[JTL 172] Elhatározás, elköteleződés megtisztítása, tudatosítása

Folytatom az elhatározás, elköteleződés szavakra feljött reakciók, automatikus asszociációk tudatosítását. (Előző írásom linkje itt.)

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam/láttam meg, hogy elhatározásom, elkötelezettségem én magam döntöm el, s addig "tartom", amíg úgy döntök - tehát az, hogy valamit eldöntök, nem kell teherré váljon feltétlenül, hiszen másképp is dönthetek - a lényeg a tiszta tudatosság, határozott hozzáállás és abból eredő cselekvés.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak arra gondolni - vagyis félni -, hogy mi van akkor ha elhatározásom, elkötelezettségem gyakran váltogatom, azaz ezáltal objektívan nézve valójában nem is határozom, kötelezem el magam, s ebben nem realizálván, hogy amit elhatározok és elkötelezem magam úgy hozzáállni, tenni és aztán megváltoztatom, nem csinálom, amit döntöttem vagy visszavonom, anélkül, hogy azt megéltem volna, akkor valójában azzal szembesülök, hogy az elhatározásom, elkötelezettségem nem volt valódi; vagy, mert nem tartottam be, mert úgy reagáltam, hogy ez nem jó, nem kell valamiért - magam vagy mások érdekét figyelembe véve, vagy, mert beláttam, hogy amit elhatároztam, nem abszolút őszinte saját magammal, azaz aki valójában vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak olyat elhatározni, olyan iránt elköteleződni, ami valójában nem őszinte magammal, s eközben nem látván, ismerném magam minden ezzel kapcsolatos irányból, ezáltal olyan döntést hozva, olyanért vállaljak felelősséget, amit nem tudok tartani, amit nem tudok egységben és egyenlőségben látni, mondani és tenni, ezáltal a szavakat, amiket használok, nem élem, hanem önérdekemhez igazítva saját őszintétlenségem takarjam, miközben olyan körülményekre hivatkozzak, amik valójában nem számítanak ahhoz a tényhez képest, hogy elhatározok valamit és aztán nem teszek úgy, s közben nem realizálván, hogy ezáltal saját szavaimba, tetteimbe vetett bizalmam ásom alá.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak attól tartani, hogy mit gondolnak vagy reagálnak mások arra, ha elhatározok, eldöntök, elköteleződök valami iránt, s aztán mégsem úgy teszek, s ezáltal a reakciótól való félelemben ezt vizualizálván erre reagálva érezzek egy olyan energiát, amit megítélve arra használjak, hogy arra stimuláljam, s végsősoron manipuláljam magam arra, hogy elhatározásom tartsam, ezáltal nem direktben, én, itt vagyok az irányítóelv, hanem felelőtlenség, félelem, saját magammal őszintétlenség.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam azt, hogy amíg másokat veszek figyelembe azzal kapcsolatban, hogy ki legyek én, mit tegyek, valójában nem én magam vagyok, hanem egyfajta virtuális reflexió bennem, amire reagáltam, megítéltem és azt használva stimuláljam maram lenni valaki, s ezáltal feltételekhez kössem azt, hogy ki vagyok, ezáltal valódi elhatározásom, akaratom, önbizalmam nem tud kifejlődni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam azt, hogy az elhatározás nem egy nehézség, egy kínszenvedés, egy kényszer, tehát ha ilyen reakcióm van valamihez, amit vállalok megcsinálni, realizálom, hogy éppen valami ön-manipulációban vagyok benne, ami által belül nincs egység és egyenlőség a külsővel, hanem reakció van, előítélet, elkülönülés, félelem, amit abbahagyok és lélegzek, megnézem miben veszek részt és mi a kiindulópont.

Megbocsátom magamnak, hogy elfelejtem alkalmazni a jelenlét, lélegzet, belső csend, fizikai ittlét egyszerű és nyilvánvalóságát s ezáltal az elmémben reagáljak dolgokra, amik során olyan dolgokra stimulálom magam tenni, ami valójában nem direkt, öntudatos jelenlétből és határozottságból, akaraterőből ered, hanem reakcióból, előítéletből, félelemből jövő, s ilyen esetekben, amikor felismerem, hogy nem állok egységben és egyenlőségben azzal, amit tapasztalok, teszek, akkor áthelyezem tudatosságom IDE, ahol a lélegzetem, a testem, a valóság van és a józan észt alkalmazva felelősséget vállalok azért, amiben és ahogyan vagyok és elhatározom, elkötelezem magam úgy élni, hogy ne kelljen később a jelenlegi pillanatomból eredő következményt megbánni, szégyelni.

Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáltam magam, mint aki fél elhatározni, elköteleződni a felelősség iránt, azért, aki és ahogyan, amiben és amiként ITT vagyok, mint teremtett, teremtő és teremtés egységben és egyenlőségben, realizálván, hogy függetlenül attól, hogyan definiálom magam, hogyan ítélem meg, hogyan reagálok rá, az igazság, a tény, ami a valóság az az, ami ITT van, akiként és ahogyan és amiben létezem.

Megbocsátom magamnak, hogy azért féljek felelősséget vállalni azért, ami és aki és amiben ITT létezem, mert akkor azt, akinek belül megítélem magam, ami alapján reagálok dolgokra nyilvánvalóvá válik, hogy nem gyakorlatias, nem őszinte, nem valódi, ezért akkor a józan ész azt sugallja, hogy engedjem el, állítsam le, töröljem ki a lényegiségemből, amit úgy definiáltam, mint aki éppen most vagyok, ezért féljek elengedni, féljek a változástól, féljek attól, amit megtapasztalok, mint felelősség, ami elől idáig próbáltam menekülni, elbújni az elmémbe létrehozott virtuális elkülönüléssel, abban történő menedékvétellel és a félelemre hivatkozva, a félelemtől való félelembe hipnotizálva magam le legyek folyton itt, szabad és kifejező, felelősségben, elhatározásban megélni, aki valójában vagyok mindennel, ami itt van, mint én egységben és egyenlőségben.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak annyira tartani a felelősségtől, a változástól, hogy ne realizáljam azokat a pontokat az életemben, amik hasonlóképpen tornyosultak előttem, mint nehézség meglépni s az évek során a gyakorlatban megléptem, meghaladtam, s aki itt és most vagyok, nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy az hasznos volt, mint például attól félni, hogy dolgozni kell, önellátóvá kell váljak a rendszerben, felelősséget kell vállalnom tetteimért és azért, amiket másoknak mondok, holott ezek most már természetesnek tűnnek - ugyanígy, most, amikért reakció jön fel felelősséget vállalni, mint ember, mint emberiség, aki vagyok, az élet, ugyanúgy, mikor már meghaladom, visszanézve ugyanúgy természetesnek fog tűnni, amint felismertem az őszintétlenséget, a tudatosságot, azt, amit és ahogyan meg kell állítsak magamban, meg kell változtassak és ezt meg is kell éljem ebben a fizikai világban, felismervén, hogy ez az igazi szabadság, amikor megengedem és merem meglépni azt, ami szükséges ahhoz, hogy felelősséget vállaljak és elkötelezzem magam azt megélni, aki valójában vagyok, mint minden élet, mint minden, mint egy, mint egyenlő, itt, ezen a földön.

Önmegbocsátásról általam bevezető magyarul:

• https://soundcloud.com/talamon2 (hang)
• http://talamon.blogspot.com/2014/03/jtl-156-irassal-tamogatott-tudatossag.html  (itteni írás)

 Formálódik egy magyar csoport a Facebookon is:

• https://www.facebook.com/groups/magyardesteni/

Valamint pár példa a már megszámlálhatatlan mennyiségű angol- és más nyelvű írások, videók linkjeire:

• http://destonians.com/
• https://www.facebook.com/groups/journeytolife/
• https://www.facebook.com/7yearjourneytolife
• https://www.youtube.com/user/SunetteSpies/videos
• https://www.youtube.com/user/DesteniIProcess/videos
• http://practical-desteni.blogspot.com
• http://lite.desteniiprocess.com

[JTL 169] Újradefiniálni szóról szóra

Újradefiniálván a szavakat, hogyan szeretném megélni őket persze nem jelenti azt, hogy ezek a végső definíciók, de jelenlegi helyzetemből ez látszik ésszerűnek, támogatónak, hasznosnak, ezért ki kell próbálni, aztán majd a következmények megmutatják, azokat látván újra eldöntöm.

Ez az igazi hatalom, a valódi felvilágosodás - nem hagyok semmit magamban "jönni".
Mindent eldöntök, mérlegelek, mégsem a definíciók, szabályok által - az lenne a robot.
Tudatosság mindenben - ha nincs, megállok, lelassulok - ha nem vagyok képes leállítani - akkor az nem is én vagyok direktben. Én, mint irányelv, alapelv, életerő.
Az én sem egy badarság, ha úgy definiálom, hogy élet, egységben és egyenlőségben mindennel, mint minden, mint egy, mint egyenlő ebben a fizikai valóságban.
Mi a legjobb az énnek? Ami a legjobb mindenkinek.
Mi a legjobb mindenkinek? Amit én szeretnék kapni magamnak, azt adni másoknak is.
Ezek nem differenciálegyenletrendszerek, nem kell hozzá sem matek, sem tudomány, sem iskola, csak őszinteség magammal, akarat és józan ész. Fontos a józan - részegen a tudat-én, az elme-én úgy kap hátszelet, hogy az élet-énem nincs tudatában.

Jó pár évig angolul írogattam, most az a kihívás, magyarba behozni ezeket a meglátásokat, teszemazt az a szó, hogy "realizáció" - realista - ráció, -úció, -áció - mintegy folyamat, egy tett, nem csak elmélet, utalna rá a képző.

Például az a szó: punctual: fordítása: pontos, szabatos, precíz, szőrszálhasogató.

Mit is szeretnék ezzel a szóval, hogyan ÉLJEM ezt a szót? Mindig rajta legyek azon, amit csinálok, pontosan oda tenni a "nyomást", az "akaratot", a "tettet", ahova szeretném - ahogy a céges managerek poénkodnak vele "lézerfókusz" - amikor beszélek valakivel, kifejtek valamit, direktbe arról beszélni, ami a lényeg - nem körmönfontolgatni, nem kerülgetni a kását, hanem a legegyenesebb úton oda jutni, ahova elhatároztam.
Máris előjön a világosság, tisztaság igénye ahhoz, hiszen tudnom kell, mit is akarok, hogy direkt tudjak lenni azzal kapcsolatban.
A szavak nem játék, pontosan az építőtéglái a valóságnak, ezért fontos mind a szókincs, mind azok definíciójának tisztántartása, ha szükséges, megtisztítása.
Megtisztítása emléktől, önérdektől, félelemtől, vágytól, személyes korlátoltságtól, különben a szavak által kifejezve magam önmagam börtönévé kovácsolom mind gondolataim, beszédem s tetteim sorozatát s azok következményeként magam s valóságom sorsát.

Például vegyük ezt a két szót: vezető + politikus:
Vezető: az aki irányít másokat, megszabja mi legyen, felelős, feladatokat oszt, parancsol stb - lehetne a definíció s ezek alapján rá az emlékek, reakciók, személyes élmények, pozitív, negatív stb.
Politikus: aki a kormány, a népvezetés és irányításért felel, a nép, a köz, az emberek érdekeit képviseli. Ehhez társul mindaz, amit mi látunk a politikában, ahogyan nekünk tetszik, ahogyan megítéljük pozitívan vagy negatívan vagy egyáltalán ignorálván.

Aztán ha megvizsgálom kicsit jobban, kiderülhet más is:

Igazi, jó vezető(vezér): aki új irányt szab, változást hoz, afféle felfedező, aki kutat, eldönt és rálép olyan útra, ami még nem volt és mutatja az utat - egyfajta élő példaként, emberi fáklyaként(nem szó szerint, nana:) megvilágít egy remélhetőleg helyes(ebb) utat.
Aki főnök, menedzser, az nem vezető, őt is vezeti valaki, a főnök az, aki tovább osztja a vezető irányelvét.

Jó Politikus: aki a nép érdekeit nézi, önérdekét és mohóságát még a mézesbödönhöz közel is háttérbe szorítja és képes belátni mi is kéne gyakorlatban ahhoz, hogy olyan irányba mozduljon a rendszer, ami mindenkinek jobb lesz akár rövid vagy hosszútávon. Aki belátja az emberi lét értékét és az élet elsődlegességét és ki tud állni azokért, akik a rendszerben most nélkülöznek, szenvednek és konfrontálni azokat, akik az egyenlőtlenséget, az elkülönülést, az elvakult meggyőződést hírdetik.

Aztán továbbmenve, az én szemszögömből, az énbe, az énként egybe és egyenlőként beolvasztva hogy is lehetne számomra ÉLNI ezeket a szavakat?

Vezető: Magam vezetem, én szabok meg irányt, irányelvet, képes vagyok mérlegelni mi van tényleg, hogy vagyok most és mi lenne a támogató a változáshoz és nem várok kívülről, kezdeményezek, megteszem az első lépéseket és járok azon az úton, ami jobbá teszi a dolgokat számomra és környezetemben, valóságomban mások számára is.

Politikus: A társadalomban felelősséget vállalok mindazért, ami van, aminek lennie kéne, a személyes érdekeim kiegyenlítve látom mások érdekeivel, a "Szeresd felebarátod, mint magad" és az "Azt add, amit te is kapni szeretnél" elvek alapján élni s realizálni, hogy a jelenlegi politikai, gazdasági, jogi rendszerben az úgynevezett demokratikus választás egy lehetőség lehet arra, hogy az emberek azt válasszák, ami nemcsak nekik jobb lehet, hanem, ami mindenkinek a legjobb. Ezért olyan politikai erőt teremteni, ami ezeket az értékeket képviseli és ezt javasolni, kiállni mellette és támogatni, számomra ez az Egyenlő Élet Pártja, amit az Egyenlő Élet Alapítvány javasol és hosszútávú tervei közt szerepel olyan embereket "delegálni" a politikai színtérbe, akik kikezdhetetlenek, stabilak, állandóak, felelősek és ismerik magukat, újradefiniálták szókincsüket és megértik mi kell egy valódi változáshoz, önérdeket, mohóságot, korrupciót kizárván egy olyan rendszerben, ahol az adatok nyilvánosak, az egyenlőség, az emberi jogok valóban fontosabbak, mint a haszon, a megkülönböztetés és az előítélet.

