[JTL 170] A félelem illúzióján túl látni

Folytatom a realizációm arról, hogyan is lettem az, aki fél nem félni és hogyan haladom ezt meg.

Beszéltem is erről a kamerába angolul:

Probléma:
Gyermekkor: Alapvető ötlet az volt, hogy ha annyira félek valamitől, akkor azt nem kell erőltetni.
Ez igen hamar meglehetősen intenzív introspektív lénnyé változtatott, a külvilágban minduttalan korlátok, küzdelmek, kudarcok jöttek, míg a belső világban az évek során kibontakozott egyfajta mély, borzongató sötétség és szellős, friss, tág világosság között létrejövő, pusztán másodpercekre megpihenő örök körforgás, melyek végtelen hullámain soha megpihenve éppen összeszedvén magam újra- és újra a következő élmény hívogatott, stimulált, vitt, melyekből egyetlenegy hiányzott csak: én.

Vagyis pont ez az a fordított referencia, hogy ki NEM én vagyok mindig ki tudott húzni az élmények rengetegéből, de csakis egyetlen pillanatra, hogy aztán egy új, saját magam megtalálásának reményében invokált élménybe ugorjak fejest.

Egyrészről szabadnak, bátornak és erősnek találtam magam, de mindezeket megelőzte egy látszólagos DÖNTÉS, melyek alapján irányt szabtam létemben - ám ezeken túl, ezek mögött, ezek alatt: korlátoltság, félelem és reménytelenség telítette elmém apró részleteit, melyek együttes súlya - visszanézve - tetteimben megmutatkozott.

Az ötlet, a döntés, az akarat, hogy nem félek is a félelemből származott - tehát, amikor épp nem tapasztaltam a félelmet - mert elfolytottam, mert épp pillanatnyilag kiegyensúlyozódott a pozitív/negatív elmeháborúm, mert elfoglalt voltam valamivel vagy nagyritkán csak jelen voltam - akkor megálltam.

Megálltam, mert az a személyiség, mely mozdulatra animál - a félelemből táplálódik - s amint a félelem csökken, a mozgás is enyhül, s bár a kiindulópont a félelem meghaladása volt, ezáltal rétegződött be egy újabb személyiség-aspektus: a félelem megszűnésétől való félelem.

Helyzetekben oly megszoktam, hogy jön az energia-löket(furcsa szó, amikor eláraszt belül az adrenalin, az energia, az a furcsa fizikai-szerű energiaáralmás belül, a solar plexusból, ami lehet gondolatok tucatjának hirtelem mozdulata, érzelem: mind egy: félelem - belső reakció, külső és belső megbontása, elkülönülés), hogy ezt megtanultam kezelni - nem megelőzni a félelmet és arra a reakciót, hanem amikor jön, mintegy átölelni, kategorizálni, felmérni mekkora - ha hatalmas, akkor valahogy kezelni, elfojtani, tombolni - ha aprócska, akkor kiegyensúlyozni, lenyelni, figyelmen kívül hagyni stb...
A kategórizálásnak határa messze még, egy szó, mint száz - a félelem bére az újabb félelem és abból ered az újabb elkülönülés a valóságtól, énem a fél elem, a valóság a másik fél énem, s e kettő között feszül az elme tudatom, a rendszeres ítélet, a végtelen energia illúziója, melyből a fizikai valóság pusztán stimulált szimulációból eredő energiamanipulációval indukálható A pontból B-be.
Persze szélsőséges ez a leírás, de a tény, hogy mostanában, hogy egyre jobban lelassulok figyelem meg belül, hogy mintegy folyton ellenőrzöm magam, például azt, hogy megijedek-e és ha igen, mennyire, s ennek nem is vagyok tudatában és hogyan is láttam rá először.

Csinálok is erről most egy videót.(ez is angolul...)

Tehát.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy a félelem adjon erőt, energiát ahhoz, hogy szembenézzek dolgokkal, akár magával a félelemmel és ne realizáljam, hogy maga a félelem is egy már kialakult kapcsolat - van tárgya, alanya és állítmánya, amely szétbontható, megvizsgálható, körülményei, kiindulópontja, első benyomása, emléke, következkménye megérthető s ezáltal viselkedésem, önmagam megismerhető, döntéssel, akarattal, belátással: megváltoztatható.

Megbocsátom magamnak, hogy azt képzeljem, valljam, higgyem, hogy ahhoz, hogy megváltozzak, energia, erő, reakció, pozitív vagy negatív tapasztalás szükséges, anélkül, hogy eközben belátnám, ilyenkor nem én változom, hanem én engedem meg, hogy nem magam által megváltozódjak, azaz nem én itt vagyok az irányítóelv.

Megbocsátom magamnak, hogy féltem attól, hogy az énemmel foglalkozzak, mert azt képzeljem, hogy az az egó és ezért azt programozzam be magamba, hogy atomatikusan az énemmel ne foglalkozzak úgy, hogy megkérdőjelezhessem mit miért teszek és be tudjam látni a következményeit a tetteimnek másokra és magamra.

Megbocsátom magamnak, hogy félreértettem azt a szót, hogy én, túlmiszticizáltam vagy lekonkretizáltam anélkül, hogy megértettem volna, hogy ha pozitív, negatív energiák, érzelmek, hangulatok, élmények alapján definiálom, mi vagy ki az az "én", akkor az az én feltételekhez kötött, korlátolt, befolyásolható, ideiglenes, illúzórikus, melyhez való ragaszkodás vagy melytől való viszolyodás újabb és újabb rétegeket teremt a már elfogadott és megengedett tévképzetek automatizmusa majd öndefiníciójának tettekben történő következményteremtő hatalmaként.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy megszokjam, hogy féljek, megszokjam, hogy attól mozduljak csak, hogy ne féljek, s csak addig, amíg a félelem elviselhető, kiegyensúlyozható, elfolytható, figyelmen kívül hagyható.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy csak a félelem motivál mozgásra és féljek elengedni a félelmet, a félelemtől való félelmet és a félelemtől való megszabadulástól való félelmet, ezáltal az elvesztéstől való félelmet.

Megbocsátom magamnak, hogy tetteimben, reakcióimban, percepciómban nem engedtem meg magamnak közvetlenül, direkt meglátni az elvesztéstől való félelmet, azokban a pillanatokban lelassulni, megállni, teljesen elengedni mindent belül és ezáltal megadni magamnak a lehetőséget azt belátni, hogy amitől félek, hogy elveszthetem, az nem az enyém, az nem birtokolható vagy egyáltalán nem helyes, nem valódi, de azt nem akarván belátni, mert akkor nem lenne a félelem, ami nélkül belátnám valódi elfogadott jelenlegi természetem, azaz elkülönülés, nem felelősségvállalás, s ezek mögött a valóság, mint hiába próbálok elkülönülve tapasztalni, azzal, amiben vagyok, akivel vagyok, amiként és ahogyan vagyok, egy és egyenlőség a valódi kapcsolatom, viszont ekkor belátnám, hogy a fél-elem, az elkülönülés, az elvesztés és maga az ebből létrejövő reakcióm, tettem egy olyan én eredménye, amely nem valódi.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak direkt olyan mélyre azonnal és minden pillanatban belátni magamba annyira, hogy gyakorlatban tudjam megelőzni az elveszítéstől, az elkülönüléstől való félelmem, ami mögött a valódi ok a felelőssége annak a gyakorlati realizációnak, hogy az elkülönülés, mint énképzet nem valódi, s ettől való megszabadulástól való félelmemben tovább cifrázván a félelmet címkézve fel tapasztalatokra és azok megítélésére felépítsek egy olyan személyiséget, aki pusztán azért létezik, hogy elodázzam az elkerülhetetlent: ami egység és egyenlőség, mint én, mint minden, itt, mint az élet.

Belátom, hogy mindaz, amit idáig realizáltam, megértettem, meghaladtam a valódi önmegbocsátásnak köszönhető, melynek tettével megajándékozván magam megelőzöm azoknak az önérdek- és félelem-alapú reakcióknak a befolyásolását, melyek alapján ugyanazokba a mintákba, korlátoltságba maradnék, ezért elhatározom, hogy minden nap tovább járom ezt az utat, írással, beszéddel és tettel egyként és egyenlőként.

