[JTL 172] Elhatározás, elköteleződés megtisztítása, tudatosítása

Folytatom az elhatározás, elköteleződés szavakra feljött reakciók, automatikus asszociációk tudatosítását. (Előző írásom linkje itt.)

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam/láttam meg, hogy elhatározásom, elkötelezettségem én magam döntöm el, s addig "tartom", amíg úgy döntök - tehát az, hogy valamit eldöntök, nem kell teherré váljon feltétlenül, hiszen másképp is dönthetek - a lényeg a tiszta tudatosság, határozott hozzáállás és abból eredő cselekvés.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak arra gondolni - vagyis félni -, hogy mi van akkor ha elhatározásom, elkötelezettségem gyakran váltogatom, azaz ezáltal objektívan nézve valójában nem is határozom, kötelezem el magam, s ebben nem realizálván, hogy amit elhatározok és elkötelezem magam úgy hozzáállni, tenni és aztán megváltoztatom, nem csinálom, amit döntöttem vagy visszavonom, anélkül, hogy azt megéltem volna, akkor valójában azzal szembesülök, hogy az elhatározásom, elkötelezettségem nem volt valódi; vagy, mert nem tartottam be, mert úgy reagáltam, hogy ez nem jó, nem kell valamiért - magam vagy mások érdekét figyelembe véve, vagy, mert beláttam, hogy amit elhatároztam, nem abszolút őszinte saját magammal, azaz aki valójában vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak olyat elhatározni, olyan iránt elköteleződni, ami valójában nem őszinte magammal, s eközben nem látván, ismerném magam minden ezzel kapcsolatos irányból, ezáltal olyan döntést hozva, olyanért vállaljak felelősséget, amit nem tudok tartani, amit nem tudok egységben és egyenlőségben látni, mondani és tenni, ezáltal a szavakat, amiket használok, nem élem, hanem önérdekemhez igazítva saját őszintétlenségem takarjam, miközben olyan körülményekre hivatkozzak, amik valójában nem számítanak ahhoz a tényhez képest, hogy elhatározok valamit és aztán nem teszek úgy, s közben nem realizálván, hogy ezáltal saját szavaimba, tetteimbe vetett bizalmam ásom alá.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak attól tartani, hogy mit gondolnak vagy reagálnak mások arra, ha elhatározok, eldöntök, elköteleződök valami iránt, s aztán mégsem úgy teszek, s ezáltal a reakciótól való félelemben ezt vizualizálván erre reagálva érezzek egy olyan energiát, amit megítélve arra használjak, hogy arra stimuláljam, s végsősoron manipuláljam magam arra, hogy elhatározásom tartsam, ezáltal nem direktben, én, itt vagyok az irányítóelv, hanem felelőtlenség, félelem, saját magammal őszintétlenség.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam azt, hogy amíg másokat veszek figyelembe azzal kapcsolatban, hogy ki legyek én, mit tegyek, valójában nem én magam vagyok, hanem egyfajta virtuális reflexió bennem, amire reagáltam, megítéltem és azt használva stimuláljam maram lenni valaki, s ezáltal feltételekhez kössem azt, hogy ki vagyok, ezáltal valódi elhatározásom, akaratom, önbizalmam nem tud kifejlődni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam azt, hogy az elhatározás nem egy nehézség, egy kínszenvedés, egy kényszer, tehát ha ilyen reakcióm van valamihez, amit vállalok megcsinálni, realizálom, hogy éppen valami ön-manipulációban vagyok benne, ami által belül nincs egység és egyenlőség a külsővel, hanem reakció van, előítélet, elkülönülés, félelem, amit abbahagyok és lélegzek, megnézem miben veszek részt és mi a kiindulópont.

Megbocsátom magamnak, hogy elfelejtem alkalmazni a jelenlét, lélegzet, belső csend, fizikai ittlét egyszerű és nyilvánvalóságát s ezáltal az elmémben reagáljak dolgokra, amik során olyan dolgokra stimulálom magam tenni, ami valójában nem direkt, öntudatos jelenlétből és határozottságból, akaraterőből ered, hanem reakcióból, előítéletből, félelemből jövő, s ilyen esetekben, amikor felismerem, hogy nem állok egységben és egyenlőségben azzal, amit tapasztalok, teszek, akkor áthelyezem tudatosságom IDE, ahol a lélegzetem, a testem, a valóság van és a józan észt alkalmazva felelősséget vállalok azért, amiben és ahogyan vagyok és elhatározom, elkötelezem magam úgy élni, hogy ne kelljen később a jelenlegi pillanatomból eredő következményt megbánni, szégyelni.

Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáltam magam, mint aki fél elhatározni, elköteleződni a felelősség iránt, azért, aki és ahogyan, amiben és amiként ITT vagyok, mint teremtett, teremtő és teremtés egységben és egyenlőségben, realizálván, hogy függetlenül attól, hogyan definiálom magam, hogyan ítélem meg, hogyan reagálok rá, az igazság, a tény, ami a valóság az az, ami ITT van, akiként és ahogyan és amiben létezem.

Megbocsátom magamnak, hogy azért féljek felelősséget vállalni azért, ami és aki és amiben ITT létezem, mert akkor azt, akinek belül megítélem magam, ami alapján reagálok dolgokra nyilvánvalóvá válik, hogy nem gyakorlatias, nem őszinte, nem valódi, ezért akkor a józan ész azt sugallja, hogy engedjem el, állítsam le, töröljem ki a lényegiségemből, amit úgy definiáltam, mint aki éppen most vagyok, ezért féljek elengedni, féljek a változástól, féljek attól, amit megtapasztalok, mint felelősség, ami elől idáig próbáltam menekülni, elbújni az elmémbe létrehozott virtuális elkülönüléssel, abban történő menedékvétellel és a félelemre hivatkozva, a félelemtől való félelembe hipnotizálva magam le legyek folyton itt, szabad és kifejező, felelősségben, elhatározásban megélni, aki valójában vagyok mindennel, ami itt van, mint én egységben és egyenlőségben.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak annyira tartani a felelősségtől, a változástól, hogy ne realizáljam azokat a pontokat az életemben, amik hasonlóképpen tornyosultak előttem, mint nehézség meglépni s az évek során a gyakorlatban megléptem, meghaladtam, s aki itt és most vagyok, nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy az hasznos volt, mint például attól félni, hogy dolgozni kell, önellátóvá kell váljak a rendszerben, felelősséget kell vállalnom tetteimért és azért, amiket másoknak mondok, holott ezek most már természetesnek tűnnek - ugyanígy, most, amikért reakció jön fel felelősséget vállalni, mint ember, mint emberiség, aki vagyok, az élet, ugyanúgy, mikor már meghaladom, visszanézve ugyanúgy természetesnek fog tűnni, amint felismertem az őszintétlenséget, a tudatosságot, azt, amit és ahogyan meg kell állítsak magamban, meg kell változtassak és ezt meg is kell éljem ebben a fizikai világban, felismervén, hogy ez az igazi szabadság, amikor megengedem és merem meglépni azt, ami szükséges ahhoz, hogy felelősséget vállaljak és elkötelezzem magam azt megélni, aki valójában vagyok, mint minden élet, mint minden, mint egy, mint egyenlő, itt, ezen a földön.

Önmegbocsátásról általam bevezető magyarul:

• https://soundcloud.com/talamon2 (hang)
• http://talamon.blogspot.com/2014/03/jtl-156-irassal-tamogatott-tudatossag.html  (itteni írás)

 Formálódik egy magyar csoport a Facebookon is:

• https://www.facebook.com/groups/magyardesteni/

Valamint pár példa a már megszámlálhatatlan mennyiségű angol- és más nyelvű írások, videók linkjeire:

• http://destonians.com/
• https://www.facebook.com/groups/journeytolife/
• https://www.facebook.com/7yearjourneytolife
• https://www.youtube.com/user/SunetteSpies/videos
• https://www.youtube.com/user/DesteniIProcess/videos
• http://practical-desteni.blogspot.com
• http://lite.desteniiprocess.com

[JTL 170] A félelem illúzióján túl látni

Folytatom a realizációm arról, hogyan is lettem az, aki fél nem félni és hogyan haladom ezt meg.

Beszéltem is erről a kamerába angolul:

Probléma:
Gyermekkor: Alapvető ötlet az volt, hogy ha annyira félek valamitől, akkor azt nem kell erőltetni.
Ez igen hamar meglehetősen intenzív introspektív lénnyé változtatott, a külvilágban minduttalan korlátok, küzdelmek, kudarcok jöttek, míg a belső világban az évek során kibontakozott egyfajta mély, borzongató sötétség és szellős, friss, tág világosság között létrejövő, pusztán másodpercekre megpihenő örök körforgás, melyek végtelen hullámain soha megpihenve éppen összeszedvén magam újra- és újra a következő élmény hívogatott, stimulált, vitt, melyekből egyetlenegy hiányzott csak: én.

Vagyis pont ez az a fordított referencia, hogy ki NEM én vagyok mindig ki tudott húzni az élmények rengetegéből, de csakis egyetlen pillanatra, hogy aztán egy új, saját magam megtalálásának reményében invokált élménybe ugorjak fejest.

Egyrészről szabadnak, bátornak és erősnek találtam magam, de mindezeket megelőzte egy látszólagos DÖNTÉS, melyek alapján irányt szabtam létemben - ám ezeken túl, ezek mögött, ezek alatt: korlátoltság, félelem és reménytelenség telítette elmém apró részleteit, melyek együttes súlya - visszanézve - tetteimben megmutatkozott.

Az ötlet, a döntés, az akarat, hogy nem félek is a félelemből származott - tehát, amikor épp nem tapasztaltam a félelmet - mert elfolytottam, mert épp pillanatnyilag kiegyensúlyozódott a pozitív/negatív elmeháborúm, mert elfoglalt voltam valamivel vagy nagyritkán csak jelen voltam - akkor megálltam.

Megálltam, mert az a személyiség, mely mozdulatra animál - a félelemből táplálódik - s amint a félelem csökken, a mozgás is enyhül, s bár a kiindulópont a félelem meghaladása volt, ezáltal rétegződött be egy újabb személyiség-aspektus: a félelem megszűnésétől való félelem.

Helyzetekben oly megszoktam, hogy jön az energia-löket(furcsa szó, amikor eláraszt belül az adrenalin, az energia, az a furcsa fizikai-szerű energiaáralmás belül, a solar plexusból, ami lehet gondolatok tucatjának hirtelem mozdulata, érzelem: mind egy: félelem - belső reakció, külső és belső megbontása, elkülönülés), hogy ezt megtanultam kezelni - nem megelőzni a félelmet és arra a reakciót, hanem amikor jön, mintegy átölelni, kategorizálni, felmérni mekkora - ha hatalmas, akkor valahogy kezelni, elfojtani, tombolni - ha aprócska, akkor kiegyensúlyozni, lenyelni, figyelmen kívül hagyni stb...
A kategórizálásnak határa messze még, egy szó, mint száz - a félelem bére az újabb félelem és abból ered az újabb elkülönülés a valóságtól, énem a fél elem, a valóság a másik fél énem, s e kettő között feszül az elme tudatom, a rendszeres ítélet, a végtelen energia illúziója, melyből a fizikai valóság pusztán stimulált szimulációból eredő energiamanipulációval indukálható A pontból B-be.
Persze szélsőséges ez a leírás, de a tény, hogy mostanában, hogy egyre jobban lelassulok figyelem meg belül, hogy mintegy folyton ellenőrzöm magam, például azt, hogy megijedek-e és ha igen, mennyire, s ennek nem is vagyok tudatában és hogyan is láttam rá először.

Csinálok is erről most egy videót.(ez is angolul...)

Tehát.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy a félelem adjon erőt, energiát ahhoz, hogy szembenézzek dolgokkal, akár magával a félelemmel és ne realizáljam, hogy maga a félelem is egy már kialakult kapcsolat - van tárgya, alanya és állítmánya, amely szétbontható, megvizsgálható, körülményei, kiindulópontja, első benyomása, emléke, következkménye megérthető s ezáltal viselkedésem, önmagam megismerhető, döntéssel, akarattal, belátással: megváltoztatható.

Megbocsátom magamnak, hogy azt képzeljem, valljam, higgyem, hogy ahhoz, hogy megváltozzak, energia, erő, reakció, pozitív vagy negatív tapasztalás szükséges, anélkül, hogy eközben belátnám, ilyenkor nem én változom, hanem én engedem meg, hogy nem magam által megváltozódjak, azaz nem én itt vagyok az irányítóelv.

Megbocsátom magamnak, hogy féltem attól, hogy az énemmel foglalkozzak, mert azt képzeljem, hogy az az egó és ezért azt programozzam be magamba, hogy atomatikusan az énemmel ne foglalkozzak úgy, hogy megkérdőjelezhessem mit miért teszek és be tudjam látni a következményeit a tetteimnek másokra és magamra.

