[JTL 100] Önmegbocsátás, mint módszer például fajgyűlölet meghaladására

 

Folytatjuk:

• [JTL 99] Fajgyűlölet: öngyűlölet
• [JTL 92] Ön-megbocsátás: gyűlölet  
• [JTL 91] Önmegbocsátás: Az Élő Szó

• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy szavakhoz energiákat ragasztok, érzek, kapcsolok, amelyek automatikusan jönnek, ha hallom, gondolom, olvasom a szót.
•  Megbocsátom magamnak, hogy elfogadjak bizonyos automatikus reakciókat magamban olyan szavakra, melyket úgy definiálok, hogy rossz, nem realizálván, hogy pusztán a saját reakcióm által definiálom a szót és a számomra elfogadott jelentését, mint negatív, mint az én személyes érdekemmel ellentétesnek látszó.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadom magamban azt, hogy utáljak, gyűlöljek valakit, embert, azért, mert úgy definiáltam, hogy ő valamilyen fajta és az feljogosít arra, hogy ezért automatikusan utáljam.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy bárkit, akinek eltérő a kinézete, nyelvezete, akcentusa, bőrszíne, illata, viselkedése, úgy definiáljam, mint alsóbbrendű, csak, mert bizonyos tulajdonságát úgy definiáljam, mint alantas, megvetendő, utálandó, negatív, s nem realizáljam, hogy ezeket a definíciókat használni arra, hogy ezeket hasonlítva mást csak azért, hogy felsőbbrendűnek tudjam érezni magam: egyáltalán nem valódi, mert ez pusztán szubjektív, önmagam által teremtett, fenntartott, kivetített belső folyamat eredménye, amelyet ahogyan teremtettem, ugyanúgy le is állíthatok.
• Megbocsátom magamnak, hogy féljek az ismeretlentől, ismeretlen emberektől, ismeretlen fajtájú emberektől, másféle emberektől, távoli emberektől, máshogyan élő emberektől, mert amit nem ismerek, azt nem tudom, hogy kell kezelni, reagálni, védekezni tőle, ezért kiszolgáltatottság, félelem, gyengeség, bizonytalanság és kiszámíthatatlanság jön fel bennem, s ezáltal kissebségi érzésem van, amit automatikusan megpróbálok ellensúlyozni egy nemtetszéssel, egy elutasítással, kizárással, elkülönüléssel, amin keresztül úgy definiálom, az a jó, ahogyan én látom, érzem, csinálom a dolgokat és minden más rossz, negatív.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek az ismeretlentől, a nem definiálható tapasztalástól, mert akkor nincs előredefiniált programom, emlékem, gondolatom, érzésem, amely által automatikusan reagálván megmondja, sugallja, irányítja automatikusan, hogy ki legyek, ki vagyok, mit tegyek, mit csináljak.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak félelmemben elfoglalva nem észrevenni, hogy csak azzal foglalkozom, azon gondolkodom, amitől félek és más nem is érdekel, hanem a legrosszabbat gondolván, várván, valójában úgy reagálok mindenre, mintha a legrosszabbat tapasztalhatnám bármikor, ezáltal bezárkózom, az újat kizárom, a változást elutasítom.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem vettem észre, hogy a médiában és a történelemben mindenhol elfogadott a rabszolgaság, az elnyomás és a rasszizmus, ezért amikor magam is részt veszek benne, elfogadom, azt sem veszem észre, mert azzá váltam, ami a környezetem, anélkül, hogy megkérdőjeleztem volna, miben is veszek részt hogyan is.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem mérlegeltem magamban, hogy a másik ember hogyan is éli ezt meg, akivel szemben ezt gondolom, mondom, csinálom, amikor alsóbbrendűnek, elnyomottnak, gyűlöltnek definiálom pusztán azért, amilyen kultúrából jött, ahova született, amilyen családba került.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy valójában én is beleszülethettem volna abba a kultúrába, családba, országba, amit most úgy definiálok, hogy alsóbbrendű, gyűlölt.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak úgy definiálni, hogy rendben van, ha azt gondolom, hogy ha olyannak születtem volna, akit most úgy definiálok, hogy utálok, hogy akkor természetes lenne, hogy utáljanak, csak mert így próbálván védeni a kifogásom, amiért fajgyűlölőként fogadom el magam, ahelyett, hogy realizálnám mit is jelenthet napról napra úgy élni és valójában azt saját magamra sosem vállalnám.
• Megbocsátom magamnak, hogy emlékeim alapján általánosítsak népcsoportra, emberfajtára, tudomás, emlék, tapasztalat alapján, s nem realizálván, hogy ilyenkor félek, és mitől félek és mikortól érzek ilyet és miért.
• Megbocsátom magamnak, hogy annyira elfoglalt vagyok belül a gondolatokkal, érzésekkel, hangulatokkal, kedvekkel, emlékekkel, vágyakkal, félelmekkel, érzelmekkel, hogy képtelen vagyok mérlegelni egy másik érző emberi lénynek mi lenne a jó, teljesen megfeledkezve a józan észről, mint alkalmazni azt, hogy másnak is az lehet a jó, mint ami nekem jó, és másnak is rossz lehet, ami nekem rossz.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a háborúk, népírtás, vallási, politikai, ideológiai, gazdasági okai pontosan ugyanaz az elfogadás, megengedés által történik a világban, mint ahogyan én magam belül elfogadom, ahogyan a rasszizmus, az előítélet és a felsőbbrendűség eluralkodik bennem mások fele.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy gondolatokat, képeket, energiákat, hangulatokat, érzéseket, emlékeket ragasszak ahhoz a szóhoz, hogy cigány, roma, dzsipó és ezek által automatikusan reagáljak rájuk valahogyan.
• Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáltam, hogy a kissebségi, a bevándorló, a roma kevésbé értelmes és alkalmas civilizált életre és sosem realizáltam, hogy minden a szülőkön, az oktatáson, a rendszeren és közvetve ezáltal rajtam is múlik, hogy mit engedek meg és fogadok el, mint a valóságom.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy én ebben a fizikai valóságban, amivel minden emberrel egyenlőként osztozom: felelős vagyok a tetteimért, az elfogadásaimért és azért, amit megengedek.
• Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáljam, hogy a néger, a fekete ember az butább vagy kevesebbet ér, mint bármelyik más ember, csak mert ezt hallottam másoktól, csak mert úgy definiáltam, hogy ez így van és ezáltal, mint fehér ember én felsőbbrendűnek, fontosabbnak tartsam magam.
• Megbocsátom magamnak, hogy bármilyen szinten egy embert általánosítok s azt kivetítem másik emberre, valójában a félelem vezet, amely során nem merem befogadni a tapasztalást, hogy ki is ez az ember és mit képvisel, mert félek elveszteni azt, amit úgy definiáltam, mint én, én részem, én birtokom, én tulajdonságom, sosem realizálván azt, hogy amim van, azt is másoktól kaptam, szereztem és valójában, mindaz amit birtoklok, semennyire sem illet meg jobban, mint mást, kifejezetten azok a dolgok, amik alapvetőek egy egészséges emberi lét fenntartásához.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a kissebségi, elítélt embercsoportok általában hátrányos helyzetből kezdenek mind az oktatás, mind a gazdasági helyzet szempontjából, ami jócskán meghatározza az ember hatékonyságát, értelmességét és képességét egy tudatos, egészséges élet kialakíásához.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy ha egy részcsoportja a társadalomnak kirekesztett, lenézett, akkor azok tagjai, mint egyének, mint emberi lények, támogatásra szorulnak, mind oktatás, mind anyagi szinten, amiért elvárni többet, mint tanulás és változás elvárni nem lehet.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam a potenciált egy rendes, feltétel nélkül igénybe vehető, valódi oktatás és élhető alapjövedelem megnyilvánulásában, ami által mindenkinek lenne esélye egy rendes életre, anélkül, hogy rettegnie kelljen a túlélés során.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem mérlegeltem a tényt, hogy az, amit adok másoknak s elfogadok nekik, az lehet, hogy egyszer rám is eljön, mert amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten, ebben a példában én, mint saját magam az isten teremtem a saját valóságom és másokét, amiért felelős vagyok, ha tudatában vagyok, ha nem.
• Megbocsátom magamnak, hogy félek bevallani, hogy időnként vannak náci belső reakcióim, amelynek során fel sem tűnik, hogy valakit úgy definiálok, amivel általánosítok és generalizálok, csak, hogy ne kelljen az egyént mérlegelni és befogadni, megérteni és támogatni.
• Megbocsátom magamnak, hogy utáljak, gyúlöljek egy népcsoportot, egy kissebséget, egy fajta embert, s sosem kérdezvén meg miért is, s ha igen, akkor azt automatikusan elfogadván, akkor sosem kérdezvén meg azt, szóval valóban megismerjem saját magam, őszintén, hogy mit mért érzek és gondolok úgy és képes legyek megváltoztatni.
• Amikor és ahogyan azt látom, tapasztalom, hogy felsőbbrendűnek, fajgyűlölő gondolataim, érzéseim vannak bizonyos emberekre, fajtájú emberkre, akkor realizálom, hogy most a valóságot elhagytam s a gondolatok, definíciók, reakciók birodalmában bolyongva definiálom az illetőt, aminek nem sok köze van van a vaósághoz, amit ebben a pillanatban nem merek átélni, megtapasztalni valamiért és még csak ezt sem látom, tudatosítom, hogy miért is csinálom ezt az elkülönülést félelemből.
• Elhatározom, hogy nem fogadom el, hogy fajgyűlölet jöjjön fel bennem, egyáltalán mármilyen szintű megkülönböztetés kultúrára, bőrszínre, nyelvre, nemzetiségre, s amint ebben részt vennék - abbahagyom, lélegzek, elengedem, realizálom, hogy minden ember egyenlőnek született és egyenlően hal meg.
• Megfogadom, hogy leállítom a gyűlöletet magamban mások és magam fele, amikor nem tiszta, hogy miért érzek így, leülök és leírom mindazt, ami bennem van és a szavakban meglátom, mit fogadtam el és engedtem meg magamnak és megbocsátom, elengedem, leállítom azon az alapelven, hogy másoknak is azt adom, amit magam is szeretnék és másoknak sem csinálok olyat, amit magam sem szeretnék kapni.

