Új időket élünk - nem kell guru, mester, vallás - sem cucc, sem sanyargás vagy sóvárgás - a legjobb az önmegbocsátás s ezáltal könnyen leleplezhető s meghaladható az összes kifogás!Folytatom, ahol a legutóbbi írásomban abbahagytam.
Amikor a vágy elsöpör, látszólag vagy tényleg képtelenség megvalósítani és ez a hiányérzet lelki fájdalommá, sóvárgássá, egyfajta depresszióvá halmozódott hangulattá növekedve nemcsak, hogy befolyásolja, de eluralja életünk.Ez esetben az írás a legkézenfekvőbb, az lehoz, lelassít, tudatossá tesz - ha őszintén írjuk, persze...
Mindeközben ezeknek a tapasztalása annyira leköt, elönt, betölt, befolyásol, visz, hogy nem vesszük észre, hogy már-már nem is önmagunk vagyunk s még ha esetleg látjuk is a kiutat, az megvalósíthatatlan vagy túl távoli.
Legközelebb írok arról, mit lehetne tenni akkor, amikor eldöntöm, hogy írok s mégsem megy - amikor belső falak, ellenállások, folyamatos, hirtelen feljövő elfoglaltságok miatt a valóság az lesz, hogy ellenben azzal, hogy akarnék ugyan írni: nem megy.
Most, hogy a lovak közé csapjunk, miről is fejtegetek gyakorlatban, a fenti dőlt betűs konkrét példát hozok fel, hogyan is használható az önmegbocsátás a tudatosságra, a realizációra, az önmagunkat nem támogató minták felismerésére, bejelölésére, keletkezésük és automatizmusuk felismerésére, hogy a gyakorlatban haladjunk afele, hogy ezt, ami nyilván nem támogató abbahagyjuk s valóban megváltozzunk.
JÓVAL az elejéről kezdem, nem túl nagy mélységekben, csak miheztartás végett belenyitok kapukba:
- Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy elképzeléseim, szkepticizmusom, előítéletem vagy elvárásom legyen az önmegbocsátásról, mint tudatosítási módszer, ahelyett, hogy gyakorlatban megtapasztalnám, kipróbálnám, mielőtt elítélem.
- Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt, hogy a hangulatokat, kedveket, érzelmeket fontosnak definiáljam az életemben, fontosabbnak, mint a valóságos tényeket, a józan "paraszti" észt és az ok-okozati összefüggések belátását.
Általánostól haladok a konkrét fele - lehet, hogy elsőre nem látom át, ezért eleinte egyfajta akarat:
- "Megbocsátom, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy a negatív érzéseket megengedjem magamban, akkor is ha nem jó nekem."
Aztán belátom, egyik negatív érzelem, a féltékenység mondjuk, akkor azt bocsátom meg, hogy engedtem és nem is értem, nem tudom leállítani, ki fele, miért, stb...
Fontos, hogy én magamnak bocsátok meg, nem a szomszédnak - az, hogy én hogyan tapasztalok, azért nem mást okolok, hanem felelősséget vállalok az érzelmeimért, gondolataimért is, hiszen az is az én territóriumom, nem a szomszédé.
Lehet mondani is, az is fontos - ahogy mondom, a hangerő, hangsúly, stabilitás szintén visszajelzés és az is valóság - de az írás nagyon támogató - ez a szentháromság:
írás, kimondás, cselekvés.
Amikor ugyanazok a szavak vannak a fejemben, a számon és a tettemben, akkor a szavaim erővé válnak, valóságformáló teremtéssé - ezt is támogatja ez a módszer. Tehát.
- Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak annyira tudatosnak lenni, hogy lássam, halljam a gondolataim s gyakran annyira eggyé válván a gondolataimmal fel se tűnnek, mert a gondolatok által, a gondolatokként létezem s eközben nem realizálván azok korlátait, önmagam börtönét.
- Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáljam, hogy attól vagyok ember, hogy érzelmeim, gondolataim, vágyaim, hangulataim vannak s ha valaki azt írja, mondja, javasolja, hogy ezeket hagyjam abba úgy érezzem, önmagamtól, emberi mivoltomtól kér megválni, amit képtelennek definiálok.
- Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam azt a kiszolgáltatottságot, automatizmust, öntudatlanságot, amit azáltal engedek meg magamban, hogy jogot adok az érzelmeim, hangulataim, gondolataimra való reagálásom által arra, hogy ne legyek állandóan ÉN ITT, JELEN.
- Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre/láttam/realizáltam, hogy a gondolatok automatikusan jönnek, s nem ÉN gondolok, hanem ÉN ELFOGADOM a gondolatokat és ÉN REAGÁLOK rájuk.
- Megbocsátom magamnak, hogy sosem engedtem bevallani magamnak, hogy ADDIKT vagyok a saját gondolataimra, azokra való automatikus reakciókra, amit nemes egyszerűséggel bármikor be tudnék bizonyítani magamnak, ha egyszerűen eldönteném, hogy most ne legyen több gondolat mondjuk egy napig és belátnám, hogy JELENTÉKTELEN, mit döntök el ezzel kapcsolatban, mert a GONDolatok jönnek maguktól és az még hagyján, de én automatikusan rájuk figyelek, reagálok rájuk, valójában megváltozom tőlük sőt azt teszem közvetve vagy közvetlenül.
- Megbocsátom magamnak, hogy azt képzeltem, hogy gondolatok, gondolkodás nélkül zombi vagyok, értelemtől és intelligenciától mentes, s sosem vettem észre, hogy a gondolataim felett nincs hatalmam, nem látom, hogy honnan jönnek, hogyan és miért teremtődnek és hogyan, hova távoznak és ezt sosem kérdőjeleztem meg.
- Megbocsátom magamnak, hogy azt képzelem, hogy amit gondolok, az én vagyok, az vagyok és bízok a gondolatban és azt teszem egyes szám első személyben, ami gondolatot tapasztalok és annyira belemegyek az élménybe a gondolat hatására, hogy nem veszem észre, hogy minden egyes gondolattal a jelen létező fizikai valósággal párhuzamosan, attól elszakadva, egyfajta kvantum-virtuális valóságban létezem, mely sokkal gyorsabbnak tűnik és látszólag következményektől mentesnek.
- Megbocsátom magamnak, hogy valakiről vagy valamiről gondolkodván azt higgyem, ahogy és amit gondolok és azt képzeljem, hogy az valóban én vagyok és az vagyok és arról, akiről amit gondolok, hogy az valóban úgy van, megkérdőjelezés nélkül.
- Megbocsátom magamnak, hogy nem jöttem rá, hogy az elmémben gyorsan mozogva a valóságban csak reagálok, nem vagyok az irányítóelv, s az, hogy valakiről úgy gondolkodom, hogy "ő kell nekem, hiányzik", az pusztán egy automatikus mechanizmus, melyet úgy hinni, hogy az én vagyok itt és most pusztán merő képzelgés.
- Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a vágy a gondolatokból ered, a gondolatok által gerjesztett energiából, az általam gondolatokra reagált másik gondolatok automatikus elfogadásából, a gondolatok által keletkezett energiákból keletkező érzésekből, hangulatokból, érzelmekből gyűlik össze az egyszerű felhalmozódás matematikai képlete alapján, ami az 1+1=2.
- Megbocsátom magamnak, hogy gondolatok által sugallt "én
vagyok" típusú definíciókkal határozzam meg(valójában határozzam BE/LE), hogy ki vagyok. - Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáljam, hogy "én ragaszkodó típus vagyok" és ez alapján úgy definiáljam, hogy én ragaszkodok dolgokhoz, emberekhez, s a ragaszkodáson azt értvén, hogy úgy definiáljam, hogy a ragaszkodásom tárgya felé vonzódásom van, annak megélésének hiányában hiányérzetem legyen, vágyódó gondolatok, érzelmek támadjanak bennem és ezekre úgy reagálván, hogy "ez vagyok én", ragaszkodjak valójában ahhoz a szokáshoz, hogy feltételekhez kötöm, ki vagyok és milyen s ezeknek a feltételeknek a hiányában úgy definiáljam, hogy szükségem van ezekre a feltételekre, mint tapasztalás, hogy az legyek, akinek definiálom magam, akinek képzelem magam lenni s nem veszem észre, hogy az egész a fejben keletkezik, dől el és terel olyan irányba, hogy aki valójában vagyok, állandótlan, annyira feltételekhez kötött, hogy a fizikai valóságban én szinte pusztán csak "azok a bizonyos feltételek" vagyok.
