Showing posts with label módszer. Show all posts
Showing posts with label módszer. Show all posts

Friday, August 2, 2013

[JTL 85] Önmegbocsátás, mint változtatás a személyes mátrixban

Önmegbocsátás:

Megbocsátom magamnak, amire rájöttem, hogy nem szeretnék úgy maradni és csak azért van még mindig itt, mint önmagam, mert nem realizáltam: elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy ilyen legyek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy minden amit megengedek és elfogadok: a felelősségem.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem megérteni, hogy az önmegbocsátás gyakorlati tudatosítás arról, mit engedek meg és fogadok el, mint saját magam, ami valójában nem én vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, hogy az önmegbocsátással a gyakorlatban oldom fel a feledést magamban, hogy emlékezzek abban a pillanatban, amikor meg kell haladnom egy olyan viselkedésmintát, amire már rájöttem, hogy nem támogat sem engem sem másokat.

lMegbocsátom magamnak, hogy soha sem mérlegeltem, értettem meg, realizáltam mi a megbocsátás és mit is jelent magamnak új lehetőséget bocsátani olyanban, amit idáig úgy definiáltam/láttam/hittem, hogy ez vagyok, de a specifikus, konkrét szituációra és tudatállapotra történő önmegbocsátásomban realizáltam, ezt én teremtettem, én állítom le, első lépésként beismerem, hogy idáig így éltem, de eldöntöttem, megváltozom és ezért tudatára ébredek, pontosan miben kell megváltozzak.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az önmegbocsátással teljesen és tisztán tudatában lehetek annak, amiben meg akarok változni és nyilvánvalóvá válik, hogy csak írom, mondom, hogy megbocsátok vagy valóban, tettben, gyakorlatban, valóságban is megbocsátok - ezáltal támogatván magam arra, hogy a gyakorlati megoldást, megváltozást, leállást tegyem önmagamként.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam a nemes egyszerűségét az önmegbocsátás hatalmában, amennyiben őszintén és direktben látom magamban, mi zavar, mivel vagyok konfliktusban magamban, mi az, ami által nem vagyok magam és mások valódi javára, hogy sosem realizáltam, hogy abba is hagyhatom, le is állhatok azzal a bizonyos tettel, amiért mindig is én voltam a felelős.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az a szöveg, hogy "felidegesített", "felbaszta az agyam" és a "megbántott" és "megsértett" egyértelműen arra utal, hogy projektálom, kivetítem a felelősséget másra, hogy valamiért ÉN így reagálok automatikusan, még akkor is, ha ez nekem nem jó, sem engem, sem másokat nem támogat és nem realizáltam, hogy mindig ÉN idegesedek fel az ÉN saját reakcióimra az ÉN saját magam által elfogadott ÉNképzetem és ÉNdefinícióim által, amit azért projektálok másra, mert nem veszem észre, hogy azért, mert az ő jelenlétében tapasztalom ezt, attól még valójában ÉN teremtem és ÉN állíthatom le.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy amíg nem vállalok felelősséget azért, amit érzek, ahogyan reagálok másokra, addig képtelen vagyok úgy látni a dolgokat ahogy vannak, bennem, mit miért teszem és hogyan is történik, hogy automatikus reakciókba megyek bele, s közben mást hibáztatok.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, mikor öntenek el a gondolatok, érzések, hangulatok, érzelmek, amik által automatikusan reagálok bizonyos helyzetekre aképpen és úgy, ahogyan definiáltam, hogy ki vagyok és sosem lassulván le annyira, hogy megfigyeljem, valójában hogyan és mit is teszek ilyenkor, aminek a következménye az, hogy félek, reagálok és nem jól érzem magam, még akkor is ha ez nyilvánvalóan nonszensz vagy butaság.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy szavakkal és azokra történő reakciókkal programoztam be magam azzá, aki vagyok ma, ahogy ma teszem, cselekszem, vélekedek és reagálok és, hogy amíg ezt nem állítom le, addig valójában nem létezem, mint Élet, hanem pusztán reakciókra programozott szerves robot, amely képtelen felelősséget vállalni mind saját maga, mind a világ eseményei irányába, mert nincs tudatában hogy, mit, miért is csinál.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam az egyszerűségét az elmém, mint gondolatok folyamának őszinte, belső rendőr, cenzor, ítélőszék nélküli leírását, kiöntését, amiben megláthatom, mivel is váltam eggyé és egyenlővé és őszinteségemben saját magammal realizálván, mit is kell leállítanom, hogy belül üres, befogadó, megértő és állandó, stabil és teljes legyek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy nem elég a problémámat leírni, hanem a konkrét, ekzakt okot és okozatot is leírom, hogy megbocsátom, ezáltal stabilizálván, hogy megértem hogyan is jutottam ide, ahol ma vagyok, amit meg akarok változtatni.

