Pár korrekció:1. Tudatalatti félelem az ismeretlentől, nem definiáltságban maradástól.
2. írásaim gyakrabbani, tömörítettebb, rövidebb formájára átállása.
1.)
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak azt képzelni, hinni, arra hagyatkozni, hogy ha valamit nem tudok előre, nem ismerek, akkor az hibához, bukáshoz, bizonytalansághoz, fájdalomhoz, vesztéshez, szégyenhez vezet, mert nincs egy séma, ami alapján elképzelhessem, mi van, mi lesz, hogyan csináljam, s anélkül meg előre féljek, mintha már megtörtént volna, hogy nem ment.
Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az ismeretlentől való tudatalatti félelem attól tudatalatti, hogy nem vagyok tudatában, hogy félek, amire személyiségszabályokra, automatizmusokra adtam engedélyt az elmémben, hogy működjenek, hogy megelőzzék az ezzel való szembesülést, realizálást, átélni direktbe ezt az ismeretlentől való félelmet úgy, hogy az elme mindig próbálja értelmezni, kitalálni, definiálni, kategorizálni a helyzeteket, állapotokat, eseményeket, amik alapján tud valami emléket, asszociációt, definíciót találni, amiből hozzáállást, kiindulópontot, automatizmust tud(és ezáltal én "tudok") produkálni.
Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a személyiségem alappillérei a félelemen, a bizonytalanságon alapulnak, még ha nem is vagyok tudatában, mert sosem ástam le annyira önmegbocsátással, őszinteséggel, valódi intimitással, kellő mélységű és időtartamú belső csendben létezéssel és önreflexióval, hanem pusztán az élményekre, a külsőre, a feltételekre és a polaritásokra, mint pozitív-negatív fókuszálván sosem realizáljam, hogy a felépített személyiségem csak egy maszk, amivel elrejtem magam és mások elől az alapvető létbizonytalanságom, félelmem, kétségem, mely valójában az egó, mint elkülönülési szemlélet az egységből, egyenlőségből.
Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ezt az egót magamban, mint mechanizmus, hozzáállást felfedezvén azt akartam, az volt a tervem, a kiindulópontom, hogy elpusztítsam, leküzdjem, meghaladjam, anélkül, hogy konkrétan szavakba öntöttem volna, mi is amitől konkrétan mikor félek, sőt, mi az, amitől félek, de nem vagyok tudatában és miért és mi lenne a megoldás erre és a gyakorlatban hogyan tudnám ezt megtenni.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy azt gondoljam, hogy az egó, mint a virtuális én az gonosz, önző, s agytágító drogokkal átélvén ezt intenzíven azt próbáljam elérni, hogy az egó szétrobbanjon, kilapuljon, szétolvadjon, megszűnjön, pusztán intenzitással, energiával, kémiai befolyás alatt történő tudatállapotváltozásokkal, anélkül, hogy rájöttem volna, hogy az egóm, mint szabály- és viselkedésgyűjtemény az pontosan azt tükrözi, aki én valójában lettem itt és most, tehát azt megkísérelni elpusztítani az önmagába harapó kígyó, azaz pont azáltal újra- és újrateremtem, mert eleve az ötlet, hogy ezt így és eképpen meg lehet haladni pusztán egy olyan félelem-alapú reakció, mely a nem elég mély ön-őszinteségen, ön-intimitáson alapul, s ugyanolyan természetű, mint az összes többi személyiség-viselkedésmintám, mely a polaritásra, az elkülönülésre, a félelemre alapul.
Megbocsátom magamnak, hogy nem vallottam be magamnak, hogy az ismeretlentől, a nem definiálttól való eredendő félelmem abból ered, hogy a kapcsolatom saját magammal az, hogy nem bízok magamban, mert azelőtt kialakult egy kapcsolat magammal, amely a kétséget, a félelmet vette alapul.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a megoldás az, ha direktbe szembenézek azokkal a mintákkal, viselkedésekkel, definíciókkal, szabályokkal, amik felépítik a személyiségem és lépésről lépésre tudatosítom miért és hogyan tettem és abbahagyjam - eldöntsem, hogy ez esetekben bízok magamban és átöleljem a helyzetet, az élményt, magam és egy új esélyt bocsássak magamnak arra, hogy bízzak magamban, anélkül, hogy a múltbéli sémát, definíciót, viselkedésmintát használnám.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem jutott eszembe, hogy megvizsgáljam az okát, a konkrét emlékeket, élményeket, az első benyomást, amely feljön, mikor a hibázástól, a kudarctól való félelem, önbizalomhiány feljön, hogy azokat megvizsgálva, megértve a gyakorlati meghaladáson tudjak dolgozni.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy valójában az ismeretlentől való félelem, önmagamtól való félelem, mert az ismeretlennel szembenézve nincs séma és ezáltal én, aki vagyok kell mozduljon, kifejeződjön.
Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy azért félek önmagamtól, mint ismeretlen, mert sosem vettem a fáradtságot, a kitartó munkát, a fegyelmezett szorgalmat, hogy megismerjem, valójában ki vagyok, itt, ebben a világban, mint élőlény, mint tudatosság, mint ember, mint felelősség, mint valóság.
Elhatározom, hogy a magamtól, az ismeretlentől való félelem megoldásaként feltárom, ki is vagyok, hogyan is lettem, aki vagyok és megértem, abban, akivé megnyilvánultam tettekben, mik azok, amik abból erednek, hogy félek az ismeretlentől, bizonytalantól, önmagamtól és lépésről lépésre, lélegzetről lélegzetre, napról napra meghaladom ezeket és megajándékozom magam az önismerettel, önbizalommal, önmegvalósítással.
2.)
Még mindig van egy tendencia, hogy csak nagy, egész témát átívelő írást közöljek, ezáltal a nem folytonosság, rendszeresség a jellemző az itteni dolgaimra, hanem időnként dobjak be óriási irományokat.
Ezáltal nem folytonos, kissé kiszámíthatatlan és ezt korrigálván, a javasolt blog írás mértéke(amit mások is egész kényelmesen vesznek átolvasni teszemazt) 1600 szó körül van(ha kép is van, kb 1200), ezért átállok erre egyfajta kísérletként.
Ezáltal egy gyakorlati lépést teszek az irányába, hogy tömörítsem írásaim, struktúráljam a témákat és felismerjem és alkalmazzam a folytonosságból eredő stabilitást is úgy, hogy közben azért amiért van ez a blog: realizáció, gyakorlati változás és meghaladás továbbra is hasznos legyen.
Eredetileg képeket is azért tűzögetek be itt-ott, hogy legyen egy kis változatosság, s mivel úgy is fotózok általában, az ötlet az volt, hogy a kellemest a hasznossal összekötvén megélem mindkettőt egyszerre.
Nézzük, honnan is ered ez a "hosszú és sok írás kell a helyes blogíráshoz", ezáltal úgy definiálva magam, kifejezésem, hogy ezt automatizálva ne is legyek tudatában.
Intenzitás: a sok, hosszú az erősebb, azt képzelvén, hogy energia, mennyiség és egyfajta "erő" kell ahhoz, hogy egy másik erővel szembeszálljon, azt "ledominálja".
Ez személyiségem egy olyan része, amely abból ered, hogy önbizalomhiányból, beletörődésből, kiindulópontom félreértéséből eredendően azt képzeltem, hogy aki vagyok itt és most, az egy energia-entitás és ezt módosítani, megváltoztatni energia-felhalmozás, intenzitás szükséges, tehát például csak akkor változni meg valamiben, ha már nagyon zavaró, ahelyett, hogy amint látnám, hogy valami nem hasznos a viselkedésemben (magam és mások számára egyaránt mérlegelve), akkor azonnal cselekednék, megváltoztatnám magam, pusztán döntéssel, akarattal, direkten, itt és most.
Ezért volt kissé csapda a sok agyturbózó drog, a pszichedelikumokkal történő "erőltetett lájtolás", mert az mind energia volt, intenzitás, mely közben elfogadtam a már létező energia-dinamizmusom, mint "szent tehén", ahelyett, hogy azzal eggyé és egyenlővé válva, megbocsátván az attól való elkülönülésem percepcióját direktbe képes legyek változtatni, megállítani - nos, nem, az kellett, hogy felépítsek egy másik energiát, ami intenzívebb és képes szembeszállni, ledönteni, miközben nem realizálván, hogy ez kissé skizofrénia, s önmagam ellen harcolván valójában sosem nyertem.
A változáshoz nem kell intenzitás, erő, pusztán öszinteség, felismerés, döntés, elhatározás, akarat és tett.
Sőt, azáltal, hogy energiákat, intenzitásokat halmozok fel bizonyos belső reakciókkal s azok ismétlésével(adott gondolatok vissza-visszatérnek, érzelmi minták folytonos ciklusai - pozitív vagy negatív végülis mindegy), csak beismerem, beletörődök, elfogadom, hogy aki vagyok, nem én, direkt, itt vagyok magam irányítván, hanem egy elmére bízva, energiáktól függve létezzek, sőt VÁLTOZZAK is, ami kissé megnehezíti a dolgokat.
Nem kell ilyen - az energia, a gondolatok, a reakciók, az érzelmek is mindig azt mutatják meg, hogy valójában nem bízok magamban, hogy ki vagyok én és mit akarok csinálni itt és most, hanem rendszerek, támpontok, kategóriák, sémák, személyiségek kellenek, hogy segítsenek ebben, mert éppen nem vagyok teljesen ITT, hogy lássam éppen ki és mi vagyok, mit akarok és mi van és a belső csend hiányában nem tudom befogadni az összes tényezőt, ami alapján bízzak magamban annyira, hogy kétségtől mentesen, mindazzal, ami itt van egységben és egyenlőségben kifejezzem magam, mint szó vagy tett.
No comments:
Post a Comment