- Megbocsátom magamnak, hogy sosem lassultam le belül annyira, hogy a testemre, a lélegzetemre tudatosulva realizáljam a gondolatok eredetét, kifejezetten azokat a típusúakat, amik az "én
vagyok", amelyek által elfogadom ön-programozásom, személyiségmátrixom, automatizmusom, korlátom, elkülönülésem anélkül, hogy megkérdőjelezném, megérteném vagy következményeire valóban kiváncsivá lennék.
- Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam a tényt, hogy a gondolataimra nem emlékszem, azok folyamatát, egymással való kapcsolatát nem látom s ellenállván az írásnak jöhetek azzal a kifogással, hogy "az írás nem az én módszerem", ahelyett, hogy belátnám - ha minden gondolatom leírnám:
- belátnám, hogy ugyanazok a gondolatminták ismétlődnek általában
- megérteném, miért is jön adott valóság hatására bizonyos gondolat-minta-sorozat
- nagyon sokukról szinte elsőre látnám az értelmetlenségét, a valóságtól való teljesen elkülönültségét
- azt, hogy minden gondolatnak van előzménye és következménye s ezeket elfogadván egyfajta örökös ismétlésbe kárhozom magam.
- legmélyén minden egyes gondolat kiindulópontja egy bizonyos, abszolút specifikus félelem
- azáltal, ha ezt a konkrét félelmet úgy, ahogy valóban van le tudnám írni - keletkezését, okát, következményét: már félúton lennék a meghaladáshoz
- nem csak "rólam" van szó, a többiekről is, az egész világról, ezért ha minden más zuhan, ez motiválhat
- Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy ha gondolkodom, nem vagyok jelen, egy olyan valóságban vagyok, melyben csak én létezem, amit azért fejlesztettem ki, mert azt hittem, anélkül nem tudnék normális, rendes, hatékony, élvezhető életet élni s azzá válván most, amíg nem hagyom abba, nem látom be, hogy milyen szinten lassítom és lehetetlenítem el a valódi szabadság megélését és kifejezését.
1 - "ragaszkodó típus vagyok"
Megérthető, hogy ez pusztán egy automatikus gondolat - ezt hajtogatni, miközben szenvedek: pusztán egy kifogás arra, hogy félek saját félelmem megismerni s valóban belátni, mivé is váltam.
Meg kell érteni, amikor az ember elkezdi ezt a módszert, igencsak durva dolgok fognak jönni - de ez természetes - a legelején helyre kell tenni, hogy ezek nem most keletkeznek, teremtődnek, hanem ezek mindig is az agyunkba voltak, ez csak egy szinttel lejjebbi én-képünk, amit most kezdünk felfedezni.
A tudat szintjeit kezdik a "tud"-ományban is kapizsgálni, de eltelik még pár év, mire maguk a "tudó"-sok is megfelelő tudatosságot hoznak ahhoz, hogy valóban megismerjék az embert, mint teremtményt, teremtőt, mint magát a teremtést egyben és egyenlőként a fizikai megnyilvánulásunkkal.
Tehát felismerni, hogy egy energia-addikt, függő, gyáva, mániákus, kényszeres skizofrén bújik a gondolataink mögött nem baj - a legeslegfontosabb, hogy ne ítéljünk - az elmével már kialakított kapcsolatunkban természetes "én"-né vált, hogy önmagunkat is ítéljük, arra is reagáljunk mivel is? Másik gondolatokkal, érzelmekkel, reakciókkal, aminek pusztán annyi következménye lesz, hogy addig sem haladunk a valóságban, mert önmagunkkal harcolunk s tovább süllyedünk gondolataink által teremtett mocsárban.
Tehát itt az ön-javító kijelentéseket is behozzuk:
- Amikor és ahogyan én elítélem magam, azt gondolom, hogy micsoda szörnyűség vagyok, mennyire szerencsétlen, szánalmas és önző, realizálom, hogy tán mindig is így volt, csak sosem láttam ilyen direktben, sosem mertem szembenézni vele és felismerni úgy, hogy többé ne felejtsem el - ilyenkor lélegzek, fókuszálok a fizikai jelenlétre, a saját testemre, mint fizikai tudatállapot és bízok magamban, belégzés, tart, kilégzés, tart.