Megbocsátom magamnak, hogy azt gondoljam, képzeljem, mondjam, hogy az, hogy leírom, hogy megbocsátom magamnak, hogy gonoszkodtam és ártottam másoknak, azáltal megoldódik, megjavulok, megváltozok és sosem realizáljam a tényt, hogy MAGAMNAK kell változni, megoldani, megjavulni direktben, s belátván a tendenciámat, hogy ha elengedem magam, ezt teszem: felelősséget vállalok, hogy ezekben a pillanatokban tudatos maradok és NEM megyek bele ugyanezekbe az állapotokba, cselekedetekbe és valójában ez a megbocsátás, amikor fokozatosan megszűnik az automatizmus, felülírom, kitörlöm, elengedem azt az aspektusom lépésről lépésre, amíg jelen nem maradok anélkül, hogy reagálnék rá.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam az ön-javító, ön-támogató kijelentések hasznosságát, mint például azt, hogy

Amikor és ahogyan én úgy érzem, hogy megijedek a sötétben, realizálom, hogy amitől félek, az egy emlék, hogy újra megtörténik, ezért realizálom, ez már elmúlt, a sötétben levéstől nem kell félnem, mert valójában nem is attól félek, hogy sötétben vagyok, hanem, hogy megijesztenek és nem vagyok jelen és ezért megijedek - ezért kilazuolok, elengedem magam, jelen maradok, természetesen lélegzek, miközben érzékelem fizikai testem, körülöttem a valóságot és ha jön a félelem, a reakció, a kép, a gondolat, újra jelenbe hozom magam, eldöntöm, hogy ITT vagyok és lélegzek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedetem meg magamnak realizálni az erejét az ön-elkötelezettség, elhatározottság és annak betartásának, s ezáltal az önerő, önbizalom, önakarat erősítésére, például:

Elhatározom, hogy megállítom és megszüntetem a félelmem a sötétben levéstől. Amikor jön a félelem, merek őszinte lenni magammal, hogy megnézzem, pontosan mitől is félek és miért, és azt megbocsátom magamnak, hogy elfogadom és megengedem, belátom, hogy az csak egy emlék, egy beidegződés, amit megállítok és egyre- és egyre kevésbé reagálok rá, amíg meg nem szűnik és nem is gondolok rá.

Megbocsátom magamnak, hogy nem bocsátok meg magamnak feltétel nélkül, mert nem látom a feltételeket, amiken keresztül azzá lettem, aki vagyok.


Tehát az önmegbocsátás nem egy vudu szektoid dolog, ez egy szavakon alapuló tudatosítás azzal, amit elfogadok és megengedek és többé nem akarom.

Ki is mondom, átélem a hangrezgést, a szavakat, figyelem van-e reakció belül ezekre a szavakra, s ha van, megnézem mi az - nekem van úgy például, hogy írok egy megbocsátást és jön valami gondolat-szerűség, ami a következő, arra "asszociálva" és azt is leírom, megbocsátom.

Mintegy Ariadné fonala a jelenbe, az üres, tiszta, csendes tudatosságba.

Egyik önmegbocsátásra már látom is a következőt - csak írom, mondom,vagy először csak írom és valójában haladok valamerre - magamon belül, szavakon át, amikre reagálok fejezem ki magam, mintegy visszafele tekerem önmagam szavakon keresztül történt teremtésem kerekét és csak írom, írom, amíg jön.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, amit nem ismerek.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy azért féljek attól, amit nem ismerek, mert nem tudom hogy fogok rá reagálni, ezért félek attól, úgy reagálok, olyan oldalammal, amit nem ismerek.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak attól félni, ahogy reagálok, nem bízván magamban feltételekhez kötvén, itt ahhoz, amit nem ismerek.

