[JTL 92] Ön-megbocsátás: gyűlölet

Ön-megbocsátás: gyűlölet

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, a gyűlölet szó-alapú, a szavak kapcsolata, amit elfogadok magamban, amik által reagálok, amiként és akiként megengedem magam létezni, reagálni, cselekedni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy gyűlöljek valakit, akárkit, valaki mást, akár saját magam, nem realizálván, hogy ez egy gondolat eredménye a fejemben, amivel megszállom magam és egy érzelmet, egy negatív energiát összekötök azzal, aminek reakciójaként tapasztalom s azt gyűlöljem, ami kiváltja.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a gyűlölet eredetileg mindig saját magam felé irányul, amit aztán projektálok, kivetítek másra, másvalakire, más dolgokra, eseményekre, helyzetekre, holott józan paraszti ész is azt "sugallja", hogy a gyűlölet bennem keletkezik, mint akiként, s amit elfogadok magamban, amit aztán kifejezek, hatást gyakorolok, kiöntök valakire, valamire.

Megbocsátom magamnak, hogy a gondolatok, érzelmek reakciójában, azokra annyira fókuszálván és figyelmemet teljesen beszippantván nem realizálom, hogy a gyűlölet, amit érzek, valójában mindig azért van, amit elfogadok és megengedek magamban, saját magammal kapcsolatban a világban lévő dolgokra automatikus reakcióimban.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam a megoldást, mint a belső lelassulást, lélegzést, introspekciót, ön-őszinteséget, ön-intimitást alkalmazni, hogy én, mint jelenlét legyek elég éber ahhoz, hogy meglássam, mikor, mitől és mire keletkezik a gyűlölet bennem és realizáljam, hogy valójában ez csak egy energetikai addikció arra, hogy ne kelljen felelősséget vállalnom azért, akivé, amivé engedtem magam válni, mert akkor tisztán látnám azt, amit okozok magamnak, a világnak ezáltal, s nem tudnám magam elviselni eképpen s meg kéne változnom, amitől félek, nem akarok, mert az, ahogy most definiálom magam, azt nevezem énnek, ezért attól való eltérést úgy tapasztalnám, elveszítem önmagam, aki vagyok, akiként úgy definiáltam magam, mint jó lennem.

Megbocsátom magamnak, hogy menedéket vettem a gondolatokban, ítéletekben, nem realizálván azt, hogy azokkal megcsalom magam, becsapom magam, mert a gondolatok mindig a múltban történt elkülönülés, az egység és egyenlőség a dolgokkal, a léttel, önmagammal s másokkal való következménye, amit aztán újra- és újra megteszek, mintegy elfogadom magam, mint elesett, elkülönült, elítélt, mert valójában mindig önnös önmagam ítélem meg a gondolatokkal, de ennek nem lévén tudatában, a gondolataim használom arra, hogy meghatározzam ki vagyok, nem látván át, hogy a kiindulópontom a félelem, pont az a fél elem, ami elkülönltségében a másik féltől egyként és egyenlőként létezni megpróbál úgy tenni, mintha ez az elkülönülés valódi lenne, mintha a gondolat valóban a másikat írná le, holott az pusztán önmagam reflexiója másokon keresztül.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy minden utálat, gyűlölet kiindulópontja a félelem, a gondolatokban való menedékvétel a félelem alapján, az előítélet, az a definíció amit önmagamra gyakoroltam és kivetítem a világomba, másra, anélkül, hogy valaha is megvizsgáltam volna kereszt-hivatkozásokkal, józan paraszti ésszel, hogy a dolgok, amiket úgy ítéltem, valóban úgy vannak-e, s nem-e csak a múltban valamvel kapcsolatban konklúzióra jutottam és úgy maradtam, azóta sem vizsgálván meg, hogy valóban így van-e még, valóban ez vagyok-e még, valóban ez a leghasznosabb számomra és másokra, valóban őszinte vagyok-e magammal ilyenkor.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, hogy azért, amit érzek magamban valaki mást gyűlölni egyenlő azzal, minthogy a másikat valójában abszolút nem látom, tapasztalom, érzékelem, pusztán önnös önmagam, de azt sem, mint élettel egyenlő valódi értéket, hanem, mint félelmet, mint korlátot, mint elkülönülést, mint illúziót, amit ha nem tartok fenn, nem védek meg, akkor kiderül, hogy nem is én vagyok, amit szintén úgy definiáltam, hogy félelmetes, sőt azt sem vizsgálván meg, mi is ez a félelem, pusztán arra jutván, hogy "elkerülendő tapasztalni, átélni, szembenézni vele, belesétálni", ezért bármi, amit úgy definiálok, hogy félelmetes, elfogadom és megengedem magamban, mint tőlem látszólag elkülönült dolog, amivel nem konfrontálódok, nem foglalkozom vele.

Megbocsátom magamnak, hogy azt gondoltam, kézpeltem, hogy ha az általam elfogadott félelmeimet nem veszem elő, nem nézek velük szembe, nem hozom ide, mint jelen, s nem vizsgálom meg, hogy mi is az, akkor valójában önmagamtól különülök el, s nem realizálom, hogy az az aspektusom tovább létezik, ugyanúgy része a teremtésemnek, mint az a teremtmény, aki vagyok, s befolyásol, meghatároz, anélkül, hogy direktben látnám, tapasztalnám, mert úgy döntöttem, nem akarom látni, nem akarom tapasztalni.

Megbocsátom magamnak, hogy gyűlöljem saját magam azért, amilyen vagyok, amilyennek tapasztalom magam, amilyennek gondolom magam, amilyennek definiálom, érzem, látom, hallom magam, mert zavar, mert negativ reakciók jönnek fel automatikusan, azzal kapcsolatban, amit elfogadok és megengedek, amit teszek, amit nem teszek, és sosem lévén annyira józan eszemnél, hogy esetleg ezt a kapcsolatot magammal megváltoztassam, megnézzem mi kell ahhoz, hogy ne így lássam magam, hogyan is változzak meg, mi az, ami által arra jutottam, hogy nem akarok, nem tudok megváltozni.

