[JTL 172] Elhatározás, elköteleződés megtisztítása, tudatosítása

Folytatom az elhatározás, elköteleződés szavakra feljött reakciók, automatikus asszociációk tudatosítását. (Előző írásom linkje itt.)

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam/láttam meg, hogy elhatározásom, elkötelezettségem én magam döntöm el, s addig "tartom", amíg úgy döntök - tehát az, hogy valamit eldöntök, nem kell teherré váljon feltétlenül, hiszen másképp is dönthetek - a lényeg a tiszta tudatosság, határozott hozzáállás és abból eredő cselekvés.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak arra gondolni - vagyis félni -, hogy mi van akkor ha elhatározásom, elkötelezettségem gyakran váltogatom, azaz ezáltal objektívan nézve valójában nem is határozom, kötelezem el magam, s ebben nem realizálván, hogy amit elhatározok és elkötelezem magam úgy hozzáállni, tenni és aztán megváltoztatom, nem csinálom, amit döntöttem vagy visszavonom, anélkül, hogy azt megéltem volna, akkor valójában azzal szembesülök, hogy az elhatározásom, elkötelezettségem nem volt valódi; vagy, mert nem tartottam be, mert úgy reagáltam, hogy ez nem jó, nem kell valamiért - magam vagy mások érdekét figyelembe véve, vagy, mert beláttam, hogy amit elhatároztam, nem abszolút őszinte saját magammal, azaz aki valójában vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak olyat elhatározni, olyan iránt elköteleződni, ami valójában nem őszinte magammal, s eközben nem látván, ismerném magam minden ezzel kapcsolatos irányból, ezáltal olyan döntést hozva, olyanért vállaljak felelősséget, amit nem tudok tartani, amit nem tudok egységben és egyenlőségben látni, mondani és tenni, ezáltal a szavakat, amiket használok, nem élem, hanem önérdekemhez igazítva saját őszintétlenségem takarjam, miközben olyan körülményekre hivatkozzak, amik valójában nem számítanak ahhoz a tényhez képest, hogy elhatározok valamit és aztán nem teszek úgy, s közben nem realizálván, hogy ezáltal saját szavaimba, tetteimbe vetett bizalmam ásom alá.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak attól tartani, hogy mit gondolnak vagy reagálnak mások arra, ha elhatározok, eldöntök, elköteleződök valami iránt, s aztán mégsem úgy teszek, s ezáltal a reakciótól való félelemben ezt vizualizálván erre reagálva érezzek egy olyan energiát, amit megítélve arra használjak, hogy arra stimuláljam, s végsősoron manipuláljam magam arra, hogy elhatározásom tartsam, ezáltal nem direktben, én, itt vagyok az irányítóelv, hanem felelőtlenség, félelem, saját magammal őszintétlenség.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam azt, hogy amíg másokat veszek figyelembe azzal kapcsolatban, hogy ki legyek én, mit tegyek, valójában nem én magam vagyok, hanem egyfajta virtuális reflexió bennem, amire reagáltam, megítéltem és azt használva stimuláljam maram lenni valaki, s ezáltal feltételekhez kössem azt, hogy ki vagyok, ezáltal valódi elhatározásom, akaratom, önbizalmam nem tud kifejlődni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam azt, hogy az elhatározás nem egy nehézség, egy kínszenvedés, egy kényszer, tehát ha ilyen reakcióm van valamihez, amit vállalok megcsinálni, realizálom, hogy éppen valami ön-manipulációban vagyok benne, ami által belül nincs egység és egyenlőség a külsővel, hanem reakció van, előítélet, elkülönülés, félelem, amit abbahagyok és lélegzek, megnézem miben veszek részt és mi a kiindulópont.

Megbocsátom magamnak, hogy elfelejtem alkalmazni a jelenlét, lélegzet, belső csend, fizikai ittlét egyszerű és nyilvánvalóságát s ezáltal az elmémben reagáljak dolgokra, amik során olyan dolgokra stimulálom magam tenni, ami valójában nem direkt, öntudatos jelenlétből és határozottságból, akaraterőből ered, hanem reakcióból, előítéletből, félelemből jövő, s ilyen esetekben, amikor felismerem, hogy nem állok egységben és egyenlőségben azzal, amit tapasztalok, teszek, akkor áthelyezem tudatosságom IDE, ahol a lélegzetem, a testem, a valóság van és a józan észt alkalmazva felelősséget vállalok azért, amiben és ahogyan vagyok és elhatározom, elkötelezem magam úgy élni, hogy ne kelljen később a jelenlegi pillanatomból eredő következményt megbánni, szégyelni.

Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáltam magam, mint aki fél elhatározni, elköteleződni a felelősség iránt, azért, aki és ahogyan, amiben és amiként ITT vagyok, mint teremtett, teremtő és teremtés egységben és egyenlőségben, realizálván, hogy függetlenül attól, hogyan definiálom magam, hogyan ítélem meg, hogyan reagálok rá, az igazság, a tény, ami a valóság az az, ami ITT van, akiként és ahogyan és amiben létezem.

Megbocsátom magamnak, hogy azért féljek felelősséget vállalni azért, ami és aki és amiben ITT létezem, mert akkor azt, akinek belül megítélem magam, ami alapján reagálok dolgokra nyilvánvalóvá válik, hogy nem gyakorlatias, nem őszinte, nem valódi, ezért akkor a józan ész azt sugallja, hogy engedjem el, állítsam le, töröljem ki a lényegiségemből, amit úgy definiáltam, mint aki éppen most vagyok, ezért féljek elengedni, féljek a változástól, féljek attól, amit megtapasztalok, mint felelősség, ami elől idáig próbáltam menekülni, elbújni az elmémbe létrehozott virtuális elkülönüléssel, abban történő menedékvétellel és a félelemre hivatkozva, a félelemtől való félelembe hipnotizálva magam le legyek folyton itt, szabad és kifejező, felelősségben, elhatározásban megélni, aki valójában vagyok mindennel, ami itt van, mint én egységben és egyenlőségben.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak annyira tartani a felelősségtől, a változástól, hogy ne realizáljam azokat a pontokat az életemben, amik hasonlóképpen tornyosultak előttem, mint nehézség meglépni s az évek során a gyakorlatban megléptem, meghaladtam, s aki itt és most vagyok, nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy az hasznos volt, mint például attól félni, hogy dolgozni kell, önellátóvá kell váljak a rendszerben, felelősséget kell vállalnom tetteimért és azért, amiket másoknak mondok, holott ezek most már természetesnek tűnnek - ugyanígy, most, amikért reakció jön fel felelősséget vállalni, mint ember, mint emberiség, aki vagyok, az élet, ugyanúgy, mikor már meghaladom, visszanézve ugyanúgy természetesnek fog tűnni, amint felismertem az őszintétlenséget, a tudatosságot, azt, amit és ahogyan meg kell állítsak magamban, meg kell változtassak és ezt meg is kell éljem ebben a fizikai világban, felismervén, hogy ez az igazi szabadság, amikor megengedem és merem meglépni azt, ami szükséges ahhoz, hogy felelősséget vállaljak és elkötelezzem magam azt megélni, aki valójában vagyok, mint minden élet, mint minden, mint egy, mint egyenlő, itt, ezen a földön.

Önmegbocsátásról általam bevezető magyarul:

• https://soundcloud.com/talamon2 (hang)
• http://talamon.blogspot.com/2014/03/jtl-156-irassal-tamogatott-tudatossag.html  (itteni írás)

 Formálódik egy magyar csoport a Facebookon is:

• https://www.facebook.com/groups/magyardesteni/

Valamint pár példa a már megszámlálhatatlan mennyiségű angol- és más nyelvű írások, videók linkjeire:

• http://destonians.com/
• https://www.facebook.com/groups/journeytolife/
• https://www.facebook.com/7yearjourneytolife
• https://www.youtube.com/user/SunetteSpies/videos
• https://www.youtube.com/user/DesteniIProcess/videos
• http://practical-desteni.blogspot.com
• http://lite.desteniiprocess.com

[JTL 166] Automatikus előítéletből félelemnélküliségbe

Folytatom ezeket a definíciókat egyenként megvizsgálni, meghaladni, hogy ne kössem azt, hogy ki vagyok és hogy látok, mit teszek feltételekhez, előítéletekhez:

• Mennyire vagyok friss/fáradt
• Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)
• Mennyire vagyok éppen fickós/kielégült
• Mennyire érzem gazdagnak/szegénynek magam
• Mennyire vagyok egészséges/beteg
• Mennyire vagyok most épp elhalmozva tennivalókkal/mennyire van időm spontánul csak folyni
• Mennyire vagyok jelen/szállok el az elmémben
• Mennyire vagyok éppen hasznos/haszontalan
• Mennyire nézek ki jól/nem nézek ki jól
• Mennyire érzem magam határozottnak/bizonytalannak