[JTL 166] Automatikus előítéletből félelemnélküliségbe

Folytatom ezeket a definíciókat egyenként megvizsgálni, meghaladni, hogy ne kössem azt, hogy ki vagyok és hogy látok, mit teszek feltételekhez, előítéletekhez:

• Mennyire vagyok friss/fáradt
• Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)
• Mennyire vagyok éppen fickós/kielégült
• Mennyire érzem gazdagnak/szegénynek magam
• Mennyire vagyok egészséges/beteg
• Mennyire vagyok most épp elhalmozva tennivalókkal/mennyire van időm spontánul csak folyni
• Mennyire vagyok jelen/szállok el az elmémben
• Mennyire vagyok éppen hasznos/haszontalan
• Mennyire nézek ki jól/nem nézek ki jól
• Mennyire érzem magam határozottnak/bizonytalannak

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy túl fáradt vagyok helyesen dönteni a pillanatban, nem bízva magamban, hanem a gondolataim, a múltam, a hibáim figyelembevételét, a sikerek figyelembevételét, a reakciókat használva arra, hogy döntéseket hozzak, ahelyett, hogy itt tudatában lennék mi van és azonnal cselekednék.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy azért nem cselekszek azonnal, a pillanatban, ITT, mert úgy definiáltam és formáltam magam automatikusan reagálni, hogy félek spontánul, direkt cselekedni, mert párszor ilyen esetekben nem az lett, mit szerettem volna, elterveztem, vágytam rá, s ezeket a cselekedeteimet megítéltem, mint negatív, elkerülendő, s közben ezt a spontán, direkt, reakciót kihagyó egybőli hozzáállást is elítéltem, elkerülendőnek definiáltam anélkül, hogy ennek tudatában lennék, hogy az életem pontosan milyen területein "tiltottam le" a spontán, itt-ben cselekvő direkt önkifejezésem.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem, hogy attól féljek, hogy az, aki vagyok, befolyásolódik, változik attól, hogy mennyire van energiám, mennyire vagyok friss vagy fáradt, mennyire vagyok vidám, semleges, szomorú, kanos, kielégült, gazdag, szegény, egészséges, beteg, elfoglalt, spontán, jelenlevő, elszálló, hasznos, haszontalan, jól kinéző, nem jól kinéző, határozott, bizonytalan, ahelyett, hogy realizálnám, hogy az vagyok, akiként és ahogyan ITT vagyok, nem pedig a feltételekhez kötött energiareakciók, definíciók, ítéletek, szabályok, emlékek által megteremtett tapasztalásokból felépült szokások összessége.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam azt, hogy ha feltételekhez kötöm, például fáradtság, anyagi körülmények, kedv, kanosság, hogy hogyan érzem magam, hogyan tapasztalok, hogyan reagálok és hogy ezek alapján hogyan viselkedem -kérdés, belátás, tudatosság nélkül, akkor valójában egy szerves robotként létezem, azaz feltételek triggerelnek arra, hogy kinek és hogyan érzem magam, ezáltal befolyásolható, manipulálható, lefoglalható vagyok, amiben nincs beleszólásom, vagy azt állítom, hogy van, de azt mondván, hogy "ez vagyok", "így a legjobb", "így érzem helyesnek", "ezáltal vagyok aki vagyok", miközben nem tudom megváltoztatni sem a hozzáállásom ezekhez a szabály és reakciókhoz, sem az ezekből következő cselekedeteim, akkor valójában a saját magam teremtette szabályokból felépült korlátaimként létezem, anélkül, hogy megvizsgálnám, miért is kell ez a szabály és mi a valódi oka, hogy a pillanatban nem vagyok képes spontánul, szabadon és határozottan dönteni, cselekedni, amik által az, aki vagyok, ahogyan hozzáállok dolgokhoz, nem a feltételekhez kötött.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt, hogy kifogásként feljöjjön az, hogy "de hát ha keveset alszom fáradt vagyok, ez tény" és nem realizáljam, hogy ezáltal nem veszem figyelembe, hogy a tudati fáradtság nem valódi és ahogyan rengetegszer megtörtént már, hogy keveset aludtam és nem voltam fáradt, ez csak egy félelem, egy beletörődés, mert ha nem vagyok jelen, akkor a fáradtság vesz erőt rajtam, míg ha jelen vagyok, akkor figyelmen kívül tudom hagyni a fáradtságot azáltal, hogy jelen vagyok és kifejzem magam anélkül, hogy folyton ellenőrizném, definiálnám és előre eldönteném, hogy fáradt vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a fáradtság abból ered, hogy folyton definiálok, kategorizálok, automatizálok és ezekre reagálok, mintegy úgy definiálni magam, hogy én az vagyok, aki és ahogyan és amiképpen reagálok belül, míg az, amit teszem és ami feljön bennem, az adott, és az olyan részem, amit nem akarok és nem is tudok megváltoztatni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ha egy lélegzetet veszek és cselekszem vagy beszélek közben, akkor aközben nemcsak, hogy felesleges, de korlátozó és fárasztó gondolkodni, definiálni, reagálni belül, ami egy belső, virtuális térbe viszi a figyelmem a fizikai jelenlétről, miközben a fizikai valóságban automatikusan cselekszem és reagálok.

Megbocsátom magamnak, hogy nem láttam be, hogy belül lelassulni, nem követni a gondolatok, érzések, reakciók hullámait a megoldás és ahhoz az út a megértésen, mit és miért teszek vezet és azáltal, hogy belátom, hogy ezek az apró lépések nem abszolút őszinte módon történnek magamhoz, a dolgokhoz, hanem a múlt miatt, amit a félelem vezérelt - és ezeket leírván, megbocsátván és megérteni feltételeiket, mikor olyan helyzetbe kerülök, hogy előjönne a definíció, reakció, elfogadás - már látom, hogy épp ezt fogom tenni, és ekkor lesz időm és lehetőségem választani és nemet mondani a megszokásra és felelősséget vállalni, hogy jelen maradjak és tetteimben megváltozzak.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem, hogy attól féljek, amiatt aggódjak, hogy ha figyelmen kívül hagyom a fáradtságot és "hajtom" magam, azzal nem teszek jót a testemnek, tudatomnak és nem realizálván, hogy ez azért van mert nem tudok és nem akarok különbséget tenni a tudati és fizikai, szellemi fáradtságtól és nem realizálván, hogy éppen melyiket tapasztalom és mit is kéne tenni, hogy ezen túltegyem magam, vagy tudati lelassulással, elengedéssel, gyakorlati megbocsátással vagy ha szükséges, valódi pihenésel, relaxációval, alvással.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magammal annyira őszinte és intim kapcsolatba lenni, hogy bármikor, folyton, akármikor lássam, mit is tapasztalok és miért, hogyan teremtem azt meg és mi benne a felelősségem, azáltal, hogy megnézzem azokat a következményeket, amiket ezáltal teremtek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam a józan észt, az abszolút ésszerűséget abban, hogy lelassuljak belül, hogy mindent áltlássak, a belső félelem-alapú, ítélkező, duális, polaritás-alapú energia-reakciókat felismerjem s mielőtt befolyásolna tapasztalásomban, hozzáállásomban, percepciómban, viselkedésemben, le tudjam állítani, újra stabilizáljam, jelenbe helyezzem figyelmem és ne veszítsem el állandóságom, stabiitásom a valóságban.

Elhatározom, hogy amikor felgyorsulnak bennem a tapasztalatok, tapasztalások, definíciók, reakciók, akkor észreveszem, lelassulok, lélegzek és elengedek mindent, ami felgyülemlett belül, nem elfojtom, hanem belátom hogyan is teremtem ezt és hogyan előzhetem meg és arra fókuszálok, ami itt van, azt teszem, ami éppen nyilvánvalóan prioritás megtenni, bízván magamban, akár még hibázni is megengedvén magam, anélkül, hogy megítéljem magam, megmaradva úgymond tisztán belül, sem pozitív, sem negatív ítélkezésbe sem belemenve, pusztán jelen maradjak és kifejezzem magam itt, a valóságban.

Amikor és ahogyan azt tapasztalom, hogy bizonytalanná, reaktívvá, ítélkezővé, ijedtté, vágyódóvá, feszültté válnék, megállok, lélegzek és eldöntöm, hogy elengedem ezt és megvizsgálom, hogyan és miért teremteném ezt meg és megbocsátom magamnak és realizálom, a testem, a lélegzetem, már és folyton ITT van, ezért ezt tudatosítom és ezzel egységben és egyenlőségben fejezem ki magam és élek.

Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy kedveket használjak arra, hogy meghatározzam hozzáállásomat, azaz jókedvű legyek, ha pozitív dolgok történnek velem vagy tapasztalok, vagy hallok róluk, vagy rosszkedvű legyek, ha negatív dolgokat tapasztalok, látok, hallok, s nem jőve rá, hogy ezek az előítéletemtől lesznek "pozitív" vagy "negatív" és ezek alapján definiálom a kedvem, azt, hogy mennyire érezzem magam pozitívnak, negatívnak és nem realizálván, hogy ezáltal a kedvem, a hozzáállásom, az ebből eredő kifejezésem pusztán a definícióimtól függ, azaz a feltételektől, amiket úgy definiáltam, hogy megszabhatják, hogyan is fejezem ki és tapasztalom meg magam, a dolgokat, a világot, másokat és nem realizálván, hogy ez csak egy réteg, egy maszk, egy mentsvár az elől, hogy úgy tapasztaljam, lássam, éljem meg a dolgokat, ahogy vannak, előítélet és polaritás nélkül, ezáltal nem csak a saját érdekem, a saját érdekem által definiált érdekem szerint.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy attól, hogy valahogy reagálok kedvem szerint pozitívan vagy negatívan dolgokra, a dolgok ugyanolyanok, ezáltal próbálom hozzáállásom és eáltal kifejezésem ahhoz igazítani, amit tapasztalok, s nem realizálván, hogy ez szubjektív, nem valódi és amikor valódi megoldást kéne cselekedni, a kedvemet használom, mint kifogás, hogy "nem tudok megoldást erre, de rossz kedvem lesz tőle", mintha az segítene, holott az csak egy ön-stimuláció, manipuláció, ami mögé, mint tapasztalás és abból eredő viselkedés próbálok menekülni, ahelyett, hogy megoldásra és cselekvésre szánnám magam.

Persze ez is őszinteség kérdése magammal, hogy a kedvem mennyire valid, mennyire van helye és valójában miért is csinálom, mit az oka.