Emlékek:

• Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáljam azokat az eseményeket, amikor kissebségiek piszkáltak, próbáltak lehúzni, hogy ez alapján van tapasztalatom, személyes élményem arra, hogy úgy definiáljak, általánosítsak, hogy a cigányok lehúzóak, piszkálóak, bűnözők és nem realizálván, hogy azok egyének voltak és az egyénekből általánosítani nem fer azokkal szemben, akik nem olyanok, mivel ezt sem szeretném magam tapasztalni, hogy bedobozoljanak olyanért, amit magam nem követtem el.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadjam magam úgy, hogy széttárjam a kezeim, amikor mondják, hogy fajgyűlölő náci vagyok, hogy "ez van, erre jutottam, ez jött be eddig és ez vagyok", ahelyett, hogy realizálnám, hogy ezáltal azt vallom, hogy az élettel, a valódi, minden élőlényben benne rejlő igaz élettel nem érzek együtt és kifogásként az emlékeim, tapasztalataim, félelmeim, korlátaim használom és nyilvánvaló az, hogy nem vagyok megbízható igaz felelősségre, hiszen ezekkel a nézőpontokkal többet ártanék, mint használnék, ha nem egyenesen éppen már többet is ártok, mint használnék minden élőlény, önmagam és az élet kárára.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam mit is jelent "átmenni a tű fokán", amit Jézus emlegetett és mindig vallásos reakciókba és dobozokba raktam ezt a szöveget, ahelyett, hogy realizálnám, hogy ez azt jelenti, hogy tudatára ébredek, hogy azok tudnak csak önmagukká, mint életté, mint egyenlőséggé válni a teremtéssel, mint tudatosság, akik a gyakorlatban realizálták a felelősséget minden élettel egyetemben, egyenlően, percről percre, napról napra, évről évre bizonyítván, hogy Én, mint Élet, mint az Élő Szó, mint Egység és Egyenlőség ITT VAGYOK.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam az ostobaságot, a korlátozottságot, a bezárkózottságot és a félelemalapúságot mindenféle, akármilyenféle rasszizmus, fajgyűlöletben, mint valójában egy gondolati, érzelmi, értelmi beakadás, amiért senki mást nem okolhatok, csak saját magam és az egyetlen igaz út az ennek teljes abbahagyása, meghaladása.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a gyűlölködés, a felsőbbrendűségérzet kifejezése bármi fele is ebben a világban pusztán önmagammal érzett kissebrendűségem bizonyítéka, melyből egyetlen kiszállás az az önmagammal való teljes, abszolút és folyamatos őszinteség, lélegzetről lélegzetre, tettről tettre.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem vagyok tudatában a szavaimban, a szövegeimben, a tetteimben, a gondolataimban, az írásomban a rasszizmust, a fajgyűlöletet, az előítéletet azokban az esetekben, mikor niggerezek, fekázok, kokerózok vagy dzsipózok és ezáltal magam is felelőssé váljak annak a kifejezésében, rezgésében, terjesztésében, hogy ez számít, ez valódi, ahelyett, hogy elhatároznám, hogy abbahagyom és addig állítanám ezt le magamban, amíg az írmagja is feljön az effajta elkülönülésnek.
• Elhatározom, hogy nem különítem el magam, embertársaim, az élővilágot, az egész létezést s abban az összes lényét sem az Élettől, sem önmagamtól, s kiállok az egyetlen valódi érték, elv mellett, amely "Mi az ami nekem a legjobb? Ami mindenkinek jó".