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy túl fáradt vagyok helyesen dönteni a pillanatban, nem bízva magamban, hanem a gondolataim, a múltam, a hibáim figyelembevételét, a sikerek figyelembevételét, a reakciókat használva arra, hogy döntéseket hozzak, ahelyett, hogy itt tudatában lennék mi van és azonnal cselekednék.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy azért nem cselekszek azonnal, a pillanatban, ITT, mert úgy definiáltam és formáltam magam automatikusan reagálni, hogy félek spontánul, direkt cselekedni, mert párszor ilyen esetekben nem az lett, mit szerettem volna, elterveztem, vágytam rá, s ezeket a cselekedeteimet megítéltem, mint negatív, elkerülendő, s közben ezt a spontán, direkt, reakciót kihagyó egybőli hozzáállást is elítéltem, elkerülendőnek definiáltam anélkül, hogy ennek tudatában lennék, hogy az életem pontosan milyen területein "tiltottam le" a spontán, itt-ben cselekvő direkt önkifejezésem.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem, hogy attól féljek, hogy az, aki vagyok, befolyásolódik, változik attól, hogy mennyire van energiám, mennyire vagyok friss vagy fáradt, mennyire vagyok vidám, semleges, szomorú, kanos, kielégült, gazdag, szegény, egészséges, beteg, elfoglalt, spontán, jelenlevő, elszálló, hasznos, haszontalan, jól kinéző, nem jól kinéző, határozott, bizonytalan, ahelyett, hogy realizálnám, hogy az vagyok, akiként és ahogyan ITT vagyok, nem pedig a feltételekhez kötött energiareakciók, definíciók, ítéletek, szabályok, emlékek által megteremtett tapasztalásokból felépült szokások összessége.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam azt, hogy ha feltételekhez kötöm, például fáradtság, anyagi körülmények, kedv, kanosság, hogy hogyan érzem magam, hogyan tapasztalok, hogyan reagálok és hogy ezek alapján hogyan viselkedem -kérdés, belátás, tudatosság nélkül, akkor valójában egy szerves robotként létezem, azaz feltételek triggerelnek arra, hogy kinek és hogyan érzem magam, ezáltal befolyásolható, manipulálható, lefoglalható vagyok, amiben nincs beleszólásom, vagy azt állítom, hogy van, de azt mondván, hogy "ez vagyok", "így a legjobb", "így érzem helyesnek", "ezáltal vagyok aki vagyok", miközben nem tudom megváltoztatni sem a hozzáállásom ezekhez a szabály és reakciókhoz, sem az ezekből következő cselekedeteim, akkor valójában a saját magam teremtette szabályokból felépült korlátaimként létezem, anélkül, hogy megvizsgálnám, miért is kell ez a szabály és mi a valódi oka, hogy a pillanatban nem vagyok képes spontánul, szabadon és határozottan dönteni, cselekedni, amik által az, aki vagyok, ahogyan hozzáállok dolgokhoz, nem a feltételekhez kötött.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt, hogy kifogásként feljöjjön az, hogy "de hát ha keveset alszom fáradt vagyok, ez tény" és nem realizáljam, hogy ezáltal nem veszem figyelembe, hogy a tudati fáradtság nem valódi és ahogyan rengetegszer megtörtént már, hogy keveset aludtam és nem voltam fáradt, ez csak egy félelem, egy beletörődés, mert ha nem vagyok jelen, akkor a fáradtság vesz erőt rajtam, míg ha jelen vagyok, akkor figyelmen kívül tudom hagyni a fáradtságot azáltal, hogy jelen vagyok és kifejzem magam anélkül, hogy folyton ellenőrizném, definiálnám és előre eldönteném, hogy fáradt vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a fáradtság abból ered, hogy folyton definiálok, kategorizálok, automatizálok és ezekre reagálok, mintegy úgy definiálni magam, hogy én az vagyok, aki és ahogyan és amiképpen reagálok belül, míg az, amit teszem és ami feljön bennem, az adott, és az olyan részem, amit nem akarok és nem is tudok megváltoztatni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ha egy lélegzetet veszek és cselekszem vagy beszélek közben, akkor aközben nemcsak, hogy felesleges, de korlátozó és fárasztó gondolkodni, definiálni, reagálni belül, ami egy belső, virtuális térbe viszi a figyelmem a fizikai jelenlétről, miközben a fizikai valóságban automatikusan cselekszem és reagálok.

Megbocsátom magamnak, hogy nem láttam be, hogy belül lelassulni, nem követni a gondolatok, érzések, reakciók hullámait a megoldás és ahhoz az út a megértésen, mit és miért teszek vezet és azáltal, hogy belátom, hogy ezek az apró lépések nem abszolút őszinte módon történnek magamhoz, a dolgokhoz, hanem a múlt miatt, amit a félelem vezérelt - és ezeket leírván, megbocsátván és megérteni feltételeiket, mikor olyan helyzetbe kerülök, hogy előjönne a definíció, reakció, elfogadás - már látom, hogy épp ezt fogom tenni, és ekkor lesz időm és lehetőségem választani és nemet mondani a megszokásra és felelősséget vállalni, hogy jelen maradjak és tetteimben megváltozzak.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem, hogy attól féljek, amiatt aggódjak, hogy ha figyelmen kívül hagyom a fáradtságot és "hajtom" magam, azzal nem teszek jót a testemnek, tudatomnak és nem realizálván, hogy ez azért van mert nem tudok és nem akarok különbséget tenni a tudati és fizikai, szellemi fáradtságtól és nem realizálván, hogy éppen melyiket tapasztalom és mit is kéne tenni, hogy ezen túltegyem magam, vagy tudati lelassulással, elengedéssel, gyakorlati megbocsátással vagy ha szükséges, valódi pihenésel, relaxációval, alvással.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magammal annyira őszinte és intim kapcsolatba lenni, hogy bármikor, folyton, akármikor lássam, mit is tapasztalok és miért, hogyan teremtem azt meg és mi benne a felelősségem, azáltal, hogy megnézzem azokat a következményeket, amiket ezáltal teremtek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam a józan észt, az abszolút ésszerűséget abban, hogy lelassuljak belül, hogy mindent áltlássak, a belső félelem-alapú, ítélkező, duális, polaritás-alapú energia-reakciókat felismerjem s mielőtt befolyásolna tapasztalásomban, hozzáállásomban, percepciómban, viselkedésemben, le tudjam állítani, újra stabilizáljam, jelenbe helyezzem figyelmem és ne veszítsem el állandóságom, stabiitásom a valóságban.

Elhatározom, hogy amikor felgyorsulnak bennem a tapasztalatok, tapasztalások, definíciók, reakciók, akkor észreveszem, lelassulok, lélegzek és elengedek mindent, ami felgyülemlett belül, nem elfojtom, hanem belátom hogyan is teremtem ezt és hogyan előzhetem meg és arra fókuszálok, ami itt van, azt teszem, ami éppen nyilvánvalóan prioritás megtenni, bízván magamban, akár még hibázni is megengedvén magam, anélkül, hogy megítéljem magam, megmaradva úgymond tisztán belül, sem pozitív, sem negatív ítélkezésbe sem belemenve, pusztán jelen maradjak és kifejezzem magam itt, a valóságban.

Amikor és ahogyan azt tapasztalom, hogy bizonytalanná, reaktívvá, ítélkezővé, ijedtté, vágyódóvá, feszültté válnék, megállok, lélegzek és eldöntöm, hogy elengedem ezt és megvizsgálom, hogyan és miért teremteném ezt meg és megbocsátom magamnak és realizálom, a testem, a lélegzetem, már és folyton ITT van, ezért ezt tudatosítom és ezzel egységben és egyenlőségben fejezem ki magam és élek.

Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy kedveket használjak arra, hogy meghatározzam hozzáállásomat, azaz jókedvű legyek, ha pozitív dolgok történnek velem vagy tapasztalok, vagy hallok róluk, vagy rosszkedvű legyek, ha negatív dolgokat tapasztalok, látok, hallok, s nem jőve rá, hogy ezek az előítéletemtől lesznek "pozitív" vagy "negatív" és ezek alapján definiálom a kedvem, azt, hogy mennyire érezzem magam pozitívnak, negatívnak és nem realizálván, hogy ezáltal a kedvem, a hozzáállásom, az ebből eredő kifejezésem pusztán a definícióimtól függ, azaz a feltételektől, amiket úgy definiáltam, hogy megszabhatják, hogyan is fejezem ki és tapasztalom meg magam, a dolgokat, a világot, másokat és nem realizálván, hogy ez csak egy réteg, egy maszk, egy mentsvár az elől, hogy úgy tapasztaljam, lássam, éljem meg a dolgokat, ahogy vannak, előítélet és polaritás nélkül, ezáltal nem csak a saját érdekem, a saját érdekem által definiált érdekem szerint.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy attól, hogy valahogy reagálok kedvem szerint pozitívan vagy negatívan dolgokra, a dolgok ugyanolyanok, ezáltal próbálom hozzáállásom és eáltal kifejezésem ahhoz igazítani, amit tapasztalok, s nem realizálván, hogy ez szubjektív, nem valódi és amikor valódi megoldást kéne cselekedni, a kedvemet használom, mint kifogás, hogy "nem tudok megoldást erre, de rossz kedvem lesz tőle", mintha az segítene, holott az csak egy ön-stimuláció, manipuláció, ami mögé, mint tapasztalás és abból eredő viselkedés próbálok menekülni, ahelyett, hogy megoldásra és cselekvésre szánnám magam.

Persze ez is őszinteség kérdése magammal, hogy a kedvem mennyire valid, mennyire van helye és valójában miért is csinálom, mit az oka.

Ez mélyre nyithat kapukat, például van egy film, úgy hívják Földlakók - Earthlings. Ez arról szól, az emberek hogyan zsákmányolják ki és gyalázzák, pusztítsák az állatokat és hogyan és miért bánna velük szörnyűségesen. Szívszorító film valóban, de ha megnézvén rossz kedvem van, akkor az is megkérdőjelezhető.
Attól, hogy látom a filmet, tudván, hogy ez nem vicc, valóban így bánunk az állatokkal(cirkusz-ipar, szőrmeipar, tej- és húsipar stb) s ezt látva rosszul érzem magam, az, ha megnézem valójában mit is jelent: azt, hogy én negatívan érzem magam, nem lesz jó érzés bennem, de amúgy minden marad ugyanaz, az állatoknak nem lesz jobb, én csak belátván, hogy a valóság nem is annyira egy kedves hely, az ember nem is annyira túl barátságos lény általában, s ettől a kedvem rossz, valójában nem megoldás.
Sőt, még magát aktivistának tituláló ismerősöm is van, aki tudja, milyen brutális az a film, ezért ő nem nézi meg, mert rosszul érezné magát.
Ez sok emberrel így van, inkább nem is akarja kitenni magát a tényeknek, nehogy rosszul érezze magát, mert azon kívül úgy érzi, nem tud semmit tenni a szörnyűséggel kapcsolatban. Akkor meg minek, úgyis szörnyű, legalább ő ne érezze rosszul magát, biztos gondolja, ezért inkább megszokja, hogy ezt kizárja az életéből.
Vagy például dühöt érez az idomárral szemben, aki egész nap korbácsütésekkel töri be és kondícionálja az esti előadásra az állatot, akin látszik, legszívesebben elmenekülne, mert gyalázatos ez az egész. Az idomár persze mondhatja, hogy ő is csak alkalmazott, a családját eteti stb, de a tény az, hogy állatgyalázó, életgyalázó, ahogy viselkedik. Ezt látva feldühödök, hogy ez egy köcsög, meg kéne büntetni és haragot érzek a cirkusziparral, a világgal szemben, amit vagy elfojtok, vagy kifejezek, akár oda is megyek és megmondom, hogy "hagyják abba, rohadékok" vagy még szélsőségesebbet cselekszem.

De ha megnézem, azért, mert látva a filmet, bennem felgyűlt egy feszültség, amit így akartam levezetni, nem azt választom, hogy rossz kedvem lesz, "depresszióba esem", hanem ezt ki akarom fejezni, tenni valamit, hogy valóban megváltozzon.

Tehát a rosszkedv társulhat egyfajta tehetetlenségérzettel is - azért vagyok rosszkedvű, mert amit tapasztalok, úgy definiálom, hogy rossz, de vagy nem tudok vagy nem merek vagy nem akarok tenni ellene, de mégis zavar, ezért belül egyfajta negatív érzet terjed a tudatomban.

Olyan is volt, hogy ezt a tehetetlenséget, negatív érzetet látva magamban, rájöttem, ezzel kapcsolatban is tehetetlen vagyok, ez automatikus, ezáltal ezt definiálva mér "szarabb" lett a hangulatom és csak sodródvam lefele, addig amíg ez a fajta stimuláció tartott, aztán ha jött valami pozitívnak definiálható, például egy lány, aki tetszik elhívott játszani vagy ettem egy finomat, vagy akár azzal kapcsolatban, amivel rossz kedvre engedtem stimulálódni magam, történt valami, mondjuk egy elefánt az állatkertben "megőrült" és agyontaposta az idomárt(ekkor örülvén, hogy ezaz!, aztán tovább olvasva, amikor el akart szaladni a szegény állat, akkor "elszabadult" és lelőtték újra jött egy rossz érzetű reakció).