Megbocsátom magamnak, hogy félreértettem azt a szót, hogy én, túlmiszticizáltam vagy lekonkretizáltam anélkül, hogy megértettem volna, hogy ha pozitív, negatív energiák, érzelmek, hangulatok, élmények alapján definiálom, mi vagy ki az az "én", akkor az az én feltételekhez kötött, korlátolt, befolyásolható, ideiglenes, illúzórikus, melyhez való ragaszkodás vagy melytől való viszolyodás újabb és újabb rétegeket teremt a már elfogadott és megengedett tévképzetek automatizmusa majd öndefiníciójának tettekben történő következményteremtő hatalmaként.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy megszokjam, hogy féljek, megszokjam, hogy attól mozduljak csak, hogy ne féljek, s csak addig, amíg a félelem elviselhető, kiegyensúlyozható, elfolytható, figyelmen kívül hagyható.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy csak a félelem motivál mozgásra és féljek elengedni a félelmet, a félelemtől való félelmet és a félelemtől való megszabadulástól való félelmet, ezáltal az elvesztéstől való félelmet.

Megbocsátom magamnak, hogy tetteimben, reakcióimban, percepciómban nem engedtem meg magamnak közvetlenül, direkt meglátni az elvesztéstől való félelmet, azokban a pillanatokban lelassulni, megállni, teljesen elengedni mindent belül és ezáltal megadni magamnak a lehetőséget azt belátni, hogy amitől félek, hogy elveszthetem, az nem az enyém, az nem birtokolható vagy egyáltalán nem helyes, nem valódi, de azt nem akarván belátni, mert akkor nem lenne a félelem, ami nélkül belátnám valódi elfogadott jelenlegi természetem, azaz elkülönülés, nem felelősségvállalás, s ezek mögött a valóság, mint hiába próbálok elkülönülve tapasztalni, azzal, amiben vagyok, akivel vagyok, amiként és ahogyan vagyok, egy és egyenlőség a valódi kapcsolatom, viszont ekkor belátnám, hogy a fél-elem, az elkülönülés, az elvesztés és maga az ebből létrejövő reakcióm, tettem egy olyan én eredménye, amely nem valódi.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak direkt olyan mélyre azonnal és minden pillanatban belátni magamba annyira, hogy gyakorlatban tudjam megelőzni az elveszítéstől, az elkülönüléstől való félelmem, ami mögött a valódi ok a felelőssége annak a gyakorlati realizációnak, hogy az elkülönülés, mint énképzet nem valódi, s ettől való megszabadulástól való félelmemben tovább cifrázván a félelmet címkézve fel tapasztalatokra és azok megítélésére felépítsek egy olyan személyiséget, aki pusztán azért létezik, hogy elodázzam az elkerülhetetlent: ami egység és egyenlőség, mint én, mint minden, itt, mint az élet.

Belátom, hogy mindaz, amit idáig realizáltam, megértettem, meghaladtam a valódi önmegbocsátásnak köszönhető, melynek tettével megajándékozván magam megelőzöm azoknak az önérdek- és félelem-alapú reakcióknak a befolyásolását, melyek alapján ugyanazokba a mintákba, korlátoltságba maradnék, ezért elhatározom, hogy minden nap tovább járom ezt az utat, írással, beszéddel és tettel egyként és egyenlőként.

[JTL 168] Ismeretlennel szembenézni önbizalomban

Pár korrekció:

1. Tudatalatti félelem az ismeretlentől, nem definiáltságban maradástól.

2. írásaim gyakrabbani, tömörítettebb, rövidebb formájára átállása.

1.)
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak azt képzelni, hinni, arra hagyatkozni, hogy ha valamit nem tudok előre, nem ismerek, akkor az hibához, bukáshoz, bizonytalansághoz, fájdalomhoz, vesztéshez, szégyenhez vezet, mert nincs egy séma, ami alapján elképzelhessem, mi van, mi lesz, hogyan csináljam, s anélkül meg előre féljek, mintha már megtörtént volna, hogy nem ment.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az ismeretlentől való tudatalatti félelem attól tudatalatti, hogy nem vagyok tudatában, hogy félek, amire személyiségszabályokra, automatizmusokra adtam engedélyt az elmémben, hogy működjenek, hogy megelőzzék az ezzel való szembesülést, realizálást, átélni direktbe ezt az ismeretlentől való félelmet úgy, hogy az elme mindig próbálja értelmezni, kitalálni, definiálni, kategorizálni a helyzeteket, állapotokat, eseményeket, amik alapján tud valami emléket, asszociációt, definíciót találni, amiből hozzáállást, kiindulópontot, automatizmust tud(és ezáltal én "tudok") produkálni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a személyiségem alappillérei a félelemen, a bizonytalanságon alapulnak, még ha nem is vagyok tudatában, mert sosem ástam le annyira önmegbocsátással, őszinteséggel, valódi intimitással, kellő mélységű és időtartamú belső csendben létezéssel és önreflexióval, hanem pusztán az élményekre, a külsőre, a feltételekre és a polaritásokra, mint pozitív-negatív fókuszálván sosem realizáljam, hogy a felépített személyiségem csak egy maszk, amivel elrejtem magam és mások elől az alapvető létbizonytalanságom, félelmem, kétségem, mely valójában az egó, mint elkülönülési szemlélet az egységből, egyenlőségből.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ezt az egót magamban, mint mechanizmus, hozzáállást felfedezvén azt akartam, az volt a tervem, a kiindulópontom, hogy elpusztítsam, leküzdjem, meghaladjam, anélkül, hogy konkrétan szavakba öntöttem volna, mi is amitől konkrétan mikor félek, sőt, mi az, amitől félek, de nem vagyok tudatában és miért és mi lenne a megoldás erre és a gyakorlatban hogyan tudnám ezt megtenni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy azt gondoljam, hogy az egó, mint a virtuális én az gonosz, önző, s agytágító drogokkal átélvén ezt intenzíven azt próbáljam elérni, hogy az egó szétrobbanjon, kilapuljon, szétolvadjon, megszűnjön, pusztán intenzitással, energiával, kémiai befolyás alatt történő tudatállapotváltozásokkal, anélkül, hogy rájöttem volna, hogy az egóm, mint szabály- és viselkedésgyűjtemény az pontosan azt tükrözi, aki én valójában lettem itt és most, tehát azt megkísérelni elpusztítani az önmagába harapó kígyó, azaz pont azáltal újra- és újrateremtem, mert eleve az ötlet, hogy ezt így és eképpen meg lehet haladni pusztán egy olyan félelem-alapú reakció, mely a nem elég mély ön-őszinteségen, ön-intimitáson alapul, s ugyanolyan természetű, mint az összes többi személyiség-viselkedésmintám, mely a polaritásra, az elkülönülésre, a félelemre alapul.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vallottam be magamnak, hogy az ismeretlentől, a nem definiálttól való eredendő félelmem abból ered, hogy a kapcsolatom saját magammal az, hogy nem bízok magamban, mert azelőtt kialakult egy kapcsolat magammal, amely a kétséget, a félelmet vette alapul.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a megoldás az, ha direktbe szembenézek azokkal a mintákkal, viselkedésekkel, definíciókkal, szabályokkal, amik felépítik a személyiségem és lépésről lépésre tudatosítom miért és hogyan tettem és abbahagyjam - eldöntsem, hogy ez esetekben bízok magamban és átöleljem a helyzetet, az élményt, magam és egy új esélyt bocsássak magamnak arra, hogy bízzak magamban, anélkül, hogy a múltbéli sémát, definíciót, viselkedésmintát használnám.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem jutott eszembe, hogy megvizsgáljam az okát, a konkrét emlékeket, élményeket, az első benyomást, amely feljön, mikor a hibázástól, a kudarctól való félelem, önbizalomhiány feljön, hogy azokat megvizsgálva, megértve a gyakorlati meghaladáson tudjak dolgozni.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy valójában az ismeretlentől való félelem, önmagamtól való félelem, mert az ismeretlennel szembenézve nincs séma és ezáltal én, aki vagyok kell mozduljon, kifejeződjön.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy azért félek önmagamtól, mint ismeretlen, mert sosem vettem a fáradtságot, a kitartó munkát, a fegyelmezett szorgalmat, hogy megismerjem, valójában ki vagyok, itt, ebben a világban, mint élőlény, mint tudatosság, mint ember, mint felelősség, mint valóság.

Elhatározom, hogy a magamtól, az ismeretlentől való félelem megoldásaként feltárom, ki is vagyok, hogyan is lettem, aki vagyok és megértem, abban, akivé megnyilvánultam tettekben, mik azok, amik abból erednek, hogy félek az ismeretlentől, bizonytalantól, önmagamtól és lépésről lépésre, lélegzetről lélegzetre, napról napra meghaladom ezeket és megajándékozom magam az önismerettel, önbizalommal, önmegvalósítással.

2.)
Még mindig van egy tendencia, hogy csak nagy, egész témát átívelő írást közöljek, ezáltal a nem folytonosság, rendszeresség a jellemző az itteni dolgaimra, hanem időnként dobjak be óriási irományokat.
Ezáltal nem folytonos, kissé kiszámíthatatlan és ezt korrigálván, a javasolt blog írás mértéke(amit mások is egész kényelmesen vesznek átolvasni teszemazt) 1600 szó körül van(ha kép is van, kb 1200), ezért átállok erre egyfajta kísérletként.

Ezáltal egy gyakorlati lépést teszek az irányába, hogy tömörítsem írásaim, struktúráljam a témákat és felismerjem és alkalmazzam a folytonosságból eredő stabilitást is úgy, hogy közben azért amiért van ez a blog: realizáció, gyakorlati változás és meghaladás továbbra is hasznos legyen.

Eredetileg képeket is azért tűzögetek be itt-ott, hogy legyen egy kis változatosság, s mivel úgy is fotózok általában, az ötlet az volt, hogy a kellemest a hasznossal összekötvén megélem mindkettőt egyszerre.

Nézzük, honnan is ered ez a "hosszú és sok írás kell a helyes blogíráshoz", ezáltal úgy definiálva magam, kifejezésem, hogy ezt automatizálva ne is legyek tudatában.

Intenzitás: a sok, hosszú az erősebb, azt képzelvén, hogy energia, mennyiség és egyfajta "erő" kell ahhoz, hogy egy másik erővel szembeszálljon, azt "ledominálja".

Ez személyiségem egy olyan része, amely abból ered, hogy önbizalomhiányból, beletörődésből, kiindulópontom félreértéséből eredendően azt képzeltem, hogy aki vagyok itt és most, az egy energia-entitás és ezt módosítani, megváltoztatni energia-felhalmozás, intenzitás szükséges, tehát például csak akkor változni meg valamiben, ha már nagyon zavaró, ahelyett, hogy amint látnám, hogy valami nem hasznos a viselkedésemben (magam és mások számára egyaránt mérlegelve), akkor azonnal cselekednék, megváltoztatnám magam, pusztán döntéssel, akarattal, direkten, itt és most.

Ezért volt kissé csapda a sok agyturbózó drog, a pszichedelikumokkal történő "erőltetett lájtolás", mert az mind energia volt, intenzitás, mely közben elfogadtam a már létező energia-dinamizmusom, mint "szent tehén", ahelyett, hogy azzal eggyé és egyenlővé válva, megbocsátván az attól való elkülönülésem percepcióját direktbe képes legyek változtatni, megállítani - nos, nem, az kellett, hogy felépítsek egy másik energiát, ami intenzívebb és képes szembeszállni, ledönteni, miközben nem realizálván, hogy ez kissé skizofrénia, s önmagam ellen harcolván valójában sosem nyertem.

A változáshoz nem kell intenzitás, erő, pusztán öszinteség, felismerés, döntés, elhatározás, akarat és tett.

Sőt, azáltal, hogy energiákat, intenzitásokat halmozok fel bizonyos belső reakciókkal s azok ismétlésével(adott gondolatok vissza-visszatérnek, érzelmi minták folytonos ciklusai - pozitív vagy negatív végülis mindegy), csak beismerem, beletörődök, elfogadom, hogy aki vagyok, nem én, direkt, itt vagyok magam irányítván, hanem egy elmére bízva, energiáktól függve létezzek, sőt VÁLTOZZAK is, ami kissé megnehezíti a dolgokat.

Nem kell ilyen - az energia, a gondolatok, a reakciók, az érzelmek is mindig azt mutatják meg, hogy valójában nem bízok magamban, hogy ki vagyok én és mit akarok csinálni itt és most, hanem rendszerek, támpontok, kategóriák, sémák, személyiségek kellenek, hogy segítsenek ebben, mert éppen nem vagyok teljesen ITT, hogy lássam éppen ki és mi vagyok, mit akarok és mi van és a belső csend hiányában nem tudom befogadni az összes tényezőt, ami alapján bízzak magamban annyira, hogy kétségtől mentesen, mindazzal, ami itt van egységben és egyenlőségben kifejezzem magam, mint szó vagy tett.

[JTL 167] Hatékony kommunikáció elhatározása

Folytatom a reakcióval kapcsolatos hozzáállásommal, kommunikáció, mással történő beszélgetés során.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy "igazam van", s a másik, akivel éppen kommunikálok nem ért egyet velem, lelassulok, megállok belül, egy lélegzet alatt megnézem van-e belül valami, ami mozog, ami visz, jelen vagyok-e és ha direkt és határozott és üres, tiszta vagyok, akkor továbbra is jelen maradok, tudatára ébredek, hogy hajlamos voltam idáig megítélni a másikat automatikusan, hogy "nem érti", "ez hülye", "csak az időmet pazarlom" és realizálom, egy döntés, hogy kommunikálok és ha úgy döntök, hogy nem folytatom, akkor azt is közlöm, vagy abbahagyom, de nem ítélkezem, nem különülök el belül, nem megyek bele az elmébe, nem gondolkodom közben, hanem stabilan kifejezem magam, bízok magamban és amikor a másik kommunikál, hallgatok, csendben maradok belül és teljes lényemmel hallgatok, felfogom mit és hogyan mondja, amit mond.

