[JTL 168] Ismeretlennel szembenézni önbizalomban

Pár korrekció:

1. Tudatalatti félelem az ismeretlentől, nem definiáltságban maradástól.

2. írásaim gyakrabbani, tömörítettebb, rövidebb formájára átállása.

1.)
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak azt képzelni, hinni, arra hagyatkozni, hogy ha valamit nem tudok előre, nem ismerek, akkor az hibához, bukáshoz, bizonytalansághoz, fájdalomhoz, vesztéshez, szégyenhez vezet, mert nincs egy séma, ami alapján elképzelhessem, mi van, mi lesz, hogyan csináljam, s anélkül meg előre féljek, mintha már megtörtént volna, hogy nem ment.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az ismeretlentől való tudatalatti félelem attól tudatalatti, hogy nem vagyok tudatában, hogy félek, amire személyiségszabályokra, automatizmusokra adtam engedélyt az elmémben, hogy működjenek, hogy megelőzzék az ezzel való szembesülést, realizálást, átélni direktbe ezt az ismeretlentől való félelmet úgy, hogy az elme mindig próbálja értelmezni, kitalálni, definiálni, kategorizálni a helyzeteket, állapotokat, eseményeket, amik alapján tud valami emléket, asszociációt, definíciót találni, amiből hozzáállást, kiindulópontot, automatizmust tud(és ezáltal én "tudok") produkálni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a személyiségem alappillérei a félelemen, a bizonytalanságon alapulnak, még ha nem is vagyok tudatában, mert sosem ástam le annyira önmegbocsátással, őszinteséggel, valódi intimitással, kellő mélységű és időtartamú belső csendben létezéssel és önreflexióval, hanem pusztán az élményekre, a külsőre, a feltételekre és a polaritásokra, mint pozitív-negatív fókuszálván sosem realizáljam, hogy a felépített személyiségem csak egy maszk, amivel elrejtem magam és mások elől az alapvető létbizonytalanságom, félelmem, kétségem, mely valójában az egó, mint elkülönülési szemlélet az egységből, egyenlőségből.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ezt az egót magamban, mint mechanizmus, hozzáállást felfedezvén azt akartam, az volt a tervem, a kiindulópontom, hogy elpusztítsam, leküzdjem, meghaladjam, anélkül, hogy konkrétan szavakba öntöttem volna, mi is amitől konkrétan mikor félek, sőt, mi az, amitől félek, de nem vagyok tudatában és miért és mi lenne a megoldás erre és a gyakorlatban hogyan tudnám ezt megtenni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy azt gondoljam, hogy az egó, mint a virtuális én az gonosz, önző, s agytágító drogokkal átélvén ezt intenzíven azt próbáljam elérni, hogy az egó szétrobbanjon, kilapuljon, szétolvadjon, megszűnjön, pusztán intenzitással, energiával, kémiai befolyás alatt történő tudatállapotváltozásokkal, anélkül, hogy rájöttem volna, hogy az egóm, mint szabály- és viselkedésgyűjtemény az pontosan azt tükrözi, aki én valójában lettem itt és most, tehát azt megkísérelni elpusztítani az önmagába harapó kígyó, azaz pont azáltal újra- és újrateremtem, mert eleve az ötlet, hogy ezt így és eképpen meg lehet haladni pusztán egy olyan félelem-alapú reakció, mely a nem elég mély ön-őszinteségen, ön-intimitáson alapul, s ugyanolyan természetű, mint az összes többi személyiség-viselkedésmintám, mely a polaritásra, az elkülönülésre, a félelemre alapul.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vallottam be magamnak, hogy az ismeretlentől, a nem definiálttól való eredendő félelmem abból ered, hogy a kapcsolatom saját magammal az, hogy nem bízok magamban, mert azelőtt kialakult egy kapcsolat magammal, amely a kétséget, a félelmet vette alapul.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a megoldás az, ha direktbe szembenézek azokkal a mintákkal, viselkedésekkel, definíciókkal, szabályokkal, amik felépítik a személyiségem és lépésről lépésre tudatosítom miért és hogyan tettem és abbahagyjam - eldöntsem, hogy ez esetekben bízok magamban és átöleljem a helyzetet, az élményt, magam és egy új esélyt bocsássak magamnak arra, hogy bízzak magamban, anélkül, hogy a múltbéli sémát, definíciót, viselkedésmintát használnám.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem jutott eszembe, hogy megvizsgáljam az okát, a konkrét emlékeket, élményeket, az első benyomást, amely feljön, mikor a hibázástól, a kudarctól való félelem, önbizalomhiány feljön, hogy azokat megvizsgálva, megértve a gyakorlati meghaladáson tudjak dolgozni.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy valójában az ismeretlentől való félelem, önmagamtól való félelem, mert az ismeretlennel szembenézve nincs séma és ezáltal én, aki vagyok kell mozduljon, kifejeződjön.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy azért félek önmagamtól, mint ismeretlen, mert sosem vettem a fáradtságot, a kitartó munkát, a fegyelmezett szorgalmat, hogy megismerjem, valójában ki vagyok, itt, ebben a világban, mint élőlény, mint tudatosság, mint ember, mint felelősség, mint valóság.

Elhatározom, hogy a magamtól, az ismeretlentől való félelem megoldásaként feltárom, ki is vagyok, hogyan is lettem, aki vagyok és megértem, abban, akivé megnyilvánultam tettekben, mik azok, amik abból erednek, hogy félek az ismeretlentől, bizonytalantól, önmagamtól és lépésről lépésre, lélegzetről lélegzetre, napról napra meghaladom ezeket és megajándékozom magam az önismerettel, önbizalommal, önmegvalósítással.

2.)
Még mindig van egy tendencia, hogy csak nagy, egész témát átívelő írást közöljek, ezáltal a nem folytonosság, rendszeresség a jellemző az itteni dolgaimra, hanem időnként dobjak be óriási irományokat.
Ezáltal nem folytonos, kissé kiszámíthatatlan és ezt korrigálván, a javasolt blog írás mértéke(amit mások is egész kényelmesen vesznek átolvasni teszemazt) 1600 szó körül van(ha kép is van, kb 1200), ezért átállok erre egyfajta kísérletként.

Ezáltal egy gyakorlati lépést teszek az irányába, hogy tömörítsem írásaim, struktúráljam a témákat és felismerjem és alkalmazzam a folytonosságból eredő stabilitást is úgy, hogy közben azért amiért van ez a blog: realizáció, gyakorlati változás és meghaladás továbbra is hasznos legyen.

Eredetileg képeket is azért tűzögetek be itt-ott, hogy legyen egy kis változatosság, s mivel úgy is fotózok általában, az ötlet az volt, hogy a kellemest a hasznossal összekötvén megélem mindkettőt egyszerre.

Nézzük, honnan is ered ez a "hosszú és sok írás kell a helyes blogíráshoz", ezáltal úgy definiálva magam, kifejezésem, hogy ezt automatizálva ne is legyek tudatában.

Intenzitás: a sok, hosszú az erősebb, azt képzelvén, hogy energia, mennyiség és egyfajta "erő" kell ahhoz, hogy egy másik erővel szembeszálljon, azt "ledominálja".

Ez személyiségem egy olyan része, amely abból ered, hogy önbizalomhiányból, beletörődésből, kiindulópontom félreértéséből eredendően azt képzeltem, hogy aki vagyok itt és most, az egy energia-entitás és ezt módosítani, megváltoztatni energia-felhalmozás, intenzitás szükséges, tehát például csak akkor változni meg valamiben, ha már nagyon zavaró, ahelyett, hogy amint látnám, hogy valami nem hasznos a viselkedésemben (magam és mások számára egyaránt mérlegelve), akkor azonnal cselekednék, megváltoztatnám magam, pusztán döntéssel, akarattal, direkten, itt és most.

Ezért volt kissé csapda a sok agyturbózó drog, a pszichedelikumokkal történő "erőltetett lájtolás", mert az mind energia volt, intenzitás, mely közben elfogadtam a már létező energia-dinamizmusom, mint "szent tehén", ahelyett, hogy azzal eggyé és egyenlővé válva, megbocsátván az attól való elkülönülésem percepcióját direktbe képes legyek változtatni, megállítani - nos, nem, az kellett, hogy felépítsek egy másik energiát, ami intenzívebb és képes szembeszállni, ledönteni, miközben nem realizálván, hogy ez kissé skizofrénia, s önmagam ellen harcolván valójában sosem nyertem.

A változáshoz nem kell intenzitás, erő, pusztán öszinteség, felismerés, döntés, elhatározás, akarat és tett.

Sőt, azáltal, hogy energiákat, intenzitásokat halmozok fel bizonyos belső reakciókkal s azok ismétlésével(adott gondolatok vissza-visszatérnek, érzelmi minták folytonos ciklusai - pozitív vagy negatív végülis mindegy), csak beismerem, beletörődök, elfogadom, hogy aki vagyok, nem én, direkt, itt vagyok magam irányítván, hanem egy elmére bízva, energiáktól függve létezzek, sőt VÁLTOZZAK is, ami kissé megnehezíti a dolgokat.

Nem kell ilyen - az energia, a gondolatok, a reakciók, az érzelmek is mindig azt mutatják meg, hogy valójában nem bízok magamban, hogy ki vagyok én és mit akarok csinálni itt és most, hanem rendszerek, támpontok, kategóriák, sémák, személyiségek kellenek, hogy segítsenek ebben, mert éppen nem vagyok teljesen ITT, hogy lássam éppen ki és mi vagyok, mit akarok és mi van és a belső csend hiányában nem tudom befogadni az összes tényezőt, ami alapján bízzak magamban annyira, hogy kétségtől mentesen, mindazzal, ami itt van egységben és egyenlőségben kifejezzem magam, mint szó vagy tett.

[JTL 164] Gondolati fáradtság ne tovább

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy definiáljam, milyen energiaállapotban vagyok, hogy az alapján döntsem el, hogy mennyire vagyok fáradt, kipihent, energikus, éber, jókedvű, fáradt, álmos, ahelyett, hogy realizálnám, hogy ez az automatikus ellenőrzés és definiálás nem valódi, csak az elmémben történik, gondolatok, emlékek, félelmek, vágyak alapján, nem több pusztán, mint stimuláció.

Példa:
"5 óránál kevesebbet fogok aludni, tehát holnap álmos leszek."
"Valójában összesen kb 4 órát aludtam, az nagyon kevés, biztos, hogy fáradt leszek délutánra."

Ez csak egy tipikus példa, erre jönnek gondolatok automatikusan.

Pedig a fáradtság nem a gondolatokból kéne eredjen, hanem fizikai, szellemi kimerültségből, persze az sem mindig - például ha jól érzem magam, általában nem jön fel a fásultság, fáradtság, míg ha fáj valami, vagy várakozással, feszültséggel teli, akkor az jobban fáraszt. Pontosabban akkor inkább megengedem magamnak, hogy ezek alapján úgy definiáljam magam, hogy elfáradok, azaz több olyan gondolat jön, hogy fáradt vagyok és ezekre reagálván ezt is tapasztalom.

Nos, ezek nem szükségesek, valójában a gondolatok sem szükségesek, főleg folyton azt megjegyezni, hogy "fáradt leszek ám!"  - ez szinte olyan, mintha azt mondanám magamnak, "én megmondtam, fáradt leszel és kész" és akkor elfogadom.
Mintha azt nézném a fejemben, hogy jön a gondolat, aztán azt kiabálja a fejemben, hogy "fáradt vagyok", én meg bambán nézem, s aztán erre úgy reagálok, hogy "ah, basszus, tényleg, most valójában fáradt vagyok, hiszen a gondolatom is megmondta".

Persze vannak helyzetek, mikor ezeket a fáradtság elmebárgyúságokat figyelmen kívül hagyom, például ha veszély van, vagy teszemazt, egy olyan nő van velem, akinek imponálok, vagy fontos valamit csinálni és még akár az is lehet, hogy mérlegelvén arra jutok, hogy ha most nem győzöm le a fáradtságom és nem csinálom azt, amit kell, akkor csak magammal szúrok ki, például iskolai házi feladat vagy megetetni az állatokat, megitatni a növényeket, akár gyereket, stb és akkor ezzel mintegy ráveszem magam a cselekvésre és amikor megteszem belátom, hogy a fáradtság csak szemléletmód, percepció.

Például amikor kisgyerekkel kell játszani este, mesét olvasni - persze van fáradtság, amikor már azt sem tudom mit olvasok, de van úgy, hogy közben elfelejtem, hogy fáradtnak definiáltam - vagy próbáltam definiálni magam és akkor valójában csak kifejezem magam, ÉLEK, legyőzöm a fáradtságot.

Van egy interjú azzal kapcsolatban, hogy mi is a feladás, amikor valamit csinálok, s feladom, nem csinálom.
Abban azt mondja, hogy jön a kifogás, a magyarázkodás, de hiába minden, aki vagyok, azt meg kell csinálni, ki kell fejezni, ha most feladom, később ugyanezt úgyis meg kell csinálnom, plusz ott lesz az is, hogy egyszer elfogadtam magamat feladni s azon is túl kell tennem magam.

Ez igaz arra, amikor többször, sokszor megteszek valamit, amit nem kéne, vagy amikor sokszor megtehetnék valamit, amit meg kéne és látom és nem teszem és minden egyes alkalommal egyre durvább a dolog, de mégsem teszem. Ekkor már nem biztos, hogy csak a dologgal állok szemben, amit meg kell tenni, hanem azzal is, amennyiszer feladtam csinálni, mert szokássá vált, lényemmé vált, személyiségemmé vált, azzá fáltam, elfogadom magam úgy, hogy feladom magam(nem postán).

