Egy ideig magyarul fogok írni - egy bizonyos témáról, ami körülöttem több ember agyát lepi el, annyira, hogy nem is igazán tudnak a "normál" értelemben vett (a lehetőségekhez képest) egészséges-boldog életet élni tovább, mindig csak szomorkodás, sírás, kilátástalanság és magány.
A JTL az írásaim elején azt jelenti, hogy Journey to Life - egy egy csoportos megmozdulás, egész sok ember ír s számozza, ezáltal mutatván azokat a napokat, amikben önismereti-jelleggel blogol az ön-őszinteség kiindulóponttal, hogy megváltozzon, a világra megváltozást javasoljon.
Egyre fontosabbá válik, hogy az emberről tudni lehessen, valójában ki ő, mit csinál, mik az értékrendjei, "milyen fából faragták" - főleg, ha felelős posztot vállalna az úgynevezett civilizációban, azaz mind a mikro-, mind a makro-közösségekben.
Erre remek lehetőség az internet, mindenki megoszthatja mással azt, ami fontos számára(, hogy meg legyen osztva).
Számomra s kedves "desteni fórumozó" barátaimmal úgy látjuk, a belső utunk, a saját hibáink felismerése nem az elrejtőzésre, titkolózásra ad okot, hanem ellenkezőleg: a további feltárásra, megnyílásra s megosztásra, elvégre is a paranoiáim, fóbiáim valójában nem én vagyok, főleg, ha egyszer úgy határozok, hogy abbahagyom őket(azaz saját magam azon részeit, akiként ezeket "csinálom"). Megosztván - magamat és másokat egyaránt támogatok:
- Magamat, mert az elmém nem egy zárt, titkos univerzum lesz, hanem mások is megértenek, miben vagyok, persze lehetnek genyózók, de nem jellemző, inkább ha visszajeleznek, abból megintcsak tanulhatok, letesztel
- Másokat, mert ha őszintén viszonyulok magamhoz, belátok dolgokat és tényleg megváltozom s ezt a gyakorlati utat megosztva más is felismerhet, csatlakozhat, változhat, javulhat.
Ezt a folyamatot, mivel belátom, ez maga a valóság - teremtés megváltoztatása - önmagam megváltoztatása - egyfajta misztikumoktól lemeztelenített isteni cselekedetnek is fel lehet fogni, persze a profán, hétköznapi értelembe vehető fizikai valóságot, mint mércét szem előtt tartva.
Azaz bárki gondolhat, érezhet akármit - egyenlően osztozunk a földön, a vízen, a levegőn, a tűzön: enni, inni, pihenni s egészégre törekedni mindenkinek kell - ezért felismertük egymásban ezt az ÉLET szikráját, amely egyenlő mindenkiben, ezt kell szem előtt tartani s nem a személyes mániákat, bár amíg azok dominálnak igenis foglalkozni kell velük, mert azzá váltunk szokásainkból eredő tetteink s azok ránk visszajövő következményein s ezeknek kölcsönös függve keletkező láncolatainak ciklikus ismétlődésén keresztül: mi magunk vagyunk a teremtő, a teremtett a teremtés eme folyamatán keresztül.
Ezt felismervén semmilyen külső felelősséghárítást nem téve fölénk-mögénk-alánk-elénk: saját magunk vagyunk önmagunk istenei-sátánai.
Nekem ez egy nagy kihívás, mivel az én "személyiségem" kissé más, kellő baj-szenvedés esetén van egyfajta klinikai tiszta elme állapot, amiben nemcsak pusztán logika, de a hétköznapi értelemben vett józan paraszti ész kezd el dominálni, ami minden esetben a legjobb gyakorlati megoldásokra hajlít - s minél többet cselekszek így, ez válik alaptermészetemmé belátván, hogy idáig olyanokban vettem menedéket, amik nem voltak valódiak.