Amikor és ahogyan azt tapasztalom, hogy a másik, akivel kommunikálok igaza van, megnézem belül, van-e valamilyen ítélet, reakció bennem, mint gondolat, mint érzés, ami automatikusan feljön, anélkül, hogy én érteném, irányítanám, rendezném úgy, akkor veszek egy lélegzetet és a jelenbe helyezem tudatosságom és elengedem, ami feljön, meggyőződök róla, hogy nem reagálok rá és a másikra figyelek, megnézem, elhalasztottam-e valamit, amit mondott, s ha igen, megkérem ismételje meg és elhatározom, hogy amikor a másikra figyelek, akkor belül csendben maradok, befogadom és lélegzek, megelőzöm az előítélet, a reakció automatikus létrejöttét és arra való fókuszálást, s ezáltal támogatom magam a hatékonyabb, őszintébb és támogatóbb kommunikáció megvalósításában.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy a másik, akivel kommunikálok, nem érti, megelőzöm magam abban, hogy elítéljem, vagy definiáljam a helyzetet, magam, a másikat, s megnézem hogyan tudnám megváltoztani kifejezésem, hanglejtésem, szavajárásom, hogy képes legyek kifejezni úgy, hogy a másik megértse, anélkül, hogy gondolatok támadnának bennem.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy a másik éppen beakadt, nem figyel, nem tudja megérteni, ragaszkodik ahhoz, ami szerinte igaz és nem értek egyet, elengedem a reakciót, a definíciót, az előítéletet belül és azt megelőzve, lélegzetre, jelenre, testemre, tudatosságra, önkifejezésre fókuszálva bízok magamban és eldöntöm hogyan tovább.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy fáradok, feszültté válok vagy egyszerűen feljön egy reakció belül, ami elvonja a figyelmem a kommunikációról a másikkal, akivel folytatom azt, akkor lélegzek egyet, megnézem mi az és mérlegelek, hogy folytassam-e a kommunikációt, effektív-e az és mi lenne a legtámogatóbb ebben a helyzetben mind magam és a másik számára és azt teszem, direkt módon, ITT, testtudatosságban és önbizalomban.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy most a kommunikációt befelyezem, vagy hirtelen elmehetnékem támad, kilépni a helyzetből, mert úgy érzem, haszontalan, a másik nem érti, nem akarja vagy olyat mond, ami számomra nem támogató vagy számára sem, akkor mozdulok, kifejezem, hogy váltok és megteszem, anélkül, hogy aggódnék, anélkül, hogy félnék, anélkül, hogy feszültség keletkezne bennem.

Amikor és ahogyan azt látom, tapasztalom, hogy feszültség növekszik bennem valakivel kommunikálva, lélegzetemre és jelenlétre figyelve megvizsgálom magamban, mi ez az automatikus mozgás, energia, feszültség-érzet és miből ered és hogyan tudom megszűntetni, megakadályozni a fokozódását, miközben figyelembe véve stabilitásom, a másikat és a józan észt, a tényeket.

Amikor és ahogyan azt látom, hogy hangom megváltozik automatikusan, például felemelkedik a tónusom, vagy elmélyül, anélkül, hogy magam direktbe döntenék úgy, hogy így teszem, megvizsgálom, lélegzek-e jelenlétben, van-e valami energia, érzelem, ami reaktív belül és azáltal változik a hangom, hangulatom és megnézem mi az oka és megelőzöm, elengedem, azt is megnézem mit tudnék tenni, hogy ezt most megváltoztassam, hogy ne feszültség, félelem, idegesség, manipuláció jöjjön a szavaimból, kifejezetten úgy nem, hogy nem vagyok tudatában, nem én tudatosan cselekszem így, s ha igen, akkor is megnézem, vajon hasznos-e, nekem, a másiknak, egységben és egyenlőségben - mindezt lélegezve, belső csendben, jelenlétben.

Elhatározom, hogy érzelmi töltetek közben nem kommunikálok mással, amikor megtörténik, kezd kijönni, tudatosítom, észreveszem, megértem és lelassulok, lélegzek, megváltoztatom hozzáállásom, megbocsátom magamnak, amiért reaktívvá, félénkké váltam és elengedek mindent, amíg belső csend nincs és aztán folytatom a kommunikációm - akár jelezvén a másiknak- másikoknak, hogy most kell 1-2 pillanat, hogy tisztán lássam mit is fejezek ki.

Elhatározom, hogy megtanulok hatékonyan és kifejezően kommunikálni, megérteni az érzelmi reakcióimat és meghaladván azokat hatékony, dinamikus kommunikációt elsajátítván támogatva magam és másokat.

Elhatározom, hogy a feljövő, régen megtörtént emlékek, azokra történt érzelmi reakciók, beidegződések, amik most is feljönnek kommunikációimban - azokat megfigyelem, megértem, leállítom, megbocsátom és megváltoztatom magam, minden egyes ilyennel kapcsolatban megértvén mi az a konkrét dolog, ami miatt beakadtam és félelemre programozva magam a tapasztalatba elveszvén a jelenről is megfeledkezve reaktívvá, sem magam, sem mást nem támogatván olyan következményeket okozzak, ami nem hasznos sem nekem, sem másoknak - ezeket leírván, megosztván kereszt-hivatkozva és gyakorlatiasan meghaladva lépésről lépésre elengedem a múltam.

Elhatározom, hogy a szavak, amiket mondok, amiket kommunikálok mások fele, magammal, azok egyek és egyenlőek azzal, aki vagyok, aki szeretnék lenni, amit teszek, ezáltal a szavaim élővé válnak, egységben és egyenlőségben, mint az ÉLET kifejezvén, azt, aki én vagyok.

http://lite.desteniiprocess.com
http://eqafe.com
Desteni magyarul facebook csoport

[JTL 166] Automatikus előítéletből félelemnélküliségbe

Folytatom ezeket a definíciókat egyenként megvizsgálni, meghaladni, hogy ne kössem azt, hogy ki vagyok és hogy látok, mit teszek feltételekhez, előítéletekhez:

• Mennyire vagyok friss/fáradt
• Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)
• Mennyire vagyok éppen fickós/kielégült
• Mennyire érzem gazdagnak/szegénynek magam
• Mennyire vagyok egészséges/beteg
• Mennyire vagyok most épp elhalmozva tennivalókkal/mennyire van időm spontánul csak folyni
• Mennyire vagyok jelen/szállok el az elmémben
• Mennyire vagyok éppen hasznos/haszontalan
• Mennyire nézek ki jól/nem nézek ki jól
• Mennyire érzem magam határozottnak/bizonytalannak

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy túl fáradt vagyok helyesen dönteni a pillanatban, nem bízva magamban, hanem a gondolataim, a múltam, a hibáim figyelembevételét, a sikerek figyelembevételét, a reakciókat használva arra, hogy döntéseket hozzak, ahelyett, hogy itt tudatában lennék mi van és azonnal cselekednék.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy azért nem cselekszek azonnal, a pillanatban, ITT, mert úgy definiáltam és formáltam magam automatikusan reagálni, hogy félek spontánul, direkt cselekedni, mert párszor ilyen esetekben nem az lett, mit szerettem volna, elterveztem, vágytam rá, s ezeket a cselekedeteimet megítéltem, mint negatív, elkerülendő, s közben ezt a spontán, direkt, reakciót kihagyó egybőli hozzáállást is elítéltem, elkerülendőnek definiáltam anélkül, hogy ennek tudatában lennék, hogy az életem pontosan milyen területein "tiltottam le" a spontán, itt-ben cselekvő direkt önkifejezésem.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem, hogy attól féljek, hogy az, aki vagyok, befolyásolódik, változik attól, hogy mennyire van energiám, mennyire vagyok friss vagy fáradt, mennyire vagyok vidám, semleges, szomorú, kanos, kielégült, gazdag, szegény, egészséges, beteg, elfoglalt, spontán, jelenlevő, elszálló, hasznos, haszontalan, jól kinéző, nem jól kinéző, határozott, bizonytalan, ahelyett, hogy realizálnám, hogy az vagyok, akiként és ahogyan ITT vagyok, nem pedig a feltételekhez kötött energiareakciók, definíciók, ítéletek, szabályok, emlékek által megteremtett tapasztalásokból felépült szokások összessége.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam azt, hogy ha feltételekhez kötöm, például fáradtság, anyagi körülmények, kedv, kanosság, hogy hogyan érzem magam, hogyan tapasztalok, hogyan reagálok és hogy ezek alapján hogyan viselkedem -kérdés, belátás, tudatosság nélkül, akkor valójában egy szerves robotként létezem, azaz feltételek triggerelnek arra, hogy kinek és hogyan érzem magam, ezáltal befolyásolható, manipulálható, lefoglalható vagyok, amiben nincs beleszólásom, vagy azt állítom, hogy van, de azt mondván, hogy "ez vagyok", "így a legjobb", "így érzem helyesnek", "ezáltal vagyok aki vagyok", miközben nem tudom megváltoztatni sem a hozzáállásom ezekhez a szabály és reakciókhoz, sem az ezekből következő cselekedeteim, akkor valójában a saját magam teremtette szabályokból felépült korlátaimként létezem, anélkül, hogy megvizsgálnám, miért is kell ez a szabály és mi a valódi oka, hogy a pillanatban nem vagyok képes spontánul, szabadon és határozottan dönteni, cselekedni, amik által az, aki vagyok, ahogyan hozzáállok dolgokhoz, nem a feltételekhez kötött.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt, hogy kifogásként feljöjjön az, hogy "de hát ha keveset alszom fáradt vagyok, ez tény" és nem realizáljam, hogy ezáltal nem veszem figyelembe, hogy a tudati fáradtság nem valódi és ahogyan rengetegszer megtörtént már, hogy keveset aludtam és nem voltam fáradt, ez csak egy félelem, egy beletörődés, mert ha nem vagyok jelen, akkor a fáradtság vesz erőt rajtam, míg ha jelen vagyok, akkor figyelmen kívül tudom hagyni a fáradtságot azáltal, hogy jelen vagyok és kifejzem magam anélkül, hogy folyton ellenőrizném, definiálnám és előre eldönteném, hogy fáradt vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a fáradtság abból ered, hogy folyton definiálok, kategorizálok, automatizálok és ezekre reagálok, mintegy úgy definiálni magam, hogy én az vagyok, aki és ahogyan és amiképpen reagálok belül, míg az, amit teszem és ami feljön bennem, az adott, és az olyan részem, amit nem akarok és nem is tudok megváltoztatni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ha egy lélegzetet veszek és cselekszem vagy beszélek közben, akkor aközben nemcsak, hogy felesleges, de korlátozó és fárasztó gondolkodni, definiálni, reagálni belül, ami egy belső, virtuális térbe viszi a figyelmem a fizikai jelenlétről, miközben a fizikai valóságban automatikusan cselekszem és reagálok.

Megbocsátom magamnak, hogy nem láttam be, hogy belül lelassulni, nem követni a gondolatok, érzések, reakciók hullámait a megoldás és ahhoz az út a megértésen, mit és miért teszek vezet és azáltal, hogy belátom, hogy ezek az apró lépések nem abszolút őszinte módon történnek magamhoz, a dolgokhoz, hanem a múlt miatt, amit a félelem vezérelt - és ezeket leírván, megbocsátván és megérteni feltételeiket, mikor olyan helyzetbe kerülök, hogy előjönne a definíció, reakció, elfogadás - már látom, hogy épp ezt fogom tenni, és ekkor lesz időm és lehetőségem választani és nemet mondani a megszokásra és felelősséget vállalni, hogy jelen maradjak és tetteimben megváltozzak.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem, hogy attól féljek, amiatt aggódjak, hogy ha figyelmen kívül hagyom a fáradtságot és "hajtom" magam, azzal nem teszek jót a testemnek, tudatomnak és nem realizálván, hogy ez azért van mert nem tudok és nem akarok különbséget tenni a tudati és fizikai, szellemi fáradtságtól és nem realizálván, hogy éppen melyiket tapasztalom és mit is kéne tenni, hogy ezen túltegyem magam, vagy tudati lelassulással, elengedéssel, gyakorlati megbocsátással vagy ha szükséges, valódi pihenésel, relaxációval, alvással.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magammal annyira őszinte és intim kapcsolatba lenni, hogy bármikor, folyton, akármikor lássam, mit is tapasztalok és miért, hogyan teremtem azt meg és mi benne a felelősségem, azáltal, hogy megnézzem azokat a következményeket, amiket ezáltal teremtek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam a józan észt, az abszolút ésszerűséget abban, hogy lelassuljak belül, hogy mindent áltlássak, a belső félelem-alapú, ítélkező, duális, polaritás-alapú energia-reakciókat felismerjem s mielőtt befolyásolna tapasztalásomban, hozzáállásomban, percepciómban, viselkedésemben, le tudjam állítani, újra stabilizáljam, jelenbe helyezzem figyelmem és ne veszítsem el állandóságom, stabiitásom a valóságban.

