Élettörténetem 2/3 - Egyetem, drogok, élmények a Fehér Fényel

Egyetem

(alább használok pár betűt, mint neveket: B, és S lakótársaim voltak, C pedig a feleségem volt egy ideig)

Tízen voltunk a kollégiumi szobában, én akkor elég ijedt voltam, az első nap, mikor odaköltöztem, volt az utolsó, hogy anyukám kakaót főzött reggel – ahogy előtte szinte minden nap az életemben. Távolról sem volt jó, bezárt állatnak éreztem magam a városban eleve, ki kellett mennem néha fák közé, hogy lecsillapodjon valami erős nyomasztó érzés és a szobatársak mindenféle arcok voltak, de szinte mind alkoholizált, egyre többet és többet, mint szinte mindenki az egyetemen körülöttem és én nem akartam, anyám mém je kitartott sokáig, de mentem kocsmázni a többiekkel és kóláztam s kb egy hónap után ittam először alkoholt, mikor is rábeszéltek egy rumra –s ahogy tartottam az első felest a kezemben, az egyik szobatársam azt mondta, hogy :”Ne feledd, egyszer kell elindulni lefelé a lejtőn, s nincs visszaút.” Könnyedén csúszott a tömény az elején –aztán ahogy ittam, úgy tűntek el a gátlások – egyre többet ittam, míg végül már lányokkal táncoltam, pedig nem tudtam táncolni, sosem tudtam lányokkal beszélni.. tetszett nekik az „ártatlannak látszó” vadság, a kezelhetőség, a kiszámíthatóság, amilyen voltam.

Mindeközben továbbra sem tudtam aludni, rettenetes álmaim voltak, tömegmészárlások, halál, pokol, sátán, zuhanás, félelem, stb.

Egyszer találkoztam egy aranyos pszichológuscsajjal a koliban, aki „alanyt” keresett valami teszt kitöltéséhez. Tetszett neki vad tekintetem és kissé „barbár” viselkedésem, emellett pedig segítettem neki „számítógép ügyben”, amiben síkhülye volt és utálta is. Párszor találkoztunk, rájött, hogy nagyon „okos” voltam és az egyetemi tanulmányait „rágatta át az agyammal”, így élőben sajátítván el azt, rajtam. Persze hamar megtetszett, akkor már rég nem jött soha oda hozzám csaj, ráadásul arra is rájött, hogy úgy tud megnyitni, ha pár „vodkát” leveret velem. Szerelmes lettem, ő szégyelt barátnői előtt, akik „demens”-nek hívtak, még magának se vallotta be, hogy szeret egy kicsit. Mondta, hogy esélyem sincs, az izmos fiúkat szereti, akik férfiasak, én sosem voltam ilyen, sőt ezáltal azokat nem is szerettem, fájt is rendesen ez az egész. Reménytelenül egyre többet ittam, mint mindenki a szobában, teljesen készek voltunk és minden alkalmat megragadtunk, hogy „bulizzunk”. Leszartam a vizsgákat, de a félelmem mit sem gyengült. Sőt kezdtem elfelejteni, mert egy idő után képtelen voltam C.vel(mert hát ő volt az) nyitni, mert mindig előjött valami durva és állattá váltam. Ahogy felejtettem, úgy tudtam eljátszani a férfi egót, amit ő keresett a férfiakban. Közben elájultam vizsgán, pusztán a félelemtől, hogy kirúgnak és mehetek gyárba és akkor olyan leszek, mint a családom. Rettenetesen féltem, ráadásul olyan tételt kaptam, amit tudtam, de mégis szétcsúsztam, a tudatom nem bírta. C-vel volt valami, de sose az, amit akartam, hogy teljesen „enyém legyen”, meg különben is azt se tudtam, hogy kell „kéjeztetni”, csak birizgáltam az izéjét haha, kudarc volt, és persze amint ő nekem megfogta, elélveztem, ő volt az első nő, aki hozzáért.

Emlékszem pár álmomra, amit sosem fogok elfelejteni: Egy temetőben állok, besüllyedt sírok állnak ki a göröngyös, kemény földből, köd van és éjszaka. Ott állok teljesen tudatomnál és a Kaszás áll mellettem, frankón, a csuklyás, maga a Halál. Arcát nem látom, s azt mondja nekem: „Akarod a hatalmat?” – Rettegtem, dehogy akartam hatalmat, nem értettem mi folyik. Egy másik álmomban a torkomat vágták, éreztem, ahogy a nyakamon a bőrt, az inakat, a gégémet metszi az éles, hideg penge és a forró vérem ellepi az ezüstös fémet és azonnal hidegséget éreztem, egyre jobban és egy pillanat alatt hűlt ki a mellkasom és lódult meg a világ: testem eldőlt, mint egy zsák és én ezt tapasztaltam a fejemben, s közben pillanatok alatt hűltem ki teljesen és közben az volt az utolsó emlékem, hogy próbálok rúgni egyet előre, hogy „támadómba kárt tegyek”, de lábam erőtlenül csak épp, hogy megmozdult és egész gyorsan kihúnyt az egész látomás és éjjel a koliban, „torkomszakadtából” üvöltöttem és fogtam a nyakam és lihegtem és rettegtem. Közben a szobatársaimmal igen jóba lettünk, egész nagy piások lettünk és sokat buliztunk, egyre többet ittam, a barátaim próbáltak lebeszélni C-ről, mert fájt nekik, hogy teljesen kész vagyok, de mondtam hogy nem értitek/nem érthetitek...A vizsgák nemigen mentek, mert nem tanultam sosem, kudarcot tapasztaltam, pótvizsgákat, a szobatársaim is kiborultak néha a saját „belsőjük miatt”...

Teljesen tönkrementem, három üveg bortól kezdtem mosolyogni, hogy na jó menjünk „bulizni”. Ideg, félelem, stressz, kudarc, pénznélküliség, kiszolgáltatott, tehetetlen sodródó roncsnak éreztem magam.

Körülöttem mindenki hasonló volt, mindennapos „készlét”, vizsgapara, iszonyatos sakál, vérző bulik, állatiasodás, lázadás. Egyszer elmenekült előlem egy barátnőjéhez, utánamentem és ismét visszautasított és ekkor nagyon nagyon nagyon sokat sírtam. A lépcsőházban ültem, nem tudtam visszatartani, végeérhetetlen kisütése volt a felgyülemlet iszonyatnak. Emlékszem bőgve énekeltem valami punk nótát a lépcsőházban ülve, s kijött egy fiatal arc, s az öklével fenyegetett, hogy szétver. Teljesen közömbös volt, semmit sem éreztem, csak néztem rá teljesen kiégve. Akkor kijött a C., bevitt, sokat beszélgettünk, aztán egyszercsak elment aludni. Kiültem az ablakba, és úgy éreztem: nincs tovább, most vége. Kiugrok. És akkor valami történt. Valami, valami megváltozott. Mintha egy angyal jött volna és huss, a kiugorhatnék elszállt. Azóta nem sírtam. Azóta nem zokogtam, rengetegszer volt, hogy könnyeim folytak, de oly intenzív sírás, mint azon az estén sosem volt többé. Megfogadtam, hogy nő miatt többé nem szenvedek.

