[JTL 165] Automatikus öndefiníciók

Most, hogy stabilabb vagyok és több mindent csinálok, feljöttek dolgok, melyek nyilvánvalóan nem támogatóak.
Ezeken végigmenve tudatosítom ezeket és elhatározom, hogy nem veszek részt bennük.
Pontosabban olyan szokásaimban, amik a tudati fáradtságot teremtik meg, mely ezt a fajta virtuális energiát hozza létre, s egyszer létrejött az elmémben, onnantól kezdve a polaritások irányítanak - pozitív és negatív.

Amit persze igen régóta "tudok", hogy automatikusan definiálok dolgokat, jelenségeket magamon kívül, belül, s ezek a reakciók újabb és újabb belső reakciókat indukálnak, de más pontosan az előtt belátni ezeket úgy, és amiért újra-és újrateremtem és nemet mondani. Ehhez kell egyfajta intimitás belül, hogy lássam éppen ki is vagyok és mi is történik bennem...

Alapvető az, hogy magamat ellenőrzöm (ezek mind automatikusak, ha elgondolkodom, vagy fókuszálok valamire, nem is vagyok tudatában, de attól még megengedtem az elmémnek, hogy történjenek), hogy milyen állapotban vagyok többféle irányból.

• Mennyire vagyok friss/fáradt
• Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)
• Mennyire vagyok éppen fickós/kielégült
• Mennyire érzem gazdagnak/szegénynek magam
• Mennyire vagyok egészséges/beteg
• Mennyire vagyok most épp elhalmozva tennivalókkal/mennyire van időm spontánul csak folyni
• Mennyire vagyok jelen/szállok el az elmémben
• Mennyire vagyok éppen hasznos/haszontalan
• Mennyire nézek ki jól/nem nézek ki jól
• Mennyire érzem magam határozottnak/bizonytalannak

És még sorolhatnék jó pár státuszt, amik gyakorlatilag automatikusan eldöntődnek, mint a programozásban a Tala objektum függvényei, amik visszaadják valamiféle algoritmus alapján a változóim értékeit, amikor rákérdezek. Pontosabban akkor is frissülnek ezek az értékek, ha nem kérdezek rá, pont ez a dolog, amiért írok róla.

Mert attól, hogy nem figyelek rá - ha ráfigyelek, láthatom, hogy ezek történnek, s ezáltal energia van, ez a sok dimenzió mind rendelkezik egyfajta értékkel, energiaszinttel - pozitív/semleges/negatív.

Mondhatnánk, hogy pont azzal, hogy foglalkozok, ráfókuszálok ezekre teremtem meg őket és önmagam kapcsolatát ezekkel a korlátokkal(végülis azok).

Persze nem is azt mondom, hogy ne vegyem figyelembe, mennyire vagyok fáradt, beteg, ápolt akár...vagy ne tudjam mennyi pénz van a zsebemben, inkább az, hogy ezek ne definiálják, határozzák meg azt, hogy mindezek alapján ki vagyok én és abból következzen, milyen a hangulatom, hozzáállásom magamhoz, a világhoz, másokhoz, a dolgokhoz automatikusan.

Attól még, hogy nem figyelek rá, nem akarom bevallani magamnak például, hogy frusztrált, szétzilált, bizonytalan és legyengült, kimerült vagyok, attól még lehet így s ahhoz, hogy dolgozni tudjak az okokkal és okozatokkal, a tényekkel, hogy hogyan is vagyok valójában, miért is lett így s legfontosabban: hogyan is tudnám ezt orvosolni, a jövőben megelőzni: tudatában kell legyek a részleteknek.

Például, hogy azért vagyok feszült, mert félek valamivel szembenézni, vagy beismerni, hogy változtatnom kéne, de attól a változástól félek, mert vagy meg kell mondanom valakinek olyat, amit úgy érzek kellemetlen, vagy abba kell hagyjak egy olyan szokást, amit úgy definiáltam, hogy "jaj de jó", s valójában tudom, hogy egyáltalán nem jó az nekem, csak az élmény, amit kiváltok vele, abban van egyfajta eufória, például amikor jól berúgok, miközben a család meg örülne, ha velük is foglalkoznék, helyt állnék, az anyagi problémák, a valóság megoldásán dolgoznék, de attól meg félek, hogy nehéz, nem megy és egyáltalán(példa).

Irodai környezetben dolgozva, akármilyen szépen öltözöttek is az emberek, a hangjukból, a gesztusaikból, a mikro-kifejezésekből az arcukon sokszor látni, mennyire nem egészek, valójában nincsenek megbékélve magukkal és önbizalommal teli határozottságból eredő hatékonyság sem "jön át".

Persze ilyenkor a legeslegfontosabb, hogy amit látok, tapasztalok, magamra reflektálni - nem-e csak projektálom, hogy ne kelljen NEKEM szembenézni, beismerni, megváltozni.

Ez is ön-őszinteség(és nem Önnek kell őszinte lenni, hanem önmagamnak, önmagammal) - lássam, hogy volt-e egy plusz lépés a reakciómban, amikor a tapasztalás, tapasztaló, tapasztalat közben volt "projektálás"(kivetítés, terelés). Ugye bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű típusú frázis.

S ha képes vagyok elcsendesedni belül, akkor szintén képes lehetek meglátni, ez most, amit tapasztalok, én vagyok vagy más? Ha én, akkor magamon dolgozok, megkérdezem mi miért van úgy, miért érzek így stb.

El lehet jutni(sőt, ajánlom), hogy az ember lássa a rendszereket - ez persze nem olyan, ahogy a Matrix filmben ábrázolják Neó látását(vagyis egy darabig biztos nem, az szintén az elme), hanem őszintén magamba nézek és látom a programokat, a rárakatokat, az ítélkezéseket, a pozitív, negatív töltést a szavakhoz, jelenségekhez kapcsolva, a remény, a hibáztatás, a félelem, a feladás energiái mögé bújva felelősséget nem vállalva hogyan és miért létezem aként ebben a fizikai valóságban, akiként ma megengedem magam létezni és viselkedni.

Semmit sem ér a sok bölcsesség, okosság, élmény, tudás, emlék, ha az abszolút őszinteségben képtelen vagyok folyamatosan jelen maradni úgy, hogy igenis vezetem, irányítom, rendezem a sorsom, az életem kétség, ragaszkodás és félelem nélkül.

Őszintén, az nem ér túl sokat, ha néha képes vagyok elengedni, belazítani magam annyira, hogy megtapasztaljam a félelemnélküliséget vagy, hogy képes legyek pozitívan gondolni minden lényre és azt kívánni, érjék el a szenvedéstelenséget, főleg, ha ezt nem tudjuk lehozni a Földre.

A legmélyére kell eljutni a dolgoknak, abszolút őszinteség, abszolút tudatosság, abszolút jelenlét és abszolút akarat.

Ezek nem túlzások, persze menő mondat a Harcosok klubja c. filmből, hogy, amikor a gucci öltönyös reklámra néznek a harcosok, azt mondván, hogy "az önfejleszés önkielégítés...na de az önpusztítás...", de ezt is lehet úgy látni, hogy az igazi én-fejlesztés, a valódi, ÉLET-tel való azonosulás pont nem önkielégítés, hanem az az, ami mindenki javát válik.

És ebből jön, hogy ami nem a mindenki nek a legjobb irányába tesz lépéseket, nos az már valóban lehet, hogy önfejlesztés, önkielégítés...
Persze hol a határa az énnek, ezt is lehet kutatni, keresni, tesztelni, az biztos, hogy az elmén keresztül elég közeli ez a határ, de azon túl meg valójában ami látszik, hogy ÉN ITT VAGYOK - minden, ami itt van ebben a világban, ÉN VAGYOK. Ez lehet egy igazság, mert lehet vele dolgozni, bár nem túl vidám, hiszen igen-igen sok ember szenved, de ez van itt, ez a valóság, ezt fogadjuk el, lehet hibáztatni, kibújni a felelősség alól, de aki ki akar bújni, úgyis kibújik, aki meg felvállalja, az felvállalja, ezt nem lehet erőltetni.

Ez szintén egy reflexió - s az egység és egyenlőség alapelv úgyis folyton megnyilvánul - aztán ha nem azt cselekszem, ami végsősoron(közvetlenül és közvetve) mindenkinek a legjobb, akkor ez szintén reflexió(vagy reflux-ió), megnyilvánult következmények formájában.

Az elme tudat rendszerben egy sajátos jellemző szintén, hogy csak úgy tudunk egy és egyenlő lenni valamivel, valakivel, ha egyfajta kapcsolatot formálunk az elménkkel a tudatunkban valamivel, amitől el vagyunk különülve. Ez hatalmas realizáció, ne menjünk el mellette...

Amint van egy kapcsolat valamivel, valakivel, ami által meghatározunk, akkor máris a saját elménk rabjai lehetünk, ez aztán a szabadság...

• Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy folyton feltételek alapján ellenőrzöm magam, hogy különféle szempontok szerint éppen milyen állapotban vagyok s azok alapján definiáljam, hogy hogyan vagyok, éppen hogyan érzem magam, ki vagyok és hogyan is viselkedjek.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak elcsendedni, lenyugodni, jelen maradni belül annyira, hogy lássam milyen feltételeket ellenőrzök az elmémmel automatikusan, hogy azok alapján meghatározzam, hogy mi van, ki vagyok és hogyan érezzem magam és mit is csináljak.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy az aki vagyok, akiként érzem magam, nem valódi, hanem csak az elmém már meglévő, létrejött rendszerén keresztül tudatosítok feltételekhez kötött szabályok alapján következtetéseket, asszociációkat, emlékeket, melyekhez gondolatok, érzések, érzelmek társulnak, amelyek hatására viselkedésminták aktivizálódnak.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy mindaz, amit tapasztalok, az az önérdekemből ered, pozitív s negatív ítéletek sokszoros rendszerssége által épülve fel egy percepció, amit valójában kifogásként használok arra, hogy úgy nevezem, hogy "én", s azáltal fogadjam el a korlátaimat, a világot, amilyen éppen, anélkül, hogy megkérdőjelezném, amit csinálok, valóban őszinte-e magammal, a világgal.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az egész energia-háztartásom, amit az elmémben tapasztalok, a stimulációk, motivációk mind pusztán a pozitív-semleges-negatív irányok mentén léteznek és, hogy tapasztalások közepette elfelejtem az egység és egyenlőség alapelv gyakorlati alkalmazását.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy aggódjak, gondolkodjak, feljöjjenek dolgok, amiket nem oldok meg, fel, jutok elhatározásra és ezeket hagyom a fejemben, tudatomban szállni és ezekre reagálván energiát felhalmozni, ami a bizonytalanság, vágyakozás, aggódás morzsáit tartalmazván lassan de biztosan felhalmozódva tapasztalássá, hozzáállássá, megnyilvánult következményekké válhat, ha nem hagyom abba, látom át, nem változtatom meg a hozzáállásom ezekkel kapcsolatban.
• Elhatározom, hogy lelassulok belül annyira, hogy a lélegzetnek tudatába lévén cselekszem, az elmém mozgásaira nem reagálok, megelőzöm az elmém mozdulatait és direktbe kifejezem magam, kihagyván a gondolati, virtuális, belső hang teret és bízván magamban, itt kifejezem magam, mint tett, szó és valóság.
• Elhatározom, hogy felderítem az összes okot és következményt, azok kiindulópontját, aminek a mentén jogot adtam az elmémnek arra, hogy automatikusan ellenőrizzen feltételeket és azokból következtetéseket vonjon le, mintegy előredefiniálva azt, amit tapasztalok és azt hozva fel, mint reakciók, gondolatok, érzések, amikre való tapasztalásban elmerülve, arra fókuszálva nem látom, hogy ezt én teremtem - tehát ezt felismerbe lélegzek, elengedem a félelmet, a vágyat, a pozitív, negatív vonzódást, taszítást és ITT vagyok és direkt tapasztalom, ami van és direkt fejezem ki magam, belső reakciót nem várva meg.
• Elhatározom, hogy tökéletesítem a jelenlétet, az elmebéli automatikus reakciók megelőzését direkt jelenléttel, lélegzéssel, szóval, tettekkel, bízván magamban, nem hagyatkozva sem a múlt felcímkézett emlékeire, sem a jövőbe kivetített vágyálmok-félelmek képeire, hanem ITT cselekszem, egységben és egyenlőségben azzal, aki vagyok, ami itt van.
• Elhatározom, hogy megbocsátom minden kétségem és egységbe rendezem akaratom a jelenlétben, ahol a fizikai testem folyton ITT van, lélegzik és ÉL.
• Elhatározom, hogy tudatosítom magamban, hogy a testem folyton ITT ÉL és lélegzik és amikor én gondolkodom, érzésekre reagálok, automatikusan pozitív és negatív reakciókba merülök el, akkor én el vagyok különülve a valóságtól, ITTléttől, a testemtől, ezért olyankor hatalmam és erőm feladván sodródom, nem létezem, nem vállalok felelősséget azért, ami és aki vagyok mindennel, ami itt van, másokkal egységben és egyenlőségben, mint az ÉLET.

A dimenziókat, amelyek alapján automatikusan definiálom magam, szintén tovább lehet nyitni:

"Mennyire vagyok friss/fáradt"

Megfigyelvén, ezt hogy határozom meg, megláthatom a feltételeket, amikhez kötöm, a tapasztalataim, emlékeim, vágyaim, félelmeim alapján, amik persze akár jelenthetnek is támpontot, hogy megjósoljak valószínűséget, de attól, hogy egy adott napon 5 órát aludva álmos voltam, nem jelenti azt, hogy szabályszerű, hogy ha 5 órát aludtam, akkor álmos kell legyek és leszek is.
De ha úgy definiálom magam, hogy ha így volt, akkor ez lesz, és ha így tettem, így fogok érezni, akkor már eleve elfogadom, ha így lesz.

"Mennyire vagyok jókedvű/rosszkedvű(ez egyre kevésbé, de azért ritkán előjön, inkább csak másodpercekre)"

Vagy amikor pusztán a körülmények alapján engedem megmondani, hogy is érzem magam - ha például meglöknek a buszon és nem köszön vissza a szomszéd, kiborul a kávém és elhagytam a bérletem (példa),  s aztán ezeket használom arra, hogy definiáljam: szar napom van, rosszkedvem, azt szintén érdemes megkérdőjelezni: valóban ez határozza meg, hogy ki vagyok? Mennyiben fogja ez befolyásolni a napom, a percepcióm, esetleg eleve kiszűrjön vagy blokkoljon valami olyan dolgot(észrevenni, megtenni), ami fontos lenne?

Megengedheti-e egy vicces előadást játszó komikus, hogy enged ennek a hangulatnak, ami körülményektől függő? Vagy egy politikus, aki milliók sorsát befolyásolja? Vagy csak saját magunk?
Nyilvánvalóan nem kell vigyorogni, mint a tejbetök, ha mondjuk elpusztult a családom, de be kell látni, pontosan az ingerek által befolyásolható társadalom az, amit a média, a propaganda, a filmipar s mindenki, aki el akar érni valamit - használ.