Megadom magam a kifogásnak, a fáradtságnak, a félelemnek, a kényelmetlenségnek és abban a pillanatban valójában aki valójában vagyok, pontosabban, aki lehetnék megszűnik és ez a feladás, lemondás, megadom magam vagyok.

Nos, a fáradtság is sokszor ilyen, gyakran a fáradtság egy kifogásokból, félelmekből, tudatalatti elménkből szőtt fal, melyet egyes alkalmak elfogadásával építettem fel és azért van ellenállásom, mert valójában önmagam már elfogadott természete áll ellen annak, aki lehetnék, ha egyszerűen csak csinálnám, amit akarok.

Ma például volt ez, hogy kb négy órát aludtam és egy órát utaztam a városban, másfél órát vezettem, újabb óra utazás a városban, ebéd, több óra folyamatos munka és közben nem jött fel, hogy fáradt vagyok, pedig reggel majdnem feljött ez.

Ekkor megálltam és felismertem a programot: folyamatos ellenőrzés, a helyzetem, amiben vagyok, ahogyan vagyok és definíciók vannak, szabályok vannak és ezek folyamatosan futnak, anélkül, hogy ezt tudatosítanám. Vagyis, ha akarom, tudatosíthatom, de általában más dolgokkal vagyok elfoglalva.

Ma tudatosítván az utcán megállván megfigyeltem, hogy megpróbáltam fáradtnak és álmosnak definiálni magam, meg determinálni későbbre, hogy fáradt leszek, mert keveset aludtam és mielőtt reagáltam volna rá, abbahagytam, jelen maradtam, lélegeztem, megbocsátottam, hogy ezt megengedtem és gyorsan a telefonommal felvettem, hogy mit is realizáltam, hogy megmaradjon.

És ez tipikusan olyan, hogy mindig is tudtam, hogy ez van, tehát, hogy ingereket, élményeket definiálok, már létező szabályok alapján cimkézek és azokat újra szabályok alapján címkézek és aztán azokra reagálok, pozitív, negatív energiával, melyek úgymond determinálják tudatosságom, holott ez nem valódi tudatosság, ez csak afféle stimulációs, szimulációs percepció.

Vagy például: Megnézek egy lányt az utcán, arcára nézve automatikusan definiálódik, hogy "széparcú" vagy "semleges" vagy "csúnya", egy autóról, hogy "semmi különös", "vagány", "ócska szar".
És mondhatom, hogy nem, de attól, hogy nem vagyok tudatában, még ez történik, hozzáállásom létrejön s amíg nem vizsgálom meg, nem lassulok le belül annyira, hogy megértsem, mit és miért automatizáltam és valójában hogyan, ez vagyok.

Régen teljesen kényelmes volt napi négy óra alvással beérnem, mostanában, hogy a szemem fáradtabb az irodai légkonditól, többet szoktam adni neki, hogy pihenjen, és ezt most nem adván meg, újra előjött a fáradtság definíció - majdnem, de most nem dőltem be neki.

És főleg olyanok nyilvánvalóan illúziók, amikben "én x.y.z vagyok/leszek" található.
Pár példa, csak úgy hasraütésre:

Én fáradt vagyok, én beteg leszek, én ideges leszek, én kanos vagyok, türelmetlen leszek" stb.
Ha valaki megkér arra, hogy magyarázzak el valamit, de nem érti és újra megkér rá, türelmetlen leszek.
Ha valaki azt mondja rám, hogy bunkó, ideges leszek.
Ha egy számomra vonzó nő mondja, hogy jó lenne meztelenül egymáshoz dörgölőzni, kanos leszek.
Ha egy hajléktalan arcombatüsszent, azt gondolom biztos beteg leszek.
Ha 5 óránál kevesebbet alszom, azt gondolom, fáradt leszek.

Erről már igen-igen sokat írtam - jön a gondolat, azonosítom magam a gondolattal, reagálok a gondolatra, mint önmagam és aztán a reakcióval is azonosítom magam és BAM - azzá válok.

Nem számít, hogy ez a pillanat egész jó, egész jelen vagyok, ha jön a gondolat, az az isteni jel, az van, az lesz, nincs mese.

Valójában ez szánalmas, de ennyi nem elég, meg kell vizsgálni, honnan ered ilyen gondolat.

Hamar kiderül ez az isteni sugallat, aminek így bedőlünk egy régebbi önmagunk újra- és újrafelidézése, anélkül, hogy akkor és aképpen realizálnánk, hogy ez nem a valóság, főként, mert a gondolatra reagálván elfogaltak vagyunk, a reakcióval is azonosulván megkérdőjelezhetetlen a gondolat és arra való reagálás én vagyok, hiszen én tapasztalom s ez a tapasztalat éppen most intenzívebb, mint a tények a fizikai valóságban.

Persze ennél összetettebb a dolog, általában mindenkinek képesnek kell lennie úgy elszállni a gondolataitól, hogy azért még képes legyen elérni és megszerezni, érvényesülni és irányítania magát ebben a fizikai világban, a társadalomban, de az a tény, hogy gondolataink vannak, az embert nem önmaga a természettől való felsőbbrendűségének álfényébe kéne lódítsa, hanem józan paraszti ész alapú megkérdőjelezésbe, hogy vajon nem ez az oka-e annak, hogy azért pusztul a bolygó élővilága, az emberiség fele nyomorban él, saját fajtársainkat írtjuk, mert minden egyes ember elkülönült ebben a virtuális elmében a fejében és onnan nézve egyáltalán nem képes a valódi együttérzésre, csak annak önérdekű, stimulatív szimulálására?

Értem én ezen, ha annyira mesteri az a sok bölcs tag, akinek könyveit szentségesnek tartunk, esetleg megfontolni, mire utalnak az elmével kapcsolatban, a felebarátunk valódi szeretetével kapcsolatban?

Minden ugyanoda vezet vissza - akarunk-e és képesek vagyunk-e abszolút módon őszinték lenni saját magunkhoz, például annyira, hogy a saját gondolatainkból teremtett kifogások és ellenállások falán túl lássunk nem pusztán saját életünk hatékonysága, hanem esetlegesen mások támogatása szempontjából.

Ezért támogató megbocsátani magamnak, nem várni másra, én teszem meg amit itt és most látok, hogy én kompromittálom magam vele - megbocsátom, hogy idáig nem álltam ki magamért, elhatározom, hogy mostantól megváltozom és azt is belátom, hogyan is teszem meg.

Amikor és ahogyan jön a gondolat, hogy "ha négy vagy öt órát aludtam, akkor fáradt és álmos leszek", akkro arra nem reagálok, lélegzem, jelen maradok és belátom, ez nem segít, főleg mert ha fáradt leszek, akkor úgyis fáradt leszek, ha nem, akkor meg nem, de ezt felesleges előredefiniálni, determinálni.

Amikor és ahogyan azt tudatosítom, hogy keveset aludtam, vagyis úgy definiálom, hogy keveset aludtam, tudatára ébredek, hogy idáig hajlamos voltam azt gondolni, hogy "ha ennyit aludtam, ennyire leszek fáradt-kipihent" és ezt megvizsgálván arra jutottam, hogy ez egy polaritás, ahol pozitív-negatív értékek vannak, attól függően, hogy mit definiáltam szabálynak.

Amikor és ahogyan realizálom, hogy álmos vagyok, jelen maradok, lélegzetemre, tetteimre fókuszálok, itt a testem és környezetem az, amivel foglalkozom, belül csendben megelőzöm a gondolkodást, ha jön az inger, hogy befele némán suttogó megjegyzések törjenek fel az elmémben, a lélegzetem figyelem, azt nem irányítom, fizikailag érzem a levegőt, a testem, azt, amit csinálok, amit csinálnom kell, amit eldöntök csinálni és realizálom, hogy az állandó gondolatokkal való megjegyzés, ítélkezés egyfajta elfojtás, ahelyett, hogy kifejezném magam a világba, Földön, ITT, a virtuális elmémben próbálok meg élni, nem realizálván, hogy az csak stimuláció, szimuláció, hogy pozitív, negatív energetikai élményeket váltsak ki reagálván bizonyos gondolatokra, szavakra, emlékekre, vágyakra, félelmekre.

Amikor és ahogyan realizálom, hogy aggódás, félelem van gondolataim mögött, vagy akár előtte, elengedem a félelmem és mérlegelem, valódi veszély van-e, s ha igen, akkor beavatkozom, megelőzöm annak bekövetkeztét, ha nem, akkor bízok magamban és belátom, hogy gondolatokkal stimulálván magam pusztán a félelmem folytom el és erősítem magamban, tehát abbahagyom.

Amikor és ahogyan realizálom, hogy nem tudom aggódásom, félelmem leállítani, megvizsgálom annak eredetét, okát, szavakba foglalom és arra nem reagálván egyből a probléma megoldására összpontosítok, az irányában cselekszem direkt módon, bízván magamban, lélegezvén, ITT cselekszem.

Amikor és ahogyan azt látom, nem bízok magamban, vagy kétségek merülnek fel bennem, megvizsgálom mik azok és szavakba öntöm - ha ezek a szavakba öntöm momentumok elárasztanának és azokra reagálván újabb és újabb gondolatminták özönlenék el az elmém, lelassulok, abbahagyom és belátom, írásra van szükségem, amelyet akkor megteszek, amennyiben épp nem tudom, elhatározom és betervezem mikor és aztán meg is teszem.

Amikor és ahogyan van időm, mert teremtettem rá vagy éppen adódik, hogy írjak arról, amit szavakba öntök, hogy lássam mi a kapcsolat a szavak között, amikre automatikusan reagálok, ami elvisz, amire negatív - vagy pozitív! reakciók által elvesztem jelenlétem, akkor azt leírván felfedezem hogyan is működik, működök, a dinamizmust megértvén specifikusan meglátom pontosan mit kell megbocsássak, hogy idáig ugyan elfogadtam és megengedtem, de mostantól tudatosítom, hogy megváltozok ebben és hogyan.
---------
Ez brutálisnak tűnhet elsőre, agymenés, rengeteg fáradtság, idő, energia, de meglepő módon nagyon hatékony. Amíg írok, lelassulok, őszintén látom a szavakat, azok kapcsolatát, s azok mentén felfedezem már mit fogadtam el és engedtem meg magamban és nem szállnak el, mint a gondolatok és felfedezhetem benne a hibáztatást, kifogásolást, rávetítést, nem józan ész alapján történt következtetéseket, automatizmusokat és ahogyan egyszer Gurdjieff mondta, hogy az ember egy gép, de amint megérti, hogyan működik ez a gép, megkapja a lehetőséget, hogy megváltoztathassa.

Ezért az önismeret nem pusztán frázis, hanem művészet, s minél jobban megismerem hogy ma ki vagyok és hogyan is lettem az, meglátom azt, hogy hogyan változtathatom meg magam, főleg akkor és abban, amiben ezáltal belátom, hogy nem őszinte magamhoz, korlátolt, félelem alapú vagy másokat nem figyelembe vévő. És ekkor már kicsit könnyebb megváltozni, mert tisztábban látom, mit és miért teszek, mik a következményei. És következmények mindig kihatnak környezetünkre, világunkra, másokra, a jövőre. És ez már felelősség.


Eztán már nyilvávaló, hogy elhatározom, hogy megváltozom, és le is írom, pontosan  miben, miért és hogyan változom meg. És a kulcs itt is őszinteség. Például a fáradtsággal nem próbálom szédíteni magam azzal, hogy "akkor ezek szerint napi egy óra alvás is elég, s ha jön a fáradtság reakció, akkor megbocsátom" - ez önáltatás, mely aztán úgyis kiderül. Hatékonyság, szorgalom, akaraterő és gyakorlatiasság javasolt, főleg önmagam korlátainak meghaladásában.


Elhatározom, hogy a fáradtságot, álmosságot nem definiálom az alapján, hogy hány órát aludtam, hanem a fizikai tapasztalásban, s jelen maradok, nem engedek a kísértésnek, hogy gondolatokkal és "ha van, akkor én vagyok/leszek" típusú ön-definíciókkal stimuláljam magam reagálni, s a reakció tapasztalásában időzvén azt definiálni önmagamnak.

Elhatározom, hogy ha nem tudom megelőzni egy aggódás, félelem, ellenállás minta feljövését az elmémben, s arra való reakció teljes meghaladását, akkor leírom hogy ez micsoda és megértem pontosan mi és miért történik és megbocsátom, tudatosítom, elhatározom, hogy meghaladom.

Elhatározom, hogy ha észreveszem, hogy fókuszom, fegyelmem, jelenlétem enyhül, akkor mérlegelem, lehetőségem van-e pihenni, relaxálni, s ha igen, akkor megteszem, vagy ha nem, akkor megnézem mit tehetek és lélegzem és eldöntöm, hogy itt vagyok és kifejezem magam és megteszem, amit eldöntöttem és bízok magamban, hogy annyit és azt döntsek el megtenni, amire képes vagyok, s ha nem tudom mire vagyok képes, józan észre hallgatván kipróbálom magam, s ha valami egyből nem megy, nem ítélem, nem definiálom magam, hanem bízok magamban.

Mára ennyit az álmosságról, felelősségről, elhatározásról.