Elhatározom, hogy amikor felgyorsulnak bennem a tapasztalatok, tapasztalások, definíciók, reakciók, akkor észreveszem, lelassulok, lélegzek és elengedek mindent, ami felgyülemlett belül, nem elfojtom, hanem belátom hogyan is teremtem ezt és hogyan előzhetem meg és arra fókuszálok, ami itt van, azt teszem, ami éppen nyilvánvalóan prioritás megtenni, bízván magamban, akár még hibázni is megengedvén magam, anélkül, hogy megítéljem magam, megmaradva úgymond tisztán belül, sem pozitív, sem negatív ítélkezésbe sem belemenve, pusztán jelen maradjak és kifejezzem magam itt, a valóságban.

Amikor és ahogyan azt tapasztalom, hogy bizonytalanná, reaktívvá, ítélkezővé, ijedtté, vágyódóvá, feszültté válnék, megállok, lélegzek és eldöntöm, hogy elengedem ezt és megvizsgálom, hogyan és miért teremteném ezt meg és megbocsátom magamnak és realizálom, a testem, a lélegzetem, már és folyton ITT van, ezért ezt tudatosítom és ezzel egységben és egyenlőségben fejezem ki magam és élek.

Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy kedveket használjak arra, hogy meghatározzam hozzáállásomat, azaz jókedvű legyek, ha pozitív dolgok történnek velem vagy tapasztalok, vagy hallok róluk, vagy rosszkedvű legyek, ha negatív dolgokat tapasztalok, látok, hallok, s nem jőve rá, hogy ezek az előítéletemtől lesznek "pozitív" vagy "negatív" és ezek alapján definiálom a kedvem, azt, hogy mennyire érezzem magam pozitívnak, negatívnak és nem realizálván, hogy ezáltal a kedvem, a hozzáállásom, az ebből eredő kifejezésem pusztán a definícióimtól függ, azaz a feltételektől, amiket úgy definiáltam, hogy megszabhatják, hogyan is fejezem ki és tapasztalom meg magam, a dolgokat, a világot, másokat és nem realizálván, hogy ez csak egy réteg, egy maszk, egy mentsvár az elől, hogy úgy tapasztaljam, lássam, éljem meg a dolgokat, ahogy vannak, előítélet és polaritás nélkül, ezáltal nem csak a saját érdekem, a saját érdekem által definiált érdekem szerint.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy attól, hogy valahogy reagálok kedvem szerint pozitívan vagy negatívan dolgokra, a dolgok ugyanolyanok, ezáltal próbálom hozzáállásom és eáltal kifejezésem ahhoz igazítani, amit tapasztalok, s nem realizálván, hogy ez szubjektív, nem valódi és amikor valódi megoldást kéne cselekedni, a kedvemet használom, mint kifogás, hogy "nem tudok megoldást erre, de rossz kedvem lesz tőle", mintha az segítene, holott az csak egy ön-stimuláció, manipuláció, ami mögé, mint tapasztalás és abból eredő viselkedés próbálok menekülni, ahelyett, hogy megoldásra és cselekvésre szánnám magam.

Persze ez is őszinteség kérdése magammal, hogy a kedvem mennyire valid, mennyire van helye és valójában miért is csinálom, mit az oka.

Ez mélyre nyithat kapukat, például van egy film, úgy hívják Földlakók - Earthlings. Ez arról szól, az emberek hogyan zsákmányolják ki és gyalázzák, pusztítsák az állatokat és hogyan és miért bánna velük szörnyűségesen. Szívszorító film valóban, de ha megnézvén rossz kedvem van, akkor az is megkérdőjelezhető.
Attól, hogy látom a filmet, tudván, hogy ez nem vicc, valóban így bánunk az állatokkal(cirkusz-ipar, szőrmeipar, tej- és húsipar stb) s ezt látva rosszul érzem magam, az, ha megnézem valójában mit is jelent: azt, hogy én negatívan érzem magam, nem lesz jó érzés bennem, de amúgy minden marad ugyanaz, az állatoknak nem lesz jobb, én csak belátván, hogy a valóság nem is annyira egy kedves hely, az ember nem is annyira túl barátságos lény általában, s ettől a kedvem rossz, valójában nem megoldás.
Sőt, még magát aktivistának tituláló ismerősöm is van, aki tudja, milyen brutális az a film, ezért ő nem nézi meg, mert rosszul érezné magát.
Ez sok emberrel így van, inkább nem is akarja kitenni magát a tényeknek, nehogy rosszul érezze magát, mert azon kívül úgy érzi, nem tud semmit tenni a szörnyűséggel kapcsolatban. Akkor meg minek, úgyis szörnyű, legalább ő ne érezze rosszul magát, biztos gondolja, ezért inkább megszokja, hogy ezt kizárja az életéből.
Vagy például dühöt érez az idomárral szemben, aki egész nap korbácsütésekkel töri be és kondícionálja az esti előadásra az állatot, akin látszik, legszívesebben elmenekülne, mert gyalázatos ez az egész. Az idomár persze mondhatja, hogy ő is csak alkalmazott, a családját eteti stb, de a tény az, hogy állatgyalázó, életgyalázó, ahogy viselkedik. Ezt látva feldühödök, hogy ez egy köcsög, meg kéne büntetni és haragot érzek a cirkusziparral, a világgal szemben, amit vagy elfojtok, vagy kifejezek, akár oda is megyek és megmondom, hogy "hagyják abba, rohadékok" vagy még szélsőségesebbet cselekszem.

De ha megnézem, azért, mert látva a filmet, bennem felgyűlt egy feszültség, amit így akartam levezetni, nem azt választom, hogy rossz kedvem lesz, "depresszióba esem", hanem ezt ki akarom fejezni, tenni valamit, hogy valóban megváltozzon.

Tehát a rosszkedv társulhat egyfajta tehetetlenségérzettel is - azért vagyok rosszkedvű, mert amit tapasztalok, úgy definiálom, hogy rossz, de vagy nem tudok vagy nem merek vagy nem akarok tenni ellene, de mégis zavar, ezért belül egyfajta negatív érzet terjed a tudatomban.

Olyan is volt, hogy ezt a tehetetlenséget, negatív érzetet látva magamban, rájöttem, ezzel kapcsolatban is tehetetlen vagyok, ez automatikus, ezáltal ezt definiálva mér "szarabb" lett a hangulatom és csak sodródvam lefele, addig amíg ez a fajta stimuláció tartott, aztán ha jött valami pozitívnak definiálható, például egy lány, aki tetszik elhívott játszani vagy ettem egy finomat, vagy akár azzal kapcsolatban, amivel rossz kedvre engedtem stimulálódni magam, történt valami, mondjuk egy elefánt az állatkertben "megőrült" és agyontaposta az idomárt(ekkor örülvén, hogy ezaz!, aztán tovább olvasva, amikor el akart szaladni a szegény állat, akkor "elszabadult" és lelőtték újra jött egy rossz érzetű reakció).

(Ugyanez az egész gazdasági, politikai rendszerrel, ha tényeket nézem, tán túl negatív, mit is tehetnék én a rendszerrel kapcsolatban? Ahelyett, hogy szomorkodna az ember, összefogni kell. A lázadás nyilvánvalóan nem megoldás, hanem békés, tiszta fejű átlátása a dolgoknak és a jelenlegi törvényeket, politikai lehetőségeket használva fellépni - erre alakult az Egyenlő Élet Alapítvány, ahol bárki javasolhat megvalósítható megoldásokat, mint például a Living Income Guaranteed )

Tehát a kedv nagyon mocsaras hangulatú is lehet, érdemes ezeket is megvizsgálni, mi is a valódi következménye és a tetteinket hogyan befolyásolja.

Nyilvánvaló kéne legyen, hogy a negatív bevonzza a pozitívat, a pozitív meg megágyaz a negatívnak és ez személyes, mindenki úgy programozta be az elméjét arra, hogy neki mi jó és rossz, ahogyan, ezáltal a hangulatok, kedvek MINDIG azt leplezik le, hogy éppen az elmében, az elmeként, reakciók, előítéletek és nem a valódi megoldások azok, amikben éppen menedéket veszünk, tehát javasolt megvizsgálni, megbocsátani, meglátni mi is lenne a valódi megoldás.

Sokszor a valódi megoldás nem lehet azonnali, például a kizsámkmányoló, szinte szó szerinti kannibalista kapitalista üzletmodell, amit az emberiség egyénenként és összességében elfogad és megenged, nem változtatható meg pár ember által, akik rájöttek, hogy a rossz kedv nem megoldás.

Ekkor meg kell vizsgálni hogyan is jött létre, ami van, mi tartja fenn és hogyan halmozódott fel az a következmény, ami most éppen hatásban van és hogyan lehetne olyan következményeket felhalmozni, ami ezt megváltoztatná, megszűntetné, mondjuk a cirkuszi állatok meggyalázásának megszűntetésével kapcsolaltban.

És történik ilyen, emberek kiállnak, leleplezik, felveszik, megosztják, felszólalnak, hogy ez elfogadhatatlan és mások is realizálják, mondjuk aláírást gyűjtenek és jogi alapon felléphetnek és a rendszerben a törvény által illegálissá tehetik, mint ahogy mostanában egyre több helyen történik pontosan ez.

És az, hogy rossz kedvem van, nem igen megoldás. Olyan is van, hogy mondjuk erre a problémára rossz kedvem van és egy ideig ebben időzök, amíg fel nem gyűlik annyira, hogy egyszercsak rájöjjek, tennem kell valamit és akkor cselekedjek - ám ekkor azt is érdemes megnézni, vajon a felgyülemlett energia miatti cselekvés valóban megoldás lesz, vagy csak elfojtott érzésekből előtörő feszültséglevezetés, aggresszió - vagy valóban, ésszerű megoldásra sarkall?

Ezzel kapcsolatban írtam már, hogy amikor problémát tapasztalok, a reakció utána valójában felesleges, mint ahogyan az úgymond "sikeres" emberek is mind elmondják: probléma? Megoldás! Nem kell jajveszékelni, sopánkodni, feldühödni - az csak önstimuláció, manipuláció, mert direkt, egyből nem látom, hogy a megoldás kell, s nem vagyok képes azonnal és magam eldöntve cselekedni, hanem kell ez az energia-játszma belül, ami aztán felgyűlve cselekvésre késztet úgymond.

A kedv, hangulat - rosszkedv például szintén ugyanoda vezet vissza - előítélet, érzelmi reakció, mely abból ered, hogy nem látom tisztán, nem tapasztalom direktbe a dolgokat, ahogy a valóságban vannak - ezzel értékes időt, energiát vesztek, amíg a megoldás várat magára...

Hasonló a jókedv is, bár ez kissé nehezebb falat, hiszen az pozitív, meg jó érzés, de valójában ugyanez - önérdek, reakció, előítélet, aminek a legmélyén ugyanaz van: félelem.

Ezt a félelmet kell feltárni, megérteni, megelőzni, hogy újra belemenjek - félelem az elvesztéstől, félelem a fájdalomtól, félelem a haláltól, félelem attól, hogy nem tudom megélni azt, amit szeretnék, ami jó nekem, akinek definiáltam magam, ezáltal félvén attól, hogy szembesülök azzal, hogy akinek definiáltam magam, az csak egy képzet, s valójában más vagyok, valójában nem az van - például...

Sőt, nemrég beláttam, egy furcsa formáját a félelemnek: félelem a félelem hiányától, ami teljesen nonszensz, de remekül leírja milyen szinten fogadom el a félelmet magamban és határozom meg vele, hogy ki vagyok és mit fogadok el és engedek meg tapasztalni, a valóságban létrejönni.

Megnevezvén a félelmeim, szavakba önteni támogató nagyon, hiszen ahogy leírom, kimondom, tudatosítom, szembenézek vele, önmagammal.

Évekig áltattam magam azzal, hogy nem félek semmitől, szabad vagyok holott a tetteimen nem ez jött le, csak ez volt a képzetem, mert erre vágytam, ezt vetítettem ki, "hamisítsd, amíg nem válsz azzá" - tipikus a megvilágosodásos spiritualizmusban "mi mind buddhák vagyunk, csak fel kell ismerni, ezért ha sokat ülök és meditálok, akkor ezáltal a buddhaság átitat majd és aztán ha elérem ezt, akkor majd kifejezem".