Nyilván meg lehet kérdőjelezni mindent, de közben hatékonynak és működőképesnek kell maradni a társadalomban(főleg, ha fizetést kell szerezni, hogy életben maradjuk), ezért van ésszerű határ a megkérdőjelezésnek.

Emellett pedig az, hogy mire van időm, pusztán attól függ, mire szánok. A sok destonian blogokat (százak) olvasva látszik, hogy sokuk extrém módon elfoglalt emberek, családosak, üzletemberek, felelős posztban dolgoznak és mégis képesek egyensúlyban tartani magukat, miközben lényük legbelsején képesek "dolgozni", önismeretet gyakorolni, hogy képesek legyenek egy, a lélegzetről lélegzetre történő tudatos változást megvalósítani.

Ebben hatalmas a desteni folyamat, hogy bárki tudja alkalmazni, aki képes őszintévé válni saját magával.

Tapasztalom, hogy félelmeim jócskán enyhülnek, sőt, sokszor egy furcsát tapasztalok, valami olyat cselekszek, amiben régen volt egyfajta "félsz", azaz nem kevés bizonytalanság, miközben ezt a félelmet látva energiát adott - látszólag ez jó motiváció volt, de emiatt nagyon merev volt mind a nézőpontom, mind a reakcióm és a következmény is, ezáltal vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon lassan(főként a külső körülményekhez, azok által) változtam.

Most képes vagyok megnézni egy helyzetet, mérlegelni, gondolatok nélkül ráadásul és eldönteni mi lenne a legjobb, nemcsak nekem és úgy is tenni - vagy ha nem, akkor meglátni miért nem sikerült és alkalmazni azt.

Tegnap például realizáltam, hogy olyan gyakran használtam ezt az aggódó félelmet tetteim önreflexiójára, hogy hirtelen azon kaptam magam, hogy megvizsgálva a félelmet, attól féltem, hogy ott nincs félelem - eszméletlen komikus ez, de ha letagadom magam és mások elől, az nem segít. Viszont tisztán látván merre tartok és miért - nem szégyen leírni, hogy ilyennek tapasztaltam magam, főként azért sem, mert változom, tehát leírván azt, hogy "féltem a félelemtől, amiről aztán kiderült, hogy féltem a félelem hiányától" - egyáltalán nem félelmetes.

Látszólag ez már őrület, ha ennyire direktben kiírja az ember az elmét, de akikké váltunk, mindenképp kell egy időszak, amikor ezeket ennyire megvizsgáljuk és kiszűrjük mi az, ami nem támogató. Inkább itt és most megteszem, akár több évig is, mintsem halálig kerülgessem és folyton elfogadjam a problémát, amely ezáltal csak fokozódik.

Folytatás következik

[JTL 160] Ki vagyok én? Probélma-Megoldás-Eredmény

Egy újabb perspektíva: Probléma - megoldás - eredmény hármas szempontból nézni a dolgot továbbra is a KI VAGYOK ÉN? kérdéssel kapcsolatban, ezúttal kissé direktebb nézőpontból...

 Probléma

Probléma - nem tudom ki vagyok én, mi az élet, mihez kezdjek, mit tegyek, miért van az, amit tapasztalok és mik a gondolataim, vágyaim miért van szenvedés és hogy kéne jobbá tenni, egyáltalán mi ez az egész valóság típusú aforizmák leköthetik az embert, amíg nem találja meg önmagát - nézzük csak meg ezt, persze hogy valójában ki vagyok azt az egész életem mutatja majd meg, de ha bizonytalan vagyok, akkor ebből következik, hogy önbizalmam, határozottságom nem abszolút, lényem nem egységben és egyenlőségben nyilvánul meg ITT, hanem kétségben, egyenlőtlenségből adódó súrlódások mentén élmények és események által sodródom lélegzetről lélegzetre, napról napra, évről évre, miközben nem tudom mérlegelni, cselekedni ami nekem és másoknak a legjobb, ezáltal következményeket teremtek a valóságban, ami, ha körbenézünk, probléma bizony!

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam/láttam be/értettem meg, hogy önmagam keresése során sosem néztem mi és ki van ITT, mint saját magam, ahol vagyok és amit teszek, az vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy az egóm énem önmagam duális elmébe rendszerezett fizikai automatizmusom következménye, mely a szavak és események alapján stimulálódik az energetikai pozitív és negatív élmények közepette, melynek tapasztalásában vettem menedéket, ahelyett, hogy a fizikai tényekre fókuszálnék, ami ITT van.

Megbocsátom magamnak, hogy másokra hallgassak abban, hogy realizáljam ki vagyok és mi vagyok és kik vagyunk, honnan jöttem, hova megyünk ahelyett, hogy magamban bíznék és felfedezném ITT azáltal, hogy őszinte vagyok magammal és a tévképzeteket megtalálom magamban, tetteimben és gyakorlati módszerek által abbahagyom ezekben a részvételt és visszatértek önmagamhoz, a testemhez, itt, melyben a belső csendben képessé válok felfedezni ki vagyok és mi vagyok, mindaz, ami és aki ITT van mindennel egy és egyenlő.

Megbocsátom magamnak, hogy energiaként és energiával definiáltam, hogy ki vagyok, ezáltal válván feltételessé az elmém által a tudatként, a tudatban, mint maga a tudat, mely a pozitív és negatív energia alapján folyamatosan súrlódás és konfliktus által a fizikaitól látszólag elkülönülve de valójában attól függve van fenntartva általam nem látott matematikai egyenletek sorozatával, melyek hangok, rezonanciák, szavak és reakciók által van belekódolva az elmémbe, tudatomba, testembe, melyet elfogadok, mint saját magam és gondolatok és érzelmek és hangulatok által fejezvén ki azt, hogy ki vagyok és sosem lassulván le, üresedve ki belül annyira, hogy ezek mögé lássak és mielőtt ezekből egy énkép és világkép formálódna az elmémben felfedezhessem, hogy valójában mi van ITT, mint aki vagyok, mindennel egyként és egyenlőként, mint az ÉLET lélegzete - kilégzés, belégzés, állandóan, mindenféleképpen, mindig: ITT.

Megbocsátom magamnak, hogy spirituális, vallásos információt és tudást halmoztam fel azzal kapcsolatban, hogy ki vagyok, definiálván, hogy mi vagyok és ezek által, ezeken keresztül, energiával, pozitív és negatív és semleges erők által fejezvén ki magam és sosem kérdőjelezvén meg tapasztalataim, emlékeim, személyiségem, félelmeim, vágyaim.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem engedtem meg magamnak realizálni, hogy a fizikai valóságot másokkal egyenlő mértékben osztom meg, minden embernek egyenlő mértékben szüksége van az élethez szükséges ellátáshoz, mint étel, ital, víz, menedék, egészség és oktatás, melyek nélkül az egyén nem tud egészséges és életet élvező lénnyé válni, tehát elfogadni egy olyan rendszert, melyben minden nap megtörténik, hogy emberek nélkülöznek, akkor ez van itt, ezt engedem meg és ezáltal valójában én is ez vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam a személyes felelősségem önmagam stabilitása, integritása, őszintesége révén az egy és egyenlő kapcsolatára a fizikai valóságban történő, kifejezetten a másokkal kapcsolatos eseményekre, tényekre és elfogadjam magamat erre alkalmatlannak, hogy felelősséget tudjak vállalni érte és tenni is tudjak megváltoztatásáért magától értetődően, hogy realizálom, ki is vagyok valójában, mint ÉLET, minden élet, ami a Földön van, mint ÉN, velem egységben és egyenlőségben, mindig ITT.

Megbocsátom magamnak, hogy ITT nem realizálom, hogy a pozitív és negatív élményeim szubjektívak, önérdekem szolgálja és ezen túl van önmagam működésének tervrajza, melyet megértve képessé válhatok önmagam megértésére és megváltoztatására, felelősségvállalásra azért az egész rendszerért, ami a személyes elme tudatomon keresztül a fizikai testemre és azáltal másokra vonatkozik, mint aki valójában vagyok, s ezáltal értvén meg mi is a valódi együttérzés, szeretet, mely az egyenlőség, egyenlő esélyadás mindenkinek az élethez.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem kérdőjeleztem meg, hogy olyan rendszert fogadok el minden nap, mely pénzügyileg, gazdaságilag, politikailag elfogadja, támogatja a fizikai alapszükségletek egyenlőtlenségét pusztán pénzügyi, gazdasági, politikai okokra fogva, hogy ki élhet egészséges, gyarapodó életet s ki nem.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam önmagam felelősségét és hatalmát, amely lépésről lépésre, lélegzetről lélegzetre ITT megtalálható és felhalmozható, megosztható és kifejezhető nemcsak magam, de mások számára is.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam az ember, mint az egész létezés apró mása egyként és egyenlőként létezik, például ahogyan a vér az egészséges emberi testben egyenlően van szállítva minden részhez, egyként táplálván minden részt, sejtet, ugyanez a feladat megvalósítani a jelenlegi emberi rendszerben a pénzzel, hogy minden ember, mint az emberiség egy-egy sejtje egyenlő mértékben, mint az egésszel egy támogatva legyen az egészséges, élhető élethez és amíg ez nem garantált, addig az ember elkülönülésben tapasztal és létezik önnös önmagától, ezért egyként és egyenlőként fogja ezt az "önmaga figyelmenkívülhagyását" egyre intenzívebben kapni vissza, hogy vegye észre, mit fogad el és enged meg ebben a világban, mint akik vagyunk.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam az ésszerűséget és egyszerűséget egy élhető alapjövedelem jutattásában mindenkinek, akinek nincs hozzáférése egy élhető, tiszteletteli élethez a jelenlegi gazdasági rendszerben és ennek megvalósításához szükséges gyakorlati lépéseket a jelenlegi politikai, gazdasági és oktatási rendszerben.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a szeresd felebarátod, mint saját magad alapelv alkalmazása ebben a pénzrendszerben az élhető alapjövedelem lehetne, azaz nemcsak magam, a szomszédom, az országom, hanem minden ember garantáltan egy olyan élethez férhet hozzá, amit magamnak is kívánhatnék, s ez lenne a feltétel nélküli szeretet, a valódi, fizikai együttérzés és a gyakorlati egyenlőség a Földön, vagy ha úgy teszik: menyország, s mindaddig amíg ez nem létesült meg, azok, akik nélkülöznek, mint az emberiség bizonyos sejtjei számára a Föld pokol.

Megoldás

Megoldás: a problémát tisztán látva, a megoldás is egyre nyilvánvalóbbá válhat: ITT, a Földön kell felelősséget vállalni mindazért, amit elfogadtunk és megengedtünk - nem a vezetőkre kell várni, sem a tudósokra, sem a bölcsekre - mindazt, amit kivetítünk mások fele, önmagunkban kell megtalálni, egyesíteni és kifejezni és mint vezető, magunk mutatunk példát a változásra, mint tudós, gyakorlati módszert találunk a világ problémáira és mint bölcs, valódi türelmet fejlesztünk ki, hogy az egyszerű 1+1=2 képlet alapján lépésről lépésre ezeket a tetteket halmozván valósítva meg a problémára a megoldást.

Elhatározom, hogy abbahagyom a keresést önmagam után, a kérdés folyamatos feltevését arra, hogy ki vagyok én anélkül, hogy azt nézném, ami ITT van, amit én teszek ma és realizálom, hogy a fizikai testem a valósághoz kötött legerősebb kapcsolat, melyként jelenlet megnyilvánulok, mely ugyanabban a fizikai rendszerben van, mint az összes többi ember teste, amelyek szintén az egyenlő életként nyilvánulnak meg.
Elhatározom, hogy elengedem a jó és gonosz, a pozitív és negatív, a fény és sötétség állandó ellentétének használatát, hogy definiáljam, Ki vagyok én, ezáltal gyakorlatban meghaladván az elmém korlátait és egyszerűen azt mondanám, amit teszek az ÉLŐ SZÓvá válni, az életért cselekedni.

Elhatározom, hogy másokat hibáztassak és vezetőkre, tudósokra, bölcsekre várván a megoldást önmagam vállalok felelősséget azért, hogy belül megszüntessem a konfliktust, az ellentéteket azáltal, hogy megértem a gondolataim keletkezését, az érzelmi energiák felhalmozásának mikéntjét, miközben megtanulok belül annyira lelassulni, hogy képes legyek pusztán jelen maradni, lélegezni és megelőzni a gondolatokra, érzelmekre, hangulatokra való reakcióim és ezáltal az energia keletkezését, ami hajtja az elmém, a virtuális jó és rossz látszólagos végtelen küzdelmét és meglátnám, ezen túl van az ÉLET.

Elhatározom, hogy újradefiniálom a szavakat, polaritás és ellentét nélkül, pusztán jelentés és kifejezés, mint önmagam legyen, ha szükséges megbocsátom magamnak a már beivódott, automatizálódott jelentéseket, amelyekre reakciók, minták teremtődnek, melyek nem támogatnak engem vagy másokat és ezeket meghaladom, gyakorlatban abbahagyom.
Elhatározom, hogy felfedezem hogyan lehet élni, érinteni, szeretni félelem és vágy nélkül, pusztán direkt önkifejezéseként MINDEN ÉLETként ebben a testben, miközben felelősséget vállalni önmagamért és direkt valóságomért egyként és egyenlőként, lélegzetről lélegzetre.

Elhatározom, hogy megosztom realizációimat és a józan ésszel felfogható tényeket az elme, az energia, az élet, a fizikai valóság kapcsolatáról és a tapasztalt, bizonyított mások által támogatott ön-őszinteség, ön-megbocsátás hatékonyságáról és egyszerűségéről.

Elhatározom, hogy minden olyan tevékenységet, mely azt állítja magáról, hogy a megoldás, s megismertem, próbáltam és rájöttem, hogy mégsem az, miért is nem az, leleplezem, megosztom, hogy azoknak az embereknek ne kelljen ugyanazon a hosszú és fáradságos úton végigmenniük, akik őszinteségben képesek realizálni anélkül, hogy sorscsapások, veszteségek, intenzív pozitív és negatív élmények hosszú évek folyamata által bebizonyosodni ezek az életet, minden életet nem támogató módszereiről, mint például a pozitivizmus, vallás, spiritualizmus, amelyek pusztán az elmében ön-érdek alapján valódi, globális megoldásokra nem tudnak gyakorlati, matematikailag bizonyítható megoldásokkal előjönni.

Elhatározom, hogy az Élhető alapjövedelem támogatása mellett állok ki, mert felismertem a megoldást benne, mely az egyenlőtlenség és kizsákmányolás megszüntetése lehetne és elhatározom, hogy mindazokat az ellenállásokat a józan ésszel és tényekkel megvizsgáljam és elmagyarázzam, hogy eképpen tanuljak és tanítsak a valódi, fizikai szeretetről magammal és másokkal egységben és egyenlőségben.