(Ugyanez az egész gazdasági, politikai rendszerrel, ha tényeket nézem, tán túl negatív, mit is tehetnék én a rendszerrel kapcsolatban? Ahelyett, hogy szomorkodna az ember, összefogni kell. A lázadás nyilvánvalóan nem megoldás, hanem békés, tiszta fejű átlátása a dolgoknak és a jelenlegi törvényeket, politikai lehetőségeket használva fellépni - erre alakult az Egyenlő Élet Alapítvány, ahol bárki javasolhat megvalósítható megoldásokat, mint például a Living Income Guaranteed )

Tehát a kedv nagyon mocsaras hangulatú is lehet, érdemes ezeket is megvizsgálni, mi is a valódi következménye és a tetteinket hogyan befolyásolja.

Nyilvánvaló kéne legyen, hogy a negatív bevonzza a pozitívat, a pozitív meg megágyaz a negatívnak és ez személyes, mindenki úgy programozta be az elméjét arra, hogy neki mi jó és rossz, ahogyan, ezáltal a hangulatok, kedvek MINDIG azt leplezik le, hogy éppen az elmében, az elmeként, reakciók, előítéletek és nem a valódi megoldások azok, amikben éppen menedéket veszünk, tehát javasolt megvizsgálni, megbocsátani, meglátni mi is lenne a valódi megoldás.

Sokszor a valódi megoldás nem lehet azonnali, például a kizsámkmányoló, szinte szó szerinti kannibalista kapitalista üzletmodell, amit az emberiség egyénenként és összességében elfogad és megenged, nem változtatható meg pár ember által, akik rájöttek, hogy a rossz kedv nem megoldás.

Ekkor meg kell vizsgálni hogyan is jött létre, ami van, mi tartja fenn és hogyan halmozódott fel az a következmény, ami most éppen hatásban van és hogyan lehetne olyan következményeket felhalmozni, ami ezt megváltoztatná, megszűntetné, mondjuk a cirkuszi állatok meggyalázásának megszűntetésével kapcsolaltban.

És történik ilyen, emberek kiállnak, leleplezik, felveszik, megosztják, felszólalnak, hogy ez elfogadhatatlan és mások is realizálják, mondjuk aláírást gyűjtenek és jogi alapon felléphetnek és a rendszerben a törvény által illegálissá tehetik, mint ahogy mostanában egyre több helyen történik pontosan ez.

És az, hogy rossz kedvem van, nem igen megoldás. Olyan is van, hogy mondjuk erre a problémára rossz kedvem van és egy ideig ebben időzök, amíg fel nem gyűlik annyira, hogy egyszercsak rájöjjek, tennem kell valamit és akkor cselekedjek - ám ekkor azt is érdemes megnézni, vajon a felgyülemlett energia miatti cselekvés valóban megoldás lesz, vagy csak elfojtott érzésekből előtörő feszültséglevezetés, aggresszió - vagy valóban, ésszerű megoldásra sarkall?

Ezzel kapcsolatban írtam már, hogy amikor problémát tapasztalok, a reakció utána valójában felesleges, mint ahogyan az úgymond "sikeres" emberek is mind elmondják: probléma? Megoldás! Nem kell jajveszékelni, sopánkodni, feldühödni - az csak önstimuláció, manipuláció, mert direkt, egyből nem látom, hogy a megoldás kell, s nem vagyok képes azonnal és magam eldöntve cselekedni, hanem kell ez az energia-játszma belül, ami aztán felgyűlve cselekvésre késztet úgymond.

A kedv, hangulat - rosszkedv például szintén ugyanoda vezet vissza - előítélet, érzelmi reakció, mely abból ered, hogy nem látom tisztán, nem tapasztalom direktbe a dolgokat, ahogy a valóságban vannak - ezzel értékes időt, energiát vesztek, amíg a megoldás várat magára...

Hasonló a jókedv is, bár ez kissé nehezebb falat, hiszen az pozitív, meg jó érzés, de valójában ugyanez - önérdek, reakció, előítélet, aminek a legmélyén ugyanaz van: félelem.

Ezt a félelmet kell feltárni, megérteni, megelőzni, hogy újra belemenjek - félelem az elvesztéstől, félelem a fájdalomtól, félelem a haláltól, félelem attól, hogy nem tudom megélni azt, amit szeretnék, ami jó nekem, akinek definiáltam magam, ezáltal félvén attól, hogy szembesülök azzal, hogy akinek definiáltam magam, az csak egy képzet, s valójában más vagyok, valójában nem az van - például...

Sőt, nemrég beláttam, egy furcsa formáját a félelemnek: félelem a félelem hiányától, ami teljesen nonszensz, de remekül leírja milyen szinten fogadom el a félelmet magamban és határozom meg vele, hogy ki vagyok és mit fogadok el és engedek meg tapasztalni, a valóságban létrejönni.

Megnevezvén a félelmeim, szavakba önteni támogató nagyon, hiszen ahogy leírom, kimondom, tudatosítom, szembenézek vele, önmagammal.

Évekig áltattam magam azzal, hogy nem félek semmitől, szabad vagyok holott a tetteimen nem ez jött le, csak ez volt a képzetem, mert erre vágytam, ezt vetítettem ki, "hamisítsd, amíg nem válsz azzá" - tipikus a megvilágosodásos spiritualizmusban "mi mind buddhák vagyunk, csak fel kell ismerni, ezért ha sokat ülök és meditálok, akkor ezáltal a buddhaság átitat majd és aztán ha elérem ezt, akkor majd kifejezem".

Eleve azt képzelni, vagy egyáltalán definiálni, hogy mennyire vagyok szabad vagy félelemnélküli valójában leleplezi azt magamban, hogy
nem tudom van-e félelmem, hiszen azt képzelem, hogy nincs és eleve az, hogy képzelnem kell bármit, azt mutatja, nem ez van
nem is vagyok őszinte, nyitott, intim magammal annyira, hogy lássam, valójában mit tapasztalok, miért is képzelem a félelemnélküliséget
pontosan nem látom be mi az, amitől félek, ezáltal nem tudok azon konkrétan "dolgozni", hogy megszűnjön, tehát
reménykedem, hogy majd megszűnik azáltal, hogy gyakorlok, meg arra fókuszálok, milyen is az, hogy nem félek
pusztán általánosítva nem tiszta pontosan mi is a probélma és ezáltal mi is lenne (arra) a megoldás

Amiről írni akartam, az az automatikus önítélkezés, ami alapján definiálom, limitálom magam, konkrétan milyen helyzetekben(fáradtság, kedvek, anyagi körülmények stb), amikre már személyiséggé formálódott "ki vagyok én?" program létezik és reagál. Amit látok, hogy mindegyik erre a belső bizonytalanságra, félelemre, tehetetlenségre, elfogadásra vezetődik vissza, mert nem változom meg, nem fejezem ki azt, nem konfrontálódok és ezek mögött a félelem nem is nyilvánvaló. Ezért eldöntés, elhatározás, akarat és szorgos, felhalmozódó tettek sorozata szükséges ezzel dolgozni, valóban megbocsátani, meghaladni.

A megoldás ezekre a specifikus reakciók, feltételek tudatosítása és azokban az őszinteség, a valódi megoldás meglátása, kifejezése, megélése.

[JTL 158] "Ki vagyok én?" kérdés az őszinte változáshoz

Önmegbocsátás felfogható egyfajta mentálhigiéniás módszernek is, bár annál sokkal mélyebb - a hónapok, évek alatt az ember szemlélete teljesen megváltozik s a régi nem támogató szokásokat lassan de biztosan szépen valóban levetkőzhetjük s új aspektusokat fedezhetünk fel magunkban, másokban.

Persze ez nem automatikus, pont a tudatosodás a legfontosabb része, hogy úgy emlékszem mindig, hogy nem az agyam jár hozzá, hanem itt, belső csendben.

Ehhez van pár dolog, amit figyelembe kell venni és szem előtt tartani, például, hogy nem másoknak, másokhoz képest, mások számára "dolgozom" az önmegbocsátással - hanem magamon - bármennyire is csábító az egó dualista energetikai játéka a mások folytonos figyelembevételével, hozzáigazódásával - mindez az abszolút ön-őszinteségben nyilvánvaló önbecsapás.

Én látom magamban azt, ami nem abszolút őszinte, én értem meg minden részletét, én határozom el, hogy megváltoztatom és én fedezem fel és alkalmazom a gyakorlati utat hozzá.

Ha az a kiindulópontom, hogy mások jobban szeressenek, akkor az egó.

Ha azért osztom meg az önmegbocsátós blogom, hogy lássák milyen jó arc vagyok, nyilvánvalóan az elmémet, az elkülönülést táplálom magamban, tehát javasolt a legelején kifejleszteni egyfajta éleslátást önmagamra, amiben látom, mit miért teszem. Ezt a legegyszerűbb a következő kérdéssel megtenni:

Ki vagyok én ebben(amit teszek, csinálok, érzek)?

Ezzel önmagamra helyezem a tudatosságom, felelősségem, amin közvetlenül tudok változtatni. Mi a kiindulópontom, mi lesz a következménye?

Az előző írásomban ezt a "példát" emlitettem :

"Ha meg akarom bocsátani például, hogy egészségtelenül eszem éjjel, mert feszült, kimerült vagyok és másnap mindig fáj a hasam, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy leüljek egyáltalán leírni, hogy mit tapasztalok, mikor jön az inger, s mi az ami arra ösztökél, hogy egyek, még úgy is, hogy tudom, hogy ez most nem lesz jó később - akkor itt is remekül alkalmazhatóak ezek a módszerek."

Tehát ki vagyok én ebben? Miért írok arról, hogy esténként túl sokat eszem? Miért akarom azt megosztani, amiért írok erről?

Ez támogat abban, hogy önreflexiót(meglássam ki is vagyok) fejlesszek ki arra, hogy tudatosítsam mit miért teszem és ez segít ahhoz, hogy minél hamarabb belássam mikor nem vagyok őszinte magamhoz és el merjem engedni.

Fontos hogy nem ítélem magam - tehát amikor érzem a kényszert például(jó pár embert ismerek aki ha jön az inger este, hiába ettünk együtt eleget, látom eszik s eszik s eszik..), akkor valójában az éppen itt van, tehát remek alkalom leülni és kiírni, hiszen éppen cselekedetre bírna.

Nekem nem annyira jellemző ez, de volt már rá példa, s akkor tisztán láttam, hogy az élmény, a bekebelezés, az íz, annak pozitív megítélése, jóságának átélése ad egyfajta pozitív energiát - talán mert leges-legbelül van egyfajta tudatalatti szorongás, amit nem is látok, csak mintegy némán üvöltő üresség, amit mintha be kéne tömjek ezzel - s ez az élmény annyira elsöpör, hogy figyelmen kívül hagyom a tényeket, például azt, hogy ettem eleget már vagy azt, hogy lefekvés előtt sokat enni nem túl egészséges vagy ésszerű.