Megbocsátom magamnak, hogy attól féljek, hogy nem bízok magamban azzal kapcsolatban, amit nem ismerek, mert nincs önmbizalmam magammal kapcsolatban külső feltételektől függetlenül.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy önbizalmam külső feltételektől függően tapasztalom vagy nem, attól függően, hogy ismerem-e azt, tudom-e, hogy van-e okom félni vagy nincs és ebben az ismeretben, tudásban bízván, valójában magamban itt a pillanatban nem bízok.

Aztán ez így mehet lefele, hogy miért is, vagy mi volt az első ilyen tapasztalat, amire emlékszem, gyerekkor, család, szülők satöbbi.

Aztán egy idő után már ez tömörödik: leülök és egyből konkrétan leírom:

Megbocsátom magamnak, hogy azért félek attól, amit nem ismerek, mert nincs egy definícióm arra, hogy abban a helyzetben hogyan is kell úgy működjek, hogy a legkevesebb esélyem legyen arra, hogy azt tapasztaljam, hogy félek, hogy úgy tapasztaljak, hogy jól érzem magam, azok alapján, amiket idáig csináltam és a legjobbnak tűnt az én nézőszempontomból és ilyenkor nem mérlegelvén másokat is, mert a félelmemben, hogy talán nem fogom jól érezni magam, úgy definiáltam, hogy "csak én tehetek arról, hogy jól érezzem magam, mert csak én tudom mitől érzem jól magam", ezért, hogy elkerüljem a félelmet az ismeretlentől, amiben esetleg nem érezném "jól magam", aszerint, ahogy és amiként definiáltam, hogy "ki vagyok és mi jó nekem".

Például.

Eközben persze lehet azt is figyelni, hogy van a testem, itt, ahol gépel: lélegzek-e, hogy vannak a végtagjaim, mit érzek FIZIKAILAG és mennyire vagyok jelen, mik a fizikai reakcióim.

Jelen lenni és közben megbocsátani megadja azt a lehetőséget, hogy ne menjek bele a megbocsátással feljött dologba, ne azonosuljak azzal - például nekem volt párszor olyan, hogy szexuális addikció, képekre, hangokra, pornóra, s a megbocsátást írván reagáltam arra, amin "dolgoztam" - nem engedtem el minden pontot és befolyásolt - vagy feszült lettem vagy felizgultam és elvesztettem a fizikai jelenlétet - ezért nem érdemes önmegbocsátással rohanni - szépen, tempósan, határozottan, de bármelyik pillanatban képes legyek: ITT lenni, megállni, lecsendesedni.

Ez a lényeg, elérni, hogy a csend belül ITT van, mint önmagam - reprodukálható és ha jön fel valami ebbe a csendbe, békében: már amikor megjelenik, nyilvánvaló, egyértelmű - ez későb már ha belül az ember lelassul még direktebb: mielőtt megformálódik a tudatalattiból a gondolat, már leállítom, MIELŐTT felmerül a tudatomban.

Évekig voltam megszállott a belső totál csend, a zen tó tükre meditációnak - s amit nem realizáltam, hogy viharban úthengerrel nem lehet lecsendesíteni a tó tükrét - ám megérteni miért is dúl a vihar - mi táplálja, főleg ha ez egy heves ellentétek vihara: tornádó vízzel és izzó parázs tűzzel együtt: a kettő örök körforgása néha lecsitul, de nem húny ki, hacsak nem értjük meg, hogyan is keletkeznek apró kiindulópontokból, hogy felépül a tűz, a víz, a szélsőséges dualitásban csapongó gondolatokból eredő konfliktusa.

Megértem, például, a vágy ereje tombol, amit elfojtok önítélettel és amikor felgyülemlik és kiszabadul, már nem tudom elrejteni, csitítani, hangulatom megváltozik és visz, mozgat, holott apró belső reakciók folyamata által lett: lettem ez, amit most tapasztalok.

Akkor kezdem ezen az önmegbocsátást, aztán haladok határozottan, őszintén magamhoz.

Ha nem vagyok őszinte magammal, megbocsátom azt is:

Megbocsátom magamnak, hogy nem vagyok őszinte magammal.

Ha nem tudom, azt is:

Megbocsátom magamnak, hogy nem tudom, hogy őszinte vagyok-e magammal.