EREDMÉNY

Az eredménye a probléma-megoldás-eredmény nézőpontnak, hogy gyakorlatias: ezeket a szavakat élve lehetővé válik olyan dolgokat cselekedni, melyek a valódi megoldások fele mutatnak, például olyan rendszert kutatni, fejleszteni ki a jelenlegi gazdasági, pénzügyi, politikai hatalomban, mely mindenkinek jobb lenne - nyilvánvalóan lennének probélmák, tökéletlenségek, de ez egy fizikai folyamat és az a kifogás sem érvényes, hogy "nem tűnik lehetségesnek, tehát meg sem próbálom" - hiszen honnan is tudhatnánk, ha teljes énünkkel meg sem próbáltuk még?

Ez egy folyamat, de vannak, akik már realizálták a valódi értékeket, a lehetséges direkt kiutat a kapitalizmus kannibalizmusából és ezek az új elvek, javaslatok, folyamatok az Egyenlő Élet Alapítványa által vannak megosztva, melynek tagjai olyan emberek, akik saját maguk realizálták az ÉLET elsődlegességét és ezért hajlandóak változni, a rendszerben gyakorlati megoldásokat kutatni és együtt dolgozni ezek létrejöttén. Ilyen például a Living Income Guaranteed, amely magyarul egy Élhető Alapjövedelem Garantálva(hamarosan magyarul is), aholis akinek nincs kellő bevétele, emberi joga kellene legyen, hogy ne kelljen túlélnie, éhen halnia.

Egy, az interneten jó pár éve működő tanfolyam-csoport létezik, a Desteni I Process, mely pontosan ebben segít, hogy megtanuljuk azokat a módszereket, amikkel önmagunk megértésére és megváltoztatásának módszerére tehetünk szert, mellyel stabillá, erőssé és felelőssé válhatunk, ha őszintén alkalmazzuk ezeket a módszereket. Sok ebből "kinövő" "tag" azóta vesz részt a világ különböző pontjain, szervezeteiben ezeknek az alapelveknek a gyakorlataként valódi megoldások javaslatán, megvalósításán az oktatási, pszichológiai, politikai, pénzügyi, jogi életben...

A képlet egyszerű: megvizsgálni mindent és megtartani, ami jó(mindenkinek).

Ez az írás is egy olyan folyamat része, melyben rendszeresen írva támogatom magam és másokat abban, hogy valódi életet tudjunk teremteni a földön, olyanra, amire valóban büszkék lehetünk.

A világunkban látható, tapasztalható elkülönülés, küzdelem, egyenlőtlenség és kizsákmányolás miatt senkit sem lehet hibáztatni, hiszen az vagy, amit elfogadsz és megengedsz, ha azt, hogy nincs hatalmad a világ efféle irányelvei felett, akkor azzal vagy egy és egyenlő.
De ez megváltoztatható, nem Don Quijote harc a szélmalommal, nem kell odaláncolni magunk fákhoz, hanem stabilan, nyugodtan, józan fejjel gyakorlati megoldásokat kell találni a jelenlegi rendszerben, erőszak és hibáztatás nélkül. Pont azért, mert ha valaki elfogadja ezt a rendszert kívül, belül hasonlókat él meg és fogad el a saját elme-tudat-energia rendszerében, csak mintegy apró egy-és egyenlő másaként a külső nagy rendszernek - ezért is kezdjük belül, magunkon és aztán azt kifejezve haladunk a személyestől a csoportos majd globális fele.

Ezekkel a nézőpontokkal az ember valóban legbelülről tudja átformálni hozzáállását, megértését, gyakorlati alkalmazását önmagához, a világhoz - amint a realizáció megtörténik, az olyan, ahogyan egyszer Bernard Poolman fogalmazta: "amikor szar kerül a ventillátorba" - mindenben meglátni a problémát - és aztán realizálni, a probélma én vagyok, tehát józan ész diktálja: én kell megváltozzak...
Vannak tanítók, akár még spirituális arcok is, akik mondanak ilyesmit, bár azok akik végsősoron nem célozzák meg a politikai, gazdasági, jogi, oktatási rendszert: gyanús, hiszen ebben a világban ez vezet egy lehetséges békés kiúthoz a mostani pokolba vezető irányból - sem a jelenlegi minta szerinti multik, a kormányok nem lesznek képesek felülemelkedni saját, önérdekű, korlátozott mintáikon, hiszen azok a rendszerek a külső kivetülései, megvalósulásai az egyének, saját magunk belső konfliktusainak, őszintétlenségeinek és felelőtlenségének, tehát először magam rendberakom, aztán az kifejezem a helyes út.

Amikor túl sok a gyönyör, a szépség, a csodálatos, a szépséges - az is gyanús, hogy csak az elménkben, szavakon, érzéseken, stimulálásokon keresztüli élményeken, a tudat által látjuk a dolgokat úgy, miközben a világ szinte minden hírében tényleg csöpög a vér, a pusztulás, az élet sokrétű gyalázása, tehát a sok boldogságban gyanús, hogy egy buborékban létezünk - nos, minden buborék kipukkan egyszer...
Persze nem kell keseregni, mindig a negatívat nézni - hiszen az már az elme csalafinta játéka - el kell engedni az énképet s mégis szabadon élni az életet de anélkül, hogy kivonnánk magunk a rendszerből, melyben élünk s közben lehet nevetni, akár sírni főleg önmagunkon, de attól még van ami jó és van nem jó - mindenkit figyelembe véve - ezért gyakorlatias a "add azt is másoknak, amit magadnak is szeretnél" alapelv.

Köszönöm

[JTL 157] Ellenállás az önismereti írásnak

Arról írok ma, amikor önismereti célból eldöntöm, hogy írok - egyfajta terápiaként arról, amivel problémám van az életemben s hiába, hogy úgy döntöttem, mégsem írok.

Megjegyzem, itt nem igazán a "kedves naplóm, ma sütött a nap és rámmosolygott egy szép lány" típusú írásra értem, s nem is a bárminemű egyéb tevékenységhez szükséges (például szakmai blog, regény stb) írásra értem, hanem amikor látom magamban, hogy nem olyan és az vagyok, aki "tetszik", akiként akár vállalnám az "örökkévalóságon át" a létezést, például mondjuk hazudtam a páromnak és tudom, hogy ha rájönne, hogy hazudtam, akkor csúnya következményei lennének, mondjuk arról, hogy flörtöltem valakivel. Nem a flört a baj, hanem esetleg annak megszegése, amiben a párommal állapodtam meg(ha megállapodtam: - ez csak egy példa, ami könnyen beláthatóan nem "szép", de akármi, egy beakadás, lustaság, addikció, mások feszültségét nem tudom kezelni stb).

Vagy amikor este fáradtan frusztrál az, ami holnap vár s szorongok, ezért telezabálom magam, mert a zabálás pillanatában az egy "jó érzés" s az kompenzálja a belső "rosszat" s ezáltal nem egészségesen élek s nem is találok kiutat a rossz élményből közben.

Vagy bárminemű "depresszió", önbizalomhiány, fóbia, addikció, amit felismertem, hogy nem jó, s nem megy csak úgy megváltozni.
(Persze BÁRMIRE lehet alkalmazni ezeket a módszereket, még alkotói válság szindrómában is, akármire, de itt és most a lelki szenvedésre fókuszálok, azon keresztül nyilvánvalóbb).

Előző írásomban kifejtettem MIÉRT is javaslom ez esetben az írást, egyszerűen, mondatokban, őszintén magamhoz, hogy ne a fejemben körözzenek a reakciók a bajomra, hanem előttem legyen és képes legyek tiszta fejjel magam előtt látni, mit is kell megoldanom.

Amint eldöntöm, hogy írok például egy igen problematikus dologról az életemben, előjöhet egyfajta tudatalatti ellenállás - mindenféle dolog előjön, teljesen mindegy micsoda, a lényeg, hogy a következménye az, hogy nem írok épp most, ma.

Valami eszembe jut, ami most épp fontosabbnak tűnik - s aközben, hogy az eszembe jut, már nem is tűnik annyira problematikusnak, amiről írnék, hiszen most épp mással foglalkozom, például, ami szórakoztatóbb, mondjuk egy film megnézése vagy számítógépjáték vagy akár enni egy finomat, takarítani, kimenni bohóckodni a barátokkal stb.

Aztán egy másik szint, amikor fizikai szinten nyilvánul meg az ellenállás - fáradság, fásultság, álmosság, kényelmetlenség, feszültség, éhség, akár fejfájás vagy csak szimplán egyfajta megnevezhetetlen kényelmetlenség.

Ekkor persze mérlegelni érdemes valóban van fontosabb-e, valóban fáradt-beteg vagyok-e, de ilyen esetben jó eséllyel tudatalatti ellenállás megnyilvánulásával nézünk szembe.

Nem biztos, hogy mindenkinek van ilyen, sokmindentől függ, például nekem, amikor egy problémás kapcsolaton voltam túl és az agyamban cikáztak a gondolatok, jöttek a pozitív/negatív érzelmek, többször, hetekig elodáztam, hogy leüljek és mindent kiírva, magam elé "téve" realizáljam mi is van bennem valójában, ami elkerülhetetlen volt a hatékony, minden résztvevő számára a legjobb megoldáshoz. Felváltva menekültem volna a kapcsolatból és benne maradva meg akartam javítani, de egyik sem ment és ez egy ideig fokozódott s ezek az élmények közepette akartam ugyan írni, de nem mindig ment, ha ment is, elítéltem azt, amit leírtam, még a saját őszinte írásomnak sem hittem, s jó párszor le kellett írni(ami fele ellenállásom volt, tehát ez hónapokig tartott), mire bejusson az agyamba, mit is kell tennem, miközben igencsak kellemetlenül éreztem magam...Még a józan paraszti észnek is ellenálltam, nyilvánvaló: nem voltam a józan eszemnél, mert a sok GONDolattól megőrültem kicsit:)

Döbbenetes felismerni, hogy ezek a tudatalatti ellenállások annyira részesei a személyiségünknek, annak, akik vagyunk, hogy amíg nem határozunk el egyfajta fegyelmet, szorgalmat lehet, hogy nem is realizáljuk, milyen szinten elfogadjuk azt, akik ma vagyunk. Persze ez akkor releváns, ha közben időnként továbbra is szenvedünk.

Aztán jönnek a gondolati kompromisszumok - "nem is olyan rossz az életem", "vannak jó pillanatok", "ilyen az élet, egyszer fenn, egyszer lenn",  "másnak sokkal rosszabb", "az írás túl sok idő", "van fontosabb dolgom is", "majd megváltoznak a dolgok, csak akarni kell", "várok, a másik mikor realizálja már, hogy ő a hibás" stb...

Ezeket is érdemes leírni, mert szintén döbbenetes, mennyire képesek vagyunk tűrni olyan tudatállapotokat, amikben nem érezzük jól magunk s pár ilyen gondolatciklus jön és ezekre reagálva egy darabig már nem is tűnik annyira rossznak.

Főleg akkor van ez, amikor egy olyan aspektusunkról kellene írni, amiben érezzük, hogy nem jól csináljuk a dolgokat - például az előzőleg is említett sóvárgó, depressziós vágyódás valaki- vagy csak valami- irányába.

Például volt egy kapcsolatom, aminek úgy lett vége, hogy rosszul éreztem magam s nem is tudtam pontosan miért azon túl, hogy "nagyon akartam, hogy jó legyen és katasztrófában végződőtt".

Fejemben főként a másik hibáztatásával kapcsolatos gondolatok versenyeztek az önmagamat becsmérlő kijelentésekkel, miközben az életemben stagnáltam, a nekem fontos projektekkel nem haladtam, szociálisan is visszavonultam és általában elfelejtettem a humor bárminemű formáját.

Le akartam ülni írni, de aztán éppen kijött egy új, legjobb grafikával rendelkező lövöldözős játék, amit végigjátszva azok a gondatok jöttek, hogy "ez után tényleg írok", de aztán pont megjelent egy másik játék, amire régóta vártam s az izgalom, a vágy, hogy abba fejestugorva eltereljem figyelmem a problémáimról erősebb volt.

Amit nem vettem figyelembe, hogy azáltal, hogy tudtam mit kéne tegyek, hogy jobb legyen s nem azt választottam, az, mint egyfajta választás s annak eredménye is énem részévé vált.

Elfogadtam a látszólag "könnyebb utat", aminek egyetlen következménye volt: újra ugyanaz a választás jött - játék vége, írnom kell, itt egy új játék, itt és most mit választok?

Aztán egy pár ilyen után felhalmozódott az önítéletből eredő energia: tudom mit kéne választani, mégsem azt választom, ezért elítéltem magam, de mégis azt tettem - ezzel is bizonyítván, hogy önmagam látszólagos "választási pontjaiban" nem is én választok, hanem pusztán a múltbéli felhalmozódásom determinálja, ma mit fogok tenni.

Aztán kellő frusztráció felgyülemlése után az írást választottam, s egy ültő helyemben 5 oldalt írtam, mint amikor felborítok egy hordót tele vízzel s csak ömlik kifele...

Ez jól esett, de megoldásról nem írtam, olyan mélyre nem jutottam, s megítéltem, hogy "kiönteni a feszültséget"(ami abból eredt, hogy nem írtam, de most, hogy írtam az a feszültség elmúlt) jó volt, aztán mivel ez a feszültség kellett, hogy írjak - megint nem írtam egy darabig és ugyanazok az "életciklusok" játszódtak le.

Számtalan ilyen "Mormoták napja c. film-szerű jelenetet" megélvén lassan, de biztosan rájöttem, mindenfajta ellenállás belül halmozódik, azokkal szembenézés is, minden valójában ebből ál.

Az egész valóság semmi más, mint ez az egyszerű egyenlet, hogy 1+1=2.

Tehát minden apró tett, amivel az agymenésem, kattogásom, depresszióm, skizofréniám leállítása irányában teszek, az halmozódik.

Ugyanígy minden agyi szenvedésem elfogadása és megengedése is halmozódik, mint ahogy minden egyes gondolatminta, arra történő reakcióm, hangulatom és érzésem megtörténte és halmozódik.

A szokások így alakulnak ki, aztán ezt megítélve, mintegy megfigyelve és definiálva meghatározom kinek "képzelem magam" - akár függetlenül is attól, hogy valójában mit teszek - s minden felhalmozódik.

Tehát az ellenállással kapcsolatban, amikor önismeret szükségeltetik ezt kell megérteni, hogy ha megélem, egyszer úgyis lesz egy pont, amikor már aztán tényleg a sarkamra kell álljak és NEM-et mondani a hülye gondolatoknak, a negatív érzelmeknek - vagy azok fognak automatizálódni, személyiségem szó, gondolati, érzelmi, fizikai reakciós rétegeiként leülepedni és azzá válok amit elfogadok és megengedek.