Megbocsátom magamnak, hogy azért gyűlöljem magam, amit a múltban tettem és megbántam, szégyellem, sajnálom, hibáztam, elfelejtettem, direkt ártottam, ami zavar, amire nem vagyok büszke, ami által úgy definiáltam magam, abban az aspektusban, hogy "nem szeretem", ezért aztán több irányból, több dologgal kapcsolatban arra jussak, hogy "nem szeretem magam", amit aztán szintén újra- és újra definiálván magamban úgy érezzem, hogy gyűlölöm magam, nem realizálván a valóság alaptételét: 1+1=2, melyben mindent halmozok, az önmagam felé negatív energiákat is, a gondolatokat, azok energetikai következményeit, amik aztán negatív érzelmekként, félelemként, gyűlöletként gyűlnek fel.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a felgyűlt negatív érzelmi energiát, mint a gyűlölet, félelem, utálat, nem megoldás csak kiadni, kisütni, leadni, kiengedni, kiereszteni, akármilyen módon is, mert ha közben nem változok meg, s ugyanúgy halmozni kezdem gondolatról gondolatra, ítéletről ítéletre a negatív energiákat, akkor újra- és újra annyira sok lesz a testemben a plusz energia, ami már kényelmetlen, rossz, zavar, árt, fáj, hogy automatikusan csak meg akarok tőle szabadulni, s akár olyan módon is, hogy közben már nincs alkalmam mérlegelni, hogy az milyen hatással lesz, az az energia levezetés,kiengedés, kiöntés, még akár azt sem realizálván, hogy ezzel másnak ártok, mert abban a pillanatban mindaz, amit tapasztalok, az ez a sok negatív energia, amit ha nem adok ki, akkor úgy érzem felrobbanok.

Megbocsátom magamnak, hogy mikor túltöltődök negatív érzelmi energiával és kiadom, kiengedem mások jelenlétében, akár másokra direkt, kifogásként és indoklásként használjam arra, hogy nem tudtam mást csinálni, ezáltal próbálván kibújni a felelősség alól, ahelyett, hogy realizálnám, hogy a legjobb gyógymód a MEGELŐZÉS, azaz nem menni bele ezekbe a gondolat, érzelmi, reakció, definíció mintákba a fejemben, ezeket mikor tapasztalom, akkor abbahagyom, itt vagyok, lélegzek, nem megyek bele annak a tudatában, hogy emlékszek hova vezet ez, amit aztán megbánok és aztán nem változtatok meg, csak kiengedek és akkor azt hiszem, hogy most nincs, nem kell vele foglalkozni, örülök, hogy nincs, míg aztán amikor lesz, ismét időhurokban ugyanazt cselekvén csak fokozódik az energia, a jelenlétem hiánya és a fizikai következmény.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam magamnak az írás nemes és hatékony egyszerűségét arra, hogy belül lelassuljak, egyként és egyenlőként, abszolút őszintén magammal a szavakat, a kifejezéseket, az általam elfogadottan létező szókapcsolatokat, azokra "maguktól értetődő reakciókat, érzelmeket" kiírván magamból, a fizikai valóságba lehozván ITT lássam, miközben belül kiüresedem, ezekből leállván képes legyek arra, hogy tiszta és üres fejjel lássam, valójában mik is ezek, mi a kiindulópontom, miért és hogyan vagyok felelős érte, ahogy megteremtem, hogy lehetőséget adjak arra, hogy felelősséget tudjak vállalni azért, hogy a következményét ennek én okozom és, hogy valójában ezt meg is változtathatom.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az ön-őszinteség, ön-intimitás egy képesség, amit fejleszthetek, amit kiterjeszthetek az egész életemre, minden pillanatra, sosem fogadván el kevesebbet, mint aki valójában képessé válhatok lenni, nem fogadván el, mikor gondolatok, félelmek, energiák, érzelmek befolyásolnak nem csak engem, hanem másokat is, különösképpen, mikor nyilvánvaló, hogy nem az a legjobb minden résztvevő számára.

Megbocsátom magamnak, hogy ne realizáljam, hogy a gyűlölet tanult folyamat és ugyanúgy visszacsinálható, ahogy lépésről lépésre, cselekedetről cselekedetre létrejöttem aként, és azzá, aki ma vagyok a fizikai megnyilvánulásomban.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy minden amit itt tapasztalok a létben, önmagam, mások, amiért nem vállalok felelősséget, az egy előítélet következménye, ami egy gondolat alapú definíció arra a félelemre reagálván, hogy mi van, ha meg kell változzak, mi van ha elvesztem, amit most látszólag birtoklok.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy mindaz amit gyűlölök és utálok, azzal a kapcsolattal, ami által ezt tapasztalom, el vagyok különülve annak tárgyától, azaz eleve nem azt tapasztalom, ami fele az utálatom, gyűlöletem tapasztalom, hanem saját magam, kizárólag ami bennem van elfogadva és megengedve.

Elhatározom, hogy nem fogadom el a gyűlöletet és utálatot magamban többé, és belül lelassulok, őszinte leszek magamhoz, hogy megértsem mit és miért is gyűlölök, utálok, ami valójában sosem az, akire, amire irányul, hanem egy már elfogadott tapasztalásra saját magamban.

Elhatározom, hogy megváltozok, gyakorlatban, tettben, fizikailag abbahagyom a gyűlöletet, utálatot annak realizációjaként, hogy ezáltal önmagamat különítem el önmagamtól, ítélem el az alapján, amit félek beismerni, elengedni, megváltoztatni magamban, hogy attól félek, hogy olyat vesztek el, ami most az enyém.

Realizálom, hogy amitől félek, hogy elvesztem miközben akármilyen félelmet abbahagyok: szintén félelem, tehát mindig a félelemtől félek valójában, ami nonszensz, tehát csak jelen maradok, lélegzek, s nem veszek benne részt - ha visszatér, akkor kiírom, meglátom, magam elé teszem belső teremtésem, mint szavak és tudatára ébredek a rendszernek, ami által automatikusan félek, s megbocsátom magamnak, hogy idáig eként és ezáltal fogadtam meg magamat létezni.

