[JTL 172] Elhatározás, elköteleződés megtisztítása, tudatosítása

Folytatom az elhatározás, elköteleződés szavakra feljött reakciók, automatikus asszociációk tudatosítását. (Előző írásom linkje itt.)

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam/láttam meg, hogy elhatározásom, elkötelezettségem én magam döntöm el, s addig "tartom", amíg úgy döntök - tehát az, hogy valamit eldöntök, nem kell teherré váljon feltétlenül, hiszen másképp is dönthetek - a lényeg a tiszta tudatosság, határozott hozzáállás és abból eredő cselekvés.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak arra gondolni - vagyis félni -, hogy mi van akkor ha elhatározásom, elkötelezettségem gyakran váltogatom, azaz ezáltal objektívan nézve valójában nem is határozom, kötelezem el magam, s ebben nem realizálván, hogy amit elhatározok és elkötelezem magam úgy hozzáállni, tenni és aztán megváltoztatom, nem csinálom, amit döntöttem vagy visszavonom, anélkül, hogy azt megéltem volna, akkor valójában azzal szembesülök, hogy az elhatározásom, elkötelezettségem nem volt valódi; vagy, mert nem tartottam be, mert úgy reagáltam, hogy ez nem jó, nem kell valamiért - magam vagy mások érdekét figyelembe véve, vagy, mert beláttam, hogy amit elhatároztam, nem abszolút őszinte saját magammal, azaz aki valójában vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak olyat elhatározni, olyan iránt elköteleződni, ami valójában nem őszinte magammal, s eközben nem látván, ismerném magam minden ezzel kapcsolatos irányból, ezáltal olyan döntést hozva, olyanért vállaljak felelősséget, amit nem tudok tartani, amit nem tudok egységben és egyenlőségben látni, mondani és tenni, ezáltal a szavakat, amiket használok, nem élem, hanem önérdekemhez igazítva saját őszintétlenségem takarjam, miközben olyan körülményekre hivatkozzak, amik valójában nem számítanak ahhoz a tényhez képest, hogy elhatározok valamit és aztán nem teszek úgy, s közben nem realizálván, hogy ezáltal saját szavaimba, tetteimbe vetett bizalmam ásom alá.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak attól tartani, hogy mit gondolnak vagy reagálnak mások arra, ha elhatározok, eldöntök, elköteleződök valami iránt, s aztán mégsem úgy teszek, s ezáltal a reakciótól való félelemben ezt vizualizálván erre reagálva érezzek egy olyan energiát, amit megítélve arra használjak, hogy arra stimuláljam, s végsősoron manipuláljam magam arra, hogy elhatározásom tartsam, ezáltal nem direktben, én, itt vagyok az irányítóelv, hanem felelőtlenség, félelem, saját magammal őszintétlenség.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam azt, hogy amíg másokat veszek figyelembe azzal kapcsolatban, hogy ki legyek én, mit tegyek, valójában nem én magam vagyok, hanem egyfajta virtuális reflexió bennem, amire reagáltam, megítéltem és azt használva stimuláljam maram lenni valaki, s ezáltal feltételekhez kössem azt, hogy ki vagyok, ezáltal valódi elhatározásom, akaratom, önbizalmam nem tud kifejlődni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam azt, hogy az elhatározás nem egy nehézség, egy kínszenvedés, egy kényszer, tehát ha ilyen reakcióm van valamihez, amit vállalok megcsinálni, realizálom, hogy éppen valami ön-manipulációban vagyok benne, ami által belül nincs egység és egyenlőség a külsővel, hanem reakció van, előítélet, elkülönülés, félelem, amit abbahagyok és lélegzek, megnézem miben veszek részt és mi a kiindulópont.

Megbocsátom magamnak, hogy elfelejtem alkalmazni a jelenlét, lélegzet, belső csend, fizikai ittlét egyszerű és nyilvánvalóságát s ezáltal az elmémben reagáljak dolgokra, amik során olyan dolgokra stimulálom magam tenni, ami valójában nem direkt, öntudatos jelenlétből és határozottságból, akaraterőből ered, hanem reakcióból, előítéletből, félelemből jövő, s ilyen esetekben, amikor felismerem, hogy nem állok egységben és egyenlőségben azzal, amit tapasztalok, teszek, akkor áthelyezem tudatosságom IDE, ahol a lélegzetem, a testem, a valóság van és a józan észt alkalmazva felelősséget vállalok azért, amiben és ahogyan vagyok és elhatározom, elkötelezem magam úgy élni, hogy ne kelljen később a jelenlegi pillanatomból eredő következményt megbánni, szégyelni.

Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáltam magam, mint aki fél elhatározni, elköteleződni a felelősség iránt, azért, aki és ahogyan, amiben és amiként ITT vagyok, mint teremtett, teremtő és teremtés egységben és egyenlőségben, realizálván, hogy függetlenül attól, hogyan definiálom magam, hogyan ítélem meg, hogyan reagálok rá, az igazság, a tény, ami a valóság az az, ami ITT van, akiként és ahogyan és amiben létezem.

Megbocsátom magamnak, hogy azért féljek felelősséget vállalni azért, ami és aki és amiben ITT létezem, mert akkor azt, akinek belül megítélem magam, ami alapján reagálok dolgokra nyilvánvalóvá válik, hogy nem gyakorlatias, nem őszinte, nem valódi, ezért akkor a józan ész azt sugallja, hogy engedjem el, állítsam le, töröljem ki a lényegiségemből, amit úgy definiáltam, mint aki éppen most vagyok, ezért féljek elengedni, féljek a változástól, féljek attól, amit megtapasztalok, mint felelősség, ami elől idáig próbáltam menekülni, elbújni az elmémbe létrehozott virtuális elkülönüléssel, abban történő menedékvétellel és a félelemre hivatkozva, a félelemtől való félelembe hipnotizálva magam le legyek folyton itt, szabad és kifejező, felelősségben, elhatározásban megélni, aki valójában vagyok mindennel, ami itt van, mint én egységben és egyenlőségben.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak annyira tartani a felelősségtől, a változástól, hogy ne realizáljam azokat a pontokat az életemben, amik hasonlóképpen tornyosultak előttem, mint nehézség meglépni s az évek során a gyakorlatban megléptem, meghaladtam, s aki itt és most vagyok, nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy az hasznos volt, mint például attól félni, hogy dolgozni kell, önellátóvá kell váljak a rendszerben, felelősséget kell vállalnom tetteimért és azért, amiket másoknak mondok, holott ezek most már természetesnek tűnnek - ugyanígy, most, amikért reakció jön fel felelősséget vállalni, mint ember, mint emberiség, aki vagyok, az élet, ugyanúgy, mikor már meghaladom, visszanézve ugyanúgy természetesnek fog tűnni, amint felismertem az őszintétlenséget, a tudatosságot, azt, amit és ahogyan meg kell állítsak magamban, meg kell változtassak és ezt meg is kell éljem ebben a fizikai világban, felismervén, hogy ez az igazi szabadság, amikor megengedem és merem meglépni azt, ami szükséges ahhoz, hogy felelősséget vállaljak és elkötelezzem magam azt megélni, aki valójában vagyok, mint minden élet, mint minden, mint egy, mint egyenlő, itt, ezen a földön.

Önmegbocsátásról általam bevezető magyarul:

• https://soundcloud.com/talamon2 (hang)
• http://talamon.blogspot.com/2014/03/jtl-156-irassal-tamogatott-tudatossag.html  (itteni írás)

 Formálódik egy magyar csoport a Facebookon is:

• https://www.facebook.com/groups/magyardesteni/

Valamint pár példa a már megszámlálhatatlan mennyiségű angol- és más nyelvű írások, videók linkjeire:

• http://destonians.com/
• https://www.facebook.com/groups/journeytolife/
• https://www.facebook.com/7yearjourneytolife
• https://www.youtube.com/user/SunetteSpies/videos
• https://www.youtube.com/user/DesteniIProcess/videos
• http://practical-desteni.blogspot.com
• http://lite.desteniiprocess.com

[JTL 171] Elköteleződés, elhatározás definíciójának megvizsgálása

Elkötelezettség

Szótár: elhatározás, ígéret valamit megtenni, megtartani
Asszociációk: odakötelezés, lekötözés, kényszer, korlát, börtön, felelősség

Ezek mentén definiáltam elkötelezettséget például kapcsolatba valakivel, felelősséget vállalni szociális vagy munkahelyi dolgok mentén és ezek az ön-definíciók, előítéletek most már nem támogatnak, ideje elengedni ezeket. Mindezt azáltal, hogy alakul egy fizikai, tudatos jelenlét, melyben egyre jobban bízok, mintsem a személyiségem, emlékeim, vágyaim, félelmeim alapján feltörő gondolatokban, érzelmekben, kedvek váltakozásában.

Ebből a kiindulásból elengedem a régi definíciókat, újradefiniálom a jelentéseket, amiket megélvén egy és egyenlő lehetek ezzel a szóval, hogy elkötelezettség, anélkül, hogy belső reakciót, bizonytalanságot, kétséget halmoznék fel öntudatlanul vagy akár tudatosan.

Alapvető "problémám" abból származott, hogy olyanokba találtam magam elkötelezve, amiket valójában nem én akartam, de kompromisszumok miatt vagy egyszerűen "így alakult", vagy félreismervén a helyzeteket vagy magamat úgy döntöttem, hogy ez jó lehet, hogy elkötelezem magam bizonyos dolgok-személyek irányába, de aztán a gyakorlatban, amikor nehézségek jöttek

• vagy nem haladtam meg azokat
• vagy elbizonytalanodtam, valójában ezt akartam-e,

ezért egy idő után az elkötelezettségből és annak megtartásának képtelenségéből eredő frusztrációk elárasztván a "rossz belül" állapotába kerülvén instabillá, bizonytalanná és megbízhatatlanná váltam ezekkel kapcsolatban(magam s olykor mások számára is).

Ami feljön ebből, az az, hogy olyanokra köteleztem el magam, amiket valójában csak azért tettem, hogy bizonyos dolgokat megkapjak, elérjek, megtapasztaljak, s azoknak a vágyának a tapasztalásában nem vettem figyelembe minden tényezőt ITT, amik aztán igenis fontosnak bizonyultak.