Kellő önreflexióval, akarattal és tudatossággal ezeket az ellenállásokat is meg lehet ismerni, módszereket kipróbálni, hogy igenis szembenézzek ezekkel, mint saját magam és felelősséget vállaljak azért, aki vagyok.

Gyakorlatiasság hasznos ilyenkor - ha fáradt vagyok, felkelek, sétálok egyet a levegőn, eszek egy almát, megmosom az arcom, iszok egy kávét/teát és leülök és írok.

Nekem évekbe telt, mire eljutottam oda, hogy elkezdjen a természetemmé válni, hogy csak úgy leülök és írok - mert folyamatosan beláttam, ez hasznos és támogató, stabilizáló és gyakorlati megoldásokhoz segítő.

De nagyon megérte - s bár a helyesírásom még nem tökéletes - a szavak folynak belőlem, amikor úgy döntök - s néha még mindig van ellenállás.

Például kifejezetten erős ellenállás szokott jönni a Desteni I Process kurzusok házi feladatainak elkészítésével kapcsolatban - most éppen az Agreement Course(Megállapodás tanfolyam - önmagammal s partnerrel hogyan lehet valóban megállapodni és stabilnak maradni) kapcsán.

Olyan szinten megyek le önmagam megismerésében, amit máshol sosem "kellett"  - a hibáimról, erősségeimről, a személyiségem alappilléreiről, azokat felépítő szavakról s azok kapcsolatáról szólnak a "feladatok", amik általában azzal járnak, hogy felismerem bizonyos korlátaim, félelmeim, önérdekembe vetett hitem, amikkel aztán már közvetlenül látván nyilvánvaló, hogy meg kell változzak, fel kell adjam, s ezeket még ha tudatosan akarom és teszem is - tudat alatt szokott ellenállás jönni.

Ez nem szégyen, ez is része a folyamatnak, a sötét, mélyen megbúvó ajtókat, amiknek nagyrészét még gyerekkorunkba zártunk be, bátorság lassan, tudatosan feltárni és megvilágítani mi is az oka, hogy így maradtam.

Vannak bizonyos módszerek, például a tudattágító szerek, transzok, sokkterápiák, melyek által az ember úgy érezheti, hogy szembenéz a félelmekkel, korlátokkal de több száz ilyen alkalom után is csak azt mondhatom, amikor írni kezdek egy félelmemről, korlátomról, addikciómról, akkor szó szerint kiderül mit is engedek meg, nem csak felgyorsul az agyam a cuccon, az adrenalintól, az energiától, és az az élmény, hogy rájövök mindenre és aztán másnapra nagyrésze újra homályba borult, s ráadásul elfogadtam, hogy a cucc, intenzitás kellett, hogy ezt megtegyem, ami hosszú távon szintén külső feltételekhez kötött, egy stabil én-élményt nem támogat. Persze ezeket lehet használni is akár, de az írás sokkal stabilabb dolog és igazából olcsóbb sőt egészségesebb is.

Ráadásul az önmegbocsátás, ön-korrekció, ön-elhatározás (amik valójában én-megbocsátás, én-korrekció és én-elhatározás) ezekre az ellenállásokra is alkalmazhatóak, sőt!

Ha meg akarom bocsátani például, hogy egészségtelenül eszem éjjel, mert feszült, kimerült vagyok és másnap mindig fáj a hasam, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy leüljek egyáltalán leírni, hogy mit tapasztalok, mikor jön az inger, s mi az ami arra ösztökél, hogy egyek, még úgy is, hogy tudom, hogy ez most nem lesz jó később - akkor itt is remekül alkalmazhatóak ezek a módszerek.

Erre fogok egy példát végigvezetni legközelebb...

A helyesen, önmagunkkal őszintén alkalmazott, lényegretörő, ugyanakkor abszolút specifikusan alkalmazott írás az önismerethez, az öntudatos, az elme dualitását meghaladó, felelős élethez persze nem "maga" a megoldás, de ahhoz szinte a tökéletes kiindulópont, támogatás lehet.

Mindezek, amiket írok valójában sokkal struktúráltabb formában megtalálhatóak a DIP LITE ingyenes önismereti online tanfolyam keretein belül, mely angolul elérhető itt:

• http://lite.desteniiprocess.com

[JTL 155] Lelki szenvedés abbahagyása

(For a while I am going to write in Hungarian for a specific kind of Self-support - desire for rebound/relationship-"pain in the soul"-kind of feelings what "I cannot fulfill" for the reasons self apparently cannot change.)

Egy ideig magyarul fogok írni - egy bizonyos témáról, ami körülöttem több ember agyát lepi el, annyira, hogy nem is igazán tudnak a "normál" értelemben vett (a lehetőségekhez képest) egészséges-boldog életet élni tovább, mindig csak szomorkodás, sírás, kilátástalanság és magány.

A JTL az írásaim elején azt jelenti, hogy Journey to Life - egy egy csoportos megmozdulás, egész sok ember ír s számozza, ezáltal mutatván azokat a napokat, amikben önismereti-jelleggel blogol az ön-őszinteség kiindulóponttal, hogy megváltozzon, a világra megváltozást javasoljon.
Egyre fontosabbá válik, hogy az emberről tudni lehessen, valójában ki ő, mit csinál, mik az értékrendjei, "milyen fából faragták" - főleg, ha felelős posztot vállalna az úgynevezett civilizációban, azaz mind a mikro-, mind a makro-közösségekben.
Erre remek lehetőség az internet, mindenki megoszthatja mással azt, ami fontos számára(, hogy meg legyen osztva).

Számomra s kedves "desteni fórumozó" barátaimmal úgy látjuk, a belső utunk, a saját hibáink felismerése nem az elrejtőzésre, titkolózásra ad okot, hanem ellenkezőleg: a további feltárásra, megnyílásra s megosztásra, elvégre is a paranoiáim, fóbiáim valójában nem én vagyok, főleg, ha egyszer úgy határozok, hogy abbahagyom őket(azaz saját magam azon részeit, akiként ezeket "csinálom"). Megosztván - magamat és másokat egyaránt támogatok:

• Magamat, mert az elmém nem egy zárt, titkos univerzum lesz, hanem mások is megértenek, miben vagyok, persze lehetnek genyózók, de nem jellemző, inkább ha visszajeleznek, abból megintcsak tanulhatok, letesztel

• Másokat, mert ha őszintén viszonyulok magamhoz, belátok dolgokat és tényleg megváltozom s ezt a gyakorlati utat megosztva más is felismerhet, csatlakozhat, változhat, javulhat.

Önismeret, ön-változtatás - ki vagyok én, ha saját magam nem tudom megváltoztatni? Hogy lehetek biztos abban, hogy aki vagyok, én vagyok s nem csak egy automatizmus, ha képtelen vagyok megváltozni bizonyos dolgaimban - főképp azokban, ami nekem nem jó, ami másoknak nem jó?

Ezt a folyamatot, mivel belátom, ez maga a valóság - teremtés megváltoztatása - önmagam megváltoztatása - egyfajta misztikumoktól lemeztelenített isteni cselekedetnek is fel lehet fogni, persze a profán, hétköznapi értelembe vehető fizikai valóságot, mint mércét szem előtt tartva.

Azaz bárki gondolhat, érezhet akármit - egyenlően osztozunk a földön, a vízen, a levegőn, a tűzön: enni, inni, pihenni s egészégre törekedni mindenkinek kell - ezért felismertük egymásban ezt az ÉLET szikráját, amely egyenlő mindenkiben, ezt kell szem előtt tartani s nem a személyes mániákat, bár amíg azok dominálnak igenis foglalkozni kell velük, mert azzá váltunk szokásainkból eredő tetteink s azok ránk visszajövő következményein s ezeknek kölcsönös függve keletkező láncolatainak ciklikus ismétlődésén keresztül: mi magunk vagyunk a teremtő, a teremtett a teremtés eme folyamatán keresztül.
Ezt felismervén semmilyen külső felelősséghárítást nem téve fölénk-mögénk-alánk-elénk: saját magunk vagyunk önmagunk istenei-sátánai.

Nekem ez egy nagy kihívás, mivel az én "személyiségem" kissé más, kellő baj-szenvedés esetén van egyfajta klinikai tiszta elme állapot, amiben nemcsak pusztán logika, de a hétköznapi értelemben vett józan paraszti ész kezd el dominálni, ami minden esetben a legjobb gyakorlati megoldásokra hajlít - s minél többet cselekszek így, ez válik alaptermészetemmé belátván, hogy idáig olyanokban vettem menedéket, amik nem voltak valódiak.

Persze, bizonyos keretek között lehet játszani, kísérletezni, akár élvezni is érzelmi-hangulati hullámokat, de amikor már képtelenek vagyunk ezt irányítani és folyton csak a szenvedés van, akkor nyilvánvaló, hogy elvesztettük valódi öntudatunkat és automatizáltuk énünket oly módon, ami nem jó számunkra s mégsem hagyjuk abba, nem tudjuk, összezavarodtunk...

Nemcsak azért nem hagyjuk abba, mert nem tudjuk, hanem mert valójában nem akarjuk.

Azzá válván, aként definiálva önmagunkat, ami a szenvedést okozza fel sem merül, mint lehetőség leállítani azt, akikké váltunk.

Próbálok a leges-leglényegretörőbb lenni s szintén kihívás magyarul írnom(egy ideje az angolul író személyiségem automaziáltam idáig)

Ha egy pillanatra is engedélyt adok magamnak belül arra, hogy gondolatok, érzelmek jöjjenek automatikusan, s a lényiség-énemmel szinte "hátradőlve" reagálok ezekre, mint belső valóság - ezek szinte "maguktól" jönnek bennem, s felhalmozódnak, gondolatcsatornák, érzelmi ösvények formálódnak s aztán mindig ugyanazokban a mintákban mozgok s általában ezt nevezzük "én"-nek.

A gondolatok a fejben nyilvánvalóan felhalmozódnak, csak azért nem vesszük észre, mert mindig mindent eldobunk, amikor jön az újabb gondolat - mint az ember, aki a TV-t nézi s ezért van, hogy egy átlag TV-zőnek 8 másodperces a fókuszálóképessége, figyelme - mint a kiscicának - aztán jön az új élmény s az előzőt látszólag elfelejti.

Nos, valójában nem felejtünk, csak ráálltunk mindig erre a műsorra belül - gondolatok, hangulatok, érzelmek az ÉN, ezért az az elsődleges, nem ismervén fel, hogy az csak egyfajta önreflexió, hogy mit engedünk meg, minek alapján, milyen értelembe véve különülünk el saját magunktól pont ezek által.

NEM mondom, hogy azok rosszak, pusztán egy aspektusunk, amit azért is nem élünk meg/ki a másokkal is megosztható fizikai valóságban, mert lépésről lépésre elfogadtuk és megengedtük azt a tendenciát, hogy "befele éljük meg" a dolgokat, ami aztán nől, gyarapszik, rétegződik, automatizálódik.

Mert kifele, a világba úgy véljük, társ hiányában nincs kit szeretni, nincs kitől megkapni azt, amire szükségünk van, nem is kérdezvén meg önmagunkat elveszünk saját magunk kreálta üregek mélységeiben.

"Szerencsére" magam is jártam ezen az úton - nem mondom, hogy csodás volt, valódi POKOL: iszonyatosan szenvedtem, egy ideig, amikor az egyetemre jártam, oly mértékű intenzitásokat talán sosem tapasztaltam magamban, mikor minden aspektusommal, egész lényemmel, az összes porcikámmal egyetlen egy dologra hangolódtam rá, méghozzá, hogy Ővele legyek.

Minden ami volt bennem, mindaz, aki voltam előtte, fokozatosan távolodott s eltörpült az izzó s elsöprő vágy tornádójában, melynek közepén, mint egy magányos, őrült mágus álltam és szemléltem az egész valóságom szétesését, miközben egyetlen egy pontra fókuszáltam belül is és kívül is:
A vágyam, hogy Ővele legyek, a párom legyen, fogadja el szeretetem és viszonozza.

Halálközeli élményeim voltak ez ügyben, nem részletezem, de az alkohol a végletekig katalizálta elképesztő mértékű sóvárgásom Őiránta s többszöri visszautasítások után életem teljesen értelmetlennek tűnt és valóban véget akartam vetni a szenvedéseimnek. Üvöltő, vonyító, fejemet szó szerint a falba verő megveszekedett vadállat módjára sodródtam balhékba s vandalizmusba s sokan csak azért nem ütöttek szét őket borzasztóan zavarván, mert tán tekintetemmel találkozván megértették azt a végtelen, reménytelen szomorúságot, amit lehet, hogy megszánva, attól megrettenve megértették, ennél nagyobb szenvedést úgysem kaphatok, mint amiben éppen vagyok.

Hahaha, jó kis költői kép, bár nem túlzás - feltehetőleg a reménytelen szerelem mindenkinek ilyesmi dajdaj belül...

Nos, ez pár hónapig teljesen magával ragadott, aztán lépésről lépésre képes voltam felegyenesedni s újra emberré válni - hozzátenném persze, hogy akkoriban nem a legjobb megoldást választottam, tehát teljes mértékben nem oldottam meg az akkori agybajom(az csak később, az önmegbocsátással kezdődött 2007 körül s most is tart, de már jóval stabilab vagyok, másokat is képes vagyok figyelembe venni stb), de egy év múltán akkori vágyálmom tudati tárgyával mi végülis összejöttünk és szerelmes párként együtt laktunk - de előtte hosszú-hosszú hónapokig jártam a pokol legmélyebb bugyrait, s csak szerencsének s jótékony egyetemi társaimnak köszönhető, hogy nem léptem villamos alá vagy ugrottam ki az ablakon.

Egy szó, mint száz: jártam arrafele, értelek, hallak, tudom micsoda fájdalom tud belül lenni s mégis itt és most azt írom, mondom, küldöm, sugallom, rezgem, hogy ez a szenvedés nem szükséges, sőt javaslott apró lépésekkel elkezdeni megérteni s kimászni belőle s meghaladni, elkezdeni valóban élni.

Igen, meghaladni, elengedni, mert ezen túl vár az igazi énünk, aki most legbelül csupán egy apró gyertyalángnak tűnik, néha szinte ki is lobbanni látszik, de az a kicsi szikra, míg testünkben fizikai szívünk dobog: ég és helyesen táplálva újra lobogni fog.

Ilyesmi témában fogok írni egy pár alkalommal még, behozom az önmegbocsátást s konkrét példákon át javaslok egyfajta hozzáállást, amely nekem(s másoknak is) megadta azt a tudatosságot és erőt, mellyel képes voltam meggyógyítani saját magam elmebaját és újra képesnek lenni egy egészséges és nemcsak magam, de másokat is támogató szociális életre.