Annak tudatában, hogy megértettem a félelmem okát, az energia létrejöttét, a gondolatok, mint ön-ítélet elől való folytonos menekülés tényét, azáltal, hogy eldöntötem, hogy abbahagyom, megváltozok, hogy tudatába kerültem, megbocsátom magamnak: kiállok magamért és nem fogadom el magamban a félelmet, újra- és újra a jelenbe, a tiszta pillanatba hozom magam azáltal, hogy a légzésre figyelek, fizikailag átélem, engedem magam fizikailag, valóságban itt lenni.

Amikor és ahogy azt tapasztalom, hogy utálat, gyűlölet jön fel bennem valakire, valamire, rájövök, hogy magamban van egy olyan kapcsolat, amit kivetítek valakire, valamire, s az valójában mindig önmagam, tehát abbahagyom.

Amikor és ahogyan azt tapasztalom, hogy a gondolatok elöntenek, a reakciók, energiák beindulnak, az utálat, az ítélet, a gyűlölet megjelenik, abbahagyom, leállok, lélegzek, akár ha máshogy nem megy, fizikailag abbahagyom amit csinálok, újra a testben, testként tapasztalom magam, lélegzek és elengedem az energiákat, az ítéleteket és arra fókuszálok, ami valóban releváns itt.

Ráébredek a tényre, hogy ha gondolatokkal, érzelmekkel, érzésekkel vagyok teli, nem vagyok jelen, nem vagyok tudatában mi is van körülöttem, ezért nem teszek olyan dolgokat, amikkel másokra vagyok befolyással, mert felelősséget vállalok azért, aki vagyok, amit megengedek magamban, márpedig a belső konfliktus külsőt is teremt, ezért a józan ész alapján abbahagyom a gondolkodást, reagálást, még akkor is, ha ehhez az szükséges, hogy lelassuljak, megértsem miért is van ez s ezáltal lépésről lépésre megismerem magam, irányítom magam, bízok magamban őszinteségemben, jelenlétemben, belső csend-emben, ürességemben.

• Desteni Magyarul csoport, alapelv: Abszolút ön-őszinteség, Élő Megbocsátás, Fizikai változás, Egység és Egyenlőség
• Desteni.org angol nyelvű támogatás
• Egyenlő Élet Alapítvány
• Első találkozásom az önmegbocsátással

[JTL 29] Önmegbocsátás első tapasztalatok folytatása

Folytatván begépelvén ezt a monológomat:


Első fele itt található

• [JTL 27] Tala önmegbocsátás: első tapasztalatok: 2007 Desteni

Második fele:(15. perctől)

"Tehát ezekből kiindulva az önmegbocsátás nekem valójában azt mutatta meg, hogy egyszerűen leírom azt, amit látok magamban és ez tényleg a hagyma rétege - tehát, hogy így látom, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak például, hogy automatikusan egy bizonyos fajtájú, bizonyos alakú nőre ha ránézek, egyszerűen jön ez a szexuális energia és "uaaaa". Ezt igen könnyű megérteni, és valójában ezt mindig megkérdőjeleztem magamban, mert bizonyos állapotokban ez volt, bizonyos állapotokban egyszerűen képes voltam a lényt látni, tehát a nőben látni  önmagam, mint a lény, tehát, hogy a szemébe nézni és nem rabul ejtődve mondjuk a külső testére, hiszen abban a pillanatban lehet, hogy nem is számít, hiszen éppen beszél hozzám, mond valamit és akkor az számít, amit mond, ahogyan mondja, nem az, ahogyan a teste mondjuk megformálódott.
És, hogy nincs avval semmi baj, ha a testére fókuszálok, csak nem tetszik az, amikor automatikusan befolyásolódok, egyszerűen akkor irányítódok a körülmények által és ez nagyon-nagyon kevés embernek tűnt fel körülöttem, még akkor sem, amikor mondtam.
Ezért nekem az önmegbocsátás valójában igen jó és hatékony módszernek kezdett bizonyulni arra, hogy egyszerűen azokat a következményeket és már meglévő, idáig nem realizált felelősségeket, amiket láttam magamban, egyszerűen kiírjam magamból és a gyakorlat nagyon egyszerű - valójában ez nem is egy gyakorlat, hanem ez már maga az önmegismerés és a realizáció fizikai útja, mert ahogyan leírom magamban, hogy megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól beismerni, hogy ez a szexuális vágy például egyszerűen időnként elrabolja a jelenlétem, időnként kiszakít a fizikai jelenlétből, ami szintén csak körülményekhez kötött - tehát,hogy megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy bizonyos körülmények között, bizonyos fajtájú, külsejű, bizonyos rezgésű, bizonyos hangulatú nőkre egyszerűen automatikusan egyfajta szexuális vággyal szembesülök. S aztán ez ez egy réteg.
Következő réteg pedig, hogy megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy felismerjem, hogy ezt elfojtom magamban.
Például, amikor  a párommal együtt vagyok és tudom jól, hogy őt zavarná, úgymond féltékenység vagy önbizalomhiány lépne fel benne, ha mondjuk én ott a szeme láttára egyszerűen kifejezném ezt a szexuális vágyat másfajta nők felé - mondjuk úgy, hogy ezt a párommal előtte nem beszéltük meg, nem tisztáztuk le, nem állapodtunk meg abban, hogy mi a legjobb a kettőnknek és azt nem tartjuk be; és ha automatikusan belemegyek ilyen reakciókba, valójában olyan felelősségpontoknak vagyok "nem tudatában", amiknek a következményei gyakorlatilag visszafordíthatatlanok.
És ezekkel szembesülvén, valójában az önmegbocsátással egyszerűen ráébredek a már elfogadott és megengedett felelősségekre, amit idáig nem akartam észrevenni, hogy valójában az én felelősségem, hogy részt veszek benne, hogy nem próbálom meg megérteni, hogy nem próbálom meg leállítani.
Egyfajta tudatosodás, szó szerinti tudatára ébredése annak, hogy mi van.