Persze, bizonyos keretek között lehet játszani, kísérletezni, akár élvezni is érzelmi-hangulati hullámokat, de amikor már képtelenek vagyunk ezt irányítani és folyton csak a szenvedés van, akkor nyilvánvaló, hogy elvesztettük valódi öntudatunkat és automatizáltuk énünket oly módon, ami nem jó számunkra s mégsem hagyjuk abba, nem tudjuk, összezavarodtunk...
Nemcsak azért nem hagyjuk abba, mert nem tudjuk, hanem mert valójában nem akarjuk.
Azzá válván, aként definiálva önmagunkat, ami a szenvedést okozza fel sem merül, mint lehetőség leállítani azt, akikké váltunk.
Próbálok a leges-leglényegretörőbb lenni s szintén kihívás magyarul írnom(egy ideje az angolul író személyiségem automaziáltam idáig)
Ha egy pillanatra is engedélyt adok magamnak belül arra, hogy gondolatok, érzelmek jöjjenek automatikusan, s a lényiség-énemmel szinte "hátradőlve" reagálok ezekre, mint belső valóság - ezek szinte "maguktól" jönnek bennem, s felhalmozódnak, gondolatcsatornák, érzelmi ösvények formálódnak s aztán mindig ugyanazokban a mintákban mozgok s általában ezt nevezzük "én"-nek.
A gondolatok a fejben nyilvánvalóan felhalmozódnak, csak azért nem vesszük észre, mert mindig mindent eldobunk, amikor jön az újabb gondolat - mint az ember, aki a TV-t nézi s ezért van, hogy egy átlag TV-zőnek 8 másodperces a fókuszálóképessége, figyelme - mint a kiscicának - aztán jön az új élmény s az előzőt látszólag elfelejti.
Nos, valójában nem felejtünk, csak ráálltunk mindig erre a műsorra belül - gondolatok, hangulatok, érzelmek az ÉN, ezért az az elsődleges, nem ismervén fel, hogy az csak egyfajta önreflexió, hogy mit engedünk meg, minek alapján, milyen értelembe véve különülünk el saját magunktól pont ezek által.
NEM mondom, hogy azok rosszak, pusztán egy aspektusunk, amit azért is nem élünk meg/ki a másokkal is megosztható fizikai valóságban, mert lépésről lépésre elfogadtuk és megengedtük azt a tendenciát, hogy "befele éljük meg" a dolgokat, ami aztán nől, gyarapszik, rétegződik, automatizálódik.
Mert kifele, a világba úgy véljük, társ hiányában nincs kit szeretni, nincs kitől megkapni azt, amire szükségünk van, nem is kérdezvén meg önmagunkat elveszünk saját magunk kreálta üregek mélységeiben.
"Szerencsére" magam is jártam ezen az úton - nem mondom, hogy csodás volt, valódi POKOL: iszonyatosan szenvedtem, egy ideig, amikor az egyetemre jártam, oly mértékű intenzitásokat talán sosem tapasztaltam magamban, mikor minden aspektusommal, egész lényemmel, az összes porcikámmal egyetlen egy dologra hangolódtam rá, méghozzá, hogy Ővele legyek.
Minden ami volt bennem, mindaz, aki voltam előtte, fokozatosan távolodott s eltörpült az izzó s elsöprő vágy tornádójában, melynek közepén, mint egy magányos, őrült mágus álltam és szemléltem az egész valóságom szétesését, miközben egyetlen egy pontra fókuszáltam belül is és kívül is:
A vágyam, hogy Ővele legyek, a párom legyen, fogadja el szeretetem és viszonozza.
Halálközeli élményeim voltak ez ügyben, nem részletezem, de az alkohol a végletekig katalizálta elképesztő mértékű sóvárgásom Őiránta s többszöri visszautasítások után életem teljesen értelmetlennek tűnt és valóban véget akartam vetni a szenvedéseimnek. Üvöltő, vonyító, fejemet szó szerint a falba verő megveszekedett vadállat módjára sodródtam balhékba s vandalizmusba s sokan csak azért nem ütöttek szét őket borzasztóan zavarván, mert tán tekintetemmel találkozván megértették azt a végtelen, reménytelen szomorúságot, amit lehet, hogy megszánva, attól megrettenve megértették, ennél nagyobb szenvedést úgysem kaphatok, mint amiben éppen vagyok.