Itt az önmegbocsátást úgy alkalmazom, hogy feljön valami és leírom, hogy megbocsátom, hogy elfogadtam és megengedtem magamban ezt eddig, de többet nem szeretném, mert nem őszinte magammal, másokkal, az élettel, azt leírom, mintegy fizikailag kifejezem, stabilizálom azt, hogy most változom, elhatározom, hogy ezt abbahagyom.

• Amint ezt leírom, ha nem vagyok üres belül, tiszta csend, béke, jelenlét s jön a belső reakció, esetleg egy másik gondolat, egy másik őszintétlenség, akkor azt is - mintegy szálat húzom kifele és szavakon keresztül

• tudatára ébredek, mi mindent fogadtam el és nem is vettem észre
• például ahogy leírom, hogy megbocsátom, hogy lenéztem a munkatársam, látom, hogy miért is és azt is megbocsátom
• aztán látom a helyzetet, amikor és ahogyan ez megtörtént, azt is megbocsátom
• aztán látom, hogy ezért utáltam magam, mert túlzásnak tartottam, ezt is megbocsátom
• aztán látom, hogy valójában azért volt, mert ideges voltam, a melóm sem úgy haladt, a főnök is csesztetett és a barátnőm sem volt túl romantikus velem, s ettől a feszültségtől voltam bunkó - megbocsátom
• aztán feljön, ahogy írom ezt a megbocsátást, hogy engedtem a gondolatoknak, hogy mi van, ha kirúgnak, a félelem, hogy nem vagyok elég jó, megbocsátom
• aztán megbocsátom, hogy tartok attól, hogy elhagy a barátnőm, ha nem vagyok elég kedves, megbocsátom
• aztán így lehámozom a hagyma rétegeit és meglátom, mi az oka
• gyerekkorban a játszótéren felrúgtak és sírtam például, nem álltam ki magamért és szégyelltem, megbocsátom
• anyukámtól vártam, hogy megvédjen, de nem volt ott, csak elfojtottam, megbocsátom
• mindent megbocsátok, új esélyt, új lehetőséget bocsátok magamnak, ezáltal másoknak is
• tiszta lappal tudok szembenézni hasonló helyzettel legközelebb, úgy, hogy ebbe az irányba nem megyek többé, mert már ismerem: tudatosság, felelősség, élet.
• aztán ezt ki is mondom, ahogy mondom, feljöhet még reakció - azt is megbocsátom, ha jön automatikus reakció - ha jó, ha rossz - automatikus - ez ugyanúgy a "helyzetben" automatikusan feljöhet, befolyásolhat: megbocsátom
• én minden pillanatban jelen és tudatos maradok, nem legjobb szó, hogy "irányítok", "rendezek", "vezetek", de ezek együttese, erőltetettség, kényszer, kontrollálás, elkülönülés, definíció nélkül
• meghaladáshoz nem kell definíció - az koncepció - koncepción túlhaladunk, azt átöleljük, összefüggéseket felfedezünk, szokásokat megértünk, mintákat megállítunk, beidegződéseket lelassítunk, kitörlünk - lélegző cselekvéssel, friss átéléssel, újjászülető élettel.

