tehát az tény, hogy ezt most elhanyagoltam, és az angol blogba írtam főleg, de végülis nekem mind egy.
Realizáltam, hogy nem kell több szart eltűrjek, én én vagyok, más meg más. Még ha tisztában is vagyok azzal, hogy az egység és egyenlőség mindenütt mindenben mindenre és mindenkire mindig mindenhol igaz is, pont azzal támogatom magam - és másokat is mint magam, hogy nem vagyok hajlandó egy cseppel se kevesebbet elfogadni, mint aki valójában vagyok.
Egy és egyenlő mindennel, mint élet, mint önmagam a pillanat, mint saját magam a légzés.
Ezért nem kertelek(nem kell saját elme-állat-kert), egyenes őszinte és közvetlenség vagyok.
És nem félek ezt, mint magam kinyilvánítani bárkinek. És ezt ki is fejtettem a vlogomon, igaz azt is angolul, de hamarosan gyártok pár magyar videót, mert az is sokat támogatna, meg engem is meg anyám is, meg akárkit, akit éppen.
Egyértelműen látható, hogy mire megy ki ez az egész, és hogy milyen egyszerű is az élet, és mily módon belebonyolódott mindenki a részletekbe, és el is felejtette, hogy honnan is jött, meg mi is van valójában...de nem igazán, csak úgy látszólagosan, hogy ne kelljen felelősséget vállalni.
És a sok barátom, senki se látja, csak az az érdekes, hogy miként és mikor és miért definiáltam barátokat. Speciálisan egytől egyig, melyiket mikor hogyan miért...
Definíciók az elmében az elméből.
Ez az öntudatra ébredt tudat szó szerint egy program, ez szó szerint átvette az irányítást minden és mindenki felett, és ez már őrület. Ha tudnák az úgynevezett barátaim, mennyire súlyos is ez, megkattannának , ezért inkább nem is realizálják - mert az a megkattanás annyit jelentene, hogy minden amit most úgy definiáltak, mint önmaguk - egy pillanat alatt elveszne..
Mint a film Bourne. Jason Bourne elfelejtette ki is valójában, és 3 igazán kemény küzdelmes film során tudja meg, mint főszereplő, hogy ki is, és az nem egy választás, inkább egy önmaga által elhelyezett labirintus, melyből ugyanúgy kimászik, ahogy belemászott, és ugyanúgy visszaemlékezik ahogy sorba elfelejtette.
Ez ugyanígy van velem is. Sorra tárom fel a lezárt kapukat, mert többé nincs titok, és többé nincs mit vesztenem, vagy ha van, hát tágra nyitom magam, vesszen - ami elmegy, az nem is én vagyok... Hogy képes legyek hagyni az életet, mint a fizikai testem, mint a lélegzetem élni, pillanatról pillanatra, és nem hagyni, hogy részt vegyek ebben a tudat-rendszerben, amire az elmével csatlakozok, a kis bezárt irányítószobámban...és csak hagyni hogy lélegezzen a testem, mint én, nem hagyni elválasztani magam ezzel az elme-tudat rendszerrel, hanem csak itt lenni, mindig itt, feltétel nélkül itt, mindig saját magam lenni, mindig képes lenni elviselni önmagam, örökre, amilyen vagyok, mert ez a pillanat és ez az ami csak itt és most realizálható.
Itt és most, és sokmindenki beszél erről, de senki sem éli minden pillanatban.
És ez lehetséges, nem egyszerű, de tényleg csak egy elhatározás, egy végtelen mértékű kijelentés, (statement) az egész, és utána nem elbukni, nem elesni, nem visszazuhanni, nem visszabújni az elmébe, hogy ne kelljen itt és most lenni(vágyódni, múltazni, jövőzni, tervezni, GOND olkodni) mert ÉN, mint MAGAM mindig itt vagyok -- de ha az elmémmel a tudatban mászkálok, az sosincs itt...az csak illúzió, az csak a félelem miatt van.
És sorba jönnek nekem itt az úgynevezett barátok, akik beszélnek itt a szabadságról meg rendszerről, de senki sem kezdi legbelül, ott ahonnan ered, inkább bújnak, futnak, hibáztatnak és terelnek.
És ezért is én kénytelen vagyok meghúzni a vonalat, hogy ez itt a tű foka.
