[JTL 155] Lelki szenvedés abbahagyása

(For a while I am going to write in Hungarian for a specific kind of Self-support - desire for rebound/relationship-"pain in the soul"-kind of feelings what "I cannot fulfill" for the reasons self apparently cannot change.)

Egy ideig magyarul fogok írni - egy bizonyos témáról, ami körülöttem több ember agyát lepi el, annyira, hogy nem is igazán tudnak a "normál" értelemben vett (a lehetőségekhez képest) egészséges-boldog életet élni tovább, mindig csak szomorkodás, sírás, kilátástalanság és magány.

A JTL az írásaim elején azt jelenti, hogy Journey to Life - egy egy csoportos megmozdulás, egész sok ember ír s számozza, ezáltal mutatván azokat a napokat, amikben önismereti-jelleggel blogol az ön-őszinteség kiindulóponttal, hogy megváltozzon, a világra megváltozást javasoljon.
Egyre fontosabbá válik, hogy az emberről tudni lehessen, valójában ki ő, mit csinál, mik az értékrendjei, "milyen fából faragták" - főleg, ha felelős posztot vállalna az úgynevezett civilizációban, azaz mind a mikro-, mind a makro-közösségekben.
Erre remek lehetőség az internet, mindenki megoszthatja mással azt, ami fontos számára(, hogy meg legyen osztva).

Számomra s kedves "desteni fórumozó" barátaimmal úgy látjuk, a belső utunk, a saját hibáink felismerése nem az elrejtőzésre, titkolózásra ad okot, hanem ellenkezőleg: a további feltárásra, megnyílásra s megosztásra, elvégre is a paranoiáim, fóbiáim valójában nem én vagyok, főleg, ha egyszer úgy határozok, hogy abbahagyom őket(azaz saját magam azon részeit, akiként ezeket "csinálom"). Megosztván - magamat és másokat egyaránt támogatok:

• Magamat, mert az elmém nem egy zárt, titkos univerzum lesz, hanem mások is megértenek, miben vagyok, persze lehetnek genyózók, de nem jellemző, inkább ha visszajeleznek, abból megintcsak tanulhatok, letesztel

• Másokat, mert ha őszintén viszonyulok magamhoz, belátok dolgokat és tényleg megváltozom s ezt a gyakorlati utat megosztva más is felismerhet, csatlakozhat, változhat, javulhat.

Önismeret, ön-változtatás - ki vagyok én, ha saját magam nem tudom megváltoztatni? Hogy lehetek biztos abban, hogy aki vagyok, én vagyok s nem csak egy automatizmus, ha képtelen vagyok megváltozni bizonyos dolgaimban - főképp azokban, ami nekem nem jó, ami másoknak nem jó?

Ezt a folyamatot, mivel belátom, ez maga a valóság - teremtés megváltoztatása - önmagam megváltoztatása - egyfajta misztikumoktól lemeztelenített isteni cselekedetnek is fel lehet fogni, persze a profán, hétköznapi értelembe vehető fizikai valóságot, mint mércét szem előtt tartva.

Azaz bárki gondolhat, érezhet akármit - egyenlően osztozunk a földön, a vízen, a levegőn, a tűzön: enni, inni, pihenni s egészégre törekedni mindenkinek kell - ezért felismertük egymásban ezt az ÉLET szikráját, amely egyenlő mindenkiben, ezt kell szem előtt tartani s nem a személyes mániákat, bár amíg azok dominálnak igenis foglalkozni kell velük, mert azzá váltunk szokásainkból eredő tetteink s azok ránk visszajövő következményein s ezeknek kölcsönös függve keletkező láncolatainak ciklikus ismétlődésén keresztül: mi magunk vagyunk a teremtő, a teremtett a teremtés eme folyamatán keresztül.
Ezt felismervén semmilyen külső felelősséghárítást nem téve fölénk-mögénk-alánk-elénk: saját magunk vagyunk önmagunk istenei-sátánai.

Nekem ez egy nagy kihívás, mivel az én "személyiségem" kissé más, kellő baj-szenvedés esetén van egyfajta klinikai tiszta elme állapot, amiben nemcsak pusztán logika, de a hétköznapi értelemben vett józan paraszti ész kezd el dominálni, ami minden esetben a legjobb gyakorlati megoldásokra hajlít - s minél többet cselekszek így, ez válik alaptermészetemmé belátván, hogy idáig olyanokban vettem menedéket, amik nem voltak valódiak.