Egy másik ilyen tipikus félreértés, amikor mások miatt kötelezek el magamban dolgokat, hogy nekik jó legyen úgymond, de igazából ez önmanipuláció - magamnak legyen jó, hogy úgy definiáljam magam, hogy jó vagyok másokkal - akár gyakran a rendelkezésemre álló úgymond kevés időmben is olyanokkal foglalkoztam, amik ha az egész életemet és a prioritásaimat nézem, akkor nem őszinték és gyakorlatiasak, támogatóak és aztán még ha végig is csináltam dolgokat, amikre elköteleztem magam - közben sokminden más meg problémává nőtt, amikkel aztán szintén foglalkozni kellett - például egy videó vágása közben vagy egy lánnyal való szórakozásomkor; vagy mikor eldöntöttem, hogy egy számítógépes játékot végigviszek, mert jó s mert utána vége lesz s többé nem veszi az időm címmel napokig csak azzal foglalkoztam.

Ezek csak apró példák, de főként azért nem tudtam őszintén összebarátkozni az "elkötelezettség" dologgal, mert az elmémben történő tapasztalatokban hittem, s képtelen voltam megváltozni, megváltoztatni hozzáállásom, ezért ahogy reagáltam bizonyos dolgokra, sokszor azt képzeltem, ez az örökkévalóságig úgy marad - ami persze paranoia, minden és mindenki változik valamelyest, de a legextrémebb példa, ami valaha volt ezzel kapcsolatban az életemben: ha van egy általam neurotikusnak definiált partnerem és hónapok óta ilyen és engem zavar s nem tudok ezen változtatni, segíteni, akkor az elkötelezettségem, hogy megállapodtam vele, hogy vele vagyok - elbizonytalanodik, mert azt képzelem, hogy "örökké neurotikus lesz, örökké reagálni fogok erre, hogy ez nem jó", ezért az elkötelezettségem végülis lassan de biztosan egy magam vállalta pokollá fajul.
Mindeközben annyira a neurotikus partnerhez való elkötelezettségemtől és annak paranoiájából eredő saját neurotikusságommal voltam elfoglalva, hogy nem láttam be, hogy valójában itt kizárólag rólam van szó, amit kivetítek, amiért a másikat hibáztatom, s amíg így állok hozzá, nem fogom tudni megoldani.

Elkötelezni tehát olyanra érdemes, amit teljesen magam vállalok - aztán minden, ami ezen túl feljön, az az idáig felhalmozódott elmém, mint őszinétlenségem következménye, amely, ha feljön, megnézem, megbocsátom, elengedem, meghaladom.

Elkötelezni magam mondjuk ezt a blogot írni nem ütközik nagy ellenállásba - sőt, kifejezetten "könnyebb" ezt megtenni, mivel egyrészt a következményei sem annyira direkt és nyilvánvalóak, másrészt meg nyilvánvalóan támogat engem és akár mást is, mert megismerem magam és stabilabbá válok ezáltal, ez az évek során bizonyított tény.


Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy összekeverjem az elkötelezettséget, elhatározást a kényszerrel, a belesodródással, s ezáltal úgy definiáljam, hogy lekötözés, korlát, börtön, mert olyan teszek, amit valójában nem szeretnék, vagy ha szabadon választhatnék, nem tenném, s ezáltal vagy nem véve figyelembe, hogy amit magamról képzeltem, hogy "szabadság", valójában önáltatás, vagy valamiféle stimuláció, kompromisszum miatt tegyek látszólagos elkötelezettséget; valamit tenni vagy betartani, miközben ne legyek annyira őszinte magammal, hogy belássam, hogy a feltételek, hogy ezt megtartsam, betartsam kívülről jövőek, tehát valójában az elkötelezettségem ezáltal nem valódi, hiszen körülményektől, feltételektől függ, ezáltal szembesülve a valósággal, hogy valójában nem én köteleztem el magam vagy ha igen, akkor azt képtelen vagyok megtartani, megtenni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy alapból tartsak, féljek és viszolyogjak a felelősségtől, az elkötelezéstől, főleg olyanra, amely nem adott ideig szól csak, hanem határoztatlan ideig, "mostantól", mert nem látva be, hogy képes leszek-e tartani ezt, eleve kivetítem az elbukástól való félelmet, ezáltal stimulálván magam arra, hogy feladjam, akár még mielőtt el is kezdeném, ezáltal kompromittálnám magam és akár másokat is.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy elköteleződni, elhatározni valamit-valami vagy valaki iránt nem kompromisszumról szól, nem arról szól, ami az érdekem, hogy teljesüljön, tapasztalat, amire vágyok megélni, a félelmemmel szembenézni, s nem is az, hogy a felelősséggel már létező kapcsolatomat figyelembe véve saját érdekem védjem-szolgáljam, hanem arról szól, hogy ki vagyok valójában és hogyan fejezem ki magam.

Megbocsátom magamnak, hogy attól féljek, hogy kudarcba fullad elkötelezettségem, vagy rossz élmények jönnek fel bennem az által, hogy csak azért tartom vagy csinálom, amit elköteleztem, hogy ne legyen kudarcélményem, mert attól félvén, hogy feladom, stimulálom magam arra, hogy ne adjam fel, ezáltal, ha nincs éppen kudarctól vagy feladástól való félelmem, akkor valójában nem haladok, nem csinálom, amit elhatároztam, s ezáltal valójában nem direktben magam, amit eldöntöttem csinálom, hanem magamat manipulálva dolgokra, érzésekre, energiákra sodrom bele magam reakciókba, tettekre, hogy úgy tapasztaljam magam, ahogy szeretném magam látni, ahogy elképzeltem magam, akár még úgy is, hogy közben nem vagyok őszinte magamhoz.

Megbocsátom magamnak, hogy féljek attól, hogy hibázok, hogy elbukok valamiben, amit elhatározok, hogy megteszem vagy megtartok, csak mert van olyan emlékem, amely erre stimulál, hogy azt érezzem, hogy van esély rá, hogy nem sikerül, ezért arra fókuszálván s arra reagálván, hogy is éreznék akkor, ha nem sikerülne, ahelyett, hogy magára a dologra, amivel kapcsolatban elhatároztam, amit tenni szeretnék, hogy sikerüljön, megtegyem figyeljek - ezáltal elkülönülvén magamban, magamtól nem én vagyok az irányelv egységben és egyenlőségben, hanem FÉL-elem által elválasztva energiaháborúban küzdök, melynek élménye leköt, lefoglal, lefáraszt, ezáltal teremtem meg azt amitől félek, a bukást, a kudarcot - ahelyett, hogy realizálnám, hogy ami feljön, mint kétség, félelem, az lehet, hogy csak egy érvényes pont annak mérlegelésében, ami odáig fajulhat, hogy befolyásolhassa, akár megkadályozhassa az elkötelezettségem, elhatározásom betartását, megtételét, tehát ezt használhatom is arra, hogy ezen dolgozva biztosra menjek, hogy ezt is figyelembe véve, ezt gyakorlatban meghaladva, mint egyfajta kihívás: megoldjam.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a feladás, mint tett, valójában nem létezik, hiszen aki vagyok, amit tennem kell, úgyis meg kell tennem, tehát abba az élménybe belesodornom magam, hogy feladom, nem megy, elbukok - gyakorlatilag önmanipuláció, melynek során valójában időt és önmagamnak adott lehetőséget vesztek csak, amivel aztán úgyis újra szembe kell nézzek, meg kell tegyem, kiállnom ezzel kapcsolatban, hiszen önmagam elől, aki vagyok, nem menekülhetek, tehát amikor kétség, hibázástól, bukástól való félelem jönne fel, akkor realizálom, hogy ez nem kell átok legyen, lehet ajándék is, azáltal, hogy megvizsgálom, mire vonatkozik, mi az az aspektusom, ami még nincs teljes együttállásban azzal, amit elhatároztam, hogy megtartok, megteszem, s ezt gyakorlatias szemmel nézve, a tényeket figyelembe véve megteszem, amivel kapcsolatban a kétség jött, ezáltal azt gyakorlatban meghaladván, egyesítsem s valójában az elkötelezettségem a valóságban így nyilvánítom ki, s ezáltal azt, aki én valójában vagyok, mint akarat, irányelv, önbizalom.

Megbocsátom magamnak, hogy reakcióból, érzelemből, gondolati mintákból felgyűlt energiából határozzak el, kötelezzem el magam dolgokra, miközben a tapasztalásba belevakulva, az élménybe elveszve automatikusan reagálok, ami aztán, mint feltétel megváltozik, amint a körülmények, a belső reakcióm megváltozik, míg az elhatározás, elkötelezettség már kimondott, esetleg mással-másokkal is megállapodott, mint felelősség, ezáltal kétség, visszalépés jöhet fel, ami által önmagam s mások felé bizalmam, szavam-hihetőségem, stabilitásom is megkérdőjeleződhet, ezáltal kompromittálván önbizalmam, önkifejezésem, ahelyett, hogy realizálnám, tiszta, helyzetet átlátó, minél több részletkörülményt, tényezőt figyelembe véve a legtámogatóbb elhatároznom, elköteleződnöm olyan irányba, ami engem is és ennek kövezkezményeként másokat is támogat.

• Desteni magyarul csoport
• Desteni I Process LITE ingyenes angol nyelvű önismereti online tanfolyam

[JTL 170] A félelem illúzióján túl látni

Folytatom a realizációm arról, hogyan is lettem az, aki fél nem félni és hogyan haladom ezt meg.

Beszéltem is erről a kamerába angolul:

Probléma:
Gyermekkor: Alapvető ötlet az volt, hogy ha annyira félek valamitől, akkor azt nem kell erőltetni.
Ez igen hamar meglehetősen intenzív introspektív lénnyé változtatott, a külvilágban minduttalan korlátok, küzdelmek, kudarcok jöttek, míg a belső világban az évek során kibontakozott egyfajta mély, borzongató sötétség és szellős, friss, tág világosság között létrejövő, pusztán másodpercekre megpihenő örök körforgás, melyek végtelen hullámain soha megpihenve éppen összeszedvén magam újra- és újra a következő élmény hívogatott, stimulált, vitt, melyekből egyetlenegy hiányzott csak: én.