Ez csak egy példa - aztán ezeket a definíciókat megnézem, mennyire élhető, "kimegyek" és élem - megnézem, mi kell ahhoz, hogy eként éljem meg eme szavakat - mi az, ami megakadályoz, mi az, ami ezen túl, ezt megelőzve kifejeződik, felmerül bennem? Azt leírom, megbocsátom, megértem, megállítom és kifejezem magam, bízok magamban, megváltozom, amíg nincs egy állandó, stabil, tudatos jelenlét.

Maga a "tudat"(angolul consciousness, spanyolul conocimiento) szó is becsapós, utal is rá, hogy ez nem valóság, ez csak, amit tudatok magammal valamiért, amit az elmém "tudat" velem, én-tudat, ön-tudat, tudat-talan, tudat-alatti, mind csak virtuális valóság.

A valódi tudás, tudomás, öntudatosság (angolul awareness, spanyolul conciencia) azt jelenti, tudomásom van róla - ez a "tud"-ni, "tudat"-ni mennyire mélyen beleivódott az elménkbe - de még mindig nem erre utalok itt.

Megismerés, tisztánlátás, megtapasztalás, felfogás - a tud-ás elmélet, nem egy tett - a tudatosság is csak egy állapot, nem egy olyan jelenlét, ahol direktben tapasztalok, tudatában vagyok és én vagyok az irányítóelv.

A lényeg, hogy az elme-tudat-rendszerből kilépve egy gyakorlatiasabb, szélesebb perspektívájú, direktebb, nem definiált "létformát" írjak le, melyben a tapasztaló(én), tapasztalt(te) és tapasztalás(tudat) egy és egyenlő, az elkülönülés, mint lehetőség ismert s megelőzött, mert mielőtt a kettősség dimenziójából szemlélnék - az egység valóságában kifejezem magam.

Van erre pár online tanfolyam(amiket magam is "járok"), amiket teljes szívemből ajánlok, ha önmegismerés, gyakorlati megoldások iránt érdeklődik valaki:

• https://lite.desteniiprocess.com
• http://desteniiprocess.com
• http://desteniiprocess.com/courses/relationships

[JTL 168] Ismeretlennel szembenézni önbizalomban

Pár korrekció:

1. Tudatalatti félelem az ismeretlentől, nem definiáltságban maradástól.

2. írásaim gyakrabbani, tömörítettebb, rövidebb formájára átállása.

1.)
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak azt képzelni, hinni, arra hagyatkozni, hogy ha valamit nem tudok előre, nem ismerek, akkor az hibához, bukáshoz, bizonytalansághoz, fájdalomhoz, vesztéshez, szégyenhez vezet, mert nincs egy séma, ami alapján elképzelhessem, mi van, mi lesz, hogyan csináljam, s anélkül meg előre féljek, mintha már megtörtént volna, hogy nem ment.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az ismeretlentől való tudatalatti félelem attól tudatalatti, hogy nem vagyok tudatában, hogy félek, amire személyiségszabályokra, automatizmusokra adtam engedélyt az elmémben, hogy működjenek, hogy megelőzzék az ezzel való szembesülést, realizálást, átélni direktbe ezt az ismeretlentől való félelmet úgy, hogy az elme mindig próbálja értelmezni, kitalálni, definiálni, kategorizálni a helyzeteket, állapotokat, eseményeket, amik alapján tud valami emléket, asszociációt, definíciót találni, amiből hozzáállást, kiindulópontot, automatizmust tud(és ezáltal én "tudok") produkálni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a személyiségem alappillérei a félelemen, a bizonytalanságon alapulnak, még ha nem is vagyok tudatában, mert sosem ástam le annyira önmegbocsátással, őszinteséggel, valódi intimitással, kellő mélységű és időtartamú belső csendben létezéssel és önreflexióval, hanem pusztán az élményekre, a külsőre, a feltételekre és a polaritásokra, mint pozitív-negatív fókuszálván sosem realizáljam, hogy a felépített személyiségem csak egy maszk, amivel elrejtem magam és mások elől az alapvető létbizonytalanságom, félelmem, kétségem, mely valójában az egó, mint elkülönülési szemlélet az egységből, egyenlőségből.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ezt az egót magamban, mint mechanizmus, hozzáállást felfedezvén azt akartam, az volt a tervem, a kiindulópontom, hogy elpusztítsam, leküzdjem, meghaladjam, anélkül, hogy konkrétan szavakba öntöttem volna, mi is amitől konkrétan mikor félek, sőt, mi az, amitől félek, de nem vagyok tudatában és miért és mi lenne a megoldás erre és a gyakorlatban hogyan tudnám ezt megtenni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy azt gondoljam, hogy az egó, mint a virtuális én az gonosz, önző, s agytágító drogokkal átélvén ezt intenzíven azt próbáljam elérni, hogy az egó szétrobbanjon, kilapuljon, szétolvadjon, megszűnjön, pusztán intenzitással, energiával, kémiai befolyás alatt történő tudatállapotváltozásokkal, anélkül, hogy rájöttem volna, hogy az egóm, mint szabály- és viselkedésgyűjtemény az pontosan azt tükrözi, aki én valójában lettem itt és most, tehát azt megkísérelni elpusztítani az önmagába harapó kígyó, azaz pont azáltal újra- és újrateremtem, mert eleve az ötlet, hogy ezt így és eképpen meg lehet haladni pusztán egy olyan félelem-alapú reakció, mely a nem elég mély ön-őszinteségen, ön-intimitáson alapul, s ugyanolyan természetű, mint az összes többi személyiség-viselkedésmintám, mely a polaritásra, az elkülönülésre, a félelemre alapul.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vallottam be magamnak, hogy az ismeretlentől, a nem definiálttól való eredendő félelmem abból ered, hogy a kapcsolatom saját magammal az, hogy nem bízok magamban, mert azelőtt kialakult egy kapcsolat magammal, amely a kétséget, a félelmet vette alapul.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a megoldás az, ha direktbe szembenézek azokkal a mintákkal, viselkedésekkel, definíciókkal, szabályokkal, amik felépítik a személyiségem és lépésről lépésre tudatosítom miért és hogyan tettem és abbahagyjam - eldöntsem, hogy ez esetekben bízok magamban és átöleljem a helyzetet, az élményt, magam és egy új esélyt bocsássak magamnak arra, hogy bízzak magamban, anélkül, hogy a múltbéli sémát, definíciót, viselkedésmintát használnám.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem jutott eszembe, hogy megvizsgáljam az okát, a konkrét emlékeket, élményeket, az első benyomást, amely feljön, mikor a hibázástól, a kudarctól való félelem, önbizalomhiány feljön, hogy azokat megvizsgálva, megértve a gyakorlati meghaladáson tudjak dolgozni.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy valójában az ismeretlentől való félelem, önmagamtól való félelem, mert az ismeretlennel szembenézve nincs séma és ezáltal én, aki vagyok kell mozduljon, kifejeződjön.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy azért félek önmagamtól, mint ismeretlen, mert sosem vettem a fáradtságot, a kitartó munkát, a fegyelmezett szorgalmat, hogy megismerjem, valójában ki vagyok, itt, ebben a világban, mint élőlény, mint tudatosság, mint ember, mint felelősség, mint valóság.

Elhatározom, hogy a magamtól, az ismeretlentől való félelem megoldásaként feltárom, ki is vagyok, hogyan is lettem, aki vagyok és megértem, abban, akivé megnyilvánultam tettekben, mik azok, amik abból erednek, hogy félek az ismeretlentől, bizonytalantól, önmagamtól és lépésről lépésre, lélegzetről lélegzetre, napról napra meghaladom ezeket és megajándékozom magam az önismerettel, önbizalommal, önmegvalósítással.

2.)
Még mindig van egy tendencia, hogy csak nagy, egész témát átívelő írást közöljek, ezáltal a nem folytonosság, rendszeresség a jellemző az itteni dolgaimra, hanem időnként dobjak be óriási irományokat.
Ezáltal nem folytonos, kissé kiszámíthatatlan és ezt korrigálván, a javasolt blog írás mértéke(amit mások is egész kényelmesen vesznek átolvasni teszemazt) 1600 szó körül van(ha kép is van, kb 1200), ezért átállok erre egyfajta kísérletként.

Ezáltal egy gyakorlati lépést teszek az irányába, hogy tömörítsem írásaim, struktúráljam a témákat és felismerjem és alkalmazzam a folytonosságból eredő stabilitást is úgy, hogy közben azért amiért van ez a blog: realizáció, gyakorlati változás és meghaladás továbbra is hasznos legyen.

Eredetileg képeket is azért tűzögetek be itt-ott, hogy legyen egy kis változatosság, s mivel úgy is fotózok általában, az ötlet az volt, hogy a kellemest a hasznossal összekötvén megélem mindkettőt egyszerre.

Nézzük, honnan is ered ez a "hosszú és sok írás kell a helyes blogíráshoz", ezáltal úgy definiálva magam, kifejezésem, hogy ezt automatizálva ne is legyek tudatában.

Intenzitás: a sok, hosszú az erősebb, azt képzelvén, hogy energia, mennyiség és egyfajta "erő" kell ahhoz, hogy egy másik erővel szembeszálljon, azt "ledominálja".

Ez személyiségem egy olyan része, amely abból ered, hogy önbizalomhiányból, beletörődésből, kiindulópontom félreértéséből eredendően azt képzeltem, hogy aki vagyok itt és most, az egy energia-entitás és ezt módosítani, megváltoztatni energia-felhalmozás, intenzitás szükséges, tehát például csak akkor változni meg valamiben, ha már nagyon zavaró, ahelyett, hogy amint látnám, hogy valami nem hasznos a viselkedésemben (magam és mások számára egyaránt mérlegelve), akkor azonnal cselekednék, megváltoztatnám magam, pusztán döntéssel, akarattal, direkten, itt és most.

Ezért volt kissé csapda a sok agyturbózó drog, a pszichedelikumokkal történő "erőltetett lájtolás", mert az mind energia volt, intenzitás, mely közben elfogadtam a már létező energia-dinamizmusom, mint "szent tehén", ahelyett, hogy azzal eggyé és egyenlővé válva, megbocsátván az attól való elkülönülésem percepcióját direktbe képes legyek változtatni, megállítani - nos, nem, az kellett, hogy felépítsek egy másik energiát, ami intenzívebb és képes szembeszállni, ledönteni, miközben nem realizálván, hogy ez kissé skizofrénia, s önmagam ellen harcolván valójában sosem nyertem.

A változáshoz nem kell intenzitás, erő, pusztán öszinteség, felismerés, döntés, elhatározás, akarat és tett.

Sőt, azáltal, hogy energiákat, intenzitásokat halmozok fel bizonyos belső reakciókkal s azok ismétlésével(adott gondolatok vissza-visszatérnek, érzelmi minták folytonos ciklusai - pozitív vagy negatív végülis mindegy), csak beismerem, beletörődök, elfogadom, hogy aki vagyok, nem én, direkt, itt vagyok magam irányítván, hanem egy elmére bízva, energiáktól függve létezzek, sőt VÁLTOZZAK is, ami kissé megnehezíti a dolgokat.

Nem kell ilyen - az energia, a gondolatok, a reakciók, az érzelmek is mindig azt mutatják meg, hogy valójában nem bízok magamban, hogy ki vagyok én és mit akarok csinálni itt és most, hanem rendszerek, támpontok, kategóriák, sémák, személyiségek kellenek, hogy segítsenek ebben, mert éppen nem vagyok teljesen ITT, hogy lássam éppen ki és mi vagyok, mit akarok és mi van és a belső csend hiányában nem tudom befogadni az összes tényezőt, ami alapján bízzak magamban annyira, hogy kétségtől mentesen, mindazzal, ami itt van egységben és egyenlőségben kifejezzem magam, mint szó vagy tett.

[JTL 165] Automatikus öndefiníciók

Most, hogy stabilabb vagyok és több mindent csinálok, feljöttek dolgok, melyek nyilvánvalóan nem támogatóak.
Ezeken végigmenve tudatosítom ezeket és elhatározom, hogy nem veszek részt bennük.
Pontosabban olyan szokásaimban, amik a tudati fáradtságot teremtik meg, mely ezt a fajta virtuális energiát hozza létre, s egyszer létrejött az elmémben, onnantól kezdve a polaritások irányítanak - pozitív és negatív.

Amit persze igen régóta "tudok", hogy automatikusan definiálok dolgokat, jelenségeket magamon kívül, belül, s ezek a reakciók újabb és újabb belső reakciókat indukálnak, de más pontosan az előtt belátni ezeket úgy, és amiért újra-és újrateremtem és nemet mondani. Ehhez kell egyfajta intimitás belül, hogy lássam éppen ki is vagyok és mi is történik bennem...

Alapvető az, hogy magamat ellenőrzöm (ezek mind automatikusak, ha elgondolkodom, vagy fókuszálok valamire, nem is vagyok tudatában, de attól még megengedtem az elmémnek, hogy történjenek), hogy milyen állapotban vagyok többféle irányból.

• Mennyire vagyok friss/fáradt
• Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)
• Mennyire vagyok éppen fickós/kielégült
• Mennyire érzem gazdagnak/szegénynek magam
• Mennyire vagyok egészséges/beteg
• Mennyire vagyok most épp elhalmozva tennivalókkal/mennyire van időm spontánul csak folyni
• Mennyire vagyok jelen/szállok el az elmémben
• Mennyire vagyok éppen hasznos/haszontalan
• Mennyire nézek ki jól/nem nézek ki jól
• Mennyire érzem magam határozottnak/bizonytalannak

És még sorolhatnék jó pár státuszt, amik gyakorlatilag automatikusan eldöntődnek, mint a programozásban a Tala objektum függvényei, amik visszaadják valamiféle algoritmus alapján a változóim értékeit, amikor rákérdezek. Pontosabban akkor is frissülnek ezek az értékek, ha nem kérdezek rá, pont ez a dolog, amiért írok róla.

Mert attól, hogy nem figyelek rá - ha ráfigyelek, láthatom, hogy ezek történnek, s ezáltal energia van, ez a sok dimenzió mind rendelkezik egyfajta értékkel, energiaszinttel - pozitív/semleges/negatív.

Mondhatnánk, hogy pont azzal, hogy foglalkozok, ráfókuszálok ezekre teremtem meg őket és önmagam kapcsolatát ezekkel a korlátokkal(végülis azok).

Persze nem is azt mondom, hogy ne vegyem figyelembe, mennyire vagyok fáradt, beteg, ápolt akár...vagy ne tudjam mennyi pénz van a zsebemben, inkább az, hogy ezek ne definiálják, határozzák meg azt, hogy mindezek alapján ki vagyok én és abból következzen, milyen a hangulatom, hozzáállásom magamhoz, a világhoz, másokhoz, a dolgokhoz automatikusan.