Persze, bizonyos keretek között lehet játszani, kísérletezni, akár élvezni is érzelmi-hangulati hullámokat, de amikor már képtelenek vagyunk ezt irányítani és folyton csak a szenvedés van, akkor nyilvánvaló, hogy elvesztettük valódi öntudatunkat és automatizáltuk énünket oly módon, ami nem jó számunkra s mégsem hagyjuk abba, nem tudjuk, összezavarodtunk...

Nemcsak azért nem hagyjuk abba, mert nem tudjuk, hanem mert valójában nem akarjuk.

Azzá válván, aként definiálva önmagunkat, ami a szenvedést okozza fel sem merül, mint lehetőség leállítani azt, akikké váltunk.

Próbálok a leges-leglényegretörőbb lenni s szintén kihívás magyarul írnom(egy ideje az angolul író személyiségem automaziáltam idáig)

Ha egy pillanatra is engedélyt adok magamnak belül arra, hogy gondolatok, érzelmek jöjjenek automatikusan, s a lényiség-énemmel szinte "hátradőlve" reagálok ezekre, mint belső valóság - ezek szinte "maguktól" jönnek bennem, s felhalmozódnak, gondolatcsatornák, érzelmi ösvények formálódnak s aztán mindig ugyanazokban a mintákban mozgok s általában ezt nevezzük "én"-nek.

A gondolatok a fejben nyilvánvalóan felhalmozódnak, csak azért nem vesszük észre, mert mindig mindent eldobunk, amikor jön az újabb gondolat - mint az ember, aki a TV-t nézi s ezért van, hogy egy átlag TV-zőnek 8 másodperces a fókuszálóképessége, figyelme - mint a kiscicának - aztán jön az új élmény s az előzőt látszólag elfelejti.

Nos, valójában nem felejtünk, csak ráálltunk mindig erre a műsorra belül - gondolatok, hangulatok, érzelmek az ÉN, ezért az az elsődleges, nem ismervén fel, hogy az csak egyfajta önreflexió, hogy mit engedünk meg, minek alapján, milyen értelembe véve különülünk el saját magunktól pont ezek által.

NEM mondom, hogy azok rosszak, pusztán egy aspektusunk, amit azért is nem élünk meg/ki a másokkal is megosztható fizikai valóságban, mert lépésről lépésre elfogadtuk és megengedtük azt a tendenciát, hogy "befele éljük meg" a dolgokat, ami aztán nől, gyarapszik, rétegződik, automatizálódik.

Mert kifele, a világba úgy véljük, társ hiányában nincs kit szeretni, nincs kitől megkapni azt, amire szükségünk van, nem is kérdezvén meg önmagunkat elveszünk saját magunk kreálta üregek mélységeiben.

"Szerencsére" magam is jártam ezen az úton - nem mondom, hogy csodás volt, valódi POKOL: iszonyatosan szenvedtem, egy ideig, amikor az egyetemre jártam, oly mértékű intenzitásokat talán sosem tapasztaltam magamban, mikor minden aspektusommal, egész lényemmel, az összes porcikámmal egyetlen egy dologra hangolódtam rá, méghozzá, hogy Ővele legyek.

Minden ami volt bennem, mindaz, aki voltam előtte, fokozatosan távolodott s eltörpült az izzó s elsöprő vágy tornádójában, melynek közepén, mint egy magányos, őrült mágus álltam és szemléltem az egész valóságom szétesését, miközben egyetlen egy pontra fókuszáltam belül is és kívül is:
A vágyam, hogy Ővele legyek, a párom legyen, fogadja el szeretetem és viszonozza.

Halálközeli élményeim voltak ez ügyben, nem részletezem, de az alkohol a végletekig katalizálta elképesztő mértékű sóvárgásom Őiránta s többszöri visszautasítások után életem teljesen értelmetlennek tűnt és valóban véget akartam vetni a szenvedéseimnek. Üvöltő, vonyító, fejemet szó szerint a falba verő megveszekedett vadállat módjára sodródtam balhékba s vandalizmusba s sokan csak azért nem ütöttek szét őket borzasztóan zavarván, mert tán tekintetemmel találkozván megértették azt a végtelen, reménytelen szomorúságot, amit lehet, hogy megszánva, attól megrettenve megértették, ennél nagyobb szenvedést úgysem kaphatok, mint amiben éppen vagyok.

