valódi, ahelyett, hogy elhatároznám, hogy abbahagyom és addig állítanám ezt le magamban, amíg az írmagja is feljön az effajta elkülönülésnek.
• Elhatározom, hogy nem különítem el magam, embertársaim, az élővilágot, az egész létezést s abban az összes lényét sem az Élettől, sem önmagamtól, s kiállok az egyetlen valódi érték, elv mellett, amely "Mi az ami nekem a legjobb? Ami mindenkinek jó".

Itt az önmegbocsátást úgy alkalmazom, hogy feljön valami és leírom, hogy megbocsátom, hogy elfogadtam és megengedtem magamban ezt eddig, de többet nem szeretném, mert nem őszinte magammal, másokkal, az élettel, azt leírom, mintegy fizikailag kifejezem, stabilizálom azt, hogy most változom, elhatározom, hogy ezt abbahagyom.

• Amint ezt leírom, ha nem vagyok üres belül, tiszta csend, béke, jelenlét s jön a belső reakció, esetleg egy másik gondolat, egy másik őszintétlenség, akkor azt is - mintegy szálat húzom kifele és szavakon keresztül

• tudatára ébredek, mi mindent fogadtam el és nem is vettem észre
• például ahogy leírom, hogy megbocsátom, hogy lenéztem a munkatársam, látom, hogy miért is és azt is megbocsátom
• aztán látom a helyzetet, amikor és ahogyan ez megtörtént, azt is megbocsátom
• aztán látom, hogy ezért utáltam magam, mert túlzásnak tartottam, ezt is megbocsátom
• aztán látom, hogy valójában azért volt, mert ideges voltam, a melóm sem úgy haladt, a főnök is csesztetett és a barátnőm sem volt túl romantikus velem, s ettől a feszültségtől voltam bunkó - megbocsátom
• aztán feljön, ahogy írom ezt a megbocsátást, hogy engedtem a gondolatoknak, hogy mi van, ha kirúgnak, a félelem, hogy nem vagyok elég jó, megbocsátom
• aztán megbocsátom, hogy tartok attól, hogy elhagy a barátnőm, ha nem vagyok elég kedves, megbocsátom
• aztán így lehámozom a hagyma rétegeit és meglátom, mi az oka
• gyerekkorban a játszótéren felrúgtak és sírtam például, nem álltam ki magamért és szégyelltem, megbocsátom
• anyukámtól vártam, hogy megvédjen, de nem volt ott, csak elfojtottam, megbocsátom
• mindent megbocsátok, új esélyt, új lehetőséget bocsátok magamnak, ezáltal másoknak is
• tiszta lappal tudok szembenézni hasonló helyzettel legközelebb, úgy, hogy ebbe az irányba nem megyek többé, mert már ismerem: tudatosság, felelősség, élet.
• aztán ezt ki is mondom, ahogy mondom, feljöhet még reakció - azt is megbocsátom, ha jön automatikus reakció - ha jó, ha rossz - automatikus - ez ugyanúgy a "helyzetben" automatikusan feljöhet, befolyásolhat: megbocsátom
• én minden pillanatban jelen és tudatos maradok, nem legjobb szó, hogy "irányítok", "rendezek", "vezetek", de ezek együttese, erőltetettség, kényszer, kontrollálás, elkülönülés, definíció nélkül
• meghaladáshoz nem kell definíció - az koncepció - koncepción túlhaladunk, azt átöleljük, összefüggéseket felfedezünk, szokásokat megértünk, mintákat megállítunk, beidegződéseket lelassítunk, kitörlünk - lélegző cselekvéssel, friss átéléssel, újjászülető élettel.

Kritikus pontokban: szkriptelek, előredefiniálok, átstruktúrálok, új feltételeket huzalozok be, ideiglenesen, mintegy a szavakat használom arra, hogy támogassam magam egy mintába, szokásba, melyre már rájöttem őszinteségben, megbocsátásban, hogy nem támogat sem engem, sem másokat: nem újra belemenni, mielőtt megtenném: leállni, elengedni, lélegezni, jelen maradni: ez nem rossz, ezt szabad!

• Ahogyan és amikor én azt érzem, hogy szorogok attól, hogy az élet, ami kinn vár az ágyamon túl félelmetes: realizálom, hogy a gondolatok, az aggódás, az önbizalomhiány nem én vagyok, csak hagytam, hogy rámnőjjenek és most mutatják, milyen az, ha olyanban veszek menedéket, ami félelem alapú, ami nem élet, ezért lélegzem, a fizikai valóságra fókuszálok, ahol megoldásokat tehetek, ahol élvezhetem a cselekvést, ahol támogatást kérhetek másoktól, ahol megoszthatok dolgokat olyanokkal, akikkel jó, ezért ha kipihent vagyok, felkelek és cselekszem, listát írok és azok alapján csinálok dolgokat.

Ezzel nem válok robottá: ezzel magam és mások javára válok - van egy stabil kiindulópont, ha elzuhannék.

• Elhatározom, hogy nem fogadom el magam befordulva, a múlton, a jövőn rágódva, hanem arra fókuszálok, ami itt van, én itt vagyok.

Ezzel is támogatom magam, írásban, szóban, tettben egyként és egyenlőként: ez az Élő Szó!

Kép: Desteni Artists

• Desteni Magyarul csoport, alapelv: Abszolút ön-őszinteség, Élő Megbocsátás, Fizikai változás, Egység és Egyenlőség
• Desteni.org angolul az önmegbocsátásról
• Egyenlő Élet Alapítvány
• Desteni I Process LITE, kurzus önismeretről, önmegbocsátásról, életről(angolul)
• Első találkozásom az önmegbocsátással