C hamarosan elhúzott az USÁba, menekült előlem, én egy öngyilkoskodó roncs voltam. Volt úgy, hogy egy szobatárs fogta meg a ruhám és hátrahúzott, hogy ne üssön el a villamos, én szinte észre se vettem, teljesen kiégett zombiként járkáltam fel s alá. Aztán, aztán-aztán szép finoman visszamásztam előző-szerű életembe, kivéve ezt a C. dolgot, ezt elfolytottam.

Közben elképesző bulikat rendeztünk a szobatársainkkal, sakál részeg leállatiasodást, sokat loptunk, általában poharakat, de hogy aztán összetörhessük, hogy legyen az asztalomon vagy 20 darab...Egyszer az akkori legjobb barátommal hullarészegen vérszerződést is kötöttem. Megvágta a kezem kicsit, majd nekem kellett az övét, de nem vitte a kés, míg meg nem szaladt és egy puncit nyitottam a tenyerében „szétbasztad a kezem” mondta, de aztán be kellett varrni az ügyeleten...Például a mi szobánk volt a koliba a legmocskosabb, be is jelentették a kollégiumi gyűlésen a seniorok, jöttek emberek, hogy „hello, azt hallottuk, hogy ez a legdurvább szoba, jöttünk megnézni..”. Szó szerint vérzésig tomboltunk, eszeveszett állatok voltunk, folyton késsel játszottam, mindig véres volt a kezem, azzal is aludtam, sokat..Egyszer a többiek szó szerint szétvertek egy gitárt és azt rágták...Legdurvább punkkoncertekre jártunk, véresre pogóztuk magunkat, színpadról ugrottam, stb. Rengetegszer kerültem olyan helyzetbe, hogy „erősebbek” szét akartak verni, de sosem lett ez. Valahogy azt éreztem, hogy sebezhetetlen vagyok, hogy igazából nem lesz bajom – és ezáltal nem is lett. Mindig hajszálon múlt, de megúsztam. Nem úgy, mint a többiek. Néha kaptak egyet-kettőt. Vagy huligánoktól, vagy mikor zsaruk kaptak el, mert randaríloztunk, stbstb... Kegyetlenül lázadtam, nem tűrtem semmit és senkit sem el felettem. Pánknóták, hardcore, heavy metal volt a kedvenc zeném, folyton ezeket hallgattam...

Internetes csetelős szerepjátékba folytottam minden nem a totális lerészegedéssel töltött időm, szinte azzá váltam, Egy MultiUserDungeon nevű játékban játszottam, ahol a karakterrel kellett kiírtani különféle területeken szörnyeket a kasztomnak megfelelően: varázsló voltam. Számtalanszor meghaltam és ilyenkor a katedrálisba kellett „imádkozni”, hogy feléledjen aszellem karakter, hogy újra tudjon tárgyakat megfogni, kommunikálni és pénzt gyűjteni, fejlődni: a könyvtárban pénzért tanulni vagy különböző területeteken ölni. Pl camelot(arthur, lancelot stb), pl arábia(mameluk, dervis, patkány), stb. Rengeteget játszottam, profi lettem, aztán rengeteg karaktert csináltam, volt olyan dolog is, hogy törvényenkívüli. Ez azt jelentette, hogy már nem csak a gép által 15 percenként újragenerált „szörnyeket” ölhettem, hanem a többi törvényenkívülit is – ergo többi játékost. Ez volt igazán a kihívás, klánt szerveztünk, öltünk,csaltunk, bugokat kihasználván előnyöket szerezvén „jutottunk el a maximumig”, de oly intenzíven játszottam, hogy már szövegeseket álmodtam – de a szobatársaim is, akikkel együtt csináltuk ezt. Ebben a játékban találtam egy lányt, aki szerelmi bánatában belémhabarodott, sosem volt az esetem, de végre, végre! Férfi egóm táplálkozhatott, szeretkezhettem, a lány nem volt szegény, de nagyon hisztis volt, már-már önbántóan. Emlékszem először nyaltam a punciját és nem tetszett a szaga, de annyira akartam nyalni, annyira csináltam, hogy rosszul lettem pusztán a szagától...De aztán megszoktam.AKARTAM..Hetente-kéthetente találkoztunk, sokat szeretkeztünk, aludtam náluk, igazából a nővére tetszett mindig is, aki meg folyton incselkedett velem, s a barátnőm idegrohamai kitörtek néha s aztán kb 8 hónap után egy gyors reggeli szex után kidobtam, de még az állomásra menet meg is bántam, mert ahogy kísértem, ez kb 3 órába telt, mert folyamatosan zokogott. Kegyetlen voltam, de muszály volt, mert már bunkó voltam vele stb.

Amint ennek vége lett(még mindig napi 10-12 órában a netes játéknak éltem), az egyetemi szerveren rámcsetelt a C. Bostonból, hogy mi újság, nemsoká hazajön. Így is lett, találkozás, egy kis meggybor, majd szex. Fel sem fogtam, rettegtem, vártam, hogy mikor mondja, hogy csak vicc, egy újabb fájdalom, stb...kellett pár hónap, mjg rájöttem, hogy „tényleg szeret”. Azt mondta, hogy nem talált jobbat amerikában sem. Hitetlenkedve tapasztalta, hogy valahogy nagyon-nagyon felfejlődtem a szexben, mert eszméletlen jó velem. Ezt a másik lánynak tulajdonította, akivel előtte jártam. Egyre kevesebbet voltam a szobatársaimmal, C-re fókuszáltam. Gyakorlatilag teljesen vele foglalkoztam, a barátaim nem örültek persze, majd ki is költöztünk a kolijainkból(ablakon másztam be hozzá), s együtt éltünk. Mindent feladtam érte, és mégsem volt az „enyém”. Féltem, egyszer egy nagyobb férfi egó „elveszi” tőlem, akörül lett C. a neve. Ő is félt, féltett, mert sok lány vett körül, nekem fel sem merült soha, hogy kelljenek, hiába ittam 5 lánnyal és részegen hemperegve csiklandoztuk egymást itt-ott egy ágyban pl. Ok egyik lánnyal lehetett volna, de C-t választottam és ebben sosem döntöttem másképp, én, mint a végletek embere. C. nem bírta, ő is ugyanezt csinálta, csak neki be-becsúszott ez+az haha. Ez nekem lényem legmélyéig hatoló, akkor úgy tűnő, hogy sosem múló sebeket ejtő érzés volt. C. aludni kezdett, napi 13-16 órákat aludt, élvezte álmait, repült, stb. Sehogy sem volt jó, akkoriban ismerkedtem össze közelebbről B.vel, akit az egyetemi koliba költözésem napján már megismertem. Legendás piások voltak, velük sítáborba is mentünk párszor, de ott is csak féltékeny voltam meg viták meg görcs volt. Például akkoriban C. antiallergén gyógyszereket szedett és egyszer ivott rá és míg én részeg voltam, egy helyi fickóval hempergett a hóban. Iszonyatosan kínlódtam. Ami tetszett, hogy gondolat nélkül suhanok a sílécen, egyként a természettel, de Cicát sose tudtam utolérni, mindig gyorsabb volt. Régebbóta síelt.