Hahaha, jó kis költői kép, bár nem túlzás - feltehetőleg a reménytelen szerelem mindenkinek ilyesmi dajdaj belül...

Nos, ez pár hónapig teljesen magával ragadott, aztán lépésről lépésre képes voltam felegyenesedni s újra emberré válni - hozzátenném persze, hogy akkoriban nem a legjobb megoldást választottam, tehát teljes mértékben nem oldottam meg az akkori agybajom(az csak később, az önmegbocsátással kezdődött 2007 körül s most is tart, de már jóval stabilab vagyok, másokat is képes vagyok figyelembe venni stb), de egy év múltán akkori vágyálmom tudati tárgyával mi végülis összejöttünk és szerelmes párként együtt laktunk - de előtte hosszú-hosszú hónapokig jártam a pokol legmélyebb bugyrait, s csak szerencsének s jótékony egyetemi társaimnak köszönhető, hogy nem léptem villamos alá vagy ugrottam ki az ablakon.

Egy szó, mint száz: jártam arrafele, értelek, hallak, tudom micsoda fájdalom tud belül lenni s mégis itt és most azt írom, mondom, küldöm, sugallom, rezgem, hogy ez a szenvedés nem szükséges, sőt javaslott apró lépésekkel elkezdeni megérteni s kimászni belőle s meghaladni, elkezdeni valóban élni.

Igen, meghaladni, elengedni, mert ezen túl vár az igazi énünk, aki most legbelül csupán egy apró gyertyalángnak tűnik, néha szinte ki is lobbanni látszik, de az a kicsi szikra, míg testünkben fizikai szívünk dobog: ég és helyesen táplálva újra lobogni fog.

Ilyesmi témában fogok írni egy pár alkalommal még, behozom az önmegbocsátást s konkrét példákon át javaslok egyfajta hozzáállást, amely nekem(s másoknak is) megadta azt a tudatosságot és erőt, mellyel képes voltam meggyógyítani saját magam elmebaját és újra képesnek lenni egy egészséges és nemcsak magam, de másokat is támogató szociális életre.

Egyáltalán nem célom okoskodni, azon túl vagyok rég, sőt a Mátrixos Morpheus-kodásos korszakomon is, most pusztán látom, belső csendben érzem azt a szenvedést, amit néhány körülöttem lévőek mutatnak és természetesnek tűnik, hogy mindaz, amit én tehetek, hogy segítsek megteszem, DE

Neked kell eldönteni, akarni, ellenállások közepette jelen maradni és cselekedni - még akkor is, mikor semmi értelem, semmi haszon, SEMMI sem sugallja ezt belül, mégis, csak feltétel nélkül bíznod kell önmagadban.

Szintén fontos, hogy eleinte az írást fogom javasolni, mivel
-1 legolcsóbb pszichoterápia
-2 "én" csinálom, eleve cselekedet, erőt ad, a fizikai valóságban teszem(megmarad papíron-fájlban), nem az elmémben cikázok
-3 a sok kavargó érzés, gondolat lelassul, miközben írunk - szóról szóra jönnek a dolgok s közben, utána is értelmezhető(ha az jön, hogy érthetetlen, akkor tovább írunk, lassulunk)
-4 esetleg mások is elolvashatják - ez szintén félelmetesnek tűnhet elsőre, de vannak, akik nagyon durva dolgokon mentek át s megértik az őrült elmét, nem ragadja el őket, képesek nem ítélni - főleg azok, akik régóta írnak őszintén valószínű hasonlókon mentek át
-5 nem kell megosztani blogra, facebookra, bár az egy ponton túl elég nagy integritást tud reflektálni - vállalom-e szavaim, tetteim, valóban változni akarok, s meg is teszem vagy csak írogatni róla, mások is tudják, min megyek keresztül, nem csak az időjárás a téma s felelősséget vállalok magamért, esetleg ha más is olvassa, támogatást kaphat vagy javaslatot tehet

Itt jön általában az, hogy
-"régen írtam én már"
-"nem az én módszerem"
-"nincs miről írnom"
-"képtelen vagyok szavakba önteni"
-"félek meglátni mi van belül"
-"ellenállásom van, hogy leírjam"
-stb

Ha gondolatok vannak, azt le lehet írni - ha nem írjuk le, azok csak fokozódnak, energiát termelnek, negatív érzelmekbe fokozzuk vele magunkat, aztán a szar érzés jön, s nincs hatalmunk felette, pedig minden egyes gondolat, amit elfogadunk belül a problémás dolgokkal kapcsolatban s azt megengedjük: egy-egy lépés a szar érzés fele.