Kritikus pontokban: szkriptelek, előredefiniálok, átstruktúrálok, új feltételeket huzalozok be, ideiglenesen, mintegy a szavakat használom arra, hogy támogassam magam egy mintába, szokásba, melyre már rájöttem őszinteségben, megbocsátásban, hogy nem támogat sem engem, sem másokat: nem újra belemenni, mielőtt megtenném: leállni, elengedni, lélegezni, jelen maradni: ez nem rossz, ezt szabad!

• Ahogyan és amikor én azt érzem, hogy szorogok attól, hogy az élet, ami kinn vár az ágyamon túl félelmetes: realizálom, hogy a gondolatok, az aggódás, az önbizalomhiány nem én vagyok, csak hagytam, hogy rámnőjjenek és most mutatják, milyen az, ha olyanban veszek menedéket, ami félelem alapú, ami nem élet, ezért lélegzem, a fizikai valóságra fókuszálok, ahol megoldásokat tehetek, ahol élvezhetem a cselekvést, ahol támogatást kérhetek másoktól, ahol megoszthatok dolgokat olyanokkal, akikkel jó, ezért ha kipihent vagyok, felkelek és cselekszem, listát írok és azok alapján csinálok dolgokat.

Ezzel nem válok robottá: ezzel magam és mások javára válok - van egy stabil kiindulópont, ha elzuhannék.

• Elhatározom, hogy nem fogadom el magam befordulva, a múlton, a jövőn rágódva, hanem arra fókuszálok, ami itt van, én itt vagyok.

Ezzel is támogatom magam, írásban, szóban, tettben egyként és egyenlőként: ez az Élő Szó!

Kép: Desteni Artists

• Desteni Magyarul csoport, alapelv: Abszolút ön-őszinteség, Élő Megbocsátás, Fizikai változás, Egység és Egyenlőség
• Desteni.org angolul az önmegbocsátásról
• Egyenlő Élet Alapítvány
• Desteni I Process LITE, kurzus önismeretről, önmegbocsátásról, életről(angolul)
• Első találkozásom az önmegbocsátással

[JTL 85] Önmegbocsátás, mint változtatás a személyes mátrixban

Önmegbocsátás:

Megbocsátom magamnak, amire rájöttem, hogy nem szeretnék úgy maradni és csak azért van még mindig itt, mint önmagam, mert nem realizáltam: elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy ilyen legyek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy minden amit megengedek és elfogadok: a felelősségem.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem megérteni, hogy az önmegbocsátás gyakorlati tudatosítás arról, mit engedek meg és fogadok el, mint saját magam, ami valójában nem én vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, hogy az önmegbocsátással a gyakorlatban oldom fel a feledést magamban, hogy emlékezzek abban a pillanatban, amikor meg kell haladnom egy olyan viselkedésmintát, amire már rájöttem, hogy nem támogat sem engem sem másokat.