Ez mélyre nyithat kapukat, például van egy film, úgy hívják Földlakók - Earthlings. Ez arról szól, az emberek hogyan zsákmányolják ki és gyalázzák, pusztítsák az állatokat és hogyan és miért bánna velük szörnyűségesen. Szívszorító film valóban, de ha megnézvén rossz kedvem van, akkor az is megkérdőjelezhető.
Attól, hogy látom a filmet, tudván, hogy ez nem vicc, valóban így bánunk az állatokkal(cirkusz-ipar, szőrmeipar, tej- és húsipar stb) s ezt látva rosszul érzem magam, az, ha megnézem valójában mit is jelent: azt, hogy én negatívan érzem magam, nem lesz jó érzés bennem, de amúgy minden marad ugyanaz, az állatoknak nem lesz jobb, én csak belátván, hogy a valóság nem is annyira egy kedves hely, az ember nem is annyira túl barátságos lény általában, s ettől a kedvem rossz, valójában nem megoldás.
Sőt, még magát aktivistának tituláló ismerősöm is van, aki tudja, milyen brutális az a film, ezért ő nem nézi meg, mert rosszul érezné magát.
Ez sok emberrel így van, inkább nem is akarja kitenni magát a tényeknek, nehogy rosszul érezze magát, mert azon kívül úgy érzi, nem tud semmit tenni a szörnyűséggel kapcsolatban. Akkor meg minek, úgyis szörnyű, legalább ő ne érezze rosszul magát, biztos gondolja, ezért inkább megszokja, hogy ezt kizárja az életéből.
Vagy például dühöt érez az idomárral szemben, aki egész nap korbácsütésekkel töri be és kondícionálja az esti előadásra az állatot, akin látszik, legszívesebben elmenekülne, mert gyalázatos ez az egész. Az idomár persze mondhatja, hogy ő is csak alkalmazott, a családját eteti stb, de a tény az, hogy állatgyalázó, életgyalázó, ahogy viselkedik. Ezt látva feldühödök, hogy ez egy köcsög, meg kéne büntetni és haragot érzek a cirkusziparral, a világgal szemben, amit vagy elfojtok, vagy kifejezek, akár oda is megyek és megmondom, hogy "hagyják abba, rohadékok" vagy még szélsőségesebbet cselekszem.

De ha megnézem, azért, mert látva a filmet, bennem felgyűlt egy feszültség, amit így akartam levezetni, nem azt választom, hogy rossz kedvem lesz, "depresszióba esem", hanem ezt ki akarom fejezni, tenni valamit, hogy valóban megváltozzon.

Tehát a rosszkedv társulhat egyfajta tehetetlenségérzettel is - azért vagyok rosszkedvű, mert amit tapasztalok, úgy definiálom, hogy rossz, de vagy nem tudok vagy nem merek vagy nem akarok tenni ellene, de mégis zavar, ezért belül egyfajta negatív érzet terjed a tudatomban.

Olyan is volt, hogy ezt a tehetetlenséget, negatív érzetet látva magamban, rájöttem, ezzel kapcsolatban is tehetetlen vagyok, ez automatikus, ezáltal ezt definiálva mér "szarabb" lett a hangulatom és csak sodródvam lefele, addig amíg ez a fajta stimuláció tartott, aztán ha jött valami pozitívnak definiálható, például egy lány, aki tetszik elhívott játszani vagy ettem egy finomat, vagy akár azzal kapcsolatban, amivel rossz kedvre engedtem stimulálódni magam, történt valami, mondjuk egy elefánt az állatkertben "megőrült" és agyontaposta az idomárt(ekkor örülvén, hogy ezaz!, aztán tovább olvasva, amikor el akart szaladni a szegény állat, akkor "elszabadult" és lelőtték újra jött egy rossz érzetű reakció).

(Ugyanez az egész gazdasági, politikai rendszerrel, ha tényeket nézem, tán túl negatív, mit is tehetnék én a rendszerrel kapcsolatban? Ahelyett, hogy szomorkodna az ember, összefogni kell. A lázadás nyilvánvalóan nem megoldás, hanem békés, tiszta fejű átlátása a dolgoknak és a jelenlegi törvényeket, politikai lehetőségeket használva fellépni - erre alakult az Egyenlő Élet Alapítvány, ahol bárki javasolhat megvalósítható megoldásokat, mint például a Living Income Guaranteed )

Tehát a kedv nagyon mocsaras hangulatú is lehet, érdemes ezeket is megvizsgálni, mi is a valódi következménye és a tetteinket hogyan befolyásolja.

Nyilvánvaló kéne legyen, hogy a negatív bevonzza a pozitívat, a pozitív meg megágyaz a negatívnak és ez személyes, mindenki úgy programozta be az elméjét arra, hogy neki mi jó és rossz, ahogyan, ezáltal a hangulatok, kedvek MINDIG azt leplezik le, hogy éppen az elmében, az elmeként, reakciók, előítéletek és nem a valódi megoldások azok, amikben éppen menedéket veszünk, tehát javasolt megvizsgálni, megbocsátani, meglátni mi is lenne a valódi megoldás.

Sokszor a valódi megoldás nem lehet azonnali, például a kizsámkmányoló, szinte szó szerinti kannibalista kapitalista üzletmodell, amit az emberiség egyénenként és összességében elfogad és megenged, nem változtatható meg pár ember által, akik rájöttek, hogy a rossz kedv nem megoldás.

Ekkor meg kell vizsgálni hogyan is jött létre, ami van, mi tartja fenn és hogyan halmozódott fel az a következmény, ami most éppen hatásban van és hogyan lehetne olyan következményeket felhalmozni, ami ezt megváltoztatná, megszűntetné, mondjuk a cirkuszi állatok meggyalázásának megszűntetésével kapcsolaltban.

És történik ilyen, emberek kiállnak, leleplezik, felveszik, megosztják, felszólalnak, hogy ez elfogadhatatlan és mások is realizálják, mondjuk aláírást gyűjtenek és jogi alapon felléphetnek és a rendszerben a törvény által illegálissá tehetik, mint ahogy mostanában egyre több helyen történik pontosan ez.

És az, hogy rossz kedvem van, nem igen megoldás. Olyan is van, hogy mondjuk erre a problémára rossz kedvem van és egy ideig ebben időzök, amíg fel nem gyűlik annyira, hogy egyszercsak rájöjjek, tennem kell valamit és akkor cselekedjek - ám ekkor azt is érdemes megnézni, vajon a felgyülemlett energia miatti cselekvés valóban megoldás lesz, vagy csak elfojtott érzésekből előtörő feszültséglevezetés, aggresszió - vagy valóban, ésszerű megoldásra sarkall?

Ezzel kapcsolatban írtam már, hogy amikor problémát tapasztalok, a reakció utána valójában felesleges, mint ahogyan az úgymond "sikeres" emberek is mind elmondják: probléma? Megoldás! Nem kell jajveszékelni, sopánkodni, feldühödni - az csak önstimuláció, manipuláció, mert direkt, egyből nem látom, hogy a megoldás kell, s nem vagyok képes azonnal és magam eldöntve cselekedni, hanem kell ez az energia-játszma belül, ami aztán felgyűlve cselekvésre késztet úgymond.

A kedv, hangulat - rosszkedv például szintén ugyanoda vezet vissza - előítélet, érzelmi reakció, mely abból ered, hogy nem látom tisztán, nem tapasztalom direktbe a dolgokat, ahogy a valóságban vannak - ezzel értékes időt, energiát vesztek, amíg a megoldás várat magára...

Hasonló a jókedv is, bár ez kissé nehezebb falat, hiszen az pozitív, meg jó érzés, de valójában ugyanez - önérdek, reakció, előítélet, aminek a legmélyén ugyanaz van: félelem.

Ezt a félelmet kell feltárni, megérteni, megelőzni, hogy újra belemenjek - félelem az elvesztéstől, félelem a fájdalomtól, félelem a haláltól, félelem attól, hogy nem tudom megélni azt, amit szeretnék, ami jó nekem, akinek definiáltam magam, ezáltal félvén attól, hogy szembesülök azzal, hogy akinek definiáltam magam, az csak egy képzet, s valójában más vagyok, valójában nem az van - például...

Sőt, nemrég beláttam, egy furcsa formáját a félelemnek: félelem a félelem hiányától, ami teljesen nonszensz, de remekül leírja milyen szinten fogadom el a félelmet magamban és határozom meg vele, hogy ki vagyok és mit fogadok el és engedek meg tapasztalni, a valóságban létrejönni.

Megnevezvén a félelmeim, szavakba önteni támogató nagyon, hiszen ahogy leírom, kimondom, tudatosítom, szembenézek vele, önmagammal.

Évekig áltattam magam azzal, hogy nem félek semmitől, szabad vagyok holott a tetteimen nem ez jött le, csak ez volt a képzetem, mert erre vágytam, ezt vetítettem ki, "hamisítsd, amíg nem válsz azzá" - tipikus a megvilágosodásos spiritualizmusban "mi mind buddhák vagyunk, csak fel kell ismerni, ezért ha sokat ülök és meditálok, akkor ezáltal a buddhaság átitat majd és aztán ha elérem ezt, akkor majd kifejezem".

