Önmegbocsátás felfogható egyfajta mentálhigiéniás módszernek is, bár annál sokkal mélyebb - a hónapok, évek alatt az ember szemlélete teljesen megváltozik s a régi nem támogató szokásokat lassan de biztosan szépen valóban levetkőzhetjük s új aspektusokat fedezhetünk fel magunkban, másokban.Persze ez nem automatikus, pont a tudatosodás a legfontosabb része, hogy úgy emlékszem mindig, hogy nem az agyam jár hozzá, hanem itt, belső csendben.
Ehhez van pár dolog, amit figyelembe kell venni és szem előtt tartani, például, hogy nem másoknak, másokhoz képest, mások számára "dolgozom" az önmegbocsátással - hanem magamon - bármennyire is csábító az egó dualista energetikai játéka a mások folytonos figyelembevételével, hozzáigazódásával - mindez az abszolút ön-őszinteségben nyilvánvaló önbecsapás.
Én látom magamban azt, ami nem abszolút őszinte, én értem meg minden részletét, én határozom el, hogy megváltoztatom és én fedezem fel és alkalmazom a gyakorlati utat hozzá.
Ha az a kiindulópontom, hogy mások jobban szeressenek, akkor az egó.
Ha azért osztom meg az önmegbocsátós blogom, hogy lássák milyen jó arc vagyok, nyilvánvalóan az elmémet, az elkülönülést táplálom magamban, tehát javasolt a legelején kifejleszteni egyfajta éleslátást önmagamra, amiben látom, mit miért teszem. Ezt a legegyszerűbb a következő kérdéssel megtenni:
Ki vagyok én ebben(amit teszek, csinálok, érzek)?
Ezzel önmagamra helyezem a tudatosságom, felelősségem, amin közvetlenül tudok változtatni. Mi a kiindulópontom, mi lesz a következménye?
Az előző írásomban ezt a "példát" emlitettem :
"Ha meg akarom bocsátani például, hogy egészségtelenül eszem éjjel, mert feszült, kimerült vagyok és másnap mindig fáj a hasam, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy leüljek egyáltalán leírni, hogy mit tapasztalok, mikor jön az inger, s mi az ami arra ösztökél, hogy egyek, még úgy is, hogy tudom, hogy ez most nem lesz jó később - akkor itt is remekül alkalmazhatóak ezek a módszerek."
Tehát ki vagyok én ebben? Miért írok arról, hogy esténként túl sokat eszem? Miért akarom azt megosztani, amiért írok erről?
Ez támogat abban, hogy önreflexiót(meglássam ki is vagyok) fejlesszek ki arra, hogy tudatosítsam mit miért teszem és ez segít ahhoz, hogy minél hamarabb belássam mikor nem vagyok őszinte magamhoz és el merjem engedni.
Fontos hogy nem ítélem magam - tehát amikor érzem a kényszert például(jó pár embert ismerek aki ha jön az inger este, hiába ettünk együtt eleget, látom eszik s eszik s eszik..), akkor valójában az éppen itt van, tehát remek alkalom leülni és kiírni, hiszen éppen cselekedetre bírna.
Nekem nem annyira jellemző ez, de volt már rá példa, s akkor tisztán láttam, hogy az élmény, a bekebelezés, az íz, annak pozitív megítélése, jóságának átélése ad egyfajta pozitív energiát - talán mert leges-legbelül van egyfajta tudatalatti szorongás, amit nem is látok, csak mintegy némán üvöltő üresség, amit mintha be kéne tömjek ezzel - s ez az élmény annyira elsöpör, hogy figyelmen kívül hagyom a tényeket, például azt, hogy ettem eleget már vagy azt, hogy lefekvés előtt sokat enni nem túl egészséges vagy ésszerű.
Itt látszik, ilyenkor a saját testemet sem szeretem rendesen, az élményt, a belső "kicsi-ént" fontosabbnak gondolok - ez egyfajta elkülönülés, mely súrlódást okoz, amelyből keletkező energia tovább erősíti a gondolatminták, nem támogató érzelmek, hangulatváltozások eluralkodását bennem.