Itt látszik, ilyenkor a saját testemet sem szeretem rendesen, az élményt, a belső "kicsi-ént" fontosabbnak gondolok - ez egyfajta elkülönülés, mely súrlódást okoz, amelyből keletkező energia tovább erősíti a gondolatminták, nem támogató érzelmek, hangulatváltozások eluralkodását bennem.

A fáradság "ellen" is gyakran ettem - egy csoki és az abban levő cukor, az íz, maga a rágás, nyelés felébreszt kicsit - persze itt is az abszolút őszinteség számít magammal: megkérdezvén "Ki vagyok én ebben, amit teszek, amit érzek?"
Persze itt is a józan ész fontos, nem a fanatizmus - gyakorlatiasság, felelősség - tehát ha be kell fejeznem a dolgozatot, befejezem, de ha az azzal jár, hogy lebetegszem, akkor valószínű nem ér annyit - itt is kell egyfajta belátás.

Az is fontos, hogy általában az ember korlátait látva, tapasztalva előbb frusztrálódik, mint meghaladja - a mondás, hogy "sosem tudom meg mik a korlátaim, amíg nem próbáltam meg teljes énemmel átlépni őket" igaz itt is - persze a fizikai korlátok adottak - nem kell leugranom a tetőről, hogy kiderüljön tudok-e repülni - persze a belátás van úgy, hogy nem mindig egyértelmű, ekkor lehet nyomozni, megfigyelni, kérdezni.

A tapasztalatokat, reakciókat leírni a legtámogatóbb, mert gondolatok által átcikázva ezeken kb 5 perc múlva már azt se tudom mit gondoltam, s pont a gondolati "erőből" csordogáló kis ér-patakból keletkező folyót-folyamot-vízesést, mely gyakran elsodor igyekszem megérteni, szabályozni, megváltoztatni.
Ráadásul a hosszabb távú ciklusokat, amik naponta, hetente, havonta jönnek elő, mint nem őszinte gondolatminták az ember sokszor észre sem veszi, mert látszólag folyamatosan felejt - valójában nem, csak a tudatban folyton a reakciók játéka folytán esetleg nem látok tovább.

Jöhet arra is kifogás, amikor önmagam már létrejött teremtésébe próbálok beleszólni, azt megváltoztatni, hogy ez is egó, de pont ezért fontos az írás, hogy a kis hangot, a belső párbeszédet meg tudjam haladni és szemmel lássam, mi megy az agyamban. Ezáltal:

•     Belátom micsoda őrület folyik bennem
•     Máris könnyebb nem komolyan venni az őrületet
•     Bármikor visszanézhetem, nem kell gondolkodni hozzá, hiszen a valóságban ITT van
•     Megfogalmazván szinte adja magát, mit engedek meg, mit kéne megérteni, megváltoztatni
•     Lelassít, hiszen szóról szóra jön belőlem, ezáltal is tisztábban látom mi folyik bennem

Persze látszólag ha egy éjjel vacsora után lefekvés előtt mondjuk megeszek egy doboz jégkrémet s két tábla csokit s másnapra nincs fájdalom, úgy ítélhetem meg, hogy "ez nem is olyan rossz, milyen finom volt" - ezáltal definiálom magam, programozom be, hogy legközelebb kevésbé vagy ne is kérdezzem me magamban, hogy ez támogat-e engem valójában - automatizálódom.

Ez a fajta gondolati, érzelmi reakció-automatizmus, amivé a "ki vagyok én, mint amit gondolok és teszem" aztán szóról szóra beleprogramozódik a testbe.
(Nem is beszélve arról, hogy ebből az is következhet, hogy "ha nem fáj valamim, akkor biztos jó", ami szintén lehet téveszme.)

Ezt nem veszik figyelembe sokszor, mikor gondolkodnak az emberek, belül "kattognak", "őrlődnek", hogy azok mind a testre is hatással vannak.

Ha igazán tudatosak lennénk, amit "tudósokra", "mesterekre" hárítunk - beláthatnánk, hogy ez az egész rendszer, ami az emberi fizikai testből és az azt hordozó elme tudat rendszerből és a mindenkiben egyenlő, mégis személyi életesszenciának hármasságából álló látszólagos egyensúly a szavak által hangolható, ezért is írom: "szó szerint" programozható.

 Nem hiába a média, a politika, a propaganda, az állami iskolarendszer, a vallási, spirituális burjánzások s ezek eszmerendszereivel igazolt milliárdos éhezés, a háború, az élettér profit-alapú pusztításának elfogadása: ezek nyilvánvalóan nem jó dolgok s a többség mégsem foglalkozik ezekkel, megszokja, megengedi.

A szavak rezgések, információ - jelentések, kapcsolatok, összefüggések, hálózatok épülnek, mind az agyunkban, mind a sejtjeinkben, az izmainkban.

Ezért van, hogy bizonyos ingerekre jön a pavlovi reflex, ott már nincs gondolat, öntudatosság - a test reagál sőt cselekszik magától.

Ez akár fizikailag létrehozhat hangulatokat, például a bánatosság oly mértékű, hogy fizikai hangulatváltozást okoz - amire aztán beindulnak a bizonyos gondolatok, érzelmek - ez nem feltétlenül mindig rossz, például ha kedves párommal alszom és együtt a testünknek jó, izgató például - testi szinten beivódhat(persze itt is őszinteség, Ki vagyok én? ebben az, ami iránytűként szolgálhat).

De amikor meglátom a főnököm főnökét és azonnal rettegés fog el, szinte szorongás, remegés, szétesem, az például jó eséllyel nem túl támogató(hacsak nem valóban baltás gyilkos, de akkor is inkáb szaladni kell:)  - ekkor kell kinyomozni az őszinte írással, az emlékeken való újra átmenetellel, hogy hogyan is lett ez, hogyan is teremtettem ezt elfogadással és megengedéssel.

•     Tehát a teremtmény, mint aki vagyok már, mint valóság,
•     a teremtő, mint aki gondol és reagál, elítél és eldönt és változik,
•     maga a teremtés, az e kettőből történő folyamat

háromszöge szintén egyesül a Ki vagyok én? öntudatosság, irányelv, felelősség által úgy, hogy megnézem hogyan lett az, aki most vagyok és nyilvánvalóan nem jó(nekem és/vagy másoknak) és úgymond meglátom istent a gépezetben.

Felfoghatjuk úgy is, hogy isten nem más mind ez a teremtő, teremtmény, teremtés hármasa, tehát ezért nem túl szép az államosított egyházaktól, hogy azt állítja:

•     "csak isten tud megbocsátani bűneinkért", mert ezzel eleve elrendelteti, hogy:
•     én alsóbbrendű vagyok, a teremtmény
•     a teremtő nem én vagyok, attól külön definiálom magam-
•     maga a teremtés felelőssége nem rajtam áll, hogy ha nem túl jó, megváltoztassam

azzal, hogy "imádkozok, hogy megbocsásson", mintegy szánjon meg, a kis pondrót, hogy vétkemet elnézze vagy netalántán orvosolja, s mintha a megbánás vagy annak érzése megoldással kínálna.


Nem sűrűn valláskodom, de pont ez az Ószövetség - az Igazság kardja, az Isten villáma, a Sújtás átka, Szemet Szemért,  - ez csak bohóckodás, nem vehető komolyan egy józan ésszel rendelkező ember által - ha mégis, akkor erre is javaslom az Önmegbocsátást.

Hiszen ha már vallás: ez pont a Jézus-szerű üzenet: nem kell pap, nem kell templom, nem kell isten: szeresd felebarátod, mint magad s olyat tegyél másnak, amit magaddal is tennél.

A megbocsátás útját helyesen járva a vallásos terminológiával élve pontosan az Istenné válás az, amit teszünk, hiszen a felelősséget nem a virtuális, szakállas felhőnszálló ősmacsó viszi tovább, hanem ITT ÉS MOST ÉN.

Tehát az egó-én ezzel a módszerrel megérthető, leállítható, átszűrhető.

Erre értette Jesu' , hogy csak azok mennek be Isten országába(az Egység és Egyenlőség, mint élet), akik átmennek a tű fokán - az elme, a gondolatok, hangulatok nem!

Egy definíció, gondolat, szokás sem - pusztán fizikai megnyilvánulása a nagybetűs ÉLET tudatosságaként, az, aki felelős, képes és akar és tud is változni. Ez pedig a szóról szóra történő megvizsgálása annak, aki vagyok - s azt hagyom meg, ami jó, ez az ÉLŐ SZÓ.

Ez józan paraszti ész: ha nem tudom megváltoztatni magam, még akkor sem, ha nem támogató magam és mások számára - akkor nyilvánvaló, hogy én nem is én vagyok - hanem csak egy egó-robot, aki önmaga igazának mámorában nem hajlandó és nem is tud változtatni önmagán, mint teremtő, teremtmény és teremtés egyként és egyenlőként.

Mindez a gyakorlatban pofonegyszerű.

Mindaz a kifogás, hogy "aki én vagyok, azért az, mert így döntöttem és ez vagyok valójában, erre jutottam, ez a legjobb és kész" azonnal megkérdőjelezhető, ha elkezdem a tényeket nyomozni - önmagamban az őszinteséggel, önmegbocsátással, írással

és szintúgy a politikai, gazdasági rendszerben, ha megnézem az egyén szerepét, részvételét, felelősségét vagy annak hiányát és hogyan halmozódik fel egyről kettőre az egész kapitalista fogyasztói társadalom és annak súlyos életellenes következményei.

A belső és külső egy és egyenlő, tehát ugyanúgy, ahogy most, mint az egyén abban a szemléletben van, hogy "én kicsi egyén eltörpülök a sokmilliárdos civilizáció mellett, hogy is tudnék én változtatni az egészen, amikor én csak a saját boldogságom vagy boldogtalanságom ügyében tudok dönteni és cselekedni" pontosan ugyanaz, ahogyan az egész lényiségem, akivé váltam látszólag adott, kialakult, önmagam természete szinte megváltoztathatalan még akkor is, ha nem a feltétel nélküli szeretet a kiindulópontom, tettem önmagam vagy mások fele.