Eleve azt képzelni, vagy egyáltalán definiálni, hogy mennyire vagyok szabad vagy félelemnélküli valójában leleplezi azt magamban, hogy
nem tudom van-e félelmem, hiszen azt képzelem, hogy nincs és eleve az, hogy képzelnem kell bármit, azt mutatja, nem ez van
nem is vagyok őszinte, nyitott, intim magammal annyira, hogy lássam, valójában mit tapasztalok, miért is képzelem a félelemnélküliséget
pontosan nem látom be mi az, amitől félek, ezáltal nem tudok azon konkrétan "dolgozni", hogy megszűnjön, tehát
reménykedem, hogy majd megszűnik azáltal, hogy gyakorlok, meg arra fókuszálok, milyen is az, hogy nem félek
pusztán általánosítva nem tiszta pontosan mi is a probélma és ezáltal mi is lenne (arra) a megoldás

Amiről írni akartam, az az automatikus önítélkezés, ami alapján definiálom, limitálom magam, konkrétan milyen helyzetekben(fáradtság, kedvek, anyagi körülmények stb), amikre már személyiséggé formálódott "ki vagyok én?" program létezik és reagál. Amit látok, hogy mindegyik erre a belső bizonytalanságra, félelemre, tehetetlenségre, elfogadásra vezetődik vissza, mert nem változom meg, nem fejezem ki azt, nem konfrontálódok és ezek mögött a félelem nem is nyilvánvaló. Ezért eldöntés, elhatározás, akarat és szorgos, felhalmozódó tettek sorozata szükséges ezzel dolgozni, valóban megbocsátani, meghaladni.

A megoldás ezekre a specifikus reakciók, feltételek tudatosítása és azokban az őszinteség, a valódi megoldás meglátása, kifejezése, megélése.

[JTL 92] Ön-megbocsátás: gyűlölet

Ön-megbocsátás: gyűlölet

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, a gyűlölet szó-alapú, a szavak kapcsolata, amit elfogadok magamban, amik által reagálok, amiként és akiként megengedem magam létezni, reagálni, cselekedni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy gyűlöljek valakit, akárkit, valaki mást, akár saját magam, nem realizálván, hogy ez egy gondolat eredménye a fejemben, amivel megszállom magam és egy érzelmet, egy negatív energiát összekötök azzal, aminek reakciójaként tapasztalom s azt gyűlöljem, ami kiváltja.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a gyűlölet eredetileg mindig saját magam felé irányul, amit aztán projektálok, kivetítek másra, másvalakire, más dolgokra, eseményekre, helyzetekre, holott józan paraszti ész is azt "sugallja", hogy a gyűlölet bennem keletkezik, mint akiként, s amit elfogadok magamban, amit aztán kifejezek, hatást gyakorolok, kiöntök valakire, valamire.

Megbocsátom magamnak, hogy a gondolatok, érzelmek reakciójában, azokra annyira fókuszálván és figyelmemet teljesen beszippantván nem realizálom, hogy a gyűlölet, amit érzek, valójában mindig azért van, amit elfogadok és megengedek magamban, saját magammal kapcsolatban a világban lévő dolgokra automatikus reakcióimban.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam a megoldást, mint a belső lelassulást, lélegzést, introspekciót, ön-őszinteséget, ön-intimitást alkalmazni, hogy én, mint jelenlét legyek elég éber ahhoz, hogy meglássam, mikor, mitől és mire keletkezik a gyűlölet bennem és realizáljam, hogy valójában ez csak egy energetikai addikció arra, hogy ne kelljen felelősséget vállalnom azért, akivé, amivé engedtem magam válni, mert akkor tisztán látnám azt, amit okozok magamnak, a világnak ezáltal, s nem tudnám magam elviselni eképpen s meg kéne változnom, amitől félek, nem akarok, mert az, ahogy most definiálom magam, azt nevezem énnek, ezért attól való eltérést úgy tapasztalnám, elveszítem önmagam, aki vagyok, akiként úgy definiáltam magam, mint jó lennem.

Megbocsátom magamnak, hogy menedéket vettem a gondolatokban, ítéletekben, nem realizálván azt, hogy azokkal megcsalom magam, becsapom magam, mert a gondolatok mindig a múltban történt elkülönülés, az egység és egyenlőség a dolgokkal, a léttel, önmagammal s másokkal való következménye, amit aztán újra- és újra megteszek, mintegy elfogadom magam, mint elesett, elkülönült, elítélt, mert valójában mindig önnös önmagam ítélem meg a gondolatokkal, de ennek nem lévén tudatában, a gondolataim használom arra, hogy meghatározzam ki vagyok, nem látván át, hogy a kiindulópontom a félelem, pont az a fél elem, ami elkülönltségében a másik féltől egyként és egyenlőként létezni megpróbál úgy tenni, mintha ez az elkülönülés valódi lenne, mintha a gondolat valóban a másikat írná le, holott az pusztán önmagam reflexiója másokon keresztül.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy minden utálat, gyűlölet kiindulópontja a félelem, a gondolatokban való menedékvétel a félelem alapján, az előítélet, az a definíció amit önmagamra gyakoroltam és kivetítem a világomba, másra, anélkül, hogy valaha is megvizsgáltam volna kereszt-hivatkozásokkal, józan paraszti ésszel, hogy a dolgok, amiket úgy ítéltem, valóban úgy vannak-e, s nem-e csak a múltban valamvel kapcsolatban konklúzióra jutottam és úgy maradtam, azóta sem vizsgálván meg, hogy valóban így van-e még, valóban ez vagyok-e még, valóban ez a leghasznosabb számomra és másokra, valóban őszinte vagyok-e magammal ilyenkor.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, hogy azért, amit érzek magamban valaki mást gyűlölni egyenlő azzal, minthogy a másikat valójában abszolút nem látom, tapasztalom, érzékelem, pusztán önnös önmagam, de azt sem, mint élettel egyenlő valódi értéket, hanem, mint félelmet, mint korlátot, mint elkülönülést, mint illúziót, amit ha nem tartok fenn, nem védek meg, akkor kiderül, hogy nem is én vagyok, amit szintén úgy definiáltam, hogy félelmetes, sőt azt sem vizsgálván meg, mi is ez a félelem, pusztán arra jutván, hogy "elkerülendő tapasztalni, átélni, szembenézni vele, belesétálni", ezért bármi, amit úgy definiálok, hogy félelmetes, elfogadom és megengedem magamban, mint tőlem látszólag elkülönült dolog, amivel nem konfrontálódok, nem foglalkozom vele.

Megbocsátom magamnak, hogy azt gondoltam, kézpeltem, hogy ha az általam elfogadott félelmeimet nem veszem elő, nem nézek velük szembe, nem hozom ide, mint jelen, s nem vizsgálom meg, hogy mi is az, akkor valójában önmagamtól különülök el, s nem realizálom, hogy az az aspektusom tovább létezik, ugyanúgy része a teremtésemnek, mint az a teremtmény, aki vagyok, s befolyásol, meghatároz, anélkül, hogy direktben látnám, tapasztalnám, mert úgy döntöttem, nem akarom látni, nem akarom tapasztalni.

Megbocsátom magamnak, hogy gyűlöljem saját magam azért, amilyen vagyok, amilyennek tapasztalom magam, amilyennek gondolom magam, amilyennek definiálom, érzem, látom, hallom magam, mert zavar, mert negativ reakciók jönnek fel automatikusan, azzal kapcsolatban, amit elfogadok és megengedek, amit teszek, amit nem teszek, és sosem lévén annyira józan eszemnél, hogy esetleg ezt a kapcsolatot magammal megváltoztassam, megnézzem mi kell ahhoz, hogy ne így lássam magam, hogyan is változzak meg, mi az, ami által arra jutottam, hogy nem akarok, nem tudok megváltozni.

Megbocsátom magamnak, hogy azért gyűlöljem magam, amit a múltban tettem és megbántam, szégyellem, sajnálom, hibáztam, elfelejtettem, direkt ártottam, ami zavar, amire nem vagyok büszke, ami által úgy definiáltam magam, abban az aspektusban, hogy "nem szeretem", ezért aztán több irányból, több dologgal kapcsolatban arra jussak, hogy "nem szeretem magam", amit aztán szintén újra- és újra definiálván magamban úgy érezzem, hogy gyűlölöm magam, nem realizálván a valóság alaptételét: 1+1=2, melyben mindent halmozok, az önmagam felé negatív energiákat is, a gondolatokat, azok energetikai következményeit, amik aztán negatív érzelmekként, félelemként, gyűlöletként gyűlnek fel.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a felgyűlt negatív érzelmi energiát, mint a gyűlölet, félelem, utálat, nem megoldás csak kiadni, kisütni, leadni, kiengedni, kiereszteni, akármilyen módon is, mert ha közben nem változok meg, s ugyanúgy halmozni kezdem gondolatról gondolatra, ítéletről ítéletre a negatív energiákat, akkor újra- és újra annyira sok lesz a testemben a plusz energia, ami már kényelmetlen, rossz, zavar, árt, fáj, hogy automatikusan csak meg akarok tőle szabadulni, s akár olyan módon is, hogy közben már nincs alkalmam mérlegelni, hogy az milyen hatással lesz, az az energia levezetés,kiengedés, kiöntés, még akár azt sem realizálván, hogy ezzel másnak ártok, mert abban a pillanatban mindaz, amit tapasztalok, az ez a sok negatív energia, amit ha nem adok ki, akkor úgy érzem felrobbanok.