A fáradság "ellen" is gyakran ettem - egy csoki és az abban levő cukor, az íz, maga a rágás, nyelés felébreszt kicsit - persze itt is az abszolút őszinteség számít magammal: megkérdezvén "Ki vagyok én ebben, amit teszek, amit érzek?"
Persze itt is a józan ész fontos, nem a fanatizmus - gyakorlatiasság, felelősség - tehát ha be kell fejeznem a dolgozatot, befejezem, de ha az azzal jár, hogy lebetegszem, akkor valószínű nem ér annyit - itt is kell egyfajta belátás.
Az is fontos, hogy általában az ember korlátait látva, tapasztalva előbb frusztrálódik, mint meghaladja - a mondás, hogy "sosem tudom meg mik a korlátaim, amíg nem próbáltam meg teljes énemmel átlépni őket" igaz itt is - persze a fizikai korlátok adottak - nem kell leugranom a tetőről, hogy kiderüljön tudok-e repülni - persze a belátás van úgy, hogy nem mindig egyértelmű, ekkor lehet nyomozni, megfigyelni, kérdezni.
A tapasztalatokat, reakciókat leírni a legtámogatóbb, mert gondolatok által átcikázva ezeken kb 5 perc múlva már azt se tudom mit gondoltam, s pont a gondolati "erőből" csordogáló kis ér-patakból keletkező folyót-folyamot-vízesést, mely gyakran elsodor igyekszem megérteni, szabályozni, megváltoztatni.
Ráadásul a hosszabb távú ciklusokat, amik naponta, hetente, havonta jönnek elő, mint nem őszinte gondolatminták az ember sokszor észre sem veszi, mert látszólag folyamatosan felejt - valójában nem, csak a tudatban folyton a reakciók játéka folytán esetleg nem látok tovább.
Jöhet arra is kifogás, amikor önmagam már létrejött teremtésébe próbálok beleszólni, azt megváltoztatni, hogy ez is egó, de pont ezért fontos az írás, hogy a kis hangot, a belső párbeszédet meg tudjam haladni és szemmel lássam, mi megy az agyamban. Ezáltal:
- Belátom micsoda őrület folyik bennem
- Máris könnyebb nem komolyan venni az őrületet
- Bármikor visszanézhetem, nem kell gondolkodni hozzá, hiszen a valóságban ITT van
- Megfogalmazván szinte adja magát, mit engedek meg, mit kéne megérteni, megváltoztatni
- Lelassít, hiszen szóról szóra jön belőlem, ezáltal is tisztábban látom mi folyik bennem
Ez a fajta gondolati, érzelmi reakció-automatizmus, amivé a "ki vagyok én, mint amit gondolok és teszem" aztán szóról szóra beleprogramozódik a testbe.
(Nem is beszélve arról, hogy ebből az is következhet, hogy "ha nem fáj valamim, akkor biztos jó", ami szintén lehet téveszme.)
Ezt nem veszik figyelembe sokszor, mikor gondolkodnak az emberek, belül "kattognak", "őrlődnek", hogy azok mind a testre is hatással vannak.
Ha igazán tudatosak lennénk, amit "tudósokra", "mesterekre" hárítunk - beláthatnánk, hogy ez az egész rendszer, ami az emberi fizikai testből és az azt hordozó elme tudat rendszerből és a mindenkiben egyenlő, mégis személyi életesszenciának hármasságából álló látszólagos egyensúly a szavak által hangolható, ezért is írom: "szó szerint" programozható.
Nem hiába a média, a politika, a propaganda, az állami iskolarendszer, a vallási, spirituális burjánzások s ezek eszmerendszereivel igazolt milliárdos éhezés, a háború, az élettér profit-alapú pusztításának elfogadása: ezek nyilvánvalóan nem jó dolgok s a többség mégsem foglalkozik ezekkel, megszokja, megengedi.
A szavak rezgések, információ - jelentések, kapcsolatok, összefüggések, hálózatok épülnek, mind az agyunkban, mind a sejtjeinkben, az izmainkban.