[JTL 156] Írással támogatott tudatosság ön-megbocsátással

Új időket élünk - nem kell guru, mester, vallás - sem cucc, sem sanyargás vagy sóvárgás - a legjobb az önmegbocsátás s ezáltal könnyen leleplezhető s meghaladható az összes kifogás!

Folytatom, ahol a legutóbbi írásomban abbahagytam.

Amikor a vágy elsöpör, látszólag vagy tényleg képtelenség megvalósítani és ez a hiányérzet lelki fájdalommá, sóvárgássá, egyfajta depresszióvá halmozódott hangulattá növekedve nemcsak, hogy befolyásolja, de eluralja életünk.
Mindeközben ezeknek a tapasztalása annyira leköt, elönt, betölt, befolyásol, visz, hogy nem vesszük észre, hogy már-már nem is önmagunk vagyunk s még ha esetleg látjuk is a kiutat, az megvalósíthatatlan vagy túl távoli.

Ez esetben az írás a legkézenfekvőbb, az lehoz, lelassít, tudatossá tesz - ha őszintén írjuk, persze...

Legközelebb írok arról, mit lehetne tenni akkor, amikor eldöntöm, hogy írok s mégsem megy - amikor belső falak, ellenállások, folyamatos, hirtelen feljövő elfoglaltságok miatt a valóság az lesz, hogy ellenben azzal, hogy akarnék ugyan írni: nem megy.

Most, hogy a lovak közé csapjunk, miről is fejtegetek gyakorlatban, a fenti dőlt betűs konkrét példát hozok fel, hogyan is használható az önmegbocsátás a tudatosságra, a realizációra, az önmagunkat nem támogató minták felismerésére, bejelölésére, keletkezésük és automatizmusuk felismerésére, hogy a gyakorlatban haladjunk afele, hogy ezt, ami nyilván nem támogató abbahagyjuk s valóban megváltozzunk.

JÓVAL az elejéről kezdem, nem túl nagy mélységekben, csak miheztartás végett belenyitok kapukba:

• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy elképzeléseim, szkepticizmusom, előítéletem vagy elvárásom legyen az önmegbocsátásról, mint tudatosítási módszer, ahelyett, hogy gyakorlatban megtapasztalnám, kipróbálnám, mielőtt elítélem.

• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt, hogy a hangulatokat, kedveket, érzelmeket fontosnak definiáljam az életemben, fontosabbnak, mint a valóságos tényeket, a józan "paraszti" észt és az ok-okozati összefüggések belátását.

Azért írom úgy, hogy "elfogadtam és megengedtem", mert ezáltal is tudatosítom, hogy ÉN vagyok a felelős, ahogy én váltam ezzé, amit belátok, most hogy csinálom s nem őszinte - azért is ÉN vagyok a felelős, hogy abbahagyjam, megváltoztassam - nem a kormány, nem a szomszéd, nem a csajom, arra fókuszálok, amit én meg tudok tenni s azt tudatosítom, hogy hogyan is jutottam ide.

Általánostól haladok a konkrét fele - lehet, hogy elsőre nem látom át, ezért eleinte egyfajta akarat:

• "Megbocsátom, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy a negatív érzéseket megengedjem magamban, akkor is ha nem jó nekem."

Aztán akkor kinyílhat belül, hogy mik is azok és haladok befele - miközben jelen vagyok, miközben szóról szóra tudatában vagyok - hiszen írom.

Aztán belátom, egyik negatív érzelem, a féltékenység mondjuk, akkor azt bocsátom meg, hogy engedtem és nem is értem, nem tudom leállítani, ki fele, miért, stb...
Fontos, hogy én magamnak bocsátok meg, nem a szomszédnak - az, hogy én hogyan tapasztalok, azért nem mást okolok, hanem felelősséget vállalok az érzelmeimért, gondolataimért is, hiszen az is az én territóriumom, nem a szomszédé.

Lehet mondani is, az is fontos - ahogy mondom, a hangerő, hangsúly, stabilitás szintén visszajelzés és az is valóság - de az írás nagyon támogató - ez a szentháromság:
írás, kimondás, cselekvés.
Amikor ugyanazok a szavak vannak a fejemben, a számon és a tettemben, akkor a szavaim erővé válnak, valóságformáló teremtéssé - ezt is támogatja ez a módszer. Tehát.

• Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak annyira tudatosnak lenni, hogy lássam, halljam a gondolataim s gyakran annyira eggyé válván a gondolataimmal fel se tűnnek, mert a gondolatok által, a gondolatokként létezem s eközben nem realizálván azok korlátait, önmagam börtönét.
• Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáljam, hogy attól vagyok ember, hogy érzelmeim, gondolataim, vágyaim, hangulataim vannak s ha valaki azt írja, mondja, javasolja, hogy ezeket hagyjam abba úgy érezzem, önmagamtól, emberi mivoltomtól kér megválni, amit képtelennek definiálok.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam azt a kiszolgáltatottságot, automatizmust, öntudatlanságot, amit azáltal engedek meg magamban, hogy jogot adok az érzelmeim, hangulataim, gondolataimra való reagálásom által arra, hogy ne legyek állandóan ÉN ITT, JELEN.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre/láttam/realizáltam, hogy a gondolatok automatikusan jönnek, s nem ÉN gondolok, hanem ÉN ELFOGADOM a gondolatokat és ÉN REAGÁLOK rájuk.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem engedtem bevallani magamnak, hogy ADDIKT vagyok a saját gondolataimra, azokra való automatikus reakciókra, amit nemes egyszerűséggel bármikor be tudnék bizonyítani magamnak, ha egyszerűen eldönteném, hogy most ne legyen több gondolat mondjuk egy napig és belátnám, hogy JELENTÉKTELEN, mit döntök el ezzel kapcsolatban, mert a GONDolatok jönnek maguktól és az még hagyján, de én automatikusan rájuk figyelek, reagálok rájuk, valójában megváltozom tőlük sőt azt teszem közvetve vagy közvetlenül.
• Megbocsátom magamnak, hogy azt képzeltem, hogy gondolatok, gondolkodás nélkül zombi vagyok, értelemtől és intelligenciától mentes, s sosem vettem észre, hogy a gondolataim felett nincs hatalmam, nem látom, hogy honnan jönnek, hogyan és miért teremtődnek és hogyan, hova távoznak és ezt sosem kérdőjeleztem meg.
• Megbocsátom magamnak, hogy azt képzelem, hogy amit gondolok, az én vagyok, az vagyok és bízok a gondolatban és azt teszem egyes szám első személyben, ami gondolatot tapasztalok és annyira belemegyek az élménybe a gondolat hatására, hogy nem veszem észre, hogy minden egyes gondolattal a jelen létező fizikai valósággal párhuzamosan, attól elszakadva, egyfajta kvantum-virtuális valóságban létezem, mely sokkal gyorsabbnak tűnik és látszólag következményektől mentesnek.
• Megbocsátom magamnak, hogy valakiről vagy valamiről gondolkodván azt higgyem, ahogy és amit gondolok és azt képzeljem, hogy az valóban én vagyok és az vagyok és arról, akiről amit gondolok, hogy az valóban úgy van, megkérdőjelezés nélkül.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem jöttem rá, hogy az elmémben gyorsan mozogva a valóságban csak reagálok, nem vagyok az irányítóelv, s az, hogy valakiről úgy gondolkodom, hogy "ő kell nekem, hiányzik", az pusztán egy automatikus mechanizmus, melyet úgy hinni, hogy az én vagyok itt és most pusztán merő képzelgés.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a vágy a gondolatokból ered, a gondolatok által gerjesztett energiából, az általam gondolatokra reagált másik gondolatok automatikus elfogadásából, a gondolatok által keletkezett energiákból keletkező érzésekből, hangulatokból, érzelmekből gyűlik össze az egyszerű felhalmozódás matematikai képlete alapján, ami az 1+1=2.
• Megbocsátom magamnak, hogy gondolatok által sugallt "én vagyok" típusú definíciókkal határozzam meg(valójában határozzam BE/LE), hogy ki vagyok.
• Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáljam, hogy "én ragaszkodó típus vagyok" és ez alapján úgy definiáljam, hogy én ragaszkodok dolgokhoz, emberekhez, s a ragaszkodáson azt értvén, hogy úgy definiáljam, hogy a ragaszkodásom tárgya felé vonzódásom van, annak megélésének hiányában hiányérzetem legyen, vágyódó gondolatok, érzelmek támadjanak bennem és ezekre úgy reagálván, hogy "ez vagyok én", ragaszkodjak valójában ahhoz a szokáshoz, hogy feltételekhez kötöm, ki vagyok és milyen s ezeknek a feltételeknek a hiányában úgy definiáljam, hogy szükségem van ezekre a feltételekre, mint tapasztalás, hogy az legyek, akinek definiálom magam, akinek képzelem magam lenni s nem veszem észre, hogy az egész a fejben keletkezik, dől el és terel olyan irányba, hogy aki valójában vagyok, állandótlan, annyira feltételekhez kötött, hogy a fizikai valóságban én szinte pusztán csak "azok a bizonyos feltételek" vagyok.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem lassultam le belül annyira, hogy a testemre, a lélegzetemre tudatosulva realizáljam a gondolatok eredetét, kifejezetten azokat a típusúakat, amik az "én vagyok", amelyek által elfogadom ön-programozásom, személyiségmátrixom, automatizmusom, korlátom, elkülönülésem anélkül, hogy megkérdőjelezném, megérteném vagy következményeire valóban kiváncsivá lennék.

• Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam a tényt, hogy a gondolataimra nem emlékszem, azok folyamatát, egymással való kapcsolatát nem látom s ellenállván az írásnak jöhetek azzal a kifogással, hogy "az írás nem az én módszerem", ahelyett, hogy belátnám - ha minden gondolatom leírnám:

1. belátnám, hogy ugyanazok a gondolatminták ismétlődnek általában
2. megérteném, miért is jön adott valóság hatására bizonyos gondolat-minta-sorozat
3. nagyon sokukról szinte elsőre látnám az értelmetlenségét, a valóságtól való teljesen elkülönültségét
4. azt, hogy minden gondolatnak van előzménye és következménye s ezeket elfogadván egyfajta örökös ismétlésbe kárhozom magam.
5. legmélyén minden egyes gondolat kiindulópontja egy bizonyos, abszolút specifikus félelem
6. azáltal, ha ezt a konkrét félelmet úgy, ahogy valóban van le tudnám írni - keletkezését, okát, következményét: már félúton lennék a meghaladáshoz
7. nem csak "rólam" van szó, a többiekről is, az egész világról, ezért ha minden más zuhan, ez motiválhat

   Egyfajta új szlenget hallani, melyben a mániákus gondolat-pörgetést "KATTOGÁS"-nak hívjuk, ezzel is jelezvén, hogy nem egy a valósággal harmóniában való létezést jellemzünk, hanem egyfajta gépies, robotikus feldolgozást, reagálást, gyakorlatilag nullák s egyesek által felépített adat- s információillesztés alapján történő mechanizmus, mellyel a kiindulópontunkat, mint félelem próbáljuk meghaladni anélkül, hogy realizálnák, pont azt fokozzuk általa, amit el szeretnénk kerülni.

• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy ha gondolkodom, nem vagyok jelen, egy olyan valóságban vagyok, melyben csak én létezem, amit azért fejlesztettem ki, mert azt hittem, anélkül nem tudnék normális, rendes, hatékony, élvezhető életet élni s azzá válván most, amíg nem hagyom abba, nem látom be, hogy milyen szinten lassítom és lehetetlenítem el a valódi szabadság megélését és kifejezését.

Konkrétan a kattogásokra:

1 - "ragaszkodó típus vagyok"

Megérthető, hogy ez pusztán egy automatikus gondolat - ezt hajtogatni, miközben szenvedek: pusztán egy kifogás arra, hogy félek saját félelmem megismerni s valóban belátni, mivé is váltam.

Meg kell érteni, amikor az ember elkezdi ezt a módszert, igencsak durva dolgok fognak jönni - de ez természetes - a legelején helyre kell tenni, hogy ezek nem most keletkeznek, teremtődnek, hanem ezek mindig is az agyunkba voltak, ez csak egy szinttel lejjebbi én-képünk, amit most kezdünk felfedezni.

A tudat szintjeit kezdik a "tud"-ományban is kapizsgálni, de eltelik még pár év, mire maguk a "tudó"-sok is megfelelő tudatosságot hoznak ahhoz, hogy valóban megismerjék az embert, mint teremtményt, teremtőt, mint magát a teremtést egyben és egyenlőként a fizikai megnyilvánulásunkkal.

Tehát felismerni, hogy egy energia-addikt, függő, gyáva, mániákus, kényszeres skizofrén bújik a gondolataink mögött nem baj - a legeslegfontosabb, hogy ne ítéljünk - az elmével már kialakított kapcsolatunkban természetes "én"-né vált, hogy önmagunkat is ítéljük, arra is reagáljunk mivel is? Másik gondolatokkal, érzelmekkel, reakciókkal, aminek pusztán annyi következménye lesz, hogy addig sem haladunk a valóságban, mert önmagunkkal harcolunk s tovább süllyedünk gondolataink által teremtett mocsárban.