Megbocsátok mindent, ami akadályoz, hogy megbékéljek magammal.

Megbocsátom magamnak, hogy féltem teljesen megérteni ki vagyok és mit miért teszek.

És aztán a sok megbocsátás közben, után, egyszercsak lehet, hogy van olyan, nekem szokott, hogy nem jön több.

Monjduk írom, hogy megbocsátom magamnak, hogy miért tartok attól, hogy nem vagyok jó zenész, s egyszercsak eljutok oda, hogy

Megbocsátom magamnak, hogy rosszul esett, amikor énekkarba voltam és a néni azt mondta, hogy "neked többet nem kell jönnöd" és azt gondoltam, mert nincs jó hangom, nincs tehetségem és ezért így definiáltam magam.

S ezután Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy úgy maradjak, annak higgyek, amit kisgyerekként tapasztaltam az énekléssel, zenéléssel kapcsolatban, de most már belátom, hogy itt és most változok, tanulok, nem félek attól, hogy amit a múltban mondtak rám, az maradok.

S ekkor mondjuk CSEND van, nincs több megbocsátás, nincs energiák rohangászása a testemben, se hangulat, semmi - csak itt vagyok, ez a dolog nem zavar itt és most.

Ez az a pont, amikor csend van, ehhez sem kell ragaszkodni, de ez lehet egy referencia tapasztalás az itt és most-ban, hogy most kiürült az elmém és ITT vagyok.

Ez nem jelenti azt, hogy meghaladtam örökre, transzcendáltam, soha többé nem eshetek bele az ön-ítéletbe és önbizalomhiányba, félelembe, hogy nem lehetek, vagyok jó zenész - ez csak azt jelenti itt ebben a pillanatban kijöttem belőle.

Ezután már tisztábban láthatom, hogyan is és miért is nem kell elítéljem, féljem magam a múltam alapján.

Nekem első önmegbocsátásaim arra voltak, hogy megvertem a kiszolgáltatott kutyám kiskoromban, mikor megharapott és én megütöttem a bottal, pedig nem akart rosszat és ki volt kötve, és ez zavart és addig írtam a megbocsátást, amíg le nem állt a rossz érzés, a sajnálat, a megbánás, a szégyen.

Nincs szégyen - tanultam belőle és biztosra megyek, hogy sosem csinálom többet? Akkor ez nem szégyen.

De ha továbbra is szégyellem magam és rossz ez az emlék - az lehet, mert nem bocsátottam meg magamnak, elítélem magam, mert nem változtam meg.

Tehát ezen lehet dolgozni tudatosan.

Mára ennyi, köszönöm

Friday, April 19, 2013

[JTL 29] Önmegbocsátás első tapasztalatok folytatása

Folytatván begépelvén ezt a monológomat:


Első fele itt található

Második fele:(15. perctől)