Eleve azt képzelni, vagy egyáltalán definiálni, hogy mennyire vagyok szabad vagy félelemnélküli valójában leleplezi azt magamban, hogy
nem tudom van-e félelmem, hiszen azt képzelem, hogy nincs és eleve az, hogy képzelnem kell bármit, azt mutatja, nem ez van
nem is vagyok őszinte, nyitott, intim magammal annyira, hogy lássam, valójában mit tapasztalok, miért is képzelem a félelemnélküliséget
pontosan nem látom be mi az, amitől félek, ezáltal nem tudok azon konkrétan "dolgozni", hogy megszűnjön, tehát
reménykedem, hogy majd megszűnik azáltal, hogy gyakorlok, meg arra fókuszálok, milyen is az, hogy nem félek
pusztán általánosítva nem tiszta pontosan mi is a probélma és ezáltal mi is lenne (arra) a megoldás

Amiről írni akartam, az az automatikus önítélkezés, ami alapján definiálom, limitálom magam, konkrétan milyen helyzetekben(fáradtság, kedvek, anyagi körülmények stb), amikre már személyiséggé formálódott "ki vagyok én?" program létezik és reagál. Amit látok, hogy mindegyik erre a belső bizonytalanságra, félelemre, tehetetlenségre, elfogadásra vezetődik vissza, mert nem változom meg, nem fejezem ki azt, nem konfrontálódok és ezek mögött a félelem nem is nyilvánvaló. Ezért eldöntés, elhatározás, akarat és szorgos, felhalmozódó tettek sorozata szükséges ezzel dolgozni, valóban megbocsátani, meghaladni.

A megoldás ezekre a specifikus reakciók, feltételek tudatosítása és azokban az őszinteség, a valódi megoldás meglátása, kifejezése, megélése.

[JTL 165] Automatikus öndefiníciók

Most, hogy stabilabb vagyok és több mindent csinálok, feljöttek dolgok, melyek nyilvánvalóan nem támogatóak.
Ezeken végigmenve tudatosítom ezeket és elhatározom, hogy nem veszek részt bennük.
Pontosabban olyan szokásaimban, amik a tudati fáradtságot teremtik meg, mely ezt a fajta virtuális energiát hozza létre, s egyszer létrejött az elmémben, onnantól kezdve a polaritások irányítanak - pozitív és negatív.

Amit persze igen régóta "tudok", hogy automatikusan definiálok dolgokat, jelenségeket magamon kívül, belül, s ezek a reakciók újabb és újabb belső reakciókat indukálnak, de más pontosan az előtt belátni ezeket úgy, és amiért újra-és újrateremtem és nemet mondani. Ehhez kell egyfajta intimitás belül, hogy lássam éppen ki is vagyok és mi is történik bennem...

Alapvető az, hogy magamat ellenőrzöm (ezek mind automatikusak, ha elgondolkodom, vagy fókuszálok valamire, nem is vagyok tudatában, de attól még megengedtem az elmémnek, hogy történjenek), hogy milyen állapotban vagyok többféle irányból.

• Mennyire vagyok friss/fáradt
• Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)
• Mennyire vagyok éppen fickós/kielégült
• Mennyire érzem gazdagnak/szegénynek magam
• Mennyire vagyok egészséges/beteg
• Mennyire vagyok most épp elhalmozva tennivalókkal/mennyire van időm spontánul csak folyni
• Mennyire vagyok jelen/szállok el az elmémben
• Mennyire vagyok éppen hasznos/haszontalan
• Mennyire nézek ki jól/nem nézek ki jól
• Mennyire érzem magam határozottnak/bizonytalannak

És még sorolhatnék jó pár státuszt, amik gyakorlatilag automatikusan eldöntődnek, mint a programozásban a Tala objektum függvényei, amik visszaadják valamiféle algoritmus alapján a változóim értékeit, amikor rákérdezek. Pontosabban akkor is frissülnek ezek az értékek, ha nem kérdezek rá, pont ez a dolog, amiért írok róla.

Mert attól, hogy nem figyelek rá - ha ráfigyelek, láthatom, hogy ezek történnek, s ezáltal energia van, ez a sok dimenzió mind rendelkezik egyfajta értékkel, energiaszinttel - pozitív/semleges/negatív.

Mondhatnánk, hogy pont azzal, hogy foglalkozok, ráfókuszálok ezekre teremtem meg őket és önmagam kapcsolatát ezekkel a korlátokkal(végülis azok).

Persze nem is azt mondom, hogy ne vegyem figyelembe, mennyire vagyok fáradt, beteg, ápolt akár...vagy ne tudjam mennyi pénz van a zsebemben, inkább az, hogy ezek ne definiálják, határozzák meg azt, hogy mindezek alapján ki vagyok én és abból következzen, milyen a hangulatom, hozzáállásom magamhoz, a világhoz, másokhoz, a dolgokhoz automatikusan.

Attól még, hogy nem figyelek rá, nem akarom bevallani magamnak például, hogy frusztrált, szétzilált, bizonytalan és legyengült, kimerült vagyok, attól még lehet így s ahhoz, hogy dolgozni tudjak az okokkal és okozatokkal, a tényekkel, hogy hogyan is vagyok valójában, miért is lett így s legfontosabban: hogyan is tudnám ezt orvosolni, a jövőben megelőzni: tudatában kell legyek a részleteknek.

Például, hogy azért vagyok feszült, mert félek valamivel szembenézni, vagy beismerni, hogy változtatnom kéne, de attól a változástól félek, mert vagy meg kell mondanom valakinek olyat, amit úgy érzek kellemetlen, vagy abba kell hagyjak egy olyan szokást, amit úgy definiáltam, hogy "jaj de jó", s valójában tudom, hogy egyáltalán nem jó az nekem, csak az élmény, amit kiváltok vele, abban van egyfajta eufória, például amikor jól berúgok, miközben a család meg örülne, ha velük is foglalkoznék, helyt állnék, az anyagi problémák, a valóság megoldásán dolgoznék, de attól meg félek, hogy nehéz, nem megy és egyáltalán(példa).

Irodai környezetben dolgozva, akármilyen szépen öltözöttek is az emberek, a hangjukból, a gesztusaikból, a mikro-kifejezésekből az arcukon sokszor látni, mennyire nem egészek, valójában nincsenek megbékélve magukkal és önbizalommal teli határozottságból eredő hatékonyság sem "jön át".

Persze ilyenkor a legeslegfontosabb, hogy amit látok, tapasztalok, magamra reflektálni - nem-e csak projektálom, hogy ne kelljen NEKEM szembenézni, beismerni, megváltozni.

Ez is ön-őszinteség(és nem Önnek kell őszinte lenni, hanem önmagamnak, önmagammal) - lássam, hogy volt-e egy plusz lépés a reakciómban, amikor a tapasztalás, tapasztaló, tapasztalat közben volt "projektálás"(kivetítés, terelés). Ugye bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű típusú frázis.

S ha képes vagyok elcsendesedni belül, akkor szintén képes lehetek meglátni, ez most, amit tapasztalok, én vagyok vagy más? Ha én, akkor magamon dolgozok, megkérdezem mi miért van úgy, miért érzek így stb.

El lehet jutni(sőt, ajánlom), hogy az ember lássa a rendszereket - ez persze nem olyan, ahogy a Matrix filmben ábrázolják Neó látását(vagyis egy darabig biztos nem, az szintén az elme), hanem őszintén magamba nézek és látom a programokat, a rárakatokat, az ítélkezéseket, a pozitív, negatív töltést a szavakhoz, jelenségekhez kapcsolva, a remény, a hibáztatás, a félelem, a feladás energiái mögé bújva felelősséget nem vállalva hogyan és miért létezem aként ebben a fizikai valóságban, akiként ma megengedem magam létezni és viselkedni.

Semmit sem ér a sok bölcsesség, okosság, élmény, tudás, emlék, ha az abszolút őszinteségben képtelen vagyok folyamatosan jelen maradni úgy, hogy igenis vezetem, irányítom, rendezem a sorsom, az életem kétség, ragaszkodás és félelem nélkül.

Őszintén, az nem ér túl sokat, ha néha képes vagyok elengedni, belazítani magam annyira, hogy megtapasztaljam a félelemnélküliséget vagy, hogy képes legyek pozitívan gondolni minden lényre és azt kívánni, érjék el a szenvedéstelenséget, főleg, ha ezt nem tudjuk lehozni a Földre.

A legmélyére kell eljutni a dolgoknak, abszolút őszinteség, abszolút tudatosság, abszolút jelenlét és abszolút akarat.

Ezek nem túlzások, persze menő mondat a Harcosok klubja c. filmből, hogy, amikor a gucci öltönyös reklámra néznek a harcosok, azt mondván, hogy "az önfejleszés önkielégítés...na de az önpusztítás...", de ezt is lehet úgy látni, hogy az igazi én-fejlesztés, a valódi, ÉLET-tel való azonosulás pont nem önkielégítés, hanem az az, ami mindenki javát válik.

És ebből jön, hogy ami nem a mindenki nek a legjobb irányába tesz lépéseket, nos az már valóban lehet, hogy önfejlesztés, önkielégítés...
Persze hol a határa az énnek, ezt is lehet kutatni, keresni, tesztelni, az biztos, hogy az elmén keresztül elég közeli ez a határ, de azon túl meg valójában ami látszik, hogy ÉN ITT VAGYOK - minden, ami itt van ebben a világban, ÉN VAGYOK. Ez lehet egy igazság, mert lehet vele dolgozni, bár nem túl vidám, hiszen igen-igen sok ember szenved, de ez van itt, ez a valóság, ezt fogadjuk el, lehet hibáztatni, kibújni a felelősség alól, de aki ki akar bújni, úgyis kibújik, aki meg felvállalja, az felvállalja, ezt nem lehet erőltetni.

Ez szintén egy reflexió - s az egység és egyenlőség alapelv úgyis folyton megnyilvánul - aztán ha nem azt cselekszem, ami végsősoron(közvetlenül és közvetve) mindenkinek a legjobb, akkor ez szintén reflexió(vagy reflux-ió), megnyilvánult következmények formájában.

Az elme tudat rendszerben egy sajátos jellemző szintén, hogy csak úgy tudunk egy és egyenlő lenni valamivel, valakivel, ha egyfajta kapcsolatot formálunk az elménkkel a tudatunkban valamivel, amitől el vagyunk különülve. Ez hatalmas realizáció, ne menjünk el mellette...

Amint van egy kapcsolat valamivel, valakivel, ami által meghatározunk, akkor máris a saját elménk rabjai lehetünk, ez aztán a szabadság...

• Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy folyton feltételek alapján ellenőrzöm magam, hogy különféle szempontok szerint éppen milyen állapotban vagyok s azok alapján definiáljam, hogy hogyan vagyok, éppen hogyan érzem magam, ki vagyok és hogyan is viselkedjek.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak elcsendedni, lenyugodni, jelen maradni belül annyira, hogy lássam milyen feltételeket ellenőrzök az elmémmel automatikusan, hogy azok alapján meghatározzam, hogy mi van, ki vagyok és hogyan érezzem magam és mit is csináljak.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy az aki vagyok, akiként érzem magam, nem valódi, hanem csak az elmém már meglévő, létrejött rendszerén keresztül tudatosítok feltételekhez kötött szabályok alapján következtetéseket, asszociációkat, emlékeket, melyekhez gondolatok, érzések, érzelmek társulnak, amelyek hatására viselkedésminták aktivizálódnak.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy mindaz, amit tapasztalok, az az önérdekemből ered, pozitív s negatív ítéletek sokszoros rendszerssége által épülve fel egy percepció, amit valójában kifogásként használok arra, hogy úgy nevezem, hogy "én", s azáltal fogadjam el a korlátaimat, a világot, amilyen éppen, anélkül, hogy megkérdőjelezném, amit csinálok, valóban őszinte-e magammal, a világgal.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az egész energia-háztartásom, amit az elmémben tapasztalok, a stimulációk, motivációk mind pusztán a pozitív-semleges-negatív irányok mentén léteznek és, hogy tapasztalások közepette elfelejtem az egység és egyenlőség alapelv gyakorlati alkalmazását.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy aggódjak, gondolkodjak, feljöjjenek dolgok, amiket nem oldok meg, fel, jutok elhatározásra és ezeket hagyom a fejemben, tudatomban szállni és ezekre reagálván energiát felhalmozni, ami a bizonytalanság, vágyakozás, aggódás morzsáit tartalmazván lassan de biztosan felhalmozódva tapasztalássá, hozzáállássá, megnyilvánult következményekké válhat, ha nem hagyom abba, látom át, nem változtatom meg a hozzáállásom ezekkel kapcsolatban.
• Elhatározom, hogy lelassulok belül annyira, hogy a lélegzetnek tudatába lévén cselekszem, az elmém mozgásaira nem reagálok, megelőzöm az elmém mozdulatait és direktbe kifejezem magam, kihagyván a gondolati, virtuális, belső hang teret és bízván magamban, itt kifejezem magam, mint tett, szó és valóság.
• Elhatározom, hogy felderítem az összes okot és következményt, azok kiindulópontját, aminek a mentén jogot adtam az elmémnek arra, hogy automatikusan ellenőrizzen feltételeket és azokból következtetéseket vonjon le, mintegy előredefiniálva azt, amit tapasztalok és azt hozva fel, mint reakciók, gondolatok, érzések, amikre való tapasztalásban elmerülve, arra fókuszálva nem látom, hogy ezt én teremtem - tehát ezt felismerbe lélegzek, elengedem a félelmet, a vágyat, a pozitív, negatív vonzódást, taszítást és ITT vagyok és direkt tapasztalom, ami van és direkt fejezem ki magam, belső reakciót nem várva meg.
• Elhatározom, hogy tökéletesítem a jelenlétet, az elmebéli automatikus reakciók megelőzését direkt jelenléttel, lélegzéssel, szóval, tettekkel, bízván magamban, nem hagyatkozva sem a múlt felcímkézett emlékeire, sem a jövőbe kivetített vágyálmok-félelmek képeire, hanem ITT cselekszem, egységben és egyenlőségben azzal, aki vagyok, ami itt van.
• Elhatározom, hogy megbocsátom minden kétségem és egységbe rendezem akaratom a jelenlétben, ahol a fizikai testem folyton ITT van, lélegzik és ÉL.
• Elhatározom, hogy tudatosítom magamban, hogy a testem folyton ITT ÉL és lélegzik és amikor én gondolkodom, érzésekre reagálok, automatikusan pozitív és negatív reakciókba merülök el, akkor én el vagyok különülve a valóságtól, ITTléttől, a testemtől, ezért olyankor hatalmam és erőm feladván sodródom, nem létezem, nem vállalok felelősséget azért, ami és aki vagyok mindennel, ami itt van, másokkal egységben és egyenlőségben, mint az ÉLET.