lMegbocsátom magamnak, hogy soha sem mérlegeltem, értettem meg, realizáltam mi a megbocsátás és mit is jelent magamnak új lehetőséget bocsátani olyanban, amit idáig úgy definiáltam/láttam/hittem, hogy ez vagyok, de a specifikus, konkrét szituációra és tudatállapotra történő önmegbocsátásomban realizáltam, ezt én teremtettem, én állítom le, első lépésként beismerem, hogy idáig így éltem, de eldöntöttem, megváltozom és ezért tudatára ébredek, pontosan miben kell megváltozzak.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az önmegbocsátással teljesen és tisztán tudatában lehetek annak, amiben meg akarok változni és nyilvánvalóvá válik, hogy csak írom, mondom, hogy megbocsátok vagy valóban, tettben, gyakorlatban, valóságban is megbocsátok - ezáltal támogatván magam arra, hogy a gyakorlati megoldást, megváltozást, leállást tegyem önmagamként.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam a nemes egyszerűségét az önmegbocsátás hatalmában, amennyiben őszintén és direktben látom magamban, mi zavar, mivel vagyok konfliktusban magamban, mi az, ami által nem vagyok magam és mások valódi javára, hogy sosem realizáltam, hogy abba is hagyhatom, le is állhatok azzal a bizonyos tettel, amiért mindig is én voltam a felelős.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az a szöveg, hogy "felidegesített", "felbaszta az agyam" és a "megbántott" és "megsértett" egyértelműen arra utal, hogy projektálom, kivetítem a felelősséget másra, hogy valamiért ÉN így reagálok automatikusan, még akkor is, ha ez nekem nem jó, sem engem, sem másokat nem támogat és nem realizáltam, hogy mindig ÉN idegesedek fel az ÉN saját reakcióimra az ÉN saját magam által elfogadott ÉNképzetem és ÉNdefinícióim által, amit azért projektálok másra, mert nem veszem észre, hogy azért, mert az ő jelenlétében tapasztalom ezt, attól még valójában ÉN teremtem és ÉN állíthatom le.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy amíg nem vállalok felelősséget azért, amit érzek, ahogyan reagálok másokra, addig képtelen vagyok úgy látni a dolgokat ahogy vannak, bennem, mit miért teszem és hogyan is történik, hogy automatikus reakciókba megyek bele, s közben mást hibáztatok.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, mikor öntenek el a gondolatok, érzések, hangulatok, érzelmek, amik által automatikusan reagálok bizonyos helyzetekre aképpen és úgy, ahogyan definiáltam, hogy ki vagyok és sosem lassulván le annyira, hogy megfigyeljem, valójában hogyan és mit is teszek ilyenkor, aminek a következménye az, hogy félek, reagálok és nem jól érzem magam, még akkor is ha ez nyilvánvalóan nonszensz vagy butaság.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy szavakkal és azokra történő reakciókkal programoztam be magam azzá, aki vagyok ma, ahogy ma teszem, cselekszem, vélekedek és reagálok és, hogy amíg ezt nem állítom le, addig valójában nem létezem, mint Élet, hanem pusztán reakciókra programozott szerves robot, amely képtelen felelősséget vállalni mind saját maga, mind a világ eseményei irányába, mert nincs tudatában hogy, mit, miért is csinál.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam az egyszerűségét az elmém, mint gondolatok folyamának őszinte, belső rendőr, cenzor, ítélőszék nélküli leírását, kiöntését, amiben megláthatom, mivel is váltam eggyé és egyenlővé és őszinteségemben saját magammal realizálván, mit is kell leállítanom, hogy belül üres, befogadó, megértő és állandó, stabil és teljes legyek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy nem elég a problémámat leírni, hanem a konkrét, ekzakt okot és okozatot is leírom, hogy megbocsátom, ezáltal stabilizálván, hogy megértem hogyan is jutottam ide, ahol ma vagyok, amit meg akarok változtatni.

Megbocsátom magamnak, hogy azt gondoljam, képzeljem, mondjam, hogy az, hogy leírom, hogy megbocsátom magamnak, hogy gonoszkodtam és ártottam másoknak, azáltal megoldódik, megjavulok, megváltozok és sosem realizáljam a tényt, hogy MAGAMNAK kell változni, megoldani, megjavulni direktben, s belátván a tendenciámat, hogy ha elengedem magam, ezt teszem: felelősséget vállalok, hogy ezekben a pillanatokban tudatos maradok és NEM megyek bele ugyanezekbe az állapotokba, cselekedetekbe és valójában ez a megbocsátás, amikor fokozatosan megszűnik az automatizmus, felülírom, kitörlöm, elengedem azt az aspektusom lépésről lépésre, amíg jelen nem maradok anélkül, hogy reagálnék rá.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam az ön-javító, ön-támogató kijelentések hasznosságát, mint például azt, hogy

Amikor és ahogyan én úgy érzem, hogy megijedek a sötétben, realizálom, hogy amitől félek, az egy emlék, hogy újra megtörténik, ezért realizálom, ez már elmúlt, a sötétben levéstől nem kell félnem, mert valójában nem is attól félek, hogy sötétben vagyok, hanem, hogy megijesztenek és nem vagyok jelen és ezért megijedek - ezért kilazuolok, elengedem magam, jelen maradok, természetesen lélegzek, miközben érzékelem fizikai testem, körülöttem a valóságot és ha jön a félelem, a reakció, a kép, a gondolat, újra jelenbe hozom magam, eldöntöm, hogy ITT vagyok és lélegzek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedetem meg magamnak realizálni az erejét az ön-elkötelezettség, elhatározottság és annak betartásának, s ezáltal az önerő, önbizalom, önakarat erősítésére, például:

Elhatározom, hogy megállítom és megszüntetem a félelmem a sötétben levéstől. Amikor jön a félelem, merek őszinte lenni magammal, hogy megnézzem, pontosan mitől is félek és miért, és azt megbocsátom magamnak, hogy elfogadom és megengedem, belátom, hogy az csak egy emlék, egy beidegződés, amit megállítok és egyre- és egyre kevésbé reagálok rá, amíg meg nem szűnik és nem is gondolok rá.