Vagyis pont ez az a fordított referencia, hogy ki NEM én vagyok mindig ki tudott húzni az élmények rengetegéből, de csakis egyetlen pillanatra, hogy aztán egy új, saját magam megtalálásának reményében invokált élménybe ugorjak fejest.

Egyrészről szabadnak, bátornak és erősnek találtam magam, de mindezeket megelőzte egy látszólagos DÖNTÉS, melyek alapján irányt szabtam létemben - ám ezeken túl, ezek mögött, ezek alatt: korlátoltság, félelem és reménytelenség telítette elmém apró részleteit, melyek együttes súlya - visszanézve - tetteimben megmutatkozott.

Az ötlet, a döntés, az akarat, hogy nem félek is a félelemből származott - tehát, amikor épp nem tapasztaltam a félelmet - mert elfolytottam, mert épp pillanatnyilag kiegyensúlyozódott a pozitív/negatív elmeháborúm, mert elfoglalt voltam valamivel vagy nagyritkán csak jelen voltam - akkor megálltam.

Megálltam, mert az a személyiség, mely mozdulatra animál - a félelemből táplálódik - s amint a félelem csökken, a mozgás is enyhül, s bár a kiindulópont a félelem meghaladása volt, ezáltal rétegződött be egy újabb személyiség-aspektus: a félelem megszűnésétől való félelem.

Helyzetekben oly megszoktam, hogy jön az energia-löket(furcsa szó, amikor eláraszt belül az adrenalin, az energia, az a furcsa fizikai-szerű energiaáralmás belül, a solar plexusból, ami lehet gondolatok tucatjának hirtelem mozdulata, érzelem: mind egy: félelem - belső reakció, külső és belső megbontása, elkülönülés), hogy ezt megtanultam kezelni - nem megelőzni a félelmet és arra a reakciót, hanem amikor jön, mintegy átölelni, kategorizálni, felmérni mekkora - ha hatalmas, akkor valahogy kezelni, elfojtani, tombolni - ha aprócska, akkor kiegyensúlyozni, lenyelni, figyelmen kívül hagyni stb...
A kategórizálásnak határa messze még, egy szó, mint száz - a félelem bére az újabb félelem és abból ered az újabb elkülönülés a valóságtól, énem a fél elem, a valóság a másik fél énem, s e kettő között feszül az elme tudatom, a rendszeres ítélet, a végtelen energia illúziója, melyből a fizikai valóság pusztán stimulált szimulációból eredő energiamanipulációval indukálható A pontból B-be.
Persze szélsőséges ez a leírás, de a tény, hogy mostanában, hogy egyre jobban lelassulok figyelem meg belül, hogy mintegy folyton ellenőrzöm magam, például azt, hogy megijedek-e és ha igen, mennyire, s ennek nem is vagyok tudatában és hogyan is láttam rá először.

Csinálok is erről most egy videót.(ez is angolul...)

Tehát.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy a félelem adjon erőt, energiát ahhoz, hogy szembenézzek dolgokkal, akár magával a félelemmel és ne realizáljam, hogy maga a félelem is egy már kialakult kapcsolat - van tárgya, alanya és állítmánya, amely szétbontható, megvizsgálható, körülményei, kiindulópontja, első benyomása, emléke, következkménye megérthető s ezáltal viselkedésem, önmagam megismerhető, döntéssel, akarattal, belátással: megváltoztatható.

Megbocsátom magamnak, hogy azt képzeljem, valljam, higgyem, hogy ahhoz, hogy megváltozzak, energia, erő, reakció, pozitív vagy negatív tapasztalás szükséges, anélkül, hogy eközben belátnám, ilyenkor nem én változom, hanem én engedem meg, hogy nem magam által megváltozódjak, azaz nem én itt vagyok az irányítóelv.

Megbocsátom magamnak, hogy féltem attól, hogy az énemmel foglalkozzak, mert azt képzeljem, hogy az az egó és ezért azt programozzam be magamba, hogy atomatikusan az énemmel ne foglalkozzak úgy, hogy megkérdőjelezhessem mit miért teszek és be tudjam látni a következményeit a tetteimnek másokra és magamra.

Megbocsátom magamnak, hogy félreértettem azt a szót, hogy én, túlmiszticizáltam vagy lekonkretizáltam anélkül, hogy megértettem volna, hogy ha pozitív, negatív energiák, érzelmek, hangulatok, élmények alapján definiálom, mi vagy ki az az "én", akkor az az én feltételekhez kötött, korlátolt, befolyásolható, ideiglenes, illúzórikus, melyhez való ragaszkodás vagy melytől való viszolyodás újabb és újabb rétegeket teremt a már elfogadott és megengedett tévképzetek automatizmusa majd öndefiníciójának tettekben történő következményteremtő hatalmaként.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy megszokjam, hogy féljek, megszokjam, hogy attól mozduljak csak, hogy ne féljek, s csak addig, amíg a félelem elviselhető, kiegyensúlyozható, elfolytható, figyelmen kívül hagyható.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy csak a félelem motivál mozgásra és féljek elengedni a félelmet, a félelemtől való félelmet és a félelemtől való megszabadulástól való félelmet, ezáltal az elvesztéstől való félelmet.

Megbocsátom magamnak, hogy tetteimben, reakcióimban, percepciómban nem engedtem meg magamnak közvetlenül, direkt meglátni az elvesztéstől való félelmet, azokban a pillanatokban lelassulni, megállni, teljesen elengedni mindent belül és ezáltal megadni magamnak a lehetőséget azt belátni, hogy amitől félek, hogy elveszthetem, az nem az enyém, az nem birtokolható vagy egyáltalán nem helyes, nem valódi, de azt nem akarván belátni, mert akkor nem lenne a félelem, ami nélkül belátnám valódi elfogadott jelenlegi természetem, azaz elkülönülés, nem felelősségvállalás, s ezek mögött a valóság, mint hiába próbálok elkülönülve tapasztalni, azzal, amiben vagyok, akivel vagyok, amiként és ahogyan vagyok, egy és egyenlőség a valódi kapcsolatom, viszont ekkor belátnám, hogy a fél-elem, az elkülönülés, az elvesztés és maga az ebből létrejövő reakcióm, tettem egy olyan én eredménye, amely nem valódi.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak direkt olyan mélyre azonnal és minden pillanatban belátni magamba annyira, hogy gyakorlatban tudjam megelőzni az elveszítéstől, az elkülönüléstől való félelmem, ami mögött a valódi ok a felelőssége annak a gyakorlati realizációnak, hogy az elkülönülés, mint énképzet nem valódi, s ettől való megszabadulástól való félelmemben tovább cifrázván a félelmet címkézve fel tapasztalatokra és azok megítélésére felépítsek egy olyan személyiséget, aki pusztán azért létezik, hogy elodázzam az elkerülhetetlent: ami egység és egyenlőség, mint én, mint minden, itt, mint az élet.

Belátom, hogy mindaz, amit idáig realizáltam, megértettem, meghaladtam a valódi önmegbocsátásnak köszönhető, melynek tettével megajándékozván magam megelőzöm azoknak az önérdek- és félelem-alapú reakcióknak a befolyásolását, melyek alapján ugyanazokba a mintákba, korlátoltságba maradnék, ezért elhatározom, hogy minden nap tovább járom ezt az utat, írással, beszéddel és tettel egyként és egyenlőként.

[JTL 167] Hatékony kommunikáció elhatározása

Folytatom a reakcióval kapcsolatos hozzáállásommal, kommunikáció, mással történő beszélgetés során.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy "igazam van", s a másik, akivel éppen kommunikálok nem ért egyet velem, lelassulok, megállok belül, egy lélegzet alatt megnézem van-e belül valami, ami mozog, ami visz, jelen vagyok-e és ha direkt és határozott és üres, tiszta vagyok, akkor továbbra is jelen maradok, tudatára ébredek, hogy hajlamos voltam idáig megítélni a másikat automatikusan, hogy "nem érti", "ez hülye", "csak az időmet pazarlom" és realizálom, egy döntés, hogy kommunikálok és ha úgy döntök, hogy nem folytatom, akkor azt is közlöm, vagy abbahagyom, de nem ítélkezem, nem különülök el belül, nem megyek bele az elmébe, nem gondolkodom közben, hanem stabilan kifejezem magam, bízok magamban és amikor a másik kommunikál, hallgatok, csendben maradok belül és teljes lényemmel hallgatok, felfogom mit és hogyan mondja, amit mond.

Amikor és ahogyan azt tapasztalom, hogy a másik, akivel kommunikálok igaza van, megnézem belül, van-e valamilyen ítélet, reakció bennem, mint gondolat, mint érzés, ami automatikusan feljön, anélkül, hogy én érteném, irányítanám, rendezném úgy, akkor veszek egy lélegzetet és a jelenbe helyezem tudatosságom és elengedem, ami feljön, meggyőződök róla, hogy nem reagálok rá és a másikra figyelek, megnézem, elhalasztottam-e valamit, amit mondott, s ha igen, megkérem ismételje meg és elhatározom, hogy amikor a másikra figyelek, akkor belül csendben maradok, befogadom és lélegzek, megelőzöm az előítélet, a reakció automatikus létrejöttét és arra való fókuszálást, s ezáltal támogatom magam a hatékonyabb, őszintébb és támogatóbb kommunikáció megvalósításában.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy a másik, akivel kommunikálok, nem érti, megelőzöm magam abban, hogy elítéljem, vagy definiáljam a helyzetet, magam, a másikat, s megnézem hogyan tudnám megváltoztani kifejezésem, hanglejtésem, szavajárásom, hogy képes legyek kifejezni úgy, hogy a másik megértse, anélkül, hogy gondolatok támadnának bennem.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy a másik éppen beakadt, nem figyel, nem tudja megérteni, ragaszkodik ahhoz, ami szerinte igaz és nem értek egyet, elengedem a reakciót, a definíciót, az előítéletet belül és azt megelőzve, lélegzetre, jelenre, testemre, tudatosságra, önkifejezésre fókuszálva bízok magamban és eldöntöm hogyan tovább.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy fáradok, feszültté válok vagy egyszerűen feljön egy reakció belül, ami elvonja a figyelmem a kommunikációról a másikkal, akivel folytatom azt, akkor lélegzek egyet, megnézem mi az és mérlegelek, hogy folytassam-e a kommunikációt, effektív-e az és mi lenne a legtámogatóbb ebben a helyzetben mind magam és a másik számára és azt teszem, direkt módon, ITT, testtudatosságban és önbizalomban.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy most a kommunikációt befelyezem, vagy hirtelen elmehetnékem támad, kilépni a helyzetből, mert úgy érzem, haszontalan, a másik nem érti, nem akarja vagy olyat mond, ami számomra nem támogató vagy számára sem, akkor mozdulok, kifejezem, hogy váltok és megteszem, anélkül, hogy aggódnék, anélkül, hogy félnék, anélkül, hogy feszültség keletkezne bennem.