Tehát itt az ön-javító kijelentéseket is behozzuk:

• Amikor és ahogyan én elítélem magam, azt gondolom, hogy micsoda szörnyűség vagyok, mennyire szerencsétlen, szánalmas és önző, realizálom, hogy tán mindig is így volt, csak sosem láttam ilyen direktben, sosem mertem szembenézni vele és felismerni úgy, hogy többé ne felejtsem el - ilyenkor lélegzek, fókuszálok a fizikai jelenlétre, a saját testemre, mint fizikai tudatállapot és bízok magamban, belégzés, tart, kilégzés, tart.
• Amikor és ahogyan túláradó gondolatfolyamok, érzelmi, hangulati reakciók hullámoznak át rajtam tudatosodás közben, jelen maradok, megfigyelem, de nem ítélem, nem veszek részt benne, vagy ha mégis, azonnal megmozdítom picit a testem valamelyik részletét s lélegzem, áthelyezem fókuszom az agymenésből a valóságba, realizálván a legeslegnagyobb ajándékot, a saját testem, mint stabilitás, ami, aki folyon ITT van, lélegzik és feltétel nélkül támogatja az ÉLETem.

Itt fontos, hogy "amikor és ahogyan" - azaz a konkrét helyzet megragadása, amit át-"programozunk".

Ezt szintén sokat fogom "használni"...
Fontos, hogy "én" - azaz a konkrét szituációban, amikor én vagyok benne.
Nem kell törődni az egó-parától, az éntelenség magasztalása butaságból, az odébb van - most egy stabil én-tapasztalás szükséges - aztán azt "én" fogom átformálni, nem kell éntelenség itt - az terelés.
Tehát az ént, az egót fogjuk most közvetlenül dolgozni. Ez hatékony, de sokkal intenzívebb.

Már van beidegződött program - nekem is van még sok - például azok a nők, akiket gyerekkoromtól kezdve úgy definiáltam, hogy "meseszép" - néha még mindig ha beszélnek hozzám, előjön egyfajta "béna, suta kisfiú" dolog, de már nem mindig - amikor nem indul be a program, a félelem alapú polaritás, vágy stb - a sok hülye gondolat, ahog cikázik bennem, nem is vagyok jelen, ő meg lehet, hogy valóban kommunikálni akar velem, én meg elszállok - s nem is biztos, hogy "akar valamit"(társkeresősen), lehet, pusztán, mint ember az emberrel kommunikálna. Szóval ez csak egy példa - de ahogy látom, megállítom - de ahhoz, hogy ezeket lássam, nem szégyellem, le kellett írnom - de beláttam, máshogy nekem nem ment - de én, aki vagyok, aki akarok lenni, nekem fontos, hogy embernek lássak mindenkit, ne szexuális tárgynak, tehát megteszem mindazt, amit megtehetek - nincs kifogás - még ha páran félkegyelműnek is tekintenek, hogy az agyamat nem tartom meg a fejemben, hanem kirakom ide a blogra. Nem akarom eltitkolni inkább meg akarok változni,ezért teszem is.

Persze, ha 5 évig csak írok valamiről s ha elolvassa valaki és látja, hogy "na ez, csak vizet prédikál, de bort iszik", akkor is tisztább: s esetleg reflektálhat, hogy "hé, Tala, azt írtad, ezt akarod, holott nem ezt éled" - s lehet, hogy tényleg - nincs sunnyogás.
Szerintem ez kéne alap legyen a felelős élethez - mindenki retteg, hogy a kormány s mások belelátnak a privát életünkbe - ha mindenki tisztelné a gyakorlatban a másikat, ez nem lenne - ezért eldöntöttem, megváltozok olyanná, hogy bárkinek a szemébe bele tudjak nézni, akár ha a legeslegintimebb életem is nyilvánosságra kerül, ne legyen szégyellnivalóm, sőt az élő példája legyek az integritásnak, a valódi ÉLETnek.

Ez persze tűnhet arcoskodásnak, de aki ugyanezt nem teszi meg, az eleve maradjon csendbe s foglalkozzon a saját integritásával.
Tehát ez egy folyamat, évekig tart, de gyümölcsöző, amikor nyilvánvaló, hogy hasznos, hatásos, amikor mások is csinálják rendesen, nekik is támogató, akkor az egy újabb lehetőség a saját s mások támogatására, ha mindezt megosztja az ember.

Nem kell kemény kiképzőtiszt hozzáállás önmagunkkal szemben, ez nagyon új lesz, eleinte nehéz, amíg nem ez lesz az alaptermészet, de utána minden egyértelműbb lesz. Könnyebb, fájdalommentesebb? Azt nem hiszem - de a zavarodottság, az önbizalomhiány, az elveszettség, céltalanság és a szokások és sunnyogások egész hamar minimalizálódnak.

De ettől valódi transzcendes a dolog, meghaladni mindazt, ami nem a valódi ÉLET nyilvánvalóan nem könnyű, nincs rá általános recept, hogy aszongya az öreg, hogy "na, százezer mantrikus leborulás" vagy "húszezer térdeplő miatyánk" - az robot - nem fog menni, pusztán a már meglévő elme-tudat-program-rendszert használja, hogy uralja az érzéseket, de 1-5-10-20 év után belátható, hogy az ember már nem gyarapszik - ha őszinték merünk lenni magunkhoz. Az is nehéz, de eldöntés kérdése.
Aztán írni kell, mással megosztani, olyan, aki ezen már átment és támogatni tud önérdek nélkül.
Ezért ajánlom minden hozzászólásommal a Desteni csoportot, nem poénból - bár én csak magam tudom mutatni, mint valódi referencia, s bár azzal kezdtem, hogy nem guru-skodom, de valóban én is, mint az összes Desteni-csoportban publikáló ember is csak az ajtót tudja megmutatni az őszinteség, egyenlőség, valóság irányába, mindenkinek saját magának kell belépnie.

A legutolsó, szintén fontos része ennek a módszernek, az elhatározás - irányt ad.

• Elhatározom, hogy nem fogadom el magamban a negatív érzelmek által eluralkodó depressziót.
• Elhatározom, hogy megértem mi is történik a fejemben, amikor érzelmi hullámokba keveredem, ami által képtelenné válok élvezni az életet és afele haladni, ami nekem és másoknak is támogató.
• Elhatározom, hogy kutatom, felfedezem a gondolaton túli létezést, a nem definiált átélést s cselekvést, anélkül, hogy elítélném magam.

Ezzel akaratom stabilizálom - leírom, egyfajta forgatókönyv ez, nem ez a megoldás, de amikor jönnek a hullámok, segít, van egy terv, amire emlékszem - nem ragad el a tapasztalás s támogat abban, hogy valóban magam legyek az életem irányítóelve, ne az események sodorjanak jobbra-balra.

Lehet úgy tekiteni, mint az elménk egyfajta széttöredezett(fragmentált) adattároló-ra kötött számítógép, s ebben három dimenzióra estünk szét:

• A múltra, amit önmegbocsátással tudatosítok;
• A jelenre, amit ön-javító kijelentésekkel átalakítok;
• A jövőre, amit az ön-elhatározó kijelentésekkel az előző kettővel harmóniában kitűzök, mint irány.

Ennek eredményeképpen mellékesen csökkenni kezd, majd megszűnik az az érzet, hogy én, mint a kis ember, a tér s idő végtelenjében, ebben a hatalmas univerzumban leledzem, s minden, aki voltam, vagyok s leszek egyesül az ITTlétben, a jelenlétben, amelyben belátom az egészet.

Ez is nagyon fontos, hogy a számtalan, gyors, fényérzetű gondolatok, energiacikázások is nagyon alacsonyrendű - amint VALÓBAN lelassulok belül - egyre jobban rálátok, hogy az elme nagyon lassú szerkezet - csak amikor arra hangolódok tűnik gyorsnak.
Az igazi, nem definiált, valódi tudatosság, ami ennek a módszernek a következménye sokkal, de sokkal "gyorsabb" - nem is lehet a duális elme-rendszerben ezt jellemezni.

Mielőtt belép a tudatomba a gondolat, a félelem csírája, a korlátoltság, leállítom(magam) és korrigálom tudatosságom s tettem - megelőzvén a függve létezés keletkezését.

Egyfajta belső tér alakul ki, ami nem definiált, ezért határtalan, mivel folyton jelen vagyok, sokkal többre emlékszem, bízok magamban, merek megnyílni és befogadni, elfogadni és elengedni, stb...



Többen kérdezték már, minek ez a mániákusságra hasonlító, már-már vallásosnak tűnő irdatlan mennyiségű megbocsátás, miért nem csak simám megbocsátok magamnak egyszer s mindenkorra s élek, mint hal a vízben...
Amíg megfelelően nem alkalmazzák ezt a módszert, ami a valódi megértés esélyét hordozza: tán nem értik a lényegét...
Sokmindent kipróbálva arra jutottam, az elme, ami teljesen átitaja lényünket meghaladását nem lehet félvállról venni, "ez nem egy egy hétvégi jógakurzus" - s egyszer az ember valóban belátja micsoda embertelen korlát is a saját elménk, amit saját magunk tartunk fenn, kézenfekvő az, hogy ebből kikászálódjunk - s amikor valóban, állandóan, természetesen teszünk is ezért, csak az konstatálja, hogy valóban megértettük mi is az elme s milyen szinten akadályoz a valódi élet, szabadság megélésében.
Bármennyire is okosnak érezzük bizonyos gondolatainkat - azokon túl van az igazán megismerő tapasztalás - ez is józan paraszti ésszel megérthető - egy jó szex közben, egy finom ételt harapva nem az agyunk jár azon, hogy "hmm de jó is ez" - vagy ha igen, akkor az már nem a valóság, csak az elme-tükör - s igazán átélni elme nélkül lehet, gond-ola nélkül úszni a pillanatban.

Szintén könnyen megismerhető az a tény is, hogy ha gondolati alapon "élünk meg"-"reagálunk le" valamit, pozitív vagy negatív irányból, akkor az, ha nincs már ott az élmény, a polaritás, nem gyarapszunk attól az élménytől, újra kell a reakció-gondolat-ítélet(s az arra reagáló energia-élmény) s ha legközelebb nem tudjuk megismételni a ráragadásból következő belső elkülönülést, ítéletet, akkor hiányozni fog, ahelyett, hogy megbecsültük volna és nem-ragaszkodva mennénk tovább az életünkkel, a következő pillanattal.

A valódi szabadság persze nem sokat jelent, amíg egy ilyen zárt rendszerben vagyunk, mint az emberi civilizáció, ahol másokra is kihat a következménye tettünknek, még ha nem is vagyunk tudatában(pénzrendszer például), tehát egyenlőre az egyéni úton járjunk rendesen, s amikor stabilak maradunk - valóban stabilak - nem impulzusok jönnek, amikre reagálunk (például "véletlenül híjjj de berúgtam, ilyenkor kissé állat vagyok, ezt gyakran nem kéne, de néha belefér") szintén megvizsgálandó, miért is kell ez az élmény, miért is igazolom szükségét és mik a valódi következményei - másokra is, nemcsak magunkra, sőt akár az egész emberiségre, a világra.
Persze mindent a maga idejében, először az alapok s a stabilitás!

Régen én is azt képzeltem, az állandóság, konzisztencia, stabilitás maga a robotikus zombi-lét, s valójában egy kifogás volt arra, hogy öntudatomnál legyek mindig, vagy ha nem megy, akkor megváltozzak olyanná, hogy lehessen. Most már látom, ezek kifogások voltak, hogy ne kelljen szembenézni a ténnyel, hogy arra szállok, amerre a szél fúj s igen gyakran írva lassan, de biztosan valóban változom.

Az is kifogás, hogy "azért kell néha kiengedni a gőzd, fűvel, fával, piával, adrenalinnal, mert a valóság túl intenzív, már annyira tudatossá válok, hogy mi van, hogy le kell tompítani" - ezzel is találkozni gyakran miközben valójában nem ismerjük be, hogy vannak energiák bennünk, amiket nem is értünk hogy teremtjük a gondolatokkal, érzelmekkel s ezek sugallnak, irányítanak s olyanokra vetetjük rá magunkat ezek által, hogy az elme-tudat-rendszerük energetikai öko-háztartását egyensúlyba tartsuk. Miközben azzal azonosulva, saját magunk válunk önmagunk "Mátrix"-ának ügynökeivé - s ami belül, az van kívül is, lásd úgynevezett "civilizáció", ahol kb több, mint egymilliárd ember kb éhhalál poklában leledzik s nem azért, mert nem lenne elég étel vagy pénz rá, hogy legalább egyenek - hanem, mert ugyanazok minták vannak kívül is, mint a saját elménkben, amikkel azért nem tudunk gyakorlatban megoldást teremteni, mert önmagunk elméjét sem ismerjük, tudjuk irányítani, változtatni.

Tehát minden hibáztatás, kifogás, korlát egy-egy ajándék, amit áttranszformálhatjuk színtiszta gyakorlati tudatossággá, csak rajtunk múlik!
Mindeközben nem kell extremizmus, fundamentalizmus csak szorgalom, őszinteség és kellő humorérzék, hogy tudjunk néha nevetni saját magunkon, hogy mit is csinálunk, ha-ha-ha-ha-ha!





Ahogy szinte minden írásomban, most is javaslom ezeket az oldalakat, ahonnan én is "tanultam" ezeket - annak, aki tud angolul(egyedül kevés vagyok ezeket fordítani magyarra, pedig hasznos lenne):

• http://lite.desteniiprocess.com
• http://eqafe.com
• http://desteni.org

De van egy Facebook csoport, ahova ilyesmiket osztunk meg, egyenlőre igen kevesen:

• https://www.facebook.com/groups/magyardesteni/

Mára ennyi, "jó" napot!