Hiába a mantra, a tantra, a pia, a drog, a hektikus társkeresés - általában azok csak újabb rétegek lesznek a hagymán, míg belül már erjed a közepe...

Amint leáll a meditáció, kimegy a cucc, odébbál a partner, énünk jelenlegi tendenciája magától visszatér - mert valójában sem nem értettük meg, se nem változtattuk meg magunkat, tehát a valódi "munkát" elkerülni lehetetlen.

Le kell ásni a legmélyéig, s olyan szintű belátásnál már maga a felismerés is segítő, de a tudatosodáshoz vannak gyakorlati módszerek, afféle Neuro-Linguistic Programming, de annál sokkal életszerűbb, érthetőbb...

Szavak által lettünk, szavak által vagyunk és szavak által leszünk - kimondani, írni s tenni is ugyanazt lenne a nagybetűs ÉLET, nos ha ezek eltérnek, az súrlódást, konfliktust szül először belül majd kívül - ezeket össze lehet és érdemes is hangolni - nem csak önmagunkat, de másokat is egyenlően figyelembe venni.

Lépésről lépésre haladok, rétegről rétegre hámozom személyiségem szó-alapú struktúráit, emlék után emlékeken megyek újra át - s leírok minél többet. Ez túlagyalásnak, megszállottságnak, agyanalízisnek tűnhet, de ha józan paraszti ésszel nézzük - valójában, amikor szomorkodunk, szenvedünk "lelki" fájdalmaktól - akkor valójában pontosan ezt tesszük - beakadt a lemezjátszó, ugyanazok a gondolat s reakció s érzésminták ismétlődnek folyton, amíg nem állítjuk le, de ahhoz előbb meg kell érteni mi az és hogyan keletkezett.

A legfontosabb matematika, amire a világmindenség épül az 1+1=2 - s a lelki bajaink ahogyan a felhalmozódással lettek azzá, amit most tapasztalunk - ugyanilyen felhalmozással csak annak megértése, leállítása, meghaladása kiindulóponttal ez abbahagyható.

Fontos a polaritást, az ellentéteket is elengedni - nem pozitív, nem negatív semmi - csak az elménkben - ezt a szemléletet lehet tanulni, gyakorolni, élni - s bármennyire is jónak tűnik, ami jó érzést kelt - az össze van kapcsolva azzal most, amivel a rosszat generáljuk - egyfajta abszolútértéket kell tudni látni ebben az ön-korrekciós fázisban - tehát a +1 s a -1 abszolútértéke szintén 1.
Minden gondolat, érzés ez a fajta polaritás mentén létezik az elménkben - elő-ítélet - automatikus definíció - persze ezen túl lehet a józan paraszti ész - nem kell macskaszart rossznak gondolni, hogy ne szagolgassuk.

Cselekedni, mégsem definiálni dolgokat sokat segíthet, ezt is érdemes elsajátítani tehát - kifejezetten kiemelve saját életünk élményeire.
Nem ítélni, hisz bármi, amit most megítélünk, egy olyan ítélő-aspektusunk, aki eleve rabja az automatikus ítéletnek, tehát arra hangolódunk, hogy elsőre csak megfigyelés.

Önmarcangolás, önítélet, ön-ostorozás mind szóval, mind gondolattal szintén egy olyan automatizmus, amely nem ésszerű - ha látjuk magunkon mit nem szeretünk, miért nem változtatjuk meg, ahelyett, hogy csak nézzük, hogy csináljuk, aztán elítéljük, de nem változ(tat)unk.

Ha változni akarsz, s kattog benned, hogy "majd jobb lesz", nem biztos, főleg, ha csak jönnek a gondolatok.

Az, amit én javaslok, ha jól csinálod, segít, ha nem csinálod jól, de akarod, akkor egy idő után rájössz, hogy lehet jól, de ha nem akarod, nem csinálod s kész, de akkor tudod - mégsem annyira szörnyű a szenvedés, vagy a szenvedésnek ítéled léted, tehát lehet, hogy még mész egy kicsit lefele, csak tudd - egy ponton neked kell nemet mondani a baromságra a fejedben, neked kell leírni a dolgokat és amint leírod a problémákat, a megoldás szintén nyilvánvaló lesz - kérdés, hogy valóban meg akarod-e oldani.