Megbocsátom magamnak, hogy nem bocsátok meg magamnak feltétel nélkül, mert nem látom a feltételeket, amiken keresztül azzá lettem, aki vagyok.


Tehát az önmegbocsátás nem egy vudu szektoid dolog, ez egy szavakon alapuló tudatosítás azzal, amit elfogadok és megengedek és többé nem akarom.

Ki is mondom, átélem a hangrezgést, a szavakat, figyelem van-e reakció belül ezekre a szavakra, s ha van, megnézem mi az - nekem van úgy például, hogy írok egy megbocsátást és jön valami gondolat-szerűség, ami a következő, arra "asszociálva" és azt is leírom, megbocsátom.

Mintegy Ariadné fonala a jelenbe, az üres, tiszta, csendes tudatosságba.

Egyik önmegbocsátásra már látom is a következőt - csak írom, mondom,vagy először csak írom és valójában haladok valamerre - magamon belül, szavakon át, amikre reagálok fejezem ki magam, mintegy visszafele tekerem önmagam szavakon keresztül történt teremtésem kerekét és csak írom, írom, amíg jön.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, amit nem ismerek.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy azért féljek attól, amit nem ismerek, mert nem tudom hogy fogok rá reagálni, ezért félek attól, úgy reagálok, olyan oldalammal, amit nem ismerek.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak attól félni, ahogy reagálok, nem bízván magamban feltételekhez kötvén, itt ahhoz, amit nem ismerek.

Megbocsátom magamnak, hogy attól féljek, hogy nem bízok magamban azzal kapcsolatban, amit nem ismerek, mert nincs önmbizalmam magammal kapcsolatban külső feltételektől függetlenül.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy önbizalmam külső feltételektől függően tapasztalom vagy nem, attól függően, hogy ismerem-e azt, tudom-e, hogy van-e okom félni vagy nincs és ebben az ismeretben, tudásban bízván, valójában magamban itt a pillanatban nem bízok.

Aztán ez így mehet lefele, hogy miért is, vagy mi volt az első ilyen tapasztalat, amire emlékszem, gyerekkor, család, szülők satöbbi.

Aztán egy idő után már ez tömörödik: leülök és egyből konkrétan leírom:

Megbocsátom magamnak, hogy azért félek attól, amit nem ismerek, mert nincs egy definícióm arra, hogy abban a helyzetben hogyan is kell úgy működjek, hogy a legkevesebb esélyem legyen arra, hogy azt tapasztaljam, hogy félek, hogy úgy tapasztaljak, hogy jól érzem magam, azok alapján, amiket idáig csináltam és a legjobbnak tűnt az én nézőszempontomból és ilyenkor nem mérlegelvén másokat is, mert a félelmemben, hogy talán nem fogom jól érezni magam, úgy definiáltam, hogy "csak én tehetek arról, hogy jól érezzem magam, mert csak én tudom mitől érzem jól magam", ezért, hogy elkerüljem a félelmet az ismeretlentől, amiben esetleg nem érezném "jól magam", aszerint, ahogy és amiként definiáltam, hogy "ki vagyok és mi jó nekem".

Például.

Eközben persze lehet azt is figyelni, hogy van a testem, itt, ahol gépel: lélegzek-e, hogy vannak a végtagjaim, mit érzek FIZIKAILAG és mennyire vagyok jelen, mik a fizikai reakcióim.

Jelen lenni és közben megbocsátani megadja azt a lehetőséget, hogy ne menjek bele a megbocsátással feljött dologba, ne azonosuljak azzal - például nekem volt párszor olyan, hogy szexuális addikció, képekre, hangokra, pornóra, s a megbocsátást írván reagáltam arra, amin "dolgoztam" - nem engedtem el minden pontot és befolyásolt - vagy feszült lettem vagy felizgultam és elvesztettem a fizikai jelenlétet - ezért nem érdemes önmegbocsátással rohanni - szépen, tempósan, határozottan, de bármelyik pillanatban képes legyek: ITT lenni, megállni, lecsendesedni.

