Showing posts with label írás. Show all posts
Showing posts with label írás. Show all posts

Wednesday, March 19, 2014

[JTL 157] Ellenállás az önismereti írásnak

Arról írok ma, amikor önismereti célból eldöntöm, hogy írok - egyfajta terápiaként arról, amivel problémám van az életemben s hiába, hogy úgy döntöttem, mégsem írok.

Megjegyzem, itt nem igazán a "kedves naplóm, ma sütött a nap és rámmosolygott egy szép lány" típusú írásra értem, s nem is a bárminemű egyéb tevékenységhez szükséges (például szakmai blog, regény stb) írásra értem, hanem amikor látom magamban, hogy nem olyan és az vagyok, aki "tetszik", akiként akár vállalnám az "örökkévalóságon át" a létezést, például mondjuk hazudtam a páromnak és tudom, hogy ha rájönne, hogy hazudtam, akkor csúnya következményei lennének, mondjuk arról, hogy flörtöltem valakivel. Nem a flört a baj, hanem esetleg annak megszegése, amiben a párommal állapodtam meg(ha megállapodtam: - ez csak egy példa, ami könnyen beláthatóan nem "szép", de akármi, egy beakadás, lustaság, addikció, mások feszültségét nem tudom kezelni stb).

Vagy amikor este fáradtan frusztrál az, ami holnap vár s szorongok, ezért telezabálom magam, mert a zabálás pillanatában az egy "jó érzés" s az kompenzálja a belső "rosszat" s ezáltal nem egészségesen élek s nem is találok kiutat a rossz élményből közben.

Vagy bárminemű "depresszió", önbizalomhiány, fóbia, addikció, amit felismertem, hogy nem jó, s nem megy csak úgy megváltozni.
(Persze BÁRMIRE lehet alkalmazni ezeket a módszereket, még alkotói válság szindrómában is, akármire, de itt és most a lelki szenvedésre fókuszálok, azon keresztül nyilvánvalóbb).

Előző írásomban kifejtettem MIÉRT is javaslom ez esetben az írást, egyszerűen, mondatokban, őszintén magamhoz, hogy ne a fejemben körözzenek a reakciók a bajomra, hanem előttem legyen és képes legyek tiszta fejjel magam előtt látni, mit is kell megoldanom.

Amint eldöntöm, hogy írok például egy igen problematikus dologról az életemben, előjöhet egyfajta tudatalatti ellenállás - mindenféle dolog előjön, teljesen mindegy micsoda, a lényeg, hogy a következménye az, hogy nem írok épp most, ma.

Valami eszembe jut, ami most épp fontosabbnak tűnik - s aközben, hogy az eszembe jut, már nem is tűnik annyira problematikusnak, amiről írnék, hiszen most épp mással foglalkozom, például, ami szórakoztatóbb, mondjuk egy film megnézése vagy számítógépjáték vagy akár enni egy finomat, takarítani, kimenni bohóckodni a barátokkal stb.

Aztán egy másik szint, amikor fizikai szinten nyilvánul meg az ellenállás - fáradság, fásultság, álmosság, kényelmetlenség, feszültség, éhség, akár fejfájás vagy csak szimplán egyfajta megnevezhetetlen kényelmetlenség.

Ekkor persze mérlegelni érdemes valóban van fontosabb-e, valóban fáradt-beteg vagyok-e, de ilyen esetben jó eséllyel tudatalatti ellenállás megnyilvánulásával nézünk szembe.

Nem biztos, hogy mindenkinek van ilyen, sokmindentől függ, például nekem, amikor egy problémás kapcsolaton voltam túl és az agyamban cikáztak a gondolatok, jöttek a pozitív/negatív érzelmek, többször, hetekig elodáztam, hogy leüljek és mindent kiírva, magam elé "téve" realizáljam mi is van bennem valójában, ami elkerülhetetlen volt a hatékony, minden résztvevő számára a legjobb megoldáshoz. Felváltva menekültem volna a kapcsolatból és benne maradva meg akartam javítani, de egyik sem ment és ez egy ideig fokozódott s ezek az élmények közepette akartam ugyan írni, de nem mindig ment, ha ment is, elítéltem azt, amit leírtam, még a saját őszinte írásomnak sem hittem, s jó párszor le kellett írni(ami fele ellenállásom volt, tehát ez hónapokig tartott), mire bejusson az agyamba, mit is kell tennem, miközben igencsak kellemetlenül éreztem magam...Még a józan paraszti észnek is ellenálltam, nyilvánvaló: nem voltam a józan eszemnél, mert a sok GONDolattól megőrültem kicsit:)

