[JTL 92] Ön-megbocsátás: gyűlölet

Ön-megbocsátás: gyűlölet

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, a gyűlölet szó-alapú, a szavak kapcsolata, amit elfogadok magamban, amik által reagálok, amiként és akiként megengedem magam létezni, reagálni, cselekedni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy gyűlöljek valakit, akárkit, valaki mást, akár saját magam, nem realizálván, hogy ez egy gondolat eredménye a fejemben, amivel megszállom magam és egy érzelmet, egy negatív energiát összekötök azzal, aminek reakciójaként tapasztalom s azt gyűlöljem, ami kiváltja.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a gyűlölet eredetileg mindig saját magam felé irányul, amit aztán projektálok, kivetítek másra, másvalakire, más dolgokra, eseményekre, helyzetekre, holott józan paraszti ész is azt "sugallja", hogy a gyűlölet bennem keletkezik, mint akiként, s amit elfogadok magamban, amit aztán kifejezek, hatást gyakorolok, kiöntök valakire, valamire.

Megbocsátom magamnak, hogy a gondolatok, érzelmek reakciójában, azokra annyira fókuszálván és figyelmemet teljesen beszippantván nem realizálom, hogy a gyűlölet, amit érzek, valójában mindig azért van, amit elfogadok és megengedek magamban, saját magammal kapcsolatban a világban lévő dolgokra automatikus reakcióimban.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam a megoldást, mint a belső lelassulást, lélegzést, introspekciót, ön-őszinteséget, ön-intimitást alkalmazni, hogy én, mint jelenlét legyek elég éber ahhoz, hogy meglássam, mikor, mitől és mire keletkezik a gyűlölet bennem és realizáljam, hogy valójában ez csak egy energetikai addikció arra, hogy ne kelljen felelősséget vállalnom azért, akivé, amivé engedtem magam válni, mert akkor tisztán látnám azt, amit okozok magamnak, a világnak ezáltal, s nem tudnám magam elviselni eképpen s meg kéne változnom, amitől félek, nem akarok, mert az, ahogy most definiálom magam, azt nevezem énnek, ezért attól való eltérést úgy tapasztalnám, elveszítem önmagam, aki vagyok, akiként úgy definiáltam magam, mint jó lennem.

Megbocsátom magamnak, hogy menedéket vettem a gondolatokban, ítéletekben, nem realizálván azt, hogy azokkal megcsalom magam, becsapom magam, mert a gondolatok mindig a múltban történt elkülönülés, az egység és egyenlőség a dolgokkal, a léttel, önmagammal s másokkal való következménye, amit aztán újra- és újra megteszek, mintegy elfogadom magam, mint elesett, elkülönült, elítélt, mert valójában mindig önnös önmagam ítélem meg a gondolatokkal, de ennek nem lévén tudatában, a gondolataim használom arra, hogy meghatározzam ki vagyok, nem látván át, hogy a kiindulópontom a félelem, pont az a fél elem, ami elkülönltségében a másik féltől egyként és egyenlőként létezni megpróbál úgy tenni, mintha ez az elkülönülés valódi lenne, mintha a gondolat valóban a másikat írná le, holott az pusztán önmagam reflexiója másokon keresztül.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy minden utálat, gyűlölet kiindulópontja a félelem, a gondolatokban való menedékvétel a félelem alapján, az előítélet, az a definíció amit önmagamra gyakoroltam és kivetítem a világomba, másra, anélkül, hogy valaha is megvizsgáltam volna kereszt-hivatkozásokkal, józan paraszti ésszel, hogy a dolgok, amiket úgy ítéltem, valóban úgy vannak-e, s nem-e csak a múltban valamvel kapcsolatban konklúzióra jutottam és úgy maradtam, azóta sem vizsgálván meg, hogy valóban így van-e még, valóban ez vagyok-e még, valóban ez a leghasznosabb számomra és másokra, valóban őszinte vagyok-e magammal ilyenkor.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, hogy azért, amit érzek magamban valaki mást gyűlölni egyenlő azzal, minthogy a másikat valójában abszolút nem látom, tapasztalom, érzékelem, pusztán önnös önmagam, de azt sem, mint élettel egyenlő valódi értéket, hanem, mint félelmet, mint korlátot, mint elkülönülést, mint illúziót, amit ha nem tartok fenn, nem védek meg, akkor kiderül, hogy nem is én vagyok, amit szintén úgy definiáltam, hogy félelmetes, sőt azt sem vizsgálván meg, mi is ez a félelem, pusztán arra jutván, hogy "elkerülendő tapasztalni, átélni, szembenézni vele, belesétálni", ezért bármi, amit úgy definiálok, hogy félelmetes, elfogadom és megengedem magamban, mint tőlem látszólag elkülönült dolog, amivel nem konfrontálódok, nem foglalkozom vele.