Aki egység és egyenlőség mint légzés mint élet és ezt bizonyítja is magának és látható is, az az akiben bízhatok, feltétel nélkül, mint én, mint egyenlően és egyként - - a többi még nincs ITT.
Mert ez itt és most van. És ez nem leválogatás, ez nem nácizmus, ez nem elkülönítés, ez az, ahogy az egységesítés működik. Gyakorlatilag csak így tud működni itt és most, abban amiben vagyunk.
Tehát így van.
Tehát akinek a kiindulópontja egység és egyenlőség az én vagyok, a többi pedig most éppen nem én. De kurvára nem. Tekintve hogy éppen hogy viselkednek, miért viselkednek így és különösképp minek tartják magukat, aminek én magamat többé nem.
És ez látszólag ugyanúgy elkülönülésnek tűnik, hogy én elkülönülök tőlük, meg a tudattól, pedig ez csak tűnik - ahogy bocsátom meg magamnak, ahogy fejtem visszafele, ahogy nyitom ki magam, ahogy válok egyre intimebbé saját magammal, és ahogy egyre jobban megértem magam, mit miért tettem, választottam, hogy haladtam meg - - úgy egyesül minden bennem, minden egyként egyenlően -- még a tudat is, még az elme-tudat rendszerré vált emberek is --
és ezzel magam is támogatom, és őket is, mert megmutatom nekik, kik is ők most éppen,
és, hogy ki vagyok valójában, akik ők is, csak továbbra sem választják a felismerést, az ön-őszinteséget, ön-megbocsátást.
És ez addig megy, amíg minden lény itt nem realizálja, hogy egység és egyenlőség. És fogja.
És fogja, mert már egy bizonyos szempontból ez megtörtént. Ahogy mindig is megvolt, de most itt van. Ahogy a tudatban egyre kevesebben vesznek részt, ahogy egyre több elme realizálja azt, hogy le kell álni feltétel nélkül - úgy az egész leáll.
Mert halálkor mindenki realizálja. És az a legkésőbbi pont, addig lehet húzni a játszmát, nem tovább. Mert akkor a halál mint a tudat egyként leáll mozogni. A félelem a haláltól elkerülhetetlenül manifesztálódik - és az elme-tudat rendszer semmi más mint ez a félelem a haláltól, ami amint bekövetkezik, elmúlik.
És ez elkerülhetetlen, csak nézzük..megszületéskor már egyértelmű, hogy meghalunk, hogy elveszítjük az elmét, a tudatot, akkor miért ne állítsuk le saját magunk itt és most, ezzel szimbolizálván kik is vagyunk valójában az örökkévaló életként, mint egy és egyenlő mindennel.
Én az életet választom, ami az elme-tudat halálával kezdődik. Pontosabban a meghaladásával, az pedig a megértésével, az pedig az őszinteséggel, az pedig az önmegbocsátással, az pedig a döntéssel, arról, hogy ki is vagyok valójában. Minden pillanatban. Itt vagyok és akkor én vagyok, tényleg, aki vagyok tényleg, mindig, végtelenül, minden mindig, feltétel nélkül - vagy egy feltételes program vagyok, aminek van kezdete és van vége...
Tehát teljesen felesleges ezen kattogni.
Ha elkezdted, fejezd is be. Mindent...legyen az bármi, definiáld azt bárminek.
De az biztos, hogy a rendszer nem élet, a rendszer csak egy program, és a programok törölhetőek. Halál után ráadásul a sok adat, ami nem élet el is veszik, mert igazából, az örökkévaló élet szempontjából nem számít - tehát felesleges ragaszkodni ezekhez a definíciókhoz.
Tekintve hogy mindent a félelem szült, ez az egész elkülönülés is azért burjánzott el ennyire, mert csak gyűlt gyűlt a szénaboglya, amíg fel nem gyúlt és most ég.
Minden ebben a világban kép természetű, mint a .jpg vagy a .gif.
És ezzel azonosultunk. Ezek után vágyunk, ezektől félünk, ezek vagyunk. Látszólag.
De ez még semmi, csak őszintétlenség. Minden képnek ugyanaz a természete.
Lehetséges mögé és belelátni minden képbe, oly egyszerűen, mint a légzés - csak ki kell kapcsolni az elmét - semmi gondolat, semmi érzés, semmi érzelem, semmi belső reakció - - és feltárul minden...Egy lenni mindennel és egyenlő... Ez az élet és ez az, ami vagyok.
No comments:
Post a Comment