- Amikor és ahogyan túláradó gondolatfolyamok, érzelmi, hangulati reakciók hullámoznak át rajtam tudatosodás közben, jelen maradok, megfigyelem, de nem ítélem, nem veszek részt benne, vagy ha mégis, azonnal megmozdítom picit a testem valamelyik részletét s lélegzem, áthelyezem fókuszom az agymenésből a valóságba, realizálván a legeslegnagyobb ajándékot, a saját testem, mint stabilitás, ami, aki folyon ITT van, lélegzik és feltétel nélkül támogatja az ÉLETem.
Itt fontos, hogy "amikor és ahogyan" - azaz a konkrét helyzet megragadása, amit át-"programozunk".
Ezt szintén sokat fogom "használni"...
Fontos, hogy "én" - azaz a konkrét szituációban, amikor én vagyok benne.
Nem kell törődni az egó-parától, az éntelenség magasztalása butaságból, az odébb van - most egy stabil én-tapasztalás szükséges - aztán azt "én" fogom átformálni, nem kell éntelenség itt - az terelés.
Tehát az ént, az egót fogjuk most közvetlenül dolgozni. Ez hatékony, de sokkal intenzívebb.
Már van beidegződött program - nekem is van még sok - például azok a nők, akiket gyerekkoromtól kezdve úgy definiáltam, hogy "meseszép" - néha még mindig ha beszélnek hozzám, előjön egyfajta "béna, suta kisfiú" dolog, de már nem mindig - amikor nem indul be a program, a félelem alapú polaritás, vágy stb - a sok hülye gondolat, ahog cikázik bennem, nem is vagyok jelen, ő meg lehet, hogy valóban kommunikálni akar velem, én meg elszállok - s nem is biztos, hogy "akar valamit"(társkeresősen), lehet, pusztán, mint ember az emberrel kommunikálna. Szóval ez csak egy példa - de ahogy látom, megállítom - de ahhoz, hogy ezeket lássam, nem szégyellem, le kellett írnom - de beláttam, máshogy nekem nem ment - de én, aki vagyok, aki akarok lenni, nekem fontos, hogy embernek lássak mindenkit, ne szexuális tárgynak, tehát megteszem mindazt, amit megtehetek - nincs kifogás - még ha páran félkegyelműnek is tekintenek, hogy az agyamat nem tartom meg a fejemben, hanem kirakom ide a blogra. Nem akarom eltitkolni inkább meg akarok változni,ezért teszem is.
Persze, ha 5 évig csak írok valamiről s ha elolvassa valaki és látja, hogy "na ez, csak vizet prédikál, de bort iszik", akkor is tisztább: s esetleg reflektálhat, hogy "hé, Tala, azt írtad, ezt akarod, holott nem ezt éled" - s lehet, hogy tényleg - nincs sunnyogás.
Szerintem ez kéne alap legyen a felelős élethez - mindenki retteg, hogy a kormány s mások belelátnak a privát életünkbe - ha mindenki tisztelné a gyakorlatban a másikat, ez nem lenne - ezért eldöntöttem, megváltozok olyanná, hogy bárkinek a szemébe bele tudjak nézni, akár ha a legeslegintimebb életem is nyilvánosságra kerül, ne legyen szégyellnivalóm, sőt az élő példája legyek az integritásnak, a valódi ÉLETnek.
Ez persze tűnhet arcoskodásnak, de aki ugyanezt nem teszi meg, az eleve maradjon csendbe s foglalkozzon a saját integritásával.
Tehát ez egy folyamat, évekig tart, de gyümölcsöző, amikor nyilvánvaló, hogy hasznos, hatásos, amikor mások is csinálják rendesen, nekik is támogató, akkor az egy újabb lehetőség a saját s mások támogatására, ha mindezt megosztja az ember.
Nem kell kemény kiképzőtiszt hozzáállás önmagunkkal szemben, ez nagyon új lesz, eleinte nehéz, amíg nem ez lesz az alaptermészet, de utána minden egyértelműbb lesz. Könnyebb, fájdalommentesebb? Azt nem hiszem - de a zavarodottság, az önbizalomhiány, az elveszettség, céltalanság és a szokások és sunnyogások egész hamar minimalizálódnak.