Akkoriban C. vett nekem egy számítógépet ezer dolcsiért, azt mondta, hogy visszafizetem majd, ha sok pénzt keresek abból a tudásból, amit azon a gépen tanulok meg. Tudtam, hogy saját számítógép nélkül tényleg esélyem sincs, belementem. Sosem láttam annyi pénzt, amikor fogtam a dollárt, néztem és nem éreztem semmi különöset, de valahogy mégis. Egy-két szobatársammal tagjai lettünk egy öntevékeny csoportnak, akik mélyen, szinte már projekt-szinten foglalkoztattak halgatókat a Java programozási nyelvben, linuxon, ez sokkal több gyakorlatot adott, mint amit kellett tanulni, amik csak tényleg az elmélet voltak, meg némi gyakorlat. Tehát ott szakmailag gyakorlottá lettem. Lediplomáztam, B. is, össze is költöztünk Budapesten.

Budapest, Drogok, Fehér Fény

Könnyedén találtam munkahelyet(erős volt már akkor a szakmai CV-m, öntevékeny csoport, nyári ösztöndíj, egész jó gyakorlat programozásban stb), havi 200e jött(előtte havi 6e volt a költőpénzem), elkezdtem füvezni. A Fü furcsa szer volt, a legeslegeslegelső alkalommal iszonyatosan féltem. Nagyon nagyon nagyon. Bongból szívtam egy slukkot és gyakorlatilag nem éreztem semmit. Aztán mondták, szívjak mégegyet. Aztán mondtam, hogy furcsán érzem magam és a barátom mondta, hogy azért csinálja az ember, hogy “furcsán érezze magát”. Mindenféle képzetem volt, hogy a függöny mögött van valami, vagy a barátaim kibeszélnek, mikor kinnt voltam pisilni stb. Nem tudtam beszélni. Egyáltalán nem, pedig tudtam, hogy telefonálnom kell! Annyit tudtam mondani, hogy “NekemTelefonálnomKell!”. Erre odanyújtottak felém egy telefont, de képtelen voltam beszélni! Nem értettem, hogy a másik két barátom hogyan tudnak beszélni, hogy nevetnek, viccelődnek, élvezik a zenét. Körbement egy mikrofon, effektezve, beleszóltak, de én nem tudtam..aztán jött egy másik arc, szívtak még én csak ültem és pislogtam...aztán kimentünk a kínaiba,át kellett mennünk egy 4sávos úton, s én biztos voltam, hogy a kommandó elkap mert drogoztam és hogy elütnek az autók. De aztán nem. Aztán bementünk a kínaiba, a többiek rendeltek kínait, én nem hittem el, hogy a nő magyarul beszél, igen erős akcentussal és nem bírtam ki nevetés nélkül „cípősz, nemcípősz”. Ki kellett mennem, míg a többiek ettek... De a félelem a fűvel nem jött többet annyira, érdekesnek találtam, elkezdtem változni. Látszólag képessé váltam kezelni az érzéseim, a gondolataim is “magvasabbá” váltak, stb. C. közben Debrecenben fejezte be az egyetemet, hétvégente találkoztunk, el is távolodtunk. Mind fizikailag, mind tapasztalásilag. Anno, még az egyetemen C. adott egy könyvet, Feldmár András, Tudatállapotok szivárványa. Háromszor is elolvastam egymásután, nagy hatással volt rám, de nem igazán értettem.Kifejtette hogy nagyon félüsek vagyok és a haláltól, és “misztikus tapasztalatokról”, speciálisan ayahuasca, 5-MEO-DMT és LSD, és a családi bevésésről szólt, embereken segítésről gyógyszerek nélkül és R.D Laingról, az ő tanítójáról stb... Közben sok veszekedés, munka, pénzszórás, fűszívás. Elkezdtem más zenét hallgatni, trip-hop, ambient. Massive, Tricky, Portishead, Radiohead, Tool stb...

Aztán jött az LSD. B. mondta, hogy ez olyasmi, mint a fű, csak erősebb, és hogy utána többet fogok takarítani(disznó módjára éltem a mocsokban).

2002.02.21-én ettem először egy 2/3-ot, mely igen intenzív volt, és úgy éreztem, hogy ez kevés volt. C akkor, mikor épp bevettük a savat, mondta, hogy vége, szakít velem, most mondja meg, nehogy azt higgyem, hogy a cucctól mondja ezt. A legviccesebb az volt az egészben, hogy másnap papíron összeházasodtunk, hogy zöldkártyát kapjon, s a családja pl nem is tudta, mert nagyon vallásosak voltak.

Az LSD-t úgy éreztem, mint egy eszköz, mellyel az elmémmel tudok bánni. De azt éreztem, egy egész kellett volna, mert ez így nem volt elég. Emlékszem, hevertem az albérletünk nappalijában, a sok szemét közt és majdnem eggyé váltam az egésszel,az egész rendszerrel, azt éreztem, hogy én is egy ilyen szemétdarab vagyok csak a szobában, mely most ideiglenesen itt hever. Éntelen eszméletlenség volt, de egy icipicit valami megmaradt abból, amit arra használtam, hogy definiáljam magam – ergo csak beleszagoltam valamibe, amin nem láttam túl, de borzongatóan mély volt és erős..(Lehet, hogy a Unified Consciousness Field volt az).

És mindezután a „magas” tapasztalat után emléxem szexeltem C.vel és üres voltam és valahogy áttetsző, de nagyon sötét és ragadós egyszerre, és az orgazmus elég intenzív volt, jobban mint máskor. Akkori új lakótárs volt a S. nevű arc, aki nagy hatással volt rám, mert nagyon laza volt, nagyon gátlástalan és folyton szívott és szerette az LSD-t. Hát el is mentünk 2002.04.30-án egy dnb partiba, aholis életemben először úgy tapasztaltam, hogy leállt az elmém.