És például a mantra meditációban, amikor "ombenza szato szamaja brrr szama szbrrbrbrbr " - amikor ezt mondom, nem szó szerint ébredek tudatára magamnak, hanem ebben meditálok, közben vannak dolgok, amiket így képzelek, vagy egyszerűen elhelyezek, vagy nem tudom mi, vagy így a buddha, úgy a buddha, oké - de ezekkel a közvetlen szavakkal, amik közvetlenül gondolatokként jönnek fel bennem, közvetlenül, direktbe, SZÓ SZERINT tudatára ébredek azoknak az automatikus folyamatoknak, amik belém lettek programozva, vagy a családom gyerekkoromban által, vagy önmagam; a filmek; a regények; a vágyálmok vagy az iskolában történtek alapján, amikoris még nem voltam teljesen kifejlett, úgymond "önbizalommal teli" teljes személy, hanem féltem, reakciók voltak bennem, nem voltam magamba biztos, mégis valahogy helyt kellett álljak, és azokban a pillanatokban hoztam bizonyos döntéseket, ismételtem bizonyos gondolatokat, amik egyszerűen szokássá váltak, amiknek most nem vagyok a tudatában, mégis bizonyos helyzetekben irányít, mégis bizonyos helyzetekben kiszámíthatóvá tesz, és valójában azt eredményezi, hogy befolyásolnak ezek a pillanatban, valójában irányítanak bizonyos pillanatokban, úgy, ami nem a legjobb számomra, úgy, ami nem a legjobb a többi résztvevő, mondjuk az a nő, akire ránézek és egyszerűen elkülönítem magam evvel a szexuális vággyal, evvel a szexuális fantáziálással magamban, hogy "ó de jó lenne, meg ú mit lehetne, meg hmm hmm", és valójában azokban a pillanatokban nem vagyok jelen, hanem ismétlődik a program, beakadt a tű a lemezjátszón. Ugyanaz és és ugyanaz ismétlődik. És valójában addig lehet, hogy közöl velem valamit az a lény - lány-lény s nem vagyok a tudatában, mert egyszerűen elsodornak azok a reakciók, amik belülről törnek fel automatikusan a külsö körülmények által.

Ezekre az önmegbocsátást úgy kezdtem el gyakorolni, hogy volt bizonyos pár dolog az életemben, amiket szó szerint úgy könyveltem el magamban, hogy nem tudok magamnak megbocsátani.
Amiket direkt, nyilvánvalóan és azonnal tudtam, amikor megtettem, hogy nem volt szép, ezek csúnya dolgok voltak és ezeket igazából egy ilyen kis zárba magamban eltemettem legbelül, és ott bent, ot igazából ha oda valahogy bejutottam, valahogy kinyílt, vagy reagáltam vagy feljött vagy ráasszociáltam, nem volt jó érzés, mert tudtam mindig, hogy olyanokat tettem, ami nem volt fer, nem volt jó, ha úgy tetszik: gonosz - nem gonoszság, de valahogy negatív volt. Ez pontosan kettő ilyen darab volt az életemben, amikkel így éreztem, és bőven elég volt ahhoz, hogy sosem merjek úgy abszolút tökéletesen, békében akárkinek a szemébe nézni.
Az egyik az volt, mikor a kutyám láncra volt kötve kiskoromban és egy bottal játszottam és valahogy megijedt. Lehet, hogy véletlenül bántottam, de nem, inkább az volt, hogy játszottam a bottal és próbáltam poénra venni valamit, és a kutyám megijedt, egy pumi, Buksi, teljesen mindegy és a kutyám megijedt és megharapta a lábamat. Nem volt komoly, nem volt igazából - egy icipicit talán volt egy kis vér, lejött a bőr, megharapott ijedtében és látszott, hogy azon nyomban meghunyászkodik és megbánta ő is és nem volt jó, de egyszerűen annyira megijesztettem, hogy előhozta ezt benne, megharapott, én meg akkor annyira dühös lettem, hogy fogtam egy botot és ütöttem vele és megütöttem a kutyámat, amikor teljesen ki volt szolgáltatva nekem és valójában amint megtettem, éreztem, hogy ezt nem kellett volna, ez nem volt szép dolog és valójában ez egy nyomot hagyott bennem, nem voltam túl idős, tizen, maximum középiskola lehetett.
És valójában akkor úgy éreztem, hogy ezt nem kellett volna megtenni de már nincs visszaút és valójában - sok-sok valójában, mert valójában az van, ami történt, hogy megütöttem, amikor nem kellett volna és csúnyán bántam vele és ez zavart, és ez sokszor zavart, időnként feljött, de képes voltam elfojtani magamba igen mélyre, hogy ez ne befolyásoljon általában, de úgymond "gyengébb" pillanataimban néha eszembe jutott, és mindig azt éreztem, hogy nem tudok megbocsátani magamnak ezzel kapcsolatban.
Egy másik dolog az volt, amikor a párommal egyszer Pesten egy boltba voltunk, egy abc-ben és annyira feszült voltam, valószínű munka után, fáradt, ingerült és kérdezősködött és nem akart rosszat, de annyira úgy definiáltam, hogy felcseszte az agyamat, valójában én idegesedtem fel, hogy feszültségemet nem tudtam máshogy levezetni, hogy így dühömben fizikailag bántottam őt és olyan helyen tettem ezt, hogy utána egy hétig mondott, hogy fáj neki.  És az volt a második olyan dolog életem során, amit azt éreztem, hogy nem volt fer, nem tudtam magamnak megbocsátani. És ő megbocsátott nekem, ő továbblépett ezen, de valójában magamnak nem igazán. Ezáltal úgy éreztem, hogy ez a két pont, akármennyit is meditáltam, akármennyit is próbáltam bizonyos módszereket, amíg nem szembesültem a Desteni-módszerekkel, nem tudtam úgymond egy szintre emelkedni ezekkel, nem tudtam eggyé és egyenlővé válni azzal, amit tettem, hogy aztán képes legyek megbocsátani magamnak szó szerint.
Ezért hát az önmegbocsátást, Jack a fórumon javasolta egyszerűen, az elején hónapokig olvastam  a már meglévő tananyagot, amit irdatlan sok dolgot toltak fel a netre, amiket egy maréknyi ember írt akkoriban 2007-ben. Hónapokig tartott, míg elolvastam és az interjúkat meghallgattam.
És aztán elkezdtem írni. Elkezdtem írni az életemről, hogy magam elé tudjam tenni, ahogy javasolták, mert ez tetszett ez a megbocsátás dolog, mert valójában szó szerint ezen akadtam be, hogy nem tudtam megbocsátani bizonyos dolgokban magamnak, ezért ezzel kezdtem.
Leírtam a kutyával kapcsolatban, leírtam a volt párommal kapcsolatban, hogy miért nem tudtam megbocsátani magamnak, és mit nem tudtam megbocsátani magamnak és valójában mi történt bennem és minél többet írtam magamról, annál jobban láttam a körülményeket, a külső feltételeket, amikre reagáltam belül, amilyen voltam.
És minél többet írtam róla, annál jobban megismertem azt a helyzetet, amiben ezt elkövettem. És minél többet írtam erről, annál jobban feltártam magamban a kiindulópontját annak, amiért tettem. És igazából az, hogy még mindig hibáztatom és elítélem magamat, egyszerűen azt mutatja, hogy valójában nem változtam meg, mert ha megváltoztam volna, nem zavarna többé, hanem tanultam a hibámból, továbbléptem.
De erre képtelen voltam, amíg nem tudatosítottam, amíg valójában nem néztem szembe a következményekkel, hogy mit tettem, ezért az önmegbocsátás erre igen hatékonynak bizonyult.
Képes voltam szembenézni magammal és az önmegbocsátást arra alkalmazni, amit úgy definiáltam előtte, hogy képtelen lennék megbocsátani magamnak.