A valódi megbocsátás változás, olyan irányba, ami jó - nemcsak nekem, másnak is - új lehetőséget teremtek, immár mérlegelvén a múltbéli következményeket is és azt is, mi lenne a legjobb minden résztvevő számára.
---
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadgam és megengedtem azt gondolni, vélni, feltételezni, hogy a belülről jövő impulzusaimmal kapcsolatban nincs választásom, ahelyett, hogy realizálnám, én vagyok a teremtő, teremett és maga a teremtés is egyben és egyenlőségben.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam/láttam/értettem meg, hogy az, aki én vagyok következmények sorozatának felhalmozódása és egy szemléletváltással/kiindulópontváltoztatással és abból eredő cselekedetek sorozatával meg tudom változtatni azt, ahogy viselkedem.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem kifogásokkal jönni a fejemben, mint gondolatok vagy direkt kimondott szavak azzal kapcsolatban, miért is engedem meg a szenvedést, fájdalmat, szomorúságot magamban, amikor nyilvánvalóan én magam teremtem azt és a körülményeim adottak ahhoz, hogy abbahagyjam.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak automatikussá válni kifogások felhozatalában miért vagyok olyan, amilyen, miért olyan a világ, amilyen és ahelyett, hogy valóságos megoldásra, változtatásra fókuszálnék, belül teremtek pozitív és negatív élményeket, melyek a valóság által automatikusan jönnek-mennek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ha a kiindulópontom a gondolatok, érzelmek, a reakciók a valóság megítélésében és azok által teremtett élményekben, mint a harag, félelem, hibáztatás, örömérzet, szeretet és remény veszek menedéket, akkor ki vagyok szolgáltatva annak, hogy kinek tapasztalom magam a külső körülmények által, ahelyett, hogy egyesülne a belső és külső énem egy tudatos, felelős jelenlétben.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt, hogy úgy gondoljam, hogy valódi, igazi megismerést, tudást magamról, a tudatomról, a testemről, a valóságról, a rendszerről nem szerezhetek, mert az túl sok energia, erő, munka, tanulás, feladás lenne s ezt a felelősséget áthárítom mások felé, akik a tudósok, mesterek, bölcsek s ezáltal igazoljam a tényt, hogy valójában nincs hatalmam afelett, aki én vagyok a mindennapjaimban akkor, amikor szenvedést tapasztalok vagy nem támogatóan cselekszem magam vagy más fele.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamat félelemben élni, annyira, hogy ne is legyek tudatában mennyire beszabályoztam, lekorlátoztam magam, csak, hogy ne is kelljen szembenézzek azzal, mennyire kerülöm azokat a helyzeteket, amiket úgy definiáltam és szinte testi reakcióval reagálván rájuk, hogy félelmetes.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a félelem pusztán egy percepció, egy nézőpont, melyben úgy definiáltam, hogy van valamim, amit elveszíthetek és ezt elképzelve reagálok rá, mintha megtörténnne, s ettől azt az irányt, még ha nem is biztos, hogy úgy lenne, lezárom, kerülöm, ahelyett, hogy józan, tiszta fejjel megkérdezzem, miért van, miért is félek ettől és mit veszthetek?

Megbocsátom magamnak, hogy azt hozzam fel kifogásként, hogy elfogadom a félelmeimet, hogy vannak bizonyos helyzetek, amik valóban veszélyesek és a félelem ad erőt, hogy elkerüljem ezeket, például, hogy erősen markoljam a gyerek kezét az utcán, nehogy kiugorjon az autó elé.

Megbocsátom magamnak, hogy nem láttam be, hogy a félelem elfogadása is halmozódik, tehát ha a főnököm helytelenül beszél velem és elfogadom, mert félek, hogy kirúg, s kell a pénz és nem találok egy másik helyet - lehet, hogy nem valódi, tehát ha a fejemben következtetek és konklúziókra jutok, az nem biztos, hogy valódi, hiszen akkor és ott, amikor ezt lejátszom a fejemben, éppen félek s ez megakadályozza a józan tisztánlátást.

Megbocsátom magamnak, hogy nem írom le a gondolataimat, mert túl sok időnek, időpazarlásnak, agymenésnek, túlzásnak tartom, holott ha megfigyelem magam, nyilvánvaló, hogy ugyanazok a gondolatminták ismétlődnek bennem újra és újra és pont ezek felhalmozódásából teremtődnek a negatív érzelmek, azokat kiegyensúlyozandó pozitív hangulatok, amik az évek során automatikusan jönnek-mennek s ezekre hangolódva sem stabilitásom, sem tiszta tudatosságom nem létezik.

Elhatározom, hogy lelassulok belül és írni kezdek a gondolataimról, érzelmeimről, hogy megfigyeljem ki is vagyok valójában és mik azok a kifogások, félelmek, elfogadások, amelyek nem támogatnak az életemben, hogy gyakorlati megoldásokat találjak.

Elhatározom, hogy lelassulok belül, amikor tehetem és lélegzem, a fizikai valóságra fókuszálván áthelyezem a fókuszt a cikázó gondolataimról a fizikai létre.

Elhatározom, hogy a fizikai valóságra fókuszálásom közben nem elfolytom, elnyomom, figyelmen kívül próbálom hagyni a gondolati, érzelmi mintákat, hanem azt is látom s leírom - ezáltal a fejemben történések a papíron nyilvánulnak meg, a fejem tiszta marad, amire figyelek, tisztábban látom míg nem folytom el, hanem foglalkozom vele.

-
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak azt gondolni, hogy egyszer-kétszer túlzabálni magam teljesen oké, csak mert olyan finom és a testemet terhelni belefér azért, mert mikor ezt teszem, van úgy, hogy nem fáj később, tehát csak a fájdalomból akarván tanulni s nem realizálván, hogy az vagyok, amit elfogadok s megenedek és egyszer-kétszer csinálásból hamar szokás válhat, s aztán a szokás automatizmusa közben már az is kifogás lehet, hogy "de én ez vagyok, ilyen lettem, így döntöttem".

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy mi az ami a közvetlen valóságomban megváltoztatható, mint például a hozzáállásom, a saját életem, ahogy bánok magammal, a környezetemmel s mi az, ami közvetlenül nem, azaz mi az, amihez többes összefogás kell, mint például a gazdasági, politikai egyenlőtlenség, életellenesség.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy mindaz, ami itt van, felelősséggel tartozom érte, mint saját magam, egyenlőségben és egységben azzal, aki valójában vagyok, mint ÉLET.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem vettem a fáradtságot, hogy kiderítsem, mi is az, ami valójában ITT van, mit is jelent az, hogy ITT lenni és hogyan is kell azt csinálni.

Megbocsátom magamnak, hogy félek beismerni magamnak, hogy abszolút nem tudom mit és miért csinálok és amíg nem írok nem fog nyilvánvalóan kiderülni, ezért ellenállok az írásnak, hátha nem kell ezzel foglalkozni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadom a reményt, hogy "hátha minden jobb lesz, megoldódik", anélkül, hogy nekem kellene változnom, csinálnom, tennem érte és magamévá tévén azt a mondást, hogy "a remény hal meg utoljára" újra és újra úgy látni a fejemben a dolgokat, hogy "jobb lesz ez", anélkül, hogy a tényeket figyelembe venném, anélkül, hogy valóban megismerném magam.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam az egyszerűségét az írásnak és önmegbocsátásnak, hogy miszticizáljam, szektásítsam, vallásosítsam, hogy agymenésítsem és mindenféle bélyeggel lássam el, anélkül, hogy valóban, teljes őszinteségemmel kipróbáltam volna.

----
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy amikor este fáradt vagyok, nem realizáljam, hogy az elmém fáradt, elfogyott az energia, ami által nem tudja fenntartani az egyensúlyt, hogy a már kialakított én-képem folyamatosan tudjam tapasztalni, mert energia nélkül szétesik, elhajlik, átsejlik alóla a valódi lényiségem, a fáradt, fásult, kiszolgáltatott, zavarodott lény, aki folyamatos gondolkodás, hangulatokba való menedékvétel, félelmek és vágyak dzsungele nélkül nem is tud valójában egyenes, tudatos, felelős és egészséges életet élni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, mikor fogy ki az elmémből az energia és tör rám a fásultság, fáradság és kezdenek a szabályok, definíciók, ítéletek automatikusan olyan irányba sugallni, ahol olyan tapasztalatokat élhetek meg, amitől feltöltődöm, energetikussá válok, ahelyett, hogy lelassulnék belül, elengednék mindent, lélegeznék és ha nem tudom mi is történik bennem, mi lenne a megoldás, akkor írjak.

Megbocsátom magamnak, hogy azt gondoljam, hogy a tapasztalat, tapasztalás az, aki vagyok, s abban annyira azonosulván, elveszvén, hogy a fizikai tényeket, a valóságot ne vegyem észre vagy egyenesen tagadjam, például, hogy ez a fizikai valóság illúzió, csak, hogy ne kelljen felelősséget vállalnom azért, ami, aki itt vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt képzelni, hogy az önmegbocsátás arra való, hogy negatívan ostorozzam magam, hogy azzal bírjam magam cselekvésre, vagy pont az ellentéte, hogy azzal érezzem jól magam, hogy milyen jó is akarok lenni, mennyi mindenre rájövök, ahelyett, hogy realizáljam, hogy az önmegbocsátás pont arra való, hogy a nem-duális, nem-definiált, elmén túl mutató létet tudjam kifejezni, amely ugyan használja a duális elmét, de nem rabja, akiként ugyan benne vagyok ebben a világrendszerben, de nem azonosulok vele, amennyiben az nem összeegyeztethető minden élettel és a gyakorlati egyenlőséggel.

Megbocsátom magamnak, hogy amikor hallom, hogy nem vagyok őszinte magammal, akkor automatikusan azt reagáljam, hogy "de én őszinte vagyok magammal, nagyon is!" és nem tudatosítván, hogy az, hogy gondolkodom és azokat, mint önmagam mondok ki tovább nem az abszolút őszinteség, s annak, hogy így cselekszem, ezt fogadom el és sugárzom kifele, oka van, amit fel lehet fedezni és megérteni s aztán abbahagyni.

Elhatározom, hogy őszinte leszek mammal, abszolút szinten, s megértem, hogy az elkülönülés, amely bennem látszólagos a saját testemmel, más emberekkel, a valósággal, pusztán azért tapasztalható, mert az elmémen keresztül létezem, s azt kihagyván, meghaladván, átölelvén és átlépvén közvetlenül megismerhetnék, megtapasztalhatnék, kifejezhetnék korlátok és félelmek nélkül.

Elhatározom, hogy írok, kiírom a fejemből a gondolatokat, mert támogató, mert segít meglátni, mit miért teszek, ezáltal támogatom magam, hogy a tényekre, a megoldásra fókuszáljak.

Elhatározom, hogy felteszem a kérdést magamban, "Ki vagyok én ebben", amikor teszek valamit és nem dőlök be a kifogásnak, hogy "de akkor azáltal sosem csinálok semmit, ha minden alkalommal ezt kérdezem magamtól, ahelyett, hogy cselekednék", azaz aki vagyok, élem az életem, de azáltal, hogy adok egy időt magamnak, amikor ezt megteszem, gyakorlati úton támogatom magam.

Látom, tovább kell specializáljam, mert hatalmas a téma és rengeteget lehet bejárni, felfedezni, realizálni, folytatás következik...