Ehhez el kell engedni dolgokat, főleg ha annyira rossz, akkor meg lehet és érdemes is kérdőjelezni mindent, még önmagamon belül is - bármiben meg lehet változni, csak gondolj rá, ha pisztolyt fognának a fejedhez, biztos gyorsabban írnál - nos, ha zavar az egód, akkor az írás pont ilyen pisztoly az egó virtuális fejének - mert lelepleződik s a végén kiderül, hogy nem is valódi:)

Legközelebb egy konkrét példán megyek végig, hogy is lehet az önmegbocsátás gyakorlati módszerével elkezdeni felhalmozni egy önerőt belül, hogy kimásszunk a saját magunk ásta gödörből.

Ha nem megy az írás - beszélj arról, miért nem megy az írás - diktafonba, kamerába - s ne ítéld, csak figyeld meg, mintha egy másik embert hallgatnál - de az írást nem lehet megúszni - írni kell, ha megoldás kell, ez az út, ha túl sok a gondolat, fájó érzelem, azok leállíthatatlanok, kontrollálhatatlanok, írás a segítő.

Ismétlés is hasznos lehet - persze értelmes szavak, nem óm táre túttáre, hanem konkrétan, tettel kapcsolatos szavakkal

ELDÖNTÖM, HOGY MEGVÁLTOZOM, ezt ismétlem, amíg nem vagyok elég határozott. S közben meglátom határozatlanságom, megkérdem miért vagyok ilyen, amilyen.

Ha nem megy másképp, mástól is lehet ideiglenesen segítséget kérni, de külső feltételekhez sokáig nem érdemes kötni az erőt, akaratot, döntést, mert akkor ha egyedül vagyunk, minden pokoli visszajön - ezért egyedül is kell csinálni, de az elején lehet kis lendítést kérni mástól, nem szégyen az, nekem is voltak pillanatok, mikor kellett mások támogatása.

Mára ennyi, de ha nem tudsz írni, akkor lehet, hogy még nem szenvedtél eleget vagy nem is akarsz változni s akkor én sem koptatom tovább a billentyűzetet:)

Ha jó vagy angolból, van egy online kurzus, azt a saját tempódban, saját magad csinálhatod, gyakorlatilag hasonlókat mutat, mint én tömörítek össze pár mondatban, de sokkal jobban elmagyarázva, kiterjedten, "saját" "támogató emberkével"(buddy) a rendszerben, akivel  lehet kommunikálni, bár a kurzus magától értetődő.

Ezt a kurzust-tanfolyamot azok segítenek emberkenek csinálni, akik hasonló támogatást már kaptak és realizálták, azt adni, amit kapunk gyakorlatilag egyenlő azzal, hogy azt adjuk, amit kapni szeretnénk.

http://lite.desteniiprocess.com

[JTL 29] Önmegbocsátás első tapasztalatok folytatása

Folytatván begépelvén ezt a monológomat:


Első fele itt található

• [JTL 27] Tala önmegbocsátás: első tapasztalatok: 2007 Desteni

Második fele:(15. perctől)