"Tehát ezekből kiindulva az önmegbocsátás nekem valójában azt mutatta meg, hogy egyszerűen leírom azt, amit látok magamban és ez tényleg a hagyma rétege - tehát, hogy így látom, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak például, hogy automatikusan egy bizonyos fajtájú, bizonyos alakú nőre ha ránézek, egyszerűen jön ez a szexuális energia és "uaaaa". Ezt igen könnyű megérteni, és valójában ezt mindig megkérdőjeleztem magamban, mert bizonyos állapotokban ez volt, bizonyos állapotokban egyszerűen képes voltam a lényt látni, tehát a nőben látni  önmagam, mint a lény, tehát, hogy a szemébe nézni és nem rabul ejtődve mondjuk a külső testére, hiszen abban a pillanatban lehet, hogy nem is számít, hiszen éppen beszél hozzám, mond valamit és akkor az számít, amit mond, ahogyan mondja, nem az, ahogyan a teste mondjuk megformálódott.
És, hogy nincs avval semmi baj, ha a testére fókuszálok, csak nem tetszik az, amikor automatikusan befolyásolódok, egyszerűen akkor irányítódok a körülmények által és ez nagyon-nagyon kevés embernek tűnt fel körülöttem, még akkor sem, amikor mondtam.
Ezért nekem az önmegbocsátás valójában igen jó és hatékony módszernek kezdett bizonyulni arra, hogy egyszerűen azokat a következményeket és már meglévő, idáig nem realizált felelősségeket, amiket láttam magamban, egyszerűen kiírjam magamból és a gyakorlat nagyon egyszerű - valójában ez nem is egy gyakorlat, hanem ez már maga az önmegismerés és a realizáció fizikai útja, mert ahogyan leírom magamban, hogy megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól beismerni, hogy ez a szexuális vágy például egyszerűen időnként elrabolja a jelenlétem, időnként kiszakít a fizikai jelenlétből, ami szintén csak körülményekhez kötött - tehát,hogy megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy bizonyos körülmények között, bizonyos fajtájú, külsejű, bizonyos rezgésű, bizonyos hangulatú nőkre egyszerűen automatikusan egyfajta szexuális vággyal szembesülök. S aztán ez ez egy réteg.
Következő réteg pedig, hogy megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy felismerjem, hogy ezt elfojtom magamban.
Például, amikor  a párommal együtt vagyok és tudom jól, hogy őt zavarná, úgymond féltékenység vagy önbizalomhiány lépne fel benne, ha mondjuk én ott a szeme láttára egyszerűen kifejezném ezt a szexuális vágyat másfajta nők felé - mondjuk úgy, hogy ezt a párommal előtte nem beszéltük meg, nem tisztáztuk le, nem állapodtunk meg abban, hogy mi a legjobb a kettőnknek és azt nem tartjuk be; és ha automatikusan belemegyek ilyen reakciókba, valójában olyan felelősségpontoknak vagyok "nem tudatában", amiknek a következményei gyakorlatilag visszafordíthatatlanok.
És ezekkel szembesülvén, valójában az önmegbocsátással egyszerűen ráébredek a már elfogadott és megengedett felelősségekre, amit idáig nem akartam észrevenni, hogy valójában az én felelősségem, hogy részt veszek benne, hogy nem próbálom meg megérteni, hogy nem próbálom meg leállítani.
Egyfajta tudatosodás, szó szerinti tudatára ébredése annak, hogy mi van.

És például a mantra meditációban, amikor "ombenza szato szamaja brrr szama szbrrbrbrbr " - amikor ezt mondom, nem szó szerint ébredek tudatára magamnak, hanem ebben meditálok, közben vannak dolgok, amiket így képzelek, vagy egyszerűen elhelyezek, vagy nem tudom mi, vagy így a buddha, úgy a buddha, oké - de ezekkel a közvetlen szavakkal, amik közvetlenül gondolatokként jönnek fel bennem, közvetlenül, direktbe, SZÓ SZERINT tudatára ébredek azoknak az automatikus folyamatoknak, amik belém lettek programozva, vagy a családom gyerekkoromban által, vagy önmagam; a filmek; a regények; a vágyálmok vagy az iskolában történtek alapján, amikoris még nem voltam teljesen kifejlett, úgymond "önbizalommal teli" teljes személy, hanem féltem, reakciók voltak bennem, nem voltam magamba biztos, mégis valahogy helyt kellett álljak, és azokban a pillanatokban hoztam bizonyos döntéseket, ismételtem bizonyos gondolatokat, amik egyszerűen szokássá váltak, amiknek most nem vagyok a tudatában, mégis bizonyos helyzetekben irányít, mégis bizonyos helyzetekben kiszámíthatóvá tesz, és valójában azt eredményezi, hogy befolyásolnak ezek a pillanatban, valójában irányítanak bizonyos pillanatokban, úgy, ami nem a legjobb számomra, úgy, ami nem a legjobb a többi résztvevő, mondjuk az a nő, akire ránézek és egyszerűen elkülönítem magam evvel a szexuális vággyal, evvel a szexuális fantáziálással magamban, hogy "ó de jó lenne, meg ú mit lehetne, meg hmm hmm", és valójában azokban a pillanatokban nem vagyok jelen, hanem ismétlődik a program, beakadt a tű a lemezjátszón. Ugyanaz és és ugyanaz ismétlődik. És valójában addig lehet, hogy közöl velem valamit az a lény - lány-lény s nem vagyok a tudatában, mert egyszerűen elsodornak azok a reakciók, amik belülről törnek fel automatikusan a külsö körülmények által.