Megbocsátom magamnak, hogy mikor túltöltődök negatív érzelmi energiával és kiadom, kiengedem mások jelenlétében, akár másokra direkt, kifogásként és indoklásként használjam arra, hogy nem tudtam mást csinálni, ezáltal próbálván kibújni a felelősség alól, ahelyett, hogy realizálnám, hogy a legjobb gyógymód a MEGELŐZÉS, azaz nem menni bele ezekbe a gondolat, érzelmi, reakció, definíció mintákba a fejemben, ezeket mikor tapasztalom, akkor abbahagyom, itt vagyok, lélegzek, nem megyek bele annak a tudatában, hogy emlékszek hova vezet ez, amit aztán megbánok és aztán nem változtatok meg, csak kiengedek és akkor azt hiszem, hogy most nincs, nem kell vele foglalkozni, örülök, hogy nincs, míg aztán amikor lesz, ismét időhurokban ugyanazt cselekvén csak fokozódik az energia, a jelenlétem hiánya és a fizikai következmény.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam magamnak az írás nemes és hatékony egyszerűségét arra, hogy belül lelassuljak, egyként és egyenlőként, abszolút őszintén magammal a szavakat, a kifejezéseket, az általam elfogadottan létező szókapcsolatokat, azokra "maguktól értetődő reakciókat, érzelmeket" kiírván magamból, a fizikai valóságba lehozván ITT lássam, miközben belül kiüresedem, ezekből leállván képes legyek arra, hogy tiszta és üres fejjel lássam, valójában mik is ezek, mi a kiindulópontom, miért és hogyan vagyok felelős érte, ahogy megteremtem, hogy lehetőséget adjak arra, hogy felelősséget tudjak vállalni azért, hogy a következményét ennek én okozom és, hogy valójában ezt meg is változtathatom.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az ön-őszinteség, ön-intimitás egy képesség, amit fejleszthetek, amit kiterjeszthetek az egész életemre, minden pillanatra, sosem fogadván el kevesebbet, mint aki valójában képessé válhatok lenni, nem fogadván el, mikor gondolatok, félelmek, energiák, érzelmek befolyásolnak nem csak engem, hanem másokat is, különösképpen, mikor nyilvánvaló, hogy nem az a legjobb minden résztvevő számára.

Megbocsátom magamnak, hogy ne realizáljam, hogy a gyűlölet tanult folyamat és ugyanúgy visszacsinálható, ahogy lépésről lépésre, cselekedetről cselekedetre létrejöttem aként, és azzá, aki ma vagyok a fizikai megnyilvánulásomban.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy minden amit itt tapasztalok a létben, önmagam, mások, amiért nem vállalok felelősséget, az egy előítélet következménye, ami egy gondolat alapú definíció arra a félelemre reagálván, hogy mi van, ha meg kell változzak, mi van ha elvesztem, amit most látszólag birtoklok.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy mindaz amit gyűlölök és utálok, azzal a kapcsolattal, ami által ezt tapasztalom, el vagyok különülve annak tárgyától, azaz eleve nem azt tapasztalom, ami fele az utálatom, gyűlöletem tapasztalom, hanem saját magam, kizárólag ami bennem van elfogadva és megengedve.

Elhatározom, hogy nem fogadom el a gyűlöletet és utálatot magamban többé, és belül lelassulok, őszinte leszek magamhoz, hogy megértsem mit és miért is gyűlölök, utálok, ami valójában sosem az, akire, amire irányul, hanem egy már elfogadott tapasztalásra saját magamban.

Elhatározom, hogy megváltozok, gyakorlatban, tettben, fizikailag abbahagyom a gyűlöletet, utálatot annak realizációjaként, hogy ezáltal önmagamat különítem el önmagamtól, ítélem el az alapján, amit félek beismerni, elengedni, megváltoztatni magamban, hogy attól félek, hogy olyat vesztek el, ami most az enyém.

Realizálom, hogy amitől félek, hogy elvesztem miközben akármilyen félelmet abbahagyok: szintén félelem, tehát mindig a félelemtől félek valójában, ami nonszensz, tehát csak jelen maradok, lélegzek, s nem veszek benne részt - ha visszatér, akkor kiírom, meglátom, magam elé teszem belső teremtésem, mint szavak és tudatára ébredek a rendszernek, ami által automatikusan félek, s megbocsátom magamnak, hogy idáig eként és ezáltal fogadtam meg magamat létezni.

Annak tudatában, hogy megértettem a félelmem okát, az energia létrejöttét, a gondolatok, mint ön-ítélet elől való folytonos menekülés tényét, azáltal, hogy eldöntötem, hogy abbahagyom, megváltozok, hogy tudatába kerültem, megbocsátom magamnak: kiállok magamért és nem fogadom el magamban a félelmet, újra- és újra a jelenbe, a tiszta pillanatba hozom magam azáltal, hogy a légzésre figyelek, fizikailag átélem, engedem magam fizikailag, valóságban itt lenni.

Amikor és ahogy azt tapasztalom, hogy utálat, gyűlölet jön fel bennem valakire, valamire, rájövök, hogy magamban van egy olyan kapcsolat, amit kivetítek valakire, valamire, s az valójában mindig önmagam, tehát abbahagyom.

Amikor és ahogyan azt tapasztalom, hogy a gondolatok elöntenek, a reakciók, energiák beindulnak, az utálat, az ítélet, a gyűlölet megjelenik, abbahagyom, leállok, lélegzek, akár ha máshogy nem megy, fizikailag abbahagyom amit csinálok, újra a testben, testként tapasztalom magam, lélegzek és elengedem az energiákat, az ítéleteket és arra fókuszálok, ami valóban releváns itt.

Ráébredek a tényre, hogy ha gondolatokkal, érzelmekkel, érzésekkel vagyok teli, nem vagyok jelen, nem vagyok tudatában mi is van körülöttem, ezért nem teszek olyan dolgokat, amikkel másokra vagyok befolyással, mert felelősséget vállalok azért, aki vagyok, amit megengedek magamban, márpedig a belső konfliktus külsőt is teremt, ezért a józan ész alapján abbahagyom a gondolkodást, reagálást, még akkor is, ha ehhez az szükséges, hogy lelassuljak, megértsem miért is van ez s ezáltal lépésről lépésre megismerem magam, irányítom magam, bízok magamban őszinteségemben, jelenlétemben, belső csend-emben, ürességemben.

• Desteni Magyarul csoport, alapelv: Abszolút ön-őszinteség, Élő Megbocsátás, Fizikai változás, Egység és Egyenlőség
• Desteni.org angol nyelvű támogatás
• Egyenlő Élet Alapítvány
• Első találkozásom az önmegbocsátással

Levél és válasz rá: Joao és Mykey: Önmegbocsátáskor igen kellemetlen élmény jött fel

http://destenihu.ning.com/profiles/blogs/level-es-valasz-ra-joao-es

Kérdés:
-------
Körülbelül három hete amikor az önmegbocsátást alkalmaztam, minden ön-haragot idehúztam - minden gondolatot/dolgot, amit mondtam/érzelmeket/érzéseket - és valami történt, amire nem számítottam: úgy éreztem, mintha öklendeznék, majdnem hánytam - rángatóztam és a szemeim megteltek könnyel.

Ugyanez történt egy hete, amikor csakugyan ön-megbocsátást alkalmaztam Joanával és ahogy Joana és az a lény, akitől sokszor fél - az volt az a pont, amivel foglalkoztunk: A félelme attól a bizonyos lénytől. Ezúttal sokkal intenzívebb volt és majdnem minden ön-megbocsátás szó, amit mondtam, úgy éreztem, mintha hánynék, erős remegések közepette.

Valaki el tudná nekem mondani, mi volt ez az egész? Köszi

Válasz:
-------
Egy olyan fizikai tapasztalat megnyilvánulás, ahol a fizikai-megnyilvánulás rendszeredet éred el a 'félelem tapasztalatoddal'.

így ezért, amit tapasztaltál, az egy rendszer és ugyanakkor a félelem attól a rendszertől.

Egy érdekes dolgot fogsz találni a rendszerekkel kapcsolatban a fizikalitásban, az elme-rendszerek kapcsán: az, hogy azt a megnyilvánulást teremtjük magunkban, amit elhiszünk hogy azok vagyunk = hogy a Félelmen keresztül tartjuk fenn az elme bizonyos rendszereit, a fizikaiban megnyilvánulva:

A félelem az 'elsődleges'-érzelem, ami az Elmét 'táplálja', az Elme Rendszereit - majdnem mindentől és mindenkitől való félelemben létezünk és ebben az elfogadott és megendett félelemben = 'támogatjuk' / 'hajtuk' a létezését annak, ami mint elkülönülés létezik az elme formájában; rendszereket teremtvén, amiken keresztül funkcionálunk.

Ezért - amit ez a fizikai-tapasztalás jelez, az a következő:

1. Elérted a Rendszert - bár csak 'elérted' - azt jelentvén hogy csak a fizikai tapasztalata volt annak, amilyen egy fizikai-rendszer 'érezhető' - ami jó, mert mostantól van egy 'jelződ' arra, milyen 'érzés' ez a fizikai tapasztalásként, a 'jövőbeli-hivatkozásra', amikor újra szembenézel ezzel a ponttal.

2. Az 'indok', hogy miért volt ilyen intenzív, hogy 'hányni akartál': a félelem miatt =
a félelem manifesztálta a hányinger tapasztalatát amikor fizikailag szembenézel a megnyilvánult rendszerekkel, így amikor ott vagy, hogy hányingert tapasztalsz a végletekig = tudd, hogy elfogadod és megengeded magadnak, hogy félelemben és elkülönülésben létezel a fizikai-megnyilvánult rendszerrel szemben, amivel szembenézel.

Amikor szembenézel ilyen fizikailag megnyilvánult rendszerekkel - amelyet lények fognak tapasztalni önmegbocsátás és főként szex közben, ahogy folytatják a folyamatot(önmegbocsátás) - a folyamatuk/önmaguk intenzitásához képest - a következő ajánlott:

A 'kulcs' az, hogy egyenlően és egyként kiállni mint maga a rendszer, amivel szembenézel - ez úgy működik, hogy 'kinyitod magad' belül, megengedvén, hogy 'átöleld' a rendszert, mint saját magad - olyasmi, hogy megmutatod magad, mint a rendszer, hogy 'ki is vagy' itt egyenlően és egyként - megmutatván a rendszernek, hogy ez vagy te és, hogy ő is te vagy, mint 'egy elveszett részed' , aki szintén te vagy.