Attól még, hogy nem figyelek rá, nem akarom bevallani magamnak például, hogy frusztrált, szétzilált, bizonytalan és legyengült, kimerült vagyok, attól még lehet így s ahhoz, hogy dolgozni tudjak az okokkal és okozatokkal, a tényekkel, hogy hogyan is vagyok valójában, miért is lett így s legfontosabban: hogyan is tudnám ezt orvosolni, a jövőben megelőzni: tudatában kell legyek a részleteknek.

Például, hogy azért vagyok feszült, mert félek valamivel szembenézni, vagy beismerni, hogy változtatnom kéne, de attól a változástól félek, mert vagy meg kell mondanom valakinek olyat, amit úgy érzek kellemetlen, vagy abba kell hagyjak egy olyan szokást, amit úgy definiáltam, hogy "jaj de jó", s valójában tudom, hogy egyáltalán nem jó az nekem, csak az élmény, amit kiváltok vele, abban van egyfajta eufória, például amikor jól berúgok, miközben a család meg örülne, ha velük is foglalkoznék, helyt állnék, az anyagi problémák, a valóság megoldásán dolgoznék, de attól meg félek, hogy nehéz, nem megy és egyáltalán(példa).

Irodai környezetben dolgozva, akármilyen szépen öltözöttek is az emberek, a hangjukból, a gesztusaikból, a mikro-kifejezésekből az arcukon sokszor látni, mennyire nem egészek, valójában nincsenek megbékélve magukkal és önbizalommal teli határozottságból eredő hatékonyság sem "jön át".

Persze ilyenkor a legeslegfontosabb, hogy amit látok, tapasztalok, magamra reflektálni - nem-e csak projektálom, hogy ne kelljen NEKEM szembenézni, beismerni, megváltozni.

Ez is ön-őszinteség(és nem Önnek kell őszinte lenni, hanem önmagamnak, önmagammal) - lássam, hogy volt-e egy plusz lépés a reakciómban, amikor a tapasztalás, tapasztaló, tapasztalat közben volt "projektálás"(kivetítés, terelés). Ugye bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű típusú frázis.

S ha képes vagyok elcsendesedni belül, akkor szintén képes lehetek meglátni, ez most, amit tapasztalok, én vagyok vagy más? Ha én, akkor magamon dolgozok, megkérdezem mi miért van úgy, miért érzek így stb.

El lehet jutni(sőt, ajánlom), hogy az ember lássa a rendszereket - ez persze nem olyan, ahogy a Matrix filmben ábrázolják Neó látását(vagyis egy darabig biztos nem, az szintén az elme), hanem őszintén magamba nézek és látom a programokat, a rárakatokat, az ítélkezéseket, a pozitív, negatív töltést a szavakhoz, jelenségekhez kapcsolva, a remény, a hibáztatás, a félelem, a feladás energiái mögé bújva felelősséget nem vállalva hogyan és miért létezem aként ebben a fizikai valóságban, akiként ma megengedem magam létezni és viselkedni.

Semmit sem ér a sok bölcsesség, okosság, élmény, tudás, emlék, ha az abszolút őszinteségben képtelen vagyok folyamatosan jelen maradni úgy, hogy igenis vezetem, irányítom, rendezem a sorsom, az életem kétség, ragaszkodás és félelem nélkül.

Őszintén, az nem ér túl sokat, ha néha képes vagyok elengedni, belazítani magam annyira, hogy megtapasztaljam a félelemnélküliséget vagy, hogy képes legyek pozitívan gondolni minden lényre és azt kívánni, érjék el a szenvedéstelenséget, főleg, ha ezt nem tudjuk lehozni a Földre.

A legmélyére kell eljutni a dolgoknak, abszolút őszinteség, abszolút tudatosság, abszolút jelenlét és abszolút akarat.

Ezek nem túlzások, persze menő mondat a Harcosok klubja c. filmből, hogy, amikor a gucci öltönyös reklámra néznek a harcosok, azt mondván, hogy "az önfejleszés önkielégítés...na de az önpusztítás...", de ezt is lehet úgy látni, hogy az igazi én-fejlesztés, a valódi, ÉLET-tel való azonosulás pont nem önkielégítés, hanem az az, ami mindenki javát válik.

És ebből jön, hogy ami nem a mindenki nek a legjobb irányába tesz lépéseket, nos az már valóban lehet, hogy önfejlesztés, önkielégítés...
Persze hol a határa az énnek, ezt is lehet kutatni, keresni, tesztelni, az biztos, hogy az elmén keresztül elég közeli ez a határ, de azon túl meg valójában ami látszik, hogy ÉN ITT VAGYOK - minden, ami itt van ebben a világban, ÉN VAGYOK. Ez lehet egy igazság, mert lehet vele dolgozni, bár nem túl vidám, hiszen igen-igen sok ember szenved, de ez van itt, ez a valóság, ezt fogadjuk el, lehet hibáztatni, kibújni a felelősség alól, de aki ki akar bújni, úgyis kibújik, aki meg felvállalja, az felvállalja, ezt nem lehet erőltetni.

Ez szintén egy reflexió - s az egység és egyenlőség alapelv úgyis folyton megnyilvánul - aztán ha nem azt cselekszem, ami végsősoron(közvetlenül és közvetve) mindenkinek a legjobb, akkor ez szintén reflexió(vagy reflux-ió), megnyilvánult következmények formájában.

Az elme tudat rendszerben egy sajátos jellemző szintén, hogy csak úgy tudunk egy és egyenlő lenni valamivel, valakivel, ha egyfajta kapcsolatot formálunk az elménkkel a tudatunkban valamivel, amitől el vagyunk különülve. Ez hatalmas realizáció, ne menjünk el mellette...

Amint van egy kapcsolat valamivel, valakivel, ami által meghatározunk, akkor máris a saját elménk rabjai lehetünk, ez aztán a szabadság...

• Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy folyton feltételek alapján ellenőrzöm magam, hogy különféle szempontok szerint éppen milyen állapotban vagyok s azok alapján definiáljam, hogy hogyan vagyok, éppen hogyan érzem magam, ki vagyok és hogyan is viselkedjek.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak elcsendedni, lenyugodni, jelen maradni belül annyira, hogy lássam milyen feltételeket ellenőrzök az elmémmel automatikusan, hogy azok alapján meghatározzam, hogy mi van, ki vagyok és hogyan érezzem magam és mit is csináljak.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy az aki vagyok, akiként érzem magam, nem valódi, hanem csak az elmém már meglévő, létrejött rendszerén keresztül tudatosítok feltételekhez kötött szabályok alapján következtetéseket, asszociációkat, emlékeket, melyekhez gondolatok, érzések, érzelmek társulnak, amelyek hatására viselkedésminták aktivizálódnak.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy mindaz, amit tapasztalok, az az önérdekemből ered, pozitív s negatív ítéletek sokszoros rendszerssége által épülve fel egy percepció, amit valójában kifogásként használok arra, hogy úgy nevezem, hogy "én", s azáltal fogadjam el a korlátaimat, a világot, amilyen éppen, anélkül, hogy megkérdőjelezném, amit csinálok, valóban őszinte-e magammal, a világgal.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az egész energia-háztartásom, amit az elmémben tapasztalok, a stimulációk, motivációk mind pusztán a pozitív-semleges-negatív irányok mentén léteznek és, hogy tapasztalások közepette elfelejtem az egység és egyenlőség alapelv gyakorlati alkalmazását.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy aggódjak, gondolkodjak, feljöjjenek dolgok, amiket nem oldok meg, fel, jutok elhatározásra és ezeket hagyom a fejemben, tudatomban szállni és ezekre reagálván energiát felhalmozni, ami a bizonytalanság, vágyakozás, aggódás morzsáit tartalmazván lassan de biztosan felhalmozódva tapasztalássá, hozzáállássá, megnyilvánult következményekké válhat, ha nem hagyom abba, látom át, nem változtatom meg a hozzáállásom ezekkel kapcsolatban.
• Elhatározom, hogy lelassulok belül annyira, hogy a lélegzetnek tudatába lévén cselekszem, az elmém mozgásaira nem reagálok, megelőzöm az elmém mozdulatait és direktbe kifejezem magam, kihagyván a gondolati, virtuális, belső hang teret és bízván magamban, itt kifejezem magam, mint tett, szó és valóság.
• Elhatározom, hogy felderítem az összes okot és következményt, azok kiindulópontját, aminek a mentén jogot adtam az elmémnek arra, hogy automatikusan ellenőrizzen feltételeket és azokból következtetéseket vonjon le, mintegy előredefiniálva azt, amit tapasztalok és azt hozva fel, mint reakciók, gondolatok, érzések, amikre való tapasztalásban elmerülve, arra fókuszálva nem látom, hogy ezt én teremtem - tehát ezt felismerbe lélegzek, elengedem a félelmet, a vágyat, a pozitív, negatív vonzódást, taszítást és ITT vagyok és direkt tapasztalom, ami van és direkt fejezem ki magam, belső reakciót nem várva meg.
• Elhatározom, hogy tökéletesítem a jelenlétet, az elmebéli automatikus reakciók megelőzését direkt jelenléttel, lélegzéssel, szóval, tettekkel, bízván magamban, nem hagyatkozva sem a múlt felcímkézett emlékeire, sem a jövőbe kivetített vágyálmok-félelmek képeire, hanem ITT cselekszem, egységben és egyenlőségben azzal, aki vagyok, ami itt van.
• Elhatározom, hogy megbocsátom minden kétségem és egységbe rendezem akaratom a jelenlétben, ahol a fizikai testem folyton ITT van, lélegzik és ÉL.
• Elhatározom, hogy tudatosítom magamban, hogy a testem folyton ITT ÉL és lélegzik és amikor én gondolkodom, érzésekre reagálok, automatikusan pozitív és negatív reakciókba merülök el, akkor én el vagyok különülve a valóságtól, ITTléttől, a testemtől, ezért olyankor hatalmam és erőm feladván sodródom, nem létezem, nem vállalok felelősséget azért, ami és aki vagyok mindennel, ami itt van, másokkal egységben és egyenlőségben, mint az ÉLET.

A dimenziókat, amelyek alapján automatikusan definiálom magam, szintén tovább lehet nyitni:

"Mennyire vagyok friss/fáradt"

Megfigyelvén, ezt hogy határozom meg, megláthatom a feltételeket, amikhez kötöm, a tapasztalataim, emlékeim, vágyaim, félelmeim alapján, amik persze akár jelenthetnek is támpontot, hogy megjósoljak valószínűséget, de attól, hogy egy adott napon 5 órát aludva álmos voltam, nem jelenti azt, hogy szabályszerű, hogy ha 5 órát aludtam, akkor álmos kell legyek és leszek is.
De ha úgy definiálom magam, hogy ha így volt, akkor ez lesz, és ha így tettem, így fogok érezni, akkor már eleve elfogadom, ha így lesz.

"Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)"

Vagy amikor pusztán a körülmények alapján engedem megmondani, hogy is érzem magam - ha például meglöknek a buszon és nem köszön vissza a szomszéd, kiborul a kávém és elhagytam a bérletem (példa),  s aztán ezeket használom arra, hogy definiáljam: szar napom van, rosszkedvem, azt szintén érdemes megkérdőjelezni: valóban ez határozza meg, hogy ki vagyok? Mennyiben fogja ez befolyásolni a napom, a percepcióm, esetleg eleve kiszűrjön vagy blokkoljon valami olyan dolgot(észrevenni, megtenni), ami fontos lenne?

Megengedheti-e egy vicces előadást játszó komikus, hogy enged ennek a hangulatnak, ami körülményektől függő? Vagy egy politikus, aki milliók sorsát befolyásolja? Vagy csak saját magunk?
Nyilvánvalóan nem kell vigyorogni, mint a tejbetök, ha mondjuk elpusztult a családom, de be kell látni, pontosan az ingerek által befolyásolható társadalom az, amit a média, a propaganda, a filmipar s mindenki, aki el akar érni valamit - használ.

Nyilván meg lehet kérdőjelezni mindent, de közben hatékonynak és működőképesnek kell maradni a társadalomban(főleg, ha fizetést kell szerezni, hogy életben maradjuk), ezért van ésszerű határ a megkérdőjelezésnek.

Emellett pedig az, hogy mire van időm, pusztán attól függ, mire szánok. A sok destonian blogokat (százak) olvasva látszik, hogy sokuk extrém módon elfoglalt emberek, családosak, üzletemberek, felelős posztban dolgoznak és mégis képesek egyensúlyban tartani magukat, miközben lényük legbelsején képesek "dolgozni", önismeretet gyakorolni, hogy képesek legyenek egy, a lélegzetről lélegzetre történő tudatos változást megvalósítani.

Ebben hatalmas a desteni folyamat, hogy bárki tudja alkalmazni, aki képes őszintévé válni saját magával.

Tapasztalom, hogy félelmeim jócskán enyhülnek, sőt, sokszor egy furcsát tapasztalok, valami olyat cselekszek, amiben régen volt egyfajta "félsz", azaz nem kevés bizonytalanság, miközben ezt a félelmet látva energiát adott - látszólag ez jó motiváció volt, de emiatt nagyon merev volt mind a nézőpontom, mind a reakcióm és a következmény is, ezáltal vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon lassan(főként a külső körülményekhez, azok által) változtam.

Most képes vagyok megnézni egy helyzetet, mérlegelni, gondolatok nélkül ráadásul és eldönteni mi lenne a legjobb, nemcsak nekem és úgy is tenni - vagy ha nem, akkor meglátni miért nem sikerült és alkalmazni azt.

Tegnap például realizáltam, hogy olyan gyakran használtam ezt az aggódó félelmet tetteim önreflexiójára, hogy hirtelen azon kaptam magam, hogy megvizsgálva a félelmet, attól féltem, hogy ott nincs félelem - eszméletlen komikus ez, de ha letagadom magam és mások elől, az nem segít. Viszont tisztán látván merre tartok és miért - nem szégyen leírni, hogy ilyennek tapasztaltam magam, főként azért sem, mert változom, tehát leírván azt, hogy "féltem a félelemtől, amiről aztán kiderült, hogy féltem a félelem hiányától" - egyáltalán nem félelmetes.

Látszólag ez már őrület, ha ennyire direktben kiírja az ember az elmét, de akikké váltunk, mindenképp kell egy időszak, amikor ezeket ennyire megvizsgáljuk és kiszűrjük mi az, ami nem támogató. Inkább itt és most megteszem, akár több évig is, mintsem halálig kerülgessem és folyton elfogadjam a problémát, amely ezáltal csak fokozódik.