Ezért van, hogy bizonyos ingerekre jön a pavlovi reflex, ott már nincs gondolat, öntudatosság - a test reagál sőt cselekszik magától.
Ez akár fizikailag létrehozhat hangulatokat, például a bánatosság oly mértékű, hogy fizikai hangulatváltozást okoz - amire aztán beindulnak a bizonyos gondolatok, érzelmek - ez nem feltétlenül mindig rossz, például ha kedves párommal alszom és együtt a testünknek jó, izgató például - testi szinten beivódhat(persze itt is őszinteség, Ki vagyok én? ebben az, ami iránytűként szolgálhat).
De amikor meglátom a főnököm főnökét és azonnal rettegés fog el, szinte szorongás, remegés, szétesem, az például jó eséllyel nem túl támogató(hacsak nem valóban baltás gyilkos, de akkor is inkáb szaladni kell:) - ekkor kell kinyomozni az őszinte írással, az emlékeken való újra átmenetellel, hogy hogyan is lett ez, hogyan is teremtettem ezt elfogadással és megengedéssel.
- Tehát a teremtmény, mint aki vagyok már, mint valóság,
- a teremtő, mint aki gondol és reagál, elítél és eldönt és változik,
- maga a teremtés, az e kettőből történő folyamat
Felfoghatjuk úgy is, hogy isten nem más mind ez a teremtő, teremtmény, teremtés hármasa, tehát ezért nem túl szép az államosított egyházaktól, hogy azt állítja:
- "csak isten tud megbocsátani bűneinkért", mert ezzel eleve elrendelteti, hogy:
- én alsóbbrendű vagyok, a teremtmény
- a teremtő nem én vagyok, attól külön definiálom magam-
- maga a teremtés felelőssége nem rajtam áll, hogy ha nem túl jó, megváltoztassam
Nem sűrűn valláskodom, de pont ez az Ószövetség - az Igazság kardja, az Isten villáma, a Sújtás átka, Szemet Szemért, - ez csak bohóckodás, nem vehető komolyan egy józan ésszel rendelkező ember által - ha mégis, akkor erre is javaslom az Önmegbocsátást.
Hiszen ha már vallás: ez pont a Jézus-szerű üzenet: nem kell pap, nem kell templom, nem kell isten: szeresd felebarátod, mint magad s olyat tegyél másnak, amit magaddal is tennél.
A megbocsátás útját helyesen járva a vallásos terminológiával élve pontosan az Istenné válás az, amit teszünk, hiszen a felelősséget nem a virtuális, szakállas felhőnszálló ősmacsó viszi tovább, hanem ITT ÉS MOST ÉN.
Tehát az egó-én ezzel a módszerrel megérthető, leállítható, átszűrhető.
Erre értette Jesu' , hogy csak azok mennek be Isten országába(az Egység és Egyenlőség, mint élet), akik átmennek a tű fokán - az elme, a gondolatok, hangulatok nem!
Egy definíció, gondolat, szokás sem - pusztán fizikai megnyilvánulása a nagybetűs ÉLET tudatosságaként, az, aki felelős, képes és akar és tud is változni. Ez pedig a szóról szóra történő megvizsgálása annak, aki vagyok - s azt hagyom meg, ami jó, ez az ÉLŐ SZÓ.
Ez józan paraszti ész: ha nem tudom megváltoztatni magam, még akkor sem, ha nem támogató magam és mások számára - akkor nyilvánvaló, hogy én nem is én vagyok - hanem csak egy egó-robot, aki önmaga igazának mámorában nem hajlandó és nem is tud változtatni önmagán, mint teremtő, teremtmény és teremtés egyként és egyenlőként.
Mindez a gyakorlatban pofonegyszerű.
Mindaz a kifogás, hogy "aki én vagyok, azért az, mert így döntöttem és ez vagyok valójában, erre jutottam, ez a legjobb és kész" azonnal megkérdőjelezhető, ha elkezdem a tényeket nyomozni - önmagamban az őszinteséggel, önmegbocsátással, írással
és szintúgy a politikai, gazdasági rendszerben, ha megnézem az egyén szerepét, részvételét, felelősségét vagy annak hiányát és hogyan halmozódik fel egyről kettőre az egész kapitalista fogyasztói társadalom és annak súlyos életellenes következményei.