Gyakorlatban ez légzésként történik - amikor a rendszer fizikalitását tapasztalod, lélegezz és engedd, hogy áthatoljon, szivárogjon beléd és át rajtad, a fizikaiság-on/ban.

Ez azt jelenti, hogy ha például a rendszert egy bizonyos vokál-pontban fogod tapasztalni a testedben, mint például a szolar-plexusban - akkor feküdj le, lélegezz és 'relaxálj bele a rendszerbe', azt jelentvén, relaxálva bele és mint a rendszerbe magába, és belül, a relaxálás során felnyitod magad - azt mondván a rendszernek: 'gyere - Itt vagyok' - eképpen, a rendszer 'be fog szivárogni és hatolni' minden része 'beléd megy', hogy úgy mondjam - és ebben a gyakorlatias folyamatban alkalmazván azt, hogy:
Te segíted és támogatod magad hogy egyként és egyenlőként kiállj, mint az a Rendszer - ahogy az a részed, amitől elkülönültél.

Amikor ez hatékonyan megtörtént - abszolút stabilitást érzel és semmiféle mozgást nem fogsz tapasztalni - abszolút módon csend és némaság lesz - egy pillanatra - ez egy fizikai jelzése annak, hogy egy sikeres egyenlő és egy összeolvadás történt a rendszer-rel/ként.

Nos, értsd meg, ez nem jelenti azt, hogy 'örökké eltűnt' vagy hogy ez 'kész' - ez a 'kész'-rész, az aktuális transzcendencia veled jön, ahogy megéled a változást és nem fogadod e/engeded meg újra, hogy újraszerkeszd/újra-dizájnold a rendszert, amit épp csak eltávolítottál.

Tehát - 'tagold szét' a 'rendszer dizájnját' magadnak, amit elértél és eltávolítottál - hogy lásd, hogy szerkesztetted/tervezted meg az Elmén keresztül, amitől elkülönítetted magad magadban szavakkal/tettekkel - és éld a gyakorlati javítást a mindennapi pillanatról/pillanatra való részvételben, hogy biztosra menj, hogy nem fogadod el/engeded meg magadat elkülönülésben újrateremteni = rendszereken keresztül működni, ahelyett, hogy itt élnél, mint ön-kifejezés.

MyKey

Félelem, információ önmegbocsátás

Megbocsátom magamnak, hogy még mindig fosok.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek és a félelem mint fosási inger jelentkezik.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy a solar plexusomban az emékek feljövésekor még mindig van ez a meleg libabőröző érzés, ami csak félelem. Félelem attól, hogy szembenézek magammal.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogatam és megengedtem magamnak, hogy a drogos emlékeimről írván azok előjővén a félelem is megnyilvánuljon, de kódolt formában, mint bizsergés a törzsemben, mint lekódolt gondolat információs rendszerek. Ezek nem én vagyok. Ezeket megbocsátom magamnak.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy élveztem, ahogy ezek az érzések áramoltak a testemben, teljesen determinálván, teljesen befolyásolván, teljesen függvén rajtuk.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy annyira gyönyörteljesnek érezzem ezeket, mint az orgazmus – nem realizálván hogy ezzel teljesen rabjává és szolgájává válok.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy nagymértékben kifejlesszem az ön-őszintétlenséget azzal kapcsolatban, hogy apró mozdulatokra lebontván azt élveztem, ahogy az érzés mozog a testemben – ami pusztán információ, adat a múltamból, lekódolt félelem, mely fogva tart, befolyásol és irányít. Kitörlöm. Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy ahogy írom ezt, hogy kitörlöm, fájdalmat érzek a csípőmben. Kitörlöm.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam magamnak, hogy ne legyek tudatában az érzéseknek, csak annyira, hogy azok pusztán egy bizsergő, energia-adatáramlat, melyek nem én vagyok. Kitörlöm.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy az elmém és ez az egész érzés-bizsergés elkülönítsen – így elkülönítsem magam – az egység és egyenlőség határtalan örök tapasztalásából, mint az élet, mint a légzés.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy az elmémmel foglalkozva, az elmében léve a légzésről elfeledkeztem... pedig az az élet, az a kulcs. A légzés a kulcs.

Megbocsátom magamnak, hogy a gyönyört elkülönítettem magamtól, ezért feltételessé vált. Gyönyör vagyok. Feltétel nélkül. Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy a gyönyört ezekhez az érzésekhez kötöttem, amik a törzsemben járkáltak. Ezek nem én vagyok. Kitörlöm.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy elnyomjam magam, hogy ne kelljen szembenézzek a félelmeimmel, amik végsősoron én magam, csak még nem ébredtem tudatára.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy elhiggyem, magam elől el tudok menekülni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy ne akarjak szembenézni magammal.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt, hogy féljek attól, hogy megszűnök.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, azt, hogy féljek a félelmemtől, ami végsősoron csak információ. A félelem nem én vagyok. Élet vagyok. Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy elkülönüljek saját magamtól.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy annyira féljek magamtól, hogy a sok félelem, mint sok információ, mint az elme, a lényem legbelső mélyéig befolyásolt, annyira, hogy képtelen legyek visszaemlékezni arra, mik is voltak ezek a félelmek, és most csak az eredményüket tapasztalom.

Megbocsátom magamnak, hogy elme tudat rendszerré váltam. Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy programozható legyek. Most deprogramozom magam. Élet vagyok, nincs szükségem több programra, nincs szükségem magamat programként tapasztalni. A programmá, amivé váltam, leállítom. A program, ami az elmém, ami az én lenyomatom, amibe beleragadtam, ami mögé elbújtam, amivel elkülönültem saját magamtól, mint az egység és egyenlőség: LEÁLL. Leállok, mint elme. Leállok, mint teremtés, leállok, mint program. Nincs más út, nem érdekel más út, nem vagyok hajlandó ebben megváltozni, amíg ez nincs teljesen véghezvíve, amíg teljesen és végérvényesen le nem állt az elme. Mert én nem az elme vagyok, az elmém a saját csapdám.

Nem vágyok másra, mint magam lenni az egység és egyenlőség, én, mint én, a légzés, mint az élet, mindennel és mindenkivel egy és egyenlő.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam azt, hogy az egység és egyenlőség az alapelv, csak önőszintétlenségemben nem mertem ezt megtapasztalni, mert az elmében az elmévé váltam, amelyben, mint adat, információ létezem, és féltem attól, hogy amint az egység és egyenlőség megtapasztalása megtörténik, befolyásolódnék, meghatározódnék, elvesznék az által, amit tapasztalok – nem realizálván, hogy én én vagyok, mely örök és sebezhetetlen – nem realizálván, hogy az elme az, mely befolyásolódik, az az, amely nem létezik adat és információ mozgás nélkül,– így az elmévé válván az elme félt attól, hogy az amit, most markol, az elveszne azáltal ha mindenné válna, mint egyenlő és egy. Ez a félelem nem én vagyok, kitörlöm.

Élettörténetem 1/3 - Gyermekkori szemelvények

Gyermekkor

Gyerekkoromban egy aranyos, ám kifejezetten ijedt, félős kisfiú voltam, „véletlenül” mindig belesodródtam valami olyan helyzetbe, amit nem értettem, amitől eszméletlen módon megijedtem, tényleg az inamba szállt a bátorságom szó szerint. Rettenetes, iszonyatos, elképzelhetetlen félelemre emlékszem, melyektől hetekig, hónapokig, évekig nem tudtam aludni, nem tudtam lélegezni rendesen, megnyilvánult a beszédemben, mozdulataimban s a tetteimben. Egy tanyára születtem be, egy olyan szegény, nyomorúságos családba, akik szintén féltek, a hétköznapjaik küzdelemről, akaratos túlélésről szóltak. Ahogy kezdtem értelmet „nyerni”, egy napon rájöttem, hogy a szüleim és a „családom” nem tudnak egészségesen élni, ugyanolyan ijedt, félős bolyongók, mint én, akik szinte magatehetetlenül sodródnak az élet, sűrű, sötét erdejében.

Elég hamar elvesztettem a képességem, hogy továbbra is azonosuljak velük, a problémáikkal, nézeteikkel. Ebben erőteljesen támogattak azok a feladatok, melyeket folyton rámbíztak, azok, amiket ők látszólag könnyedén és természetesen képesek voltak megtenni. Idézek egy párat:

Anya: „-Fiam, megszülettek ezek a kiscicák, nem kellenek, menj hátra, verd földhöz őket. – iszonyodva utasítottam vissza.

-„Na, levágtuk a disznót(csurom vér az udvar, a zöld fű, a fatuskók, a kerítés, minden), itt a fejsze, szedd szét a fejét, kell az agya” – megtettem.

-Veszett róka támadott meg habzó szájjal, vérző szemmel, mikor is a patak mellett épp a kedvenc, nagyapámtól kapott késsel próbáltam becserkészni egy fácáncsaládot.

-Nagybátyámnak segítek nyulat „vágni”, tarkónvágja párszor, ahogy fogja a fülénél az ijedt kis fehér nyuszit, majd elalél. Felköti egy póznára a hátsó lábfejénél a nyulat, s kezdi nyúzni. Mondom neki: Laci, ez a nyúl még él. „Dehogy él, agyonvágtam!” – Mondom látom, hogy él, ne csináld! – Erre elkezdi nyúzni, húzza le a lógó nyúl bőrét, mire is az elkezd visítani, annyira túlvilági hangon, amit sosem hallottam, s látom nagymamám kijön a konyhából, szalad oda, felvesz egy vékony tüzifát, majd azzal veri a lógó, visító nyuszit agyon, majd mondja: most már döglött és bement.