[JTL 155] Lelki szenvedés abbahagyása

(For a while I am going to write in Hungarian for a specific kind of Self-support - desire for rebound/relationship-"pain in the soul"-kind of feelings what "I cannot fulfill" for the reasons self apparently cannot change.)

Egy ideig magyarul fogok írni - egy bizonyos témáról, ami körülöttem több ember agyát lepi el, annyira, hogy nem is igazán tudnak a "normál" értelemben vett (a lehetőségekhez képest) egészséges-boldog életet élni tovább, mindig csak szomorkodás, sírás, kilátástalanság és magány.

A JTL az írásaim elején azt jelenti, hogy Journey to Life - egy egy csoportos megmozdulás, egész sok ember ír s számozza, ezáltal mutatván azokat a napokat, amikben önismereti-jelleggel blogol az ön-őszinteség kiindulóponttal, hogy megváltozzon, a világra megváltozást javasoljon.
Egyre fontosabbá válik, hogy az emberről tudni lehessen, valójában ki ő, mit csinál, mik az értékrendjei, "milyen fából faragták" - főleg, ha felelős posztot vállalna az úgynevezett civilizációban, azaz mind a mikro-, mind a makro-közösségekben.
Erre remek lehetőség az internet, mindenki megoszthatja mással azt, ami fontos számára(, hogy meg legyen osztva).

Számomra s kedves "desteni fórumozó" barátaimmal úgy látjuk, a belső utunk, a saját hibáink felismerése nem az elrejtőzésre, titkolózásra ad okot, hanem ellenkezőleg: a további feltárásra, megnyílásra s megosztásra, elvégre is a paranoiáim, fóbiáim valójában nem én vagyok, főleg, ha egyszer úgy határozok, hogy abbahagyom őket(azaz saját magam azon részeit, akiként ezeket "csinálom"). Megosztván - magamat és másokat egyaránt támogatok:

• Magamat, mert az elmém nem egy zárt, titkos univerzum lesz, hanem mások is megértenek, miben vagyok, persze lehetnek genyózók, de nem jellemző, inkább ha visszajeleznek, abból megintcsak tanulhatok, letesztel

• Másokat, mert ha őszintén viszonyulok magamhoz, belátok dolgokat és tényleg megváltozom s ezt a gyakorlati utat megosztva más is felismerhet, csatlakozhat, változhat, javulhat.

Önismeret, ön-változtatás - ki vagyok én, ha saját magam nem tudom megváltoztatni? Hogy lehetek biztos abban, hogy aki vagyok, én vagyok s nem csak egy automatizmus, ha képtelen vagyok megváltozni bizonyos dolgaimban - főképp azokban, ami nekem nem jó, ami másoknak nem jó?

Ezt a folyamatot, mivel belátom, ez maga a valóság - teremtés megváltoztatása - önmagam megváltoztatása - egyfajta misztikumoktól lemeztelenített isteni cselekedetnek is fel lehet fogni, persze a profán, hétköznapi értelembe vehető fizikai valóságot, mint mércét szem előtt tartva.

Azaz bárki gondolhat, érezhet akármit - egyenlően osztozunk a földön, a vízen, a levegőn, a tűzön: enni, inni, pihenni s egészégre törekedni mindenkinek kell - ezért felismertük egymásban ezt az ÉLET szikráját, amely egyenlő mindenkiben, ezt kell szem előtt tartani s nem a személyes mániákat, bár amíg azok dominálnak igenis foglalkozni kell velük, mert azzá váltunk szokásainkból eredő tetteink s azok ránk visszajövő következményein s ezeknek kölcsönös függve keletkező láncolatainak ciklikus ismétlődésén keresztül: mi magunk vagyunk a teremtő, a teremtett a teremtés eme folyamatán keresztül.
Ezt felismervén semmilyen külső felelősséghárítást nem téve fölénk-mögénk-alánk-elénk: saját magunk vagyunk önmagunk istenei-sátánai.

Nekem ez egy nagy kihívás, mivel az én "személyiségem" kissé más, kellő baj-szenvedés esetén van egyfajta klinikai tiszta elme állapot, amiben nemcsak pusztán logika, de a hétköznapi értelemben vett józan paraszti ész kezd el dominálni, ami minden esetben a legjobb gyakorlati megoldásokra hajlít - s minél többet cselekszek így, ez válik alaptermészetemmé belátván, hogy idáig olyanokban vettem menedéket, amik nem voltak valódiak.

Persze, bizonyos keretek között lehet játszani, kísérletezni, akár élvezni is érzelmi-hangulati hullámokat, de amikor már képtelenek vagyunk ezt irányítani és folyton csak a szenvedés van, akkor nyilvánvaló, hogy elvesztettük valódi öntudatunkat és automatizáltuk énünket oly módon, ami nem jó számunkra s mégsem hagyjuk abba, nem tudjuk, összezavarodtunk...

Nemcsak azért nem hagyjuk abba, mert nem tudjuk, hanem mert valójában nem akarjuk.

Azzá válván, aként definiálva önmagunkat, ami a szenvedést okozza fel sem merül, mint lehetőség leállítani azt, akikké váltunk.

Próbálok a leges-leglényegretörőbb lenni s szintén kihívás magyarul írnom(egy ideje az angolul író személyiségem automaziáltam idáig)

Ha egy pillanatra is engedélyt adok magamnak belül arra, hogy gondolatok, érzelmek jöjjenek automatikusan, s a lényiség-énemmel szinte "hátradőlve" reagálok ezekre, mint belső valóság - ezek szinte "maguktól" jönnek bennem, s felhalmozódnak, gondolatcsatornák, érzelmi ösvények formálódnak s aztán mindig ugyanazokban a mintákban mozgok s általában ezt nevezzük "én"-nek.

A gondolatok a fejben nyilvánvalóan felhalmozódnak, csak azért nem vesszük észre, mert mindig mindent eldobunk, amikor jön az újabb gondolat - mint az ember, aki a TV-t nézi s ezért van, hogy egy átlag TV-zőnek 8 másodperces a fókuszálóképessége, figyelme - mint a kiscicának - aztán jön az új élmény s az előzőt látszólag elfelejti.

Nos, valójában nem felejtünk, csak ráálltunk mindig erre a műsorra belül - gondolatok, hangulatok, érzelmek az ÉN, ezért az az elsődleges, nem ismervén fel, hogy az csak egyfajta önreflexió, hogy mit engedünk meg, minek alapján, milyen értelembe véve különülünk el saját magunktól pont ezek által.

NEM mondom, hogy azok rosszak, pusztán egy aspektusunk, amit azért is nem élünk meg/ki a másokkal is megosztható fizikai valóságban, mert lépésről lépésre elfogadtuk és megengedtük azt a tendenciát, hogy "befele éljük meg" a dolgokat, ami aztán nől, gyarapszik, rétegződik, automatizálódik.

Mert kifele, a világba úgy véljük, társ hiányában nincs kit szeretni, nincs kitől megkapni azt, amire szükségünk van, nem is kérdezvén meg önmagunkat elveszünk saját magunk kreálta üregek mélységeiben.

"Szerencsére" magam is jártam ezen az úton - nem mondom, hogy csodás volt, valódi POKOL: iszonyatosan szenvedtem, egy ideig, amikor az egyetemre jártam, oly mértékű intenzitásokat talán sosem tapasztaltam magamban, mikor minden aspektusommal, egész lényemmel, az összes porcikámmal egyetlen egy dologra hangolódtam rá, méghozzá, hogy Ővele legyek.

Minden ami volt bennem, mindaz, aki voltam előtte, fokozatosan távolodott s eltörpült az izzó s elsöprő vágy tornádójában, melynek közepén, mint egy magányos, őrült mágus álltam és szemléltem az egész valóságom szétesését, miközben egyetlen egy pontra fókuszáltam belül is és kívül is:
A vágyam, hogy Ővele legyek, a párom legyen, fogadja el szeretetem és viszonozza.

Halálközeli élményeim voltak ez ügyben, nem részletezem, de az alkohol a végletekig katalizálta elképesztő mértékű sóvárgásom Őiránta s többszöri visszautasítások után életem teljesen értelmetlennek tűnt és valóban véget akartam vetni a szenvedéseimnek. Üvöltő, vonyító, fejemet szó szerint a falba verő megveszekedett vadállat módjára sodródtam balhékba s vandalizmusba s sokan csak azért nem ütöttek szét őket borzasztóan zavarván, mert tán tekintetemmel találkozván megértették azt a végtelen, reménytelen szomorúságot, amit lehet, hogy megszánva, attól megrettenve megértették, ennél nagyobb szenvedést úgysem kaphatok, mint amiben éppen vagyok.

Hahaha, jó kis költői kép, bár nem túlzás - feltehetőleg a reménytelen szerelem mindenkinek ilyesmi dajdaj belül...

Nos, ez pár hónapig teljesen magával ragadott, aztán lépésről lépésre képes voltam felegyenesedni s újra emberré válni - hozzátenném persze, hogy akkoriban nem a legjobb megoldást választottam, tehát teljes mértékben nem oldottam meg az akkori agybajom(az csak később, az önmegbocsátással kezdődött 2007 körül s most is tart, de már jóval stabilab vagyok, másokat is képes vagyok figyelembe venni stb), de egy év múltán akkori vágyálmom tudati tárgyával mi végülis összejöttünk és szerelmes párként együtt laktunk - de előtte hosszú-hosszú hónapokig jártam a pokol legmélyebb bugyrait, s csak szerencsének s jótékony egyetemi társaimnak köszönhető, hogy nem léptem villamos alá vagy ugrottam ki az ablakon.

Egy szó, mint száz: jártam arrafele, értelek, hallak, tudom micsoda fájdalom tud belül lenni s mégis itt és most azt írom, mondom, küldöm, sugallom, rezgem, hogy ez a szenvedés nem szükséges, sőt javaslott apró lépésekkel elkezdeni megérteni s kimászni belőle s meghaladni, elkezdeni valóban élni.

Igen, meghaladni, elengedni, mert ezen túl vár az igazi énünk, aki most legbelül csupán egy apró gyertyalángnak tűnik, néha szinte ki is lobbanni látszik, de az a kicsi szikra, míg testünkben fizikai szívünk dobog: ég és helyesen táplálva újra lobogni fog.

Ilyesmi témában fogok írni egy pár alkalommal még, behozom az önmegbocsátást s konkrét példákon át javaslok egyfajta hozzáállást, amely nekem(s másoknak is) megadta azt a tudatosságot és erőt, mellyel képes voltam meggyógyítani saját magam elmebaját és újra képesnek lenni egy egészséges és nemcsak magam, de másokat is támogató szociális életre.

Egyáltalán nem célom okoskodni, azon túl vagyok rég, sőt a Mátrixos Morpheus-kodásos korszakomon is, most pusztán látom, belső csendben érzem azt a szenvedést, amit néhány körülöttem lévőek mutatnak és természetesnek tűnik, hogy mindaz, amit én tehetek, hogy segítsek megteszem, DE

Neked kell eldönteni, akarni, ellenállások közepette jelen maradni és cselekedni - még akkor is, mikor semmi értelem, semmi haszon, SEMMI sem sugallja ezt belül, mégis, csak feltétel nélkül bíznod kell önmagadban.

Szintén fontos, hogy eleinte az írást fogom javasolni, mivel
-1 legolcsóbb pszichoterápia
-2 "én" csinálom, eleve cselekedet, erőt ad, a fizikai valóságban teszem(megmarad papíron-fájlban), nem az elmémben cikázok
-3 a sok kavargó érzés, gondolat lelassul, miközben írunk - szóról szóra jönnek a dolgok s közben, utána is értelmezhető(ha az jön, hogy érthetetlen, akkor tovább írunk, lassulunk)
-4 esetleg mások is elolvashatják - ez szintén félelmetesnek tűnhet elsőre, de vannak, akik nagyon durva dolgokon mentek át s megértik az őrült elmét, nem ragadja el őket, képesek nem ítélni - főleg azok, akik régóta írnak őszintén valószínű hasonlókon mentek át
-5 nem kell megosztani blogra, facebookra, bár az egy ponton túl elég nagy integritást tud reflektálni - vállalom-e szavaim, tetteim, valóban változni akarok, s meg is teszem vagy csak írogatni róla, mások is tudják, min megyek keresztül, nem csak az időjárás a téma s felelősséget vállalok magamért, esetleg ha más is olvassa, támogatást kaphat vagy javaslatot tehet

Itt jön általában az, hogy
-"régen írtam én már"
-"nem az én módszerem"
-"nincs miről írnom"
-"képtelen vagyok szavakba önteni"
-"félek meglátni mi van belül"
-"ellenállásom van, hogy leírjam"
-stb

Ha gondolatok vannak, azt le lehet írni - ha nem írjuk le, azok csak fokozódnak, energiát termelnek, negatív érzelmekbe fokozzuk vele magunkat, aztán a szar érzés jön, s nincs hatalmunk felette, pedig minden egyes gondolat, amit elfogadunk belül a problémás dolgokkal kapcsolatban s azt megengedjük: egy-egy lépés a szar érzés fele.

Hiába a mantra, a tantra, a pia, a drog, a hektikus társkeresés - általában azok csak újabb rétegek lesznek a hagymán, míg belül már erjed a közepe...