Döbbenetes felismerni, hogy ezek a tudatalatti ellenállások annyira részesei a személyiségünknek, annak, akik vagyunk, hogy amíg nem határozunk el egyfajta fegyelmet, szorgalmat lehet, hogy nem is realizáljuk, milyen szinten elfogadjuk azt, akik ma vagyunk. Persze ez akkor releváns, ha közben időnként továbbra is szenvedünk.

Aztán jönnek a gondolati kompromisszumok - "nem is olyan rossz az életem", "vannak jó pillanatok", "ilyen az élet, egyszer fenn, egyszer lenn",  "másnak sokkal rosszabb", "az írás túl sok idő", "van fontosabb dolgom is", "majd megváltoznak a dolgok, csak akarni kell", "várok, a másik mikor realizálja már, hogy ő a hibás" stb...

Ezeket is érdemes leírni, mert szintén döbbenetes, mennyire képesek vagyunk tűrni olyan tudatállapotokat, amikben nem érezzük jól magunk s pár ilyen gondolatciklus jön és ezekre reagálva egy darabig már nem is tűnik annyira rossznak.

Főleg akkor van ez, amikor egy olyan aspektusunkról kellene írni, amiben érezzük, hogy nem jól csináljuk a dolgokat - például az előzőleg is említett sóvárgó, depressziós vágyódás valaki- vagy csak valami- irányába.

Például volt egy kapcsolatom, aminek úgy lett vége, hogy rosszul éreztem magam s nem is tudtam pontosan miért azon túl, hogy "nagyon akartam, hogy jó legyen és katasztrófában végződőtt".

Fejemben főként a másik hibáztatásával kapcsolatos gondolatok versenyeztek az önmagamat becsmérlő kijelentésekkel, miközben az életemben stagnáltam, a nekem fontos projektekkel nem haladtam, szociálisan is visszavonultam és általában elfelejtettem a humor bárminemű formáját.

Le akartam ülni írni, de aztán éppen kijött egy új, legjobb grafikával rendelkező lövöldözős játék, amit végigjátszva azok a gondatok jöttek, hogy "ez után tényleg írok", de aztán pont megjelent egy másik játék, amire régóta vártam s az izgalom, a vágy, hogy abba fejestugorva eltereljem figyelmem a problémáimról erősebb volt.

Amit nem vettem figyelembe, hogy azáltal, hogy tudtam mit kéne tegyek, hogy jobb legyen s nem azt választottam, az, mint egyfajta választás s annak eredménye is énem részévé vált.

Elfogadtam a látszólag "könnyebb utat", aminek egyetlen következménye volt: újra ugyanaz a választás jött - játék vége, írnom kell, itt egy új játék, itt és most mit választok?

Aztán egy pár ilyen után felhalmozódott az önítéletből eredő energia: tudom mit kéne választani, mégsem azt választom, ezért elítéltem magam, de mégis azt tettem - ezzel is bizonyítván, hogy önmagam látszólagos "választási pontjaiban" nem is én választok, hanem pusztán a múltbéli felhalmozódásom determinálja, ma mit fogok tenni.

Aztán kellő frusztráció felgyülemlése után az írást választottam, s egy ültő helyemben 5 oldalt írtam, mint amikor felborítok egy hordót tele vízzel s csak ömlik kifele...

Ez jól esett, de megoldásról nem írtam, olyan mélyre nem jutottam, s megítéltem, hogy "kiönteni a feszültséget"(ami abból eredt, hogy nem írtam, de most, hogy írtam az a feszültség elmúlt) jó volt, aztán mivel ez a feszültség kellett, hogy írjak - megint nem írtam egy darabig és ugyanazok az "életciklusok" játszódtak le.

Számtalan ilyen "Mormoták napja c. film-szerű jelenetet" megélvén lassan, de biztosan rájöttem, mindenfajta ellenállás belül halmozódik, azokkal szembenézés is, minden valójában ebből ál.