De ettől valódi transzcendes a dolog, meghaladni mindazt, ami nem a valódi ÉLET nyilvánvalóan nem könnyű, nincs rá általános recept, hogy aszongya az öreg, hogy "na, százezer mantrikus leborulás" vagy "húszezer térdeplő miatyánk" - az robot - nem fog menni, pusztán a már meglévő elme-tudat-program-rendszert használja, hogy uralja az érzéseket, de 1-5-10-20 év után belátható, hogy az ember már nem gyarapszik - ha őszinték merünk lenni magunkhoz. Az is nehéz, de eldöntés kérdése.
Aztán írni kell, mással megosztani, olyan, aki ezen már átment és támogatni tud önérdek nélkül.
Ezért ajánlom minden hozzászólásommal a Desteni csoportot, nem poénból - bár én csak magam tudom mutatni, mint valódi referencia, s bár azzal kezdtem, hogy nem guru-skodom, de valóban én is, mint az összes Desteni-csoportban publikáló ember is csak az ajtót tudja megmutatni az őszinteség, egyenlőség, valóság irányába, mindenkinek saját magának kell belépnie.
A legutolsó, szintén fontos része ennek a módszernek, az elhatározás - irányt ad.
- Elhatározom, hogy nem fogadom el magamban a negatív érzelmek által eluralkodó depressziót.
- Elhatározom, hogy megértem mi is történik a fejemben, amikor érzelmi hullámokba keveredem, ami által képtelenné válok élvezni az életet és afele haladni, ami nekem és másoknak is támogató.
- Elhatározom, hogy kutatom, felfedezem a gondolaton túli létezést, a nem definiált átélést s cselekvést, anélkül, hogy elítélném magam.
Lehet úgy tekiteni, mint az elménk egyfajta széttöredezett(fragmentált) adattároló-ra kötött számítógép, s ebben három dimenzióra estünk szét:
- A múltra, amit önmegbocsátással tudatosítok;
- A jelenre, amit ön-javító kijelentésekkel átalakítok;
- A jövőre, amit az ön-elhatározó kijelentésekkel az előző kettővel harmóniában kitűzök, mint irány.
Ez is nagyon fontos, hogy a számtalan, gyors, fényérzetű gondolatok, energiacikázások is nagyon alacsonyrendű - amint VALÓBAN lelassulok belül - egyre jobban rálátok, hogy az elme nagyon lassú szerkezet - csak amikor arra hangolódok tűnik gyorsnak.
Az igazi, nem definiált, valódi tudatosság, ami ennek a módszernek a következménye sokkal, de sokkal "gyorsabb" - nem is lehet a duális elme-rendszerben ezt jellemezni.
Mielőtt belép a tudatomba a gondolat, a félelem csírája, a korlátoltság, leállítom(magam) és korrigálom tudatosságom s tettem - megelőzvén a függve létezés keletkezését.
Egyfajta belső tér alakul ki, ami nem definiált, ezért határtalan, mivel folyton jelen vagyok, sokkal többre emlékszem, bízok magamban, merek megnyílni és befogadni, elfogadni és elengedni, stb...
Többen kérdezték már, minek ez a mániákusságra hasonlító, már-már vallásosnak tűnő irdatlan mennyiségű megbocsátás, miért nem csak simám megbocsátok magamnak egyszer s mindenkorra s élek, mint hal a vízben...
Amíg megfelelően nem alkalmazzák ezt a módszert, ami a valódi megértés esélyét hordozza: tán nem értik a lényegét...
Sokmindent kipróbálva arra jutottam, az elme, ami teljesen átitaja lényünket meghaladását nem lehet félvállról venni, "ez nem egy egy hétvégi jógakurzus" - s egyszer az ember valóban belátja micsoda embertelen korlát is a saját elménk, amit saját magunk tartunk fenn, kézenfekvő az, hogy ebből kikászálódjunk - s amikor valóban, állandóan, természetesen teszünk is ezért, csak az konstatálja, hogy valóban megértettük mi is az elme s milyen szinten akadályoz a valódi élet, szabadság megélésében.