Még egy megállóban bevettünk felet-felet,a másik felet leejtettem, kerestük sokáig a sötétben a fűben, de kiderült, hogy nem is..haha, majd mentünk a parti felé. Már akkor úgy éreztem, hogy csúszok ki valamiképp abból a képből, amiben addig voltam, hullt szét az a kép, amivel azonosítottam magam...Aztán odaértünk, rengeteg ember állt, tipikus parti: 2 bejárat: VIP és normál – a VIP-be mennek be méltóságteljesen a kiválasztottak, mi meg ott nyomorgunk a tömegben, hogy bejussunk..Kicsit olyasmi volt, mint a láz. Úgy 40 fokos...Mondtam is a havernak, hogy hmm mit is, most hunyorítok...ki vagyok facsarva kívül belül..valami ilyesmi...erre oldalbalökött, hogy qss! Évszázadnyi idő után bejutottunk, én már akkor úgy éreztem, hogy a testem oly könnyed én meg oly nehéz vagyok belül és minden oly durva volt, minden olyan szögletes volt, amit csináltam, a testem nagyon intenzíven éreztem, hogy mint amikor fogsz egy nagy sziklát és összeszeded magad, hogy HMMMMPF most felemeled és aztán elkezded emelni és az HUSS csak úgy megy...mintha nem is lenne súlya, mintha az erőm megszázszorozódott volna, mint amikor az egérkurzor mozgatásának érzékenysége maximumon van, és egy picit megmozdítod az egeret és azt se látod, hogy hova lett az egér, olyan sokat mozdul...meg mintha lapátol fura volt, de bejutottunk, mentünk a chill részre, én akkor már feltétel nélkül követtem S.t, éreztem, hogy ez a trip most erősebb, pedig még csak a felit ettük meg...beültünk két óriási fotelba és a HOME CLUB neonfelirat a falon, a dj által kevert NAGYON HANGOS törtütemű zenére lassan, de biztosan imbolygott, folydogált! EH! S. kirakta a maradék fél-fél savas bélyeget az asztalra –mindeközben mindenhol számtalan ember, vagy ezer - és kérdezte, hogy na? Erre megfogtam az egyiket, rátettem a nyelvemre és KLING bevettem. Ő is. Hátradőltünk és onnantól kezdve hm kb olyan érzés volt, mint amikor neót szedték ki a mátrixból, de komolyan (hisz akkor már láttam a filmet, de anno nem igen értettem..) Tehát aztán S. mondta, hogy nézzük meg a táncteret, és be is mentünk, rengeteg ember volt, de tényleg(épp most találtam ezt a képet erről a partiról..)

és amire emlékszem, hogy nem láttam messzire, csak azt, hogy ahova lépek, azt látom, de azelőtt egy végtelen szakadék van, egy üres semmi, és, hogy egy-két méteres gömbben tapasztalok, azon túl pedig az örök végtelen káosz semmije tátong /tombol. S. hamar megtalálta a helyét a tánctéren és táncolni kezdett, míg én fel s alá járkáltam a tömött füstös folyosókon, Uvben vibrált a sok arc, nagyon sok kétségbeesett eltorzult arcot láttam, és aztán egyszercsak a folyosón álltam, egy emberekből álló élő falban, a fel s alá mászkáló emberek között és úgy éreztem magam, mint egy sarok, mintha egy halszemoptikával néznék és én mozdulatlan vagyok és jönnek-mennek a lények. Úgy éreztem, hogy hogy is, szóval, hogy mindenkibe belelátok, mindenkiben azt látom, ami...Aztán sétáltam, benéztem a tánctérre, rengeteg kérdés jött, folyamatosan jöttek kérdések, S-t kerestem, hogy kérdezzek vagy valami mert egyre kevésbé fogom fel mi is történik...a tánctéren tombolt a DnB, ezrek táncoltak, mindenhol emberek lógtak, iszonyat forróság volt, semmi levegő, füst, sőt zöld lézerágyú tombolt és az emberek ahogy táncoltak, fölöttük lézerembereket láttam táncolni, amelyek a kivetülései voltak az alább táncoló embereknek, és hogy annyira hangos a zene, hogy képtelen vagyok tovább gondolkodni, annyira intenzív, annyira erős, éreztem a mellkasomban, a tüdőm apró pórusaimban, belőlem jött a zene, én voltam a zene, olyan volt, hogy csak VAAAAAAAAAAA és VAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA

Aztán leállt a zene, volt egy ilyen hang hogy tunk tunk tunk tunk egyre lassabban, egyre jobban és úgy követtem az elmémmel ezt a hangot és mindenki ott és egyszerre és mindenki együtt és aztán csend és ááááááááá aztán egyszercsak újra indul a hang TANG TANG TANG lassan, lassan, egyre gyorsabban, az emberek sikítanak, ÁÁÁÁÁ aztán egyszercsak olyan gyors már a TANGTANGTANGTANG, hogy egybefüggő, folytonos hang hogy TAAAAAAAAAAAAAAAAAANG és aztán újra indult a törtütem és az egész tömeg egy higany folyamként táncol és aztán se kép se hang, csak néma csend, eláraszt mindent valami folyadékszerű fehér fény és nincs tovább és amire emlékszem, hogy veszek egy levegőt és több semmi...

Teljesen leállt minden, teljesen feloldódtam a Fehér Fényben. Eggyé váltam vele tán órákra, idő tér egybeért,itt semmi emlék nem volt, csak intenzív eszméletlen fehér fény mely mindenbe befolyt és ezzé váltam és magam sem tudtam mi az, csak egyszercsak x idő után beindult újra a rendszer, és arra emlékszem, hogy néztem a tenyerem és csak azt tudtam mondani és gondolni, hogy „Mi van?” Mi van? Aztán Most akkor mi van? Mi? Járkáltam fel s alá, ahogy a zárt partikon ilyenkor kis ösvényekben mint a hangyák folydogálnak az emberek és nagyon sokan és arcok arcok arcok de én csak arra vagyok képes, hogy ez a MI VAN? És Mi van? MI VAN? Ez nagyon sokáig volt, és képtelen voltam ennél konkrétabban gondolatot formálni...Belül nem volt semmi, mely választ adott volna, emlékszem sétáltam és leültem és MI VAN? És ez volt az összes fogalom, mely rendelkezésre állt, semmi több, tehát ezt abba kellett hagynom egy időre és tetteimben találni meg az értelmet...Néztem az emberekre és sok szempárba néztem, de kevés volt, aki(nagyon-nagyon kevés) aki úgy nézett bele a szemembe, hogy na az én szemembe néz, mint énrám, s nem csak egy arcra meg szemre mint egy kép az orra előtt, nagyon kész volt mindenki, teljesen eszeveszett pokolnak tűnt az egész, egy értelmetlen idegbeteg korlátolt kiút nélküli börtön...az emberek furcsának néztek, azt hitték józan vagyok, éhséget éreztem, ürességet a gyomromban, hát mentem a büfébe s szendvicset kértem, de ez egy vámpírdrogbarlang volt, a büfés csaj úgy nézett rám, hogy szendvicset kérek, mintha egy géppisztolyt kértem volna, vettem egy üdítőt és a papírpénzt automatikusan kivettem a tárcámból és a csaj el volt foglalva azzal, hogy kitöltse és furcsa macskaszerű démonszerű kifestés volt az arca és ijesztő volt, és ahogy támaszkodtam a magas pulton, kezemben a papírpénzzel, ránéztem a pénzre és wow, nagyon bonyolultnak tűnt, hihetetlen mélységek voltak a pénzen, a sok geometrikus ábra a színek a mélységek, beszippantott egy az egybe, csak bámultam a pénzt, nem tudom meddig, s aztán felnézek és a lány kinyújtott keze előttem: várja, hogy odaadjam a pénzt, a jóisten tudja hány éve, húh odanyújtottam neki gyorsan és visszaadott, amit meg se mertem nézni, csak megköszöntem és arrábbhúzódtam...aztán egy idő után láttam, hogy jönnek kabátos emberek, valahonnan..Ekkor még mindig nemigen volt gondolat, csak tett és reakció...Ok,okozat...A bejárathoz jutottam, és aztán nem láttam az ajtót, csak azt láttam, hogy szó szerint egyszercsak a falból jönnek ki emberek! És aztán megkérdeztem, hogy hol a kijárat, az ajtóval szembe állván, mire is az izmos öltönyös biztonsági rámutatott a falra, és akkor ott lett egy nagy fémajtó! Kinyitni nem bírtam, segített, semleges arccal nézett rám,mint egy démon tartotta az ajtót és azt kérdezte: Visszajössz még? Nem érettem, nem fogtam fel, aztán ott volt egy lány is, s kérdezte, hogy Visszajössz? Mii? Visszajössz még? Mii? VISSZAJÖSSZ MÉG IDE? ÓH! Igen! S erre kaptam egy karszalagot vagy pecsétet, passz, majd a nagy security ahogy tartotta az ajtót, még mindig: Kiléptem a friss levegőre. Az egy élmény volt. Csattanva bezárult az ajtó, s elöntött az ingerroham:Először is rájönni, hogy nem csak az a parti van, a levegőtlen füstös, zsúfolt, űr-UV-parti lézer füstgép NAGYON HANGOS törtütemű zene, hanem van kinnt, van friss levegő, fák, ég, és nemmessze taxik, rendőrautók voltak, és akkor esett le először életemben, hogy itt valami nagyon nagyon nem stimmel. Bennt mindenki teljesen önmagából kivetkőzött szanaszétdrogozott ember, vagy ezer; kinnt pedig a rendőrök békésen vigyázzák mindezt.<