Egyáltalán nem célom okoskodni, azon túl vagyok rég, sőt a Mátrixos Morpheus-kodásos korszakomon is, most pusztán látom, belső csendben érzem azt a szenvedést, amit néhány körülöttem lévőek mutatnak és természetesnek tűnik, hogy mindaz, amit én tehetek, hogy segítsek megteszem, DE

Neked kell eldönteni, akarni, ellenállások közepette jelen maradni és cselekedni - még akkor is, mikor semmi értelem, semmi haszon, SEMMI sem sugallja ezt belül, mégis, csak feltétel nélkül bíznod kell önmagadban.

Szintén fontos, hogy eleinte az írást fogom javasolni, mivel
-1 legolcsóbb pszichoterápia
-2 "én" csinálom, eleve cselekedet, erőt ad, a fizikai valóságban teszem(megmarad papíron-fájlban), nem az elmémben cikázok
-3 a sok kavargó érzés, gondolat lelassul, miközben írunk - szóról szóra jönnek a dolgok s közben, utána is értelmezhető(ha az jön, hogy érthetetlen, akkor tovább írunk, lassulunk)
-4 esetleg mások is elolvashatják - ez szintén félelmetesnek tűnhet elsőre, de vannak, akik nagyon durva dolgokon mentek át s megértik az őrült elmét, nem ragadja el őket, képesek nem ítélni - főleg azok, akik régóta írnak őszintén valószínű hasonlókon mentek át
-5 nem kell megosztani blogra, facebookra, bár az egy ponton túl elég nagy integritást tud reflektálni - vállalom-e szavaim, tetteim, valóban változni akarok, s meg is teszem vagy csak írogatni róla, mások is tudják, min megyek keresztül, nem csak az időjárás a téma s felelősséget vállalok magamért, esetleg ha más is olvassa, támogatást kaphat vagy javaslatot tehet

Itt jön általában az, hogy
-"régen írtam én már"
-"nem az én módszerem"
-"nincs miről írnom"
-"képtelen vagyok szavakba önteni"
-"félek meglátni mi van belül"
-"ellenállásom van, hogy leírjam"
-stb

Ha gondolatok vannak, azt le lehet írni - ha nem írjuk le, azok csak fokozódnak, energiát termelnek, negatív érzelmekbe fokozzuk vele magunkat, aztán a szar érzés jön, s nincs hatalmunk felette, pedig minden egyes gondolat, amit elfogadunk belül a problémás dolgokkal kapcsolatban s azt megengedjük: egy-egy lépés a szar érzés fele.

Hiába a mantra, a tantra, a pia, a drog, a hektikus társkeresés - általában azok csak újabb rétegek lesznek a hagymán, míg belül már erjed a közepe...

Amint leáll a meditáció, kimegy a cucc, odébbál a partner, énünk jelenlegi tendenciája magától visszatér - mert valójában sem nem értettük meg, se nem változtattuk meg magunkat, tehát a valódi "munkát" elkerülni lehetetlen.

Le kell ásni a legmélyéig, s olyan szintű belátásnál már maga a felismerés is segítő, de a tudatosodáshoz vannak gyakorlati módszerek, afféle Neuro-Linguistic Programming, de annál sokkal életszerűbb, érthetőbb...

Szavak által lettünk, szavak által vagyunk és szavak által leszünk - kimondani, írni s tenni is ugyanazt lenne a nagybetűs ÉLET, nos ha ezek eltérnek, az súrlódást, konfliktust szül először belül majd kívül - ezeket össze lehet és érdemes is hangolni - nem csak önmagunkat, de másokat is egyenlően figyelembe venni.

Lépésről lépésre haladok, rétegről rétegre hámozom személyiségem szó-alapú struktúráit, emlék után emlékeken megyek újra át - s leírok minél többet. Ez túlagyalásnak, megszállottságnak, agyanalízisnek tűnhet, de ha józan paraszti ésszel nézzük - valójában, amikor szomorkodunk, szenvedünk "lelki" fájdalmaktól - akkor valójában pontosan ezt tesszük - beakadt a lemezjátszó, ugyanazok a gondolat s reakció s érzésminták ismétlődnek folyton, amíg nem állítjuk le, de ahhoz előbb meg kell érteni mi az és hogyan keletkezett.

A legfontosabb matematika, amire a világmindenség épül az 1+1=2 - s a lelki bajaink ahogyan a felhalmozódással lettek azzá, amit most tapasztalunk - ugyanilyen felhalmozással csak annak megértése, leállítása, meghaladása kiindulóponttal ez abbahagyható.

Fontos a polaritást, az ellentéteket is elengedni - nem pozitív, nem negatív semmi - csak az elménkben - ezt a szemléletet lehet tanulni, gyakorolni, élni - s bármennyire is jónak tűnik, ami jó érzést kelt - az össze van kapcsolva azzal most, amivel a rosszat generáljuk - egyfajta abszolútértéket kell tudni látni ebben az ön-korrekciós fázisban - tehát a +1 s a -1 abszolútértéke szintén 1.
Minden gondolat, érzés ez a fajta polaritás mentén létezik az elménkben - elő-ítélet - automatikus definíció - persze ezen túl lehet a józan paraszti ész - nem kell macskaszart rossznak gondolni, hogy ne szagolgassuk.

Cselekedni, mégsem definiálni dolgokat sokat segíthet, ezt is érdemes elsajátítani tehát - kifejezetten kiemelve saját életünk élményeire.
Nem ítélni, hisz bármi, amit most megítélünk, egy olyan ítélő-aspektusunk, aki eleve rabja az automatikus ítéletnek, tehát arra hangolódunk, hogy elsőre csak megfigyelés.

Önmarcangolás, önítélet, ön-ostorozás mind szóval, mind gondolattal szintén egy olyan automatizmus, amely nem ésszerű - ha látjuk magunkon mit nem szeretünk, miért nem változtatjuk meg, ahelyett, hogy csak nézzük, hogy csináljuk, aztán elítéljük, de nem változ(tat)unk.

Ha változni akarsz, s kattog benned, hogy "majd jobb lesz", nem biztos, főleg, ha csak jönnek a gondolatok.

Az, amit én javaslok, ha jól csinálod, segít, ha nem csinálod jól, de akarod, akkor egy idő után rájössz, hogy lehet jól, de ha nem akarod, nem csinálod s kész, de akkor tudod - mégsem annyira szörnyű a szenvedés, vagy a szenvedésnek ítéled léted, tehát lehet, hogy még mész egy kicsit lefele, csak tudd - egy ponton neked kell nemet mondani a baromságra a fejedben, neked kell leírni a dolgokat és amint leírod a problémákat, a megoldás szintén nyilvánvaló lesz - kérdés, hogy valóban meg akarod-e oldani.

Ehhez el kell engedni dolgokat, főleg ha annyira rossz, akkor meg lehet és érdemes is kérdőjelezni mindent, még önmagamon belül is - bármiben meg lehet változni, csak gondolj rá, ha pisztolyt fognának a fejedhez, biztos gyorsabban írnál - nos, ha zavar az egód, akkor az írás pont ilyen pisztoly az egó virtuális fejének - mert lelepleződik s a végén kiderül, hogy nem is valódi:)

Legközelebb egy konkrét példán megyek végig, hogy is lehet az önmegbocsátás gyakorlati módszerével elkezdeni felhalmozni egy önerőt belül, hogy kimásszunk a saját magunk ásta gödörből.

Ha nem megy az írás - beszélj arról, miért nem megy az írás - diktafonba, kamerába - s ne ítéld, csak figyeld meg, mintha egy másik embert hallgatnál - de az írást nem lehet megúszni - írni kell, ha megoldás kell, ez az út, ha túl sok a gondolat, fájó érzelem, azok leállíthatatlanok, kontrollálhatatlanok, írás a segítő.

Ismétlés is hasznos lehet - persze értelmes szavak, nem óm táre túttáre, hanem konkrétan, tettel kapcsolatos szavakkal

ELDÖNTÖM, HOGY MEGVÁLTOZOM, ezt ismétlem, amíg nem vagyok elég határozott. S közben meglátom határozatlanságom, megkérdem miért vagyok ilyen, amilyen.

Ha nem megy másképp, mástól is lehet ideiglenesen segítséget kérni, de külső feltételekhez sokáig nem érdemes kötni az erőt, akaratot, döntést, mert akkor ha egyedül vagyunk, minden pokoli visszajön - ezért egyedül is kell csinálni, de az elején lehet kis lendítést kérni mástól, nem szégyen az, nekem is voltak pillanatok, mikor kellett mások támogatása.

Mára ennyi, de ha nem tudsz írni, akkor lehet, hogy még nem szenvedtél eleget vagy nem is akarsz változni s akkor én sem koptatom tovább a billentyűzetet:)

Ha jó vagy angolból, van egy online kurzus, azt a saját tempódban, saját magad csinálhatod, gyakorlatilag hasonlókat mutat, mint én tömörítek össze pár mondatban, de sokkal jobban elmagyarázva, kiterjedten, "saját" "támogató emberkével"(buddy) a rendszerben, akivel  lehet kommunikálni, bár a kurzus magától értetődő.

Ezt a kurzust-tanfolyamot azok segítenek emberkenek csinálni, akik hasonló támogatást már kaptak és realizálták, azt adni, amit kapunk gyakorlatilag egyenlő azzal, hogy azt adjuk, amit kapni szeretnénk.

http://lite.desteniiprocess.com

[JTL 100] Önmegbocsátás, mint módszer például fajgyűlölet meghaladására

 

Folytatjuk:

• [JTL 99] Fajgyűlölet: öngyűlölet
• [JTL 92] Ön-megbocsátás: gyűlölet  
• [JTL 91] Önmegbocsátás: Az Élő Szó

• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy szavakhoz energiákat ragasztok, érzek, kapcsolok, amelyek automatikusan jönnek, ha hallom, gondolom, olvasom a szót.
•  Megbocsátom magamnak, hogy elfogadjak bizonyos automatikus reakciókat magamban olyan szavakra, melyket úgy definiálok, hogy rossz, nem realizálván, hogy pusztán a saját reakcióm által definiálom a szót és a számomra elfogadott jelentését, mint negatív, mint az én személyes érdekemmel ellentétesnek látszó.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadom magamban azt, hogy utáljak, gyűlöljek valakit, embert, azért, mert úgy definiáltam, hogy ő valamilyen fajta és az feljogosít arra, hogy ezért automatikusan utáljam.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy bárkit, akinek eltérő a kinézete, nyelvezete, akcentusa, bőrszíne, illata, viselkedése, úgy definiáljam, mint alsóbbrendű, csak, mert bizonyos tulajdonságát úgy definiáljam, mint alantas, megvetendő, utálandó, negatív, s nem realizáljam, hogy ezeket a definíciókat használni arra, hogy ezeket hasonlítva mást csak azért, hogy felsőbbrendűnek tudjam érezni magam: egyáltalán nem valódi, mert ez pusztán szubjektív, önmagam által teremtett, fenntartott, kivetített belső folyamat eredménye, amelyet ahogyan teremtettem, ugyanúgy le is állíthatok.
• Megbocsátom magamnak, hogy féljek az ismeretlentől, ismeretlen emberektől, ismeretlen fajtájú emberektől, másféle emberektől, távoli emberektől, máshogyan élő emberektől, mert amit nem ismerek, azt nem tudom, hogy kell kezelni, reagálni, védekezni tőle, ezért kiszolgáltatottság, félelem, gyengeség, bizonytalanság és kiszámíthatatlanság jön fel bennem, s ezáltal kissebségi érzésem van, amit automatikusan megpróbálok ellensúlyozni egy nemtetszéssel, egy elutasítással, kizárással, elkülönüléssel, amin keresztül úgy definiálom, az a jó, ahogyan én látom, érzem, csinálom a dolgokat és minden más rossz, negatív.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek az ismeretlentől, a nem definiálható tapasztalástól, mert akkor nincs előredefiniált programom, emlékem, gondolatom, érzésem, amely által automatikusan reagálván megmondja, sugallja, irányítja automatikusan, hogy ki legyek, ki vagyok, mit tegyek, mit csináljak.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak félelmemben elfoglalva nem észrevenni, hogy csak azzal foglalkozom, azon gondolkodom, amitől félek és más nem is érdekel, hanem a legrosszabbat gondolván, várván, valójában úgy reagálok mindenre, mintha a legrosszabbat tapasztalhatnám bármikor, ezáltal bezárkózom, az újat kizárom, a változást elutasítom.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem vettem észre, hogy a médiában és a történelemben mindenhol elfogadott a rabszolgaság, az elnyomás és a rasszizmus, ezért amikor magam is részt veszek benne, elfogadom, azt sem veszem észre, mert azzá váltam, ami a környezetem, anélkül, hogy megkérdőjeleztem volna, miben is veszek részt hogyan is.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem mérlegeltem magamban, hogy a másik ember hogyan is éli ezt meg, akivel szemben ezt gondolom, mondom, csinálom, amikor alsóbbrendűnek, elnyomottnak, gyűlöltnek definiálom pusztán azért, amilyen kultúrából jött, ahova született, amilyen családba került.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy valójában én is beleszülethettem volna abba a kultúrába, családba, országba, amit most úgy definiálok, hogy alsóbbrendű, gyűlölt.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak úgy definiálni, hogy rendben van, ha azt gondolom, hogy ha olyannak születtem volna, akit most úgy definiálok, hogy utálok, hogy akkor természetes lenne, hogy utáljanak, csak mert így próbálván védeni a kifogásom, amiért fajgyűlölőként fogadom el magam, ahelyett, hogy realizálnám mit is jelenthet napról napra úgy élni és valójában azt saját magamra sosem vállalnám.
• Megbocsátom magamnak, hogy emlékeim alapján általánosítsak népcsoportra, emberfajtára, tudomás, emlék, tapasztalat alapján, s nem realizálván, hogy ilyenkor félek, és mitől félek és mikortól érzek ilyet és miért.
• Megbocsátom magamnak, hogy annyira elfoglalt vagyok belül a gondolatokkal, érzésekkel, hangulatokkal, kedvekkel, emlékekkel, vágyakkal, félelmekkel, érzelmekkel, hogy képtelen vagyok mérlegelni egy másik érző emberi lénynek mi lenne a jó, teljesen megfeledkezve a józan észről, mint alkalmazni azt, hogy másnak is az lehet a jó, mint ami nekem jó, és másnak is rossz lehet, ami nekem rossz.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a háborúk, népírtás, vallási, politikai, ideológiai, gazdasági okai pontosan ugyanaz az elfogadás, megengedés által történik a világban, mint ahogyan én magam belül elfogadom, ahogyan a rasszizmus, az előítélet és a felsőbbrendűség eluralkodik bennem mások fele.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy gondolatokat, képeket, energiákat, hangulatokat, érzéseket, emlékeket ragasszak ahhoz a szóhoz, hogy cigány, roma, dzsipó és ezek által automatikusan reagáljak rájuk valahogyan.
• Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáltam, hogy a kissebségi, a bevándorló, a roma kevésbé értelmes és alkalmas civilizált életre és sosem realizáltam, hogy minden a szülőkön, az oktatáson, a rendszeren és közvetve ezáltal rajtam is múlik, hogy mit engedek meg és fogadok el, mint a valóságom.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy én ebben a fizikai valóságban, amivel minden emberrel egyenlőként osztozom: felelős vagyok a tetteimért, az elfogadásaimért és azért, amit megengedek.
• Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáljam, hogy a néger, a fekete ember az butább vagy kevesebbet ér, mint bármelyik más ember, csak mert ezt hallottam másoktól, csak mert úgy definiáltam, hogy ez így van és ezáltal, mint fehér ember én felsőbbrendűnek, fontosabbnak tartsam magam.
• Megbocsátom magamnak, hogy bármilyen szinten egy embert általánosítok s azt kivetítem másik emberre, valójában a félelem vezet, amely során nem merem befogadni a tapasztalást, hogy ki is ez az ember és mit képvisel, mert félek elveszteni azt, amit úgy definiáltam, mint én, én részem, én birtokom, én tulajdonságom, sosem realizálván azt, hogy amim van, azt is másoktól kaptam, szereztem és valójában, mindaz amit birtoklok, semennyire sem illet meg jobban, mint mást, kifejezetten azok a dolgok, amik alapvetőek egy egészséges emberi lét fenntartásához.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a kissebségi, elítélt embercsoportok általában hátrányos helyzetből kezdenek mind az oktatás, mind a gazdasági helyzet szempontjából, ami jócskán meghatározza az ember hatékonyságát, értelmességét és képességét egy tudatos, egészséges élet kialakíásához.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy ha egy részcsoportja a társadalomnak kirekesztett, lenézett, akkor azok tagjai, mint egyének, mint emberi lények, támogatásra szorulnak, mind oktatás, mind anyagi szinten, amiért elvárni többet, mint tanulás és változás elvárni nem lehet.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam a potenciált egy rendes, feltétel nélkül igénybe vehető, valódi oktatás és élhető alapjövedelem megnyilvánulásában, ami által mindenkinek lenne esélye egy rendes életre, anélkül, hogy rettegnie kelljen a túlélés során.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem mérlegeltem a tényt, hogy az, amit adok másoknak s elfogadok nekik, az lehet, hogy egyszer rám is eljön, mert amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten, ebben a példában én, mint saját magam az isten teremtem a saját valóságom és másokét, amiért felelős vagyok, ha tudatában vagyok, ha nem.
• Megbocsátom magamnak, hogy félek bevallani, hogy időnként vannak náci belső reakcióim, amelynek során fel sem tűnik, hogy valakit úgy definiálok, amivel általánosítok és generalizálok, csak, hogy ne kelljen az egyént mérlegelni és befogadni, megérteni és támogatni.
• Megbocsátom magamnak, hogy utáljak, gyúlöljek egy népcsoportot, egy kissebséget, egy fajta embert, s sosem kérdezvén meg miért is, s ha igen, akkor azt automatikusan elfogadván, akkor sosem kérdezvén meg azt, szóval valóban megismerjem saját magam, őszintén, hogy mit mért érzek és gondolok úgy és képes legyek megváltoztatni.
• Amikor és ahogyan azt látom, tapasztalom, hogy felsőbbrendűnek, fajgyűlölő gondolataim, érzéseim vannak bizonyos emberekre, fajtájú emberkre, akkor realizálom, hogy most a valóságot elhagytam s a gondolatok, definíciók, reakciók birodalmában bolyongva definiálom az illetőt, aminek nem sok köze van van a vaósághoz, amit ebben a pillanatban nem merek átélni, megtapasztalni valamiért és még csak ezt sem látom, tudatosítom, hogy miért is csinálom ezt az elkülönülést félelemből.
• Elhatározom, hogy nem fogadom el, hogy fajgyűlölet jöjjön fel bennem, egyáltalán mármilyen szintű megkülönböztetés kultúrára, bőrszínre, nyelvre, nemzetiségre, s amint ebben részt vennék - abbahagyom, lélegzek, elengedem, realizálom, hogy minden ember egyenlőnek született és egyenlően hal meg.
• Megfogadom, hogy leállítom a gyűlöletet magamban mások és magam fele, amikor nem tiszta, hogy miért érzek így, leülök és leírom mindazt, ami bennem van és a szavakban meglátom, mit fogadtam el és engedtem meg magamnak és megbocsátom, elengedem, leállítom azon az alapelven, hogy másoknak is azt adom, amit magam is szeretnék és másoknak sem csinálok olyat, amit magam sem szeretnék kapni.

