Mivolta

Nine Inch Nails - Closer(uncut)
Ez az emberi elme igazi mivolta

NineInchNails:Closer

You let me violate you.
You let me desecrate you.
You let me penetrate you.
You let me complicate you.
Help me.
I broke apart my insides.
Help me.
I've got no soul to sell.
Help me.
The only thing that works for me.
Help me get away from myself.

I wanna fuck you like an animal.
I wanna feel you from the inside.
I wanna fuck you like an animal.
My whole existence is flawed.
You get me closer to God.

You can have my isolation.
You can have the hate that it brings.
You can have my absence of faith.
You can have my everything.
Help me.
Tear down my reason.
Help me.
It's your sex I can smell.
Help me.
You make me perfect.
Help me become somebody else.

I wanna fuck you like an animal.
I wanna feel you from the inside.
I wanna fuck you like an animal.
My whole existence is flawed.
You get me closer to God.

Through every forest.
Above the trees.
Within my stomach.
Scraped off my knees.
I drink the honey inside your hive.
You are the reason I stay alive.

Most is itt vagyok. Most még itt ezen az oldalon. Kifejezem magam, hogy a kifejezésemben meglássam ki vagyok. És ki nem. És ahogy teszem, legbelülre figyelek, pontosabban a legbelsőm tudja, hogy amit éppen teszek, az én vagyok-e vagy csak megalkuvás, vagy csak ön-hazugság. És ha őszintétlenségen kapom magam, megállok egy pillanatra, megnézem, hm. Ez nem én vagyok. Miért is van. Miért teszem ezt, mi van ha ez TÉNYLEG nem én vagyok. Akkor megbocsátom magamnak, hogy idáig fajult...hogy képes voltam feladni magam, csak mert feltételek közé helyeztem magam, csak mert féltem, hogy lyally. És ez túlzás. Ez a félelem sem én vagyok, ezt is megbocsátom. Mindent megbocsátok, le is írom, hogy stabilizáljam, hogy emlékezzek, hogy megosszam. Ki is mondom, hogy átéljem, ahogy mondom ki a hangom ahogy rezeg, eggyé válok azzal amit teszek, nem elég csak mondani.

Ez az igazság. Amíg nem merjük leírni, megosztani, kimondani, addig belül őrlődik. Addig meg akarjuk tartani, mint titok, mint kincs, mint elkülönülés. És ez az ami miatt itt tart a világ. Ez az oka, ahol tartunk. Tényleg úgy gondolod, hogy fejlődünk?
Tényleg változik valami? Nem hinném. Nézzük:
-Továbbra is van pénz
-Továbbra is van erőszak
-Továbbra is van háború
-Továbbra is van éhezés
-Továbbra is van gyerekmolesztálás

Mi fejlődik?

A tömegpusztító fegyverek igen.
Az technológia, hogy mégjobban függjünk külső dolgoktól.
Az agymosó média.
A természet pusztítása.

SEMMI SEM VÁLTOZIK, csak erősödik, miért lehet ez...
Mert bennünk van az állat, a bezárt kamrába, elrejtve, és senki se látja..
Mert elhittük, hogy a gondolataink nem hatnak a külső világra.
Mert elhittük, hogy én csak egy apró ember vagyok, nincs befolyásom az egész világra.
Mert tudom, hogy meg fogok halni és addig egy kis örömöt szerezni vágyok...

Csak hogy eltereljem a figyelmem ha kell egy pillanatra is(aztán a következőről) az igazságról, hogy egy SZOLGA vagyok, és a FÉLELEM és VÁGY rabja vagyok...
Hm én sem vagyok kivétel, különben nem lennék itt... de kudarcba fúl mert van pofám amit képtelen vagyok többé befogni.
Leleplezem magam, mert mit veszthetek? Amit elveszthetek, az nem is én vagyok. Akkor meg miért ne vesszek el mindent, ami nem én vagyok?

Egység és egyenlőség: ez van mindenütt, minden más illúzió, szemenszedett hazugság szó szerint.
Ez a világ SZÓ ALAPÚ: kezdetben vala a szó. Isten teremt a szóval.

AZ AZ ISTEN MI VAGYUNK, EGYTŐL EGYIG, mindannyian egyek és egyenlőek vagyunk, egyenként felelősek az egész világért, csak bújunk, terelünk.

Egyenlő mértékben most isszuk a levét, egy bolygón. Mert elhittük, hogy mi kis haszontalan szolgák rohangászunk fel s alá és nincs következménye a világra.
PEDIG VAN.

Mi kell történjen, hogy felállj? Hogy azt mondd, ELÉG, TÖBBET NEM TŰRÖK!

Nekem a freelove azt jelenti, nem félek kimondani, hogy emberiség, szarban vagyunk, mert hazudnék, ha nem ezt mondanám...