Ez a lényeg, elérni, hogy a csend belül ITT van, mint önmagam - reprodukálható és ha jön fel valami ebbe a csendbe, békében: már amikor megjelenik, nyilvánvaló, egyértelmű - ez későb már ha belül az ember lelassul még direktebb: mielőtt megformálódik a tudatalattiból a gondolat, már leállítom, MIELŐTT felmerül a tudatomban.

Évekig voltam megszállott a belső totál csend, a zen tó tükre meditációnak - s amit nem realizáltam, hogy viharban úthengerrel nem lehet lecsendesíteni a tó tükrét - ám megérteni miért is dúl a vihar - mi táplálja, főleg ha ez egy heves ellentétek vihara: tornádó vízzel és izzó parázs tűzzel együtt: a kettő örök körforgása néha lecsitul, de nem húny ki, hacsak nem értjük meg, hogyan is keletkeznek apró kiindulópontokból, hogy felépül a tűz, a víz, a szélsőséges dualitásban csapongó gondolatokból eredő konfliktusa.

Megértem, például, a vágy ereje tombol, amit elfojtok önítélettel és amikor felgyülemlik és kiszabadul, már nem tudom elrejteni, csitítani, hangulatom megváltozik és visz, mozgat, holott apró belső reakciók folyamata által lett: lettem ez, amit most tapasztalok.

Akkor kezdem ezen az önmegbocsátást, aztán haladok határozottan, őszintén magamhoz.

Ha nem vagyok őszinte magammal, megbocsátom azt is:

Megbocsátom magamnak, hogy nem vagyok őszinte magammal.

Ha nem tudom, azt is:

Megbocsátom magamnak, hogy nem tudom, hogy őszinte vagyok-e magammal.

Megbocsátok mindent, ami akadályoz, hogy megbékéljek magammal.

Megbocsátom magamnak, hogy féltem teljesen megérteni ki vagyok és mit miért teszek.

És aztán a sok megbocsátás közben, után, egyszercsak lehet, hogy van olyan, nekem szokott, hogy nem jön több.

Monjduk írom, hogy megbocsátom magamnak, hogy miért tartok attól, hogy nem vagyok jó zenész, s egyszercsak eljutok oda, hogy

Megbocsátom magamnak, hogy rosszul esett, amikor énekkarba voltam és a néni azt mondta, hogy "neked többet nem kell jönnöd" és azt gondoltam, mert nincs jó hangom, nincs tehetségem és ezért így definiáltam magam.

S ezután Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy úgy maradjak, annak higgyek, amit kisgyerekként tapasztaltam az énekléssel, zenéléssel kapcsolatban, de most már belátom, hogy itt és most változok, tanulok, nem félek attól, hogy amit a múltban mondtak rám, az maradok.

S ekkor mondjuk CSEND van, nincs több megbocsátás, nincs energiák rohangászása a testemben, se hangulat, semmi - csak itt vagyok, ez a dolog nem zavar itt és most.

Ez az a pont, amikor csend van, ehhez sem kell ragaszkodni, de ez lehet egy referencia tapasztalás az itt és most-ban, hogy most kiürült az elmém és ITT vagyok.

Ez nem jelenti azt, hogy meghaladtam örökre, transzcendáltam, soha többé nem eshetek bele az ön-ítéletbe és önbizalomhiányba, félelembe, hogy nem lehetek, vagyok jó zenész - ez csak azt jelenti itt ebben a pillanatban kijöttem belőle.

Ezután már tisztábban láthatom, hogyan is és miért is nem kell elítéljem, féljem magam a múltam alapján.

Nekem első önmegbocsátásaim arra voltak, hogy megvertem a kiszolgáltatott kutyám kiskoromban, mikor megharapott és én megütöttem a bottal, pedig nem akart rosszat és ki volt kötve, és ez zavart és addig írtam a megbocsátást, amíg le nem állt a rossz érzés, a sajnálat, a megbánás, a szégyen.

Nincs szégyen - tanultam belőle és biztosra megyek, hogy sosem csinálom többet? Akkor ez nem szégyen.

De ha továbbra is szégyellem magam és rossz ez az emlék - az lehet, mert nem bocsátottam meg magamnak, elítélem magam, mert nem változtam meg.

Tehát ezen lehet dolgozni tudatosan.

Mára ennyi, köszönöm