A belső és külső egy és egyenlő, tehát ugyanúgy, ahogy most, mint az egyén abban a szemléletben van, hogy "én kicsi egyén eltörpülök a sokmilliárdos civilizáció mellett, hogy is tudnék én változtatni az egészen, amikor én csak a saját boldogságom vagy boldogtalanságom ügyében tudok dönteni és cselekedni" pontosan ugyanaz, ahogyan az egész lényiségem, akivé váltam látszólag adott, kialakult, önmagam természete szinte megváltoztathatalan még akkor is, ha nem a feltétel nélküli szeretet a kiindulópontom, tettem önmagam vagy mások fele.
A valódi megbocsátás változás, olyan irányba, ami jó - nemcsak nekem, másnak is - új lehetőséget teremtek, immár mérlegelvén a múltbéli következményeket is és azt is, mi lenne a legjobb minden résztvevő számára.
---
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadgam és megengedtem azt gondolni, vélni, feltételezni, hogy a belülről jövő impulzusaimmal kapcsolatban nincs választásom, ahelyett, hogy realizálnám, én vagyok a teremtő, teremett és maga a teremtés is egyben és egyenlőségben.
Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam/láttam/értettem meg, hogy az, aki én vagyok következmények sorozatának felhalmozódása és egy szemléletváltással/kiindulópontváltoztatással és abból eredő cselekedetek sorozatával meg tudom változtatni azt, ahogy viselkedem.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem kifogásokkal jönni a fejemben, mint gondolatok vagy direkt kimondott szavak azzal kapcsolatban, miért is engedem meg a szenvedést, fájdalmat, szomorúságot magamban, amikor nyilvánvalóan én magam teremtem azt és a körülményeim adottak ahhoz, hogy abbahagyjam.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak automatikussá válni kifogások felhozatalában miért vagyok olyan, amilyen, miért olyan a világ, amilyen és ahelyett, hogy valóságos megoldásra, változtatásra fókuszálnék, belül teremtek pozitív és negatív élményeket, melyek a valóság által automatikusan jönnek-mennek.
Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ha a kiindulópontom a gondolatok, érzelmek, a reakciók a valóság megítélésében és azok által teremtett élményekben, mint a harag, félelem, hibáztatás, örömérzet, szeretet és remény veszek menedéket, akkor ki vagyok szolgáltatva annak, hogy kinek tapasztalom magam a külső körülmények által, ahelyett, hogy egyesülne a belső és külső énem egy tudatos, felelős jelenlétben.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt, hogy úgy gondoljam, hogy valódi, igazi megismerést, tudást magamról, a tudatomról, a testemről, a valóságról, a rendszerről nem szerezhetek, mert az túl sok energia, erő, munka, tanulás, feladás lenne s ezt a felelősséget áthárítom mások felé, akik a tudósok, mesterek, bölcsek s ezáltal igazoljam a tényt, hogy valójában nincs hatalmam afelett, aki én vagyok a mindennapjaimban akkor, amikor szenvedést tapasztalok vagy nem támogatóan cselekszem magam vagy más fele.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamat félelemben élni, annyira, hogy ne is legyek tudatában mennyire beszabályoztam, lekorlátoztam magam, csak, hogy ne is kelljen szembenézzek azzal, mennyire kerülöm azokat a helyzeteket, amiket úgy definiáltam és szinte testi reakcióval reagálván rájuk, hogy félelmetes.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a félelem pusztán egy percepció, egy nézőpont, melyben úgy definiáltam, hogy van valamim, amit elveszíthetek és ezt elképzelve reagálok rá, mintha megtörténnne, s ettől azt az irányt, még ha nem is biztos, hogy úgy lenne, lezárom, kerülöm, ahelyett, hogy józan, tiszta fejjel megkérdezzem, miért van, miért is félek ettől és mit veszthetek?