-Csirkevágás, galambfejletépés, lókolbász, stbstb

-Anyát mindig dugta a „köcsög” polgármester, aki mellesleg kéjvadász volt, ártatlan állatokat ölt, s adott el „lövéseket, agancsokat, bőrt” pénzért németeknek. Engem is ütött néha, mikor pl belerúgtam a kis genyó fiába, aki folyton piszkált.

Olyan szinten féltem, féltem a félelemtől és mindentől és mindenkitől, mindig és mindenkor. Kétségbeesve kerestem a kiutat – úgy éreztem, ez a pokol, nem szerettem senkit, csak sétálni egyedül a mezőn, erdőben, őzekkel szaladni, búzát enni, szaladni, feküdni a fűbe, nevetni a felhőkkel, a folyót nézni és énekesmadarakkal beszélgetni – de mindig volt valami, ami nem stimmelt, ami „szálka volt” az elmémben: például amikor szeméttelepre leltem az erdő közepén, vagy dögkútra, vagy csapdába esett döglött állatot láttam vagy elkísértem falubeli gyerekeket pecázni, amire válaszul aztán a halőr söréttel lőtt ránk és mellettem a kukoricásban csörgött a sok kis lövedék, mi meg bújtunk, futottunk, tényleg félelmetes volt...

Ez az a félelem, mely erőt ad, mely kíméletlenül minden és mindenkin túl hajt, nyomaszt és motivál. A szabadság, melyet sosem találtam meg és mindig is tudtam, hogy semmi más nem érdekel ebben a világban.

Ahogy nőttem fel, illeszkedtem be, kerültem kényszerűen emberek közé, egyszerűen kellett valami ideiglenes megoldást találnom, hogy is tudnám ezt a horrort bennem kezelni. Hogy tudjak beszélni, hogy tudjak emberek szemébe nézni, hogy ne legyen folyton az elszaladhatnék, elbújhatnék. Tudtam, hogy túl kell nőnöm a családomon mert ők látszólag szeretnek, de fogalmuk sincs, hogy mit csinálnak, miért stb. Ráadásul csak korlát voltak, nemigen lehettem önmagam, a saját félelmüket rám vetítvén birtoknak és kedvencnek tekintettek, saját magukra formáltak.

Egyértelmű volt, hogy rájuk nem számíthatok, a húgom volt az akit szerettem, amíg egy napon nem lett pár éves és megnyilvánulásaiban nem láttam meg, hogy ugyanolyan, mint a „többi” családtag. Amit nem vettem észre, egészen idáig, hogy „a családom megküzdési stratégiája” megnyilvánult bennem is. Ezt utáltam a húgomban és ki is fejeztem.

Akkoriban ő volt az egyetlen emberi lény, aki szinte tudat nélkül még lehetőséget adott beteges, elfolytott iszonyatos mérték ű félelmeim dühös, apró kiélés-getéseire, hát nem voltam vele kedves, úgy 3-5 éves kora óta.

Szegény család voltunk, nem volt semmim, csak pár játék. Anya meg apa folyton küzdöttek, apa piált, ahogy én gyerekfejjel láttam: egyre jobban megtört és beletörődött egyetlen pontba. Egyszer, már mikor elváltak(apa csak elitta az összes pénzt, egyedül ivott, nem is igen foglalkozott velünk vagy bármivel, aztán egyszercsak elváltak, mert anya realizálta, hogy valami baj van velem és bepisilek, s valami orvos/pszichológus-szerű nem mondta, hogy nem jó nekem ez a helyzet a családdal, s ekkor anyám elvált és különköltöztek. Innentől kezdve „kötelező” volt időnként apát látogatni,a környék legmagasabb dombján lévő utcájába, mert anya attól félt, hogy apa azt gondolja, hogy ő nem enged minket fel. Pedig pont ezért küldött, mi meg mentünk, de utáltuk. Ahogy mentünk a faluban fel apa utcájába, az emberek kiabáltak nekem meg a húgomnak, hogy „apád tartozik”, meg volt olyan, hogy árokból szedtük össze, mert részeg volt. És egy napon apám ezt mondta nekem, miközben a tv-t néztük, amiben mutattak egy vadászgépet lezuhanni:

„Fiam, bármikor meghalhatunk és nem tehetünk ellene semmit.” – Ez őt igen érzékenyen érinthette, afféle zen is lehetne, de ő ezt nem úgy fogta fel, hogy akkor jó, akkor most élek, hanem úgy, hogy akkor hogy mindegy, meg félelem, meg értelmetlenség meg hiábavalóság...valami ilyesmi...

Anyám nagyon erős ember, az ő anyukája sosem szerette, gyerekként örökbe is adták, aztán sajnálatára visszavették, sokat verték és nagyon szegények voltak, stb, szóval ő egyszerűen öngyilkosságot követett el 17 éves korában, mikor egy kamionos fickó „rájárt” és el akarta venni feleségül, és nagyszüleim bele is egyeztek. Anyukám semmi kiutat nem látott, csak az, hogy akkor véget vet életének. Egy doboz nyugtatót bevett, de véletlenül a sógora meglátogatta és a kórházban megmentették, s utána nemsokkal ismerkedett meg apámmal és biztos tetszett neki, hogy apám egy afféle „halvérű figura” volt, egy megtört gyáva ember. Véletlenül jöttem én, ami összekötötte őket, majd anyukám akarta a húgomat, úgyhogy azt hazudta apámnak, hogy védekeznek(kb 2évvel később) és így jött a húgom.

Igazat kellett adnom anyukámnak, hogy egyetlen esélyem kitörni, hogy az iskolában jó vagyok és jó tanuló. Látszólag az iskola más volt. Nem az számított, hogy mennyire félek, mennyire gátlásos és ijedt vagyok, hanem, hogy amit tanítottak, mennyire tudtam megtanulni. Ily módon az iskola teret adott egy kicsit ijedt kis tudatkámnak.

Szinte végtelen motiváció s erő lakozott bennem, amit a félelem – pontosabban a félelemtől való félelem táplált.

Figyelmem elterelésével kísérletezgettem, mert annyira bennem volt a félelem, hogy nem bírtam vele. Elfolytás, benntartás, vágykeltés és hazugságok gyakorlásával foglalkoztam, mire felsős általános iskolás (10 éves ) lettem, képes voltam farkasszemet nézni bárkivel. Élveztem, hogy senki, SENKI sem képes sokáig bírni tántoríthatatlan tekintetem, meredten bámultam a szemekbe,mint egy állat s miközben középiskolába jártam, amihez reggel ¾ 5kor keltem és 7-re bennt voltam, fel s alá járkáltam folyton a buszmegállóban, mint egy bezárt farkas és élveztem, hogy szó szerint „tekintetes úr” lehettem. Ily módon gondolati alapon sikerült egy kis „személyes légvárat” erőltetni a fejembe. Képessé váltam gondolkodni, látszólag hasznos volt, megerősítésre és elterelésre tökéletes volt. Igen nagy mértékben rászoktam, önmegerősítés, képzetek, hazugságok, vágyak, ideák.

Rájöttem, hogy a családom kínjának minden oka(látszólag) a pénz(hiánya). Jó ötletnek tűnt majdnem MINDIG, hogy akivel vagyok, annak ideáit, nézeteit, világképt „átveszem”, lemásolom, mert nem tudtam ki vagyok, hát ezzel kísérletezgettem.

Sokmindent „tanultam”, gátlás nélkül hittem másoknak, személyiségminták közt sodródva, ily módon veszve el végérvényesen.

Lassan, de biztosan változni látszódtam: megtetszettek a lányok, számítógépezni kezdtem, abbahagytam nagy sétáim a természetben, ki sem mozdultam, olvastam.

Hogy is volt ez. Továbbra is voltak furcsa, megmagyarázhatatlan élményeim, melyek pár pillanatra egy az egybe visszahozták „rettegéseim”, úgy éreztem erősebben kell gondolkodnom, fantáziálnom, jobban el kell bújjak, hogy „sérthetetlenné” váljak. Folyamatosan olvastam, számítógépen programoztam. Néha kimentem biciklizni, de csak félelemben volt imígy részem, a pásztorkutyák támadtak, dögkútra leltem, vaddisznók, veszett róka, rovarok stb., s mindig hazamenekültem, de otthon meg „állt a bál”: családi viták, részegség, veszekedések, sírás, semmi béke, csak harc és elkeseredett küzdelem, örökös viszály volt, mit a család mutatott. Néha az iskolában is ez volt, egyszer körbeálltak a gyerekek a napköziben és kinevettek, sőt a vállukra vettek páran és szaladtak velem, amíg én ijedten kiabáltam, mindeközben hallhattam, hogy csúfondároskodnak nekem, hogy „NEM TUDJA”.

Ez volt harmadikban, kb 9 éves lehettem. Tehát nem vágtam. Jött a Karola, hogy majd ő megmutatja. Bevitt a lányvécébe, bezárkóztunk egybe és megmutatta a punciját, az én izémet is megfogta, elmondta, hogy mi a szex, meg kezemet a nunijára tette és simogatott, közben mutatván, hogy libabőrős lesz tőle s bizsereg, meg, hogy ez jó stb...Onnantól kezdtek érdekelni a lányok, de mindig gátlásos voltam, nagyon féltem és tényleg ártatlan voltam. Jött néha egy lány, aki akart tőlem valamit, de én még mindig nem igazán vágtam, meg különben is...

