ahogy irom ezt - rajovok, hogy ha igy irok - es lelegzek - kepes vagyok csak irni - es ahogy kiadom magambol - kepes vagyok latni magamban - megtapasztalom magam egy olyan formaban, ami stabil, konstans, mert leirtam - es ha eggye valok az irassal, fizikailag, tudatossagban, akkor en az vagyok, mint a teremtes - tudatossag, fizikai megnyilvanulas, onmagam - az mar mas kerdes, hogy mennyire vagyok oszinte magammal - mert amig nem vagyok kepes brutal oszintesegben irni a dolgaimrol - amik gondolkozasba 'taszitanak' a jelenlet folytonos valosagabol - addig nem is latom magam 'tisztan' - hogy miert is jonnek ezek a gondolatok magamban - amik szinten en vagyok valamilyen szinten - csak oda 'uztem szamon' magam, az elme 'hatartalan birodalmaba' - ahol latszolag a gondolatom csak en lathatom: csak en lathatom, hogy ujra az elme 'maszkja'n' keresztul vagyok csak hajlando a valosagban interakcioba kereveredni, aztan persze ha ott valami zavaros, tul intenziv, kellemetlen, akkor mivel en mar az elme kesztyujen keresztul 'ragadom meg' - igazabol mindig a kesztyut fogom - mint amikor ovszert hasznalok - en a puncit kozvetlenul nem erzem - csak az ovszer belsejeben vagyok teljesen elszeparalva onnan, amiben vagyok - es igazabol nem en elvezem a puncit, hanem az ovszer;) - ezt talan Bernard mondta egyszer, mint hasonlat, de ez van...
egy időben lekötött, hogy az elmémet különböző anyagokkal befolyásoltam, "gátoltam" néha "rendesen" működni, próbáltam kitörni a már viselt űrruhámat, de ha néha sikerült is, csak azt tapasztaltam, hogy lekerült rólam ez a dolog, és kb újszülött vagyok és lélegzem, aztán amikor a szerek hatása "kifolyt" - akkor hirtelen újra szembesültem magammal, mint elme és képtelen voltam egy lélegzettel, stabilan, lélegzetről lélegzetve elengedni az elme befolyását, s fokozatosan újra "rámnőtt", "belebújtam" ebbe a rendszerbe.
De mindig úgy éreztem, én valamennyire befolyásolok, meg "ragad rám" ezeknek az élményeknek a sorozatos megélésén keresztül, de igazából ezek csak foszlányok voltak - ez egy felfoghatatlan különbség - pedig azok az élmények csak blokkolták az elme bizonyos működéseit - a teljes elmét leállítani a legnagyobb botorság - az egész lényem, létem az elmében van - a hirtelen "kiszakadás" - és mindaz, amit a test végez - aminek az ember nincs tudatában - amit az elme "átvett" - az is leállna és lehet, hogy azt a test nem élné túl. Abszolút szimbiózis, a fizikai valóságban.
Ez a szimbiózis egy folyamatos, légzésről légzésre történő megfigyelésén, átölelésén, definíció nélküli megtapasztalásán keresztül a tudatos leálláson, mint az élő megbocsátásként történő önkifejezés fizikai megnyilvánulásaként: a "leállás", "megállás" gyakorlatán át - megállítható.
Mert a fizikai megnyilvánulásom - amit teszek - olyan kiindulópontokon alapszik, amik mentén ez a definíció-alapú létezés így elharapózott és ránknőtt. Ez elfogadhatatlan. Mindenki felelős ezért az "énjéért" - meg kell állítania - mert ez az egó, ez az önérdek az, amely meggátolja az egészben a harmónikus, egyenlőség-alapú élet megnyilvánulását minden egyes ember által, aki elfogadja magát, mint definiáló elme.
Ezért az elmét meglátni, ahogy mozog, hogyan mozog, miért mozog - az kulcs.
Az elmét úgy elengedni, hogy fizikailag jelenvagyok, a lélegzetemnek tudatában vagyok - az is kulcs.
Az elmében bizonyos feltételeket, helyzeteket, érzéseket, melyekben azt tapasztalom, hogy nem vagyok abszolút őszinte magammal - önmegbocsátást alkalmazom - megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy ezekben a bizonyos helyzetekben, ekkor és itt, nem önmagamra, hanem feltételekre hagyatkozom, az határozza meg, hogy és mit és kiként tapasztalok, amik elfogadhatatlanok. Ezért megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy ez és ez miatt, konkrétan ilyenkor például megijedek - vagy például dühös leszek és felbaszódom(nyers példa, de ezt mindenki vágja) - vagy, hogy olyan dolgokra gondolok valakiről, amiket ha mondanék az illetőnek, akkor csúnyán megjárnám - ez sunnyogás, olyan mintha nem minden részem lenne itt, hanem egy részem sunnyogva vigyorogva bújik és nem mutatom ki, elfojtom, lenyelem, elrejtem - pedig az is én vagyok...
Ezekre a helyzetekre vonatkozólag lehet írni önmegbocsátást - vagy mondani - s a hang, mint önkifejezés - bizony kioldja a kötést a programból, amely meghatároz az elmében - nem oldja meg, csak kicsit feloldja - segít tudatossá válni, segít mélyebbre látni, segít leállni.
Vagy ha kifejezem magam, hogy önmegbocsátás erre a dologra és mégis csinálom, vagyis mégsem hagyom abba a belső reakciót például vágy, harag, GONDolkodást - akkor az önmegbocsátásom egyértelműen nem valódi - fizikailag nem bocsátottam magamnak meg semmit - tehát egyből tudatossá válok abban is, hogy amit csinálok, az hatékony-e. Ezért ez fontos. Önmegbocsátás az alap.
Nem csak az "elmélet", az "elv", a "szimbólum" fontos itt, hanem a folyamatos fizikai kifejezés - akár megosztani mással, akár mindenkivel, hogy én ez vagyok most - az élő önmegbocsátás - s mások közt úgyis kiderül, hogy valódi-e.
No comments:
Post a Comment