Amint leáll a meditáció, kimegy a cucc, odébbál a partner, énünk jelenlegi tendenciája magától visszatér - mert valójában sem nem értettük meg, se nem változtattuk meg magunkat, tehát a valódi "munkát" elkerülni lehetetlen.

Le kell ásni a legmélyéig, s olyan szintű belátásnál már maga a felismerés is segítő, de a tudatosodáshoz vannak gyakorlati módszerek, afféle Neuro-Linguistic Programming, de annál sokkal életszerűbb, érthetőbb...

Szavak által lettünk, szavak által vagyunk és szavak által leszünk - kimondani, írni s tenni is ugyanazt lenne a nagybetűs ÉLET, nos ha ezek eltérnek, az súrlódást, konfliktust szül először belül majd kívül - ezeket össze lehet és érdemes is hangolni - nem csak önmagunkat, de másokat is egyenlően figyelembe venni.

Lépésről lépésre haladok, rétegről rétegre hámozom személyiségem szó-alapú struktúráit, emlék után emlékeken megyek újra át - s leírok minél többet. Ez túlagyalásnak, megszállottságnak, agyanalízisnek tűnhet, de ha józan paraszti ésszel nézzük - valójában, amikor szomorkodunk, szenvedünk "lelki" fájdalmaktól - akkor valójában pontosan ezt tesszük - beakadt a lemezjátszó, ugyanazok a gondolat s reakció s érzésminták ismétlődnek folyton, amíg nem állítjuk le, de ahhoz előbb meg kell érteni mi az és hogyan keletkezett.

A legfontosabb matematika, amire a világmindenség épül az 1+1=2 - s a lelki bajaink ahogyan a felhalmozódással lettek azzá, amit most tapasztalunk - ugyanilyen felhalmozással csak annak megértése, leállítása, meghaladása kiindulóponttal ez abbahagyható.

Fontos a polaritást, az ellentéteket is elengedni - nem pozitív, nem negatív semmi - csak az elménkben - ezt a szemléletet lehet tanulni, gyakorolni, élni - s bármennyire is jónak tűnik, ami jó érzést kelt - az össze van kapcsolva azzal most, amivel a rosszat generáljuk - egyfajta abszolútértéket kell tudni látni ebben az ön-korrekciós fázisban - tehát a +1 s a -1 abszolútértéke szintén 1.
Minden gondolat, érzés ez a fajta polaritás mentén létezik az elménkben - elő-ítélet - automatikus definíció - persze ezen túl lehet a józan paraszti ész - nem kell macskaszart rossznak gondolni, hogy ne szagolgassuk.

Cselekedni, mégsem definiálni dolgokat sokat segíthet, ezt is érdemes elsajátítani tehát - kifejezetten kiemelve saját életünk élményeire.
Nem ítélni, hisz bármi, amit most megítélünk, egy olyan ítélő-aspektusunk, aki eleve rabja az automatikus ítéletnek, tehát arra hangolódunk, hogy elsőre csak megfigyelés.

Önmarcangolás, önítélet, ön-ostorozás mind szóval, mind gondolattal szintén egy olyan automatizmus, amely nem ésszerű - ha látjuk magunkon mit nem szeretünk, miért nem változtatjuk meg, ahelyett, hogy csak nézzük, hogy csináljuk, aztán elítéljük, de nem változ(tat)unk.

Ha változni akarsz, s kattog benned, hogy "majd jobb lesz", nem biztos, főleg, ha csak jönnek a gondolatok.

Az, amit én javaslok, ha jól csinálod, segít, ha nem csinálod jól, de akarod, akkor egy idő után rájössz, hogy lehet jól, de ha nem akarod, nem csinálod s kész, de akkor tudod - mégsem annyira szörnyű a szenvedés, vagy a szenvedésnek ítéled léted, tehát lehet, hogy még mész egy kicsit lefele, csak tudd - egy ponton neked kell nemet mondani a baromságra a fejedben, neked kell leírni a dolgokat és amint leírod a problémákat, a megoldás szintén nyilvánvaló lesz - kérdés, hogy valóban meg akarod-e oldani.

Ehhez el kell engedni dolgokat, főleg ha annyira rossz, akkor meg lehet és érdemes is kérdőjelezni mindent, még önmagamon belül is - bármiben meg lehet változni, csak gondolj rá, ha pisztolyt fognának a fejedhez, biztos gyorsabban írnál - nos, ha zavar az egód, akkor az írás pont ilyen pisztoly az egó virtuális fejének - mert lelepleződik s a végén kiderül, hogy nem is valódi:)

Legközelebb egy konkrét példán megyek végig, hogy is lehet az önmegbocsátás gyakorlati módszerével elkezdeni felhalmozni egy önerőt belül, hogy kimásszunk a saját magunk ásta gödörből.

Ha nem megy az írás - beszélj arról, miért nem megy az írás - diktafonba, kamerába - s ne ítéld, csak figyeld meg, mintha egy másik embert hallgatnál - de az írást nem lehet megúszni - írni kell, ha megoldás kell, ez az út, ha túl sok a gondolat, fájó érzelem, azok leállíthatatlanok, kontrollálhatatlanok, írás a segítő.

Ismétlés is hasznos lehet - persze értelmes szavak, nem óm táre túttáre, hanem konkrétan, tettel kapcsolatos szavakkal

ELDÖNTÖM, HOGY MEGVÁLTOZOM, ezt ismétlem, amíg nem vagyok elég határozott. S közben meglátom határozatlanságom, megkérdem miért vagyok ilyen, amilyen.

Ha nem megy másképp, mástól is lehet ideiglenesen segítséget kérni, de külső feltételekhez sokáig nem érdemes kötni az erőt, akaratot, döntést, mert akkor ha egyedül vagyunk, minden pokoli visszajön - ezért egyedül is kell csinálni, de az elején lehet kis lendítést kérni mástól, nem szégyen az, nekem is voltak pillanatok, mikor kellett mások támogatása.

Mára ennyi, de ha nem tudsz írni, akkor lehet, hogy még nem szenvedtél eleget vagy nem is akarsz változni s akkor én sem koptatom tovább a billentyűzetet:)

Ha jó vagy angolból, van egy online kurzus, azt a saját tempódban, saját magad csinálhatod, gyakorlatilag hasonlókat mutat, mint én tömörítek össze pár mondatban, de sokkal jobban elmagyarázva, kiterjedten, "saját" "támogató emberkével"(buddy) a rendszerben, akivel  lehet kommunikálni, bár a kurzus magától értetődő.

Ezt a kurzust-tanfolyamot azok segítenek emberkenek csinálni, akik hasonló támogatást már kaptak és realizálták, azt adni, amit kapunk gyakorlatilag egyenlő azzal, hogy azt adjuk, amit kapni szeretnénk.

http://lite.desteniiprocess.com

[JTL 91] Önmegbocsátás: Az Élő Szó

 Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy ha szavak hallatán, gondolatára, olvasván reagálok magamban, az elmémben más szavakkal, érzésekkel, hangulatokkal: nem vagyok egy és egyenlő a szavakkal, azok saját életet élnek bennem, nélkülem, a helyemben, a nevemben.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy automatikus szóreakciók és érzésenergiák belül szavakra pont az ellentéte a kreativitásnak, az egyediségnek, s valójában azt jelzi, hogy egy szerves robot vagyok, agymosott, olyan értelemben, hogy bizonyos szavakkal bizonyos reakciókat lehet elérni bennem automatikusan, s ezt elfogadom, megengedem.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy jogot adjak arra, hogy szavakra belül reagáljak, megváltozzak, hangulatot váltsak, érzelmek gerjedjenek bennem, sosem realizálván/látván/megértvén, hogy ezáltal sosem vagyok állandó, stabil, hanem ki vagyok szolgáltatva annak, hogy milyen körülményeknek vagyok kitéve, az formálja tapasztalatom, reakcióim, hogy ki vagyok, mint tett.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem jöttem rá, hogy valójában képes vagyok arra, hogy ne a szavak és azokra történő reakcióim határozzák meg ki vagyok, mit képviselek, hanem eldöntsem, miért állok ki, miképpen és azáltal definiáljam a szavakat, önmagam annak tudatában, hogy mi a legjobb nekem és mi a legjobb másoknak és a kettő egy és egyenlő.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam a szükségét annak, hogy megtisztítsam magam a szavakra rárakódott reakcióimtól, hogy újra egyként és egyenlőként a szavaim erővel teljenek, direktbe kifejezhessem magamat, anélkül, hogy befolyásolnának, megváltoztatnának, annak realizációjában, hogy aki valójában vagyok, az nyilvánvaló, tiszta, itt van és egyértelmű, ezért nem függ energiáktól, amiket szavakra reagálok, s ezáltal létezvén eggyé válok a szavakkal.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem értettem meg/realizáltam/jöjjek rá, hogy mit is jelent valójában az ÉLŐ SZÓ, az, amikor egy és egyenlő vagyok minden szóval, amit mondok, s ugyanazt teszem, a szón azt értem, ami, semmi mást, semmi automatizmus, semmi érzés, semmi hangulat és kifejezem magam szavak által, direktben itt, a fizikai valóságban, állandóan, konzisztensen és stabilitásban, aki valójában vagyok, az vagyok tegnap, ma, holnap, nem változó, individualizált kifejezése a mindenkiben egyenlően jelenlévó ÉLETESSZENCIA megnyilvánulásaként, mint minden, mint, egy, mint egyenlő itt, felelősségben, tettben és az élet elvét sosem figyelmen kívül hagyva, mint a gyakorlati útja annak, hogy "Mi a legjobb mindenkinek?".

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam mit jelent az, mi a következménye annak, mikor bizonyos szavak hallatán rossz érzések, hangulatok jönnek fel bennem, ezek mitől jönnek és a józan paraszti észt magában a rossz élményben való tapasztalásban elfelejtvén, nem használván meg sem nézem magamban, mire is és valójában miért reagálok negatív érzésekkel, hangulatokkal, s nem ébredvén tudatára a felelősségemnek, hogy ezt én saját magam, kizárólagosan saját magam fogadom el és engedem meg magamban, teremtvén magam egy rossz hangulatként megnyilvánulni, abban megmaradni.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam mit jelent a magyar nyelvben a "józan paraszti ész", hogy úgy látni és nézni a dolgokat, ahogy vannak, a legegyszerűbb és leghatékonyabb okot és eredetet megtalálni, azt alkalmazni.