Amikor és ahogyan azt látom, tapasztalom, hogy feszültség növekszik bennem valakivel kommunikálva, lélegzetemre és jelenlétre figyelve megvizsgálom magamban, mi ez az automatikus mozgás, energia, feszültség-érzet és miből ered és hogyan tudom megszűntetni, megakadályozni a fokozódását, miközben figyelembe véve stabilitásom, a másikat és a józan észt, a tényeket.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy hangom megváltozik automatikusan, például felemelkedik a tónusom, vagy elmélyül, anélkül, hogy magam direktbe döntenék úgy, hogy így teszem, megvizsgálom, lélegzek-e jelenlétben, van-e valami energia, érzelem, ami reaktív belül és azáltal változik a hangom, hangulatom és megnézem mi az oka és megelőzöm, elengedem, azt is megnézem mit tudnék tenni, hogy ezt most megváltoztassam, hogy ne feszültség, félelem, idegesség, manipuláció jöjjön a szavaimból, kifejezetten úgy nem, hogy nem vagyok tudatában, nem én tudatosan cselekszem így, s ha igen, akkor is megnézem, vajon hasznos-e, nekem, a másiknak, egységben és egyenlőségben - mindezt lélegezve, belső csendben, jelenlétben.

Elhatározom, hogy érzelmi töltetek közben nem kommunikálok mással, amikor megtörténik, kezd kijönni, tudatosítom, észreveszem, megértem és lelassulok, lélegzek, megváltoztatom hozzáállásom, megbocsátom magamnak, amiért reaktívvá, félénkké váltam és elengedek mindent, amíg belső csend nincs és aztán folytatom a kommunikációm - akár jelezvén a másiknak- másikoknak, hogy most kell 1-2 pillanat, hogy tisztán lássam mit is fejezek ki.

Elhatározom, hogy megtanulok hatékonyan és kifejezően kommunikálni, megérteni az érzelmi reakcióimat és meghaladván azokat hatékony, dinamikus kommunikációt elsajátítván támogatva magam és másokat.

Elhatározom, hogy a feljövő, régen megtörtént emlékek, azokra történt érzelmi reakciók, beidegződések, amik most is feljönnek kommunikációimban - azokat megfigyelem, megértem, leállítom, megbocsátom és megváltoztatom magam, minden egyes ilyennel kapcsolatban megértvén mi az a konkrét dolog, ami miatt beakadtam és félelemre programozva magam a tapasztalatba elveszvén a jelenről is megfeledkezve reaktívvá, sem magam, sem mást nem támogatván olyan következményeket okozzak, ami nem hasznos sem nekem, sem másoknak - ezeket leírván, megosztván kereszt-hivatkozva és gyakorlatiasan meghaladva lépésről lépésre elengedem a múltam.

Elhatározom, hogy a szavak, amiket mondok, amiket kommunikálok mások fele, magammal, azok egyek és egyenlőek azzal, aki vagyok, aki szeretnék lenni, amit teszek, ezáltal a szavaim élővé válnak, egységben és egyenlőségben, mint az ÉLET kifejezvén, azt, aki én vagyok.

http://lite.desteniiprocess.com
http://eqafe.com
Desteni magyarul facebook csoport

[JTL 166] Automatikus előítéletből félelemnélküliségbe

Folytatom ezeket a definíciókat egyenként megvizsgálni, meghaladni, hogy ne kössem azt, hogy ki vagyok és hogy látok, mit teszek feltételekhez, előítéletekhez:

• Mennyire vagyok friss/fáradt
• Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)
• Mennyire vagyok éppen fickós/kielégült
• Mennyire érzem gazdagnak/szegénynek magam
• Mennyire vagyok egészséges/beteg
• Mennyire vagyok most épp elhalmozva tennivalókkal/mennyire van időm spontánul csak folyni
• Mennyire vagyok jelen/szállok el az elmémben
• Mennyire vagyok éppen hasznos/haszontalan
• Mennyire nézek ki jól/nem nézek ki jól
• Mennyire érzem magam határozottnak/bizonytalannak

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy túl fáradt vagyok helyesen dönteni a pillanatban, nem bízva magamban, hanem a gondolataim, a múltam, a hibáim figyelembevételét, a sikerek figyelembevételét, a reakciókat használva arra, hogy döntéseket hozzak, ahelyett, hogy itt tudatában lennék mi van és azonnal cselekednék.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy azért nem cselekszek azonnal, a pillanatban, ITT, mert úgy definiáltam és formáltam magam automatikusan reagálni, hogy félek spontánul, direkt cselekedni, mert párszor ilyen esetekben nem az lett, mit szerettem volna, elterveztem, vágytam rá, s ezeket a cselekedeteimet megítéltem, mint negatív, elkerülendő, s közben ezt a spontán, direkt, reakciót kihagyó egybőli hozzáállást is elítéltem, elkerülendőnek definiáltam anélkül, hogy ennek tudatában lennék, hogy az életem pontosan milyen területein "tiltottam le" a spontán, itt-ben cselekvő direkt önkifejezésem.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem, hogy attól féljek, hogy az, aki vagyok, befolyásolódik, változik attól, hogy mennyire van energiám, mennyire vagyok friss vagy fáradt, mennyire vagyok vidám, semleges, szomorú, kanos, kielégült, gazdag, szegény, egészséges, beteg, elfoglalt, spontán, jelenlevő, elszálló, hasznos, haszontalan, jól kinéző, nem jól kinéző, határozott, bizonytalan, ahelyett, hogy realizálnám, hogy az vagyok, akiként és ahogyan ITT vagyok, nem pedig a feltételekhez kötött energiareakciók, definíciók, ítéletek, szabályok, emlékek által megteremtett tapasztalásokból felépült szokások összessége.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam azt, hogy ha feltételekhez kötöm, például fáradtság, anyagi körülmények, kedv, kanosság, hogy hogyan érzem magam, hogyan tapasztalok, hogyan reagálok és hogy ezek alapján hogyan viselkedem -kérdés, belátás, tudatosság nélkül, akkor valójában egy szerves robotként létezem, azaz feltételek triggerelnek arra, hogy kinek és hogyan érzem magam, ezáltal befolyásolható, manipulálható, lefoglalható vagyok, amiben nincs beleszólásom, vagy azt állítom, hogy van, de azt mondván, hogy "ez vagyok", "így a legjobb", "így érzem helyesnek", "ezáltal vagyok aki vagyok", miközben nem tudom megváltoztatni sem a hozzáállásom ezekhez a szabály és reakciókhoz, sem az ezekből következő cselekedeteim, akkor valójában a saját magam teremtette szabályokból felépült korlátaimként létezem, anélkül, hogy megvizsgálnám, miért is kell ez a szabály és mi a valódi oka, hogy a pillanatban nem vagyok képes spontánul, szabadon és határozottan dönteni, cselekedni, amik által az, aki vagyok, ahogyan hozzáállok dolgokhoz, nem a feltételekhez kötött.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt, hogy kifogásként feljöjjön az, hogy "de hát ha keveset alszom fáradt vagyok, ez tény" és nem realizáljam, hogy ezáltal nem veszem figyelembe, hogy a tudati fáradtság nem valódi és ahogyan rengetegszer megtörtént már, hogy keveset aludtam és nem voltam fáradt, ez csak egy félelem, egy beletörődés, mert ha nem vagyok jelen, akkor a fáradtság vesz erőt rajtam, míg ha jelen vagyok, akkor figyelmen kívül tudom hagyni a fáradtságot azáltal, hogy jelen vagyok és kifejzem magam anélkül, hogy folyton ellenőrizném, definiálnám és előre eldönteném, hogy fáradt vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a fáradtság abból ered, hogy folyton definiálok, kategorizálok, automatizálok és ezekre reagálok, mintegy úgy definiálni magam, hogy én az vagyok, aki és ahogyan és amiképpen reagálok belül, míg az, amit teszem és ami feljön bennem, az adott, és az olyan részem, amit nem akarok és nem is tudok megváltoztatni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ha egy lélegzetet veszek és cselekszem vagy beszélek közben, akkor aközben nemcsak, hogy felesleges, de korlátozó és fárasztó gondolkodni, definiálni, reagálni belül, ami egy belső, virtuális térbe viszi a figyelmem a fizikai jelenlétről, miközben a fizikai valóságban automatikusan cselekszem és reagálok.