Megbocsátom magamnak, hogy azt gondoltam, kézpeltem, hogy ha az általam elfogadott félelmeimet nem veszem elő, nem nézek velük szembe, nem hozom ide, mint jelen, s nem vizsgálom meg, hogy mi is az, akkor valójában önmagamtól különülök el, s nem realizálom, hogy az az aspektusom tovább létezik, ugyanúgy része a teremtésemnek, mint az a teremtmény, aki vagyok, s befolyásol, meghatároz, anélkül, hogy direktben látnám, tapasztalnám, mert úgy döntöttem, nem akarom látni, nem akarom tapasztalni.

Megbocsátom magamnak, hogy gyűlöljem saját magam azért, amilyen vagyok, amilyennek tapasztalom magam, amilyennek gondolom magam, amilyennek definiálom, érzem, látom, hallom magam, mert zavar, mert negativ reakciók jönnek fel automatikusan, azzal kapcsolatban, amit elfogadok és megengedek, amit teszek, amit nem teszek, és sosem lévén annyira józan eszemnél, hogy esetleg ezt a kapcsolatot magammal megváltoztassam, megnézzem mi kell ahhoz, hogy ne így lássam magam, hogyan is változzak meg, mi az, ami által arra jutottam, hogy nem akarok, nem tudok megváltozni.

Megbocsátom magamnak, hogy azért gyűlöljem magam, amit a múltban tettem és megbántam, szégyellem, sajnálom, hibáztam, elfelejtettem, direkt ártottam, ami zavar, amire nem vagyok büszke, ami által úgy definiáltam magam, abban az aspektusban, hogy "nem szeretem", ezért aztán több irányból, több dologgal kapcsolatban arra jussak, hogy "nem szeretem magam", amit aztán szintén újra- és újra definiálván magamban úgy érezzem, hogy gyűlölöm magam, nem realizálván a valóság alaptételét: 1+1=2, melyben mindent halmozok, az önmagam felé negatív energiákat is, a gondolatokat, azok energetikai következményeit, amik aztán negatív érzelmekként, félelemként, gyűlöletként gyűlnek fel.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a felgyűlt negatív érzelmi energiát, mint a gyűlölet, félelem, utálat, nem megoldás csak kiadni, kisütni, leadni, kiengedni, kiereszteni, akármilyen módon is, mert ha közben nem változok meg, s ugyanúgy halmozni kezdem gondolatról gondolatra, ítéletről ítéletre a negatív energiákat, akkor újra- és újra annyira sok lesz a testemben a plusz energia, ami már kényelmetlen, rossz, zavar, árt, fáj, hogy automatikusan csak meg akarok tőle szabadulni, s akár olyan módon is, hogy közben már nincs alkalmam mérlegelni, hogy az milyen hatással lesz, az az energia levezetés,kiengedés, kiöntés, még akár azt sem realizálván, hogy ezzel másnak ártok, mert abban a pillanatban mindaz, amit tapasztalok, az ez a sok negatív energia, amit ha nem adok ki, akkor úgy érzem felrobbanok.