És rá kellett döbbennem, hogy az úgynevezett 'barátaim' gyávák. Terelnek. Félnek.
Őszintétlenek. Miért vagyok akkor velük?
Tán mert féltem, hogy egyedül maradok és akkor a saját őszintétlenségem csapdájába esek és elvesztem a kiindulópontot. Elvesztem magam. Elég félelmetes lenne elvesztenem magam.Pedig ha én én vagyok, hogy tudnám elveszteni magam? Butaság...
Tán azért voltam velük, hogy megnyugtassam magam, hogy őszintétlenségem nem egyedi, nem baj. Pedig kurvára.
Tán azért voltam velük, mert reméltem, hogy ha én egy picit lankadok, hogy elfelejtem, mi van itt, miért is vagyok itt, mi is vagyok, akkor majd támogatnak, kijavítanak, netalántán majd hátha rájönnek valamire, és majd elmondják, hogy milyen vagyok. És mi NEM vagyok. De nem történt ez sem.
Tán azért voltam velük, mert féltem egyedül, féltem, hogy majd nem lesz nőm, akivel szekszelhetek, és nem tudom majd kifejezni magam és bekattanok. Ajánlottak, bemutattak pár kedves lánynak, de igazából 'nem éltem' a lehetőséggel.
Tán azért voltam velük, hogy kis örömöt leljek, szórakozást, hogy elfelejtsem, hogy mi is vagyok, mivé is váltam, és mit kéne tennem, de hát ők se teszik, én se teszem, punk tum.
Tán azért voltam velük, mert hasonlóképpen ön-őszintétlenek, mint én, és így van egy közös alap, amely megtart, amely garantálja, hogy nem török ki, hogy nem realizálom, és nem mondom az arcukba, hogy HÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉ.
Tán azért voltam velük, hogy reméljem a kis apró hasznokat tőlük, hogy majd milyen jó lesz vele és vele lenni, mert ez és az. Mert féltem, hogy egyedül képtelen vagyok.

De ennek vége. Már majdnem mindenkinek megmondtam, hogy ennek vége. Nem vagyok hajlandó tovább hazugságban élni, kerül amibe kerül, jobb most ezt lerendezni, mert mi más érdekelne, mint, hogy őszinte tudjak lenni minden pillanatban.
Nekem nem kell szeretet, nem kell béke, nem kell gazdagság, nem kell csillogás, nem kell élvezet, ezek mind az őszintétlen elmém játékszerei, hogy eltereljék a figyelmem egy pontról: Mivé váltam legbelül. Hogy mindannyian mivé váltunk legbelül egyként és egyenlő mértékben. Mert amit elfogadok és megengedek, az igenis felelősségem. Mind belül, mind kívül.
Sírni tudnék, ha képes lennék, de még az sem megy. Pedig néha biztos jólenne, csak kiadni.
Próbáltam alkoholt, drogot, sokat sokat sokat, de az is csak arra jó, hogy elterelje a figyelmem erről a pontról: nem vagyok őszinte. Akkor meg minek, ha már tudom.

Definiáltam az örömöt, gyönyört, szavakkal körülírtam, és így most itt van. Ez a definíció bennem él. Még akkor is ha azt mondom, picsába, nem akarom definiálni. Nem akarom hogy az öröm tőlem függetlenül, feltételesen szaladgáljon a világban, ez kevés.

Ezért le kell csupaszítani magam, hogy képes legyek tapasztalni. Képes legyek szembenézni, tenni is ezért és nem visszaesni, nem feladni, nem félni.
Ezért osztom meg, hogy ne vesszen el többé. Még ha beteges is, vagy félelmetes.
Mert mi is a félelem? Pusztán emlék, mely kering bennem, hogy jajj, ha ezt teszem, akkor az lesz..és így korlátozom le magam...Mi van, ha koncepció nélkül csak ITT VAGYOK? Miért nem megy ez, miért kell túlélni? Mit kell túlélni?
Az őszintétlenség akarja túlélni. Pedig lehetetlen. Ha más nem, a halál pontot rak az i-re. De én nem várok addig, mint más. Miért várnék...

De ITT vagyok. Itt, most ezeken a honlapokon, s kattingatok nevekre, meg írok levelet, meg pötyögöm a naplóm. És semmi sem számít, mint az, ami itt van MOST előttem.
Mert ha a múltba nézek, akkor ott vagyok, ha a jövőbe nézek, akkor ott vagyok.