Folytatás következik

[JTL 162] Probléma - reakció - megoldás - kell az a reakció?

Tovább pontosítom a probléma - megoldás hozzáállást.

Általában az emberek úgy vannak kondícionálva, hogy:

probléma         -    reakció        -    probléma    -         reakció     - megoldás

Ellenben van amikor nemcsak, hogy nem célszerű, de egyenesen kellemetlen következményekkel járhat a reakció.
Reakción itt a belső reakciót értem, egy-több gondolat, érzés, hangulat, kedv, érzelmi hullám.

Ezért hasznosabb egy olyan hozzáállás, hogy
    probléma---->megoldás

• Megbocsátom magamnak, hogy amikor valami probélmát látok, reagálok, gondolok, érzek, kedvem támad, ahelyett, hogy egyből látnám a problémát és egyből a megoldásra fókuszálnék.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedetem magamnak, hogy ne legyek teljesen jelen, mikor valami felmerül, amit meg kell oldani, meg kell tenni, mert eleve az előző percepcióból reagálván el vagyok foglalva.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, hogy amikor éppen egy belső reakcióval vagyok elfoglalva, azaz gondolkodom, érzelmeken lovagolok, hangulatok befolyásolnak, akkor nem vagyok teljesen és annyira jelen, hogy ha egy probélma jön, akkor egyből realizáljam, hogy mi is az a probléma és mi lenne rá a megoldás.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy elfojtsam magamba a probléma megítélése során kialakult konklúzióm, például aggódás és az egy belső érzelembe nyilvánuljon meg, ahelyett, hogy már azt a cselekedetet, hogy elfojtás eleve egy, a megoldás irányáva valódi cselekvéssel helyettesíteném.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ha megengedem, hogy elfojtsak dolgokat, mikor problémákkal szembesülök, akkor egy belső reakciót engedek meg, ami nem a megoldás, hanem egyfajta energiaállapot, ami stimulál, kivált dolgokat bennem és azokkal vagyok elfoglalva, ami alatt továbbra is elfogadom azt, amit elfojtok, azt is, ami kiváltja, és azt a tényt, hogy ez nem változtat semmin a problémával kapcsolatban.
• Megbocsátom magamnak, hogy olyan képzetem legyen, hogy egyfajta belső reakcióra, gondolatból, érzésből, érzelemből kialakult energiaállapotra legyen szükségem ahhoz, hogy cselekedjek, hogy a problémával szembenézzek és meg is szűntessem azt, mert direktben, önmagam, itt, belső reakciók és azok energiája nélkül úgy definiáltam, érzem magam, hogy nem teszek semmit, nem tudok tenni vagy nem indulok be tenni, ezáltal is kiszolgátatottan létezvén az energia irányába, önmagamtól való elkülönülésem erősítvén.

Definiálható egyfajta polaritásba rendezve is a reakció -
érzés, mint pozitív(vonzalom, jókedv, esetleg szerelem:)
érzelem, mint negatív(harag, féltékenység, esetleg szerelem:)

A gondolatoknak is van pozitív, semleges, negatív töltete, de azok nem olyan erősek, mintha csak csepegtetnénk az energiát ellentétben az érzési, érzelmi hullámokkal, amik akár teljesen elöntik tudatunkat és akkor szinte teljesen magukkal ragadnak.

Azért is érdekes ezeket fejtegetni, mert a szavak minden embernek mást jelenthetnek s bár van egy közös tudat, mindenki attól érzi valódibb személyiségnek magát, hogy látszólag egyedi nézőpontja van a dolgokról, önmagáról, mégis azáltal érzi másokkal a kapcsolatot, ha azért van metszete eme nézőponthalmazoknak...

Persze van is ebben valami, hiszen ha más nem, fizikailag, ahonnan két szeme néz, az valóban egyedi nézőpont szó szerint...

Viszont a szavakból kapcsolatok, kapcsolatok között érzések, érzelmek, energiák, emlékek, képek, gondolatok épülnek fel az elménkben és amit fontos szem előtt tartani, az elménknek/tudatunknak a fizikai testünkkel való kapcsolata.

Jóságos teremtőnk olyan hangulatban volt, hogy a tudatban látta jónak egyfajta végtelen szimulálását, miközben az elménk egy olyan mechanizmus alapján működik, amelyben szintén létezik idő, de a fizikaival nem szinkronban.

A fizikai testünk ideje legegyszerűbben lélegzettel úgymond mérhető - belégzés, szünet, kilégzés, szünet - ez egyenlően mindig egyfajta egységesség.

Az elménkben az idő energiában mérhető - pozitív, semleges, negatív. Amiért írok erről s persze nyilvánvalóan megkérdőjelezhetőnek tűnik ez az egész, pusztán morfondírozás, ám ha az elmével/tudattal rá tudunk állni a fizikai testünk ritmusára, azaz a lélegzésre, akkor a kettő összehangolható, akár annyira, hogy ez a belső, reaktív elme lelassul és akár meg is állhat.

Ez egy érdekes pillanat, keleti arcok szerint ez misztikus, megvilágosodott, mélységes, én csak úgy hívom: csendes.

Az általában belső gondolati, érzési, érzelmi ritmusok eltérése a fizikai testével egyfajta súrlódást, harmónia hiányát produkálnak, ami szintén megfigyelhető és megérthető, ha képesek vagyunk tudatosan, saját magunk lelassulni a belső reakciókkal és belül, úgymond békében, csendben, mégis jelen, tudatosan, nem ítélve, nem definiálva, reagálva, pusztán létezni.

Ezt szokták meditációnak nevezni, szerintem az félrevezető, főleg, hogy pont a nem definiálás aktív, tudatos megélése, ha nem vagyunk őszinték önmagunkkal, könnyen definiálódhat pont azok a már automatizált mechanizmusok által, amiként ma létezünk, ezért sokak számára a zen, pusztán üldögélés egy jó ötletnek tűnik. A veszély ebben az, hogy nem megszűnik a belső, virtuális reakció-tér, hanem szélesedik, melyben egyfajta egyensúly alakul ki, melyben béke, nyugalom tapasztalható, miközben azt nem látjuk be, hogy a reakciókat belül nem kiegyensúlyozni kell, hanem megérteni hogyan keletkeztek, mit kell fizikailag tenni, hogy megelőzzük azok újbóli létrejöttét.

Tehát, probélma - reakció - megoldás.

Probléma mondjuk, látom a szomszéd feleségét az ablakból félmeztelenül - önmagában ez nem probélma, sőt...hmm...de aztán jön egy gondolat belül, hogy "hmm de jó kis formája van ennek a Lenkének", amire aztán jön egy másik gondolat, hogy "Hmm, de jó lenne esetleg megfogni, sőt...", amit aztán egy olyan gondolat követ, hogy "Viszont a szomszéd, a férje valószínű nem örülne, ha velem kokettálna", "Lehet, hogy betörné az orrom, végülis lehet én is ezt tenném ha fordítva lenne", "Sőt, az én feleségem(tegyük fel van) sem értékelné, úgyhogy ez felejtős", "ráadásul könnyen lehet ebből konfliktus, mi lenne a gyerekekkel stb", "úgyhogy csinálom tovább a 'dolgom'". "De azért, őszintén magamhoz, dögös kis nőci ez!". (ezt most találtam ki)

És szintén nem az a probléma, ahogy feljönnek dolgok, teszem azt ha abban egyeztem meg a párommal, hogy csak egymással csinálunk szexuálisat, akkor amikor ezt megszegem, akár gondolatban, akár tettben - valójában a megállapodást a párommal - kifele vetített önmagammal talán szegem meg - ez a másikat tán azért zavarhatja, mert így a bizadalma csökkenhet felém, hiszen nem azt teszem, amit mondok, ezért ez alapján végülis akármi velem kapcsolatos állításra, eldöntésre igaz lehet, hogy megkérdőjelezhető, a bizalom megrezdül. S látszólag a gondolat ártalmatlan, hisz a másik nem tud róla, de magamban, magamnak én tudok róla, s ekkor ha csak is kicsiben, de ugyanaz van, ami akár előkészítheti a terepet egy valódi megtörténésre...

Itt a probléma nem az, hogy láttam a nőt, nem is az, hogy tetszett, amit láttam, hanem az, hogy belső reakciók jöttek, sőt nem is olyan nagy probléma, mert egész konstruktívan használtam a virtuális elmém arra, hogy belássam mik azok a következmények, amiket nem szeretnék a bőrömön(és másokén) tapasztalni.

Ami viszont nem biztos, hogy nyilvánvaló, hogy minden egyes gondolat - egytől egyig, ami bennünk valaha átfolyik - ha egyszer elfogadtuk, egész valószínű, hogy legközelebb is el fogjuk fogadni, hasonló vagy más körülmények között.

Hiszen, ha képesek lennénk belső csendből megfigyelni ezek létrejöttét, látható lenne, hogy eleve vannak bennem olyan régebbről jövő gondolatok, impulzusok, melyek szinte "megágyaztak" ezeknek a gondolatoknak, érzéseknek.

Kondícionálás ez, egyszerűbben: programozás.
A primitívebb emberi korlátoltságú elmeállapotokon ez könnyen megfigyelhető, például a fajgyűlölet, a homofóbia - egyszer kialakult ez a tévképzetük, akkor a reakciójuk a kiváltó tapasztalatra csak fokozódik, kérdőjel nélkül.

Ugyanez mondjuk a féltékenység - ha volt valami, ami miatt egyszer elfogadtam a félelmet, hogy a párom mással olyat csinál, ami valamiért bennem rosszat vált ki(főleg, mert ÉN kimaradok belőle) és ezért nem akarom ezt, függetlenül attól, hogy neki jó-e vagy sem - nem akarom, hogy azt csinálja, tapasztalja, mert nekem rossz - szinte feltétel nélkül. Ennek persze intenzívebb szokáshoz kötött fajtája a szexuális birtokviszony - "az én párom csak velem, engem" - különben félek és ezt a félelmet leplezvén jogot formálok dühre, haragra, akár a "szeretet" nevében, ön-érdekem tobzódásában a végletekig fokozván a belső reakcióim energia gyűlik fel bennem.

Itt már nyilvánvalóvá válhat az elme-tudat és fizikai test kapcsolata, de ezekben a felfokozott reaktív pillanatokban általában már nem vagyun képesek önmagunkat igazán látni, a pozitív-negatív reakció tapasztalása általában teljesen beszippant, elvakít, még a fizikai tények felfogását is ellehetetleníti.

Egyfajta öngerjesztő folyamat, melyben valójában csak az egyszerű matematikai képlet alapján történnek a dolgok: 1+1=2.

Egy belső reakció megismétlése már kétszer olyan erős, ha hússzor gondolok valamit, az hússzoros erejűvé válik.

Persze személyes konfiguráció, kit milyen gondolatok, pozitív érzések, negatív érzelmek, akár semleges ítéletek is  - milyen tettekre sugallnak.

Elfojthatom évekig a félelmem, haragom - de az valójában a testben tárolódik, a sejtekben s a túl sok energia, főleg, ami a félelem alapú, nyilvánvalóan nem túl egészséges: stressz, aggódás, idegi kimerültség - valójában ez kicsit olyan, mint amikor az ember konkrét halálfélelemben létezik és ez a rettegés átitatja lassan de biztosan egész lényegiségünk.

A kulcsszó itt is a felhalmozódás - percek, órák, napok évek.

Mondhatnánk, vannak módszerek kiadni a gőzt, megbékélni, lenyugodni, akár szexuálisan, akár alvással, alkohollal, gyógyszerrel, droggal, erdőben alvással, akármi, de valójában ilyenkor a már elfogadott automatikus reakciókat nem változtatjuk meg, talán nem is vagyunk tudatában, hanem szintén automatizálunk egy igényt az elme-energiák kiegyensúlyozására, feszültségmentesítésére.

A reaktív elme, főleg ha úgymond automatikus, igencsak bajt okozhat - például autót vezetünk, éppen 100-al megyünk a négysávoson, míg a párom közli, hogy mással aludt és hátul ülnek a gyerekek és én elvesztem a fejem, felborulunk és esetleg mind meghalunk. Persze szélsőséges, de vannak helyzetek, amikor felelős munkánk van, éppen veszélyes dolgot csinálunk, amikor elfogadhatatlan, hogy egy pillanatra is a jelen, fizikai valóságban ne legyünk teljesen képben.

Az elme-tudat konstruktív, vizualizációs, imaginációs használata, mikor eldöntöm, hogy most elképzelek valamit, amikor megtehetem és azért, hogy megértsek valamit(mondjuk, hogy előre belátni lehetséges következményeket) ettől még lehet hasznos!

Szintúgy az első példával élve, mikor egy a nem-páromra úgy reagálok, hogy "hmm, fizikai kontaktus jó lenne", akkor szintén eldönthetem, felelősen, mi lenne a legjobb számomra, az ezt érintő résztvevők számára.
Esetleg felmerülhet egy felderítés, hogy amit most érzek, vajon elfogadom-e - vajon azért vonzódom valaki irányába, mert nem élem ezt az aspektusom meg a párommal és akkor ismét kérdőjelek jöhetnek. Fontos, hogy ezek ne automatikusan, hanem én, tudatosan "irányítsam-vezessem" magam ezeken át, mert ami automatikus reakció, az gyakran nem a legjobb, nemcsak számomra, hanem mások számára is.
Erre hasznos az írás - kiírom, pro, kontra, megnézem mi csak vélemény, önérdek, mi az, ami valóban érték ebben és eldöntöm mit teszek.

Vagy, akár, ha merem, vagy lehetőségem van, megosztom párommal, hogy "hmm a szomszéd nője mindig zöldebb" vagy akár ha valami erotomán radikalizmust akarok, megkérdezem a szomszéd párt erről, de mindenképpen következmények lesznek.

Az elfojtás sem hasznos, hogy "áh nem történt semmi, úgy csinálok, mintha nem láttam volna, mintha nem definiáltam volna pozitívan" - ám ez is felhalmozódik - hiába élem ki a párommal, a hozzáállást nem változtattam, nem is vagyok teljesen tudatában, ezért újra előjöhet esetleg, immár erősebben, amiből akár egyfajta "sóvárgás" is kialakulhat, abból meg, ha betelik egy pohár belül, kifakadhat, kiszakadhat olyan tett, ami aztán nem lett mérlegelve...