Megbocsátom magamnak, hogy mikor túltöltődök negatív érzelmi energiával és kiadom, kiengedem mások jelenlétében, akár másokra direkt, kifogásként és indoklásként használjam arra, hogy nem tudtam mást csinálni, ezáltal próbálván kibújni a felelősség alól, ahelyett, hogy realizálnám, hogy a legjobb gyógymód a MEGELŐZÉS, azaz nem menni bele ezekbe a gondolat, érzelmi, reakció, definíció mintákba a fejemben, ezeket mikor tapasztalom, akkor abbahagyom, itt vagyok, lélegzek, nem megyek bele annak a tudatában, hogy emlékszek hova vezet ez, amit aztán megbánok és aztán nem változtatok meg, csak kiengedek és akkor azt hiszem, hogy most nincs, nem kell vele foglalkozni, örülök, hogy nincs, míg aztán amikor lesz, ismét időhurokban ugyanazt cselekvén csak fokozódik az energia, a jelenlétem hiánya és a fizikai következmény.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam magamnak az írás nemes és hatékony egyszerűségét arra, hogy belül lelassuljak, egyként és egyenlőként, abszolút őszintén magammal a szavakat, a kifejezéseket, az általam elfogadottan létező szókapcsolatokat, azokra "maguktól értetődő reakciókat, érzelmeket" kiírván magamból, a fizikai valóságba lehozván ITT lássam, miközben belül kiüresedem, ezekből leállván képes legyek arra, hogy tiszta és üres fejjel lássam, valójában mik is ezek, mi a kiindulópontom, miért és hogyan vagyok felelős érte, ahogy megteremtem, hogy lehetőséget adjak arra, hogy felelősséget tudjak vállalni azért, hogy a következményét ennek én okozom és, hogy valójában ezt meg is változtathatom.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az ön-őszinteség, ön-intimitás egy képesség, amit fejleszthetek, amit kiterjeszthetek az egész életemre, minden pillanatra, sosem fogadván el kevesebbet, mint aki valójában képessé válhatok lenni, nem fogadván el, mikor gondolatok, félelmek, energiák, érzelmek befolyásolnak nem csak engem, hanem másokat is, különösképpen, mikor nyilvánvaló, hogy nem az a legjobb minden résztvevő számára.

Megbocsátom magamnak, hogy ne realizáljam, hogy a gyűlölet tanult folyamat és ugyanúgy visszacsinálható, ahogy lépésről lépésre, cselekedetről cselekedetre létrejöttem aként, és azzá, aki ma vagyok a fizikai megnyilvánulásomban.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy minden amit itt tapasztalok a létben, önmagam, mások, amiért nem vállalok felelősséget, az egy előítélet következménye, ami egy gondolat alapú definíció arra a félelemre reagálván, hogy mi van, ha meg kell változzak, mi van ha elvesztem, amit most látszólag birtoklok.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy mindaz amit gyűlölök és utálok, azzal a kapcsolattal, ami által ezt tapasztalom, el vagyok különülve annak tárgyától, azaz eleve nem azt tapasztalom, ami fele az utálatom, gyűlöletem tapasztalom, hanem saját magam, kizárólag ami bennem van elfogadva és megengedve.

Elhatározom, hogy nem fogadom el a gyűlöletet és utálatot magamban többé, és belül lelassulok, őszinte leszek magamhoz, hogy megértsem mit és miért is gyűlölök, utálok, ami valójában sosem az, akire, amire irányul, hanem egy már elfogadott tapasztalásra saját magamban.

Elhatározom, hogy megváltozok, gyakorlatban, tettben, fizikailag abbahagyom a gyűlöletet, utálatot annak realizációjaként, hogy ezáltal önmagamat különítem el önmagamtól, ítélem el az alapján, amit félek beismerni, elengedni, megváltoztatni magamban, hogy attól félek, hogy olyat vesztek el, ami most az enyém.

Realizálom, hogy amitől félek, hogy elvesztem miközben akármilyen félelmet abbahagyok: szintén félelem, tehát mindig a félelemtől félek valójában, ami nonszensz, tehát csak jelen maradok, lélegzek, s nem veszek benne részt - ha visszatér, akkor kiírom, meglátom, magam elé teszem belső teremtésem, mint szavak és tudatára ébredek a rendszernek, ami által automatikusan félek, s megbocsátom magamnak, hogy idáig eként és ezáltal fogadtam meg magamat létezni.