Bármennyire is okosnak érezzük bizonyos gondolatainkat - azokon túl van az igazán megismerő tapasztalás - ez is józan paraszti ésszel megérthető - egy jó szex közben, egy finom ételt harapva nem az agyunk jár azon, hogy "hmm de jó is ez" - vagy ha igen, akkor az már nem a valóság, csak az elme-tükör - s igazán átélni elme nélkül lehet, gond-ola nélkül úszni a pillanatban.
Szintén könnyen megismerhető az a tény is, hogy ha gondolati alapon "élünk meg"-"reagálunk le" valamit, pozitív vagy negatív irányból, akkor az, ha nincs már ott az élmény, a polaritás, nem gyarapszunk attól az élménytől, újra kell a reakció-gondolat-ítélet(s az arra reagáló energia-élmény) s ha legközelebb nem tudjuk megismételni a ráragadásból következő belső elkülönülést, ítéletet, akkor hiányozni fog, ahelyett, hogy megbecsültük volna és nem-ragaszkodva mennénk tovább az életünkkel, a következő pillanattal.
A valódi szabadság persze nem sokat jelent, amíg egy ilyen zárt rendszerben vagyunk, mint az emberi civilizáció, ahol másokra is kihat a következménye tettünknek, még ha nem is vagyunk tudatában(pénzrendszer például), tehát egyenlőre az egyéni úton járjunk rendesen, s amikor stabilak maradunk - valóban stabilak - nem impulzusok jönnek, amikre reagálunk (például "véletlenül híjjj de berúgtam, ilyenkor kissé állat vagyok, ezt gyakran nem kéne, de néha belefér") szintén megvizsgálandó, miért is kell ez az élmény, miért is igazolom szükségét és mik a valódi következményei - másokra is, nemcsak magunkra, sőt akár az egész emberiségre, a világra.
Persze mindent a maga idejében, először az alapok s a stabilitás!
Régen én is azt képzeltem, az állandóság, konzisztencia, stabilitás maga a robotikus zombi-lét, s valójában egy kifogás volt arra, hogy öntudatomnál legyek mindig, vagy ha nem megy, akkor megváltozzak olyanná, hogy lehessen. Most már látom, ezek kifogások voltak, hogy ne kelljen szembenézni a ténnyel, hogy arra szállok, amerre a szél fúj s igen gyakran írva lassan, de biztosan valóban változom.
Az is kifogás, hogy "azért kell néha kiengedni a gőzd, fűvel, fával, piával, adrenalinnal, mert a valóság túl intenzív, már annyira tudatossá válok, hogy mi van, hogy le kell tompítani" - ezzel is találkozni gyakran miközben valójában nem ismerjük be, hogy vannak energiák bennünk, amiket nem is értünk hogy teremtjük a gondolatokkal, érzelmekkel s ezek sugallnak, irányítanak s olyanokra vetetjük rá magunkat ezek által, hogy az elme-tudat-rendszerük energetikai öko-háztartását egyensúlyba tartsuk. Miközben azzal azonosulva, saját magunk válunk önmagunk "Mátrix"-ának ügynökeivé - s ami belül, az van kívül is, lásd úgynevezett "civilizáció", ahol kb több, mint egymilliárd ember kb éhhalál poklában leledzik s nem azért, mert nem lenne elég étel vagy pénz rá, hogy legalább egyenek - hanem, mert ugyanazok minták vannak kívül is, mint a saját elménkben, amikkel azért nem tudunk gyakorlatban megoldást teremteni, mert önmagunk elméjét sem ismerjük, tudjuk irányítani, változtatni.
Tehát minden hibáztatás, kifogás, korlát egy-egy ajándék, amit áttranszformálhatjuk színtiszta gyakorlati tudatossággá, csak rajtunk múlik!
Mindeközben nem kell extremizmus, fundamentalizmus csak szorgalom, őszinteség és kellő humorérzék, hogy tudjunk néha nevetni saját magunkon, hogy mit is csinálunk, ha-ha-ha-ha-ha!
Ahogy szinte minden írásomban, most is javaslom ezeket az oldalakat, ahonnan én is "tanultam" ezeket - annak, aki tud angolul(egyedül kevés vagyok ezeket fordítani magyarra, pedig hasznos lenne):
De van egy Facebook csoport, ahova ilyesmiket osztunk meg, egyenlőre igen kevesen:
Mára ennyi, "jó" napot!
No comments:
Post a Comment