Tehát ez volt az első olyan dolog, amikor én magam szembenéztem dolgokkal és én magam eldöntöttem, milyen irányba akarok változni és én magam tettem érte és én magam használtam egy módszert, teljesen, szó szerint tudatosan arra, hogy egyszerűen valóban meghaladjam, transzcendáljam azt, ami ott és akkor történt és, hogy képes legyek annyira látni, hogy bízhassak magamban, hogy soha többé nem teszem ezt meg, mert valójában megbántam, de ahhoz írnom kellett és le kellett írnom a megbocsátást és ki kellett mondjam a megbocsátást, a hangomban érezni kellett fizikailag a rezgést, a határozottságot, hogy megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, azt, hogy a kutyámat megütöttem, amikor ki volt szolgáltatva nekem és én megijedtem és haragos voltam és frusztrált fiatalkoromban és valahol le akartam ezt vezetni, és, hogy az iskolában engem igen sokan szívattak, mert más voltam, mint a többi, mert vékony voltam, fehérbőrű, mert nem voltam beszédes, mert folyton járt az agyam, satöbbi, satöbbi és ezért felgyülemlettek bennem ezek az energiák, amiket hirtelen olyan irányba adtam le, ami látszólag egy jó ötletnek tűnt abban a pillanatban és azon nyomban, mikor megtettem, kiderült, hogy nem, tehát ezt végig kellett járnom és ezt a pár dolgot én végigjártam és azt láttam, hogy megszabadulok.
Nem konkrétan szabadulok meg, hogy elképzelem, hogy misztikus dimenziókban szabadság van vagy meditálok azon, vagy gyakorlom a szabadság érzését, hanem egyszerűen azt tapasztaltam, hogy a tudatomban ott az így kienged. Tehát egyfajta lazaság, egyfajta belső csend lépett fel.
Addig írtam a megbocsátást evvel kapcsolatban, addig írtam, amíg egyszerűen már nem jött ki több, amikor már egyszerűen képes voltam csak itt lenni, és nem volt reakció, nem jött több gondolat. Kiírtam minden gondolatot, addig írtam, amíg csak jött, és aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy oké, nincs több. Most ebben a pillanatban üres vagyok. Most ebben a pillanatban tiszta vagyok.
És ez volt az, ami elkezdett az önmegbocsátás felé úgymond úgy vinni, hogy képes legyek bízni ebben, de nem mint egy különálló módszerben, hanem, mint saját magamban.

Hasonlóképpen fogom folytatni. Köszönöm."

Mindenféle nyelven írnak emberek minden nap arról, hogy is változnak meg a Journey to Life csoportban, akinek bárki tagja lehet - már az támogató lehet, hogy ha valaki beleolvas ezekbe és felismer egy-egy mintát magában, ami nem őszinte saját magával, a világ máris valóban jobb irányba halad, köszönöm!

[JTL 27] Tala önmegbocsátás: első tapasztalatok: 2007 Desteni

A régi, magyarul írt önmegbocsátós blogom írásai beolvadtak ide és az megszűnt - ha írok is magyarul, azt is ide írom mostantól.
(My previous another, Hungarian blog has been merged into this one and that is gone - if I write on my native language - from now on I share here)

Ez a publikáció egy olyan blogsorozat része, amely még jó pár évig fog folyni: Journey to Life
Egy olyan csoport, melynek tagjai elhatározták, abszolút őszintén megvizsgálják magukban, mi az ami valójában mi vagyunk és mi az, ami rárakat ebből a jelenlegi "kultúrából", van-e lehetőség változni, változtatni olyan mintákat, személyiségeket, szokásokat, hozzáállásokat magunkban, amit ha őszintén megnézzük, leírjuk magunknak - nem a legeslegjobb mindenki számára, ezért az önmegbocsátás gyakorlati útját használjuk arra, hogy a pillanatban, a fizikai valóságban, ahol a következmények visszafordíthatatlanok - felelősséget vállaljunk azért, hogy kik vagyunk, mint élet, és kérdéseket tegyünk fel, miért is nem egy olyan rendszerben élünk, emberiségként, amely Mindenkinek a legjobb?