Annak tudatában, hogy megértettem a félelmem okát, az energia létrejöttét, a gondolatok, mint ön-ítélet elől való folytonos menekülés tényét, azáltal, hogy eldöntötem, hogy abbahagyom, megváltozok, hogy tudatába kerültem, megbocsátom magamnak: kiállok magamért és nem fogadom el magamban a félelmet, újra- és újra a jelenbe, a tiszta pillanatba hozom magam azáltal, hogy a légzésre figyelek, fizikailag átélem, engedem magam fizikailag, valóságban itt lenni.

Amikor és ahogy azt tapasztalom, hogy utálat, gyűlölet jön fel bennem valakire, valamire, rájövök, hogy magamban van egy olyan kapcsolat, amit kivetítek valakire, valamire, s az valójában mindig önmagam, tehát abbahagyom.

Amikor és ahogyan azt tapasztalom, hogy a gondolatok elöntenek, a reakciók, energiák beindulnak, az utálat, az ítélet, a gyűlölet megjelenik, abbahagyom, leállok, lélegzek, akár ha máshogy nem megy, fizikailag abbahagyom amit csinálok, újra a testben, testként tapasztalom magam, lélegzek és elengedem az energiákat, az ítéleteket és arra fókuszálok, ami valóban releváns itt.

Ráébredek a tényre, hogy ha gondolatokkal, érzelmekkel, érzésekkel vagyok teli, nem vagyok jelen, nem vagyok tudatában mi is van körülöttem, ezért nem teszek olyan dolgokat, amikkel másokra vagyok befolyással, mert felelősséget vállalok azért, aki vagyok, amit megengedek magamban, márpedig a belső konfliktus külsőt is teremt, ezért a józan ész alapján abbahagyom a gondolkodást, reagálást, még akkor is, ha ehhez az szükséges, hogy lelassuljak, megértsem miért is van ez s ezáltal lépésről lépésre megismerem magam, irányítom magam, bízok magamban őszinteségemben, jelenlétemben, belső csend-emben, ürességemben.

• Desteni Magyarul csoport, alapelv: Abszolút ön-őszinteség, Élő Megbocsátás, Fizikai változás, Egység és Egyenlőség
• Desteni.org angol nyelvű támogatás
• Egyenlő Élet Alapítvány
• Első találkozásom az önmegbocsátással

[JTL 91] Önmegbocsátás: Az Élő Szó

 Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy ha szavak hallatán, gondolatára, olvasván reagálok magamban, az elmémben más szavakkal, érzésekkel, hangulatokkal: nem vagyok egy és egyenlő a szavakkal, azok saját életet élnek bennem, nélkülem, a helyemben, a nevemben.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy automatikus szóreakciók és érzésenergiák belül szavakra pont az ellentéte a kreativitásnak, az egyediségnek, s valójában azt jelzi, hogy egy szerves robot vagyok, agymosott, olyan értelemben, hogy bizonyos szavakkal bizonyos reakciókat lehet elérni bennem automatikusan, s ezt elfogadom, megengedem.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy jogot adjak arra, hogy szavakra belül reagáljak, megváltozzak, hangulatot váltsak, érzelmek gerjedjenek bennem, sosem realizálván/látván/megértvén, hogy ezáltal sosem vagyok állandó, stabil, hanem ki vagyok szolgáltatva annak, hogy milyen körülményeknek vagyok kitéve, az formálja tapasztalatom, reakcióim, hogy ki vagyok, mint tett.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem jöttem rá, hogy valójában képes vagyok arra, hogy ne a szavak és azokra történő reakcióim határozzák meg ki vagyok, mit képviselek, hanem eldöntsem, miért állok ki, miképpen és azáltal definiáljam a szavakat, önmagam annak tudatában, hogy mi a legjobb nekem és mi a legjobb másoknak és a kettő egy és egyenlő.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam a szükségét annak, hogy megtisztítsam magam a szavakra rárakódott reakcióimtól, hogy újra egyként és egyenlőként a szavaim erővel teljenek, direktbe kifejezhessem magamat, anélkül, hogy befolyásolnának, megváltoztatnának, annak realizációjában, hogy aki valójában vagyok, az nyilvánvaló, tiszta, itt van és egyértelmű, ezért nem függ energiáktól, amiket szavakra reagálok, s ezáltal létezvén eggyé válok a szavakkal.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem értettem meg/realizáltam/jöjjek rá, hogy mit is jelent valójában az ÉLŐ SZÓ, az, amikor egy és egyenlő vagyok minden szóval, amit mondok, s ugyanazt teszem, a szón azt értem, ami, semmi mást, semmi automatizmus, semmi érzés, semmi hangulat és kifejezem magam szavak által, direktben itt, a fizikai valóságban, állandóan, konzisztensen és stabilitásban, aki valójában vagyok, az vagyok tegnap, ma, holnap, nem változó, individualizált kifejezése a mindenkiben egyenlően jelenlévó ÉLETESSZENCIA megnyilvánulásaként, mint minden, mint, egy, mint egyenlő itt, felelősségben, tettben és az élet elvét sosem figyelmen kívül hagyva, mint a gyakorlati útja annak, hogy "Mi a legjobb mindenkinek?".