Megbocsátom magamnak, hogy nem láttam be, hogy belül lelassulni, nem követni a gondolatok, érzések, reakciók hullámait a megoldás és ahhoz az út a megértésen, mit és miért teszek vezet és azáltal, hogy belátom, hogy ezek az apró lépések nem abszolút őszinte módon történnek magamhoz, a dolgokhoz, hanem a múlt miatt, amit a félelem vezérelt - és ezeket leírván, megbocsátván és megérteni feltételeiket, mikor olyan helyzetbe kerülök, hogy előjönne a definíció, reakció, elfogadás - már látom, hogy épp ezt fogom tenni, és ekkor lesz időm és lehetőségem választani és nemet mondani a megszokásra és felelősséget vállalni, hogy jelen maradjak és tetteimben megváltozzak.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem, hogy attól féljek, amiatt aggódjak, hogy ha figyelmen kívül hagyom a fáradtságot és "hajtom" magam, azzal nem teszek jót a testemnek, tudatomnak és nem realizálván, hogy ez azért van mert nem tudok és nem akarok különbséget tenni a tudati és fizikai, szellemi fáradtságtól és nem realizálván, hogy éppen melyiket tapasztalom és mit is kéne tenni, hogy ezen túltegyem magam, vagy tudati lelassulással, elengedéssel, gyakorlati megbocsátással vagy ha szükséges, valódi pihenésel, relaxációval, alvással.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magammal annyira őszinte és intim kapcsolatba lenni, hogy bármikor, folyton, akármikor lássam, mit is tapasztalok és miért, hogyan teremtem azt meg és mi benne a felelősségem, azáltal, hogy megnézzem azokat a következményeket, amiket ezáltal teremtek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam a józan észt, az abszolút ésszerűséget abban, hogy lelassuljak belül, hogy mindent áltlássak, a belső félelem-alapú, ítélkező, duális, polaritás-alapú energia-reakciókat felismerjem s mielőtt befolyásolna tapasztalásomban, hozzáállásomban, percepciómban, viselkedésemben, le tudjam állítani, újra stabilizáljam, jelenbe helyezzem figyelmem és ne veszítsem el állandóságom, stabiitásom a valóságban.

Elhatározom, hogy amikor felgyorsulnak bennem a tapasztalatok, tapasztalások, definíciók, reakciók, akkor észreveszem, lelassulok, lélegzek és elengedek mindent, ami felgyülemlett belül, nem elfojtom, hanem belátom hogyan is teremtem ezt és hogyan előzhetem meg és arra fókuszálok, ami itt van, azt teszem, ami éppen nyilvánvalóan prioritás megtenni, bízván magamban, akár még hibázni is megengedvén magam, anélkül, hogy megítéljem magam, megmaradva úgymond tisztán belül, sem pozitív, sem negatív ítélkezésbe sem belemenve, pusztán jelen maradjak és kifejezzem magam itt, a valóságban.

Amikor és ahogyan azt tapasztalom, hogy bizonytalanná, reaktívvá, ítélkezővé, ijedtté, vágyódóvá, feszültté válnék, megállok, lélegzek és eldöntöm, hogy elengedem ezt és megvizsgálom, hogyan és miért teremteném ezt meg és megbocsátom magamnak és realizálom, a testem, a lélegzetem, már és folyton ITT van, ezért ezt tudatosítom és ezzel egységben és egyenlőségben fejezem ki magam és élek.

Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy kedveket használjak arra, hogy meghatározzam hozzáállásomat, azaz jókedvű legyek, ha pozitív dolgok történnek velem vagy tapasztalok, vagy hallok róluk, vagy rosszkedvű legyek, ha negatív dolgokat tapasztalok, látok, hallok, s nem jőve rá, hogy ezek az előítéletemtől lesznek "pozitív" vagy "negatív" és ezek alapján definiálom a kedvem, azt, hogy mennyire érezzem magam pozitívnak, negatívnak és nem realizálván, hogy ezáltal a kedvem, a hozzáállásom, az ebből eredő kifejezésem pusztán a definícióimtól függ, azaz a feltételektől, amiket úgy definiáltam, hogy megszabhatják, hogyan is fejezem ki és tapasztalom meg magam, a dolgokat, a világot, másokat és nem realizálván, hogy ez csak egy réteg, egy maszk, egy mentsvár az elől, hogy úgy tapasztaljam, lássam, éljem meg a dolgokat, ahogy vannak, előítélet és polaritás nélkül, ezáltal nem csak a saját érdekem, a saját érdekem által definiált érdekem szerint.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy attól, hogy valahogy reagálok kedvem szerint pozitívan vagy negatívan dolgokra, a dolgok ugyanolyanok, ezáltal próbálom hozzáállásom és eáltal kifejezésem ahhoz igazítani, amit tapasztalok, s nem realizálván, hogy ez szubjektív, nem valódi és amikor valódi megoldást kéne cselekedni, a kedvemet használom, mint kifogás, hogy "nem tudok megoldást erre, de rossz kedvem lesz tőle", mintha az segítene, holott az csak egy ön-stimuláció, manipuláció, ami mögé, mint tapasztalás és abból eredő viselkedés próbálok menekülni, ahelyett, hogy megoldásra és cselekvésre szánnám magam.

Persze ez is őszinteség kérdése magammal, hogy a kedvem mennyire valid, mennyire van helye és valójában miért is csinálom, mit az oka.

Ez mélyre nyithat kapukat, például van egy film, úgy hívják Földlakók - Earthlings. Ez arról szól, az emberek hogyan zsákmányolják ki és gyalázzák, pusztítsák az állatokat és hogyan és miért bánna velük szörnyűségesen. Szívszorító film valóban, de ha megnézvén rossz kedvem van, akkor az is megkérdőjelezhető.
Attól, hogy látom a filmet, tudván, hogy ez nem vicc, valóban így bánunk az állatokkal(cirkusz-ipar, szőrmeipar, tej- és húsipar stb) s ezt látva rosszul érzem magam, az, ha megnézem valójában mit is jelent: azt, hogy én negatívan érzem magam, nem lesz jó érzés bennem, de amúgy minden marad ugyanaz, az állatoknak nem lesz jobb, én csak belátván, hogy a valóság nem is annyira egy kedves hely, az ember nem is annyira túl barátságos lény általában, s ettől a kedvem rossz, valójában nem megoldás.
Sőt, még magát aktivistának tituláló ismerősöm is van, aki tudja, milyen brutális az a film, ezért ő nem nézi meg, mert rosszul érezné magát.
Ez sok emberrel így van, inkább nem is akarja kitenni magát a tényeknek, nehogy rosszul érezze magát, mert azon kívül úgy érzi, nem tud semmit tenni a szörnyűséggel kapcsolatban. Akkor meg minek, úgyis szörnyű, legalább ő ne érezze rosszul magát, biztos gondolja, ezért inkább megszokja, hogy ezt kizárja az életéből.
Vagy például dühöt érez az idomárral szemben, aki egész nap korbácsütésekkel töri be és kondícionálja az esti előadásra az állatot, akin látszik, legszívesebben elmenekülne, mert gyalázatos ez az egész. Az idomár persze mondhatja, hogy ő is csak alkalmazott, a családját eteti stb, de a tény az, hogy állatgyalázó, életgyalázó, ahogy viselkedik. Ezt látva feldühödök, hogy ez egy köcsög, meg kéne büntetni és haragot érzek a cirkusziparral, a világgal szemben, amit vagy elfojtok, vagy kifejezek, akár oda is megyek és megmondom, hogy "hagyják abba, rohadékok" vagy még szélsőségesebbet cselekszem.

De ha megnézem, azért, mert látva a filmet, bennem felgyűlt egy feszültség, amit így akartam levezetni, nem azt választom, hogy rossz kedvem lesz, "depresszióba esem", hanem ezt ki akarom fejezni, tenni valamit, hogy valóban megváltozzon.

Tehát a rosszkedv társulhat egyfajta tehetetlenségérzettel is - azért vagyok rosszkedvű, mert amit tapasztalok, úgy definiálom, hogy rossz, de vagy nem tudok vagy nem merek vagy nem akarok tenni ellene, de mégis zavar, ezért belül egyfajta negatív érzet terjed a tudatomban.

Olyan is volt, hogy ezt a tehetetlenséget, negatív érzetet látva magamban, rájöttem, ezzel kapcsolatban is tehetetlen vagyok, ez automatikus, ezáltal ezt definiálva mér "szarabb" lett a hangulatom és csak sodródvam lefele, addig amíg ez a fajta stimuláció tartott, aztán ha jött valami pozitívnak definiálható, például egy lány, aki tetszik elhívott játszani vagy ettem egy finomat, vagy akár azzal kapcsolatban, amivel rossz kedvre engedtem stimulálódni magam, történt valami, mondjuk egy elefánt az állatkertben "megőrült" és agyontaposta az idomárt(ekkor örülvén, hogy ezaz!, aztán tovább olvasva, amikor el akart szaladni a szegény állat, akkor "elszabadult" és lelőtték újra jött egy rossz érzetű reakció).

(Ugyanez az egész gazdasági, politikai rendszerrel, ha tényeket nézem, tán túl negatív, mit is tehetnék én a rendszerrel kapcsolatban? Ahelyett, hogy szomorkodna az ember, összefogni kell. A lázadás nyilvánvalóan nem megoldás, hanem békés, tiszta fejű átlátása a dolgoknak és a jelenlegi törvényeket, politikai lehetőségeket használva fellépni - erre alakult az Egyenlő Élet Alapítvány, ahol bárki javasolhat megvalósítható megoldásokat, mint például a Living Income Guaranteed )

Tehát a kedv nagyon mocsaras hangulatú is lehet, érdemes ezeket is megvizsgálni, mi is a valódi következménye és a tetteinket hogyan befolyásolja.

Nyilvánvaló kéne legyen, hogy a negatív bevonzza a pozitívat, a pozitív meg megágyaz a negatívnak és ez személyes, mindenki úgy programozta be az elméjét arra, hogy neki mi jó és rossz, ahogyan, ezáltal a hangulatok, kedvek MINDIG azt leplezik le, hogy éppen az elmében, az elmeként, reakciók, előítéletek és nem a valódi megoldások azok, amikben éppen menedéket veszünk, tehát javasolt megvizsgálni, megbocsátani, meglátni mi is lenne a valódi megoldás.

Sokszor a valódi megoldás nem lehet azonnali, például a kizsámkmányoló, szinte szó szerinti kannibalista kapitalista üzletmodell, amit az emberiség egyénenként és összességében elfogad és megenged, nem változtatható meg pár ember által, akik rájöttek, hogy a rossz kedv nem megoldás.

Ekkor meg kell vizsgálni hogyan is jött létre, ami van, mi tartja fenn és hogyan halmozódott fel az a következmény, ami most éppen hatásban van és hogyan lehetne olyan következményeket felhalmozni, ami ezt megváltoztatná, megszűntetné, mondjuk a cirkuszi állatok meggyalázásának megszűntetésével kapcsolaltban.