Emlékek:

• Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáljam azokat az eseményeket, amikor kissebségiek piszkáltak, próbáltak lehúzni, hogy ez alapján van tapasztalatom, személyes élményem arra, hogy úgy definiáljak, általánosítsak, hogy a cigányok lehúzóak, piszkálóak, bűnözők és nem realizálván, hogy azok egyének voltak és az egyénekből általánosítani nem fer azokkal szemben, akik nem olyanok, mivel ezt sem szeretném magam tapasztalni, hogy bedobozoljanak olyanért, amit magam nem követtem el.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadjam magam úgy, hogy széttárjam a kezeim, amikor mondják, hogy fajgyűlölő náci vagyok, hogy "ez van, erre jutottam, ez jött be eddig és ez vagyok", ahelyett, hogy realizálnám, hogy ezáltal azt vallom, hogy az élettel, a valódi, minden élőlényben benne rejlő igaz élettel nem érzek együtt és kifogásként az emlékeim, tapasztalataim, félelmeim, korlátaim használom és nyilvánvaló az, hogy nem vagyok megbízható igaz felelősségre, hiszen ezekkel a nézőpontokkal többet ártanék, mint használnék, ha nem egyenesen éppen már többet is ártok, mint használnék minden élőlény, önmagam és az élet kárára.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam mit is jelent "átmenni a tű fokán", amit Jézus emlegetett és mindig vallásos reakciókba és dobozokba raktam ezt a szöveget, ahelyett, hogy realizálnám, hogy ez azt jelenti, hogy tudatára ébredek, hogy azok tudnak csak önmagukká, mint életté, mint egyenlőséggé válni a teremtéssel, mint tudatosság, akik a gyakorlatban realizálták a felelősséget minden élettel egyetemben, egyenlően, percről percre, napról napra, évről évre bizonyítván, hogy Én, mint Élet, mint az Élő Szó, mint Egység és Egyenlőség ITT VAGYOK.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam az ostobaságot, a korlátozottságot, a bezárkózottságot és a félelemalapúságot mindenféle, akármilyenféle rasszizmus, fajgyűlöletben, mint valójában egy gondolati, érzelmi, értelmi beakadás, amiért senki mást nem okolhatok, csak saját magam és az egyetlen igaz út az ennek teljes abbahagyása, meghaladása.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a gyűlölködés, a felsőbbrendűségérzet kifejezése bármi fele is ebben a világban pusztán önmagammal érzett kissebrendűségem bizonyítéka, melyből egyetlen kiszállás az az önmagammal való teljes, abszolút és folyamatos őszinteség, lélegzetről lélegzetre, tettről tettre.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem vagyok tudatában a szavaimban, a szövegeimben, a tetteimben, a gondolataimban, az írásomban a rasszizmust, a fajgyűlöletet, az előítéletet azokban az esetekben, mikor niggerezek, fekázok, kokerózok vagy dzsipózok és ezáltal magam is felelőssé váljak annak a kifejezésében, rezgésében, terjesztésében, hogy ez számít, ez valódi, ahelyett, hogy elhatároznám, hogy abbahagyom és addig állítanám ezt le magamban, amíg az írmagja is feljön az effajta elkülönülésnek.
• Elhatározom, hogy nem különítem el magam, embertársaim, az élővilágot, az egész létezést s abban az összes lényét sem az Élettől, sem önmagamtól, s kiállok az egyetlen valódi érték, elv mellett, amely "Mi az ami nekem a legjobb? Ami mindenkinek jó".

Itt az önmegbocsátást úgy alkalmazom, hogy feljön valami és leírom, hogy megbocsátom, hogy elfogadtam és megengedtem magamban ezt eddig, de többet nem szeretném, mert nem őszinte magammal, másokkal, az élettel, azt leírom, mintegy fizikailag kifejezem, stabilizálom azt, hogy most változom, elhatározom, hogy ezt abbahagyom.

• Amint ezt leírom, ha nem vagyok üres belül, tiszta csend, béke, jelenlét s jön a belső reakció, esetleg egy másik gondolat, egy másik őszintétlenség, akkor azt is - mintegy szálat húzom kifele és szavakon keresztül

• tudatára ébredek, mi mindent fogadtam el és nem is vettem észre
• például ahogy leírom, hogy megbocsátom, hogy lenéztem a munkatársam, látom, hogy miért is és azt is megbocsátom
• aztán látom a helyzetet, amikor és ahogyan ez megtörtént, azt is megbocsátom
• aztán látom, hogy ezért utáltam magam, mert túlzásnak tartottam, ezt is megbocsátom
• aztán látom, hogy valójában azért volt, mert ideges voltam, a melóm sem úgy haladt, a főnök is csesztetett és a barátnőm sem volt túl romantikus velem, s ettől a feszültségtől voltam bunkó - megbocsátom
• aztán feljön, ahogy írom ezt a megbocsátást, hogy engedtem a gondolatoknak, hogy mi van, ha kirúgnak, a félelem, hogy nem vagyok elég jó, megbocsátom
• aztán megbocsátom, hogy tartok attól, hogy elhagy a barátnőm, ha nem vagyok elég kedves, megbocsátom
• aztán így lehámozom a hagyma rétegeit és meglátom, mi az oka
• gyerekkorban a játszótéren felrúgtak és sírtam például, nem álltam ki magamért és szégyelltem, megbocsátom
• anyukámtól vártam, hogy megvédjen, de nem volt ott, csak elfojtottam, megbocsátom
• mindent megbocsátok, új esélyt, új lehetőséget bocsátok magamnak, ezáltal másoknak is
• tiszta lappal tudok szembenézni hasonló helyzettel legközelebb, úgy, hogy ebbe az irányba nem megyek többé, mert már ismerem: tudatosság, felelősség, élet.
• aztán ezt ki is mondom, ahogy mondom, feljöhet még reakció - azt is megbocsátom, ha jön automatikus reakció - ha jó, ha rossz - automatikus - ez ugyanúgy a "helyzetben" automatikusan feljöhet, befolyásolhat: megbocsátom
• én minden pillanatban jelen és tudatos maradok, nem legjobb szó, hogy "irányítok", "rendezek", "vezetek", de ezek együttese, erőltetettség, kényszer, kontrollálás, elkülönülés, definíció nélkül
• meghaladáshoz nem kell definíció - az koncepció - koncepción túlhaladunk, azt átöleljük, összefüggéseket felfedezünk, szokásokat megértünk, mintákat megállítunk, beidegződéseket lelassítunk, kitörlünk - lélegző cselekvéssel, friss átéléssel, újjászülető élettel.

Kritikus pontokban: szkriptelek, előredefiniálok, átstruktúrálok, új feltételeket huzalozok be, ideiglenesen, mintegy a szavakat használom arra, hogy támogassam magam egy mintába, szokásba, melyre már rájöttem őszinteségben, megbocsátásban, hogy nem támogat sem engem, sem másokat: nem újra belemenni, mielőtt megtenném: leállni, elengedni, lélegezni, jelen maradni: ez nem rossz, ezt szabad!

• Ahogyan és amikor én azt érzem, hogy szorogok attól, hogy az élet, ami kinn vár az ágyamon túl félelmetes: realizálom, hogy a gondolatok, az aggódás, az önbizalomhiány nem én vagyok, csak hagytam, hogy rámnőjjenek és most mutatják, milyen az, ha olyanban veszek menedéket, ami félelem alapú, ami nem élet, ezért lélegzem, a fizikai valóságra fókuszálok, ahol megoldásokat tehetek, ahol élvezhetem a cselekvést, ahol támogatást kérhetek másoktól, ahol megoszthatok dolgokat olyanokkal, akikkel jó, ezért ha kipihent vagyok, felkelek és cselekszem, listát írok és azok alapján csinálok dolgokat.

Ezzel nem válok robottá: ezzel magam és mások javára válok - van egy stabil kiindulópont, ha elzuhannék.

• Elhatározom, hogy nem fogadom el magam befordulva, a múlton, a jövőn rágódva, hanem arra fókuszálok, ami itt van, én itt vagyok.

Ezzel is támogatom magam, írásban, szóban, tettben egyként és egyenlőként: ez az Élő Szó!

Kép: Desteni Artists

• Desteni Magyarul csoport, alapelv: Abszolút ön-őszinteség, Élő Megbocsátás, Fizikai változás, Egység és Egyenlőség
• Desteni.org angolul az önmegbocsátásról
• Egyenlő Élet Alapítvány
• Desteni I Process LITE, kurzus önismeretről, önmegbocsátásról, életről(angolul)
• Első találkozásom az önmegbocsátással

[JTL 91] Önmegbocsátás: Az Élő Szó

 Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy ha szavak hallatán, gondolatára, olvasván reagálok magamban, az elmémben más szavakkal, érzésekkel, hangulatokkal: nem vagyok egy és egyenlő a szavakkal, azok saját életet élnek bennem, nélkülem, a helyemben, a nevemben.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy automatikus szóreakciók és érzésenergiák belül szavakra pont az ellentéte a kreativitásnak, az egyediségnek, s valójában azt jelzi, hogy egy szerves robot vagyok, agymosott, olyan értelemben, hogy bizonyos szavakkal bizonyos reakciókat lehet elérni bennem automatikusan, s ezt elfogadom, megengedem.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy jogot adjak arra, hogy szavakra belül reagáljak, megváltozzak, hangulatot váltsak, érzelmek gerjedjenek bennem, sosem realizálván/látván/megértvén, hogy ezáltal sosem vagyok állandó, stabil, hanem ki vagyok szolgáltatva annak, hogy milyen körülményeknek vagyok kitéve, az formálja tapasztalatom, reakcióim, hogy ki vagyok, mint tett.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem jöttem rá, hogy valójában képes vagyok arra, hogy ne a szavak és azokra történő reakcióim határozzák meg ki vagyok, mit képviselek, hanem eldöntsem, miért állok ki, miképpen és azáltal definiáljam a szavakat, önmagam annak tudatában, hogy mi a legjobb nekem és mi a legjobb másoknak és a kettő egy és egyenlő.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam a szükségét annak, hogy megtisztítsam magam a szavakra rárakódott reakcióimtól, hogy újra egyként és egyenlőként a szavaim erővel teljenek, direktbe kifejezhessem magamat, anélkül, hogy befolyásolnának, megváltoztatnának, annak realizációjában, hogy aki valójában vagyok, az nyilvánvaló, tiszta, itt van és egyértelmű, ezért nem függ energiáktól, amiket szavakra reagálok, s ezáltal létezvén eggyé válok a szavakkal.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem értettem meg/realizáltam/jöjjek rá, hogy mit is jelent valójában az ÉLŐ SZÓ, az, amikor egy és egyenlő vagyok minden szóval, amit mondok, s ugyanazt teszem, a szón azt értem, ami, semmi mást, semmi automatizmus, semmi érzés, semmi hangulat és kifejezem magam szavak által, direktben itt, a fizikai valóságban, állandóan, konzisztensen és stabilitásban, aki valójában vagyok, az vagyok tegnap, ma, holnap, nem változó, individualizált kifejezése a mindenkiben egyenlően jelenlévó ÉLETESSZENCIA megnyilvánulásaként, mint minden, mint, egy, mint egyenlő itt, felelősségben, tettben és az élet elvét sosem figyelmen kívül hagyva, mint a gyakorlati útja annak, hogy "Mi a legjobb mindenkinek?".