Ezekre az önmegbocsátást úgy kezdtem el gyakorolni, hogy volt bizonyos pár dolog az életemben, amiket szó szerint úgy könyveltem el magamban, hogy nem tudok magamnak megbocsátani.
Amiket direkt, nyilvánvalóan és azonnal tudtam, amikor megtettem, hogy nem volt szép, ezek csúnya dolgok voltak és ezeket igazából egy ilyen kis zárba magamban eltemettem legbelül, és ott bent, ot igazából ha oda valahogy bejutottam, valahogy kinyílt, vagy reagáltam vagy feljött vagy ráasszociáltam, nem volt jó érzés, mert tudtam mindig, hogy olyanokat tettem, ami nem volt fer, nem volt jó, ha úgy tetszik: gonosz - nem gonoszság, de valahogy negatív volt. Ez pontosan kettő ilyen darab volt az életemben, amikkel így éreztem, és bőven elég volt ahhoz, hogy sosem merjek úgy abszolút tökéletesen, békében akárkinek a szemébe nézni.
Az egyik az volt, mikor a kutyám láncra volt kötve kiskoromban és egy bottal játszottam és valahogy megijedt. Lehet, hogy véletlenül bántottam, de nem, inkább az volt, hogy játszottam a bottal és próbáltam poénra venni valamit, és a kutyám megijedt, egy pumi, Buksi, teljesen mindegy és a kutyám megijedt és megharapta a lábamat. Nem volt komoly, nem volt igazából - egy icipicit talán volt egy kis vér, lejött a bőr, megharapott ijedtében és látszott, hogy azon nyomban meghunyászkodik és megbánta ő is és nem volt jó, de egyszerűen annyira megijesztettem, hogy előhozta ezt benne, megharapott, én meg akkor annyira dühös lettem, hogy fogtam egy botot és ütöttem vele és megütöttem a kutyámat, amikor teljesen ki volt szolgáltatva nekem és valójában amint megtettem, éreztem, hogy ezt nem kellett volna, ez nem volt szép dolog és valójában ez egy nyomot hagyott bennem, nem voltam túl idős, tizen, maximum középiskola lehetett.
És valójában akkor úgy éreztem, hogy ezt nem kellett volna megtenni de már nincs visszaút és valójában - sok-sok valójában, mert valójában az van, ami történt, hogy megütöttem, amikor nem kellett volna és csúnyán bántam vele és ez zavart, és ez sokszor zavart, időnként feljött, de képes voltam elfojtani magamba igen mélyre, hogy ez ne befolyásoljon általában, de úgymond "gyengébb" pillanataimban néha eszembe jutott, és mindig azt éreztem, hogy nem tudok megbocsátani magamnak ezzel kapcsolatban.
Egy másik dolog az volt, amikor a párommal egyszer Pesten egy boltba voltunk, egy abc-ben és annyira feszült voltam, valószínű munka után, fáradt, ingerült és kérdezősködött és nem akart rosszat, de annyira úgy definiáltam, hogy felcseszte az agyamat, valójában én idegesedtem fel, hogy feszültségemet nem tudtam máshogy levezetni, hogy így dühömben fizikailag bántottam őt és olyan helyen tettem ezt, hogy utána egy hétig mondott, hogy fáj neki.  És az volt a második olyan dolog életem során, amit azt éreztem, hogy nem volt fer, nem tudtam magamnak megbocsátani. És ő megbocsátott nekem, ő továbblépett ezen, de valójában magamnak nem igazán. Ezáltal úgy éreztem, hogy ez a két pont, akármennyit is meditáltam, akármennyit is próbáltam bizonyos módszereket, amíg nem szembesültem a Desteni-módszerekkel, nem tudtam úgymond egy szintre emelkedni ezekkel, nem tudtam eggyé és egyenlővé válni azzal, amit tettem, hogy aztán képes legyek megbocsátani magamnak szó szerint.
Ezért hát az önmegbocsátást, Jack a fórumon javasolta egyszerűen, az elején hónapokig olvastam  a már meglévő tananyagot, amit irdatlan sok dolgot toltak fel a netre, amiket egy maréknyi ember írt akkoriban 2007-ben. Hónapokig tartott, míg elolvastam és az interjúkat meghallgattam.
És aztán elkezdtem írni. Elkezdtem írni az életemről, hogy magam elé tudjam tenni, ahogy javasolták, mert ez tetszett ez a megbocsátás dolog, mert valójában szó szerint ezen akadtam be, hogy nem tudtam megbocsátani bizonyos dolgokban magamnak, ezért ezzel kezdtem.
Leírtam a kutyával kapcsolatban, leírtam a volt párommal kapcsolatban, hogy miért nem tudtam megbocsátani magamnak, és mit nem tudtam megbocsátani magamnak és valójában mi történt bennem és minél többet írtam magamról, annál jobban láttam a körülményeket, a külső feltételeket, amikre reagáltam belül, amilyen voltam.
És minél többet írtam róla, annál jobban megismertem azt a helyzetet, amiben ezt elkövettem. És minél többet írtam erről, annál jobban feltártam magamban a kiindulópontját annak, amiért tettem. És igazából az, hogy még mindig hibáztatom és elítélem magamat, egyszerűen azt mutatja, hogy valójában nem változtam meg, mert ha megváltoztam volna, nem zavarna többé, hanem tanultam a hibámból, továbbléptem.
De erre képtelen voltam, amíg nem tudatosítottam, amíg valójában nem néztem szembe a következményekkel, hogy mit tettem, ezért az önmegbocsátás erre igen hatékonynak bizonyult.
Képes voltam szembenézni magammal és az önmegbocsátást arra alkalmazni, amit úgy definiáltam előtte, hogy képtelen lennék megbocsátani magamnak.