A dimenziókat, amelyek alapján automatikusan definiálom magam, szintén tovább lehet nyitni:

"Mennyire vagyok friss/fáradt"

Megfigyelvén, ezt hogy határozom meg, megláthatom a feltételeket, amikhez kötöm, a tapasztalataim, emlékeim, vágyaim, félelmeim alapján, amik persze akár jelenthetnek is támpontot, hogy megjósoljak valószínűséget, de attól, hogy egy adott napon 5 órát aludva álmos voltam, nem jelenti azt, hogy szabályszerű, hogy ha 5 órát aludtam, akkor álmos kell legyek és leszek is.
De ha úgy definiálom magam, hogy ha így volt, akkor ez lesz, és ha így tettem, így fogok érezni, akkor már eleve elfogadom, ha így lesz.

"Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)"

Vagy amikor pusztán a körülmények alapján engedem megmondani, hogy is érzem magam - ha például meglöknek a buszon és nem köszön vissza a szomszéd, kiborul a kávém és elhagytam a bérletem (példa),  s aztán ezeket használom arra, hogy definiáljam: szar napom van, rosszkedvem, azt szintén érdemes megkérdőjelezni: valóban ez határozza meg, hogy ki vagyok? Mennyiben fogja ez befolyásolni a napom, a percepcióm, esetleg eleve kiszűrjön vagy blokkoljon valami olyan dolgot(észrevenni, megtenni), ami fontos lenne?

Megengedheti-e egy vicces előadást játszó komikus, hogy enged ennek a hangulatnak, ami körülményektől függő? Vagy egy politikus, aki milliók sorsát befolyásolja? Vagy csak saját magunk?
Nyilvánvalóan nem kell vigyorogni, mint a tejbetök, ha mondjuk elpusztult a családom, de be kell látni, pontosan az ingerek által befolyásolható társadalom az, amit a média, a propaganda, a filmipar s mindenki, aki el akar érni valamit - használ.

Nyilván meg lehet kérdőjelezni mindent, de közben hatékonynak és működőképesnek kell maradni a társadalomban(főleg, ha fizetést kell szerezni, hogy életben maradjuk), ezért van ésszerű határ a megkérdőjelezésnek.

Emellett pedig az, hogy mire van időm, pusztán attól függ, mire szánok. A sok destonian blogokat (százak) olvasva látszik, hogy sokuk extrém módon elfoglalt emberek, családosak, üzletemberek, felelős posztban dolgoznak és mégis képesek egyensúlyban tartani magukat, miközben lényük legbelsején képesek "dolgozni", önismeretet gyakorolni, hogy képesek legyenek egy, a lélegzetről lélegzetre történő tudatos változást megvalósítani.

Ebben hatalmas a desteni folyamat, hogy bárki tudja alkalmazni, aki képes őszintévé válni saját magával.

Tapasztalom, hogy félelmeim jócskán enyhülnek, sőt, sokszor egy furcsát tapasztalok, valami olyat cselekszek, amiben régen volt egyfajta "félsz", azaz nem kevés bizonytalanság, miközben ezt a félelmet látva energiát adott - látszólag ez jó motiváció volt, de emiatt nagyon merev volt mind a nézőpontom, mind a reakcióm és a következmény is, ezáltal vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon lassan(főként a külső körülményekhez, azok által) változtam.

Most képes vagyok megnézni egy helyzetet, mérlegelni, gondolatok nélkül ráadásul és eldönteni mi lenne a legjobb, nemcsak nekem és úgy is tenni - vagy ha nem, akkor meglátni miért nem sikerült és alkalmazni azt.

Tegnap például realizáltam, hogy olyan gyakran használtam ezt az aggódó félelmet tetteim önreflexiójára, hogy hirtelen azon kaptam magam, hogy megvizsgálva a félelmet, attól féltem, hogy ott nincs félelem - eszméletlen komikus ez, de ha letagadom magam és mások elől, az nem segít. Viszont tisztán látván merre tartok és miért - nem szégyen leírni, hogy ilyennek tapasztaltam magam, főként azért sem, mert változom, tehát leírván azt, hogy "féltem a félelemtől, amiről aztán kiderült, hogy féltem a félelem hiányától" - egyáltalán nem félelmetes.

Látszólag ez már őrület, ha ennyire direktben kiírja az ember az elmét, de akikké váltunk, mindenképp kell egy időszak, amikor ezeket ennyire megvizsgáljuk és kiszűrjük mi az, ami nem támogató. Inkább itt és most megteszem, akár több évig is, mintsem halálig kerülgessem és folyton elfogadjam a problémát, amely ezáltal csak fokozódik.

Folytatás következik

[JTL 164] Gondolati fáradtság ne tovább

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy definiáljam, milyen energiaállapotban vagyok, hogy az alapján döntsem el, hogy mennyire vagyok fáradt, kipihent, energikus, éber, jókedvű, fáradt, álmos, ahelyett, hogy realizálnám, hogy ez az automatikus ellenőrzés és definiálás nem valódi, csak az elmémben történik, gondolatok, emlékek, félelmek, vágyak alapján, nem több pusztán, mint stimuláció.

Példa:
"5 óránál kevesebbet fogok aludni, tehát holnap álmos leszek."
"Valójában összesen kb 4 órát aludtam, az nagyon kevés, biztos, hogy fáradt leszek délutánra."

Ez csak egy tipikus példa, erre jönnek gondolatok automatikusan.

Pedig a fáradtság nem a gondolatokból kéne eredjen, hanem fizikai, szellemi kimerültségből, persze az sem mindig - például ha jól érzem magam, általában nem jön fel a fásultság, fáradtság, míg ha fáj valami, vagy várakozással, feszültséggel teli, akkor az jobban fáraszt. Pontosabban akkor inkább megengedem magamnak, hogy ezek alapján úgy definiáljam magam, hogy elfáradok, azaz több olyan gondolat jön, hogy fáradt vagyok és ezekre reagálván ezt is tapasztalom.

Nos, ezek nem szükségesek, valójában a gondolatok sem szükségesek, főleg folyton azt megjegyezni, hogy "fáradt leszek ám!"  - ez szinte olyan, mintha azt mondanám magamnak, "én megmondtam, fáradt leszel és kész" és akkor elfogadom.
Mintha azt nézném a fejemben, hogy jön a gondolat, aztán azt kiabálja a fejemben, hogy "fáradt vagyok", én meg bambán nézem, s aztán erre úgy reagálok, hogy "ah, basszus, tényleg, most valójában fáradt vagyok, hiszen a gondolatom is megmondta".

Persze vannak helyzetek, mikor ezeket a fáradtság elmebárgyúságokat figyelmen kívül hagyom, például ha veszély van, vagy teszemazt, egy olyan nő van velem, akinek imponálok, vagy fontos valamit csinálni és még akár az is lehet, hogy mérlegelvén arra jutok, hogy ha most nem győzöm le a fáradtságom és nem csinálom azt, amit kell, akkor csak magammal szúrok ki, például iskolai házi feladat vagy megetetni az állatokat, megitatni a növényeket, akár gyereket, stb és akkor ezzel mintegy ráveszem magam a cselekvésre és amikor megteszem belátom, hogy a fáradtság csak szemléletmód, percepció.

Például amikor kisgyerekkel kell játszani este, mesét olvasni - persze van fáradtság, amikor már azt sem tudom mit olvasok, de van úgy, hogy közben elfelejtem, hogy fáradtnak definiáltam - vagy próbáltam definiálni magam és akkor valójában csak kifejezem magam, ÉLEK, legyőzöm a fáradtságot.

Van egy interjú azzal kapcsolatban, hogy mi is a feladás, amikor valamit csinálok, s feladom, nem csinálom.
Abban azt mondja, hogy jön a kifogás, a magyarázkodás, de hiába minden, aki vagyok, azt meg kell csinálni, ki kell fejezni, ha most feladom, később ugyanezt úgyis meg kell csinálnom, plusz ott lesz az is, hogy egyszer elfogadtam magamat feladni s azon is túl kell tennem magam.

Ez igaz arra, amikor többször, sokszor megteszek valamit, amit nem kéne, vagy amikor sokszor megtehetnék valamit, amit meg kéne és látom és nem teszem és minden egyes alkalommal egyre durvább a dolog, de mégsem teszem. Ekkor már nem biztos, hogy csak a dologgal állok szemben, amit meg kell tenni, hanem azzal is, amennyiszer feladtam csinálni, mert szokássá vált, lényemmé vált, személyiségemmé vált, azzá fáltam, elfogadom magam úgy, hogy feladom magam(nem postán).

Megadom magam a kifogásnak, a fáradtságnak, a félelemnek, a kényelmetlenségnek és abban a pillanatban valójában aki valójában vagyok, pontosabban, aki lehetnék megszűnik és ez a feladás, lemondás, megadom magam vagyok.

Nos, a fáradtság is sokszor ilyen, gyakran a fáradtság egy kifogásokból, félelmekből, tudatalatti elménkből szőtt fal, melyet egyes alkalmak elfogadásával építettem fel és azért van ellenállásom, mert valójában önmagam már elfogadott természete áll ellen annak, aki lehetnék, ha egyszerűen csak csinálnám, amit akarok.

Ma például volt ez, hogy kb négy órát aludtam és egy órát utaztam a városban, másfél órát vezettem, újabb óra utazás a városban, ebéd, több óra folyamatos munka és közben nem jött fel, hogy fáradt vagyok, pedig reggel majdnem feljött ez.

Ekkor megálltam és felismertem a programot: folyamatos ellenőrzés, a helyzetem, amiben vagyok, ahogyan vagyok és definíciók vannak, szabályok vannak és ezek folyamatosan futnak, anélkül, hogy ezt tudatosítanám. Vagyis, ha akarom, tudatosíthatom, de általában más dolgokkal vagyok elfoglalva.

Ma tudatosítván az utcán megállván megfigyeltem, hogy megpróbáltam fáradtnak és álmosnak definiálni magam, meg determinálni későbbre, hogy fáradt leszek, mert keveset aludtam és mielőtt reagáltam volna rá, abbahagytam, jelen maradtam, lélegeztem, megbocsátottam, hogy ezt megengedtem és gyorsan a telefonommal felvettem, hogy mit is realizáltam, hogy megmaradjon.

És ez tipikusan olyan, hogy mindig is tudtam, hogy ez van, tehát, hogy ingereket, élményeket definiálok, már létező szabályok alapján cimkézek és azokat újra szabályok alapján címkézek és aztán azokra reagálok, pozitív, negatív energiával, melyek úgymond determinálják tudatosságom, holott ez nem valódi tudatosság, ez csak afféle stimulációs, szimulációs percepció.

Vagy például: Megnézek egy lányt az utcán, arcára nézve automatikusan definiálódik, hogy "széparcú" vagy "semleges" vagy "csúnya", egy autóról, hogy "semmi különös", "vagány", "ócska szar".
És mondhatom, hogy nem, de attól, hogy nem vagyok tudatában, még ez történik, hozzáállásom létrejön s amíg nem vizsgálom meg, nem lassulok le belül annyira, hogy megértsem, mit és miért automatizáltam és valójában hogyan, ez vagyok.

Régen teljesen kényelmes volt napi négy óra alvással beérnem, mostanában, hogy a szemem fáradtabb az irodai légkonditól, többet szoktam adni neki, hogy pihenjen, és ezt most nem adván meg, újra előjött a fáradtság definíció - majdnem, de most nem dőltem be neki.

És főleg olyanok nyilvánvalóan illúziók, amikben "én x.y.z vagyok/leszek" található.
Pár példa, csak úgy hasraütésre:

Én fáradt vagyok, én beteg leszek, én ideges leszek, én kanos vagyok, türelmetlen leszek" stb.
Ha valaki megkér arra, hogy magyarázzak el valamit, de nem érti és újra megkér rá, türelmetlen leszek.
Ha valaki azt mondja rám, hogy bunkó, ideges leszek.
Ha egy számomra vonzó nő mondja, hogy jó lenne meztelenül egymáshoz dörgölőzni, kanos leszek.
Ha egy hajléktalan arcombatüsszent, azt gondolom biztos beteg leszek.
Ha 5 óránál kevesebbet alszom, azt gondolom, fáradt leszek.