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam mit jelent az, mi a következménye annak, mikor bizonyos szavak hallatán rossz érzések, hangulatok jönnek fel bennem, ezek mitől jönnek és a józan paraszti észt magában a rossz élményben való tapasztalásban elfelejtvén, nem használván meg sem nézem magamban, mire is és valójában miért reagálok negatív érzésekkel, hangulatokkal, s nem ébredvén tudatára a felelősségemnek, hogy ezt én saját magam, kizárólagosan saját magam fogadom el és engedem meg magamban, teremtvén magam egy rossz hangulatként megnyilvánulni, abban megmaradni.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam mit jelent a magyar nyelvben a "józan paraszti ész", hogy úgy látni és nézni a dolgokat, ahogy vannak, a legegyszerűbb és leghatékonyabb okot és eredetet megtalálni, azt alkalmazni.

Megbocsátom magamnak, hogy amikor azt hallom, olvasom, gondolom, hogy "józan paraszti ész", arra fókuszáljak, reagáljak, hogy "józan", "paraszti", "ész", és nem rakván össze az egész kapcsolatot, hogy ez mire utal éppen akkor, mikor tapasztalom, ezzel is leleplezvén magam, hogy automatikus szókapcsolatok jönnek-mennek bennem bizonyos szavakra, melyekre reagálván figyelmem, jelenlétem elsuhan, széttöredezik, megszűnik, megértésem, felfogásom korlátozódik, saját definícióim, emlékeim, asszociációim által megszűrődik, megváltozik, melynek során önnös önérdekem szerint csak azt hallom meg, amit képesnek tartok vagy akarok meghallani.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy az emberi valóság építőtéglái a szavak, melyek jelentésében ha nem egyeznek meg emberek, nem állapodnak meg, bábeli zűrzavar, káosz és konfliktus az eredmény.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy melyek azok a szavak, melyek által a személyiségem, énem, karakterem építőalappillérei felépülnek és azoknak milyen kapcsolata van más szavakkal, milyen automatikus asszociációk, képek, emlékek jönnek fel, melyek által definiálom, újra- és újrateremtem azt akinek képzelem magam lenni, ezáltal sosem vagyok a valóságban, hanem egy belső virtualizált interpretáció, egy személyes érdek alapján, az elmém gondolatai, érzései, érzelmei, hangulatai, emlékei, képei, vágyai, félelmei által fogom fel a fizikai valóságot és benne más lényeket körülöttem.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak tudatára ébredni, hogy a bennem lévő kapcsolatok, melyekben részt veszek, fogadom el magamat, mint és aként: az a saját felelősségem és korlátom, személyes ön-őszintétlenségem, félelmem és börtönöm megnyilvánulása, mely egy és egyenlő kapcsolatban ál a külső világomban részt vevő kapcsolataimmal.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam azt, hogy ki vagyok itt és most, a szavakként és a szavak által, amikkel felfogom a valóságom és részt veszek benne.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, mikor kelnek a szavak életre bennem és önmaguktól megnyilvánulnak általam, anélkül, hogy a tudatába lennék, anélkül, hogy realizálnám, ilyenkor nem én létezem, hanem a szavak, amik tőlem elkülönülten kifejeződnek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az emberi testem egy szavak által programozható szerves robot, azt rezonálja, azt fejezi ki, azzá válik fizikailag, amilyen szavakat elfogadok és megengedek magamban, azáltal, ahogyan és amiképpen reagálok rájuk.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem jöttem rá arra, hogy a szavakkal úgy is lehet bánni, hogy nem belső energetikai, gondolati, érzelmi, hangulati, asszociációs, emléki, vágyi, félelmi reakciókkal manipulálok, hanem direkt, fizikai hang kifejezésként egyként és egyenlően velem, azzal, aki vagyok, mint az Élő Szó.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak félni bizonyos dolgoktól, melyek nem állnak összefüggésben direkt, fizikai veszéllyel, amelyeket valóban érdemes félni, különben ártás, halál a következmény; hanem azoktól a dolgoktól, amiket belül reagálok, mint szavak általi reakciók, képek, gondolatok, érzések, hangulatok, amelyek arra utalnak, sugallnak, irányítanak, hogy féljek és azt összekapcsoljam, asszociáljam, automatikusan jogot adván az elmének arra, hogy szavak által félelmet érezzek, nem realizálván, hogy pusztán az elmém mozog ilyenkor, s én valójában, mint élet nem létezem, megálltam, megdermedtem és megszűntem, mint Élő szó, mint hang kifejezése annak, aki valójában vagyok, pusztán az elmében és elmeként létezem, mint energia, aminek a kiindulópontja az elveszítéstől, a változástól való félelem, ami szintén energia, nem fizikai, nem élet.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek, hogy félelemben éljek, anélkül, hogy józan paraszti észt alkalmazván megvizsgálván mitől félek, miért félek, mi a gyakorlati útja annak, hogy megszűnjön a félelem érzése, és azt meg is tenni, még ha sokáig is tart.
Megbocsátom magamnak, hogy kompromisszumot kössek magamban bizonyos félelmet elfogadván, hogy elkerüljek más félelemmel való szembesülést, annak tárgyának való megnyilvánulását.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy amit gondolok, mint szavak, az a múlt, a belső visszacsatolási rendszer, ami, mint a saját elmém gondolatok, érzelmek, hangulatok formájában eltárolja, ismétli mindazt, amivel elfogadtam eggyé és egyenlővé válni, mint energia, az elveszítéstől, a változástól való félelemben, ami szintén csak energia.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy energiaként definiáltam magam, mint reakciók szavakra, élményekre, melyek által definiálom magam élőként, holott az energia, mint elme mozgása a bizonyíték arra, hogy abban a pillanatban, amikor ezt elfogadom, részt veszek benne: nem élek, nem vagyok direkt, fizikai kifejezés.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az Egység és Egyenlőség, mint alapelv létezem mindig, minden körülmények között, melyben folyton azt tapasztalom, amivel elfogadom magam lenni, mint energia, mint félelem, mint elme, mint az eredménye és következménye annak, hogy nem vagyok abszolút őszinte magammal, hogy beismerjem, ez nem élet, ez csak tudat.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam magamnak, hogy a tudatot definiáljam életnek, a tudatát annak, hogy most tapasztalom magam és az energiát valamiképpen, önmagam és az energia kapcsolatát, önmagam és az általam -energia által- felfogott valóságom, és eként annak tudomását, amiképp és akiként tapasztalom, definiálom, cselekszem magam definiáljam úgy, mint aki vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam a szó jelentését, hogy "tudat", mint tudatosság, mint tudás, mint információ, s nem, mint élet, ezáltal csak tudatom magammal folyton, hogy élek, miközben a valóság az, hogy tudatként nem élek, csak átverem magam azzal és aként, amit én életnek nevezek, közelítvén, szimulálván, megközelítvén azt, ahogy úgy tudom, mi az élet és ahhoz ragaszkodom, azt védem, azt nevelem, és ezt az energia-szó-reakció-kapcsolat-definíció-halmazt, ami automatikusan reagál, cselekszik, hívjam ÉN-nek, mint az ÉLETem, holott az egész szemenszedett hazugság, mely feltételekhez kötött, befolyásolható, megváltoztatható, limitált, állandóan változó és sosem realizálván azt, hogy csakis addig létezik, amíg a fizikai testem, az élet, a valóság mozog, él, s amint az megáll, meghal, elmúlik, minden tudás, tudat, információ és energia végérvényesen megszűnik.

Megbocsátom magamnak, hogy azt gondolom, hogy ha azt gondolom, hogy gondolkodom, tehát vagyok, akkor vagyok, s nem realizálván azt, hogy amikor gondolkodom, valójában nem vagyok, minthogy a gondolat maga az elkülönülésem az élettől, mint bizonyíték arra, hogy nem vagyok jelen, nem vagyok itt, nem vagyok egy és egyenlő ebben a pillanatban a fizikai valósággal, ami folyton jelen van, ami állandó, ami az élet.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak realizálni, hogy minden szó, függetlenül attól, hogy kimondott, vagy csak gondolt, elfolytott, leírt vagy emlékből felidézett: létrejött, általam, amiért felelős vagyok tértől és időtől függetlenül, amivel részt veszek a valóságban, mint teremtő, mint teremtés, mint teremtmény, függetlenül attól, hogy tudatában vagyok-e vagy sem, amivel befolyásolok és formálok mindent, ami itt van, mint lét.

Megbocsátom magamnak, hogy nem jöttem rá magamtól, nem engedtem meg magamnak realizálni, ráébredni, hogy az egyetlen módja annak, hogy az legyek, aki valójában vagyok, mint az Élet, hogy meghaladok, elengedek, kitörlök minden energiát, amivel azonosultam, amivel kapcsolatba kerülvén megengedtem, hogy befolyásoljon, meghatározzon, irányítson, mint elkülönültségben tapasztalván bármit is ebben a létben magamtól, amiért ezáltal azt a kifogást voltam képes magamévá tenni, hogy valamiért is, ami ebben a létben történik nem lennék felelős érte.

Realizálom, hogy attól, hogy a saját önmegvalósítási folyamatomban vagyok, melyben saját magam sorsáért felelek, ugyanúgy a folyamatom része felismerni, tisztelni és megvalósítani az egyenlőséget a fizikai világban Minden Élet tiszteleteként, támogatásaként annak a formájában, hogy "azt add, amit kapni szeretnél", mint a gyakorlati egyenlőség, aki valójában vagyok, itt a földön s ennek, mint az Élő Szó megnyilvánulásaként megfogadom, hogy

semennyivel sem tűrök és fogadok el kevesebbet, mint aki valójában, mint Élet vagyok és ezt az alapelvet alkalmazom feltétel nélkül magamra és másokra is anélkül, hogy bárki mást hibáztassak vagy felelőssé tegyek, minthogy realizáljam, mindaz, amire reagálok, mint energia, én, csakis én vagyok felelős érte, amit megértek, leírok, megbocsátok és elengedek, gyakorlatban meghaladok, kitörlök és eként mutatok példát saját magam és mások számára, mint az Élő Szó egységben és egyenlőségben azzal az alapelvvel, hogy a legjobb számomra az, ami mindenki számára a legjobb.

folyt.köv

• Desteni Magyarul csoport, alapelv: Abszolút ön-őszinteség, Élő Megbocsátás, Fizikai változás, Egység és Egyenlőség
• Desteni.org angol nyelvű támogatás
• Egyenlő Élet Alapítvány
• Első találkozásom az önmegbocsátással

[JTL 84] Egyenlőség - valóság morfondírozás

Folyton írok, ez egy folyamat, egy döntés, egy munka, egy utazás, egy nyilvános átalakulás, ez egy csoportos aktivitás: 7 Évnyi út az Életbe[7 years of Journey to Life]

Egyfajta morfondírozás az "egyenlőség" szó körül ma, mi kijött:

Az az álláspontom, hogy valójában, abból a szempontból, ami igazán számít: mindenki egyenlő.

Ezzel az embereknek baja van, ellenállást mutatnak, vitatkoznak, érveket hoznak fel nekem, miért is nincs így.
Aztán rájövök, hogy félnek elveszteni azt, amijük van - valószínű úgy vélik, valamiért joguk van arra, hogy ők egyenlőbbek legyenek, mint mások, hacsak nem úgy értik, hogy ők kevésbé akarnak "egyenlőbbek" lenni.
Ez legalább olyan, mint az "igazság" akkor - szubjektív, persze ha embereket kérdezek, s hát a leggyakorlatiasabban ez ott jön le, hogy ki mennyit keres és azáltal az élete körülménye, minősége, jellege is változó, egyáltalán nem egyenlő.
Ezt az emberek próbálják igazolni, megmagyarázni úgy, ahogy a jelenlegi rendszer van valójában védeni. (Vagy támadni)
Meg, hogy van akinek kevesebb jár valami oknál fogva, legyen az ilyen bőrű, olyan korú, amolyan nézőpontú, emennyire kiképzett vagy olyannyira beképzelt.

Egy ideig ezekre reagáltam, mintha attól tartottam volna, hogy ha nem tudom "visszaérvelni" rendesen ezeket egytől egyig, akkor elbizonytalanodhatom, elkeseredhetek, magányossá és renegáttá válhatok, feladom a harcot.

Egyenesen az volt a paranoiám, hogy ha azt tapasztalom, hogy valaki ezt (a mindenkiben meglévő egyenlőséget) nem látja be, akkor az én direkt felelősségem ott és akkor "meggyőzni", hogy márpedig valójában egyenlőek vagyunk, mert ha ő így marad, akkor nem fogja a létét eképpen megélni és akkor az én "egyenlőségérzetem" is kompromittált.

Azáltal definiálnom stabilitást és önbizalmat, hogy mások hogyan és miként reagálnak rám, persze merő tévút.

Küldetésként éreztem, hogy nekem ki kell fejtenem, el kell magyaráznom mindenkinek, hogy miért is az egység és egyenlőség az egyetlen valódi alapelv az univerzumban, mert különben magamra maradok.

Aztán rájöttem, ezek ők, nekem nem kell mindenkinek magyarázkodnom, hogy miért nem értik: az az ő felelősségük.

Realizáltam, hogy magamnak magyarázkodom. Mások általában nem veszik ezeket a dolgokat, mindenki elfoglalt és különbenis úgy definiálták a felnőttéválást, hogy ezáltal jutnak létük értelmének konklúzióira, vagy konzekvensen "nem jutnak konklúzióra" nevű konklúzióban maradnak.

Ez a kényszer, hogy meggyőzzem, úgymond "segítsem" az egyént elmúlt, vagy hogy-hogy nem, de egy pontban sűrűsödött: egy látszólag mesebeli szépségben, aki úgy tűnik, olyasmi, mint én.

Egy ideig olyan partnerem volt, aki folyton azt állította, hogy mi ugyanolyanok vagyunk, ugyanazt csináljuk s ugyanaz fele haladunk, míg sosem értett egyet ezzel az egyenlősség-felelősség ponttal és én hiába írtam, beszéltem hónapokig, szinte évekig, sosem volt közös megyezés, tettben sosem volt egység és egyenlőség köztünk a legalapvetőbb dolgokban sem. Az idő és tér nem hazudik.