Extrém példa, de ha meghallgatunk interjúkat nőket-gyerekeket erőszakolókkal, akkor MINDIG elmondják, hogy jöttek a gondolatok, amik lassan de biztosan megszállták az agyukat és olyan tettekre vették rá őket, amik nyilvánvalóan nem jóságosak, de ha felgyűlt az erő, akkor az a jogosultság, amit a gondolataink fele csepegtettünk be az elfojtott vágyról, szándékról felhalmozódva tettekbe, erőszakba végződhet.

Ugyanez a félelemmel, sőt valójában, ha tényleg őszinte vagyok magamhoz, minden belső reakció egyfajta félelemből eredő - mert nem fejezem ki a valóságban, mert nem vagyok képes azonnal dönteni, cselekedni, felelősséget vállalni, hanem virtualizálok, belül szimulálok, ezáltal aztán az elmémben stimulálok s mindez energia.
Ez érzések, érzelmek, elfojtás, depresszió, kiélés, aggresszió formájában, akkor már a fizikai test szinte automatikus cselekvéseként nyilvánulhat meg önmagunk vagy mások irányába.

Ennyi bevezetőnek a probléma-reakció-megoldásból a probléma-megoldássá változtatásához elég is.

Ha megfigyeljük az úgymond sikeres embereket, mind üzlet, mind egyéb szakmai életben, ott is nagyon megfigyelhető ez a modell.
Probléma-megoldás, következő probléma-megoldás, így a hatékonyság nagyon megugrik.

A reakció teljesen felesleges, az csak idő - holott ha tisztán látom a problémát, nyilvánvaló, hogy a reakció nem hasznos, csak akkor "kell", ha nem vagyok jelen, hiszen ha jelen lennék, azonnal és direktben látnám, tapasztalnám a problémát és annak lehetséges megoldását és ezért egyből a megoldást alkalmazom.

Teszemazt az előző példával, ha szomszéd nőt látok, amire izgulok és van mondjuk egy párom, akivel megegyeztünk, hogy csak egymással szexelünk, akkor vele foglalkozom, vagy megkérem, vetkőzzön, akár ugyanúgy az ablakban vagy megbocsátom, hogy stimulációt, izgalmat, reakciót találok egy olyan nőben, akivel (minden résztvevő számára) nem igazán hasznos eképpen foglalkozni, ráadásul belül képzelegve róla, az ő engedélye nélkül, egyfajta virtuális peep-show, amely szintén megkérdőjelezhető. Vagyis képzeljük el ha más, olyasmi képzeli ezt el velünk/rólunk, akivel mi nem igazán szeretnénk? Mondjuk egy tata(szélsőséges, de nem teljesen lehetetlen...)

Szóval azt tegyük mások felé, amit akár magunknak is szeretnénk...

[JTL 159] "Ki vagyok én"? ITT vagyok!

Nézzük meg egy újabb irányból ugyanazt, mint az előbb:

"Ki vagyok én?"

Eleve ez a kérdés, maga az igény, a ténye, hogy kutassam, felfedezzem, hogy valójában "Ki vagyok én?" azt mutatja, hogy akiként és aképpen ahogyan itt és most vagyok - mintha nem is én lennék, nem volnék valódi - hiszen, ha valójában ismerném magam, tudatában lennék annak, aki vagyok s ami tényleg van - akkor fel sem merülne ez a kérdés.
Vagy ha mégis van rá válaszom, miért bizonytalanodok el? Miért nem azt élem, mi az, ami megakadályoz, hiszen ha tudom ki vagyok, mégsem azt élem meg, akkor mi az igazság azzal kapcsolatban, hogy "Ki vagyok én?".

Ez a pont egy őszinteségi szint magammal: mintegy lelki tükörbe nézve belátom, hogy aki és ahogyan most vagyok, viselkedem nem jó/optimális/hasznos nekem/másoknak és ezzel nem értek egyet és feltételezem, hogy akinek és akiként tapasztalom magam lehetne tökéletesebb, pontosabb, valódibb, mint ma, itt és most és ezáltal valóban elkezdhetem felfedezni önmagam, ha változhatnék, milyen lennék.

Ilyen szempontból az úgynevezett "civilizációban" azoknak, akiknek kevesebb pozitív élmény jár hajlamosabbak megkérdőjelezni létük és tetteik értelmét, valódiságát, míg azok, akik a pozitív, boldogság élményeit kapják kevésbé kérdeznek, csak "élvezik az életet" - nem realizálván, hogy maga a tapasztalás egyáltalán nem biztos, hogy a valóság vagy azzal kapcsolatos.

A szavak jelentése s azokhoz társított reakciók rétegződnek, rendszereződnek, élményekké automatizálódnak ha az ember csak elfogadja és megengedi a dolgokat és nem tudatosan irányítja.
Nekem, szegény családból felnőve sokszor kellett szembesülnöm a frusztráló korlátokkal, az érthetetlen feladatokkal, negatív előítéletekkel és az egymásra érzéketlenné vált városiasodással, melyben aprópénzzel a zsebemben inkább éreztem áldozatnak, frusztrált, félénk fiúnak s egyúttal egy betört kis vadállatnak magam, mint leendő felelős állampolgár, holott legbelül hatalmas vágyaim, világmegváltó képzeteim, szárnyaló fantáziám nem ismert határt, csak, mikor megpróbáltam ezeket valóra váltani - nincs rá pénz, sem idő, sem törvényes lehetőség, folyton jött a válasz - tehát személyiségembe belevésődött, hogy mind a pénz, mind a törvény, mind a felnőttek elutasítandó dolgok, "sose növök fel", "a fantáziám, gondolataim, belső élményeimet nem fogják betörni", ezért megtanultam ébren álmodni - ha rosszul éreztem magam, jóra, izgalmasra gondolván, fantasztikumot képzelvén "stimuláltam agyam".
Aztán az egyetemen addig stimuláltam magam arra, hogy a "szép nő kell", hogy minden akkori gátlásom és önbizalomhiányom ellenére konkrét vágyat formáltam egy bizonyos valódi nővel való fizikai közelségre, ami aztán persze nem ment "problémamentesen", hiszen ezt a világot sosem próbáltam még és azt sem tudtam hogy kell ehhez viselkedni...Tehát élmények jöttek, mind negatív, pozitív - aztán az alkohol a saját elmém stimulálására nyitott egy kaput, bár pár év alatt megtanultam, a testemnek ez nagyon rossz, sőt legbelső lényegiségemnek se túl jó, aztán jöttek a tudattágító szerek, aztán a keleti tanok, kis harcművészet, sok-sok utazás, alternatív közösségek, kalandok, pénz, munka s immár nemcsak fizikailag, be belül is a "társadalom szempontjából" felnőve megtanultam az alapjait, hogyan is vehetem kezembe az élményeim úgymond "irányítását", bár mindig is az abszolút érdekelvén sosem tudtam belenyugodni, hogy a "végső valóságot/igazságot" nemcsak, hogy nem tapasztalom, de nem is ismerem, ezért jó pár évig folyton kutattam, kerestem, teszteltem, próbáltam, pozitív és negatív élményeket tapasztaltam.

Amikor az ember ezeket az élményeket úgymond megtanulja produkálni, akkor ezáltal lehetőséget kap-ad önmagának arra, hogy belássa, hogy a tapasztalás nemcsak, hogy szubjektív, de külső és belső feltételekhez kötött és kellő önreflexiót gyakorolván(például őszinte írás, önmegbocsátás, diktafonba-kamerába beszélés, őszinteség-alapú csoport-részvétel, esetleg néha-néha pszichedelikus élmény stb által) belátható a hasonlóság a pozitív és negatív élményekbe vetett ön-automatizmusunkkal kapcsolatban.

Ki vagyok én emlékek nélkül? Ki vagyok én a gondolatok nélkül, érzések, hangulatok, érzelmek, energiák nélkül? Fogalmunk se lehet, míg felnőtt fejjel nem tapasztaljuk meg ezt, hiszen ha állandósult, hogy ezeknek a belső reakcióknak jogot adok arra, hogy befolyásoljanak, ez az engedély-adás is vagyok, hátradőlés az elmémben a gondolatok, érzelmek automatizmusa is vagyok, a már létező korlátaim-valóságom elfogadása vagyok, mintha egy filmet néznék, ahol a forgatókönyv előre megírt(azt sem tudom én vagy más írta, mikor s miért); nem tudom hova visz, mert annyi "jogot" adtam már az elmémnek, a gondolatoknak, érzelmeknek, hangulatoknak, hogy azokon túl már azt sem tudom mi van benne(m), s valójában "Ki vagyok én?".

Fontos tisztázni, hogy erre a válasz elfogadása nem cél - pusztán a létben a tényekkel, a valósággal történő folytonos küzdelemben, mikor megkérdőjelezzük magunk annak tűnhet, ezáltal szintén azért küzdeni, hogy képes legyek elfogadni-befogadni és ezáltal úgy definiálni magam: annyi energiát rakok az elfogadássá válásba, hogy miután aztán ezt is elfogadom, úgy is maradok - holott nem CÉL az elfogadás, pusztán esetleg egy pillanat a tudatosodási folyamatban. Abban a folyamatban, hogy megváltozzak.

Tisztább, ha felismerésnek nevezem - például attól, hogy egészségtelenül táplálkozom és rendszeresen alkohollal pusztítom testem szerveit, menekülök a megoldások elől és nemhogy másokat, de magam sem támogatom: ezt nem elfogadni kell, az már megtörtént, hanem beismerni, megérteni az okokat és következményeket, nemcsak magamra, hanem másokra is, akár pénzügyi, akár politikai szinten is hova vezet az, hogy "nem foglalkozok vele", "megengedem", "másokra bízom, akik jobban tudják" - ez nem működik, nyilvánvaló, ha megvizsgáljuk a tényeket - akiknek ezt megendejük és elfogadjuk, hogy tegyék amit tesznek kiderül, hogy nyilvánvalóan nem jó senkinek az a fajta minta, ami a gazdasági, politikai, oktatási, katonai, média világában MA történik, de ezekkel képtelenek vagyunk foglalkozni, mert saját élményeink arról szólnak, hogy túléljünk, megküzdjünk a negatívval, legyen elég pozitív, különben szétesünk, addikciók, félelmek, korlátok, megalomán meggyőződések mentén telnek napjaink majd éveink, mígnem a testi öregség, halál válik valósággá és valóban semmit sem tettünk, semmit sem változtunk és tényleg semmi sem lett jobb.

Ezért javasolt mindig látni az irányt, hova megyek, milyen kiindulóponttal, az, amit ma, éppen teszek, miért is teszem, mik lesznek a következményei - ha erre nem vagyok képes vagy nem akarom ezt mérlegelni, akkor felelőtlenül viselkedem és önreflexióra, önismeretre, megállásra, egyfajta ön-javító folyamatra van szükség, melyre az önmegbocsátás és írás a legésszerűbb támogatás.

Én sok-sok évet töltöttem el ezzel a kérdéssel, hogy "Ki vagyok én?" és a legnagyobb önáltatásom az volt, hogy ezt én magam nem tudom kitalálni, megfejteni, ehhez mások, mesterek, szentiratok, agyhullámzó drogok, spirituális út, szexuális kiélés, adrenalin, világjárás, veszély, szélsőségek, veszteség, fájdalom, szerencse, szükséges, holott ezek közül arra a bizonyos kérdése egyik sem adott választ.
Persze volt támogató ezek közül, de egyik sem segített abban, hogy ki vagyok én, hiszen pont azt nem láttam, amit kerestem, mint ahogy a legélesebb kard sem tudja magát elvágni - kell egy új paradigma, koncepció, kiindulópont: abszolút ön-őszinteség.

Ha megkérdőjelezek mindent őszintén, minden leegyszerűsödik - amióta a Desteni I Process tanfolyammal haladok, az életem sokkal, de sokkal egyszerűbb - nem könnyebb, de ha őszinte vagyok magamhoz, nyilvánvaló mit kell tennem és a "Ki vagyok én?" kérdés folytonos visszhangjára csavarodás is megszűnt, hiszen nemcsak, hogy tudatában vagyok ki is vagyok, mi a problémám és hogyan teremtem, de a valósággal, a tényekkel is tudok dolgozni, miközben stabilabbá és hatékonyabbá válok(ez itt a reklám helye:).

Önmagam keresésének folyamatában távoli kontinensekre utaztam, hátha meglelem kicsoda is vagyok s ezáltal az iránytűm, jelenlétem, célom, értelmem - s mindeközben annyira el voltam ezzel foglalva, hogy észre sem vettem, hogy amit, akit keresek, saját magam, már ITT van - sőt, én folyton itt vagyok.

Én ITT vagyok - mindaz, ami ITT van, az vagyok én - az itt, a fizikai valóság, a test, az anyag, a Föld - a többi aspektusom is van, de ha azokra figyelek, azokra fókuszálok, az alapján definiálok, az itteninek nem vagyok tudatában.
Az elkülönülés dolgoktól, másoktól szintén az elmén keresztüli szemlélet miatt tapasztalható. Ezen túl minden egy és egyenlő velem, mint maga a létezés, az ÉLET. Erről próbáltak azok a sokféle régi szakadt könyvek is sugallni, de sosem ennyire nyilvánvaló módon, mostanra ez teljesen kiforrta magát. A fizikai valóság NEM alsóbbrendű, sem illúzió, ez az igazság! Akivé váltunk és vagyunk ma, ez vagyunk most - ezen lehet változtatni, de ahhoz ezt meg kell érteni!

Ez nem materializmus, nem ateizmus, nem robot, se nem zombilét - aki ezt hozza fel kifogásként nyilvánvalóan leleplezi magát, hogy nem érti, nem érzi, nem éli önmagát, a végtelen lélegző ÉLETet, tehát ön-őszinteség meglelésére(belül) és annak kifejezésére(kívül) van szükség.

A "most" nem használható referenciaként sem a valóság, sem önmagam stabilizálására, mivel az elmében létezik, az elménk teremtette múlt és jövő hintájának látszólagos, pillanatnyi egyensúlyérzete, amely mindenkinek más, különböző és befolyásolható.

Ezért félrevezető sok ilyetén publikáció, a manóködmönös Tollétól kezdve, aki a "Most hatalmáról" ír(Matti Freeman válasza(angolul) Tolléra az egyik legjózanabb, ajánlom meghallgatni ITT)

Az ITT mindenkinek egyenlően ugyanaz, az étel az asztalon tagadhatatlanul kézzelfogható mindenki számára, az, aki erre mondja, hogy illúzió, ne is nyúljon hozzá, s hamarosan kiderül mi is a valódi valóság. Az erre feljövő kifogások szintén az elmeburjánzás automatizmusa, amit javasolt kiírni, meglátni, megbocsátani, leállítani, meghaladni.