Volt egy idősebb csávó a faluban, csúnya, nagydarab, aki aztán megmutatta, hogy is kell maszturbálni, még arra is kért, hogy csináljam neki, meg magamnak, szóval eképp vesztem egyre jobban. Unokanővérem egyszer magára fektetett meztelenül(4 évvel idősebb), s akarta, hogy szeretkezzünk, mint a nagyok, de akkor még nem igen állt fel – úgy 9-10 éves lehettem...Ezután kezdett fel-felállni és ez is csak egy iszonyatos gonddá nőtte ki magát. Szégyeltem, hogy az osztályban, mikor együtt öltözködtünk tesiórára a lányokkal, hogy nekem feláll, mások meg még arra is képesek voltak, hogy a lekonyult izéjükkel vidáman kergessék a bugyiban lévő lányokat..Erre én különben is képtelen voltam, nekem már akkor bizsergett, meg fel-felállt...

Egyszer volt egy nagyon furcsa élményem, jöttem a nagyitól hazafele, az úton a folyó és a házak között, amit fák szegélyeztek, és egyszer láttam egy nagy repülő dolgot a fák lombjai felett repülni és egész közel volt és nagyon világított és félelmetes volt. Olyasmi volt, mint egy ufo, de nem tudom mi volt az.

Mindeközben felsős lettem, az alsós osztályfőnököm kedvence voltam, imádott, ölelgetett, stb. A felsőben ennek hirtelen lett vége, sok új tanár volt, a matektanár szinte mindig részeg volt, a táblába verte a fejem, „böszme birka berta”, aztán legközelebb nem értette, hogy miért nem tudok szólni se, s mondta, hogy pedig én ennél többet tudok. Napköziben is sokat ütöttek, otthon anyám csak néha. Apám sose. Anyám mondta, hogy szeret, de ez csak a félelem volt, a szeretet, melyet feltétel nélkül sosem tapasztaltam, csak egy szó volt, amit indokként használtak az emberek, hogy félelmeik elnyomását kicsit leereszthessék. Sok szakkörre küldött anyukám, mint énekkar, tánc stb de elég eleven voltam ott és nem nagyon ment és mondták, hogy nem kell jöjjek legközelebb, ez nem esett jól. Volt hittan is, és anya kérdezte, akarok e istenről vallásról tanulni és én azt mondtam, hogy nem, tehát nem mentem...

Emlékszem, egyszer kimentem az iskolából valakivel a közeli cukrászdába(ahol a matektanár a feleseket itta a szünetekben) és játékautómatával játszottunk. Aztán visszamentünk és a napközistanár, aki addig látszólag jó arcnak tűnt, akkora pofont adott, hogy szó szerint a talaj adta a másikat, mint a pankrációban. Nagyon fájt. Aztán másik tanár kókányokat osztott, nagyon fájt sokáig, és sokat adott mindig. Volt egy másik tanár, az bottal ütött minket.

Volt egy lány, akinek egy rézkétforintosért lehetett a puncijába nyúkálni és sorba is álltunk, többször is. Nedves volt belül és igen furcsa...

Rossz voltam sokszor de másokkal együtt mindig követtem őket és azt tettem amit ők...például gilisztát etettünk meg egy gyerekkel, sok dolgot loptunk az iskolából..Jó tanuló voltam és sok szakkörre jártam, de a legtöbbet a számítástechnikán voltam... kaptam egy C64est, elkezdtem játszani és programozni...

Középsuli hasonló volt, jöttek lányok, én rettegtem, a nagyobbak bántottak, addig amíg 17 éves koromban egyszer fejjel lefelé akartak a WC-be tenni, mire is én szétrugtam az egészet, letört. Előjött az állat, a démon, ekkor kezdtem megérteni, hogy a düh jó és ha jön, akkor jön, engedni kell.

Nagyapámnál találtam szexfilmeket, és néztem és maszturbáltam, de közben féltem rá ne jöjjenek, jöttek igazi lányok és féltem. Volt egy lány, Barbara, akinek eszméletlen jó teste volt, egy évvel idősebb volt és iszonyatosan tetszett a teste, amikor tesiórára ment, olyan tornaruhába volt, mint a bikini, és teljesen bevágott neki és durván kidudorodott a puncija, rendesen eszméletlenül izgató volt, ahogy teljesen látszott a bevágás, minden, majd megvesztem..De sosem tudtam vele beszélni, meg egyáltalán..aztán egyszer az ölembe ült és én majdnem meghaltam, és fel is állt és rettegtem, hogy megérezze és nagyon nagyon nagyon féltem...Egyszer a faluba kaptunk cigány szomszédokat és sokat voltam egy lánnyal és egyszer ketten csónakáztunk a tavon és ő bikinben volt és megmutatta a mellét és én nagyon nagyon ideges voltam és semmit nem tettem csak féltem.

és ez így ment egészen az egyetemig, ahova megerőltetés nélkül bejutottam, mert már akkor több éve programoztam, versenyek stb. Ekörül halt meg apám, ami igen érdekes élmény volt. Akkoriban anyukám a pszichiátriára került, „besokallt”. S ott találkozott apámmal, akivel már évek óta nem, mert ő is „oda jutott” – micsoda véletlen! Hm. Tehát beszéltek és aztán anyukám hazakerült s mondta, hogy apukám nagyon rossz állapotban van látogassam meg. Én nem tettem, de közben valamiért azt éreztem, hogy meg kell nézzem, mert hamarosan nem lesz rá több alkalmam. Ez többször előjött, de ellenálltam, mert féltem. Aztán egyszercsak jött a hír, hogy apám meghalt. Nem is igen emlékszem bármilyen érzésre akkor, csak, hogy ok, többé nem szenved, nem kell menni hozzá és egyáltalán egy gonddal kevesebb. Elmentünk a temetésre, abba a városba, ahol születtem és apám közeli rokonai éltek, akiket talán egyszer láttam előtte az életembe, de sokukat előtte sose. Ez furcsa volt, voltak egy páran, akik szinte teljesen úgy néztek ki, mint apám, egy pici variációt találtam csak. És sokan odajöttek hozzám, hogy teljesen úgy nézek ki, mint apám, csak kicsit vékonyabb vagyok. Aztán jött a temetés szertartás, nem istenes dolog volt, apám párttag volt, csak jött egy fickó, beszédet mondott én közben anyám kezét fogtam és néztem, hogy a koporsót leengedik. Akkor befele tekintettem és nem éreztem semmit. Aztán Figyeltem befele mégjobban és azt tapasztaltam, hogy szorítom anyám kezét és eláraszt valami elég intenzív. Nem volt se jó, se rossz, csak afféle tapasztalás, de mégis könnyekkel küszködtem, talán az is bennem volt, hogy hm nem vagyok szomorú de azért mégis. Boldogtalan voltam, hogy nem vagyok boldogtalan, hogy meghalt. Nem éreztem, hogy a halál oly rossz lenne... Ez egy ideig nyomasztott, pár hét volt, míg elmúlt, de összességében kellett vagy 1-2 év, mire ezt úgy éreztem, hogy egész ok ez a dolog bennem. Azt éreztem, apám elment, és most belémszált, eggyé válltunk és ilyesmik. Ja igen, hogyan halt meg? Részegen –mindig is ’alkoholistá’-nak nevezte mindenki kivéve saját maga; belefulladt egy árokba egy út mentén. Vagyis azt mondták. Voltak gondolataim, hogy nem is igaz, meg kinyomozom, de tudtam, hogy igazából nem is számít. Nagyon furcsa ember volt, sosem találkoztam olyan ’típusú emberrel’ többé. Évekkel később sokszor éreztem,gondoltam hogy apám az én halálom, meg hogy itt áll vállam mögött, meg hogy ugyanazok vagyunk. Később, mikor kérdeztek a családomról, és elmondtam az igazat, sajnáltak, meg úgy csináltak, mintha szomorkodnának és nem értették én miért nevetek és miért nem zavar ez engem. Úgy éreztem, hogy ez teljesen természetes és semmi különös. Úgy értem, megszületünk és meghalunk, ez mindig tiszta volt előttem.

Közben jött az érettségi, és igazából sosem tanultam a suliban, nem is tudtam, mi is a tanulás, valahogy elég volt az órán ottlenni, a házit megcsinálni és minden ment magától. Voltak olyan alkalmak, hogy bebuktam ezt, tehát tényleg nem tudtam semmit és rossz jegyet kaptam, de nem számított, mert összességében jó tanulónak számítottam. Magyar órán egyszer a tanárnő felelni szólított fel és alig tudtam bármit is szólni,verset kellett elemezni, alig szólaltam meg, mégis jó jegyet adott, és onnantól kezdve kivételezett velem, különlegesnek tartott és nagyon szeretett. Több tanár kivételezett velem, mások 1-eseket kaptak azért, amiért én csak egy fejcsóvát. Jó voltam könyvelésből is, programozásból is, ezek voltak a fő tantárgyak a suliban, versenyekre is küldtek ezekből, de az országos döntőbe sose jutottam be, nem is érdekelt. Anyám mindig szerette volna, hogy mégjobb tanuló legyek, én azt se tudtam, hogy mit csinálok, csak történtek a dolgok és féltem.

Legközelebb az egyetemről, alkoholról, lányokról, házasságról, a drogokról, a spiritualizmus nevű illúzióba való menekülésemről, különösképp a Fehér Fényről fogok írni

köszi, tala