Az egész valóság semmi más, mint ez az egyszerű egyenlet, hogy 1+1=2.

Tehát minden apró tett, amivel az agymenésem, kattogásom, depresszióm, skizofréniám leállítása irányában teszek, az halmozódik.

Ugyanígy minden agyi szenvedésem elfogadása és megengedése is halmozódik, mint ahogy minden egyes gondolatminta, arra történő reakcióm, hangulatom és érzésem megtörténte és halmozódik.

A szokások így alakulnak ki, aztán ezt megítélve, mintegy megfigyelve és definiálva meghatározom kinek "képzelem magam" - akár függetlenül is attól, hogy valójában mit teszek - s minden felhalmozódik.

Tehát az ellenállással kapcsolatban, amikor önismeret szükségeltetik ezt kell megérteni, hogy ha megélem, egyszer úgyis lesz egy pont, amikor már aztán tényleg a sarkamra kell álljak és NEM-et mondani a hülye gondolatoknak, a negatív érzelmeknek - vagy azok fognak automatizálódni, személyiségem szó, gondolati, érzelmi, fizikai reakciós rétegeiként leülepedni és azzá válok amit elfogadok és megengedek.

Kellő önreflexióval, akarattal és tudatossággal ezeket az ellenállásokat is meg lehet ismerni, módszereket kipróbálni, hogy igenis szembenézzek ezekkel, mint saját magam és felelősséget vállaljak azért, aki vagyok.

Gyakorlatiasság hasznos ilyenkor - ha fáradt vagyok, felkelek, sétálok egyet a levegőn, eszek egy almát, megmosom az arcom, iszok egy kávét/teát és leülök és írok.

Nekem évekbe telt, mire eljutottam oda, hogy elkezdjen a természetemmé válni, hogy csak úgy leülök és írok - mert folyamatosan beláttam, ez hasznos és támogató, stabilizáló és gyakorlati megoldásokhoz segítő.

De nagyon megérte - s bár a helyesírásom még nem tökéletes - a szavak folynak belőlem, amikor úgy döntök - s néha még mindig van ellenállás.

Például kifejezetten erős ellenállás szokott jönni a Desteni I Process kurzusok házi feladatainak elkészítésével kapcsolatban - most éppen az Agreement Course(Megállapodás tanfolyam - önmagammal s partnerrel hogyan lehet valóban megállapodni és stabilnak maradni) kapcsán.

Olyan szinten megyek le önmagam megismerésében, amit máshol sosem "kellett"  - a hibáimról, erősségeimről, a személyiségem alappilléreiről, azokat felépítő szavakról s azok kapcsolatáról szólnak a "feladatok", amik általában azzal járnak, hogy felismerem bizonyos korlátaim, félelmeim, önérdekembe vetett hitem, amikkel aztán már közvetlenül látván nyilvánvaló, hogy meg kell változzak, fel kell adjam, s ezeket még ha tudatosan akarom és teszem is - tudat alatt szokott ellenállás jönni.

Ez nem szégyen, ez is része a folyamatnak, a sötét, mélyen megbúvó ajtókat, amiknek nagyrészét még gyerekkorunkba zártunk be, bátorság lassan, tudatosan feltárni és megvilágítani mi is az oka, hogy így maradtam.

Vannak bizonyos módszerek, például a tudattágító szerek, transzok, sokkterápiák, melyek által az ember úgy érezheti, hogy szembenéz a félelmekkel, korlátokkal de több száz ilyen alkalom után is csak azt mondhatom, amikor írni kezdek egy félelmemről, korlátomról, addikciómról, akkor szó szerint kiderül mit is engedek meg, nem csak felgyorsul az agyam a cuccon, az adrenalintól, az energiától, és az az élmény, hogy rájövök mindenre és aztán másnapra nagyrésze újra homályba borult, s ráadásul elfogadtam, hogy a cucc, intenzitás kellett, hogy ezt megtegyem, ami hosszú távon szintén külső feltételekhez kötött, egy stabil én-élményt nem támogat. Persze ezeket lehet használni is akár, de az írás sokkal stabilabb dolog és igazából olcsóbb sőt egészségesebb is.