Erről már igen-igen sokat írtam - jön a gondolat, azonosítom magam a gondolattal, reagálok a gondolatra, mint önmagam és aztán a reakcióval is azonosítom magam és BAM - azzá válok.

Nem számít, hogy ez a pillanat egész jó, egész jelen vagyok, ha jön a gondolat, az az isteni jel, az van, az lesz, nincs mese.

Valójában ez szánalmas, de ennyi nem elég, meg kell vizsgálni, honnan ered ilyen gondolat.

Hamar kiderül ez az isteni sugallat, aminek így bedőlünk egy régebbi önmagunk újra- és újrafelidézése, anélkül, hogy akkor és aképpen realizálnánk, hogy ez nem a valóság, főként, mert a gondolatra reagálván elfogaltak vagyunk, a reakcióval is azonosulván megkérdőjelezhetetlen a gondolat és arra való reagálás én vagyok, hiszen én tapasztalom s ez a tapasztalat éppen most intenzívebb, mint a tények a fizikai valóságban.

Persze ennél összetettebb a dolog, általában mindenkinek képesnek kell lennie úgy elszállni a gondolataitól, hogy azért még képes legyen elérni és megszerezni, érvényesülni és irányítania magát ebben a fizikai világban, a társadalomban, de az a tény, hogy gondolataink vannak, az embert nem önmaga a természettől való felsőbbrendűségének álfényébe kéne lódítsa, hanem józan paraszti ész alapú megkérdőjelezésbe, hogy vajon nem ez az oka-e annak, hogy azért pusztul a bolygó élővilága, az emberiség fele nyomorban él, saját fajtársainkat írtjuk, mert minden egyes ember elkülönült ebben a virtuális elmében a fejében és onnan nézve egyáltalán nem képes a valódi együttérzésre, csak annak önérdekű, stimulatív szimulálására?

Értem én ezen, ha annyira mesteri az a sok bölcs tag, akinek könyveit szentségesnek tartunk, esetleg megfontolni, mire utalnak az elmével kapcsolatban, a felebarátunk valódi szeretetével kapcsolatban?

Minden ugyanoda vezet vissza - akarunk-e és képesek vagyunk-e abszolút módon őszinték lenni saját magunkhoz, például annyira, hogy a saját gondolatainkból teremtett kifogások és ellenállások falán túl lássunk nem pusztán saját életünk hatékonysága, hanem esetlegesen mások támogatása szempontjából.

Ezért támogató megbocsátani magamnak, nem várni másra, én teszem meg amit itt és most látok, hogy én kompromittálom magam vele - megbocsátom, hogy idáig nem álltam ki magamért, elhatározom, hogy mostantól megváltozom és azt is belátom, hogyan is teszem meg.

Amikor és ahogyan jön a gondolat, hogy "ha négy vagy öt órát aludtam, akkor fáradt és álmos leszek", akkro arra nem reagálok, lélegzem, jelen maradok és belátom, ez nem segít, főleg mert ha fáradt leszek, akkor úgyis fáradt leszek, ha nem, akkor meg nem, de ezt felesleges előredefiniálni, determinálni.

Amikor és ahogyan azt tudatosítom, hogy keveset aludtam, vagyis úgy definiálom, hogy keveset aludtam, tudatára ébredek, hogy idáig hajlamos voltam azt gondolni, hogy "ha ennyit aludtam, ennyire leszek fáradt-kipihent" és ezt megvizsgálván arra jutottam, hogy ez egy polaritás, ahol pozitív-negatív értékek vannak, attól függően, hogy mit definiáltam szabálynak.

Amikor és ahogyan realizálom, hogy álmos vagyok, jelen maradok, lélegzetemre, tetteimre fókuszálok, itt a testem és környezetem az, amivel foglalkozom, belül csendben megelőzöm a gondolkodást, ha jön az inger, hogy befele némán suttogó megjegyzések törjenek fel az elmémben, a lélegzetem figyelem, azt nem irányítom, fizikailag érzem a levegőt, a testem, azt, amit csinálok, amit csinálnom kell, amit eldöntök csinálni és realizálom, hogy az állandó gondolatokkal való megjegyzés, ítélkezés egyfajta elfojtás, ahelyett, hogy kifejezném magam a világba, Földön, ITT, a virtuális elmémben próbálok meg élni, nem realizálván, hogy az csak stimuláció, szimuláció, hogy pozitív, negatív energetikai élményeket váltsak ki reagálván bizonyos gondolatokra, szavakra, emlékekre, vágyakra, félelmekre.

Amikor és ahogyan realizálom, hogy aggódás, félelem van gondolataim mögött, vagy akár előtte, elengedem a félelmem és mérlegelem, valódi veszély van-e, s ha igen, akkor beavatkozom, megelőzöm annak bekövetkeztét, ha nem, akkor bízok magamban és belátom, hogy gondolatokkal stimulálván magam pusztán a félelmem folytom el és erősítem magamban, tehát abbahagyom.

Amikor és ahogyan realizálom, hogy nem tudom aggódásom, félelmem leállítani, megvizsgálom annak eredetét, okát, szavakba foglalom és arra nem reagálván egyből a probléma megoldására összpontosítok, az irányában cselekszem direkt módon, bízván magamban, lélegezvén, ITT cselekszem.

Amikor és ahogyan azt látom, nem bízok magamban, vagy kétségek merülnek fel bennem, megvizsgálom mik azok és szavakba öntöm - ha ezek a szavakba öntöm momentumok elárasztanának és azokra reagálván újabb és újabb gondolatminták özönlenék el az elmém, lelassulok, abbahagyom és belátom, írásra van szükségem, amelyet akkor megteszek, amennyiben épp nem tudom, elhatározom és betervezem mikor és aztán meg is teszem.

Amikor és ahogyan van időm, mert teremtettem rá vagy éppen adódik, hogy írjak arról, amit szavakba öntök, hogy lássam mi a kapcsolat a szavak között, amikre automatikusan reagálok, ami elvisz, amire negatív - vagy pozitív! reakciók által elvesztem jelenlétem, akkor azt leírván felfedezem hogyan is működik, működök, a dinamizmust megértvén specifikusan meglátom pontosan mit kell megbocsássak, hogy idáig ugyan elfogadtam és megengedtem, de mostantól tudatosítom, hogy megváltozok ebben és hogyan.
---------
Ez brutálisnak tűnhet elsőre, agymenés, rengeteg fáradtság, idő, energia, de meglepő módon nagyon hatékony. Amíg írok, lelassulok, őszintén látom a szavakat, azok kapcsolatát, s azok mentén felfedezem már mit fogadtam el és engedtem meg magamban és nem szállnak el, mint a gondolatok és felfedezhetem benne a hibáztatást, kifogásolást, rávetítést, nem józan ész alapján történt következtetéseket, automatizmusokat és ahogyan egyszer Gurdjieff mondta, hogy az ember egy gép, de amint megérti, hogyan működik ez a gép, megkapja a lehetőséget, hogy megváltoztathassa.

Ezért az önismeret nem pusztán frázis, hanem művészet, s minél jobban megismerem hogy ma ki vagyok és hogyan is lettem az, meglátom azt, hogy hogyan változtathatom meg magam, főleg akkor és abban, amiben ezáltal belátom, hogy nem őszinte magamhoz, korlátolt, félelem alapú vagy másokat nem figyelembe vévő. És ekkor már kicsit könnyebb megváltozni, mert tisztábban látom, mit és miért teszek, mik a következményei. És következmények mindig kihatnak környezetünkre, világunkra, másokra, a jövőre. És ez már felelősség.


Eztán már nyilvávaló, hogy elhatározom, hogy megváltozom, és le is írom, pontosan  miben, miért és hogyan változom meg. És a kulcs itt is őszinteség. Például a fáradtsággal nem próbálom szédíteni magam azzal, hogy "akkor ezek szerint napi egy óra alvás is elég, s ha jön a fáradtság reakció, akkor megbocsátom" - ez önáltatás, mely aztán úgyis kiderül. Hatékonyság, szorgalom, akaraterő és gyakorlatiasság javasolt, főleg önmagam korlátainak meghaladásában.


Elhatározom, hogy a fáradtságot, álmosságot nem definiálom az alapján, hogy hány órát aludtam, hanem a fizikai tapasztalásban, s jelen maradok, nem engedek a kísértésnek, hogy gondolatokkal és "ha van, akkor én vagyok/leszek" típusú ön-definíciókkal stimuláljam magam reagálni, s a reakció tapasztalásában időzvén azt definiálni önmagamnak.

Elhatározom, hogy ha nem tudom megelőzni egy aggódás, félelem, ellenállás minta feljövését az elmémben, s arra való reakció teljes meghaladását, akkor leírom hogy ez micsoda és megértem pontosan mi és miért történik és megbocsátom, tudatosítom, elhatározom, hogy meghaladom.

Elhatározom, hogy ha észreveszem, hogy fókuszom, fegyelmem, jelenlétem enyhül, akkor mérlegelem, lehetőségem van-e pihenni, relaxálni, s ha igen, akkor megteszem, vagy ha nem, akkor megnézem mit tehetek és lélegzem és eldöntöm, hogy itt vagyok és kifejezem magam és megteszem, amit eldöntöttem és bízok magamban, hogy annyit és azt döntsek el megtenni, amire képes vagyok, s ha nem tudom mire vagyok képes, józan észre hallgatván kipróbálom magam, s ha valami egyből nem megy, nem ítélem, nem definiálom magam, hanem bízok magamban.

Mára ennyit az álmosságról, felelősségről, elhatározásról.

[JTL 162] Probléma - reakció - megoldás - kell az a reakció?

Tovább pontosítom a probléma - megoldás hozzáállást.

Általában az emberek úgy vannak kondícionálva, hogy:

probléma         -    reakció        -    probléma    -         reakció     - megoldás

Ellenben van amikor nemcsak, hogy nem célszerű, de egyenesen kellemetlen következményekkel járhat a reakció.
Reakción itt a belső reakciót értem, egy-több gondolat, érzés, hangulat, kedv, érzelmi hullám.

Ezért hasznosabb egy olyan hozzáállás, hogy
    probléma---->megoldás

• Megbocsátom magamnak, hogy amikor valami probélmát látok, reagálok, gondolok, érzek, kedvem támad, ahelyett, hogy egyből látnám a problémát és egyből a megoldásra fókuszálnék.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedetem magamnak, hogy ne legyek teljesen jelen, mikor valami felmerül, amit meg kell oldani, meg kell tenni, mert eleve az előző percepcióból reagálván el vagyok foglalva.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, hogy amikor éppen egy belső reakcióval vagyok elfoglalva, azaz gondolkodom, érzelmeken lovagolok, hangulatok befolyásolnak, akkor nem vagyok teljesen és annyira jelen, hogy ha egy probélma jön, akkor egyből realizáljam, hogy mi is az a probléma és mi lenne rá a megoldás.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy elfojtsam magamba a probléma megítélése során kialakult konklúzióm, például aggódás és az egy belső érzelembe nyilvánuljon meg, ahelyett, hogy már azt a cselekedetet, hogy elfojtás eleve egy, a megoldás irányáva valódi cselekvéssel helyettesíteném.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ha megengedem, hogy elfojtsak dolgokat, mikor problémákkal szembesülök, akkor egy belső reakciót engedek meg, ami nem a megoldás, hanem egyfajta energiaállapot, ami stimulál, kivált dolgokat bennem és azokkal vagyok elfoglalva, ami alatt továbbra is elfogadom azt, amit elfojtok, azt is, ami kiváltja, és azt a tényt, hogy ez nem változtat semmin a problémával kapcsolatban.
• Megbocsátom magamnak, hogy olyan képzetem legyen, hogy egyfajta belső reakcióra, gondolatból, érzésből, érzelemből kialakult energiaállapotra legyen szükségem ahhoz, hogy cselekedjek, hogy a problémával szembenézzek és meg is szűntessem azt, mert direktben, önmagam, itt, belső reakciók és azok energiája nélkül úgy definiáltam, érzem magam, hogy nem teszek semmit, nem tudok tenni vagy nem indulok be tenni, ezáltal is kiszolgátatottan létezvén az energia irányába, önmagamtól való elkülönülésem erősítvén.

Definiálható egyfajta polaritásba rendezve is a reakció -
érzés, mint pozitív(vonzalom, jókedv, esetleg szerelem:)
érzelem, mint negatív(harag, féltékenység, esetleg szerelem:)

A gondolatoknak is van pozitív, semleges, negatív töltete, de azok nem olyan erősek, mintha csak csepegtetnénk az energiát ellentétben az érzési, érzelmi hullámokkal, amik akár teljesen elöntik tudatunkat és akkor szinte teljesen magukkal ragadnak.

Azért is érdekes ezeket fejtegetni, mert a szavak minden embernek mást jelenthetnek s bár van egy közös tudat, mindenki attól érzi valódibb személyiségnek magát, hogy látszólag egyedi nézőpontja van a dolgokról, önmagáról, mégis azáltal érzi másokkal a kapcsolatot, ha azért van metszete eme nézőponthalmazoknak...

Persze van is ebben valami, hiszen ha más nem, fizikailag, ahonnan két szeme néz, az valóban egyedi nézőpont szó szerint...