Visszamentem, már más volt. Már benne folytam, tudtam menni, láttam egy méternél tovább, megkerestem S-t, aki „csak” táncolt végig egész éjjel, s éreztem nem tudok kérdezni tőle, meg nincs is kedve beszélni, mert táncol, mint a gép...majd lassan hazamentünk S-el, szó nélkül, s emlékszem ő még órákig járt fel s alá a szobájában, mire el tudott aludni.

Sose láttam olyan embert, mint ő: sosem olvasott semmit, erős volt és határozott, mindig el volt foglalva drumandbassal, kocsikkal, munkával és szívással és tánccal – vagy csak nézte a tvt mint egy szobor vagy aludt...olyan szabadnak és mégis olyan elveszettnek tűnt, egyáltalán nem boldognak...inkább mint valami démon, de nem rosszindulatú...C mindig azt mondta rá, hogy pszichopata, de nem volt az...

Én egy ponyvát olvastam Steve Perry, a Férfi, aki sohasem hibáz, ami arról szólt, hogy a konföderációt egyetlen egy ember képes volt megijeszteni, úgymond megbillenteni és annyi katonát eltenni láb alól, hogy egymaga megváltoztatja a rendszert, és, hogy képezte magát és apró altatótűkkel dolgozott, és fél évre estek kómába a katonák és pont akkor bukott le, mint a kantin csaposa, mikor fél év elteltével az először elaltatottak felébredtek, de addig több ezer katonát, számtalan osztagot hatástalanított, mint a „lázadók, az ellenállás” egyes egyedül. Meghatározó élménynek tűnt, naplót kezdtem el írni, bizakodtam, tudtam, hogy most valami nagy Reset volt, gondoltam, majd kialakul. Életemben először nagyon nagy bizalmat éreztem. Később rátaláltam az Aikidóra, a Zenre, sokat ültem, csak ültem, a tó tükre elsimuljon. Képessé váltam, de sosem adtam be a derekam, sosem törtem meg, sosem tudtam feladni. További LSD-ket ettem, de olyan sosem volt többé, oly intenzív, oly erős, oly „kielégítő” mindent átható egybeolvadásos kiengedés”. Aztán egyszercsak egy x. LSD-élmény hatására valami megtörtént, az elme ismét kikapcsolt, de úgy, hogy voltak közben emlékeim. Ezeket persze, miután újra beindult az elme, fogalmi szinte hoztam, majd gondolati úton manipulálva következtettem belőlük, kerestem azt, hogy Mi van. Elég sűrűn LSD-ztem, miközben rendszeresen cannabist szívtam és Aikido edzésekre jártam. Rájöttem, hogy senki sem tud semmit, mindenki a Matrixba van zárva,még az aikidó senseiem is, akinek olyan képességei voltak, amit még sose láttam előtte, speciálisan hogy fegyelmezze az elmét és fókuszálja és harcművészetek, de a felesége egy szörny volt és uralta őt rendesen, amit ő nem is vett észre, vagy ha igen is valamiért alárendelte magát neki. És, hogy igazából nagyon kevesen vannak, akik egyáltalán megkérdőjelezték azt, hogy lehet ezen túl is valami, hogy lehet gondolatok nélkül élni. Az egyetemi barátaimtól(kivéve B-ék, akikkel füveztem) elfordultam, láttam, hogy az anyag rabjai, a fotel, a tv, a kocsi, a hitel, B-ékkel voltam, füveztem és elszállt spiritualizmusban leltem menedéket, amik foglalkoztak hasonló élménnyel, mint az LSD, mint a halálélmény, mint szellemvilág, mint abszolút valóság és hasonlók. Ettem LSD-t egyedül, ettem társaságban, ettem városban,ettem természetben, barátokkal, idegenekkel, ettem partin, ettem mindenhol, ahol úgy éreztem, hogy félhetek teljesen szétdrogozva, hogy „szembenézzhessek vele” – hogy bebizonyítsam, hogy nem félek. Mert félni azt féltem, továbbra is, csak megtanultam kezelni, elfolytani. Gyomor fekély, gyógyszerek, majd egyszercsak továbbléptem ezen, elmúlt a görcsösségem, a fekély, minden. Zenei ízlésem átalakult: Massive Attack, Tricky, Portishead, PI c. film, stb...

Cicával tovább romlott a helyzet, továbbra is együtt voltunk, már alig szexeltünk, mondta, hogy ha így füvezek, nem fog felállni a farkam, és óvatosságra intett...A munkahelyen néha a managerek nyomasztottak, amit C-n vezettem le, nem voltam többé kedves vele, s a szerelem már rég elmúlt, de többé nem tudtam elfolytani ezt kimutatni. A menedékem, mely eddig C. volt, most az LSD lett meg a Fehér Fény.

Következő alkalommal a pszichedelikus közösségről, a buddhizmusról és specifikusabb Fehér Fény élményekről fogok írni.