És történik ilyen, emberek kiállnak, leleplezik, felveszik, megosztják, felszólalnak, hogy ez elfogadhatatlan és mások is realizálják, mondjuk aláírást gyűjtenek és jogi alapon felléphetnek és a rendszerben a törvény által illegálissá tehetik, mint ahogy mostanában egyre több helyen történik pontosan ez.

És az, hogy rossz kedvem van, nem igen megoldás. Olyan is van, hogy mondjuk erre a problémára rossz kedvem van és egy ideig ebben időzök, amíg fel nem gyűlik annyira, hogy egyszercsak rájöjjek, tennem kell valamit és akkor cselekedjek - ám ekkor azt is érdemes megnézni, vajon a felgyülemlett energia miatti cselekvés valóban megoldás lesz, vagy csak elfojtott érzésekből előtörő feszültséglevezetés, aggresszió - vagy valóban, ésszerű megoldásra sarkall?

Ezzel kapcsolatban írtam már, hogy amikor problémát tapasztalok, a reakció utána valójában felesleges, mint ahogyan az úgymond "sikeres" emberek is mind elmondják: probléma? Megoldás! Nem kell jajveszékelni, sopánkodni, feldühödni - az csak önstimuláció, manipuláció, mert direkt, egyből nem látom, hogy a megoldás kell, s nem vagyok képes azonnal és magam eldöntve cselekedni, hanem kell ez az energia-játszma belül, ami aztán felgyűlve cselekvésre késztet úgymond.

A kedv, hangulat - rosszkedv például szintén ugyanoda vezet vissza - előítélet, érzelmi reakció, mely abból ered, hogy nem látom tisztán, nem tapasztalom direktbe a dolgokat, ahogy a valóságban vannak - ezzel értékes időt, energiát vesztek, amíg a megoldás várat magára...

Hasonló a jókedv is, bár ez kissé nehezebb falat, hiszen az pozitív, meg jó érzés, de valójában ugyanez - önérdek, reakció, előítélet, aminek a legmélyén ugyanaz van: félelem.

Ezt a félelmet kell feltárni, megérteni, megelőzni, hogy újra belemenjek - félelem az elvesztéstől, félelem a fájdalomtól, félelem a haláltól, félelem attól, hogy nem tudom megélni azt, amit szeretnék, ami jó nekem, akinek definiáltam magam, ezáltal félvén attól, hogy szembesülök azzal, hogy akinek definiáltam magam, az csak egy képzet, s valójában más vagyok, valójában nem az van - például...

Sőt, nemrég beláttam, egy furcsa formáját a félelemnek: félelem a félelem hiányától, ami teljesen nonszensz, de remekül leírja milyen szinten fogadom el a félelmet magamban és határozom meg vele, hogy ki vagyok és mit fogadok el és engedek meg tapasztalni, a valóságban létrejönni.

Megnevezvén a félelmeim, szavakba önteni támogató nagyon, hiszen ahogy leírom, kimondom, tudatosítom, szembenézek vele, önmagammal.

Évekig áltattam magam azzal, hogy nem félek semmitől, szabad vagyok holott a tetteimen nem ez jött le, csak ez volt a képzetem, mert erre vágytam, ezt vetítettem ki, "hamisítsd, amíg nem válsz azzá" - tipikus a megvilágosodásos spiritualizmusban "mi mind buddhák vagyunk, csak fel kell ismerni, ezért ha sokat ülök és meditálok, akkor ezáltal a buddhaság átitat majd és aztán ha elérem ezt, akkor majd kifejezem".

Eleve azt képzelni, vagy egyáltalán definiálni, hogy mennyire vagyok szabad vagy félelemnélküli valójában leleplezi azt magamban, hogy
nem tudom van-e félelmem, hiszen azt képzelem, hogy nincs és eleve az, hogy képzelnem kell bármit, azt mutatja, nem ez van
nem is vagyok őszinte, nyitott, intim magammal annyira, hogy lássam, valójában mit tapasztalok, miért is képzelem a félelemnélküliséget
pontosan nem látom be mi az, amitől félek, ezáltal nem tudok azon konkrétan "dolgozni", hogy megszűnjön, tehát
reménykedem, hogy majd megszűnik azáltal, hogy gyakorlok, meg arra fókuszálok, milyen is az, hogy nem félek
pusztán általánosítva nem tiszta pontosan mi is a probélma és ezáltal mi is lenne (arra) a megoldás

Amiről írni akartam, az az automatikus önítélkezés, ami alapján definiálom, limitálom magam, konkrétan milyen helyzetekben(fáradtság, kedvek, anyagi körülmények stb), amikre már személyiséggé formálódott "ki vagyok én?" program létezik és reagál. Amit látok, hogy mindegyik erre a belső bizonytalanságra, félelemre, tehetetlenségre, elfogadásra vezetődik vissza, mert nem változom meg, nem fejezem ki azt, nem konfrontálódok és ezek mögött a félelem nem is nyilvánvaló. Ezért eldöntés, elhatározás, akarat és szorgos, felhalmozódó tettek sorozata szükséges ezzel dolgozni, valóban megbocsátani, meghaladni.

A megoldás ezekre a specifikus reakciók, feltételek tudatosítása és azokban az őszinteség, a valódi megoldás meglátása, kifejezése, megélése.

[JTL 164] Gondolati fáradtság ne tovább

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy definiáljam, milyen energiaállapotban vagyok, hogy az alapján döntsem el, hogy mennyire vagyok fáradt, kipihent, energikus, éber, jókedvű, fáradt, álmos, ahelyett, hogy realizálnám, hogy ez az automatikus ellenőrzés és definiálás nem valódi, csak az elmémben történik, gondolatok, emlékek, félelmek, vágyak alapján, nem több pusztán, mint stimuláció.

Példa:
"5 óránál kevesebbet fogok aludni, tehát holnap álmos leszek."
"Valójában összesen kb 4 órát aludtam, az nagyon kevés, biztos, hogy fáradt leszek délutánra."

Ez csak egy tipikus példa, erre jönnek gondolatok automatikusan.

Pedig a fáradtság nem a gondolatokból kéne eredjen, hanem fizikai, szellemi kimerültségből, persze az sem mindig - például ha jól érzem magam, általában nem jön fel a fásultság, fáradtság, míg ha fáj valami, vagy várakozással, feszültséggel teli, akkor az jobban fáraszt. Pontosabban akkor inkább megengedem magamnak, hogy ezek alapján úgy definiáljam magam, hogy elfáradok, azaz több olyan gondolat jön, hogy fáradt vagyok és ezekre reagálván ezt is tapasztalom.

Nos, ezek nem szükségesek, valójában a gondolatok sem szükségesek, főleg folyton azt megjegyezni, hogy "fáradt leszek ám!"  - ez szinte olyan, mintha azt mondanám magamnak, "én megmondtam, fáradt leszel és kész" és akkor elfogadom.
Mintha azt nézném a fejemben, hogy jön a gondolat, aztán azt kiabálja a fejemben, hogy "fáradt vagyok", én meg bambán nézem, s aztán erre úgy reagálok, hogy "ah, basszus, tényleg, most valójában fáradt vagyok, hiszen a gondolatom is megmondta".

Persze vannak helyzetek, mikor ezeket a fáradtság elmebárgyúságokat figyelmen kívül hagyom, például ha veszély van, vagy teszemazt, egy olyan nő van velem, akinek imponálok, vagy fontos valamit csinálni és még akár az is lehet, hogy mérlegelvén arra jutok, hogy ha most nem győzöm le a fáradtságom és nem csinálom azt, amit kell, akkor csak magammal szúrok ki, például iskolai házi feladat vagy megetetni az állatokat, megitatni a növényeket, akár gyereket, stb és akkor ezzel mintegy ráveszem magam a cselekvésre és amikor megteszem belátom, hogy a fáradtság csak szemléletmód, percepció.

Például amikor kisgyerekkel kell játszani este, mesét olvasni - persze van fáradtság, amikor már azt sem tudom mit olvasok, de van úgy, hogy közben elfelejtem, hogy fáradtnak definiáltam - vagy próbáltam definiálni magam és akkor valójában csak kifejezem magam, ÉLEK, legyőzöm a fáradtságot.

Van egy interjú azzal kapcsolatban, hogy mi is a feladás, amikor valamit csinálok, s feladom, nem csinálom.
Abban azt mondja, hogy jön a kifogás, a magyarázkodás, de hiába minden, aki vagyok, azt meg kell csinálni, ki kell fejezni, ha most feladom, később ugyanezt úgyis meg kell csinálnom, plusz ott lesz az is, hogy egyszer elfogadtam magamat feladni s azon is túl kell tennem magam.

Ez igaz arra, amikor többször, sokszor megteszek valamit, amit nem kéne, vagy amikor sokszor megtehetnék valamit, amit meg kéne és látom és nem teszem és minden egyes alkalommal egyre durvább a dolog, de mégsem teszem. Ekkor már nem biztos, hogy csak a dologgal állok szemben, amit meg kell tenni, hanem azzal is, amennyiszer feladtam csinálni, mert szokássá vált, lényemmé vált, személyiségemmé vált, azzá fáltam, elfogadom magam úgy, hogy feladom magam(nem postán).

Megadom magam a kifogásnak, a fáradtságnak, a félelemnek, a kényelmetlenségnek és abban a pillanatban valójában aki valójában vagyok, pontosabban, aki lehetnék megszűnik és ez a feladás, lemondás, megadom magam vagyok.

Nos, a fáradtság is sokszor ilyen, gyakran a fáradtság egy kifogásokból, félelmekből, tudatalatti elménkből szőtt fal, melyet egyes alkalmak elfogadásával építettem fel és azért van ellenállásom, mert valójában önmagam már elfogadott természete áll ellen annak, aki lehetnék, ha egyszerűen csak csinálnám, amit akarok.

Ma például volt ez, hogy kb négy órát aludtam és egy órát utaztam a városban, másfél órát vezettem, újabb óra utazás a városban, ebéd, több óra folyamatos munka és közben nem jött fel, hogy fáradt vagyok, pedig reggel majdnem feljött ez.