"Tehát ezekből kiindulva az önmegbocsátás nekem valójában azt mutatta meg, hogy egyszerűen leírom azt, amit látok magamban és ez tényleg a hagyma rétege - tehát, hogy így látom, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak például, hogy automatikusan egy bizonyos fajtájú, bizonyos alakú nőre ha ránézek, egyszerűen jön ez a szexuális energia és "uaaaa". Ezt igen könnyű megérteni, és valójában ezt mindig megkérdőjeleztem magamban, mert bizonyos állapotokban ez volt, bizonyos állapotokban egyszerűen képes voltam a lényt látni, tehát a nőben látni  önmagam, mint a lény, tehát, hogy a szemébe nézni és nem rabul ejtődve mondjuk a külső testére, hiszen abban a pillanatban lehet, hogy nem is számít, hiszen éppen beszél hozzám, mond valamit és akkor az számít, amit mond, ahogyan mondja, nem az, ahogyan a teste mondjuk megformálódott.
És, hogy nincs avval semmi baj, ha a testére fókuszálok, csak nem tetszik az, amikor automatikusan befolyásolódok, egyszerűen akkor irányítódok a körülmények által és ez nagyon-nagyon kevés embernek tűnt fel körülöttem, még akkor sem, amikor mondtam.
Ezért nekem az önmegbocsátás valójában igen jó és hatékony módszernek kezdett bizonyulni arra, hogy egyszerűen azokat a következményeket és már meglévő, idáig nem realizált felelősségeket, amiket láttam magamban, egyszerűen kiírjam magamból és a gyakorlat nagyon egyszerű - valójában ez nem is egy gyakorlat, hanem ez már maga az önmegismerés és a realizáció fizikai útja, mert ahogyan leírom magamban, hogy megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól beismerni, hogy ez a szexuális vágy például egyszerűen időnként elrabolja a jelenlétem, időnként kiszakít a fizikai jelenlétből, ami szintén csak körülményekhez kötött - tehát,hogy megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy bizonyos körülmények között, bizonyos fajtájú, külsejű, bizonyos rezgésű, bizonyos hangulatú nőkre egyszerűen automatikusan egyfajta szexuális vággyal szembesülök. S aztán ez ez egy réteg.
Következő réteg pedig, hogy megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy felismerjem, hogy ezt elfojtom magamban.
Például, amikor  a párommal együtt vagyok és tudom jól, hogy őt zavarná, úgymond féltékenység vagy önbizalomhiány lépne fel benne, ha mondjuk én ott a szeme láttára egyszerűen kifejezném ezt a szexuális vágyat másfajta nők felé - mondjuk úgy, hogy ezt a párommal előtte nem beszéltük meg, nem tisztáztuk le, nem állapodtunk meg abban, hogy mi a legjobb a kettőnknek és azt nem tartjuk be; és ha automatikusan belemegyek ilyen reakciókba, valójában olyan felelősségpontoknak vagyok "nem tudatában", amiknek a következményei gyakorlatilag visszafordíthatatlanok.
És ezekkel szembesülvén, valójában az önmegbocsátással egyszerűen ráébredek a már elfogadott és megengedett felelősségekre, amit idáig nem akartam észrevenni, hogy valójában az én felelősségem, hogy részt veszek benne, hogy nem próbálom meg megérteni, hogy nem próbálom meg leállítani.
Egyfajta tudatosodás, szó szerinti tudatára ébredése annak, hogy mi van.

És például a mantra meditációban, amikor "ombenza szato szamaja brrr szama szbrrbrbrbr " - amikor ezt mondom, nem szó szerint ébredek tudatára magamnak, hanem ebben meditálok, közben vannak dolgok, amiket így képzelek, vagy egyszerűen elhelyezek, vagy nem tudom mi, vagy így a buddha, úgy a buddha, oké - de ezekkel a közvetlen szavakkal, amik közvetlenül gondolatokként jönnek fel bennem, közvetlenül, direktbe, SZÓ SZERINT tudatára ébredek azoknak az automatikus folyamatoknak, amik belém lettek programozva, vagy a családom gyerekkoromban által, vagy önmagam; a filmek; a regények; a vágyálmok vagy az iskolában történtek alapján, amikoris még nem voltam teljesen kifejlett, úgymond "önbizalommal teli" teljes személy, hanem féltem, reakciók voltak bennem, nem voltam magamba biztos, mégis valahogy helyt kellett álljak, és azokban a pillanatokban hoztam bizonyos döntéseket, ismételtem bizonyos gondolatokat, amik egyszerűen szokássá váltak, amiknek most nem vagyok a tudatában, mégis bizonyos helyzetekben irányít, mégis bizonyos helyzetekben kiszámíthatóvá tesz, és valójában azt eredményezi, hogy befolyásolnak ezek a pillanatban, valójában irányítanak bizonyos pillanatokban, úgy, ami nem a legjobb számomra, úgy, ami nem a legjobb a többi résztvevő, mondjuk az a nő, akire ránézek és egyszerűen elkülönítem magam evvel a szexuális vággyal, evvel a szexuális fantáziálással magamban, hogy "ó de jó lenne, meg ú mit lehetne, meg hmm hmm", és valójában azokban a pillanatokban nem vagyok jelen, hanem ismétlődik a program, beakadt a tű a lemezjátszón. Ugyanaz és és ugyanaz ismétlődik. És valójában addig lehet, hogy közöl velem valamit az a lény - lány-lény s nem vagyok a tudatában, mert egyszerűen elsodornak azok a reakciók, amik belülről törnek fel automatikusan a külsö körülmények által.