Köszi, tala

Élettörténetem 1/3 - Gyermekkori szemelvények

Gyermekkor

Gyerekkoromban egy aranyos, ám kifejezetten ijedt, félős kisfiú voltam, „véletlenül” mindig belesodródtam valami olyan helyzetbe, amit nem értettem, amitől eszméletlen módon megijedtem, tényleg az inamba szállt a bátorságom szó szerint. Rettenetes, iszonyatos, elképzelhetetlen félelemre emlékszem, melyektől hetekig, hónapokig, évekig nem tudtam aludni, nem tudtam lélegezni rendesen, megnyilvánult a beszédemben, mozdulataimban s a tetteimben. Egy tanyára születtem be, egy olyan szegény, nyomorúságos családba, akik szintén féltek, a hétköznapjaik küzdelemről, akaratos túlélésről szóltak. Ahogy kezdtem értelmet „nyerni”, egy napon rájöttem, hogy a szüleim és a „családom” nem tudnak egészségesen élni, ugyanolyan ijedt, félős bolyongók, mint én, akik szinte magatehetetlenül sodródnak az élet, sűrű, sötét erdejében.

Elég hamar elvesztettem a képességem, hogy továbbra is azonosuljak velük, a problémáikkal, nézeteikkel. Ebben erőteljesen támogattak azok a feladatok, melyeket folyton rámbíztak, azok, amiket ők látszólag könnyedén és természetesen képesek voltak megtenni. Idézek egy párat:

Anya: „-Fiam, megszülettek ezek a kiscicák, nem kellenek, menj hátra, verd földhöz őket. – iszonyodva utasítottam vissza.

-„Na, levágtuk a disznót(csurom vér az udvar, a zöld fű, a fatuskók, a kerítés, minden), itt a fejsze, szedd szét a fejét, kell az agya” – megtettem.

-Veszett róka támadott meg habzó szájjal, vérző szemmel, mikor is a patak mellett épp a kedvenc, nagyapámtól kapott késsel próbáltam becserkészni egy fácáncsaládot.

-Nagybátyámnak segítek nyulat „vágni”, tarkónvágja párszor, ahogy fogja a fülénél az ijedt kis fehér nyuszit, majd elalél. Felköti egy póznára a hátsó lábfejénél a nyulat, s kezdi nyúzni. Mondom neki: Laci, ez a nyúl még él. „Dehogy él, agyonvágtam!” – Mondom látom, hogy él, ne csináld! – Erre elkezdi nyúzni, húzza le a lógó nyúl bőrét, mire is az elkezd visítani, annyira túlvilági hangon, amit sosem hallottam, s látom nagymamám kijön a konyhából, szalad oda, felvesz egy vékony tüzifát, majd azzal veri a lógó, visító nyuszit agyon, majd mondja: most már döglött és bement.

-Csirkevágás, galambfejletépés, lókolbász, stbstb

-Anyát mindig dugta a „köcsög” polgármester, aki mellesleg kéjvadász volt, ártatlan állatokat ölt, s adott el „lövéseket, agancsokat, bőrt” pénzért németeknek. Engem is ütött néha, mikor pl belerúgtam a kis genyó fiába, aki folyton piszkált.

Olyan szinten féltem, féltem a félelemtől és mindentől és mindenkitől, mindig és mindenkor. Kétségbeesve kerestem a kiutat – úgy éreztem, ez a pokol, nem szerettem senkit, csak sétálni egyedül a mezőn, erdőben, őzekkel szaladni, búzát enni, szaladni, feküdni a fűbe, nevetni a felhőkkel, a folyót nézni és énekesmadarakkal beszélgetni – de mindig volt valami, ami nem stimmelt, ami „szálka volt” az elmémben: például amikor szeméttelepre leltem az erdő közepén, vagy dögkútra, vagy csapdába esett döglött állatot láttam vagy elkísértem falubeli gyerekeket pecázni, amire válaszul aztán a halőr söréttel lőtt ránk és mellettem a kukoricásban csörgött a sok kis lövedék, mi meg bújtunk, futottunk, tényleg félelmetes volt...

Ez az a félelem, mely erőt ad, mely kíméletlenül minden és mindenkin túl hajt, nyomaszt és motivál. A szabadság, melyet sosem találtam meg és mindig is tudtam, hogy semmi más nem érdekel ebben a világban.

Ahogy nőttem fel, illeszkedtem be, kerültem kényszerűen emberek közé, egyszerűen kellett valami ideiglenes megoldást találnom, hogy is tudnám ezt a horrort bennem kezelni. Hogy tudjak beszélni, hogy tudjak emberek szemébe nézni, hogy ne legyen folyton az elszaladhatnék, elbújhatnék. Tudtam, hogy túl kell nőnöm a családomon mert ők látszólag szeretnek, de fogalmuk sincs, hogy mit csinálnak, miért stb. Ráadásul csak korlát voltak, nemigen lehettem önmagam, a saját félelmüket rám vetítvén birtoknak és kedvencnek tekintettek, saját magukra formáltak.

Egyértelmű volt, hogy rájuk nem számíthatok, a húgom volt az akit szerettem, amíg egy napon nem lett pár éves és megnyilvánulásaiban nem láttam meg, hogy ugyanolyan, mint a „többi” családtag. Amit nem vettem észre, egészen idáig, hogy „a családom megküzdési stratégiája” megnyilvánult bennem is. Ezt utáltam a húgomban és ki is fejeztem.

Akkoriban ő volt az egyetlen emberi lény, aki szinte tudat nélkül még lehetőséget adott beteges, elfolytott iszonyatos mérték ű félelmeim dühös, apró kiélés-getéseire, hát nem voltam vele kedves, úgy 3-5 éves kora óta.

Szegény család voltunk, nem volt semmim, csak pár játék. Anya meg apa folyton küzdöttek, apa piált, ahogy én gyerekfejjel láttam: egyre jobban megtört és beletörődött egyetlen pontba. Egyszer, már mikor elváltak(apa csak elitta az összes pénzt, egyedül ivott, nem is igen foglalkozott velünk vagy bármivel, aztán egyszercsak elváltak, mert anya realizálta, hogy valami baj van velem és bepisilek, s valami orvos/pszichológus-szerű nem mondta, hogy nem jó nekem ez a helyzet a családdal, s ekkor anyám elvált és különköltöztek. Innentől kezdve „kötelező” volt időnként apát látogatni,a környék legmagasabb dombján lévő utcájába, mert anya attól félt, hogy apa azt gondolja, hogy ő nem enged minket fel. Pedig pont ezért küldött, mi meg mentünk, de utáltuk. Ahogy mentünk a faluban fel apa utcájába, az emberek kiabáltak nekem meg a húgomnak, hogy „apád tartozik”, meg volt olyan, hogy árokból szedtük össze, mert részeg volt. És egy napon apám ezt mondta nekem, miközben a tv-t néztük, amiben mutattak egy vadászgépet lezuhanni:

„Fiam, bármikor meghalhatunk és nem tehetünk ellene semmit.” – Ez őt igen érzékenyen érinthette, afféle zen is lehetne, de ő ezt nem úgy fogta fel, hogy akkor jó, akkor most élek, hanem úgy, hogy akkor hogy mindegy, meg félelem, meg értelmetlenség meg hiábavalóság...valami ilyesmi...