Tehát ez volt az első olyan dolog, amikor én magam szembenéztem dolgokkal és én magam eldöntöttem, milyen irányba akarok változni és én magam tettem érte és én magam használtam egy módszert, teljesen, szó szerint tudatosan arra, hogy egyszerűen valóban meghaladjam, transzcendáljam azt, ami ott és akkor történt és, hogy képes legyek annyira látni, hogy bízhassak magamban, hogy soha többé nem teszem ezt meg, mert valójában megbántam, de ahhoz írnom kellett és le kellett írnom a megbocsátást és ki kellett mondjam a megbocsátást, a hangomban érezni kellett fizikailag a rezgést, a határozottságot, hogy megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, azt, hogy a kutyámat megütöttem, amikor ki volt szolgáltatva nekem és én megijedtem és haragos voltam és frusztrált fiatalkoromban és valahol le akartam ezt vezetni, és, hogy az iskolában engem igen sokan szívattak, mert más voltam, mint a többi, mert vékony voltam, fehérbőrű, mert nem voltam beszédes, mert folyton járt az agyam, satöbbi, satöbbi és ezért felgyülemlettek bennem ezek az energiák, amiket hirtelen olyan irányba adtam le, ami látszólag egy jó ötletnek tűnt abban a pillanatban és azon nyomban, mikor megtettem, kiderült, hogy nem, tehát ezt végig kellett járnom és ezt a pár dolgot én végigjártam és azt láttam, hogy megszabadulok.
Nem konkrétan szabadulok meg, hogy elképzelem, hogy misztikus dimenziókban szabadság van vagy meditálok azon, vagy gyakorlom a szabadság érzését, hanem egyszerűen azt tapasztaltam, hogy a tudatomban ott az így kienged. Tehát egyfajta lazaság, egyfajta belső csend lépett fel.
Addig írtam a megbocsátást evvel kapcsolatban, addig írtam, amíg egyszerűen már nem jött ki több, amikor már egyszerűen képes voltam csak itt lenni, és nem volt reakció, nem jött több gondolat. Kiírtam minden gondolatot, addig írtam, amíg csak jött, és aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy oké, nincs több. Most ebben a pillanatban üres vagyok. Most ebben a pillanatban tiszta vagyok.
És ez volt az, ami elkezdett az önmegbocsátás felé úgymond úgy vinni, hogy képes legyek bízni ebben, de nem mint egy különálló módszerben, hanem, mint saját magamban.

Hasonlóképpen fogom folytatni. Köszönöm."

Mindenféle nyelven írnak emberek minden nap arról, hogy is változnak meg a Journey to Life csoportban, akinek bárki tagja lehet - már az támogató lehet, hogy ha valaki beleolvas ezekbe és felismer egy-egy mintát magában, ami nem őszinte saját magával, a világ máris valóban jobb irányba halad, köszönöm!