• http://lite.desteniiprocess.com

[JTL 92] Ön-megbocsátás: gyűlölet

Ön-megbocsátás: gyűlölet

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, a gyűlölet szó-alapú, a szavak kapcsolata, amit elfogadok magamban, amik által reagálok, amiként és akiként megengedem magam létezni, reagálni, cselekedni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy gyűlöljek valakit, akárkit, valaki mást, akár saját magam, nem realizálván, hogy ez egy gondolat eredménye a fejemben, amivel megszállom magam és egy érzelmet, egy negatív energiát összekötök azzal, aminek reakciójaként tapasztalom s azt gyűlöljem, ami kiváltja.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a gyűlölet eredetileg mindig saját magam felé irányul, amit aztán projektálok, kivetítek másra, másvalakire, más dolgokra, eseményekre, helyzetekre, holott józan paraszti ész is azt "sugallja", hogy a gyűlölet bennem keletkezik, mint akiként, s amit elfogadok magamban, amit aztán kifejezek, hatást gyakorolok, kiöntök valakire, valamire.

Megbocsátom magamnak, hogy a gondolatok, érzelmek reakciójában, azokra annyira fókuszálván és figyelmemet teljesen beszippantván nem realizálom, hogy a gyűlölet, amit érzek, valójában mindig azért van, amit elfogadok és megengedek magamban, saját magammal kapcsolatban a világban lévő dolgokra automatikus reakcióimban.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam a megoldást, mint a belső lelassulást, lélegzést, introspekciót, ön-őszinteséget, ön-intimitást alkalmazni, hogy én, mint jelenlét legyek elég éber ahhoz, hogy meglássam, mikor, mitől és mire keletkezik a gyűlölet bennem és realizáljam, hogy valójában ez csak egy energetikai addikció arra, hogy ne kelljen felelősséget vállalnom azért, akivé, amivé engedtem magam válni, mert akkor tisztán látnám azt, amit okozok magamnak, a világnak ezáltal, s nem tudnám magam elviselni eképpen s meg kéne változnom, amitől félek, nem akarok, mert az, ahogy most definiálom magam, azt nevezem énnek, ezért attól való eltérést úgy tapasztalnám, elveszítem önmagam, aki vagyok, akiként úgy definiáltam magam, mint jó lennem.

Megbocsátom magamnak, hogy menedéket vettem a gondolatokban, ítéletekben, nem realizálván azt, hogy azokkal megcsalom magam, becsapom magam, mert a gondolatok mindig a múltban történt elkülönülés, az egység és egyenlőség a dolgokkal, a léttel, önmagammal s másokkal való következménye, amit aztán újra- és újra megteszek, mintegy elfogadom magam, mint elesett, elkülönült, elítélt, mert valójában mindig önnös önmagam ítélem meg a gondolatokkal, de ennek nem lévén tudatában, a gondolataim használom arra, hogy meghatározzam ki vagyok, nem látván át, hogy a kiindulópontom a félelem, pont az a fél elem, ami elkülönltségében a másik féltől egyként és egyenlőként létezni megpróbál úgy tenni, mintha ez az elkülönülés valódi lenne, mintha a gondolat valóban a másikat írná le, holott az pusztán önmagam reflexiója másokon keresztül.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy minden utálat, gyűlölet kiindulópontja a félelem, a gondolatokban való menedékvétel a félelem alapján, az előítélet, az a definíció amit önmagamra gyakoroltam és kivetítem a világomba, másra, anélkül, hogy valaha is megvizsgáltam volna kereszt-hivatkozásokkal, józan paraszti ésszel, hogy a dolgok, amiket úgy ítéltem, valóban úgy vannak-e, s nem-e csak a múltban valamvel kapcsolatban konklúzióra jutottam és úgy maradtam, azóta sem vizsgálván meg, hogy valóban így van-e még, valóban ez vagyok-e még, valóban ez a leghasznosabb számomra és másokra, valóban őszinte vagyok-e magammal ilyenkor.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, hogy azért, amit érzek magamban valaki mást gyűlölni egyenlő azzal, minthogy a másikat valójában abszolút nem látom, tapasztalom, érzékelem, pusztán önnös önmagam, de azt sem, mint élettel egyenlő valódi értéket, hanem, mint félelmet, mint korlátot, mint elkülönülést, mint illúziót, amit ha nem tartok fenn, nem védek meg, akkor kiderül, hogy nem is én vagyok, amit szintén úgy definiáltam, hogy félelmetes, sőt azt sem vizsgálván meg, mi is ez a félelem, pusztán arra jutván, hogy "elkerülendő tapasztalni, átélni, szembenézni vele, belesétálni", ezért bármi, amit úgy definiálok, hogy félelmetes, elfogadom és megengedem magamban, mint tőlem látszólag elkülönült dolog, amivel nem konfrontálódok, nem foglalkozom vele.

Megbocsátom magamnak, hogy azt gondoltam, kézpeltem, hogy ha az általam elfogadott félelmeimet nem veszem elő, nem nézek velük szembe, nem hozom ide, mint jelen, s nem vizsgálom meg, hogy mi is az, akkor valójában önmagamtól különülök el, s nem realizálom, hogy az az aspektusom tovább létezik, ugyanúgy része a teremtésemnek, mint az a teremtmény, aki vagyok, s befolyásol, meghatároz, anélkül, hogy direktben látnám, tapasztalnám, mert úgy döntöttem, nem akarom látni, nem akarom tapasztalni.

Megbocsátom magamnak, hogy gyűlöljem saját magam azért, amilyen vagyok, amilyennek tapasztalom magam, amilyennek gondolom magam, amilyennek definiálom, érzem, látom, hallom magam, mert zavar, mert negativ reakciók jönnek fel automatikusan, azzal kapcsolatban, amit elfogadok és megengedek, amit teszek, amit nem teszek, és sosem lévén annyira józan eszemnél, hogy esetleg ezt a kapcsolatot magammal megváltoztassam, megnézzem mi kell ahhoz, hogy ne így lássam magam, hogyan is változzak meg, mi az, ami által arra jutottam, hogy nem akarok, nem tudok megváltozni.

Megbocsátom magamnak, hogy azért gyűlöljem magam, amit a múltban tettem és megbántam, szégyellem, sajnálom, hibáztam, elfelejtettem, direkt ártottam, ami zavar, amire nem vagyok büszke, ami által úgy definiáltam magam, abban az aspektusban, hogy "nem szeretem", ezért aztán több irányból, több dologgal kapcsolatban arra jussak, hogy "nem szeretem magam", amit aztán szintén újra- és újra definiálván magamban úgy érezzem, hogy gyűlölöm magam, nem realizálván a valóság alaptételét: 1+1=2, melyben mindent halmozok, az önmagam felé negatív energiákat is, a gondolatokat, azok energetikai következményeit, amik aztán negatív érzelmekként, félelemként, gyűlöletként gyűlnek fel.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a felgyűlt negatív érzelmi energiát, mint a gyűlölet, félelem, utálat, nem megoldás csak kiadni, kisütni, leadni, kiengedni, kiereszteni, akármilyen módon is, mert ha közben nem változok meg, s ugyanúgy halmozni kezdem gondolatról gondolatra, ítéletről ítéletre a negatív energiákat, akkor újra- és újra annyira sok lesz a testemben a plusz energia, ami már kényelmetlen, rossz, zavar, árt, fáj, hogy automatikusan csak meg akarok tőle szabadulni, s akár olyan módon is, hogy közben már nincs alkalmam mérlegelni, hogy az milyen hatással lesz, az az energia levezetés,kiengedés, kiöntés, még akár azt sem realizálván, hogy ezzel másnak ártok, mert abban a pillanatban mindaz, amit tapasztalok, az ez a sok negatív energia, amit ha nem adok ki, akkor úgy érzem felrobbanok.

Megbocsátom magamnak, hogy mikor túltöltődök negatív érzelmi energiával és kiadom, kiengedem mások jelenlétében, akár másokra direkt, kifogásként és indoklásként használjam arra, hogy nem tudtam mást csinálni, ezáltal próbálván kibújni a felelősség alól, ahelyett, hogy realizálnám, hogy a legjobb gyógymód a MEGELŐZÉS, azaz nem menni bele ezekbe a gondolat, érzelmi, reakció, definíció mintákba a fejemben, ezeket mikor tapasztalom, akkor abbahagyom, itt vagyok, lélegzek, nem megyek bele annak a tudatában, hogy emlékszek hova vezet ez, amit aztán megbánok és aztán nem változtatok meg, csak kiengedek és akkor azt hiszem, hogy most nincs, nem kell vele foglalkozni, örülök, hogy nincs, míg aztán amikor lesz, ismét időhurokban ugyanazt cselekvén csak fokozódik az energia, a jelenlétem hiánya és a fizikai következmény.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam magamnak az írás nemes és hatékony egyszerűségét arra, hogy belül lelassuljak, egyként és egyenlőként, abszolút őszintén magammal a szavakat, a kifejezéseket, az általam elfogadottan létező szókapcsolatokat, azokra "maguktól értetődő reakciókat, érzelmeket" kiírván magamból, a fizikai valóságba lehozván ITT lássam, miközben belül kiüresedem, ezekből leállván képes legyek arra, hogy tiszta és üres fejjel lássam, valójában mik is ezek, mi a kiindulópontom, miért és hogyan vagyok felelős érte, ahogy megteremtem, hogy lehetőséget adjak arra, hogy felelősséget tudjak vállalni azért, hogy a következményét ennek én okozom és, hogy valójában ezt meg is változtathatom.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az ön-őszinteség, ön-intimitás egy képesség, amit fejleszthetek, amit kiterjeszthetek az egész életemre, minden pillanatra, sosem fogadván el kevesebbet, mint aki valójában képessé válhatok lenni, nem fogadván el, mikor gondolatok, félelmek, energiák, érzelmek befolyásolnak nem csak engem, hanem másokat is, különösképpen, mikor nyilvánvaló, hogy nem az a legjobb minden résztvevő számára.

Megbocsátom magamnak, hogy ne realizáljam, hogy a gyűlölet tanult folyamat és ugyanúgy visszacsinálható, ahogy lépésről lépésre, cselekedetről cselekedetre létrejöttem aként, és azzá, aki ma vagyok a fizikai megnyilvánulásomban.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy minden amit itt tapasztalok a létben, önmagam, mások, amiért nem vállalok felelősséget, az egy előítélet következménye, ami egy gondolat alapú definíció arra a félelemre reagálván, hogy mi van, ha meg kell változzak, mi van ha elvesztem, amit most látszólag birtoklok.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy mindaz amit gyűlölök és utálok, azzal a kapcsolattal, ami által ezt tapasztalom, el vagyok különülve annak tárgyától, azaz eleve nem azt tapasztalom, ami fele az utálatom, gyűlöletem tapasztalom, hanem saját magam, kizárólag ami bennem van elfogadva és megengedve.

Elhatározom, hogy nem fogadom el a gyűlöletet és utálatot magamban többé, és belül lelassulok, őszinte leszek magamhoz, hogy megértsem mit és miért is gyűlölök, utálok, ami valójában sosem az, akire, amire irányul, hanem egy már elfogadott tapasztalásra saját magamban.