Ekkor megálltam és felismertem a programot: folyamatos ellenőrzés, a helyzetem, amiben vagyok, ahogyan vagyok és definíciók vannak, szabályok vannak és ezek folyamatosan futnak, anélkül, hogy ezt tudatosítanám. Vagyis, ha akarom, tudatosíthatom, de általában más dolgokkal vagyok elfoglalva.

Ma tudatosítván az utcán megállván megfigyeltem, hogy megpróbáltam fáradtnak és álmosnak definiálni magam, meg determinálni későbbre, hogy fáradt leszek, mert keveset aludtam és mielőtt reagáltam volna rá, abbahagytam, jelen maradtam, lélegeztem, megbocsátottam, hogy ezt megengedtem és gyorsan a telefonommal felvettem, hogy mit is realizáltam, hogy megmaradjon.

És ez tipikusan olyan, hogy mindig is tudtam, hogy ez van, tehát, hogy ingereket, élményeket definiálok, már létező szabályok alapján cimkézek és azokat újra szabályok alapján címkézek és aztán azokra reagálok, pozitív, negatív energiával, melyek úgymond determinálják tudatosságom, holott ez nem valódi tudatosság, ez csak afféle stimulációs, szimulációs percepció.

Vagy például: Megnézek egy lányt az utcán, arcára nézve automatikusan definiálódik, hogy "széparcú" vagy "semleges" vagy "csúnya", egy autóról, hogy "semmi különös", "vagány", "ócska szar".
És mondhatom, hogy nem, de attól, hogy nem vagyok tudatában, még ez történik, hozzáállásom létrejön s amíg nem vizsgálom meg, nem lassulok le belül annyira, hogy megértsem, mit és miért automatizáltam és valójában hogyan, ez vagyok.

Régen teljesen kényelmes volt napi négy óra alvással beérnem, mostanában, hogy a szemem fáradtabb az irodai légkonditól, többet szoktam adni neki, hogy pihenjen, és ezt most nem adván meg, újra előjött a fáradtság definíció - majdnem, de most nem dőltem be neki.

És főleg olyanok nyilvánvalóan illúziók, amikben "én x.y.z vagyok/leszek" található.
Pár példa, csak úgy hasraütésre:

Én fáradt vagyok, én beteg leszek, én ideges leszek, én kanos vagyok, türelmetlen leszek" stb.
Ha valaki megkér arra, hogy magyarázzak el valamit, de nem érti és újra megkér rá, türelmetlen leszek.
Ha valaki azt mondja rám, hogy bunkó, ideges leszek.
Ha egy számomra vonzó nő mondja, hogy jó lenne meztelenül egymáshoz dörgölőzni, kanos leszek.
Ha egy hajléktalan arcombatüsszent, azt gondolom biztos beteg leszek.
Ha 5 óránál kevesebbet alszom, azt gondolom, fáradt leszek.

Erről már igen-igen sokat írtam - jön a gondolat, azonosítom magam a gondolattal, reagálok a gondolatra, mint önmagam és aztán a reakcióval is azonosítom magam és BAM - azzá válok.

Nem számít, hogy ez a pillanat egész jó, egész jelen vagyok, ha jön a gondolat, az az isteni jel, az van, az lesz, nincs mese.

Valójában ez szánalmas, de ennyi nem elég, meg kell vizsgálni, honnan ered ilyen gondolat.

Hamar kiderül ez az isteni sugallat, aminek így bedőlünk egy régebbi önmagunk újra- és újrafelidézése, anélkül, hogy akkor és aképpen realizálnánk, hogy ez nem a valóság, főként, mert a gondolatra reagálván elfogaltak vagyunk, a reakcióval is azonosulván megkérdőjelezhetetlen a gondolat és arra való reagálás én vagyok, hiszen én tapasztalom s ez a tapasztalat éppen most intenzívebb, mint a tények a fizikai valóságban.

Persze ennél összetettebb a dolog, általában mindenkinek képesnek kell lennie úgy elszállni a gondolataitól, hogy azért még képes legyen elérni és megszerezni, érvényesülni és irányítania magát ebben a fizikai világban, a társadalomban, de az a tény, hogy gondolataink vannak, az embert nem önmaga a természettől való felsőbbrendűségének álfényébe kéne lódítsa, hanem józan paraszti ész alapú megkérdőjelezésbe, hogy vajon nem ez az oka-e annak, hogy azért pusztul a bolygó élővilága, az emberiség fele nyomorban él, saját fajtársainkat írtjuk, mert minden egyes ember elkülönült ebben a virtuális elmében a fejében és onnan nézve egyáltalán nem képes a valódi együttérzésre, csak annak önérdekű, stimulatív szimulálására?

Értem én ezen, ha annyira mesteri az a sok bölcs tag, akinek könyveit szentségesnek tartunk, esetleg megfontolni, mire utalnak az elmével kapcsolatban, a felebarátunk valódi szeretetével kapcsolatban?

Minden ugyanoda vezet vissza - akarunk-e és képesek vagyunk-e abszolút módon őszinték lenni saját magunkhoz, például annyira, hogy a saját gondolatainkból teremtett kifogások és ellenállások falán túl lássunk nem pusztán saját életünk hatékonysága, hanem esetlegesen mások támogatása szempontjából.

Ezért támogató megbocsátani magamnak, nem várni másra, én teszem meg amit itt és most látok, hogy én kompromittálom magam vele - megbocsátom, hogy idáig nem álltam ki magamért, elhatározom, hogy mostantól megváltozom és azt is belátom, hogyan is teszem meg.

Amikor és ahogyan jön a gondolat, hogy "ha négy vagy öt órát aludtam, akkor fáradt és álmos leszek", akkro arra nem reagálok, lélegzem, jelen maradok és belátom, ez nem segít, főleg mert ha fáradt leszek, akkor úgyis fáradt leszek, ha nem, akkor meg nem, de ezt felesleges előredefiniálni, determinálni.

Amikor és ahogyan azt tudatosítom, hogy keveset aludtam, vagyis úgy definiálom, hogy keveset aludtam, tudatára ébredek, hogy idáig hajlamos voltam azt gondolni, hogy "ha ennyit aludtam, ennyire leszek fáradt-kipihent" és ezt megvizsgálván arra jutottam, hogy ez egy polaritás, ahol pozitív-negatív értékek vannak, attól függően, hogy mit definiáltam szabálynak.

Amikor és ahogyan realizálom, hogy álmos vagyok, jelen maradok, lélegzetemre, tetteimre fókuszálok, itt a testem és környezetem az, amivel foglalkozom, belül csendben megelőzöm a gondolkodást, ha jön az inger, hogy befele némán suttogó megjegyzések törjenek fel az elmémben, a lélegzetem figyelem, azt nem irányítom, fizikailag érzem a levegőt, a testem, azt, amit csinálok, amit csinálnom kell, amit eldöntök csinálni és realizálom, hogy az állandó gondolatokkal való megjegyzés, ítélkezés egyfajta elfojtás, ahelyett, hogy kifejezném magam a világba, Földön, ITT, a virtuális elmémben próbálok meg élni, nem realizálván, hogy az csak stimuláció, szimuláció, hogy pozitív, negatív energetikai élményeket váltsak ki reagálván bizonyos gondolatokra, szavakra, emlékekre, vágyakra, félelmekre.

Amikor és ahogyan realizálom, hogy aggódás, félelem van gondolataim mögött, vagy akár előtte, elengedem a félelmem és mérlegelem, valódi veszély van-e, s ha igen, akkor beavatkozom, megelőzöm annak bekövetkeztét, ha nem, akkor bízok magamban és belátom, hogy gondolatokkal stimulálván magam pusztán a félelmem folytom el és erősítem magamban, tehát abbahagyom.

Amikor és ahogyan realizálom, hogy nem tudom aggódásom, félelmem leállítani, megvizsgálom annak eredetét, okát, szavakba foglalom és arra nem reagálván egyből a probléma megoldására összpontosítok, az irányában cselekszem direkt módon, bízván magamban, lélegezvén, ITT cselekszem.

Amikor és ahogyan azt látom, nem bízok magamban, vagy kétségek merülnek fel bennem, megvizsgálom mik azok és szavakba öntöm - ha ezek a szavakba öntöm momentumok elárasztanának és azokra reagálván újabb és újabb gondolatminták özönlenék el az elmém, lelassulok, abbahagyom és belátom, írásra van szükségem, amelyet akkor megteszek, amennyiben épp nem tudom, elhatározom és betervezem mikor és aztán meg is teszem.

Amikor és ahogyan van időm, mert teremtettem rá vagy éppen adódik, hogy írjak arról, amit szavakba öntök, hogy lássam mi a kapcsolat a szavak között, amikre automatikusan reagálok, ami elvisz, amire negatív - vagy pozitív! reakciók által elvesztem jelenlétem, akkor azt leírván felfedezem hogyan is működik, működök, a dinamizmust megértvén specifikusan meglátom pontosan mit kell megbocsássak, hogy idáig ugyan elfogadtam és megengedtem, de mostantól tudatosítom, hogy megváltozok ebben és hogyan.
---------
Ez brutálisnak tűnhet elsőre, agymenés, rengeteg fáradtság, idő, energia, de meglepő módon nagyon hatékony. Amíg írok, lelassulok, őszintén látom a szavakat, azok kapcsolatát, s azok mentén felfedezem már mit fogadtam el és engedtem meg magamban és nem szállnak el, mint a gondolatok és felfedezhetem benne a hibáztatást, kifogásolást, rávetítést, nem józan ész alapján történt következtetéseket, automatizmusokat és ahogyan egyszer Gurdjieff mondta, hogy az ember egy gép, de amint megérti, hogyan működik ez a gép, megkapja a lehetőséget, hogy megváltoztathassa.

Ezért az önismeret nem pusztán frázis, hanem művészet, s minél jobban megismerem hogy ma ki vagyok és hogyan is lettem az, meglátom azt, hogy hogyan változtathatom meg magam, főleg akkor és abban, amiben ezáltal belátom, hogy nem őszinte magamhoz, korlátolt, félelem alapú vagy másokat nem figyelembe vévő. És ekkor már kicsit könnyebb megváltozni, mert tisztábban látom, mit és miért teszek, mik a következményei. És következmények mindig kihatnak környezetünkre, világunkra, másokra, a jövőre. És ez már felelősség.