Anyám nagyon erős ember, az ő anyukája sosem szerette, gyerekként örökbe is adták, aztán sajnálatára visszavették, sokat verték és nagyon szegények voltak, stb, szóval ő egyszerűen öngyilkosságot követett el 17 éves korában, mikor egy kamionos fickó „rájárt” és el akarta venni feleségül, és nagyszüleim bele is egyeztek. Anyukám semmi kiutat nem látott, csak az, hogy akkor véget vet életének. Egy doboz nyugtatót bevett, de véletlenül a sógora meglátogatta és a kórházban megmentették, s utána nemsokkal ismerkedett meg apámmal és biztos tetszett neki, hogy apám egy afféle „halvérű figura” volt, egy megtört gyáva ember. Véletlenül jöttem én, ami összekötötte őket, majd anyukám akarta a húgomat, úgyhogy azt hazudta apámnak, hogy védekeznek(kb 2évvel később) és így jött a húgom.

Igazat kellett adnom anyukámnak, hogy egyetlen esélyem kitörni, hogy az iskolában jó vagyok és jó tanuló. Látszólag az iskola más volt. Nem az számított, hogy mennyire félek, mennyire gátlásos és ijedt vagyok, hanem, hogy amit tanítottak, mennyire tudtam megtanulni. Ily módon az iskola teret adott egy kicsit ijedt kis tudatkámnak.

Szinte végtelen motiváció s erő lakozott bennem, amit a félelem – pontosabban a félelemtől való félelem táplált.

Figyelmem elterelésével kísérletezgettem, mert annyira bennem volt a félelem, hogy nem bírtam vele. Elfolytás, benntartás, vágykeltés és hazugságok gyakorlásával foglalkoztam, mire felsős általános iskolás (10 éves ) lettem, képes voltam farkasszemet nézni bárkivel. Élveztem, hogy senki, SENKI sem képes sokáig bírni tántoríthatatlan tekintetem, meredten bámultam a szemekbe,mint egy állat s miközben középiskolába jártam, amihez reggel ¾ 5kor keltem és 7-re bennt voltam, fel s alá járkáltam folyton a buszmegállóban, mint egy bezárt farkas és élveztem, hogy szó szerint „tekintetes úr” lehettem. Ily módon gondolati alapon sikerült egy kis „személyes légvárat” erőltetni a fejembe. Képessé váltam gondolkodni, látszólag hasznos volt, megerősítésre és elterelésre tökéletes volt. Igen nagy mértékben rászoktam, önmegerősítés, képzetek, hazugságok, vágyak, ideák.

Rájöttem, hogy a családom kínjának minden oka(látszólag) a pénz(hiánya). Jó ötletnek tűnt majdnem MINDIG, hogy akivel vagyok, annak ideáit, nézeteit, világképt „átveszem”, lemásolom, mert nem tudtam ki vagyok, hát ezzel kísérletezgettem.

Sokmindent „tanultam”, gátlás nélkül hittem másoknak, személyiségminták közt sodródva, ily módon veszve el végérvényesen.

Lassan, de biztosan változni látszódtam: megtetszettek a lányok, számítógépezni kezdtem, abbahagytam nagy sétáim a természetben, ki sem mozdultam, olvastam.

Hogy is volt ez. Továbbra is voltak furcsa, megmagyarázhatatlan élményeim, melyek pár pillanatra egy az egybe visszahozták „rettegéseim”, úgy éreztem erősebben kell gondolkodnom, fantáziálnom, jobban el kell bújjak, hogy „sérthetetlenné” váljak. Folyamatosan olvastam, számítógépen programoztam. Néha kimentem biciklizni, de csak félelemben volt imígy részem, a pásztorkutyák támadtak, dögkútra leltem, vaddisznók, veszett róka, rovarok stb., s mindig hazamenekültem, de otthon meg „állt a bál”: családi viták, részegség, veszekedések, sírás, semmi béke, csak harc és elkeseredett küzdelem, örökös viszály volt, mit a család mutatott. Néha az iskolában is ez volt, egyszer körbeálltak a gyerekek a napköziben és kinevettek, sőt a vállukra vettek páran és szaladtak velem, amíg én ijedten kiabáltam, mindeközben hallhattam, hogy csúfondároskodnak nekem, hogy „NEM TUDJA”.

Ez volt harmadikban, kb 9 éves lehettem. Tehát nem vágtam. Jött a Karola, hogy majd ő megmutatja. Bevitt a lányvécébe, bezárkóztunk egybe és megmutatta a punciját, az én izémet is megfogta, elmondta, hogy mi a szex, meg kezemet a nunijára tette és simogatott, közben mutatván, hogy libabőrős lesz tőle s bizsereg, meg, hogy ez jó stb...Onnantól kezdtek érdekelni a lányok, de mindig gátlásos voltam, nagyon féltem és tényleg ártatlan voltam. Jött néha egy lány, aki akart tőlem valamit, de én még mindig nem igazán vágtam, meg különben is...

Volt egy idősebb csávó a faluban, csúnya, nagydarab, aki aztán megmutatta, hogy is kell maszturbálni, még arra is kért, hogy csináljam neki, meg magamnak, szóval eképp vesztem egyre jobban. Unokanővérem egyszer magára fektetett meztelenül(4 évvel idősebb), s akarta, hogy szeretkezzünk, mint a nagyok, de akkor még nem igen állt fel – úgy 9-10 éves lehettem...Ezután kezdett fel-felállni és ez is csak egy iszonyatos gonddá nőtte ki magát. Szégyeltem, hogy az osztályban, mikor együtt öltözködtünk tesiórára a lányokkal, hogy nekem feláll, mások meg még arra is képesek voltak, hogy a lekonyult izéjükkel vidáman kergessék a bugyiban lévő lányokat..Erre én különben is képtelen voltam, nekem már akkor bizsergett, meg fel-felállt...

Egyszer volt egy nagyon furcsa élményem, jöttem a nagyitól hazafele, az úton a folyó és a házak között, amit fák szegélyeztek, és egyszer láttam egy nagy repülő dolgot a fák lombjai felett repülni és egész közel volt és nagyon világított és félelmetes volt. Olyasmi volt, mint egy ufo, de nem tudom mi volt az.

Mindeközben felsős lettem, az alsós osztályfőnököm kedvence voltam, imádott, ölelgetett, stb. A felsőben ennek hirtelen lett vége, sok új tanár volt, a matektanár szinte mindig részeg volt, a táblába verte a fejem, „böszme birka berta”, aztán legközelebb nem értette, hogy miért nem tudok szólni se, s mondta, hogy pedig én ennél többet tudok. Napköziben is sokat ütöttek, otthon anyám csak néha. Apám sose. Anyám mondta, hogy szeret, de ez csak a félelem volt, a szeretet, melyet feltétel nélkül sosem tapasztaltam, csak egy szó volt, amit indokként használtak az emberek, hogy félelmeik elnyomását kicsit leereszthessék. Sok szakkörre küldött anyukám, mint énekkar, tánc stb de elég eleven voltam ott és nem nagyon ment és mondták, hogy nem kell jöjjek legközelebb, ez nem esett jól. Volt hittan is, és anya kérdezte, akarok e istenről vallásról tanulni és én azt mondtam, hogy nem, tehát nem mentem...