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam mit jelent az, mi a következménye annak, mikor bizonyos szavak hallatán rossz érzések, hangulatok jönnek fel bennem, ezek mitől jönnek és a józan paraszti észt magában a rossz élményben való tapasztalásban elfelejtvén, nem használván meg sem nézem magamban, mire is és valójában miért reagálok negatív érzésekkel, hangulatokkal, s nem ébredvén tudatára a felelősségemnek, hogy ezt én saját magam, kizárólagosan saját magam fogadom el és engedem meg magamban, teremtvén magam egy rossz hangulatként megnyilvánulni, abban megmaradni.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam mit jelent a magyar nyelvben a "józan paraszti ész", hogy úgy látni és nézni a dolgokat, ahogy vannak, a legegyszerűbb és leghatékonyabb okot és eredetet megtalálni, azt alkalmazni.

Megbocsátom magamnak, hogy amikor azt hallom, olvasom, gondolom, hogy "józan paraszti ész", arra fókuszáljak, reagáljak, hogy "józan", "paraszti", "ész", és nem rakván össze az egész kapcsolatot, hogy ez mire utal éppen akkor, mikor tapasztalom, ezzel is leleplezvén magam, hogy automatikus szókapcsolatok jönnek-mennek bennem bizonyos szavakra, melyekre reagálván figyelmem, jelenlétem elsuhan, széttöredezik, megszűnik, megértésem, felfogásom korlátozódik, saját definícióim, emlékeim, asszociációim által megszűrődik, megváltozik, melynek során önnös önérdekem szerint csak azt hallom meg, amit képesnek tartok vagy akarok meghallani.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy az emberi valóság építőtéglái a szavak, melyek jelentésében ha nem egyeznek meg emberek, nem állapodnak meg, bábeli zűrzavar, káosz és konfliktus az eredmény.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy melyek azok a szavak, melyek által a személyiségem, énem, karakterem építőalappillérei felépülnek és azoknak milyen kapcsolata van más szavakkal, milyen automatikus asszociációk, képek, emlékek jönnek fel, melyek által definiálom, újra- és újrateremtem azt akinek képzelem magam lenni, ezáltal sosem vagyok a valóságban, hanem egy belső virtualizált interpretáció, egy személyes érdek alapján, az elmém gondolatai, érzései, érzelmei, hangulatai, emlékei, képei, vágyai, félelmei által fogom fel a fizikai valóságot és benne más lényeket körülöttem.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak tudatára ébredni, hogy a bennem lévő kapcsolatok, melyekben részt veszek, fogadom el magamat, mint és aként: az a saját felelősségem és korlátom, személyes ön-őszintétlenségem, félelmem és börtönöm megnyilvánulása, mely egy és egyenlő kapcsolatban ál a külső világomban részt vevő kapcsolataimmal.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam azt, hogy ki vagyok itt és most, a szavakként és a szavak által, amikkel felfogom a valóságom és részt veszek benne.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, mikor kelnek a szavak életre bennem és önmaguktól megnyilvánulnak általam, anélkül, hogy a tudatába lennék, anélkül, hogy realizálnám, ilyenkor nem én létezem, hanem a szavak, amik tőlem elkülönülten kifejeződnek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az emberi testem egy szavak által programozható szerves robot, azt rezonálja, azt fejezi ki, azzá válik fizikailag, amilyen szavakat elfogadok és megengedek magamban, azáltal, ahogyan és amiképpen reagálok rájuk.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem jöttem rá arra, hogy a szavakkal úgy is lehet bánni, hogy nem belső energetikai, gondolati, érzelmi, hangulati, asszociációs, emléki, vágyi, félelmi reakciókkal manipulálok, hanem direkt, fizikai hang kifejezésként egyként és egyenlően velem, azzal, aki vagyok, mint az Élő Szó.