Eztán már nyilvávaló, hogy elhatározom, hogy megváltozom, és le is írom, pontosan  miben, miért és hogyan változom meg. És a kulcs itt is őszinteség. Például a fáradtsággal nem próbálom szédíteni magam azzal, hogy "akkor ezek szerint napi egy óra alvás is elég, s ha jön a fáradtság reakció, akkor megbocsátom" - ez önáltatás, mely aztán úgyis kiderül. Hatékonyság, szorgalom, akaraterő és gyakorlatiasság javasolt, főleg önmagam korlátainak meghaladásában.


Elhatározom, hogy a fáradtságot, álmosságot nem definiálom az alapján, hogy hány órát aludtam, hanem a fizikai tapasztalásban, s jelen maradok, nem engedek a kísértésnek, hogy gondolatokkal és "ha van, akkor én vagyok/leszek" típusú ön-definíciókkal stimuláljam magam reagálni, s a reakció tapasztalásában időzvén azt definiálni önmagamnak.

Elhatározom, hogy ha nem tudom megelőzni egy aggódás, félelem, ellenállás minta feljövését az elmémben, s arra való reakció teljes meghaladását, akkor leírom hogy ez micsoda és megértem pontosan mi és miért történik és megbocsátom, tudatosítom, elhatározom, hogy meghaladom.

Elhatározom, hogy ha észreveszem, hogy fókuszom, fegyelmem, jelenlétem enyhül, akkor mérlegelem, lehetőségem van-e pihenni, relaxálni, s ha igen, akkor megteszem, vagy ha nem, akkor megnézem mit tehetek és lélegzem és eldöntöm, hogy itt vagyok és kifejezem magam és megteszem, amit eldöntöttem és bízok magamban, hogy annyit és azt döntsek el megtenni, amire képes vagyok, s ha nem tudom mire vagyok képes, józan észre hallgatván kipróbálom magam, s ha valami egyből nem megy, nem ítélem, nem definiálom magam, hanem bízok magamban.

Mára ennyit az álmosságról, felelősségről, elhatározásról.

[JTL 161] Fáradság és kávé és pihenés napló

Mielőtt gondolkodnék és a fejemben folyna át dolgok sorozata szinte automatikusan, inkább írok.

Egész fáradtnak érzem magam, ami társul egyfajta feszültséggel, ami inkább testi, mint tudati, ezért szinte automatikusan befolyásol, mondhatni "lehúz".

Erről írok ma.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy ne realizáljam, hogy két erős kávé után elő szokott fordulni ez a testi feltöltődöttség, mely mintha erős, hirtelen fizikai tettekre sugallna tenni, s mindeközben jellemezné egyfajta tompított, felületes testi tudat is, mely fáradtságban nyilvánul meg és mindebben nem realizálván, hogy amikor fáradt vagyok és kimerült, kávé után kávé sem tud csodát tenni és a meglévő fizikai állapotom megmarad így is, csak lesz egyfajta energiatöltet-érzés, mely egy időre lenyomja ezt az érzetet, de aztán teljesen visszatér, mert valójában ez van: fáradt vagyok, pihennem kéne.

Megbocsátom magamnak, hogy hajtani akarok, csinálni dolgokat folyton, amiket fontosnak definiáltam és valójában tényleg hasznosak, ám nem mérlegelvén a fizikai állapotom egyfajta elkülönülést hozok létre tudatilag, egyik az, amit szeretnék csinálni, ahogy szeretném magam tapasztalni, mint aktív, friss és az, ahogyan fizikailag létezem, mint fáradt és ilyenkor a kávét használván arra, hogy fáradtságomon felülkerekedjek olyankor is, mikor nyilvánvaló, hogy a testem közben nem pihen.

(Pihentem egy kicsit.)

Megbocsátom magamnak, hogy nem látom be, hogy egy negyed-fél órányi pihenés és utána egy óra cselekvés sokszor hasznosabb és támogatóbb, effektívebb, mint két óráig hajtsam magam, csak mert úgy definiáljam a hatékonyságom, hogy hány óráig csinálok valamit, még úgy is, hogy sokszor beláttam már, hogy sokminden tekintetben azzal kapcsolatban, amiket csinálok, a friss, üres, tiszta tudatosság által gyorsan is tudok nagyon jól haladni a dolgokkal.

Megbocsátom, hogy nem realizáltam, akkor iszok két "erős" kávét, amikor eleve van ez a fásultság, fáradtság, amely általában nem fizikai, hanem szellem, tudati és olyankor nem tudatosítom a következményét, hogy ha iszok kávékat és kimerült vagyok, akkor azok sem fognak segíteni, pusztán bezavarhatnak az alvásciklusomba, ami pont az ellentétét okozza, amit szeretnék: több hatékonyság, mivel nem pihenem ki magam rendesen a sok kávéval a szervezetemben.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam elégszer, hogy gyakran egy 5-10-20 perces relaxáció, pihenés is elég egy ilyen fáradság, fásultság, tompaság lerázására, kipihenésére és nem látom józanul a pontot, mert kissé megszállott vagyok a csinálással, ahelyett, hogy a hatékonyságot is, a testem, a tudatom és a körülményeket is figyelembevenném.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a tudati fáradság abból adódik, hogy gondolkodom, reagálok, automatikusan elszállok a fejemben és nem engedem meg magamnak, hogy folyton belső csendben, lassan de biztosan cselekedjek, hanem energia-reakciókkal stimulálom magam, hogy átevickéljek a napomon energetikai pozitív-semleges-negatív tölteteken át a gondolatokkal, hangulatokkal, érzelmekkel, kedvekkel, emlékekkel, vágyakkal, aggódásokkal és nem realizálván, hogy ezeket fegyelemmel, specifikus megvizsgálásával a konkrét dolgoknak és józan észen alapuló probléma-megoldás hozzáállású akciótervvel lépésről lépésre meg tudnám oldani ezt a problémaköröm.
Elhatározom, hogy ha tehetem, a fáradság ellen nem harcolok, hanem mérlegelek egy esetleges pihenést, relaxációt, elengedést, kikapcsolódást, akár ha kell, fizikailag sem csinálván semmit, belátván, hogy ez hatékonyabb, mint a kávéval erőltetnék frissességet.

Elhatározom, hogy természetemmé teszem, hogy azt, amit szeretnék elérni, belássam mi akadályoz meg benne és azonnali megoldásokhoz szokjak, kifogás, halogatás és felejtés egybőli kihagyásával.

Érdekes, amikor fáradt vagyok és reaktív, sokszor cselekszek dolgokat, amik aztán ha már nem csinálom, visszanézve egyfajta álomszerűek.

Most azért írok le egy konkrét példát, mert ezt fogom használni megvizsgálni és korrigálni.

Például az imént, amikor pihenni mentem, volt fél órám egy csetig(másokkal interneten), s kb 15 percet engedtem leülepedni magam, de nem aludtam el, aztán az ágyból nézegettem dolgokat, amikre kíváncsi voltam és olyankor szokott lenni, hogy szinte mintha aludnék közben.

Amikor csinálom, nem tűnik fel, de miután abbahagytam és felkeltem tűnt fel, hogy kb. félúton voltam a határozott cselekvés és tudattalan sodródás közben. Pár weboldalt megnéztem, ami érdekesnek vagy relevánsnak tűnt(konkrétan mikor és hogyan kell ültetni bazsalikomot, mert kaptam magokat és ez volt a terv és közben a facebookon szintén láttam egy videót, melyben nők wing-tsun-kunfgu-znak és így aztán rákerestem egy hagyományos wing-chung közösségre itthon és aztán megnéztem hol van a közelemben mikor edzés, ha esetleg mennék.

Ezek a dolgok motoszkáltak a fejemben egy ideje, de vagy halogattam vagy elfelejtettem őket és most egy külső reakció hatására beindult.
Az első csak úgy feljött a relaxáció közben(a bazsalikommagültetés), míg aztán a másik érdekesnek tűnt és aztán arra automatikusan reagáltam.

Tehát ebből két dolgot szűrök le, mielőtt abbahagyom: ha nem irányítom(nem a legjobb szó, "direction" angolul, rendezés, vezetés, de ezek egyike se, talán ha ezeket összekapcsolom a vezetés és karmesterség szavakkal:) magam, akkor a már létező benyomások fognak feljönni és azokra fogok reagálni, ami elsőre nem tűnik rossznak, ám ennek alkalmazása során nem feltétlen vagyok teljes, felelős, abszolút, belső csendben lélegző cselekvő tudatosságban

A másik meg, hogy ne fogadjam el se a feledékenységet, se a halogatást, hanem váljon a véremmé a Tennivaló-Megtétel összekötése és egyfajta szorgalmas gyakorlati alkalmazása.

Például, emlékszem a volt párom minden reggel, mikor csörgött az ébresztő, azonnal felült és felkelt és csinálta a dolgokat, neki ez képesség volt, míg nekem van úgy, hogy felkelek, lenyomom vagy nem nyomom le az ébresztőt(kellemes muzsika) és még indul be az agyam, vagy merengek mi volt álmomban, vagy csitítom a már beindult gondolatokat (van úgy, hogy arra ébredek, hogy gondolkodom, van úgy, hogy azonnali, mint egy csettintés s van úgy, hogy lágy átmenet az álomból a fizikai jelenlétbe, nem teljes tudatosság, de nem is gondolatok sorozata).

Nos, mára ennyi, kedves nyilvános naplóm.

Most tovább "tolom" azt, hogy gyakrabban írjak kevesebbet, ne csak észosztót, hanem hogyan is alkalmazom, használom tudatosságra, változásra, megoldásokra az írást, önmegbocsátást stb. Nem is mindig végső kinyilatkoztatások ezek, hanem, mint az életem, egy folyamat pillanatai. Az írás nagyon támogató egy szelet "stabil jelen-valóság" megtapasztalásához, hogy a napom ne sodorjon el, hanem tudatosság legyen és ráadásul ne halmozzam napról napra a megoldatlan dolgokat, hanem tiszta fejjel feküdjek le, ezáltal is támogatván a teljesebb pihenést.