Tala önmegbocsátás: első tapasztalatok


Az első felét annak, amit spontán mondtam itt: begépeltem:

Beszélek egy kicsit az önmegbocsátásról.

Kezdem azzal, hogy ismerkedtem meg ezzel a dologgal, majd folytatván azzal, hogy mi NEM az önmegbocsátás és valójában micsoda az. Mire jó és mik azok az alapvető dolgok, amiket, mint úgymond hibákaz elkövethet az ember, az elején amikor  alkalmazza és ezzel kapcsolatban még az, hogy mivel kapcsolatban alkalmazza az ember és mikor és pontosan mire is.

2007 körül jutottam el arra a pontra az életemben, hogy ismét realizáltam, hogy azok a dolgok, amiket teszek, valójában nem támogatnak engem, ezért aztán realizálnom kellett, hogy folyamatosan keresek, mindig kerestem valamit, függetlenül attól, hogy sok éve használtam már mindenféle módszereket; módszereket a tudatom megzabolázására, önismeretre, önmagam megváltoztatására és egyáltalán megismerésére, korlátaim tágítására, valójában személyes félelmeim/vágyaim elkerülésére/megvalósítására. Ezzel kapcsolatban elég sokmindent kipróbáltam már, de valahogy ezekkel soha nem voltam 100%-ig elégedett, hiszen a gyakorlatban és a valóságban mindig szembesültem azzal, hogy valójában még mindig ugyanazokat a köröket róvom. Ezeket a köröket járva időről időre, újra és újra rá kellett jönnöm, hogy ugyanazokat a hibákat - és nem hibákat, inkább azt mondanám, önmagam által kreált korlátokat újra és újra felépítettem magam körül, majd zavarni kezdtek, majd ettől a zavartól összegyűlt/felhalmozott harag és düh elfolytottság egyszercsak kitörvén - újra és újra megpróbáltam az életemet újra és újrakezdeni, annak kapcsán, hogy éppen mit találtam hasznosnak vagy éppen alkalmazhatónak arra, hogy megváltozzak, hogy valójában önmagam legyek, hogy valójában egyszerűen képes legyek megtapasztalni a szabadságot. A szabadságot, ami valójában semmi más, mint önmagamtól való megszabadulás.

Ezek a szavak igen mély irányokba tudnak elvezetni, viszont akkoriban szinte megszállotja voltam ezeknek, megszállotja voltam a saját ideáim valóságra való ráerőltetésének és ezáltal igen-igen nagyokat voltam képes koppanni.

Tehát 2007 körül ismét elértem azt a pontot, amikor rá kellett jönnöm, hogy azok a dolgok, amikben menedéket vettem, akkor éppen ez a tibeti buddhizmus volt, a zen meditáció, a pszichedelikus drogok és a szakrális geometria és annak tudati módszereinek gyakorlati alkalmazása, mindezek fabatkát sem értek.
Több ízben is Ázsiában megszenvedtem azt, hogy egyszerűen nem vagyok jelen, egyszerűen nem vagyok képes felelős döntéseket hozni, nem vagyok képes a szavaimat állni, nem vagyok képes a vágyaimat úgy látni, ahogy azok, nem vagyok képes a félelmeimmel valójában szembenézni. Eléggé összeomlott az életem akkoriban, képtelen voltam már rendesen dolgozni, mert teljesen belelovalltam magam ezekbe a dolgokba, hogy "miért nem megy, miért nem megy?"  Egyszerűen folyton kerestem az interneten, számtalan dolgot megnéztem, kipróbáltam, egyszerűen az információéhségem csillapíthatatlan volt, függetlenül attól, hogy mit tettem vagy mit nem. Erről most nem beszélvén, egyszercsak találtam egy youtube interjút, amiben egy lány azt állította, hogy a túlvilágról érkezett lények beszélnek rajta keresztül. Igen őrült dolgokat néztem akkoriban, tehát ez is felkeltette az érdeklődésemet, azt hiszem, hogy éppen Jim Morrison interjúja volt a túlvilágról, aki beszámolt arról, hogy az alapelv, ami mindent átitat és mindent magában ölel egyszerűen az Egység és Egyenlőség - Oneness and Equality - Equality and Oneness,  as Life as All as One as Equal.