Elhatározom, hogy megváltozok, gyakorlatban, tettben, fizikailag abbahagyom a gyűlöletet, utálatot annak realizációjaként, hogy ezáltal önmagamat különítem el önmagamtól, ítélem el az alapján, amit félek beismerni, elengedni, megváltoztatni magamban, hogy attól félek, hogy olyat vesztek el, ami most az enyém.

Realizálom, hogy amitől félek, hogy elvesztem miközben akármilyen félelmet abbahagyok: szintén félelem, tehát mindig a félelemtől félek valójában, ami nonszensz, tehát csak jelen maradok, lélegzek, s nem veszek benne részt - ha visszatér, akkor kiírom, meglátom, magam elé teszem belső teremtésem, mint szavak és tudatára ébredek a rendszernek, ami által automatikusan félek, s megbocsátom magamnak, hogy idáig eként és ezáltal fogadtam meg magamat létezni.

Annak tudatában, hogy megértettem a félelmem okát, az energia létrejöttét, a gondolatok, mint ön-ítélet elől való folytonos menekülés tényét, azáltal, hogy eldöntötem, hogy abbahagyom, megváltozok, hogy tudatába kerültem, megbocsátom magamnak: kiállok magamért és nem fogadom el magamban a félelmet, újra- és újra a jelenbe, a tiszta pillanatba hozom magam azáltal, hogy a légzésre figyelek, fizikailag átélem, engedem magam fizikailag, valóságban itt lenni.

Amikor és ahogy azt tapasztalom, hogy utálat, gyűlölet jön fel bennem valakire, valamire, rájövök, hogy magamban van egy olyan kapcsolat, amit kivetítek valakire, valamire, s az valójában mindig önmagam, tehát abbahagyom.

Amikor és ahogyan azt tapasztalom, hogy a gondolatok elöntenek, a reakciók, energiák beindulnak, az utálat, az ítélet, a gyűlölet megjelenik, abbahagyom, leállok, lélegzek, akár ha máshogy nem megy, fizikailag abbahagyom amit csinálok, újra a testben, testként tapasztalom magam, lélegzek és elengedem az energiákat, az ítéleteket és arra fókuszálok, ami valóban releváns itt.

Ráébredek a tényre, hogy ha gondolatokkal, érzelmekkel, érzésekkel vagyok teli, nem vagyok jelen, nem vagyok tudatában mi is van körülöttem, ezért nem teszek olyan dolgokat, amikkel másokra vagyok befolyással, mert felelősséget vállalok azért, aki vagyok, amit megengedek magamban, márpedig a belső konfliktus külsőt is teremt, ezért a józan ész alapján abbahagyom a gondolkodást, reagálást, még akkor is, ha ehhez az szükséges, hogy lelassuljak, megértsem miért is van ez s ezáltal lépésről lépésre megismerem magam, irányítom magam, bízok magamban őszinteségemben, jelenlétemben, belső csend-emben, ürességemben.

• Desteni Magyarul csoport, alapelv: Abszolút ön-őszinteség, Élő Megbocsátás, Fizikai változás, Egység és Egyenlőség
• Desteni.org angol nyelvű támogatás
• Egyenlő Élet Alapítvány
• Első találkozásom az önmegbocsátással

[JTL 84] Egyenlőség - valóság morfondírozás

Folyton írok, ez egy folyamat, egy döntés, egy munka, egy utazás, egy nyilvános átalakulás, ez egy csoportos aktivitás: 7 Évnyi út az Életbe[7 years of Journey to Life]

Egyfajta morfondírozás az "egyenlőség" szó körül ma, mi kijött:

Az az álláspontom, hogy valójában, abból a szempontból, ami igazán számít: mindenki egyenlő.

Ezzel az embereknek baja van, ellenállást mutatnak, vitatkoznak, érveket hoznak fel nekem, miért is nincs így.
Aztán rájövök, hogy félnek elveszteni azt, amijük van - valószínű úgy vélik, valamiért joguk van arra, hogy ők egyenlőbbek legyenek, mint mások, hacsak nem úgy értik, hogy ők kevésbé akarnak "egyenlőbbek" lenni.
Ez legalább olyan, mint az "igazság" akkor - szubjektív, persze ha embereket kérdezek, s hát a leggyakorlatiasabban ez ott jön le, hogy ki mennyit keres és azáltal az élete körülménye, minősége, jellege is változó, egyáltalán nem egyenlő.
Ezt az emberek próbálják igazolni, megmagyarázni úgy, ahogy a jelenlegi rendszer van valójában védeni. (Vagy támadni)
Meg, hogy van akinek kevesebb jár valami oknál fogva, legyen az ilyen bőrű, olyan korú, amolyan nézőpontú, emennyire kiképzett vagy olyannyira beképzelt.

Egy ideig ezekre reagáltam, mintha attól tartottam volna, hogy ha nem tudom "visszaérvelni" rendesen ezeket egytől egyig, akkor elbizonytalanodhatom, elkeseredhetek, magányossá és renegáttá válhatok, feladom a harcot.

Egyenesen az volt a paranoiám, hogy ha azt tapasztalom, hogy valaki ezt (a mindenkiben meglévő egyenlőséget) nem látja be, akkor az én direkt felelősségem ott és akkor "meggyőzni", hogy márpedig valójában egyenlőek vagyunk, mert ha ő így marad, akkor nem fogja a létét eképpen megélni és akkor az én "egyenlőségérzetem" is kompromittált.

Azáltal definiálnom stabilitást és önbizalmat, hogy mások hogyan és miként reagálnak rám, persze merő tévút.

Küldetésként éreztem, hogy nekem ki kell fejtenem, el kell magyaráznom mindenkinek, hogy miért is az egység és egyenlőség az egyetlen valódi alapelv az univerzumban, mert különben magamra maradok.

Aztán rájöttem, ezek ők, nekem nem kell mindenkinek magyarázkodnom, hogy miért nem értik: az az ő felelősségük.

Realizáltam, hogy magamnak magyarázkodom. Mások általában nem veszik ezeket a dolgokat, mindenki elfoglalt és különbenis úgy definiálták a felnőttéválást, hogy ezáltal jutnak létük értelmének konklúzióira, vagy konzekvensen "nem jutnak konklúzióra" nevű konklúzióban maradnak.

Ez a kényszer, hogy meggyőzzem, úgymond "segítsem" az egyént elmúlt, vagy hogy-hogy nem, de egy pontban sűrűsödött: egy látszólag mesebeli szépségben, aki úgy tűnik, olyasmi, mint én.

Egy ideig olyan partnerem volt, aki folyton azt állította, hogy mi ugyanolyanok vagyunk, ugyanazt csináljuk s ugyanaz fele haladunk, míg sosem értett egyet ezzel az egyenlősség-felelősség ponttal és én hiába írtam, beszéltem hónapokig, szinte évekig, sosem volt közös megyezés, tettben sosem volt egység és egyenlőség köztünk a legalapvetőbb dolgokban sem. Az idő és tér nem hazudik.

Ez ugyanaz volt, ahogy másokhoz is hozzáálltam, csak ez kissé intenzívebb volt, mert itt már nem "babra" ment a játék, személyes küldetésem volt, hogy megértse, mert akkor a konfliktusaink, problémáink nagyrésze új fényt kapna, hiszen ebből a szempontból nézve nemcsak lehet végre látni a problémákat, de azok tartalmaznák a megoldást is direktben.

Ez pár évig lefoglalt, s szintén küldetésnek definiáltam, hogy képes legyek elmagyarázni, kifejteni, bebizonyítani másoknak, hogy miért és hogyan is vagyunk mindannyian egyek és egyenlőek egymással, mind fizikai, mind tapasztalás szintjén és bárminemű elválasztás, pusztán a félelemből adódó egó-elme energiareakció visszacsatolás rendszer virtuális tükörterme, melyet akarattal, megfelelő kiindulóponttal, az Egység és Egyenlőség alapelv folyamatos figyelembevételével és az Önmegbocsátás módszerével meg lehet érteni, le lehet bontani, át lehet rajta látni és a gyakorlatban meghaladni.

De aztán rájöttem, azért akarom folyton másoknak bizonyítani, hogy közben magamnak is direktebb, közvetlenebb legyen, mert addig csak egy információ, egy adat volt a fejemben, amit feltételekhez kötötten alkalmaztam, s olyankor "haladtam", de amikor az önnös elmém tükörtermében külső/belső konstellációk következtében másokra vetítettem ítéleteim, aggódásaim, paranoiáim s akkor pusztán magamtól menekültem el és ez az egész "mindenkinek bebizonyítom" megszállottság személyisgég aktiválódott, mert addig se kellett a kiindulópontom látni, hogy valójában abban a pillanatban nem élem az alapelvet, az Egység és Egyenlőség mindig mindennel, amit tapasztalok, amiben részt veszek, mind tudatilag, mind fizikailag.

Ez kissé Don-Quijote-harc-szerűség, mert valójában azért tettem, mert magam nem éltem ezt és ezt figyeltem mindenki másban, s ezért másoknak akartam "segíteni", ahelyett, hogy magamon segítenék.

Mert ha magam, mint alapelv megélem, kifejezem, stabilizálom, akkor ez valóság. Ezáltal támogatom magam és valójában másokat is: magam vagyok az élő példa.
Különben csak okoskodás, száraz, élettapasztalat nélküli információ, amit mások, csupán hallván nem igazán tudnak hasznosítani, mert ez pont arról szól, hogy a valóságban alkalmazni.

Ezért a legtöbb, amit tehetek, hogy őszinte vagyok magammal, s amit látok magamban, hogy nem az a kiindulópontom azzal kapcsolatban, hogy abszolút őszinte vagyok magammal, azt megvizsgálom, leállítom.

S ha valaki látja, hogy ez ügyben megváltoztam, mert nyilvánvaló tény, akkor esetleg megkérdezni, hogy van ez, hogy csináltam, miért is, akkor már van egy gyakorlati referenciám, amiben bízok, amit átlátok, mert az saját magam, itt, s azt már meg tudom osztani.

Ez nem jelenti azt, hogy tudok "segíteni" a másiknak, inkább csak meg tudom osztani, nekem hogyan is működik, s esetleg ez alapján ő szintén elkezdheti a nyomozást, a munkát, a hitek, illúziók, remények kipucolását, mert azok nem igazán segítenek az önismeretben, az ön-stabilizálásban, az önbizalom és én-meghaladás valódi művészetében.

Ez az én-meghaladás is inkább nevezendő én-kitágításnak, mert az énképem nem elfolytom, letagadom, hanem alkalmazom az egyszerű elvet, hogy másnak is azt kívánom, amit magamnak szeretnék, azt adom, amit szívesen kapnék, egy és egyenlő.