Hahaha, jó kis költői kép, bár nem túlzás - feltehetőleg a reménytelen szerelem mindenkinek ilyesmi dajdaj belül...
Nos, ez pár hónapig teljesen magával ragadott, aztán lépésről lépésre képes voltam felegyenesedni s újra emberré válni - hozzátenném persze, hogy akkoriban nem a legjobb megoldást választottam, tehát teljes mértékben nem oldottam meg az akkori agybajom(az csak később, az önmegbocsátással kezdődött 2007 körül s most is tart, de már jóval stabilab vagyok, másokat is képes vagyok figyelembe venni stb), de egy év múltán akkori vágyálmom tudati tárgyával mi végülis összejöttünk és szerelmes párként együtt laktunk - de előtte hosszú-hosszú hónapokig jártam a pokol legmélyebb bugyrait, s csak szerencsének s jótékony egyetemi társaimnak köszönhető, hogy nem léptem villamos alá vagy ugrottam ki az ablakon.
Egy szó, mint száz: jártam arrafele, értelek, hallak, tudom micsoda fájdalom tud belül lenni s mégis itt és most azt írom, mondom, küldöm, sugallom, rezgem, hogy ez a szenvedés nem szükséges, sőt javaslott apró lépésekkel elkezdeni megérteni s kimászni belőle s meghaladni, elkezdeni valóban élni.
Igen, meghaladni, elengedni, mert ezen túl vár az igazi énünk, aki most legbelül csupán egy apró gyertyalángnak tűnik, néha szinte ki is lobbanni látszik, de az a kicsi szikra, míg testünkben fizikai szívünk dobog: ég és helyesen táplálva újra lobogni fog.
Ilyesmi témában fogok írni egy pár alkalommal még, behozom az önmegbocsátást s konkrét példákon át javaslok egyfajta hozzáállást, amely nekem(s másoknak is) megadta azt a tudatosságot és erőt, mellyel képes voltam meggyógyítani saját magam elmebaját és újra képesnek lenni egy egészséges és nemcsak magam, de másokat is támogató szociális életre.
Egyáltalán nem célom okoskodni, azon túl vagyok rég, sőt a Mátrixos Morpheus-kodásos korszakomon is, most pusztán látom, belső csendben érzem azt a szenvedést, amit néhány körülöttem lévőek mutatnak és természetesnek tűnik, hogy mindaz, amit én tehetek, hogy segítsek megteszem, DE
Neked kell eldönteni, akarni, ellenállások közepette jelen maradni és cselekedni - még akkor is, mikor semmi értelem, semmi haszon, SEMMI sem sugallja ezt belül, mégis, csak feltétel nélkül bíznod kell önmagadban.
Szintén fontos, hogy eleinte az írást fogom javasolni, mivel
-1 legolcsóbb pszichoterápia
-2 "én" csinálom, eleve cselekedet, erőt ad, a fizikai valóságban teszem(megmarad papíron-fájlban), nem az elmémben cikázok
-3 a sok kavargó érzés, gondolat lelassul, miközben írunk - szóról szóra jönnek a dolgok s közben, utána is értelmezhető(ha az jön, hogy érthetetlen, akkor tovább írunk, lassulunk)
-4 esetleg mások is elolvashatják - ez szintén félelmetesnek tűnhet elsőre, de vannak, akik nagyon durva dolgokon mentek át s megértik az őrült elmét, nem ragadja el őket, képesek nem ítélni - főleg azok, akik régóta írnak őszintén valószínű hasonlókon mentek át
-5 nem kell megosztani blogra, facebookra, bár az egy ponton túl elég nagy integritást tud reflektálni - vállalom-e szavaim, tetteim, valóban változni akarok, s meg is teszem vagy csak írogatni róla, mások is tudják, min megyek keresztül, nem csak az időjárás a téma s felelősséget vállalok magamért, esetleg ha más is olvassa, támogatást kaphat vagy javaslatot tehet
Itt jön általában az, hogy
-"régen írtam én már"
-"nem az én módszerem"
-"nincs miről írnom"
-"képtelen vagyok szavakba önteni"
-"félek meglátni mi van belül"
-"ellenállásom van, hogy leírjam"
-stb
Ha gondolatok vannak, azt le lehet írni - ha nem írjuk le, azok csak fokozódnak, energiát termelnek, negatív érzelmekbe fokozzuk vele magunkat, aztán a szar érzés jön, s nincs hatalmunk felette, pedig minden egyes gondolat, amit elfogadunk belül a problémás dolgokkal kapcsolatban s azt megengedjük: egy-egy lépés a szar érzés fele.