Emlékszem, egyszer kimentem az iskolából valakivel a közeli cukrászdába(ahol a matektanár a feleseket itta a szünetekben) és játékautómatával játszottunk. Aztán visszamentünk és a napközistanár, aki addig látszólag jó arcnak tűnt, akkora pofont adott, hogy szó szerint a talaj adta a másikat, mint a pankrációban. Nagyon fájt. Aztán másik tanár kókányokat osztott, nagyon fájt sokáig, és sokat adott mindig. Volt egy másik tanár, az bottal ütött minket.

Volt egy lány, akinek egy rézkétforintosért lehetett a puncijába nyúkálni és sorba is álltunk, többször is. Nedves volt belül és igen furcsa...

Rossz voltam sokszor de másokkal együtt mindig követtem őket és azt tettem amit ők...például gilisztát etettünk meg egy gyerekkel, sok dolgot loptunk az iskolából..Jó tanuló voltam és sok szakkörre jártam, de a legtöbbet a számítástechnikán voltam... kaptam egy C64est, elkezdtem játszani és programozni...

Középsuli hasonló volt, jöttek lányok, én rettegtem, a nagyobbak bántottak, addig amíg 17 éves koromban egyszer fejjel lefelé akartak a WC-be tenni, mire is én szétrugtam az egészet, letört. Előjött az állat, a démon, ekkor kezdtem megérteni, hogy a düh jó és ha jön, akkor jön, engedni kell.

Nagyapámnál találtam szexfilmeket, és néztem és maszturbáltam, de közben féltem rá ne jöjjenek, jöttek igazi lányok és féltem. Volt egy lány, Barbara, akinek eszméletlen jó teste volt, egy évvel idősebb volt és iszonyatosan tetszett a teste, amikor tesiórára ment, olyan tornaruhába volt, mint a bikini, és teljesen bevágott neki és durván kidudorodott a puncija, rendesen eszméletlenül izgató volt, ahogy teljesen látszott a bevágás, minden, majd megvesztem..De sosem tudtam vele beszélni, meg egyáltalán..aztán egyszer az ölembe ült és én majdnem meghaltam, és fel is állt és rettegtem, hogy megérezze és nagyon nagyon nagyon féltem...Egyszer a faluba kaptunk cigány szomszédokat és sokat voltam egy lánnyal és egyszer ketten csónakáztunk a tavon és ő bikinben volt és megmutatta a mellét és én nagyon nagyon ideges voltam és semmit nem tettem csak féltem.

és ez így ment egészen az egyetemig, ahova megerőltetés nélkül bejutottam, mert már akkor több éve programoztam, versenyek stb. Ekörül halt meg apám, ami igen érdekes élmény volt. Akkoriban anyukám a pszichiátriára került, „besokallt”. S ott találkozott apámmal, akivel már évek óta nem, mert ő is „oda jutott” – micsoda véletlen! Hm. Tehát beszéltek és aztán anyukám hazakerült s mondta, hogy apukám nagyon rossz állapotban van látogassam meg. Én nem tettem, de közben valamiért azt éreztem, hogy meg kell nézzem, mert hamarosan nem lesz rá több alkalmam. Ez többször előjött, de ellenálltam, mert féltem. Aztán egyszercsak jött a hír, hogy apám meghalt. Nem is igen emlékszem bármilyen érzésre akkor, csak, hogy ok, többé nem szenved, nem kell menni hozzá és egyáltalán egy gonddal kevesebb. Elmentünk a temetésre, abba a városba, ahol születtem és apám közeli rokonai éltek, akiket talán egyszer láttam előtte az életembe, de sokukat előtte sose. Ez furcsa volt, voltak egy páran, akik szinte teljesen úgy néztek ki, mint apám, egy pici variációt találtam csak. És sokan odajöttek hozzám, hogy teljesen úgy nézek ki, mint apám, csak kicsit vékonyabb vagyok. Aztán jött a temetés szertartás, nem istenes dolog volt, apám párttag volt, csak jött egy fickó, beszédet mondott én közben anyám kezét fogtam és néztem, hogy a koporsót leengedik. Akkor befele tekintettem és nem éreztem semmit. Aztán Figyeltem befele mégjobban és azt tapasztaltam, hogy szorítom anyám kezét és eláraszt valami elég intenzív. Nem volt se jó, se rossz, csak afféle tapasztalás, de mégis könnyekkel küszködtem, talán az is bennem volt, hogy hm nem vagyok szomorú de azért mégis. Boldogtalan voltam, hogy nem vagyok boldogtalan, hogy meghalt. Nem éreztem, hogy a halál oly rossz lenne... Ez egy ideig nyomasztott, pár hét volt, míg elmúlt, de összességében kellett vagy 1-2 év, mire ezt úgy éreztem, hogy egész ok ez a dolog bennem. Azt éreztem, apám elment, és most belémszált, eggyé válltunk és ilyesmik. Ja igen, hogyan halt meg? Részegen –mindig is ’alkoholistá’-nak nevezte mindenki kivéve saját maga; belefulladt egy árokba egy út mentén. Vagyis azt mondták. Voltak gondolataim, hogy nem is igaz, meg kinyomozom, de tudtam, hogy igazából nem is számít. Nagyon furcsa ember volt, sosem találkoztam olyan ’típusú emberrel’ többé. Évekkel később sokszor éreztem,gondoltam hogy apám az én halálom, meg hogy itt áll vállam mögött, meg hogy ugyanazok vagyunk. Később, mikor kérdeztek a családomról, és elmondtam az igazat, sajnáltak, meg úgy csináltak, mintha szomorkodnának és nem értették én miért nevetek és miért nem zavar ez engem. Úgy éreztem, hogy ez teljesen természetes és semmi különös. Úgy értem, megszületünk és meghalunk, ez mindig tiszta volt előttem.

Közben jött az érettségi, és igazából sosem tanultam a suliban, nem is tudtam, mi is a tanulás, valahogy elég volt az órán ottlenni, a házit megcsinálni és minden ment magától. Voltak olyan alkalmak, hogy bebuktam ezt, tehát tényleg nem tudtam semmit és rossz jegyet kaptam, de nem számított, mert összességében jó tanulónak számítottam. Magyar órán egyszer a tanárnő felelni szólított fel és alig tudtam bármit is szólni,verset kellett elemezni, alig szólaltam meg, mégis jó jegyet adott, és onnantól kezdve kivételezett velem, különlegesnek tartott és nagyon szeretett. Több tanár kivételezett velem, mások 1-eseket kaptak azért, amiért én csak egy fejcsóvát. Jó voltam könyvelésből is, programozásból is, ezek voltak a fő tantárgyak a suliban, versenyekre is küldtek ezekből, de az országos döntőbe sose jutottam be, nem is érdekelt. Anyám mindig szerette volna, hogy mégjobb tanuló legyek, én azt se tudtam, hogy mit csinálok, csak történtek a dolgok és féltem.

Legközelebb az egyetemről, alkoholról, lányokról, házasságról, a drogokról, a spiritualizmus nevű illúzióba való menekülésemről, különösképp a Fehér Fényről fogok írni

köszi, tala