Ráadásul az önmegbocsátás, ön-korrekció, ön-elhatározás (amik valójában én-megbocsátás, én-korrekció és én-elhatározás) ezekre az ellenállásokra is alkalmazhatóak, sőt!

Ha meg akarom bocsátani például, hogy egészségtelenül eszem éjjel, mert feszült, kimerült vagyok és másnap mindig fáj a hasam, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy leüljek egyáltalán leírni, hogy mit tapasztalok, mikor jön az inger, s mi az ami arra ösztökél, hogy egyek, még úgy is, hogy tudom, hogy ez most nem lesz jó később - akkor itt is remekül alkalmazhatóak ezek a módszerek.

Erre fogok egy példát végigvezetni legközelebb...

A helyesen, önmagunkkal őszintén alkalmazott, lényegretörő, ugyanakkor abszolút specifikusan alkalmazott írás az önismerethez, az öntudatos, az elme dualitását meghaladó, felelős élethez persze nem "maga" a megoldás, de ahhoz szinte a tökéletes kiindulópont, támogatás lehet.

Mindezek, amiket írok valójában sokkal struktúráltabb formában megtalálhatóak a DIP LITE ingyenes önismereti online tanfolyam keretein belül, mely angolul elérhető itt:

Saturday, March 15, 2014

[JTL 156] Írással támogatott tudatosság ön-megbocsátással

Új időket élünk - nem kell guru, mester, vallás - sem cucc, sem sanyargás vagy sóvárgás - a legjobb az önmegbocsátás s ezáltal könnyen leleplezhető s meghaladható az összes kifogás!

Folytatom, ahol a legutóbbi írásomban abbahagytam.
Amikor a vágy elsöpör, látszólag vagy tényleg képtelenség megvalósítani és ez a hiányérzet lelki fájdalommá, sóvárgássá, egyfajta depresszióvá halmozódott hangulattá növekedve nemcsak, hogy befolyásolja, de eluralja életünk.
Mindeközben ezeknek a tapasztalása annyira leköt, elönt, betölt, befolyásol, visz, hogy nem vesszük észre, hogy már-már nem is önmagunk vagyunk s még ha esetleg látjuk is a kiutat, az megvalósíthatatlan vagy túl távoli.
Ez esetben az írás a legkézenfekvőbb, az lehoz, lelassít, tudatossá tesz - ha őszintén írjuk, persze...

Legközelebb írok arról, mit lehetne tenni akkor, amikor eldöntöm, hogy írok s mégsem megy - amikor belső falak, ellenállások, folyamatos, hirtelen feljövő elfoglaltságok miatt a valóság az lesz, hogy ellenben azzal, hogy akarnék ugyan írni: nem megy.

Most, hogy a lovak közé csapjunk, miről is fejtegetek gyakorlatban, a fenti dőlt betűs konkrét példát hozok fel, hogyan is használható az önmegbocsátás a tudatosságra, a realizációra, az önmagunkat nem támogató minták felismerésére, bejelölésére, keletkezésük és automatizmusuk felismerésére, hogy a gyakorlatban haladjunk afele, hogy ezt, ami nyilván nem támogató abbahagyjuk s valóban megváltozzunk.

JÓVAL az elejéről kezdem, nem túl nagy mélységekben, csak miheztartás végett belenyitok kapukba:
  • Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy elképzeléseim, szkepticizmusom, előítéletem vagy elvárásom legyen az önmegbocsátásról, mint tudatosítási módszer, ahelyett, hogy gyakorlatban megtapasztalnám, kipróbálnám, mielőtt elítélem.
  • Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt, hogy a hangulatokat, kedveket, érzelmeket fontosnak definiáljam az életemben, fontosabbnak, mint a valóságos tényeket, a józan "paraszti" észt és az ok-okozati összefüggések belátását.
Azért írom úgy, hogy "elfogadtam és megengedtem", mert ezáltal is tudatosítom, hogy ÉN vagyok a felelős, ahogy én váltam ezzé, amit belátok, most hogy csinálom s nem őszinte - azért is ÉN vagyok a felelős, hogy abbahagyjam, megváltoztassam - nem a kormány, nem a szomszéd, nem a csajom, arra fókuszálok, amit én meg tudok tenni s azt tudatosítom, hogy hogyan is jutottam ide.