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak félni bizonyos dolgoktól, melyek nem állnak összefüggésben direkt, fizikai veszéllyel, amelyeket valóban érdemes félni, különben ártás, halál a következmény; hanem azoktól a dolgoktól, amiket belül reagálok, mint szavak általi reakciók, képek, gondolatok, érzések, hangulatok, amelyek arra utalnak, sugallnak, irányítanak, hogy féljek és azt összekapcsoljam, asszociáljam, automatikusan jogot adván az elmének arra, hogy szavak által félelmet érezzek, nem realizálván, hogy pusztán az elmém mozog ilyenkor, s én valójában, mint élet nem létezem, megálltam, megdermedtem és megszűntem, mint Élő szó, mint hang kifejezése annak, aki valójában vagyok, pusztán az elmében és elmeként létezem, mint energia, aminek a kiindulópontja az elveszítéstől, a változástól való félelem, ami szintén energia, nem fizikai, nem élet.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek, hogy félelemben éljek, anélkül, hogy józan paraszti észt alkalmazván megvizsgálván mitől félek, miért félek, mi a gyakorlati útja annak, hogy megszűnjön a félelem érzése, és azt meg is tenni, még ha sokáig is tart.
Megbocsátom magamnak, hogy kompromisszumot kössek magamban bizonyos félelmet elfogadván, hogy elkerüljek más félelemmel való szembesülést, annak tárgyának való megnyilvánulását.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy amit gondolok, mint szavak, az a múlt, a belső visszacsatolási rendszer, ami, mint a saját elmém gondolatok, érzelmek, hangulatok formájában eltárolja, ismétli mindazt, amivel elfogadtam eggyé és egyenlővé válni, mint energia, az elveszítéstől, a változástól való félelemben, ami szintén csak energia.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy energiaként definiáltam magam, mint reakciók szavakra, élményekre, melyek által definiálom magam élőként, holott az energia, mint elme mozgása a bizonyíték arra, hogy abban a pillanatban, amikor ezt elfogadom, részt veszek benne: nem élek, nem vagyok direkt, fizikai kifejezés.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az Egység és Egyenlőség, mint alapelv létezem mindig, minden körülmények között, melyben folyton azt tapasztalom, amivel elfogadom magam lenni, mint energia, mint félelem, mint elme, mint az eredménye és következménye annak, hogy nem vagyok abszolút őszinte magammal, hogy beismerjem, ez nem élet, ez csak tudat.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam magamnak, hogy a tudatot definiáljam életnek, a tudatát annak, hogy most tapasztalom magam és az energiát valamiképpen, önmagam és az energia kapcsolatát, önmagam és az általam -energia által- felfogott valóságom, és eként annak tudomását, amiképp és akiként tapasztalom, definiálom, cselekszem magam definiáljam úgy, mint aki vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam a szó jelentését, hogy "tudat", mint tudatosság, mint tudás, mint információ, s nem, mint élet, ezáltal csak tudatom magammal folyton, hogy élek, miközben a valóság az, hogy tudatként nem élek, csak átverem magam azzal és aként, amit én életnek nevezek, közelítvén, szimulálván, megközelítvén azt, ahogy úgy tudom, mi az élet és ahhoz ragaszkodom, azt védem, azt nevelem, és ezt az energia-szó-reakció-kapcsolat-definíció-halmazt, ami automatikusan reagál, cselekszik, hívjam ÉN-nek, mint az ÉLETem, holott az egész szemenszedett hazugság, mely feltételekhez kötött, befolyásolható, megváltoztatható, limitált, állandóan változó és sosem realizálván azt, hogy csakis addig létezik, amíg a fizikai testem, az élet, a valóság mozog, él, s amint az megáll, meghal, elmúlik, minden tudás, tudat, információ és energia végérvényesen megszűnik.