Az egó merőben egy agyzaj, amire rászoktunk zavarunkban, a gondolatok, érzelmek, hangulatok önnös önmagunk virtuális csapdájába csalt tér-időben elveszett töredék-reakcióinak ciklikus viharában másnak is azt kívánni, amit magunknak: szintén egy és egyenlő a kiindulóponttunkkal: "hagyjanak békén, hagy csináljam, ami nekem jó, én elviselem őket, ők is viseljenek el, a világban szabad a gazda, bárki lehet sikeres, aki meg nem, hát akkor az is a szabadság része" - ezek tipikus agyzajok, melyekkel az ember felelős a környezetében történt bántásnak, pusztításnak és a mindannyiunkban létező életerő figyelmen kívül hagyásának.

Nyilvánvaló, hogy mindenkinek szüksége van enni-, innivalóra, menedékre, fizikai gondoskodásra - s egy olyan rendszerben élni, melyben ez nincs egyenlően tiszteletben tartva mindenki számára - szintén az alapelv, hogy most és itt kik vagyunk direkt kinyilatkoztatódása mindannyiunk által: egy és egyenlő az egyén azzal, amit elfogad és megenged.

A valóság, az igazi én, a lét értelme és az emberi mivoltunk gyökere és célja mindannyiunkat foglalkoztat, aki képes megkapni/megteremteni/megszerezni a túlélésen s az önszórakoztatáson túli pillanatokat és a jelenlegi állapotunkban ez nem is mindig mindenki számára egyértelmű.

Eleve nyilvánvaló tény, hogy az emberi rendszer, mind ahogy az egyén is egy és egyenlő viszonyban létezik, mint a globális teljesség, mint a látszólag jelentéktelen, apró halandó egyéni emberi mivoltunk között: a jelenlegi rendszerben az elménk hajtóereje, energiája belül, ami táplálja a gondolatok, hangulatok, érzelmek, kedvek, személyiségek, karakterek mátrixát ugyanaz, mint ami a civilizációnkban hajtja a gazdasági, politikai, vallási rendszereket: pénz.

Ahogy nem megoldás az emberek agyát sem kihúzni az elme hálójából egy pillanat alatt - a szimbiózis teljes, az együttlétezés a nem valódi, egó-tudat rendszerekkel egy és egyenlő az életesszenciát lélegző lénnyel, amiből ha kihúzom az "áramot", az egész összeroskad, leáll. Nincs, mi hajtsa, rendszerben és úgymond "életben" tartsa.

Ugyanaz a mostani emberi rendszerrel is: a pénzt nem húzhatjuk ki egy perc alatt az emberiség tudatából, mert e köré épült, ez hajtja, ez hatja, ez vezeti és enélkül káosz és pusztulás, összeomlás lenne.

A pénz maga nem egy eszeveszett baromság - nem kell mindenkinek mindent megtermelnie - a probléma a nem egyenlő elosztásában rejlik, a hiearchiák, a titkok, az elkülönült és pusztán önérdekből létező, kaszinó gazdasági rendszerben van: Százból egy nyer, a többi veszít. Az egy gazdag, a többi szegény. Az egy nyertes az anyagi fölényével azon van, hogy a 99 többi abban reménykedjen, hogy szintén nyerhet, különben megdöntenék az egész rendszert, de ahelyett azon vannak, hogy folyton túléljenek, megszerezzék a töredékét annak, amit az egyetlen egy százalék birtokol, aki mellesleg arra bérel fel pár vesztest, hogy azt híresztelje, hogy bárki bármikor nyerhet.

A nyertesek törvényeket hoznak, hadseregeket, média-egó-katalizátor rendszereket vetnek be, titkokat tartanak, elrejtenek, manipulálnak, a vesztesek engedelmeskednek, lázadnak, éheznek és fáznak és hiába a sok filozófia, ez egyre rosszabb, sőt már a környezetünk is pusztul - napjaink nyilvánvalóan meg vannak számlálva, mind ivóvíz, élővilág szempontjából.

Jelenleg igen felkapott trend az AlapJövedelem, "Basic Income" - ezek az általuk közölt formában nem igazán jelentenek megoldást a problémára, mert az az alapjövedelem, amit nyújtanának, egy "elfogadható" életkörülményt nem nyújt, annak csak töredékét. Nyilvánvalóan legalább annyi kéne járjon, ami mindenki számára "elfogadható" - konkrétan, te, kedves?! olvasó, neked mi az elfogadható jövedelem, amivel úgy látod, "rendesen" megélsz? Na, az kéne "járjon" mindenkinek!

A mostani rendszer, civilizáció, ami emberi sorsunk fizikai következménye, megnyilvánulása abban kristályosodott ki, hogy államok, törvények, politikai és gazdasági erők szabják meg az egyén körülményeit, impulzusait, programozását.

Az ember egy szerves robot - ha tetszik, ha nem: programozható, különben nem lenne iskola. A fizikai test mi más, mint programozható életesszencia; nos ez felelősség: nem illik a génekre fogni az asszonyverést, igaz? Főleg negyven év után már biztos nem "apu miatt van" - amit elfogadok, felelős vagyok érte, főleg ha az az én élet-szentélyem: lélegzet-esszencia templomom, mint a fizikai testem.

De ahogy ez a jelenlegi "én"-kép, célok, érdekek, paranoiák és elmezajok a mostani energia-pénz-kaszinó rendszer (talán csaló?) nyertesei által be van programozva, ugyanúgy azt is be lehet programozni az emberi húsba, sejtbe(tudattalan/tudatalatti/tudat), hogy mindenki a valóságban megértse, hogy mik az egészséges, virágzó emberi élethez szükséges alapfeltételek és azokat másoktól megvonni nem szép dolog, ha már mindenki annyi pénzt tud áldozni a szépérzék oltárán, az sem lenne igazán nagy áldozat, hogy olyan alapképzést kapna a rendszerben mindenki, amiben valóban, még kisgyerekként megérti, hogy minden ember egyenlő a Föld szemszögéből, s ezt törvényi, gazdasági, politikai szinten lehet meghatározni, kinyilvánítani, megteremteni, ezért a lázadó aktivizmus, a forradalmi ellenállások, a jótékonykodó szappanbuborékok nyilvánvalóan nem a megoldást, pusztán a probléma elfogadását erősítik, s az igazi egyenlőség valóban megvalósítani az Emberi Jogokat, amiket aztán mindenkinek nyilvánvalóan biztosítunk is. Ez már egy irányelv, egy cél, egy gól, egy motiváció, amely mindenképpen mérhető: TÉNYleg van vagy tényleg nincs. Nem vélemény vagy érdekfüggő. Nem statisztika, nem eszme, nem hitvallás: objektív valóság.

Érdekes ilyenekről írni, főleg, hogy jópár évig főleg úgymond "spirituális", "tudatkutató", "pszichonauta", "jógi", "sámán", "művész" titulusok mögé bújtam, dagasztottam önmagamtól megrészegült bölcsességem, míg egyszercsak a tudatlufi kipukkant: a fizikai valóság ITT van. Mindenekfeletti, mindenható és valójában mindentudó, mindennel egy és egyenlő. Mi kell még ennél több, mi elég ennél kevesebb?

Este elalszom, reggel ugyanitt van: a testem maga a fizikai valóság, nem is annak része, hanem az, MAGA - már-már természetfeletti magázódásom feléje, amitől tudatommal, elmémmel, tanult képzésemmel elkülönültnek tapasztalom kicsi én-em a hatalmasnak vélt fizikai valóság teremtésétől, mint felelősségem konkrét határaként isteni hatalmam megnyilvánulásától: saját testemtől. Ha már isten fogalmat ide merem írni, számomra a fizikai valóság, az anyag az isten: az emberi tudat pusztán én-tudat, nem ön-tudat, nem élet-tudat, élet-figyelembevétel - s az anyagi valóság az, ami volt, van és lesz: míg az emberi tudat keletkezik, változik, megszűnik ebben a fizikai valóságban, amely felfogható, megtapasztalható, ám nem az elmével, nem tudattal, nem buddhával, nem definícióval, nem dualitással, nem tudomással, hanem direkt, közvetlen léttel.
Hozzá kell tegyem, ez NEM az, amikor drogokkal élvez az ember: az még mindig az elme, annak egyvelege, összefolyt rendszere, képlékeny reagense - azon túl sok-sok minden van, mi vár a bátor és merész emberkére, ha lemond tudatáról, tudásáról, nem-tudásáról és nem-nem tudásáról!

Számtalan ember promótálja, a tudat(uk), a tapasztalat(uk) valódibb, fontosabb, mint a testük - mégis folyton etetik, itatják, kényeztetik önmaguk által elkülönült fizikai valóságtestük, amiről mégsem képesek lemondani.

Ez már egy olyan pont, ami rehabilitációt, visszatérést, munkát igényel: visszaállítani, megszerezni a "valóságképet", mi is valójában valódi, szerencsére a józan paraszti észt használván lehetséges: a test által befolyásolható, irányítható a tapasztalás, a tudat. A tudat egy következménye a testtől való elkülönülésnek, annak teljességének tagadásának.

Minek tudat-kodni, mikor lehet direktbe tapasztalni, jelen lenni, átélni, megélni?

Tudatosítani, tudatára ébredni, tudni mind-mind már egy következménye az elkülönülési paranoiának az elme-egó önérdek elburjánzásának, melynek során az egyén önmagát előbbre helyezi, mint ahol, aképpen van: a fizikai valóság.

Testem, több milliárd sejtem együttes létezését, mindennapjait, pillanatait, folyamatait, működéseit éntudatom csak merőben képzeli, az énképem, akivel azonosultam, a gyakorlati tapasztalásom ugyanúgy pusztán absztrakt, szimbólikus a fizikai valóságban létrejött teremtésemről, mint a többi emberi egyedről, másokról, azokkal való dinamikus kölcsönhatásomról: nem érdekem, nem érdekes? Mi a valódi érdek, ha nem a valódi érdem, ami mindenkinek érdekes, érdekes?

Mi a valódi érték, ami valóságban mindannyiunknak érdeke, érdeme?

Mi az, ami az egyénnek a legjobb, ha nem az, ami minden egyénnek a legjobb?
Ami mindenkinek jó magában foglalja azt, hogy az egyénnek is jó.

Az egyénnek a legjobb, ami mindenkinek a legjobb - vagy ha nem, mi a baj az egyénnel?

Mi az, ami Mindenkinek a legjobb?

Enni, inni mindenkinek jó - ettől megvonva létezni mindenkinek rossz.

Egy olyan rendszerben élni, lenni, azt elfogadni és fenntartani, ahol az emberek egy tizede például nem jut egészséges ivóvízhez kemény felelősség: az egység és egyenlőség alapelv alapján az vagyok, amit elfogadok és megengedek.

Ehhez nem kell tíz évet kolostorban handabandázni, húsz évet kicsavart testpózokban pislogni, de még csak öt évig agyfolyasztó szintetikus polaritás-szinesztéziában táncolni sem - minden ITT van, mint önmagunk, egy és egyenlő, a kérdés, hogy vajon mi hol vagyunk?

Köszönöm.