ITT a valóságban, a Földön sokszor korántsem olyan rózsás a helyzet, mint a MOST-ban azoknak, akiknek elégséges anyagi és társadalmi körülményei vannak ahhoz, hogy ételt, italt, szórakozást, jó érzéseket tudjanak megengedni(megvenni) maguknak és környezetükben másoknak, melyre automatiksan elfogadva az elmével reagálván a "most" energetikai illúziójának egyensúlyában tudják tartani magunkat, míg az emberiség majdnem fele!!! a valóság ITT-jében gyakorlatilag meggyalázott rabszolga, korlátolt mind abban, amit fizikailag megtehet(idő/pénz kell hozzá), mind amit fel tud fogni megfelelő oktatás, képzés, önismeret(ehhez is idő/pénz kell, amire azoknak, akik a túlélésre kényszerülnek nem biztos, hogy marad energiájuk), tehát ez az ITTLÉT sokszor szívszorítóan fájdalmas, ha azt nézzük, hogy hány millió kisgyerek hal meg éhínségben évente, a háborúk ártatlan áldozata - s ez a sajnálkozó érzésünk az ő ITT-élményükön semmit sem változtat, hacsak nem kezdünk el a valósággal, logisztikával, fizikai megoldásokkal foglalkozni.

A szomorúság, a "valóságtól történő" depresszió, s ezért a tényektől való elfordulás, megoldás nem kutatása szintén egyfajta érzelmi ön-manipuláció, mert nem érezni kell saját magunknak negatívan, aztán valamitől pozitívan, hanem TENNI valamit, felszólalni, kiállni, gyakorlatban próbálni, ÉLET-érdekek mentén csoportosulni és a jelenlegi rendszer szabályai szerint halmozni fel valódi megoldások irányában tetteket.
Ehhez stabilitás kell, integritás kell, minden élet tisztelete kell, egyfajta belső erő, mely pont a hullámzó saját elménken,  gondolatok, érzelmek, hangulatok meghaladásán való túllépésen keresztül vezet, egyenesen IDE, a fizikai valóságba, ahol a problémák vannak.
A híres Gaugain festmény, a Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? (1897) 
festményre is az egyszerű, mindent magában ölelő válasz, ahogy pár éve "sugallni" is próbáltam rá egy gyermeteg(életem első) stop-motion-animációban : Mindenféleképpen ITT.
Az vagyok, ami ITT van. Ennél egyszerűbb válasz nem lehet.
Az emberi fizikai test folyton ITT van, ebben a fizikai világban, a Földből épült fel, a Földbe tér vissza, minden egyes atomja az évmilliárdok során sokmindent bejárt valószínű, ezek összessége minden egyes pillanatban, a másodperc ezredrészére szedett időben is, vagy akár annak szintén mégegymilliomodrészére szeletelt időben is: FOLYTON ITT VAN, lélegzik, működik.

A gondolataink, érzelmeink, kedveink, hangulataink, vágyaink, félelmeink, emlékeink, személyiségünk már nem annyira folytonos - ezek összessége, mintegy kocsonya folyton hullámzik, ezek összessége, mint énkép tagadhatatlanul létezik, de nem ITT - pusztán az ITTlévő fizikai testre gyakorolt hatásának automatizmusa, annak elfogadása és ebből eredő fizikai tetteinkben megnyilvánuló korlátozottságaként.

Az könnyen felfogható, hogy "az vagy, amit eszel", de igazából ezt kibővítve oda jutunk: "az vagy, amit teszel" (vagy nem teszel).

Az egyetlen releváns dolog, amely mindenki mást is érint, befolyásol a fizikai szinten, az a tett - vagy szó is akár, de közvetve - ezt tagadni szintén önáltatás - elég ha egy ember kiborít egy nukleáris szemetes konténert és mindenki más megtapasztalja, de ez a radikális, immár apróbb dolgok felhalmozásának következménye, de ugyanez belátható mind a politikai, pénzügyi világban is.

Látszólag csak 50 forint ez a csoki, de mit támogatok azzal, hogy azt kifizetem, ha valóban utánajárnék és valóban megérteném, hogy például a gépsoron dolgozó 6 éveseket zsákmányolnak ki, hogy az a gyerek egy forintnyit se kap abból, a gyárigazgató Ferrarijába megy bele a nagyrésze és persze közben segít sok alkalmazottnak túlélni - nem élni, csak túlélni! - akkor ebben ki vagyok én?

Persze apró dolgok nem tűnnek számottevőnek, de pont ahogy ez a szó is mutatja - a nagy számot is a kis számok összessége teszi ki - nem lehet elégszer kihagsúlyozni az 1+1=2 alapvető törvényt a valóságban: elég, ha százezer ember eszi ezt a csokit és máris tonnányi felelősségről beszélünk.

Az, hogy ÉN ki vagyok mindebben tehát sokkal globálisabb dolog, mint *gondolnánk*.

Erre lett a válasz a spiritualista kapitalista fogyasztói társadalom, ahol szintén a valóságkerülő szélsőséges ön-definíciók terjedtek el, az élmények, mint kicsavart én-kép, mint például, hogy az ÉN-em, az EGÓm nem valódi, tehát mindaz, amit teszek, szintén nem valódi, tehát vagy mindegy is, vagy nem valóság ez az egész, vagy nem is változtatok, hiszen minden üres, az atomokban is nagyrészt a semmi van, tehát végülis ebben az illúzióvilágban minden rendben van típusú agybaszás (mert ezt bátran merem nevén nevezni).

Aztán jönnek a látszólagos pozitivista hozzáállások, hogy "érezd jól magad, élvezd a száguldást("enjoy the ride"), fókuszálj a szeretetre, a pozitívra, szépségre, a gyönyörre, a békére, nyugalomra, kedvességre" - amik teljesen figyelmen kívül próbálják hagyni azt, ami már ITT van a valóságban és valójában mindent irányít.

Persze ez is lehet, hogy terápiajelleggel indul, tehát a depressziós, befordult, sorstól pár csípős pofont kapott egyén idáig a "negatív" dolgokon keresztül tapasztalt és aztán egyszercsak jön valami, ami "pozitív" és máris arra fókuszál, azt akarja reprodukálni, rajtamaradni, gyarapítani - szexuális élvezet, alkoholos mámor, divatos szépség, gazdagság, vidámság és tudati gyönyör - holott a valóság ugyanaz, pusztán tapasztalatokra "gyúr", csak a belső reakciók iránya változott meg - ha az abszolútértékét nézzük( |-1|=1; |1|=2), ugyanannak az elmének a nem fizikai gondolati, érzelmi, kedvi energiának a befele tapasztalása.

Tehát ez is csapda, amely ön-őszinteséggel és helyesen alkalmazott önmegbocsátással belátható, leállítható és meghaladható és az energetikai elme meghaladása igencsak támogató egy mélyebb, fizikai valóságban nyilvánvalóan észrevehető tudatosság, hatékonyság stabil alkalmazhatókészsége által.

A "Ki vagyok én?"-t másnak persze én nem fogom megválaszolni, de az biztos, hogy mindannyian egyenlően itt vagyok ezen az egy földön jelenleg, ezért a józan ész azt javasolja, ezzel foglalkozzunk.

Lehet számtalan tudati dimenziót, asztrális síkot, mandalaföldet és tantrikus energiákban az énünket vagy annak feloldódását megtapasztalgatni, de ha arra képtelenek vagyunk, hogy ebben a fizikai, jelenleg minden szempontból a legeslegstabilabb dimenzióban nem tudjuk az énünket egyesíteni és kiegyenlíteni és valóban megtapasztalni, kifejezni, stabilan, természetesen, másokat is figyelembe venni, valóban tisztelni, szeretni, akkor máshol sem fog menni, ez biztos.

Tekintve, hogy más dimenziókban járván, mivel azok nem stabilak, addig sem vagyunk itt, ahol a fizikai kiindulópontunk van - ami ha meghal, vége a dimenzionálgatásnak, ez biztos - ha olyan biztosak lennénk abban, hogy a test nem kell, már rég elhagyhattunk volna, de minden a test, fizikai valóság tagadásában meggyőződő egyén pusztán önmagának éretlenségét és magával szembeni őszintétlenségét leplezi le, nem is beszélve arról, hogy közben ignorálja a tényt, hogy hozzáfér és fogyasztja azokat az ellátmányokat, amelyek szükségesek egy fizikailag egészséges léthez, míg sok-sok más embernek ez nem adatik meg és nem azért, mert az ő spirituális-karmikus következményük miatt, hanem pusztán azáltal, hogy milyen országban, milyen gazdag családban született meg.

Szintén bevett szokás egyfajta önpusztítási minta automatizálása, ami szerint az egót le kell győzni, elpusztítani, sanyargatni, elnyomni, megölni, szétrobbantani, megsemmisíteni, "én"(innentől kezdve nyilvánvaló mennyire valódi volt az akkori "domináns" én-em) sokáig próbáltam ezt, míg szintén a Desteni útmutatásokkal be nem láttam, hogy mindaz, ami ellen harcolok szintén saját magam, a harc sosem megoldás, csak időhúzás, fokozódás, hiszen pont az az aspektusom, ami ellen épp a domináns tudathasadásom harcol, szinén saját magam vagyok, amit idáig elfogadtam és megengedtem - mint a jó és a rossz látszólagos végtelen harca, a dualitás birodalmában ebből csak az elme nyer, ami szintén önmagunk saját magunktól történő elkülönülésének megnyilvánulása, tehát szó szerint a pozitív tartja életben a negatívat, s ezt is javasolt belátni minél hamarabb, hogy nem a kettő harca, sem az egyensúlya a megoldás, hanem ezek mögé látó meghaladás, a valóságba kiható következményének megelőzése és a nem-duális, belül nem definiáló, lélegző, direkt ITT-levő fizikai ÉLET önkifejezéseként, belső korlátok nélküli megnyilvánulásaként.

Tehát amikor realizálom, mindig ITT vagyok - ez a szemlélet kombinálva önmagammal való abszolút őszinteségre törekedéssel és az írással együtt - egy olyan stabilitást ad, melyben a folyamatos hullámvasútban, melyben esetleg érezzük magunkat mindig lehet egy megbízható iránytű, mi is releváns, ki is vagyok, milyen irányba tartsak az állandó jelenlét irányába - csak figyelembe kell venni, mindazt, ami ITT van.

Eleinte intenzív lehet ez, tekintve, hogy valóban brutális a rendszer, amiben ITT vagyunk, akik éppen vagyunk - de pont az automatikus reakció arra, amiként ITT vagyunk garantálta eddig, hogy újra és újra ugyanazok a minták jöjjenek elő bennünk s ezáltal saját magunk akadályozván meg, hogy felismerjük eme köröket és megértsük, meghaladjuk - saját magunkat és valóban önmagunk és e világ jobbátételével foglalkozhassunk, nem előítélettel, hanem nyitottsággal és belső csendben meglátni a legkézenfekvőbb problémákat és lehetséges megoldásokat nemcsak saját magunk, de gyermekeink, a jövő mérlegelésével egyetemben.

Önmegbocsátás ennek kapcsán a folytatás...

• https://www.facebook.com/groups/magyardesteni/
• https://www.facebook.com/groups/journeytolife/
• http://lite.desteniiprocess.com/

[JTL 157] Ellenállás az önismereti írásnak

Arról írok ma, amikor önismereti célból eldöntöm, hogy írok - egyfajta terápiaként arról, amivel problémám van az életemben s hiába, hogy úgy döntöttem, mégsem írok.

Megjegyzem, itt nem igazán a "kedves naplóm, ma sütött a nap és rámmosolygott egy szép lány" típusú írásra értem, s nem is a bárminemű egyéb tevékenységhez szükséges (például szakmai blog, regény stb) írásra értem, hanem amikor látom magamban, hogy nem olyan és az vagyok, aki "tetszik", akiként akár vállalnám az "örökkévalóságon át" a létezést, például mondjuk hazudtam a páromnak és tudom, hogy ha rájönne, hogy hazudtam, akkor csúnya következményei lennének, mondjuk arról, hogy flörtöltem valakivel. Nem a flört a baj, hanem esetleg annak megszegése, amiben a párommal állapodtam meg(ha megállapodtam: - ez csak egy példa, ami könnyen beláthatóan nem "szép", de akármi, egy beakadás, lustaság, addikció, mások feszültségét nem tudom kezelni stb).

Vagy amikor este fáradtan frusztrál az, ami holnap vár s szorongok, ezért telezabálom magam, mert a zabálás pillanatában az egy "jó érzés" s az kompenzálja a belső "rosszat" s ezáltal nem egészségesen élek s nem is találok kiutat a rossz élményből közben.

Vagy bárminemű "depresszió", önbizalomhiány, fóbia, addikció, amit felismertem, hogy nem jó, s nem megy csak úgy megváltozni.
(Persze BÁRMIRE lehet alkalmazni ezeket a módszereket, még alkotói válság szindrómában is, akármire, de itt és most a lelki szenvedésre fókuszálok, azon keresztül nyilvánvalóbb).

Előző írásomban kifejtettem MIÉRT is javaslom ez esetben az írást, egyszerűen, mondatokban, őszintén magamhoz, hogy ne a fejemben körözzenek a reakciók a bajomra, hanem előttem legyen és képes legyek tiszta fejjel magam előtt látni, mit is kell megoldanom.

Amint eldöntöm, hogy írok például egy igen problematikus dologról az életemben, előjöhet egyfajta tudatalatti ellenállás - mindenféle dolog előjön, teljesen mindegy micsoda, a lényeg, hogy a következménye az, hogy nem írok épp most, ma.

Valami eszembe jut, ami most épp fontosabbnak tűnik - s aközben, hogy az eszembe jut, már nem is tűnik annyira problematikusnak, amiről írnék, hiszen most épp mással foglalkozom, például, ami szórakoztatóbb, mondjuk egy film megnézése vagy számítógépjáték vagy akár enni egy finomat, takarítani, kimenni bohóckodni a barátokkal stb.

Aztán egy másik szint, amikor fizikai szinten nyilvánul meg az ellenállás - fáradság, fásultság, álmosság, kényelmetlenség, feszültség, éhség, akár fejfájás vagy csak szimplán egyfajta megnevezhetetlen kényelmetlenség.