Én voltam ott. MOST meg ITT. És ahogy ITT vagyok, és mégis tendálok az ott-ra, az ott-ba, mint múlt, mint jövő, megnézem, hogy hm, miért is? Miért most ebben a speciális pillanatban, miért nem jó itt és most? Mi az oka, hogy nem élvezem a pillanatot, mi az oka, hogy elválasztom magam a MOST-tól? És ez az ok, ez az ok, amely az ön-őszinteség. Őszintén tényleg megéri nekem ott lennem, amikor én valójában ITT vagyok? Miért engedem, hogy befolyásoljon, lekorlátozzon az az ott? Biztos nem véletlen. Biztos nem hiába nosztalgiázok, félek, ahogy a múltban féltem, vagy tekintek, tervezek a jövőbe: mert nem bízok a jelenben, nem bízok MAGAMban, s nem bízok abban, hogy ez az ITT és MOST így marad.
Bízok bí bí bí bízok. Bibi bú bibi bá. Magam vagyok a bizalom. Kiben másban bízzak, ha még magamba se tudok? Hogy tudnék másban bízni, amíg magamba sem bízok ..s ha magamban nem bízok, akkor hogy tudok bízni abban, amit teszek? Józan ész...
Ezért nincs azzal semmi baj, ha MOST ITT egy picit ott vagyok, csak tudni kell felismerni, észrevenni, őszintén belátni, majd újradefiniálni(hisz már megtörtént, azért van), megbocsátani(megjelölni, hogy hé, ezt én már beláttam, hogy ennye-bennye), és ha legközelebb jön, akkor meg tudjam haladni, meg merjem tenni, le tudjak szakadni az ott-ról, hogy 'picit többet' tudjak ITT lenni MOST. És amíg ez nem folytonos, addig nincs kész, addig nincs vége, addig nem ÉN vagyok feltétel nélkül MINDIG. És amíg ez nincs így minden lényre, hogy egységesen egyelnő mértékben nincs mindenki eképpen ITT és MOST, addig nem nyugszom.
Ez kéne legyen mindenki kiindulópontja, ez kéne legyen mindenki alapja, hogy rendberakjuk ezt az egészet.
---
És ezért nekem rendbe kell rakjam ezt az egész szexuális biszbaszt.
Kicsit furcsa, de miért ne legyek őszinte? Mitől féljek? Megesztek? Csak nem...
Vagy ismerős-barát-rokon-főnök-AKÁRKI meglátja, megtalálja milyen is vagyok?
Hmmm. Állok elébe. Nincs titkom.
Kicsit betegesnek is érzem, hogy most akkor így írom ki magam a szabadságba, de nincs más út. Ez a legegyenesebb. Leírom mivé váltam, ki vagyok, és amikor a helyzetet már tisztán látom, akkor velem egyként és egyenlőként azt irányítom, mert hát én ez vagyok, és én jutottam el ide, akkor én is kell megváltoztassam.
Miért vágyok nőre? Miért akarok érinteni.
Napokig tudnék írni folyamatosan és teszem is, most egy picit ide is, mert képtelen vagyok tovább elnyomni, elfojtani, elrejteni, hogy ki vagyok, hogy kik vagyunk mind egytől egyig.
Mert ha én nem állok talpra, mi van ha senki sem fog? Meddig várjak???
Mert ha én nem válok őszintévé, ki fog helyettem? Nem várok!!!

Egy pillanatnyi elmezavarban elfolytott szexuális vágyam képtelen voltam visszafolytani, de maszturbálni sem akartam, hát most ez az üzemanyag hajt, hogy itt írkáljak. De aztán pár kattintás után itt sem tudom elfolytani már ezt.
Ha már itt vagyok, végig kell járni.
Nem. Ez is csapda. Nincs mit végig járni.
MOST ITT vagyok, s ennyi.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy definiáljam magam.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy definiáljam az örömöt, magamon kívül.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy érintésre vágyódok, ahelyett, hogy realizálnám, magam vagyok az érintés.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy gyönyörre vágyok, ahelyett, hogy realizálnám, magam vagyok a gyönyör.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy nőre vágyjak, ahelyett hogy realizálnám én teljes vagyok.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek nem abszolút őszinte lenni mindig mindenkivel mindenben.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy azt higgyem elvesztíthetem magam.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy függjek.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy ne legyek őszinte magammal.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy definiáljak emberi lényeket, hogy ki milyen, kivel miért vagyok és kivel hogy viselkedem. Ez elfogadthatatlan. Minden egy és egyenlő. Nincs különbség. Az elme tesz különbséget, az elme nem én vagyok. Az elmémért én vagyok a felelős, én engedtem meg, hogy rámnőljön, igazából én vagyok. Azzá váltam, ezt kell betennem magamba, mint egy és egyenlő velem, és egyszerűen a mostban lenni és látni, mi vagyok, mi nem, és ami nem vagyok, ám mégis teszem, azt megbocsátom magamnak feltétel nélkül.
Többé nem vagyok hajlandó elfogadni kevesebbet, mint aki vagyok.