Megbocsátom magamnak, hogy azt hozzam fel kifogásként, hogy elfogadom a félelmeimet, hogy vannak bizonyos helyzetek, amik valóban veszélyesek és a félelem ad erőt, hogy elkerüljem ezeket, például, hogy erősen markoljam a gyerek kezét az utcán, nehogy kiugorjon az autó elé.
Megbocsátom magamnak, hogy nem láttam be, hogy a félelem elfogadása is halmozódik, tehát ha a főnököm helytelenül beszél velem és elfogadom, mert félek, hogy kirúg, s kell a pénz és nem találok egy másik helyet - lehet, hogy nem valódi, tehát ha a fejemben következtetek és konklúziókra jutok, az nem biztos, hogy valódi, hiszen akkor és ott, amikor ezt lejátszom a fejemben, éppen félek s ez megakadályozza a józan tisztánlátást.
Megbocsátom magamnak, hogy nem írom le a gondolataimat, mert túl sok időnek, időpazarlásnak, agymenésnek, túlzásnak tartom, holott ha megfigyelem magam, nyilvánvaló, hogy ugyanazok a gondolatminták ismétlődnek bennem újra és újra és pont ezek felhalmozódásából teremtődnek a negatív érzelmek, azokat kiegyensúlyozandó pozitív hangulatok, amik az évek során automatikusan jönnek-mennek s ezekre hangolódva sem stabilitásom, sem tiszta tudatosságom nem létezik.
Elhatározom, hogy lelassulok belül és írni kezdek a gondolataimról, érzelmeimről, hogy megfigyeljem ki is vagyok valójában és mik azok a kifogások, félelmek, elfogadások, amelyek nem támogatnak az életemben, hogy gyakorlati megoldásokat találjak.
Elhatározom, hogy lelassulok belül, amikor tehetem és lélegzem, a fizikai valóságra fókuszálván áthelyezem a fókuszt a cikázó gondolataimról a fizikai létre.
Elhatározom, hogy a fizikai valóságra fókuszálásom közben nem elfolytom, elnyomom, figyelmen kívül próbálom hagyni a gondolati, érzelmi mintákat, hanem azt is látom s leírom - ezáltal a fejemben történések a papíron nyilvánulnak meg, a fejem tiszta marad, amire figyelek, tisztábban látom míg nem folytom el, hanem foglalkozom vele.
-
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak azt gondolni, hogy egyszer-kétszer túlzabálni magam teljesen oké, csak mert olyan finom és a testemet terhelni belefér azért, mert mikor ezt teszem, van úgy, hogy nem fáj később, tehát csak a fájdalomból akarván tanulni s nem realizálván, hogy az vagyok, amit elfogadok s megenedek és egyszer-kétszer csinálásból hamar szokás válhat, s aztán a szokás automatizmusa közben már az is kifogás lehet, hogy "de én ez vagyok, ilyen lettem, így döntöttem".
Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy mi az ami a közvetlen valóságomban megváltoztatható, mint például a hozzáállásom, a saját életem, ahogy bánok magammal, a környezetemmel s mi az, ami közvetlenül nem, azaz mi az, amihez többes összefogás kell, mint például a gazdasági, politikai egyenlőtlenség, életellenesség.
Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy mindaz, ami itt van, felelősséggel tartozom érte, mint saját magam, egyenlőségben és egységben azzal, aki valójában vagyok, mint ÉLET.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem vettem a fáradtságot, hogy kiderítsem, mi is az, ami valójában ITT van, mit is jelent az, hogy ITT lenni és hogyan is kell azt csinálni.
Megbocsátom magamnak, hogy félek beismerni magamnak, hogy abszolút nem tudom mit és miért csinálok és amíg nem írok nem fog nyilvánvalóan kiderülni, ezért ellenállok az írásnak, hátha nem kell ezzel foglalkozni.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadom a reményt, hogy "hátha minden jobb lesz, megoldódik", anélkül, hogy nekem kellene változnom, csinálnom, tennem érte és magamévá tévén azt a mondást, hogy "a remény hal meg utoljára" újra és újra úgy látni a fejemben a dolgokat, hogy "jobb lesz ez", anélkül, hogy a tényeket figyelembe venném, anélkül, hogy valóban megismerném magam.
Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam az egyszerűségét az írásnak és önmegbocsátásnak, hogy miszticizáljam, szektásítsam, vallásosítsam, hogy agymenésítsem és mindenféle bélyeggel lássam el, anélkül, hogy valóban, teljes őszinteségemmel kipróbáltam volna.
----
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy amikor este fáradt vagyok, nem realizáljam, hogy az elmém fáradt, elfogyott az energia, ami által nem tudja fenntartani az egyensúlyt, hogy a már kialakított én-képem folyamatosan tudjam tapasztalni, mert energia nélkül szétesik, elhajlik, átsejlik alóla a valódi lényiségem, a fáradt, fásult, kiszolgáltatott, zavarodott lény, aki folyamatos gondolkodás, hangulatokba való menedékvétel, félelmek és vágyak dzsungele nélkül nem is tud valójában egyenes, tudatos, felelős és egészséges életet élni.
Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, mikor fogy ki az elmémből az energia és tör rám a fásultság, fáradság és kezdenek a szabályok, definíciók, ítéletek automatikusan olyan irányba sugallni, ahol olyan tapasztalatokat élhetek meg, amitől feltöltődöm, energetikussá válok, ahelyett, hogy lelassulnék belül, elengednék mindent, lélegeznék és ha nem tudom mi is történik bennem, mi lenne a megoldás, akkor írjak.
Megbocsátom magamnak, hogy azt gondoljam, hogy a tapasztalat, tapasztalás az, aki vagyok, s abban annyira azonosulván, elveszvén, hogy a fizikai tényeket, a valóságot ne vegyem észre vagy egyenesen tagadjam, például, hogy ez a fizikai valóság illúzió, csak, hogy ne kelljen felelősséget vállalnom azért, ami, aki itt vagyok.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt képzelni, hogy az önmegbocsátás arra való, hogy negatívan ostorozzam magam, hogy azzal bírjam magam cselekvésre, vagy pont az ellentéte, hogy azzal érezzem jól magam, hogy milyen jó is akarok lenni, mennyi mindenre rájövök, ahelyett, hogy realizáljam, hogy az önmegbocsátás pont arra való, hogy a nem-duális, nem-definiált, elmén túl mutató létet tudjam kifejezni, amely ugyan használja a duális elmét, de nem rabja, akiként ugyan benne vagyok ebben a világrendszerben, de nem azonosulok vele, amennyiben az nem összeegyeztethető minden élettel és a gyakorlati egyenlőséggel.
Megbocsátom magamnak, hogy amikor hallom, hogy nem vagyok őszinte magammal, akkor automatikusan azt reagáljam, hogy "de én őszinte vagyok magammal, nagyon is!" és nem tudatosítván, hogy az, hogy gondolkodom és azokat, mint önmagam mondok ki tovább nem az abszolút őszinteség, s annak, hogy így cselekszem, ezt fogadom el és sugárzom kifele, oka van, amit fel lehet fedezni és megérteni s aztán abbahagyni.
Elhatározom, hogy írok, kiírom a fejemből a gondolatokat, mert támogató, mert segít meglátni, mit miért teszek, ezáltal támogatom magam, hogy a tényekre, a megoldásra fókuszáljak.
Elhatározom, hogy felteszem a kérdést magamban, "Ki vagyok én ebben", amikor teszek valamit és nem dőlök be a kifogásnak, hogy "de akkor azáltal sosem csinálok semmit, ha minden alkalommal ezt kérdezem magamtól, ahelyett, hogy cselekednék", azaz aki vagyok, élem az életem, de azáltal, hogy adok egy időt magamnak, amikor ezt megteszem, gyakorlati úton támogatom magam.
Látom, tovább kell specializáljam, mert hatalmas a téma és rengeteget lehet bejárni, felfedezni, realizálni, folytatás következik...
No comments:
Post a Comment