Viszont a szavakból kapcsolatok, kapcsolatok között érzések, érzelmek, energiák, emlékek, képek, gondolatok épülnek fel az elménkben és amit fontos szem előtt tartani, az elménknek/tudatunknak a fizikai testünkkel való kapcsolata.

Jóságos teremtőnk olyan hangulatban volt, hogy a tudatban látta jónak egyfajta végtelen szimulálását, miközben az elménk egy olyan mechanizmus alapján működik, amelyben szintén létezik idő, de a fizikaival nem szinkronban.

A fizikai testünk ideje legegyszerűbben lélegzettel úgymond mérhető - belégzés, szünet, kilégzés, szünet - ez egyenlően mindig egyfajta egységesség.

Az elménkben az idő energiában mérhető - pozitív, semleges, negatív. Amiért írok erről s persze nyilvánvalóan megkérdőjelezhetőnek tűnik ez az egész, pusztán morfondírozás, ám ha az elmével/tudattal rá tudunk állni a fizikai testünk ritmusára, azaz a lélegzésre, akkor a kettő összehangolható, akár annyira, hogy ez a belső, reaktív elme lelassul és akár meg is állhat.

Ez egy érdekes pillanat, keleti arcok szerint ez misztikus, megvilágosodott, mélységes, én csak úgy hívom: csendes.

Az általában belső gondolati, érzési, érzelmi ritmusok eltérése a fizikai testével egyfajta súrlódást, harmónia hiányát produkálnak, ami szintén megfigyelhető és megérthető, ha képesek vagyunk tudatosan, saját magunk lelassulni a belső reakciókkal és belül, úgymond békében, csendben, mégis jelen, tudatosan, nem ítélve, nem definiálva, reagálva, pusztán létezni.

Ezt szokták meditációnak nevezni, szerintem az félrevezető, főleg, hogy pont a nem definiálás aktív, tudatos megélése, ha nem vagyunk őszinték önmagunkkal, könnyen definiálódhat pont azok a már automatizált mechanizmusok által, amiként ma létezünk, ezért sokak számára a zen, pusztán üldögélés egy jó ötletnek tűnik. A veszély ebben az, hogy nem megszűnik a belső, virtuális reakció-tér, hanem szélesedik, melyben egyfajta egyensúly alakul ki, melyben béke, nyugalom tapasztalható, miközben azt nem látjuk be, hogy a reakciókat belül nem kiegyensúlyozni kell, hanem megérteni hogyan keletkeztek, mit kell fizikailag tenni, hogy megelőzzük azok újbóli létrejöttét.

Tehát, probélma - reakció - megoldás.

Probléma mondjuk, látom a szomszéd feleségét az ablakból félmeztelenül - önmagában ez nem probélma, sőt...hmm...de aztán jön egy gondolat belül, hogy "hmm de jó kis formája van ennek a Lenkének", amire aztán jön egy másik gondolat, hogy "Hmm, de jó lenne esetleg megfogni, sőt...", amit aztán egy olyan gondolat követ, hogy "Viszont a szomszéd, a férje valószínű nem örülne, ha velem kokettálna", "Lehet, hogy betörné az orrom, végülis lehet én is ezt tenném ha fordítva lenne", "Sőt, az én feleségem(tegyük fel van) sem értékelné, úgyhogy ez felejtős", "ráadásul könnyen lehet ebből konfliktus, mi lenne a gyerekekkel stb", "úgyhogy csinálom tovább a 'dolgom'". "De azért, őszintén magamhoz, dögös kis nőci ez!". (ezt most találtam ki)

És szintén nem az a probléma, ahogy feljönnek dolgok, teszem azt ha abban egyeztem meg a párommal, hogy csak egymással csinálunk szexuálisat, akkor amikor ezt megszegem, akár gondolatban, akár tettben - valójában a megállapodást a párommal - kifele vetített önmagammal talán szegem meg - ez a másikat tán azért zavarhatja, mert így a bizadalma csökkenhet felém, hiszen nem azt teszem, amit mondok, ezért ez alapján végülis akármi velem kapcsolatos állításra, eldöntésre igaz lehet, hogy megkérdőjelezhető, a bizalom megrezdül. S látszólag a gondolat ártalmatlan, hisz a másik nem tud róla, de magamban, magamnak én tudok róla, s ekkor ha csak is kicsiben, de ugyanaz van, ami akár előkészítheti a terepet egy valódi megtörténésre...

Itt a probléma nem az, hogy láttam a nőt, nem is az, hogy tetszett, amit láttam, hanem az, hogy belső reakciók jöttek, sőt nem is olyan nagy probléma, mert egész konstruktívan használtam a virtuális elmém arra, hogy belássam mik azok a következmények, amiket nem szeretnék a bőrömön(és másokén) tapasztalni.

Ami viszont nem biztos, hogy nyilvánvaló, hogy minden egyes gondolat - egytől egyig, ami bennünk valaha átfolyik - ha egyszer elfogadtuk, egész valószínű, hogy legközelebb is el fogjuk fogadni, hasonló vagy más körülmények között.

Hiszen, ha képesek lennénk belső csendből megfigyelni ezek létrejöttét, látható lenne, hogy eleve vannak bennem olyan régebbről jövő gondolatok, impulzusok, melyek szinte "megágyaztak" ezeknek a gondolatoknak, érzéseknek.

Kondícionálás ez, egyszerűbben: programozás.
A primitívebb emberi korlátoltságú elmeállapotokon ez könnyen megfigyelhető, például a fajgyűlölet, a homofóbia - egyszer kialakult ez a tévképzetük, akkor a reakciójuk a kiváltó tapasztalatra csak fokozódik, kérdőjel nélkül.

Ugyanez mondjuk a féltékenység - ha volt valami, ami miatt egyszer elfogadtam a félelmet, hogy a párom mással olyat csinál, ami valamiért bennem rosszat vált ki(főleg, mert ÉN kimaradok belőle) és ezért nem akarom ezt, függetlenül attól, hogy neki jó-e vagy sem - nem akarom, hogy azt csinálja, tapasztalja, mert nekem rossz - szinte feltétel nélkül. Ennek persze intenzívebb szokáshoz kötött fajtája a szexuális birtokviszony - "az én párom csak velem, engem" - különben félek és ezt a félelmet leplezvén jogot formálok dühre, haragra, akár a "szeretet" nevében, ön-érdekem tobzódásában a végletekig fokozván a belső reakcióim energia gyűlik fel bennem.

Itt már nyilvánvalóvá válhat az elme-tudat és fizikai test kapcsolata, de ezekben a felfokozott reaktív pillanatokban általában már nem vagyun képesek önmagunkat igazán látni, a pozitív-negatív reakció tapasztalása általában teljesen beszippant, elvakít, még a fizikai tények felfogását is ellehetetleníti.

Egyfajta öngerjesztő folyamat, melyben valójában csak az egyszerű matematikai képlet alapján történnek a dolgok: 1+1=2.

Egy belső reakció megismétlése már kétszer olyan erős, ha hússzor gondolok valamit, az hússzoros erejűvé válik.

Persze személyes konfiguráció, kit milyen gondolatok, pozitív érzések, negatív érzelmek, akár semleges ítéletek is  - milyen tettekre sugallnak.

Elfojthatom évekig a félelmem, haragom - de az valójában a testben tárolódik, a sejtekben s a túl sok energia, főleg, ami a félelem alapú, nyilvánvalóan nem túl egészséges: stressz, aggódás, idegi kimerültség - valójában ez kicsit olyan, mint amikor az ember konkrét halálfélelemben létezik és ez a rettegés átitatja lassan de biztosan egész lényegiségünk.

A kulcsszó itt is a felhalmozódás - percek, órák, napok évek.

Mondhatnánk, vannak módszerek kiadni a gőzt, megbékélni, lenyugodni, akár szexuálisan, akár alvással, alkohollal, gyógyszerrel, droggal, erdőben alvással, akármi, de valójában ilyenkor a már elfogadott automatikus reakciókat nem változtatjuk meg, talán nem is vagyunk tudatában, hanem szintén automatizálunk egy igényt az elme-energiák kiegyensúlyozására, feszültségmentesítésére.

A reaktív elme, főleg ha úgymond automatikus, igencsak bajt okozhat - például autót vezetünk, éppen 100-al megyünk a négysávoson, míg a párom közli, hogy mással aludt és hátul ülnek a gyerekek és én elvesztem a fejem, felborulunk és esetleg mind meghalunk. Persze szélsőséges, de vannak helyzetek, amikor felelős munkánk van, éppen veszélyes dolgot csinálunk, amikor elfogadhatatlan, hogy egy pillanatra is a jelen, fizikai valóságban ne legyünk teljesen képben.

Az elme-tudat konstruktív, vizualizációs, imaginációs használata, mikor eldöntöm, hogy most elképzelek valamit, amikor megtehetem és azért, hogy megértsek valamit(mondjuk, hogy előre belátni lehetséges következményeket) ettől még lehet hasznos!

Szintúgy az első példával élve, mikor egy a nem-páromra úgy reagálok, hogy "hmm, fizikai kontaktus jó lenne", akkor szintén eldönthetem, felelősen, mi lenne a legjobb számomra, az ezt érintő résztvevők számára.
Esetleg felmerülhet egy felderítés, hogy amit most érzek, vajon elfogadom-e - vajon azért vonzódom valaki irányába, mert nem élem ezt az aspektusom meg a párommal és akkor ismét kérdőjelek jöhetnek. Fontos, hogy ezek ne automatikusan, hanem én, tudatosan "irányítsam-vezessem" magam ezeken át, mert ami automatikus reakció, az gyakran nem a legjobb, nemcsak számomra, hanem mások számára is.
Erre hasznos az írás - kiírom, pro, kontra, megnézem mi csak vélemény, önérdek, mi az, ami valóban érték ebben és eldöntöm mit teszek.

Vagy, akár, ha merem, vagy lehetőségem van, megosztom párommal, hogy "hmm a szomszéd nője mindig zöldebb" vagy akár ha valami erotomán radikalizmust akarok, megkérdezem a szomszéd párt erről, de mindenképpen következmények lesznek.

Az elfojtás sem hasznos, hogy "áh nem történt semmi, úgy csinálok, mintha nem láttam volna, mintha nem definiáltam volna pozitívan" - ám ez is felhalmozódik - hiába élem ki a párommal, a hozzáállást nem változtattam, nem is vagyok teljesen tudatában, ezért újra előjöhet esetleg, immár erősebben, amiből akár egyfajta "sóvárgás" is kialakulhat, abból meg, ha betelik egy pohár belül, kifakadhat, kiszakadhat olyan tett, ami aztán nem lett mérlegelve...

Extrém példa, de ha meghallgatunk interjúkat nőket-gyerekeket erőszakolókkal, akkor MINDIG elmondják, hogy jöttek a gondolatok, amik lassan de biztosan megszállták az agyukat és olyan tettekre vették rá őket, amik nyilvánvalóan nem jóságosak, de ha felgyűlt az erő, akkor az a jogosultság, amit a gondolataink fele csepegtettünk be az elfojtott vágyról, szándékról felhalmozódva tettekbe, erőszakba végződhet.

Ugyanez a félelemmel, sőt valójában, ha tényleg őszinte vagyok magamhoz, minden belső reakció egyfajta félelemből eredő - mert nem fejezem ki a valóságban, mert nem vagyok képes azonnal dönteni, cselekedni, felelősséget vállalni, hanem virtualizálok, belül szimulálok, ezáltal aztán az elmémben stimulálok s mindez energia.
Ez érzések, érzelmek, elfojtás, depresszió, kiélés, aggresszió formájában, akkor már a fizikai test szinte automatikus cselekvéseként nyilvánulhat meg önmagunk vagy mások irányába.

Ennyi bevezetőnek a probléma-reakció-megoldásból a probléma-megoldássá változtatásához elég is.

Ha megfigyeljük az úgymond sikeres embereket, mind üzlet, mind egyéb szakmai életben, ott is nagyon megfigyelhető ez a modell.
Probléma-megoldás, következő probléma-megoldás, így a hatékonyság nagyon megugrik.

A reakció teljesen felesleges, az csak idő - holott ha tisztán látom a problémát, nyilvánvaló, hogy a reakció nem hasznos, csak akkor "kell", ha nem vagyok jelen, hiszen ha jelen lennék, azonnal és direktben látnám, tapasztalnám a problémát és annak lehetséges megoldását és ezért egyből a megoldást alkalmazom.

Teszemazt az előző példával, ha szomszéd nőt látok, amire izgulok és van mondjuk egy párom, akivel megegyeztünk, hogy csak egymással szexelünk, akkor vele foglalkozom, vagy megkérem, vetkőzzön, akár ugyanúgy az ablakban vagy megbocsátom, hogy stimulációt, izgalmat, reakciót találok egy olyan nőben, akivel (minden résztvevő számára) nem igazán hasznos eképpen foglalkozni, ráadásul belül képzelegve róla, az ő engedélye nélkül, egyfajta virtuális peep-show, amely szintén megkérdőjelezhető. Vagyis képzeljük el ha más, olyasmi képzeli ezt el velünk/rólunk, akivel mi nem igazán szeretnénk? Mondjuk egy tata(szélsőséges, de nem teljesen lehetetlen...)

Szóval azt tegyük mások felé, amit akár magunknak is szeretnénk...