Hiába a mantra, a tantra, a pia, a drog, a hektikus társkeresés - általában azok csak újabb rétegek lesznek a hagymán, míg belül már erjed a közepe...
Amint leáll a meditáció, kimegy a cucc, odébbál a partner, énünk jelenlegi tendenciája magától visszatér - mert valójában sem nem értettük meg, se nem változtattuk meg magunkat, tehát a valódi "munkát" elkerülni lehetetlen.
Le kell ásni a legmélyéig, s olyan szintű belátásnál már maga a felismerés is segítő, de a tudatosodáshoz vannak gyakorlati módszerek, afféle Neuro-Linguistic Programming, de annál sokkal életszerűbb, érthetőbb...
Szavak által lettünk, szavak által vagyunk és szavak által leszünk - kimondani, írni s tenni is ugyanazt lenne a nagybetűs ÉLET, nos ha ezek eltérnek, az súrlódást, konfliktust szül először belül majd kívül - ezeket össze lehet és érdemes is hangolni - nem csak önmagunkat, de másokat is egyenlően figyelembe venni.
Lépésről lépésre haladok, rétegről rétegre hámozom személyiségem szó-alapú struktúráit, emlék után emlékeken megyek újra át - s leírok minél többet. Ez túlagyalásnak, megszállottságnak, agyanalízisnek tűnhet, de ha józan paraszti ésszel nézzük - valójában, amikor szomorkodunk, szenvedünk "lelki" fájdalmaktól - akkor valójában pontosan ezt tesszük - beakadt a lemezjátszó, ugyanazok a gondolat s reakció s érzésminták ismétlődnek folyton, amíg nem állítjuk le, de ahhoz előbb meg kell érteni mi az és hogyan keletkezett.
A legfontosabb matematika, amire a világmindenség épül az 1+1=2 - s a lelki bajaink ahogyan a felhalmozódással lettek azzá, amit most tapasztalunk - ugyanilyen felhalmozással csak annak megértése, leállítása, meghaladása kiindulóponttal ez abbahagyható.
Fontos a polaritást, az ellentéteket is elengedni - nem pozitív, nem negatív semmi - csak az elménkben - ezt a szemléletet lehet tanulni, gyakorolni, élni - s bármennyire is jónak tűnik, ami jó érzést kelt - az össze van kapcsolva azzal most, amivel a rosszat generáljuk - egyfajta abszolútértéket kell tudni látni ebben az ön-korrekciós fázisban - tehát a +1 s a -1 abszolútértéke szintén 1.
Minden gondolat, érzés ez a fajta polaritás mentén létezik az elménkben - elő-ítélet - automatikus definíció - persze ezen túl lehet a józan paraszti ész - nem kell macskaszart rossznak gondolni, hogy ne szagolgassuk.
Cselekedni, mégsem definiálni dolgokat sokat segíthet, ezt is érdemes elsajátítani tehát - kifejezetten kiemelve saját életünk élményeire.
Nem ítélni, hisz bármi, amit most megítélünk, egy olyan ítélő-aspektusunk, aki eleve rabja az automatikus ítéletnek, tehát arra hangolódunk, hogy elsőre csak megfigyelés.