Ekkor persze mérlegelni érdemes valóban van fontosabb-e, valóban fáradt-beteg vagyok-e, de ilyen esetben jó eséllyel tudatalatti ellenállás megnyilvánulásával nézünk szembe.

Nem biztos, hogy mindenkinek van ilyen, sokmindentől függ, például nekem, amikor egy problémás kapcsolaton voltam túl és az agyamban cikáztak a gondolatok, jöttek a pozitív/negatív érzelmek, többször, hetekig elodáztam, hogy leüljek és mindent kiírva, magam elé "téve" realizáljam mi is van bennem valójában, ami elkerülhetetlen volt a hatékony, minden résztvevő számára a legjobb megoldáshoz. Felváltva menekültem volna a kapcsolatból és benne maradva meg akartam javítani, de egyik sem ment és ez egy ideig fokozódott s ezek az élmények közepette akartam ugyan írni, de nem mindig ment, ha ment is, elítéltem azt, amit leírtam, még a saját őszinte írásomnak sem hittem, s jó párszor le kellett írni(ami fele ellenállásom volt, tehát ez hónapokig tartott), mire bejusson az agyamba, mit is kell tennem, miközben igencsak kellemetlenül éreztem magam...Még a józan paraszti észnek is ellenálltam, nyilvánvaló: nem voltam a józan eszemnél, mert a sok GONDolattól megőrültem kicsit:)

Döbbenetes felismerni, hogy ezek a tudatalatti ellenállások annyira részesei a személyiségünknek, annak, akik vagyunk, hogy amíg nem határozunk el egyfajta fegyelmet, szorgalmat lehet, hogy nem is realizáljuk, milyen szinten elfogadjuk azt, akik ma vagyunk. Persze ez akkor releváns, ha közben időnként továbbra is szenvedünk.

Aztán jönnek a gondolati kompromisszumok - "nem is olyan rossz az életem", "vannak jó pillanatok", "ilyen az élet, egyszer fenn, egyszer lenn",  "másnak sokkal rosszabb", "az írás túl sok idő", "van fontosabb dolgom is", "majd megváltoznak a dolgok, csak akarni kell", "várok, a másik mikor realizálja már, hogy ő a hibás" stb...

Ezeket is érdemes leírni, mert szintén döbbenetes, mennyire képesek vagyunk tűrni olyan tudatállapotokat, amikben nem érezzük jól magunk s pár ilyen gondolatciklus jön és ezekre reagálva egy darabig már nem is tűnik annyira rossznak.

Főleg akkor van ez, amikor egy olyan aspektusunkról kellene írni, amiben érezzük, hogy nem jól csináljuk a dolgokat - például az előzőleg is említett sóvárgó, depressziós vágyódás valaki- vagy csak valami- irányába.

Például volt egy kapcsolatom, aminek úgy lett vége, hogy rosszul éreztem magam s nem is tudtam pontosan miért azon túl, hogy "nagyon akartam, hogy jó legyen és katasztrófában végződőtt".

Fejemben főként a másik hibáztatásával kapcsolatos gondolatok versenyeztek az önmagamat becsmérlő kijelentésekkel, miközben az életemben stagnáltam, a nekem fontos projektekkel nem haladtam, szociálisan is visszavonultam és általában elfelejtettem a humor bárminemű formáját.

Le akartam ülni írni, de aztán éppen kijött egy új, legjobb grafikával rendelkező lövöldözős játék, amit végigjátszva azok a gondatok jöttek, hogy "ez után tényleg írok", de aztán pont megjelent egy másik játék, amire régóta vártam s az izgalom, a vágy, hogy abba fejestugorva eltereljem figyelmem a problémáimról erősebb volt.

Amit nem vettem figyelembe, hogy azáltal, hogy tudtam mit kéne tegyek, hogy jobb legyen s nem azt választottam, az, mint egyfajta választás s annak eredménye is énem részévé vált.

Elfogadtam a látszólag "könnyebb utat", aminek egyetlen következménye volt: újra ugyanaz a választás jött - játék vége, írnom kell, itt egy új játék, itt és most mit választok?

Aztán egy pár ilyen után felhalmozódott az önítéletből eredő energia: tudom mit kéne választani, mégsem azt választom, ezért elítéltem magam, de mégis azt tettem - ezzel is bizonyítván, hogy önmagam látszólagos "választási pontjaiban" nem is én választok, hanem pusztán a múltbéli felhalmozódásom determinálja, ma mit fogok tenni.

Aztán kellő frusztráció felgyülemlése után az írást választottam, s egy ültő helyemben 5 oldalt írtam, mint amikor felborítok egy hordót tele vízzel s csak ömlik kifele...

Ez jól esett, de megoldásról nem írtam, olyan mélyre nem jutottam, s megítéltem, hogy "kiönteni a feszültséget"(ami abból eredt, hogy nem írtam, de most, hogy írtam az a feszültség elmúlt) jó volt, aztán mivel ez a feszültség kellett, hogy írjak - megint nem írtam egy darabig és ugyanazok az "életciklusok" játszódtak le.

Számtalan ilyen "Mormoták napja c. film-szerű jelenetet" megélvén lassan, de biztosan rájöttem, mindenfajta ellenállás belül halmozódik, azokkal szembenézés is, minden valójában ebből ál.

Az egész valóság semmi más, mint ez az egyszerű egyenlet, hogy 1+1=2.

Tehát minden apró tett, amivel az agymenésem, kattogásom, depresszióm, skizofréniám leállítása irányában teszek, az halmozódik.

Ugyanígy minden agyi szenvedésem elfogadása és megengedése is halmozódik, mint ahogy minden egyes gondolatminta, arra történő reakcióm, hangulatom és érzésem megtörténte és halmozódik.

A szokások így alakulnak ki, aztán ezt megítélve, mintegy megfigyelve és definiálva meghatározom kinek "képzelem magam" - akár függetlenül is attól, hogy valójában mit teszek - s minden felhalmozódik.

Tehát az ellenállással kapcsolatban, amikor önismeret szükségeltetik ezt kell megérteni, hogy ha megélem, egyszer úgyis lesz egy pont, amikor már aztán tényleg a sarkamra kell álljak és NEM-et mondani a hülye gondolatoknak, a negatív érzelmeknek - vagy azok fognak automatizálódni, személyiségem szó, gondolati, érzelmi, fizikai reakciós rétegeiként leülepedni és azzá válok amit elfogadok és megengedek.

Kellő önreflexióval, akarattal és tudatossággal ezeket az ellenállásokat is meg lehet ismerni, módszereket kipróbálni, hogy igenis szembenézzek ezekkel, mint saját magam és felelősséget vállaljak azért, aki vagyok.

Gyakorlatiasság hasznos ilyenkor - ha fáradt vagyok, felkelek, sétálok egyet a levegőn, eszek egy almát, megmosom az arcom, iszok egy kávét/teát és leülök és írok.

Nekem évekbe telt, mire eljutottam oda, hogy elkezdjen a természetemmé válni, hogy csak úgy leülök és írok - mert folyamatosan beláttam, ez hasznos és támogató, stabilizáló és gyakorlati megoldásokhoz segítő.

De nagyon megérte - s bár a helyesírásom még nem tökéletes - a szavak folynak belőlem, amikor úgy döntök - s néha még mindig van ellenállás.

Például kifejezetten erős ellenállás szokott jönni a Desteni I Process kurzusok házi feladatainak elkészítésével kapcsolatban - most éppen az Agreement Course(Megállapodás tanfolyam - önmagammal s partnerrel hogyan lehet valóban megállapodni és stabilnak maradni) kapcsán.

Olyan szinten megyek le önmagam megismerésében, amit máshol sosem "kellett"  - a hibáimról, erősségeimről, a személyiségem alappilléreiről, azokat felépítő szavakról s azok kapcsolatáról szólnak a "feladatok", amik általában azzal járnak, hogy felismerem bizonyos korlátaim, félelmeim, önérdekembe vetett hitem, amikkel aztán már közvetlenül látván nyilvánvaló, hogy meg kell változzak, fel kell adjam, s ezeket még ha tudatosan akarom és teszem is - tudat alatt szokott ellenállás jönni.

Ez nem szégyen, ez is része a folyamatnak, a sötét, mélyen megbúvó ajtókat, amiknek nagyrészét még gyerekkorunkba zártunk be, bátorság lassan, tudatosan feltárni és megvilágítani mi is az oka, hogy így maradtam.

Vannak bizonyos módszerek, például a tudattágító szerek, transzok, sokkterápiák, melyek által az ember úgy érezheti, hogy szembenéz a félelmekkel, korlátokkal de több száz ilyen alkalom után is csak azt mondhatom, amikor írni kezdek egy félelmemről, korlátomról, addikciómról, akkor szó szerint kiderül mit is engedek meg, nem csak felgyorsul az agyam a cuccon, az adrenalintól, az energiától, és az az élmény, hogy rájövök mindenre és aztán másnapra nagyrésze újra homályba borult, s ráadásul elfogadtam, hogy a cucc, intenzitás kellett, hogy ezt megtegyem, ami hosszú távon szintén külső feltételekhez kötött, egy stabil én-élményt nem támogat. Persze ezeket lehet használni is akár, de az írás sokkal stabilabb dolog és igazából olcsóbb sőt egészségesebb is.

Ráadásul az önmegbocsátás, ön-korrekció, ön-elhatározás (amik valójában én-megbocsátás, én-korrekció és én-elhatározás) ezekre az ellenállásokra is alkalmazhatóak, sőt!

Ha meg akarom bocsátani például, hogy egészségtelenül eszem éjjel, mert feszült, kimerült vagyok és másnap mindig fáj a hasam, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy leüljek egyáltalán leírni, hogy mit tapasztalok, mikor jön az inger, s mi az ami arra ösztökél, hogy egyek, még úgy is, hogy tudom, hogy ez most nem lesz jó később - akkor itt is remekül alkalmazhatóak ezek a módszerek.

Erre fogok egy példát végigvezetni legközelebb...

A helyesen, önmagunkkal őszintén alkalmazott, lényegretörő, ugyanakkor abszolút specifikusan alkalmazott írás az önismerethez, az öntudatos, az elme dualitását meghaladó, felelős élethez persze nem "maga" a megoldás, de ahhoz szinte a tökéletes kiindulópont, támogatás lehet.

Mindezek, amiket írok valójában sokkal struktúráltabb formában megtalálhatóak a DIP LITE ingyenes önismereti online tanfolyam keretein belül, mely angolul elérhető itt:

• http://lite.desteniiprocess.com

[JTL 100] Önmegbocsátás, mint módszer például fajgyűlölet meghaladására

 

Folytatjuk:

• [JTL 99] Fajgyűlölet: öngyűlölet
• [JTL 92] Ön-megbocsátás: gyűlölet  
• [JTL 91] Önmegbocsátás: Az Élő Szó

• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy szavakhoz energiákat ragasztok, érzek, kapcsolok, amelyek automatikusan jönnek, ha hallom, gondolom, olvasom a szót.
•  Megbocsátom magamnak, hogy elfogadjak bizonyos automatikus reakciókat magamban olyan szavakra, melyket úgy definiálok, hogy rossz, nem realizálván, hogy pusztán a saját reakcióm által definiálom a szót és a számomra elfogadott jelentését, mint negatív, mint az én személyes érdekemmel ellentétesnek látszó.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadom magamban azt, hogy utáljak, gyűlöljek valakit, embert, azért, mert úgy definiáltam, hogy ő valamilyen fajta és az feljogosít arra, hogy ezért automatikusan utáljam.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy bárkit, akinek eltérő a kinézete, nyelvezete, akcentusa, bőrszíne, illata, viselkedése, úgy definiáljam, mint alsóbbrendű, csak, mert bizonyos tulajdonságát úgy definiáljam, mint alantas, megvetendő, utálandó, negatív, s nem realizáljam, hogy ezeket a definíciókat használni arra, hogy ezeket hasonlítva mást csak azért, hogy felsőbbrendűnek tudjam érezni magam: egyáltalán nem valódi, mert ez pusztán szubjektív, önmagam által teremtett, fenntartott, kivetített belső folyamat eredménye, amelyet ahogyan teremtettem, ugyanúgy le is állíthatok.
• Megbocsátom magamnak, hogy féljek az ismeretlentől, ismeretlen emberektől, ismeretlen fajtájú emberektől, másféle emberektől, távoli emberektől, máshogyan élő emberektől, mert amit nem ismerek, azt nem tudom, hogy kell kezelni, reagálni, védekezni tőle, ezért kiszolgáltatottság, félelem, gyengeség, bizonytalanság és kiszámíthatatlanság jön fel bennem, s ezáltal kissebségi érzésem van, amit automatikusan megpróbálok ellensúlyozni egy nemtetszéssel, egy elutasítással, kizárással, elkülönüléssel, amin keresztül úgy definiálom, az a jó, ahogyan én látom, érzem, csinálom a dolgokat és minden más rossz, negatív.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek az ismeretlentől, a nem definiálható tapasztalástól, mert akkor nincs előredefiniált programom, emlékem, gondolatom, érzésem, amely által automatikusan reagálván megmondja, sugallja, irányítja automatikusan, hogy ki legyek, ki vagyok, mit tegyek, mit csináljak.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak félelmemben elfoglalva nem észrevenni, hogy csak azzal foglalkozom, azon gondolkodom, amitől félek és más nem is érdekel, hanem a legrosszabbat gondolván, várván, valójában úgy reagálok mindenre, mintha a legrosszabbat tapasztalhatnám bármikor, ezáltal bezárkózom, az újat kizárom, a változást elutasítom.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem vettem észre, hogy a médiában és a történelemben mindenhol elfogadott a rabszolgaság, az elnyomás és a rasszizmus, ezért amikor magam is részt veszek benne, elfogadom, azt sem veszem észre, mert azzá váltam, ami a környezetem, anélkül, hogy megkérdőjeleztem volna, miben is veszek részt hogyan is.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem mérlegeltem magamban, hogy a másik ember hogyan is éli ezt meg, akivel szemben ezt gondolom, mondom, csinálom, amikor alsóbbrendűnek, elnyomottnak, gyűlöltnek definiálom pusztán azért, amilyen kultúrából jött, ahova született, amilyen családba került.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy valójában én is beleszülethettem volna abba a kultúrába, családba, országba, amit most úgy definiálok, hogy alsóbbrendű, gyűlölt.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak úgy definiálni, hogy rendben van, ha azt gondolom, hogy ha olyannak születtem volna, akit most úgy definiálok, hogy utálok, hogy akkor természetes lenne, hogy utáljanak, csak mert így próbálván védeni a kifogásom, amiért fajgyűlölőként fogadom el magam, ahelyett, hogy realizálnám mit is jelenthet napról napra úgy élni és valójában azt saját magamra sosem vállalnám.
• Megbocsátom magamnak, hogy emlékeim alapján általánosítsak népcsoportra, emberfajtára, tudomás, emlék, tapasztalat alapján, s nem realizálván, hogy ilyenkor félek, és mitől félek és mikortól érzek ilyet és miért.
• Megbocsátom magamnak, hogy annyira elfoglalt vagyok belül a gondolatokkal, érzésekkel, hangulatokkal, kedvekkel, emlékekkel, vágyakkal, félelmekkel, érzelmekkel, hogy képtelen vagyok mérlegelni egy másik érző emberi lénynek mi lenne a jó, teljesen megfeledkezve a józan észről, mint alkalmazni azt, hogy másnak is az lehet a jó, mint ami nekem jó, és másnak is rossz lehet, ami nekem rossz.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a háborúk, népírtás, vallási, politikai, ideológiai, gazdasági okai pontosan ugyanaz az elfogadás, megengedés által történik a világban, mint ahogyan én magam belül elfogadom, ahogyan a rasszizmus, az előítélet és a felsőbbrendűség eluralkodik bennem mások fele.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy gondolatokat, képeket, energiákat, hangulatokat, érzéseket, emlékeket ragasszak ahhoz a szóhoz, hogy cigány, roma, dzsipó és ezek által automatikusan reagáljak rájuk valahogyan.
• Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáltam, hogy a kissebségi, a bevándorló, a roma kevésbé értelmes és alkalmas civilizált életre és sosem realizáltam, hogy minden a szülőkön, az oktatáson, a rendszeren és közvetve ezáltal rajtam is múlik, hogy mit engedek meg és fogadok el, mint a valóságom.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy én ebben a fizikai valóságban, amivel minden emberrel egyenlőként osztozom: felelős vagyok a tetteimért, az elfogadásaimért és azért, amit megengedek.
• Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáljam, hogy a néger, a fekete ember az butább vagy kevesebbet ér, mint bármelyik más ember, csak mert ezt hallottam másoktól, csak mert úgy definiáltam, hogy ez így van és ezáltal, mint fehér ember én felsőbbrendűnek, fontosabbnak tartsam magam.
• Megbocsátom magamnak, hogy bármilyen szinten egy embert általánosítok s azt kivetítem másik emberre, valójában a félelem vezet, amely során nem merem befogadni a tapasztalást, hogy ki is ez az ember és mit képvisel, mert félek elveszteni azt, amit úgy definiáltam, mint én, én részem, én birtokom, én tulajdonságom, sosem realizálván azt, hogy amim van, azt is másoktól kaptam, szereztem és valójában, mindaz amit birtoklok, semennyire sem illet meg jobban, mint mást, kifejezetten azok a dolgok, amik alapvetőek egy egészséges emberi lét fenntartásához.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a kissebségi, elítélt embercsoportok általában hátrányos helyzetből kezdenek mind az oktatás, mind a gazdasági helyzet szempontjából, ami jócskán meghatározza az ember hatékonyságát, értelmességét és képességét egy tudatos, egészséges élet kialakíásához.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy ha egy részcsoportja a társadalomnak kirekesztett, lenézett, akkor azok tagjai, mint egyének, mint emberi lények, támogatásra szorulnak, mind oktatás, mind anyagi szinten, amiért elvárni többet, mint tanulás és változás elvárni nem lehet.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam a potenciált egy rendes, feltétel nélkül igénybe vehető, valódi oktatás és élhető alapjövedelem megnyilvánulásában, ami által mindenkinek lenne esélye egy rendes életre, anélkül, hogy rettegnie kelljen a túlélés során.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem mérlegeltem a tényt, hogy az, amit adok másoknak s elfogadok nekik, az lehet, hogy egyszer rám is eljön, mert amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten, ebben a példában én, mint saját magam az isten teremtem a saját valóságom és másokét, amiért felelős vagyok, ha tudatában vagyok, ha nem.
• Megbocsátom magamnak, hogy félek bevallani, hogy időnként vannak náci belső reakcióim, amelynek során fel sem tűnik, hogy valakit úgy definiálok, amivel általánosítok és generalizálok, csak, hogy ne kelljen az egyént mérlegelni és befogadni, megérteni és támogatni.
• Megbocsátom magamnak, hogy utáljak, gyúlöljek egy népcsoportot, egy kissebséget, egy fajta embert, s sosem kérdezvén meg miért is, s ha igen, akkor azt automatikusan elfogadván, akkor sosem kérdezvén meg azt, szóval valóban megismerjem saját magam, őszintén, hogy mit mért érzek és gondolok úgy és képes legyek megváltoztatni.
• Amikor és ahogyan azt látom, tapasztalom, hogy felsőbbrendűnek, fajgyűlölő gondolataim, érzéseim vannak bizonyos emberekre, fajtájú emberkre, akkor realizálom, hogy most a valóságot elhagytam s a gondolatok, definíciók, reakciók birodalmában bolyongva definiálom az illetőt, aminek nem sok köze van van a vaósághoz, amit ebben a pillanatban nem merek átélni, megtapasztalni valamiért és még csak ezt sem látom, tudatosítom, hogy miért is csinálom ezt az elkülönülést félelemből.
• Elhatározom, hogy nem fogadom el, hogy fajgyűlölet jöjjön fel bennem, egyáltalán mármilyen szintű megkülönböztetés kultúrára, bőrszínre, nyelvre, nemzetiségre, s amint ebben részt vennék - abbahagyom, lélegzek, elengedem, realizálom, hogy minden ember egyenlőnek született és egyenlően hal meg.
• Megfogadom, hogy leállítom a gyűlöletet magamban mások és magam fele, amikor nem tiszta, hogy miért érzek így, leülök és leírom mindazt, ami bennem van és a szavakban meglátom, mit fogadtam el és engedtem meg magamnak és megbocsátom, elengedem, leállítom azon az alapelven, hogy másoknak is azt adom, amit magam is szeretnék és másoknak sem csinálok olyat, amit magam sem szeretnék kapni.

Emlékek:

• Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáljam azokat az eseményeket, amikor kissebségiek piszkáltak, próbáltak lehúzni, hogy ez alapján van tapasztalatom, személyes élményem arra, hogy úgy definiáljak, általánosítsak, hogy a cigányok lehúzóak, piszkálóak, bűnözők és nem realizálván, hogy azok egyének voltak és az egyénekből általánosítani nem fer azokkal szemben, akik nem olyanok, mivel ezt sem szeretném magam tapasztalni, hogy bedobozoljanak olyanért, amit magam nem követtem el.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadjam magam úgy, hogy széttárjam a kezeim, amikor mondják, hogy fajgyűlölő náci vagyok, hogy "ez van, erre jutottam, ez jött be eddig és ez vagyok", ahelyett, hogy realizálnám, hogy ezáltal azt vallom, hogy az élettel, a valódi, minden élőlényben benne rejlő igaz élettel nem érzek együtt és kifogásként az emlékeim, tapasztalataim, félelmeim, korlátaim használom és nyilvánvaló az, hogy nem vagyok megbízható igaz felelősségre, hiszen ezekkel a nézőpontokkal többet ártanék, mint használnék, ha nem egyenesen éppen már többet is ártok, mint használnék minden élőlény, önmagam és az élet kárára.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam mit is jelent "átmenni a tű fokán", amit Jézus emlegetett és mindig vallásos reakciókba és dobozokba raktam ezt a szöveget, ahelyett, hogy realizálnám, hogy ez azt jelenti, hogy tudatára ébredek, hogy azok tudnak csak önmagukká, mint életté, mint egyenlőséggé válni a teremtéssel, mint tudatosság, akik a gyakorlatban realizálták a felelősséget minden élettel egyetemben, egyenlően, percről percre, napról napra, évről évre bizonyítván, hogy Én, mint Élet, mint az Élő Szó, mint Egység és Egyenlőség ITT VAGYOK.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam az ostobaságot, a korlátozottságot, a bezárkózottságot és a félelemalapúságot mindenféle, akármilyenféle rasszizmus, fajgyűlöletben, mint valójában egy gondolati, érzelmi, értelmi beakadás, amiért senki mást nem okolhatok, csak saját magam és az egyetlen igaz út az ennek teljes abbahagyása, meghaladása.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a gyűlölködés, a felsőbbrendűségérzet kifejezése bármi fele is ebben a világban pusztán önmagammal érzett kissebrendűségem bizonyítéka, melyből egyetlen kiszállás az az önmagammal való teljes, abszolút és folyamatos őszinteség, lélegzetről lélegzetre, tettről tettre.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem vagyok tudatában a szavaimban, a szövegeimben, a tetteimben, a gondolataimban, az írásomban a rasszizmust, a fajgyűlöletet, az előítéletet azokban az esetekben, mikor niggerezek, fekázok, kokerózok vagy dzsipózok és ezáltal magam is felelőssé váljak annak a kifejezésében, rezgésében, terjesztésében, hogy ez számít, ez valódi, ahelyett, hogy elhatároznám, hogy abbahagyom és addig állítanám ezt le magamban, amíg az írmagja is feljön az effajta elkülönülésnek.
• Elhatározom, hogy nem különítem el magam, embertársaim, az élővilágot, az egész létezést s abban az összes lényét sem az Élettől, sem önmagamtól, s kiállok az egyetlen valódi érték, elv mellett, amely "Mi az ami nekem a legjobb? Ami mindenkinek jó".

Itt az önmegbocsátást úgy alkalmazom, hogy feljön valami és leírom, hogy megbocsátom, hogy elfogadtam és megengedtem magamban ezt eddig, de többet nem szeretném, mert nem őszinte magammal, másokkal, az élettel, azt leírom, mintegy fizikailag kifejezem, stabilizálom azt, hogy most változom, elhatározom, hogy ezt abbahagyom.

• Amint ezt leírom, ha nem vagyok üres belül, tiszta csend, béke, jelenlét s jön a belső reakció, esetleg egy másik gondolat, egy másik őszintétlenség, akkor azt is - mintegy szálat húzom kifele és szavakon keresztül

• tudatára ébredek, mi mindent fogadtam el és nem is vettem észre
• például ahogy leírom, hogy megbocsátom, hogy lenéztem a munkatársam, látom, hogy miért is és azt is megbocsátom
• aztán látom a helyzetet, amikor és ahogyan ez megtörtént, azt is megbocsátom
• aztán látom, hogy ezért utáltam magam, mert túlzásnak tartottam, ezt is megbocsátom
• aztán látom, hogy valójában azért volt, mert ideges voltam, a melóm sem úgy haladt, a főnök is csesztetett és a barátnőm sem volt túl romantikus velem, s ettől a feszültségtől voltam bunkó - megbocsátom
• aztán feljön, ahogy írom ezt a megbocsátást, hogy engedtem a gondolatoknak, hogy mi van, ha kirúgnak, a félelem, hogy nem vagyok elég jó, megbocsátom
• aztán megbocsátom, hogy tartok attól, hogy elhagy a barátnőm, ha nem vagyok elég kedves, megbocsátom
• aztán így lehámozom a hagyma rétegeit és meglátom, mi az oka
• gyerekkorban a játszótéren felrúgtak és sírtam például, nem álltam ki magamért és szégyelltem, megbocsátom
• anyukámtól vártam, hogy megvédjen, de nem volt ott, csak elfojtottam, megbocsátom
• mindent megbocsátok, új esélyt, új lehetőséget bocsátok magamnak, ezáltal másoknak is
• tiszta lappal tudok szembenézni hasonló helyzettel legközelebb, úgy, hogy ebbe az irányba nem megyek többé, mert már ismerem: tudatosság, felelősség, élet.
• aztán ezt ki is mondom, ahogy mondom, feljöhet még reakció - azt is megbocsátom, ha jön automatikus reakció - ha jó, ha rossz - automatikus - ez ugyanúgy a "helyzetben" automatikusan feljöhet, befolyásolhat: megbocsátom
• én minden pillanatban jelen és tudatos maradok, nem legjobb szó, hogy "irányítok", "rendezek", "vezetek", de ezek együttese, erőltetettség, kényszer, kontrollálás, elkülönülés, definíció nélkül
• meghaladáshoz nem kell definíció - az koncepció - koncepción túlhaladunk, azt átöleljük, összefüggéseket felfedezünk, szokásokat megértünk, mintákat megállítunk, beidegződéseket lelassítunk, kitörlünk - lélegző cselekvéssel, friss átéléssel, újjászülető élettel.

Kritikus pontokban: szkriptelek, előredefiniálok, átstruktúrálok, új feltételeket huzalozok be, ideiglenesen, mintegy a szavakat használom arra, hogy támogassam magam egy mintába, szokásba, melyre már rájöttem őszinteségben, megbocsátásban, hogy nem támogat sem engem, sem másokat: nem újra belemenni, mielőtt megtenném: leállni, elengedni, lélegezni, jelen maradni: ez nem rossz, ezt szabad!

• Ahogyan és amikor én azt érzem, hogy szorogok attól, hogy az élet, ami kinn vár az ágyamon túl félelmetes: realizálom, hogy a gondolatok, az aggódás, az önbizalomhiány nem én vagyok, csak hagytam, hogy rámnőjjenek és most mutatják, milyen az, ha olyanban veszek menedéket, ami félelem alapú, ami nem élet, ezért lélegzem, a fizikai valóságra fókuszálok, ahol megoldásokat tehetek, ahol élvezhetem a cselekvést, ahol támogatást kérhetek másoktól, ahol megoszthatok dolgokat olyanokkal, akikkel jó, ezért ha kipihent vagyok, felkelek és cselekszem, listát írok és azok alapján csinálok dolgokat.

Ezzel nem válok robottá: ezzel magam és mások javára válok - van egy stabil kiindulópont, ha elzuhannék.

• Elhatározom, hogy nem fogadom el magam befordulva, a múlton, a jövőn rágódva, hanem arra fókuszálok, ami itt van, én itt vagyok.

Ezzel is támogatom magam, írásban, szóban, tettben egyként és egyenlőként: ez az Élő Szó!

Kép: Desteni Artists

• Desteni Magyarul csoport, alapelv: Abszolút ön-őszinteség, Élő Megbocsátás, Fizikai változás, Egység és Egyenlőség
• Desteni.org angolul az önmegbocsátásról
• Egyenlő Élet Alapítvány
• Desteni I Process LITE, kurzus önismeretről, önmegbocsátásról, életről(angolul)
• Első találkozásom az önmegbocsátással