Megbocsátom magamnak, hogy amikor azt hallom, olvasom, gondolom, hogy "józan paraszti ész", arra fókuszáljak, reagáljak, hogy "józan", "paraszti", "ész", és nem rakván össze az egész kapcsolatot, hogy ez mire utal éppen akkor, mikor tapasztalom, ezzel is leleplezvén magam, hogy automatikus szókapcsolatok jönnek-mennek bennem bizonyos szavakra, melyekre reagálván figyelmem, jelenlétem elsuhan, széttöredezik, megszűnik, megértésem, felfogásom korlátozódik, saját definícióim, emlékeim, asszociációim által megszűrődik, megváltozik, melynek során önnös önérdekem szerint csak azt hallom meg, amit képesnek tartok vagy akarok meghallani.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy az emberi valóság építőtéglái a szavak, melyek jelentésében ha nem egyeznek meg emberek, nem állapodnak meg, bábeli zűrzavar, káosz és konfliktus az eredmény.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy melyek azok a szavak, melyek által a személyiségem, énem, karakterem építőalappillérei felépülnek és azoknak milyen kapcsolata van más szavakkal, milyen automatikus asszociációk, képek, emlékek jönnek fel, melyek által definiálom, újra- és újrateremtem azt akinek képzelem magam lenni, ezáltal sosem vagyok a valóságban, hanem egy belső virtualizált interpretáció, egy személyes érdek alapján, az elmém gondolatai, érzései, érzelmei, hangulatai, emlékei, képei, vágyai, félelmei által fogom fel a fizikai valóságot és benne más lényeket körülöttem.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak tudatára ébredni, hogy a bennem lévő kapcsolatok, melyekben részt veszek, fogadom el magamat, mint és aként: az a saját felelősségem és korlátom, személyes ön-őszintétlenségem, félelmem és börtönöm megnyilvánulása, mely egy és egyenlő kapcsolatban ál a külső világomban részt vevő kapcsolataimmal.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam azt, hogy ki vagyok itt és most, a szavakként és a szavak által, amikkel felfogom a valóságom és részt veszek benne.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, mikor kelnek a szavak életre bennem és önmaguktól megnyilvánulnak általam, anélkül, hogy a tudatába lennék, anélkül, hogy realizálnám, ilyenkor nem én létezem, hanem a szavak, amik tőlem elkülönülten kifejeződnek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az emberi testem egy szavak által programozható szerves robot, azt rezonálja, azt fejezi ki, azzá válik fizikailag, amilyen szavakat elfogadok és megengedek magamban, azáltal, ahogyan és amiképpen reagálok rájuk.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem jöttem rá arra, hogy a szavakkal úgy is lehet bánni, hogy nem belső energetikai, gondolati, érzelmi, hangulati, asszociációs, emléki, vágyi, félelmi reakciókkal manipulálok, hanem direkt, fizikai hang kifejezésként egyként és egyenlően velem, azzal, aki vagyok, mint az Élő Szó.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak félni bizonyos dolgoktól, melyek nem állnak összefüggésben direkt, fizikai veszéllyel, amelyeket valóban érdemes félni, különben ártás, halál a következmény; hanem azoktól a dolgoktól, amiket belül reagálok, mint szavak általi reakciók, képek, gondolatok, érzések, hangulatok, amelyek arra utalnak, sugallnak, irányítanak, hogy féljek és azt összekapcsoljam, asszociáljam, automatikusan jogot adván az elmének arra, hogy szavak által félelmet érezzek, nem realizálván, hogy pusztán az elmém mozog ilyenkor, s én valójában, mint élet nem létezem, megálltam, megdermedtem és megszűntem, mint Élő szó, mint hang kifejezése annak, aki valójában vagyok, pusztán az elmében és elmeként létezem, mint energia, aminek a kiindulópontja az elveszítéstől, a változástól való félelem, ami szintén energia, nem fizikai, nem élet.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek, hogy félelemben éljek, anélkül, hogy józan paraszti észt alkalmazván megvizsgálván mitől félek, miért félek, mi a gyakorlati útja annak, hogy megszűnjön a félelem érzése, és azt meg is tenni, még ha sokáig is tart.
Megbocsátom magamnak, hogy kompromisszumot kössek magamban bizonyos félelmet elfogadván, hogy elkerüljek más félelemmel való szembesülést, annak tárgyának való megnyilvánulását.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy amit gondolok, mint szavak, az a múlt, a belső visszacsatolási rendszer, ami, mint a saját elmém gondolatok, érzelmek, hangulatok formájában eltárolja, ismétli mindazt, amivel elfogadtam eggyé és egyenlővé válni, mint energia, az elveszítéstől, a változástól való félelemben, ami szintén csak energia.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy energiaként definiáltam magam, mint reakciók szavakra, élményekre, melyek által definiálom magam élőként, holott az energia, mint elme mozgása a bizonyíték arra, hogy abban a pillanatban, amikor ezt elfogadom, részt veszek benne: nem élek, nem vagyok direkt, fizikai kifejezés.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az Egység és Egyenlőség, mint alapelv létezem mindig, minden körülmények között, melyben folyton azt tapasztalom, amivel elfogadom magam lenni, mint energia, mint félelem, mint elme, mint az eredménye és következménye annak, hogy nem vagyok abszolút őszinte magammal, hogy beismerjem, ez nem élet, ez csak tudat.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam magamnak, hogy a tudatot definiáljam életnek, a tudatát annak, hogy most tapasztalom magam és az energiát valamiképpen, önmagam és az energia kapcsolatát, önmagam és az általam -energia által- felfogott valóságom, és eként annak tudomását, amiképp és akiként tapasztalom, definiálom, cselekszem magam definiáljam úgy, mint aki vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam a szó jelentését, hogy "tudat", mint tudatosság, mint tudás, mint információ, s nem, mint élet, ezáltal csak tudatom magammal folyton, hogy élek, miközben a valóság az, hogy tudatként nem élek, csak átverem magam azzal és aként, amit én életnek nevezek, közelítvén, szimulálván, megközelítvén azt, ahogy úgy tudom, mi az élet és ahhoz ragaszkodom, azt védem, azt nevelem, és ezt az energia-szó-reakció-kapcsolat-definíció-halmazt, ami automatikusan reagál, cselekszik, hívjam ÉN-nek, mint az ÉLETem, holott az egész szemenszedett hazugság, mely feltételekhez kötött, befolyásolható, megváltoztatható, limitált, állandóan változó és sosem realizálván azt, hogy csakis addig létezik, amíg a fizikai testem, az élet, a valóság mozog, él, s amint az megáll, meghal, elmúlik, minden tudás, tudat, információ és energia végérvényesen megszűnik.

Megbocsátom magamnak, hogy azt gondolom, hogy ha azt gondolom, hogy gondolkodom, tehát vagyok, akkor vagyok, s nem realizálván azt, hogy amikor gondolkodom, valójában nem vagyok, minthogy a gondolat maga az elkülönülésem az élettől, mint bizonyíték arra, hogy nem vagyok jelen, nem vagyok itt, nem vagyok egy és egyenlő ebben a pillanatban a fizikai valósággal, ami folyton jelen van, ami állandó, ami az élet.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak realizálni, hogy minden szó, függetlenül attól, hogy kimondott, vagy csak gondolt, elfolytott, leírt vagy emlékből felidézett: létrejött, általam, amiért felelős vagyok tértől és időtől függetlenül, amivel részt veszek a valóságban, mint teremtő, mint teremtés, mint teremtmény, függetlenül attól, hogy tudatában vagyok-e vagy sem, amivel befolyásolok és formálok mindent, ami itt van, mint lét.

Megbocsátom magamnak, hogy nem jöttem rá magamtól, nem engedtem meg magamnak realizálni, ráébredni, hogy az egyetlen módja annak, hogy az legyek, aki valójában vagyok, mint az Élet, hogy meghaladok, elengedek, kitörlök minden energiát, amivel azonosultam, amivel kapcsolatba kerülvén megengedtem, hogy befolyásoljon, meghatározzon, irányítson, mint elkülönültségben tapasztalván bármit is ebben a létben magamtól, amiért ezáltal azt a kifogást voltam képes magamévá tenni, hogy valamiért is, ami ebben a létben történik nem lennék felelős érte.

Realizálom, hogy attól, hogy a saját önmegvalósítási folyamatomban vagyok, melyben saját magam sorsáért felelek, ugyanúgy a folyamatom része felismerni, tisztelni és megvalósítani az egyenlőséget a fizikai világban Minden Élet tiszteleteként, támogatásaként annak a formájában, hogy "azt add, amit kapni szeretnél", mint a gyakorlati egyenlőség, aki valójában vagyok, itt a földön s ennek, mint az Élő Szó megnyilvánulásaként megfogadom, hogy

semennyivel sem tűrök és fogadok el kevesebbet, mint aki valójában, mint Élet vagyok és ezt az alapelvet alkalmazom feltétel nélkül magamra és másokra is anélkül, hogy bárki mást hibáztassak vagy felelőssé tegyek, minthogy realizáljam, mindaz, amire reagálok, mint energia, én, csakis én vagyok felelős érte, amit megértek, leírok, megbocsátok és elengedek, gyakorlatban meghaladok, kitörlök és eként mutatok példát saját magam és mások számára, mint az Élő Szó egységben és egyenlőségben azzal az alapelvvel, hogy a legjobb számomra az, ami mindenki számára a legjobb.

folyt.köv

• Desteni Magyarul csoport, alapelv: Abszolút ön-őszinteség, Élő Megbocsátás, Fizikai változás, Egység és Egyenlőség
• Desteni.org angol nyelvű támogatás
• Egyenlő Élet Alapítvány
• Első találkozásom az önmegbocsátással

elkülönülés

az már egy jó jel lenne, ha az öngyilkos mint szó fel sem merülne benned belül sem meg kívül sem

az mindig elme
akik öngyilkosok lettek, azok mind azért, mert engedtek az elmének - elhitték, hogy azok a gondolatok igazi önmaguk, engedelmeskedtek a gondolatoknak, az érzéseknek, elhitték, bevették, bebukták

az igazi életnek ez eszébe se jutna sose ilyen - melyik fa lesz öngyilkos?

de nem baj - legalább látszik, hogy miben vettél menedéket - az elmében, mert máskülönben nem jutna a szádra ilyen

de ha elviselem - én is felelős vagyok - úgyhogy nem

szóval nekem ez lenne az agreement, hogy nincs energia, stimuláció, manipuláció, és kőkeményen megmondom, nem tűröm és vissza-reflektálom neked, amit elfogadsz magadban, és valójában csak egy rárakat, egy program, ezért én az Élet kiindulópontjából, egységben és egyenlőségben, öntudatosságban és felelősségben megmutatom neked, hogy mennyire elképesztően elfogadtad magad olyannak, ami nem az élet - és lehet, hogy kemény és brutál - de ezáltal támogatlak -

ehhez kell az évek agreementje - hogy a két ember ráérezzen, meddig lehet tolni, és amikor már nagyon intenzív, akkor kiállni a másik mellett, megölelni, de közben mondani, hogy azt nem fogadom el és tolni a másikat, hogy változzon, mert ez így nagyon bukás - aztán amikor rájön a másik is, akkor együtt tolni a pontot, eldönteni, hogy "én akármi lesz, abbahagyom"


nekem pl kb kiskorom óta, amikor ítélem magam, "rágódom", akkor előfordul, hogy rágom a számat belül - nem nagyon, sosem sebes pl, csak kicsit - de akkor is van ritkán -- fáradtság, meg amikor ahelyett, hogy tettben fejezném ki magam - ítélem magam, megítélem a helyzetet gondolatokkal, magamat "most rosszul csináltam"
vagy "nem kellett volna", vagy "jaj de hülye vagyok" vagy egyáltalán bármiféle elfojtás, ami gondolatban, gondolatsorban nyilvánul meg -- az mindig önáltatás, önemésztés -- mert valójában pontosan tudom, hogy ebben a helyzetben nem KIfejezem, hanem BEfolytom magamba a dolgot - ezért bennem marad, engem mardos - de mi?
az én kifejezésem nem lett KI-fejezbe, hanem BElefolytottam magamba - és ez megfojt, fogalmam sincs, hogy LY vagy J - és ezt megszokom - és nem a fizikai valóságba tolom magam, egyként és egyenlőként, mert úgy ítéltem meg, hogy az elkerülendő - és aztán ezt megszokom és nem bízok a kifejezésemben, nem bízok magamban feltétel nélkül - hanem agyalok, előbb mérlegelek, előbb megítélek, majd döntök és cselekszem - de addigra a pillanat, mint önmagam - már nincs itt, csak az ítélkezés eredménye, logika, érzelmek alapján - ami mindig korlátolt, mindig késő, mindig csak egy közelítés, egy feltételezés, mindig egy elképzelés
és a végén már belül egy egész világ teremtődik bennem, egy leképezése a valóságnak, aszerint, hogy ez előtt hogy és mit folytottam el - és épül, nől a belső tér, az elme dimenzió - csak, hogy közben a külső valóságban nem vagyok 100% jelen, nem fejezem ki magam - és ezért nem kapok közvetlen visszajelzést magamról a valóságban - a többiektől, a világtól - ezért látszólag "kockázat nélkülibb", "biztonságosabb" csak rágondolni arra, mintsem megtenni - nem fejberúgni azt, akit nem szeretek, mondjuk a főnökasszonyt, mert úgy ítéltem meg, hogy az nem jó, mert blablabla - de belül meg van egy másik verzióm ahhoz képest, amit kifele mutatok - képmutatás - ön és mások becsapása - abszolút elkülönülés - és persze így fokozatosan elveszítem az irányítóelvet a külső valósággal - szolga leszek, mások használnak, dolgozom baromságot, pénzért - mások kifejezésében vagyok fogaskerék, ahelyett, hogy önmagam kifejezésének valóságában élnék

így nézve egyértelmű, hogy a belső reakciókat amíg abszolút és konstans nem hagyom abba, addig nem is foghatom fel az "objektív" valóságot, és objektívan most azt értem, hogy ami ténylegesen történik - konnotációk, reakciók, gondolatok nélkül - ezáltal már azt tapasztalom, ahogy én látom -

egyrészt azért, mert már a percepciómat is változtatnom kellett, csak, hogy elviseljem magam így, másrészt, meg azért, mert nem bízok abban, hogy ha kifejezem magam, akkor az én vagyok - pl ha lerúgnám a főnökasszony fejét - akkor kirúgna, beperelne, stb - ami elsőre elég beteg, de ha túl sokáig elfojtom, akkor sajna lehet, hogy nem lesz más út, mert annyira felhalmozódik az energia, hogy az egyszercsak kitör, mert nem bírom tovább - és akkor az jön, nem néz, és nem tudom irányítani, magammal egyenlően a saját kifejezésem

tehát ezt a folytonos harmóniát magammal és a magam és a külvilággal való viszonyomat kell engednem visszaállni úgy, hogy tolom magam kifele - a fizikai valóságba - nem a szomorkodó, depressziós, energiahiányos magam erősíteni, megmagyarázni, másokat hibáztatni, magamat hibáztatni -
mert akkor egy idő után újra beáll, hogy a kifejezésemnek a fizikai valóságban újra van azonnali következménye, ami szinte fizikailag is tapasztalható, és arra lehet újra azonnal egy kifejezéssel válaszolni

ez a valóság - a folytonos response-ability, ez a felelősség, a responsibilty

tehát ha elfogadom magam, mint szomorkodás - akkor én a szomorúság vagyok - akkor a szomorúsággá váltam - és azt kell megértenem, én személyesen hogy voltam és vagyok felelős ezért, miért nem engedem el ezt a koncepciót
miért és hogyan vettem benne részt elsősorban - mert a teremtés mindig ilyen

én vettem benne részt, én fogadtam ezt el, én engedtem meg magam ebben kifejeződni(vagy elfojtódni), és ugyanúgy, ahogy ez lett, pontosan ellentétesen cselekedve újra vissza tudok jutni a kiindulópontba, ahol realizálom - basszus, ez csak egy eldöntés, ez csak egy pont volt, ahonnantól kezdve így definiáltam magam és így maradtam

tehát ez a teremtő, mint én,
a teremtés, mint tett, vagy nem tett
és mint teremtett valami, vagy teremtmény, ami fizikailag létrejött (az, hogy szomorkodom, az, hogy magamat ilyennek látom, vagy akármi)

mind ugyanazt tükrözi - azt, amivel eggyé és egyenlővé váltam és az én felelősségem és amíg nem állítom helyre az equilibriumot, az egységet és egyenlőséget magamban magammal és a kifejezésemmel - addig igazából nincs is hatalmam önmagam felett, nincs is esélyem, hogy abszolút tudatosságban létezzek - és addig mindig csak a korlátaimat tapasztalom - ezáltal a lét így van kiegyensúlyozva, hogy mindenki a saját valóságának foglya, ezáltal nem nől túl a saját teremtésén, vagyis saját magán

tehát rajtad áll, hogy elfogadod-e magad a saját korlátaidon - mert ha megnézed, mindig te vagy, az aki korlátol abban, hogy kifejezd magad - még ha ez elsőre egy külső oknak is tűnik - akkor attól a felismeréstől, hogy te vagy ezért a felelős - úgy védekezel, hogy úgy szemléled magad, hogy attól, ami korlátol, elkülönítetted magad -
de ez a szemléletbeli elkülönülés, a közvetlen, direkt, nem definiált tapasztalás hiánya az, ami által úgy is cselekszel, mintha elkülnülve lennél a korlátaidtól

ebből kiindulva egyértelmű: azokat a szemléleteket kell elengedni, nem részt venni bennük, amik által elkülönülve érzed magad a teremtésedtől, a valóságodtól - és őszinteségben, tudatosságban megérteni, ez hogy lett, és elengedni, megbocsátani, leállni és felfedezni, mi is van a létben

ezért fontos az írás - a belsőm kiírom és ami nem kézzel fogható - most "az" lesz, mert itt van, stabilan, és ezáltal megfigyelhető, hogy működöm, mi az, ami befolyásol, mi az, ami nem - mi állandó, mi nem

Tű fokán

ez egy lol

tehát az tény, hogy ezt most elhanyagoltam, és az angol blogba írtam főleg, de végülis nekem mind egy.