Önmarcangolás, önítélet, ön-ostorozás mind szóval, mind gondolattal szintén egy olyan automatizmus, amely nem ésszerű - ha látjuk magunkon mit nem szeretünk, miért nem változtatjuk meg, ahelyett, hogy csak nézzük, hogy csináljuk, aztán elítéljük, de nem változ(tat)unk.
Ha változni akarsz, s kattog benned, hogy "majd jobb lesz", nem biztos, főleg, ha csak jönnek a gondolatok.
Az, amit én javaslok, ha jól csinálod, segít, ha nem csinálod jól, de akarod, akkor egy idő után rájössz, hogy lehet jól, de ha nem akarod, nem csinálod s kész, de akkor tudod - mégsem annyira szörnyű a szenvedés, vagy a szenvedésnek ítéled léted, tehát lehet, hogy még mész egy kicsit lefele, csak tudd - egy ponton neked kell nemet mondani a baromságra a fejedben, neked kell leírni a dolgokat és amint leírod a problémákat, a megoldás szintén nyilvánvaló lesz - kérdés, hogy valóban meg akarod-e oldani.
Ehhez el kell engedni dolgokat, főleg ha annyira rossz, akkor meg lehet és érdemes is kérdőjelezni mindent, még önmagamon belül is - bármiben meg lehet változni, csak gondolj rá, ha pisztolyt fognának a fejedhez, biztos gyorsabban írnál - nos, ha zavar az egód, akkor az írás pont ilyen pisztoly az egó virtuális fejének - mert lelepleződik s a végén kiderül, hogy nem is valódi:)
Legközelebb egy konkrét példán megyek végig, hogy is lehet az önmegbocsátás gyakorlati módszerével elkezdeni felhalmozni egy önerőt belül, hogy kimásszunk a saját magunk ásta gödörből.
Ha nem megy az írás - beszélj arról, miért nem megy az írás - diktafonba, kamerába - s ne ítéld, csak figyeld meg, mintha egy másik embert hallgatnál - de az írást nem lehet megúszni - írni kell, ha megoldás kell, ez az út, ha túl sok a gondolat, fájó érzelem, azok leállíthatatlanok, kontrollálhatatlanok, írás a segítő.
Ismétlés is hasznos lehet - persze értelmes szavak, nem óm táre túttáre, hanem konkrétan, tettel kapcsolatos szavakkal
ELDÖNTÖM, HOGY MEGVÁLTOZOM, ezt ismétlem, amíg nem vagyok elég határozott. S közben meglátom határozatlanságom, megkérdem miért vagyok ilyen, amilyen.
Ha nem megy másképp, mástól is lehet ideiglenesen segítséget kérni, de külső feltételekhez sokáig nem érdemes kötni az erőt, akaratot, döntést, mert akkor ha egyedül vagyunk, minden pokoli visszajön - ezért egyedül is kell csinálni, de az elején lehet kis lendítést kérni mástól, nem szégyen az, nekem is voltak pillanatok, mikor kellett mások támogatása.
Mára ennyi, de ha nem tudsz írni, akkor lehet, hogy még nem szenvedtél eleget vagy nem is akarsz változni s akkor én sem koptatom tovább a billentyűzetet:)
Ha jó vagy angolból, van egy online kurzus, azt a saját tempódban, saját magad csinálhatod, gyakorlatilag hasonlókat mutat, mint én tömörítek össze pár mondatban, de sokkal jobban elmagyarázva, kiterjedten, "saját" "támogató emberkével"(buddy) a rendszerben, akivel lehet kommunikálni, bár a kurzus magától értetődő.
Ezt a kurzust-tanfolyamot azok segítenek emberkenek csinálni, akik hasonló támogatást már kaptak és realizálták, azt adni, amit kapunk gyakorlatilag egyenlő azzal, hogy azt adjuk, amit kapni szeretnénk.
http://lite.desteniiprocess.com
No comments:
Post a Comment