Megbocsátom magamnak, hogy azt gondolom, hogy ha azt gondolom, hogy gondolkodom, tehát vagyok, akkor vagyok, s nem realizálván azt, hogy amikor gondolkodom, valójában nem vagyok, minthogy a gondolat maga az elkülönülésem az élettől, mint bizonyíték arra, hogy nem vagyok jelen, nem vagyok itt, nem vagyok egy és egyenlő ebben a pillanatban a fizikai valósággal, ami folyton jelen van, ami állandó, ami az élet.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak realizálni, hogy minden szó, függetlenül attól, hogy kimondott, vagy csak gondolt, elfolytott, leírt vagy emlékből felidézett: létrejött, általam, amiért felelős vagyok tértől és időtől függetlenül, amivel részt veszek a valóságban, mint teremtő, mint teremtés, mint teremtmény, függetlenül attól, hogy tudatában vagyok-e vagy sem, amivel befolyásolok és formálok mindent, ami itt van, mint lét.

Megbocsátom magamnak, hogy nem jöttem rá magamtól, nem engedtem meg magamnak realizálni, ráébredni, hogy az egyetlen módja annak, hogy az legyek, aki valójában vagyok, mint az Élet, hogy meghaladok, elengedek, kitörlök minden energiát, amivel azonosultam, amivel kapcsolatba kerülvén megengedtem, hogy befolyásoljon, meghatározzon, irányítson, mint elkülönültségben tapasztalván bármit is ebben a létben magamtól, amiért ezáltal azt a kifogást voltam képes magamévá tenni, hogy valamiért is, ami ebben a létben történik nem lennék felelős érte.

Realizálom, hogy attól, hogy a saját önmegvalósítási folyamatomban vagyok, melyben saját magam sorsáért felelek, ugyanúgy a folyamatom része felismerni, tisztelni és megvalósítani az egyenlőséget a fizikai világban Minden Élet tiszteleteként, támogatásaként annak a formájában, hogy "azt add, amit kapni szeretnél", mint a gyakorlati egyenlőség, aki valójában vagyok, itt a földön s ennek, mint az Élő Szó megnyilvánulásaként megfogadom, hogy

semennyivel sem tűrök és fogadok el kevesebbet, mint aki valójában, mint Élet vagyok és ezt az alapelvet alkalmazom feltétel nélkül magamra és másokra is anélkül, hogy bárki mást hibáztassak vagy felelőssé tegyek, minthogy realizáljam, mindaz, amire reagálok, mint energia, én, csakis én vagyok felelős érte, amit megértek, leírok, megbocsátok és elengedek, gyakorlatban meghaladok, kitörlök és eként mutatok példát saját magam és mások számára, mint az Élő Szó egységben és egyenlőségben azzal az alapelvvel, hogy a legjobb számomra az, ami mindenki számára a legjobb.

folyt.köv

• Desteni Magyarul csoport, alapelv: Abszolút ön-őszinteség, Élő Megbocsátás, Fizikai változás, Egység és Egyenlőség
• Desteni.org angol nyelvű támogatás
• Egyenlő Élet Alapítvány
• Első találkozásom az önmegbocsátással