Realizáltam, hogy nem kell több szart eltűrjek, én én vagyok, más meg más. Még ha tisztában is vagyok azzal, hogy az egység és egyenlőség mindenütt mindenben mindenre és mindenkire mindig mindenhol igaz is, pont azzal támogatom magam - és másokat is mint magam, hogy nem vagyok hajlandó egy cseppel se kevesebbet elfogadni, mint aki valójában vagyok.
Egy és egyenlő mindennel, mint élet, mint önmagam a pillanat, mint saját magam a légzés.

Ezért nem kertelek(nem kell saját elme-állat-kert), egyenes őszinte és közvetlenség vagyok.
És nem félek ezt, mint magam kinyilvánítani bárkinek. És ezt ki is fejtettem a vlogomon, igaz azt is angolul, de hamarosan gyártok pár magyar videót, mert az is sokat támogatna, meg engem is meg anyám is, meg akárkit, akit éppen.

Egyértelműen látható, hogy mire megy ki ez az egész, és hogy milyen egyszerű is az élet, és mily módon belebonyolódott mindenki a részletekbe, és el is felejtette, hogy honnan is jött, meg mi is van valójában...de nem igazán, csak úgy látszólagosan, hogy ne kelljen felelősséget vállalni.
És a sok barátom, senki se látja, csak az az érdekes, hogy miként és mikor és miért definiáltam barátokat. Speciálisan egytől egyig, melyiket mikor hogyan miért...
Definíciók az elmében az elméből.
Ez az öntudatra ébredt tudat szó szerint egy program, ez szó szerint átvette az irányítást minden és mindenki felett, és ez már őrület. Ha tudnák az úgynevezett barátaim, mennyire súlyos is ez, megkattannának , ezért inkább nem is realizálják - mert az a megkattanás annyit jelentene, hogy minden amit most úgy definiáltak, mint önmaguk - egy pillanat alatt elveszne..
Mint a film Bourne. Jason Bourne elfelejtette ki is valójában, és 3 igazán kemény küzdelmes film során tudja meg, mint főszereplő, hogy ki is, és az nem egy választás, inkább egy önmaga által elhelyezett labirintus, melyből ugyanúgy kimászik, ahogy belemászott, és ugyanúgy visszaemlékezik ahogy sorba elfelejtette.
Ez ugyanígy van velem is. Sorra tárom fel a lezárt kapukat, mert többé nincs titok, és többé nincs mit vesztenem, vagy ha van, hát tágra nyitom magam, vesszen - ami elmegy, az nem is én vagyok... Hogy képes legyek hagyni az életet, mint a fizikai testem, mint a lélegzetem élni, pillanatról pillanatra, és nem hagyni, hogy részt vegyek ebben a tudat-rendszerben, amire az elmével csatlakozok, a kis bezárt irányítószobámban...és csak hagyni hogy lélegezzen a testem, mint én, nem hagyni elválasztani magam ezzel az elme-tudat rendszerrel, hanem csak itt lenni, mindig itt, feltétel nélkül itt, mindig saját magam lenni, mindig képes lenni elviselni önmagam, örökre, amilyen vagyok, mert ez a pillanat és ez az ami csak itt és most realizálható.
Itt és most, és sokmindenki beszél erről, de senki sem éli minden pillanatban.
És ez lehetséges, nem egyszerű, de tényleg csak egy elhatározás, egy végtelen mértékű kijelentés, (statement) az egész, és utána nem elbukni, nem elesni, nem visszazuhanni, nem visszabújni az elmébe, hogy ne kelljen itt és most lenni(vágyódni, múltazni, jövőzni, tervezni, GOND olkodni) mert ÉN, mint MAGAM mindig itt vagyok -- de ha az elmémmel a tudatban mászkálok, az sosincs itt...az csak illúzió, az csak a félelem miatt van.
És sorba jönnek nekem itt az úgynevezett barátok, akik beszélnek itt a szabadságról meg rendszerről, de senki sem kezdi legbelül, ott ahonnan ered, inkább bújnak, futnak, hibáztatnak és terelnek.
És ezért is én kénytelen vagyok meghúzni a vonalat, hogy ez itt a tű foka.
Aki egység és egyenlőség mint légzés mint élet és ezt bizonyítja is magának és látható is, az az akiben bízhatok, feltétel nélkül, mint én, mint egyenlően és egyként - - a többi még nincs ITT.
Mert ez itt és most van. És ez nem leválogatás, ez nem nácizmus, ez nem elkülönítés, ez az, ahogy az egységesítés működik. Gyakorlatilag csak így tud működni itt és most, abban amiben vagyunk.
Tehát így van.
Tehát akinek a kiindulópontja egység és egyenlőség az én vagyok, a többi pedig most éppen nem én. De kurvára nem. Tekintve hogy éppen hogy viselkednek, miért viselkednek így és különösképp minek tartják magukat, aminek én magamat többé nem.
És ez látszólag ugyanúgy elkülönülésnek tűnik, hogy én elkülönülök tőlük, meg a tudattól, pedig ez csak tűnik - ahogy bocsátom meg magamnak, ahogy fejtem visszafele, ahogy nyitom ki magam, ahogy válok egyre intimebbé saját magammal, és ahogy egyre jobban megértem magam, mit miért tettem, választottam, hogy haladtam meg - - úgy egyesül minden bennem, minden egyként egyenlően -- még a tudat is, még az elme-tudat rendszerré vált emberek is --
és ezzel magam is támogatom, és őket is, mert megmutatom nekik, kik is ők most éppen,
és, hogy ki vagyok valójában, akik ők is, csak továbbra sem választják a felismerést, az ön-őszinteséget, ön-megbocsátást.
És ez addig megy, amíg minden lény itt nem realizálja, hogy egység és egyenlőség. És fogja.
És fogja, mert már egy bizonyos szempontból ez megtörtént. Ahogy mindig is megvolt, de most itt van. Ahogy a tudatban egyre kevesebben vesznek részt, ahogy egyre több elme realizálja azt, hogy le kell álni feltétel nélkül - úgy az egész leáll.
Mert halálkor mindenki realizálja. És az a legkésőbbi pont, addig lehet húzni a játszmát, nem tovább. Mert akkor a halál mint a tudat egyként leáll mozogni. A félelem a haláltól elkerülhetetlenül manifesztálódik - és az elme-tudat rendszer semmi más mint ez a félelem a haláltól, ami amint bekövetkezik, elmúlik.
És ez elkerülhetetlen, csak nézzük..megszületéskor már egyértelmű, hogy meghalunk, hogy elveszítjük az elmét, a tudatot, akkor miért ne állítsuk le saját magunk itt és most, ezzel szimbolizálván kik is vagyunk valójában az örökkévaló életként, mint egy és egyenlő mindennel.

Én az életet választom, ami az elme-tudat halálával kezdődik. Pontosabban a meghaladásával, az pedig a megértésével, az pedig az őszinteséggel, az pedig az önmegbocsátással, az pedig a döntéssel, arról, hogy ki is vagyok valójában. Minden pillanatban. Itt vagyok és akkor én vagyok, tényleg, aki vagyok tényleg, mindig, végtelenül, minden mindig, feltétel nélkül - vagy egy feltételes program vagyok, aminek van kezdete és van vége...
Tehát teljesen felesleges ezen kattogni.
Ha elkezdted, fejezd is be. Mindent...legyen az bármi, definiáld azt bárminek.
De az biztos, hogy a rendszer nem élet, a rendszer csak egy program, és a programok törölhetőek. Halál után ráadásul a sok adat, ami nem élet el is veszik, mert igazából, az örökkévaló élet szempontjából nem számít - tehát felesleges ragaszkodni ezekhez a definíciókhoz.
Tekintve hogy mindent a félelem szült, ez az egész elkülönülés is azért burjánzott el ennyire, mert csak gyűlt gyűlt a szénaboglya, amíg fel nem gyúlt és most ég.
Minden ebben a világban kép természetű, mint a .jpg vagy a .gif.
És ezzel azonosultunk. Ezek után vágyunk, ezektől félünk, ezek vagyunk. Látszólag.
De ez még semmi, csak őszintétlenség. Minden képnek ugyanaz a természete.
Lehetséges mögé és belelátni minden képbe, oly egyszerűen, mint a légzés - csak ki kell kapcsolni az elmét - semmi gondolat, semmi érzés, semmi érzelem, semmi belső reakció - - és feltárul minden...Egy lenni mindennel és egyenlő... Ez az élet és ez az, ami vagyok.

Ha az elme nem mozog

most ez a blog, szemezgetek fórumokból, ez jó, mert ott vannak a válaszok is reá

http://www.daath.hu/showTopic.php?id=171

ha az elme nem mozog, nem hat a drog
elme akar drogot nem én, hogy elme-hess en elme
a kérdés, hogy mióta az eszemet!! tudom, mennyire azonosultam vele
én egy szerzetes elme vagyok, szerzeteskedem
én egy pap elme, papkodom, mint a vallás elme
én egy jógi elme, jógolok, mint a jóga
én egy drogos elme, drógolok, mint a drog
én egy zenész elme,zenélek, mint a hang-szer
én hm én egy sintér elme vagyok, sintérkedem, mint a sín-tér
én meg egy elmélkedő elme, elméletekben utazom, az elm utcában
én anya elme vagyok, anyáskodom azon aki kimászott belőlem

hát te? te hát? elmé-letben tudni vagy gyakorlatban élni
én és az elmém kéz a kézben, de melyik kéz melyiké haha
melyikkel vakarom a másikat, mikor viszket és mi viszket én vagy az elme?
én abból indultam ki, hogy én az elmévé váltam, én mint az elme. és én mint az elme leállok, mert mi van ha minden elme? akkor mindennek le kell állnia, hogy lássam ki is vagyok...mit veszítek? szokást? emléket? vagy mit? az értékeim nem az elmém, amiket tartok?
ti tudjátok, hogy kik vagytok? biztos?
kérdezem újra biztos?
s miért gondoljátok, hogy biztos?

minden a visszája ebben a világban, még az elme is...mert az elmém visszája én vagyok, ezért nincs más út, mint a teljes leállás...
és aki nem akarja azt, az elme. lehet vele kezet fogni
elmeelmeelmeelmeelmeelmeelmeelmeelmeelmeelmeelmeelmeelme
őke gyelme rajta van minden fi gyelme
élvezzétek

Abbahagyok mindent, ami az elmém szüleménye

Minden

Megállok

Abbahagyok mindent, abbahagyom a hazudozást, abbahagyom a bújást, abbahagyom nem őszintének lenni, különösképp abbahagyom az ön-őszintétlenséget.

Megállok

Abbahagyom azt, hogy zenét akarok csinálni, nem szexelek, nem drogozok, nem játszom számítógépjátékot
Abbahagyom a festést, abbahagyom a húsevést, abbahagyom a hippiskedést, abbahagyom a mosolygát, abbahagyom a békességem
Abbahagyom a harcot, abbahagyom a bezárkózást, abbahagyom a kölcsönzést, abbahagyom a lopást, abbahagyom a félést
Abbahagyom a röhögést abbahagyom a sírást abbahagyom semlegesnek lenni
Abbahagyom a gondolkodást abbahagyom az érzést abbahagyom az érzelmeket
Abbahagyom a harcot, abbahagyom a bezárkózást, abbahagyom a kölcsönkérést, abbahagyom a lopást, abbahagyom a félést
Abbahagyom még az abbahagyást is az elmében mint az elme.
I stop even stopping too in mind as mind.
Abbahagyom az elmét, nem számít milyen áron, nincs más út, ez elkerülhetetlen.

Én én vagyok, mint az élet mint a légzés mint egy mint egyenlő
Én már egy egyesített ember vagyok.