Na ez a dolog egy kicsit meglódította az elmémet és elkezdtem azon mérlegelni, hogy mi a fenét is jelent ez, mit akar ez jelenteni, s, hogy valójában ez a csaj képes-e arra, hogy Jim Morrison beszél belőle? Ez akkor talán nem is számított, inkább arra fókuszáltam, hogy mi az üzenet és az üzenet az volt, hogy valójában mi az elménk rabja vagyunk és, hogy a szavakkal, gondolatokkal, érzésekkel, hangulatokkal és kedvekkel, egyszerűen gyerekkorunk óta előre beleprogramoztuk a reakcióinkat, és azok ismétlődnek időről időre, és ezekből mintegy ilyen energetikai turing-gép nemigen tudunk kiszállni, nemigen tudunk megváltozni, hogyha annak a kiindulópontjából, mint a már létrejött, már létrejött, már azonosultunk személyiséggel próbáljuk a dolgokat nézni. Egyszerűen azt javasolta, hogy írjak ki mindent és próbáljam meg az önmegbocsátást.
Az önmegbocsátás az, amikor egy új lehetőséget bocsátok magamnak azáltal, hogy tudatára ébredek arra, hogy mit engedtem meg és fogadtam el magamban idáig és, hogy valójában az ön-őszinteség(angolul úgy mondták, hogy Self-honesty), hogy őszinte vagyok magammal, abszolút szinten, mi az, ami valójában mozog belül, mik az okok, mik a kiindulópontok és mik azok a dolgok, amik alapján döntök és ez igen érdekesnek bizonyult akkor, hiszen már tapasztaltam magam, mint egy kialakult személyiség, megvoltak a preferenciáim, megvoltak azok a dolgok, amik igazán fel tudták baszni az agyamat, megvoltak azok a dolgok amik igazán érdekeltek és szimpatikusnak tartottam, és egy csomó minden szinte már adott volt, amiket magamban előtte valójában meg sem kérdőjeleztem, pedig gyakoroltam a Zen aikidót, gyakoroltam tibeti buddhizmust és  a Mahámdurát, valamint a jógiknak a szútráit sok évig tanulmányoztam, szinte minden magyarra fordított Rudolf Steinert elolvastam, még a gyakorlati könyveit is, és úgy éreztem, hogy igencsak rálátok arra, hogy mit lehet tenni és mi van és mi nem, viszont amikor ezeknek a gyakorlatába merültem, mindig rájöttem, hogy valójában ezek csak addig működnek, pontosan addig, amíg a drogok, amíg tart a hatás, amíg csinálom - amíg ülök és mantrázom, addig nem akarok berúgni, mert addig csinálom azt, és van egy érzet, egy érzés - amint fölkelek  a meditációból, kimegyek a Blahára, szembejön egy csomó ember, tumultus van és várni kell és szakad az eső, egyszerűen mindig jött a reakció, hogy feszült lettem és láttam a nyomorult szegényeket, és éreztem, hogy képtelen vagyok segíteni rajtuk, pedig én is ilyen szegény családból származom, ahol igen sok csúnya dolog történt, ennek is és a családomnak is köszönhetően, és valahogy mindig ez zavart a legjobban, hogy ezekre nem adott közvetlen választ, a guruk sem, azok mindig azt mondták, meditálj 5-10-20-30 évig, csináld ezeket a gyakorlatokat - GYAKORLATOKAT - és ezek valahol mindig újabb és újabb kérdéseket vetettek fel bennem, amiknek mindig az volt az eredménye, hogy időről időre egyfajta elvonulásokba mentem, otthon ültem és néztem a falat, lélegeztem és toltam fel azt a sziklát a hegyre, azt a belső tó tükrét tökéletesítettem, csiszoltam és számtalan órán keresztül néztem, ahogy a füstölő leég és a gyertya és semmi más nem érdekelt és valójában tényleg tettem ezt, és tényleg voltak élményeim, és tényleg tapasztaltam igen érdekes dolgokat, viszont mindig az volt, mindig az volt az eredménye, hogy amint ezeket abbahagytam, kimentem az utcára és ugyanúgy, ugyanazokba a reakciókba belementem például a nőkkel és a párkapcsolattal, valójában amikkel mindig is szembesültem - valójában ezekben nemigen változtam, vagy ha igen is, akkor mindig volt valami újabb, közvetett réteg a hagymában, amit például pszichedelikus drogokkal tapasztaltam, hogy képes voltam szétrobbantani ezt a hagymát, képes voltam leállítani az elmémet, képes voltam nem definiálni, képes voltam megtapasztalni közvetlenül dolgokat, viszont amikor kiment az energia, a hatás, akkor arra jöttem rá, hogy valójában nem szűntek meg ezek, hiába dolgoztam mind az intenzitáson, mind a külső és belső szet- és szetting körülmények szinte abszolút tökéletesítésén át sem jutottam el oda, hogy valójában mindig megmaradjon ez a belső tapasztaló, a külső tapasztalat és maga az élmény, mint tapasztalás teljes egysége és egyenlősége és ebben való, természetes, energiától való független időzése sosem , sosem volt megtapasztalható, és ezért mindig azt kutattam, hogy mi a fene ez, és miért? Miért van az, hogy azokban az ősi szentiratokban szinte szuperhősi képességekkel rendelkező egyének történetei a jelen 20. - 21. századi valóságában nem megtapasztalhatóak, még az állítólagosan 17-jére újjászületett Karmapa is megtartja azokat az ünnepeket, amikor igen misztikus realizációkat tett a Buddha, adott márciusi x napon, de ő valójában nem tesz semmi különbet, semmi természetfelettit, azon túl, hogy mindig csak azt mondja, hogy meditálj meg ezeket a gyakorlatokat csináld, és valójában én ezeket igen sokat csináltam, foglalkoztam vele még írtam is, és nagyon sok olyan ismerősöm van, akik még mindig csinálják sok éve.
Én öt éve hagytam ezeket abba, mikor megtaláltam a Destenivel azt, amit valójában mindig kerestem, önmagam itt a lélegzetben, ön-őszinteségben.
Viszont ezekkel a módszerekkel, ezekkel a gurukkal - a fizikai valóságban nincs hatalmuk. Annyi hatalmuk van, amennyit ezek a követők adnak nekik - biztosítanak számukra - mind az anyagi, mind az -úgymond- szellemi világban.
Ezzel sosem tudtam teljesen egyetérteni és sosem hitte el senki nekem, mikor mondom, hogy ugyanolyan srác, semmi extra. S ez kissé konfliktusba kevert magammal egy ideig. Még magamban is kételkedtem jó ideig. Függetlenül attól, hogy igen sok tapasztalatom volt ilyen téren is, amikben valójában szintén nem tudtam bízni, mert egy idő után rájöttem, a tapasztalat az csak egy tapasztalat, de ez még nem volt tudatos, csak valahogy el kellett engednem.
(folyt. köv).

---
Kissé felpörgetjuk most ezt a magyarul is Desteni dolgot, meglátjuk milyen hatással lesz:)

írok

irok irok es csak irok - teljesen a tudatomat az tolti ki, hogy itt vagyok, lelegzek - tudatossa valik, hogyan utom a billentyuket egyenkent, mindegyiket kulon-kulon tapasztalom egymas utan - megis gyorsan es folyamatosan gepelek - ez a tapasztalas - ahogy a testem itt ul, ebben a fizikai, ebben a geometriai pozicioban, ezekkel az erzekszervekkel tapasztalva - ha a definiciok kepbe jonnek - mar tul sok -- figyelni a valosagra is, meg figyelni az elme're - ez kettos, mert amig elme van - addig nincs valosag - ha csak egy pillanatra is...aztan az elmen keresztul definialom a valosagot, aztan a valosagban meg az elme nem segit igazan, hacsak nem mar az altalam eddig elfogadott es megengedett megnyilvanult kovetkezmenyeket tapasztalom az elmen keresztul...marmint egy kettősség "alapú" elmén keresztül definiálom a nem kettősséget?