Ezekre az önmegbocsátást úgy kezdtem el gyakorolni, hogy volt bizonyos pár dolog az életemben, amiket szó szerint úgy könyveltem el magamban, hogy nem tudok magamnak megbocsátani.
Amiket direkt, nyilvánvalóan és azonnal tudtam, amikor megtettem, hogy nem volt szép, ezek csúnya dolgok voltak és ezeket igazából egy ilyen kis zárba magamban eltemettem legbelül, és ott bent, ot igazából ha oda valahogy bejutottam, valahogy kinyílt, vagy reagáltam vagy feljött vagy ráasszociáltam, nem volt jó érzés, mert tudtam mindig, hogy olyanokat tettem, ami nem volt fer, nem volt jó, ha úgy tetszik: gonosz - nem gonoszság, de valahogy negatív volt. Ez pontosan kettő ilyen darab volt az életemben, amikkel így éreztem, és bőven elég volt ahhoz, hogy sosem merjek úgy abszolút tökéletesen, békében akárkinek a szemébe nézni.
Az egyik az volt, mikor a kutyám láncra volt kötve kiskoromban és egy bottal játszottam és valahogy megijedt. Lehet, hogy véletlenül bántottam, de nem, inkább az volt, hogy játszottam a bottal és próbáltam poénra venni valamit, és a kutyám megijedt, egy pumi, Buksi, teljesen mindegy és a kutyám megijedt és megharapta a lábamat. Nem volt komoly, nem volt igazából - egy icipicit talán volt egy kis vér, lejött a bőr, megharapott ijedtében és látszott, hogy azon nyomban meghunyászkodik és megbánta ő is és nem volt jó, de egyszerűen annyira megijesztettem, hogy előhozta ezt benne, megharapott, én meg akkor annyira dühös lettem, hogy fogtam egy botot és ütöttem vele és megütöttem a kutyámat, amikor teljesen ki volt szolgáltatva nekem és valójában amint megtettem, éreztem, hogy ezt nem kellett volna, ez nem volt szép dolog és valójában ez egy nyomot hagyott bennem, nem voltam túl idős, tizen, maximum középiskola lehetett.
És valójában akkor úgy éreztem, hogy ezt nem kellett volna megtenni de már nincs visszaút és valójában - sok-sok valójában, mert valójában az van, ami történt, hogy megütöttem, amikor nem kellett volna és csúnyán bántam vele és ez zavart, és ez sokszor zavart, időnként feljött, de képes voltam elfojtani magamba igen mélyre, hogy ez ne befolyásoljon általában, de úgymond "gyengébb" pillanataimban néha eszembe jutott, és mindig azt éreztem, hogy nem tudok megbocsátani magamnak ezzel kapcsolatban.
Egy másik dolog az volt, amikor a párommal egyszer Pesten egy boltba voltunk, egy abc-ben és annyira feszült voltam, valószínű munka után, fáradt, ingerült és kérdezősködött és nem akart rosszat, de annyira úgy definiáltam, hogy felcseszte az agyamat, valójában én idegesedtem fel, hogy feszültségemet nem tudtam máshogy levezetni, hogy így dühömben fizikailag bántottam őt és olyan helyen tettem ezt, hogy utána egy hétig mondott, hogy fáj neki.  És az volt a második olyan dolog életem során, amit azt éreztem, hogy nem volt fer, nem tudtam magamnak megbocsátani. És ő megbocsátott nekem, ő továbblépett ezen, de valójában magamnak nem igazán. Ezáltal úgy éreztem, hogy ez a két pont, akármennyit is meditáltam, akármennyit is próbáltam bizonyos módszereket, amíg nem szembesültem a Desteni-módszerekkel, nem tudtam úgymond egy szintre emelkedni ezekkel, nem tudtam eggyé és egyenlővé válni azzal, amit tettem, hogy aztán képes legyek megbocsátani magamnak szó szerint.
Ezért hát az önmegbocsátást, Jack a fórumon javasolta egyszerűen, az elején hónapokig olvastam  a már meglévő tananyagot, amit irdatlan sok dolgot toltak fel a netre, amiket egy maréknyi ember írt akkoriban 2007-ben. Hónapokig tartott, míg elolvastam és az interjúkat meghallgattam.
És aztán elkezdtem írni. Elkezdtem írni az életemről, hogy magam elé tudjam tenni, ahogy javasolták, mert ez tetszett ez a megbocsátás dolog, mert valójában szó szerint ezen akadtam be, hogy nem tudtam megbocsátani bizonyos dolgokban magamnak, ezért ezzel kezdtem.
Leírtam a kutyával kapcsolatban, leírtam a volt párommal kapcsolatban, hogy miért nem tudtam megbocsátani magamnak, és mit nem tudtam megbocsátani magamnak és valójában mi történt bennem és minél többet írtam magamról, annál jobban láttam a körülményeket, a külső feltételeket, amikre reagáltam belül, amilyen voltam.
És minél többet írtam róla, annál jobban megismertem azt a helyzetet, amiben ezt elkövettem. És minél többet írtam erről, annál jobban feltártam magamban a kiindulópontját annak, amiért tettem. És igazából az, hogy még mindig hibáztatom és elítélem magamat, egyszerűen azt mutatja, hogy valójában nem változtam meg, mert ha megváltoztam volna, nem zavarna többé, hanem tanultam a hibámból, továbbléptem.
De erre képtelen voltam, amíg nem tudatosítottam, amíg valójában nem néztem szembe a következményekkel, hogy mit tettem, ezért az önmegbocsátás erre igen hatékonynak bizonyult.
Képes voltam szembenézni magammal és az önmegbocsátást arra alkalmazni, amit úgy definiáltam előtte, hogy képtelen lennék megbocsátani magamnak.