Ez ugyanaz volt, ahogy másokhoz is hozzáálltam, csak ez kissé intenzívebb volt, mert itt már nem "babra" ment a játék, személyes küldetésem volt, hogy megértse, mert akkor a konfliktusaink, problémáink nagyrésze új fényt kapna, hiszen ebből a szempontból nézve nemcsak lehet végre látni a problémákat, de azok tartalmaznák a megoldást is direktben.

Ez pár évig lefoglalt, s szintén küldetésnek definiáltam, hogy képes legyek elmagyarázni, kifejteni, bebizonyítani másoknak, hogy miért és hogyan is vagyunk mindannyian egyek és egyenlőek egymással, mind fizikai, mind tapasztalás szintjén és bárminemű elválasztás, pusztán a félelemből adódó egó-elme energiareakció visszacsatolás rendszer virtuális tükörterme, melyet akarattal, megfelelő kiindulóponttal, az Egység és Egyenlőség alapelv folyamatos figyelembevételével és az Önmegbocsátás módszerével meg lehet érteni, le lehet bontani, át lehet rajta látni és a gyakorlatban meghaladni.

De aztán rájöttem, azért akarom folyton másoknak bizonyítani, hogy közben magamnak is direktebb, közvetlenebb legyen, mert addig csak egy információ, egy adat volt a fejemben, amit feltételekhez kötötten alkalmaztam, s olyankor "haladtam", de amikor az önnös elmém tükörtermében külső/belső konstellációk következtében másokra vetítettem ítéleteim, aggódásaim, paranoiáim s akkor pusztán magamtól menekültem el és ez az egész "mindenkinek bebizonyítom" megszállottság személyisgég aktiválódott, mert addig se kellett a kiindulópontom látni, hogy valójában abban a pillanatban nem élem az alapelvet, az Egység és Egyenlőség mindig mindennel, amit tapasztalok, amiben részt veszek, mind tudatilag, mind fizikailag.

Ez kissé Don-Quijote-harc-szerűség, mert valójában azért tettem, mert magam nem éltem ezt és ezt figyeltem mindenki másban, s ezért másoknak akartam "segíteni", ahelyett, hogy magamon segítenék.

Mert ha magam, mint alapelv megélem, kifejezem, stabilizálom, akkor ez valóság. Ezáltal támogatom magam és valójában másokat is: magam vagyok az élő példa.
Különben csak okoskodás, száraz, élettapasztalat nélküli információ, amit mások, csupán hallván nem igazán tudnak hasznosítani, mert ez pont arról szól, hogy a valóságban alkalmazni.

Ezért a legtöbb, amit tehetek, hogy őszinte vagyok magammal, s amit látok magamban, hogy nem az a kiindulópontom azzal kapcsolatban, hogy abszolút őszinte vagyok magammal, azt megvizsgálom, leállítom.

S ha valaki látja, hogy ez ügyben megváltoztam, mert nyilvánvaló tény, akkor esetleg megkérdezni, hogy van ez, hogy csináltam, miért is, akkor már van egy gyakorlati referenciám, amiben bízok, amit átlátok, mert az saját magam, itt, s azt már meg tudom osztani.

Ez nem jelenti azt, hogy tudok "segíteni" a másiknak, inkább csak meg tudom osztani, nekem hogyan is működik, s esetleg ez alapján ő szintén elkezdheti a nyomozást, a munkát, a hitek, illúziók, remények kipucolását, mert azok nem igazán segítenek az önismeretben, az ön-stabilizálásban, az önbizalom és én-meghaladás valódi művészetében.

Ez az én-meghaladás is inkább nevezendő én-kitágításnak, mert az énképem nem elfolytom, letagadom, hanem alkalmazom az egyszerű elvet, hogy másnak is azt kívánom, amit magamnak szeretnék, azt adom, amit szívesen kapnék, egy és egyenlő.

Az egó merőben egy agyzaj, amire rászoktunk zavarunkban, a gondolatok, érzelmek, hangulatok önnös önmagunk virtuális csapdájába csalt tér-időben elveszett töredék-reakcióinak ciklikus viharában másnak is azt kívánni, amit magunknak: szintén egy és egyenlő a kiindulóponttunkkal: "hagyjanak békén, hagy csináljam, ami nekem jó, én elviselem őket, ők is viseljenek el, a világban szabad a gazda, bárki lehet sikeres, aki meg nem, hát akkor az is a szabadság része" - ezek tipikus agyzajok, melyekkel az ember felelős a környezetében történt bántásnak, pusztításnak és a mindannyiunkban létező életerő figyelmen kívül hagyásának.

Nyilvánvaló, hogy mindenkinek szüksége van enni-, innivalóra, menedékre, fizikai gondoskodásra - s egy olyan rendszerben élni, melyben ez nincs egyenlően tiszteletben tartva mindenki számára - szintén az alapelv, hogy most és itt kik vagyunk direkt kinyilatkoztatódása mindannyiunk által: egy és egyenlő az egyén azzal, amit elfogad és megenged.

A valóság, az igazi én, a lét értelme és az emberi mivoltunk gyökere és célja mindannyiunkat foglalkoztat, aki képes megkapni/megteremteni/megszerezni a túlélésen s az önszórakoztatáson túli pillanatokat és a jelenlegi állapotunkban ez nem is mindig mindenki számára egyértelmű.

Eleve nyilvánvaló tény, hogy az emberi rendszer, mind ahogy az egyén is egy és egyenlő viszonyban létezik, mint a globális teljesség, mint a látszólag jelentéktelen, apró halandó egyéni emberi mivoltunk között: a jelenlegi rendszerben az elménk hajtóereje, energiája belül, ami táplálja a gondolatok, hangulatok, érzelmek, kedvek, személyiségek, karakterek mátrixát ugyanaz, mint ami a civilizációnkban hajtja a gazdasági, politikai, vallási rendszereket: pénz.

Ahogy nem megoldás az emberek agyát sem kihúzni az elme hálójából egy pillanat alatt - a szimbiózis teljes, az együttlétezés a nem valódi, egó-tudat rendszerekkel egy és egyenlő az életesszenciát lélegző lénnyel, amiből ha kihúzom az "áramot", az egész összeroskad, leáll. Nincs, mi hajtsa, rendszerben és úgymond "életben" tartsa.

Ugyanaz a mostani emberi rendszerrel is: a pénzt nem húzhatjuk ki egy perc alatt az emberiség tudatából, mert e köré épült, ez hajtja, ez hatja, ez vezeti és enélkül káosz és pusztulás, összeomlás lenne.

A pénz maga nem egy eszeveszett baromság - nem kell mindenkinek mindent megtermelnie - a probléma a nem egyenlő elosztásában rejlik, a hiearchiák, a titkok, az elkülönült és pusztán önérdekből létező, kaszinó gazdasági rendszerben van: Százból egy nyer, a többi veszít. Az egy gazdag, a többi szegény. Az egy nyertes az anyagi fölényével azon van, hogy a 99 többi abban reménykedjen, hogy szintén nyerhet, különben megdöntenék az egész rendszert, de ahelyett azon vannak, hogy folyton túléljenek, megszerezzék a töredékét annak, amit az egyetlen egy százalék birtokol, aki mellesleg arra bérel fel pár vesztest, hogy azt híresztelje, hogy bárki bármikor nyerhet.

A nyertesek törvényeket hoznak, hadseregeket, média-egó-katalizátor rendszereket vetnek be, titkokat tartanak, elrejtenek, manipulálnak, a vesztesek engedelmeskednek, lázadnak, éheznek és fáznak és hiába a sok filozófia, ez egyre rosszabb, sőt már a környezetünk is pusztul - napjaink nyilvánvalóan meg vannak számlálva, mind ivóvíz, élővilág szempontjából.

Jelenleg igen felkapott trend az AlapJövedelem, "Basic Income" - ezek az általuk közölt formában nem igazán jelentenek megoldást a problémára, mert az az alapjövedelem, amit nyújtanának, egy "elfogadható" életkörülményt nem nyújt, annak csak töredékét. Nyilvánvalóan legalább annyi kéne járjon, ami mindenki számára "elfogadható" - konkrétan, te, kedves?! olvasó, neked mi az elfogadható jövedelem, amivel úgy látod, "rendesen" megélsz? Na, az kéne "járjon" mindenkinek!

A mostani rendszer, civilizáció, ami emberi sorsunk fizikai következménye, megnyilvánulása abban kristályosodott ki, hogy államok, törvények, politikai és gazdasági erők szabják meg az egyén körülményeit, impulzusait, programozását.

Az ember egy szerves robot - ha tetszik, ha nem: programozható, különben nem lenne iskola. A fizikai test mi más, mint programozható életesszencia; nos ez felelősség: nem illik a génekre fogni az asszonyverést, igaz? Főleg negyven év után már biztos nem "apu miatt van" - amit elfogadok, felelős vagyok érte, főleg ha az az én élet-szentélyem: lélegzet-esszencia templomom, mint a fizikai testem.

De ahogy ez a jelenlegi "én"-kép, célok, érdekek, paranoiák és elmezajok a mostani energia-pénz-kaszinó rendszer (talán csaló?) nyertesei által be van programozva, ugyanúgy azt is be lehet programozni az emberi húsba, sejtbe(tudattalan/tudatalatti/tudat), hogy mindenki a valóságban megértse, hogy mik az egészséges, virágzó emberi élethez szükséges alapfeltételek és azokat másoktól megvonni nem szép dolog, ha már mindenki annyi pénzt tud áldozni a szépérzék oltárán, az sem lenne igazán nagy áldozat, hogy olyan alapképzést kapna a rendszerben mindenki, amiben valóban, még kisgyerekként megérti, hogy minden ember egyenlő a Föld szemszögéből, s ezt törvényi, gazdasági, politikai szinten lehet meghatározni, kinyilvánítani, megteremteni, ezért a lázadó aktivizmus, a forradalmi ellenállások, a jótékonykodó szappanbuborékok nyilvánvalóan nem a megoldást, pusztán a probléma elfogadását erősítik, s az igazi egyenlőség valóban megvalósítani az Emberi Jogokat, amiket aztán mindenkinek nyilvánvalóan biztosítunk is. Ez már egy irányelv, egy cél, egy gól, egy motiváció, amely mindenképpen mérhető: TÉNYleg van vagy tényleg nincs. Nem vélemény vagy érdekfüggő. Nem statisztika, nem eszme, nem hitvallás: objektív valóság.

Érdekes ilyenekről írni, főleg, hogy jópár évig főleg úgymond "spirituális", "tudatkutató", "pszichonauta", "jógi", "sámán", "művész" titulusok mögé bújtam, dagasztottam önmagamtól megrészegült bölcsességem, míg egyszercsak a tudatlufi kipukkant: a fizikai valóság ITT van. Mindenekfeletti, mindenható és valójában mindentudó, mindennel egy és egyenlő. Mi kell még ennél több, mi elég ennél kevesebb?

Este elalszom, reggel ugyanitt van: a testem maga a fizikai valóság, nem is annak része, hanem az, MAGA - már-már természetfeletti magázódásom feléje, amitől tudatommal, elmémmel, tanult képzésemmel elkülönültnek tapasztalom kicsi én-em a hatalmasnak vélt fizikai valóság teremtésétől, mint felelősségem konkrét határaként isteni hatalmam megnyilvánulásától: saját testemtől. Ha már isten fogalmat ide merem írni, számomra a fizikai valóság, az anyag az isten: az emberi tudat pusztán én-tudat, nem ön-tudat, nem élet-tudat, élet-figyelembevétel - s az anyagi valóság az, ami volt, van és lesz: míg az emberi tudat keletkezik, változik, megszűnik ebben a fizikai valóságban, amely felfogható, megtapasztalható, ám nem az elmével, nem tudattal, nem buddhával, nem definícióval, nem dualitással, nem tudomással, hanem direkt, közvetlen léttel.
Hozzá kell tegyem, ez NEM az, amikor drogokkal élvez az ember: az még mindig az elme, annak egyvelege, összefolyt rendszere, képlékeny reagense - azon túl sok-sok minden van, mi vár a bátor és merész emberkére, ha lemond tudatáról, tudásáról, nem-tudásáról és nem-nem tudásáról!

Számtalan ember promótálja, a tudat(uk), a tapasztalat(uk) valódibb, fontosabb, mint a testük - mégis folyton etetik, itatják, kényeztetik önmaguk által elkülönült fizikai valóságtestük, amiről mégsem képesek lemondani.

Ez már egy olyan pont, ami rehabilitációt, visszatérést, munkát igényel: visszaállítani, megszerezni a "valóságképet", mi is valójában valódi, szerencsére a józan paraszti észt használván lehetséges: a test által befolyásolható, irányítható a tapasztalás, a tudat. A tudat egy következménye a testtől való elkülönülésnek, annak teljességének tagadásának.

Minek tudat-kodni, mikor lehet direktbe tapasztalni, jelen lenni, átélni, megélni?

Tudatosítani, tudatára ébredni, tudni mind-mind már egy következménye az elkülönülési paranoiának az elme-egó önérdek elburjánzásának, melynek során az egyén önmagát előbbre helyezi, mint ahol, aképpen van: a fizikai valóság.

Testem, több milliárd sejtem együttes létezését, mindennapjait, pillanatait, folyamatait, működéseit éntudatom csak merőben képzeli, az énképem, akivel azonosultam, a gyakorlati tapasztalásom ugyanúgy pusztán absztrakt, szimbólikus a fizikai valóságban létrejött teremtésemről, mint a többi emberi egyedről, másokról, azokkal való dinamikus kölcsönhatásomról: nem érdekem, nem érdekes? Mi a valódi érdek, ha nem a valódi érdem, ami mindenkinek érdekes, érdekes?

Mi a valódi érték, ami valóságban mindannyiunknak érdeke, érdeme?

Mi az, ami az egyénnek a legjobb, ha nem az, ami minden egyénnek a legjobb?
Ami mindenkinek jó magában foglalja azt, hogy az egyénnek is jó.

Az egyénnek a legjobb, ami mindenkinek a legjobb - vagy ha nem, mi a baj az egyénnel?

Mi az, ami Mindenkinek a legjobb?

Enni, inni mindenkinek jó - ettől megvonva létezni mindenkinek rossz.

Egy olyan rendszerben élni, lenni, azt elfogadni és fenntartani, ahol az emberek egy tizede például nem jut egészséges ivóvízhez kemény felelősség: az egység és egyenlőség alapelv alapján az vagyok, amit elfogadok és megengedek.

Ehhez nem kell tíz évet kolostorban handabandázni, húsz évet kicsavart testpózokban pislogni, de még csak öt évig agyfolyasztó szintetikus polaritás-szinesztéziában táncolni sem - minden ITT van, mint önmagunk, egy és egyenlő, a kérdés, hogy vajon mi hol vagyunk?

Köszönöm.