ahogy irom ezt - rajovok, hogy ha igy irok - es lelegzek - kepes vagyok csak irni - es ahogy kiadom magambol - kepes vagyok latni magamban - megtapasztalom magam egy olyan formaban, ami stabil, konstans, mert leirtam - es ha eggye valok az irassal, fizikailag, tudatossagban, akkor en az vagyok, mint a teremtes - tudatossag, fizikai megnyilvanulas, onmagam - az mar mas kerdes, hogy mennyire vagyok oszinte magammal - mert amig nem vagyok kepes brutal oszintesegben irni a dolgaimrol - amik gondolkozasba 'taszitanak' a jelenlet folytonos valosagabol - addig nem is latom magam 'tisztan' - hogy miert is jonnek ezek a gondolatok magamban - amik szinten en vagyok valamilyen szinten - csak oda 'uztem szamon' magam, az elme 'hatartalan birodalmaba' - ahol latszolag a gondolatom csak en lathatom: csak en lathatom, hogy ujra az elme 'maszkja'n' keresztul vagyok csak hajlando a valosagban interakcioba kereveredni, aztan persze ha ott valami zavaros, tul intenziv, kellemetlen, akkor mivel en mar az elme kesztyujen keresztul 'ragadom meg' - igazabol mindig a kesztyut fogom - mint amikor ovszert hasznalok - en a puncit kozvetlenul nem erzem - csak az ovszer belsejeben vagyok teljesen elszeparalva onnan, amiben vagyok - es igazabol nem en elvezem a puncit, hanem az ovszer;) - ezt talan Bernard mondta egyszer, mint hasonlat, de ez van...

egy időben lekötött, hogy az elmémet különböző anyagokkal befolyásoltam, "gátoltam" néha "rendesen" működni, próbáltam kitörni a már viselt űrruhámat, de ha néha sikerült is, csak azt tapasztaltam, hogy lekerült rólam ez a dolog, és kb újszülött vagyok és lélegzem, aztán amikor a szerek hatása "kifolyt" - akkor hirtelen újra szembesültem magammal, mint elme és képtelen voltam egy lélegzettel, stabilan, lélegzetről lélegzetve elengedni az elme befolyását, s fokozatosan újra "rámnőtt", "belebújtam" ebbe a rendszerbe.

De mindig úgy éreztem, én valamennyire befolyásolok, meg "ragad rám" ezeknek az élményeknek a sorozatos megélésén keresztül, de igazából ezek csak foszlányok voltak - ez egy felfoghatatlan különbség - pedig azok az élmények csak blokkolták az elme bizonyos működéseit - a teljes elmét leállítani a legnagyobb botorság - az egész lényem, létem az elmében van - a hirtelen "kiszakadás" - és mindaz, amit a test végez - aminek az ember nincs tudatában - amit az elme "átvett" - az is leállna és lehet, hogy azt a test nem élné túl. Abszolút szimbiózis, a fizikai valóságban.
Ez a szimbiózis egy folyamatos, légzésről légzésre történő megfigyelésén, átölelésén, definíció nélküli megtapasztalásán keresztül a tudatos leálláson, mint az élő megbocsátásként történő önkifejezés fizikai megnyilvánulásaként: a "leállás", "megállás" gyakorlatán át - megállítható.
Mert a fizikai megnyilvánulásom - amit teszek - olyan kiindulópontokon alapszik, amik mentén ez a definíció-alapú létezés így elharapózott és ránknőtt. Ez elfogadhatatlan. Mindenki felelős ezért az "énjéért" - meg kell állítania - mert ez az egó, ez az önérdek az, amely meggátolja az egészben a harmónikus, egyenlőség-alapú élet megnyilvánulását minden egyes ember által, aki elfogadja magát, mint definiáló elme.
Ezért az elmét meglátni, ahogy mozog, hogyan mozog, miért mozog - az kulcs.
Az elmét úgy elengedni, hogy fizikailag jelenvagyok, a lélegzetemnek tudatában vagyok - az is kulcs.
Az elmében bizonyos feltételeket, helyzeteket, érzéseket, melyekben azt tapasztalom, hogy nem vagyok abszolút őszinte magammal - önmegbocsátást alkalmazom - megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy ezekben a bizonyos helyzetekben, ekkor és itt, nem önmagamra, hanem feltételekre hagyatkozom, az határozza meg, hogy és mit és kiként tapasztalok, amik elfogadhatatlanok. Ezért megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy ez és ez miatt, konkrétan ilyenkor például megijedek - vagy például dühös leszek és felbaszódom(nyers példa, de ezt mindenki vágja) - vagy, hogy olyan dolgokra gondolok valakiről, amiket ha mondanék az illetőnek, akkor csúnyán megjárnám - ez sunnyogás, olyan mintha nem minden részem lenne itt, hanem egy részem sunnyogva vigyorogva bújik és nem mutatom ki, elfojtom, lenyelem, elrejtem - pedig az is én vagyok...
Ezekre a helyzetekre vonatkozólag lehet írni önmegbocsátást - vagy mondani - s a hang, mint önkifejezés - bizony kioldja a kötést a programból, amely meghatároz az elmében - nem oldja meg, csak kicsit feloldja - segít tudatossá válni, segít mélyebbre látni, segít leállni.
Vagy ha kifejezem magam, hogy önmegbocsátás erre a dologra és mégis csinálom, vagyis mégsem hagyom abba a belső reakciót például vágy, harag, GONDolkodást - akkor az önmegbocsátásom egyértelműen nem valódi - fizikailag nem bocsátottam magamnak meg semmit - tehát egyből tudatossá válok abban is, hogy amit csinálok, az hatékony-e. Ezért ez fontos. Önmegbocsátás az alap.
Nem csak az "elmélet", az "elv", a "szimbólum" fontos itt, hanem a folyamatos fizikai kifejezés - akár megosztani mással, akár mindenkivel, hogy én ez vagyok most - az élő önmegbocsátás - s mások közt úgyis kiderül, hogy valódi-e.