Tehát ez volt az első olyan dolog, amikor én magam szembenéztem dolgokkal és én magam eldöntöttem, milyen irányba akarok változni és én magam tettem érte és én magam használtam egy módszert, teljesen, szó szerint tudatosan arra, hogy egyszerűen valóban meghaladjam, transzcendáljam azt, ami ott és akkor történt és, hogy képes legyek annyira látni, hogy bízhassak magamban, hogy soha többé nem teszem ezt meg, mert valójában megbántam, de ahhoz írnom kellett és le kellett írnom a megbocsátást és ki kellett mondjam a megbocsátást, a hangomban érezni kellett fizikailag a rezgést, a határozottságot, hogy megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, azt, hogy a kutyámat megütöttem, amikor ki volt szolgáltatva nekem és én megijedtem és haragos voltam és frusztrált fiatalkoromban és valahol le akartam ezt vezetni, és, hogy az iskolában engem igen sokan szívattak, mert más voltam, mint a többi, mert vékony voltam, fehérbőrű, mert nem voltam beszédes, mert folyton járt az agyam, satöbbi, satöbbi és ezért felgyülemlettek bennem ezek az energiák, amiket hirtelen olyan irányba adtam le, ami látszólag egy jó ötletnek tűnt abban a pillanatban és azon nyomban, mikor megtettem, kiderült, hogy nem, tehát ezt végig kellett járnom és ezt a pár dolgot én végigjártam és azt láttam, hogy megszabadulok.
Nem konkrétan szabadulok meg, hogy elképzelem, hogy misztikus dimenziókban szabadság van vagy meditálok azon, vagy gyakorlom a szabadság érzését, hanem egyszerűen azt tapasztaltam, hogy a tudatomban ott az így kienged. Tehát egyfajta lazaság, egyfajta belső csend lépett fel.
Addig írtam a megbocsátást evvel kapcsolatban, addig írtam, amíg egyszerűen már nem jött ki több, amikor már egyszerűen képes voltam csak itt lenni, és nem volt reakció, nem jött több gondolat. Kiírtam minden gondolatot, addig írtam, amíg csak jött, és aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy oké, nincs több. Most ebben a pillanatban üres vagyok. Most ebben a pillanatban tiszta vagyok.
És ez volt az, ami elkezdett az önmegbocsátás felé úgymond úgy vinni, hogy képes legyek bízni ebben, de nem mint egy különálló módszerben, hanem, mint saját magamban.

Hasonlóképpen fogom folytatni. Köszönöm."

Mindenféle nyelven írnak emberek minden nap arról, hogy is változnak meg a Journey to Life csoportban, akinek bárki tagja lehet - már az támogató lehet, hogy ha valaki beleolvas ezekbe és felismer egy-egy mintát magában, ami nem őszinte saját magával, a világ máris valóban jobb irányba halad, köszönöm!