Általánostól haladok a konkrét fele - lehet, hogy elsőre nem látom át, ezért eleinte egyfajta akarat:
  • "Megbocsátom, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy a negatív érzéseket megengedjem magamban, akkor is ha nem jó nekem."
Aztán akkor kinyílhat belül, hogy mik is azok és haladok befele - miközben jelen vagyok, miközben szóról szóra tudatában vagyok - hiszen írom.

Aztán belátom, egyik negatív érzelem, a féltékenység mondjuk, akkor azt bocsátom meg, hogy engedtem és nem is értem, nem tudom leállítani, ki fele, miért, stb...
Fontos, hogy én magamnak bocsátok meg, nem a szomszédnak - az, hogy én hogyan tapasztalok, azért nem mást okolok, hanem felelősséget vállalok az érzelmeimért, gondolataimért is, hiszen az is az én territóriumom, nem a szomszédé.

Lehet mondani is, az is fontos - ahogy mondom, a hangerő, hangsúly, stabilitás szintén visszajelzés és az is valóság - de az írás nagyon támogató - ez a szentháromság:
írás, kimondás, cselekvés.
Amikor ugyanazok a szavak vannak a fejemben, a számon és a tettemben, akkor a szavaim erővé válnak, valóságformáló teremtéssé - ezt is támogatja ez a módszer. Tehát.

  • Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak annyira tudatosnak lenni, hogy lássam, halljam a gondolataim s gyakran annyira eggyé válván a gondolataimmal fel se tűnnek, mert a gondolatok által, a gondolatokként létezem s eközben nem realizálván azok korlátait, önmagam börtönét.
  • Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáljam, hogy attól vagyok ember, hogy érzelmeim, gondolataim, vágyaim, hangulataim vannak s ha valaki azt írja, mondja, javasolja, hogy ezeket hagyjam abba úgy érezzem, önmagamtól, emberi mivoltomtól kér megválni, amit képtelennek definiálok.
  • Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam azt a kiszolgáltatottságot, automatizmust, öntudatlanságot, amit azáltal engedek meg magamban, hogy jogot adok az érzelmeim, hangulataim, gondolataimra való reagálásom által arra, hogy ne legyek állandóan ÉN ITT, JELEN.
  • Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre/láttam/realizáltam, hogy a gondolatok automatikusan jönnek, s nem ÉN gondolok, hanem ÉN ELFOGADOM a gondolatokat és ÉN REAGÁLOK rájuk.
  • Megbocsátom magamnak, hogy sosem engedtem bevallani magamnak, hogy ADDIKT vagyok a saját gondolataimra, azokra való automatikus reakciókra, amit nemes egyszerűséggel bármikor be tudnék bizonyítani magamnak, ha egyszerűen eldönteném, hogy most ne legyen több gondolat mondjuk egy napig és belátnám, hogy JELENTÉKTELEN, mit döntök el ezzel kapcsolatban, mert a GONDolatok jönnek maguktól és az még hagyján, de én automatikusan rájuk figyelek, reagálok rájuk, valójában megváltozom tőlük sőt azt teszem közvetve vagy közvetlenül.
  • Megbocsátom magamnak, hogy azt képzeltem, hogy gondolatok, gondolkodás nélkül zombi vagyok, értelemtől és intelligenciától mentes, s sosem vettem észre, hogy a gondolataim felett nincs hatalmam, nem látom, hogy honnan jönnek, hogyan és miért teremtődnek és hogyan, hova távoznak és ezt sosem kérdőjeleztem meg.
  • Megbocsátom magamnak, hogy azt képzelem, hogy amit gondolok, az én vagyok, az vagyok és bízok a gondolatban és azt teszem egyes szám első személyben, ami gondolatot tapasztalok és annyira belemegyek az élménybe a gondolat hatására, hogy nem veszem észre, hogy minden egyes gondolattal a jelen létező fizikai valósággal párhuzamosan, attól elszakadva, egyfajta kvantum-virtuális valóságban létezem, mely sokkal gyorsabbnak tűnik és látszólag következményektől mentesnek.
  • Megbocsátom magamnak, hogy valakiről vagy valamiről gondolkodván azt higgyem, ahogy és amit gondolok és azt képzeljem, hogy az valóban én vagyok és az vagyok és arról, akiről amit gondolok, hogy az valóban úgy van, megkérdőjelezés nélkül.
  • Megbocsátom magamnak, hogy nem jöttem rá, hogy az elmémben gyorsan mozogva a valóságban csak reagálok, nem vagyok az irányítóelv, s az, hogy valakiről úgy gondolkodom, hogy "ő kell nekem, hiányzik", az pusztán egy automatikus mechanizmus, melyet úgy hinni, hogy az én vagyok itt és most pusztán merő képzelgés.
  • Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a vágy a gondolatokból ered, a gondolatok által gerjesztett energiából, az általam gondolatokra reagált másik gondolatok automatikus elfogadásából, a gondolatok által keletkezett energiákból keletkező érzésekből, hangulatokból, érzelmekből gyűlik össze az egyszerű felhalmozódás matematikai képlete alapján, ami az 1+1=2.
  • Megbocsátom magamnak, hogy gondolatok által sugallt "én vagyok" típusú definíciókkal határozzam meg(valójában határozzam BE/LE), hogy ki vagyok.
  • Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáljam, hogy "én ragaszkodó típus vagyok" és ez alapján úgy definiáljam, hogy én ragaszkodok dolgokhoz, emberekhez, s a ragaszkodáson azt értvén, hogy úgy definiáljam, hogy a ragaszkodásom tárgya felé vonzódásom van, annak megélésének hiányában hiányérzetem legyen, vágyódó gondolatok, érzelmek támadjanak bennem és ezekre úgy reagálván, hogy "ez vagyok én", ragaszkodjak valójában ahhoz a szokáshoz, hogy feltételekhez kötöm, ki vagyok és milyen s ezeknek a feltételeknek a hiányában úgy definiáljam, hogy szükségem van ezekre a feltételekre, mint tapasztalás, hogy az legyek, akinek definiálom magam, akinek képzelem magam lenni s nem veszem észre, hogy az egész a fejben keletkezik, dől el és terel olyan irányba, hogy aki valójában vagyok, állandótlan, annyira feltételekhez kötött, hogy a fizikai valóságban én szinte pusztán csak "azok a bizonyos feltételek" vagyok.
  • Megbocsátom magamnak, hogy sosem lassultam le belül annyira, hogy a testemre, a lélegzetemre tudatosulva realizáljam a gondolatok eredetét, kifejezetten azokat a típusúakat, amik az "én vagyok", amelyek által elfogadom ön-programozásom, személyiségmátrixom, automatizmusom, korlátom, elkülönülésem anélkül, hogy megkérdőjelezném, megérteném vagy következményeire valóban kiváncsivá lennék.
  • Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam a tényt, hogy a gondolataimra nem emlékszem, azok folyamatát, egymással való kapcsolatát nem látom s ellenállván az írásnak jöhetek azzal a kifogással, hogy "az írás nem az én módszerem", ahelyett, hogy belátnám - ha minden gondolatom leírnám:
  1. belátnám, hogy ugyanazok a gondolatminták ismétlődnek általában
  2. megérteném, miért is jön adott valóság hatására bizonyos gondolat-minta-sorozat
  3. nagyon sokukról szinte elsőre látnám az értelmetlenségét, a valóságtól való teljesen elkülönültségét
  4. azt, hogy minden gondolatnak van előzménye és következménye s ezeket elfogadván egyfajta örökös ismétlésbe kárhozom magam.
  5. legmélyén minden egyes gondolat kiindulópontja egy bizonyos, abszolút specifikus félelem
  6. azáltal, ha ezt a konkrét félelmet úgy, ahogy valóban van le tudnám írni - keletkezését, okát, következményét: már félúton lennék a meghaladáshoz
  7. nem csak "rólam" van szó, a többiekről is, az egész világról, ezért ha minden más zuhan, ez motiválhat
   Egyfajta új szlenget hallani, melyben a mániákus gondolat-pörgetést "KATTOGÁS"-nak hívjuk, ezzel is jelezvén, hogy nem egy a valósággal harmóniában való létezést jellemzünk, hanem egyfajta gépies, robotikus feldolgozást, reagálást, gyakorlatilag nullák s egyesek által felépített adat- s információillesztés alapján történő mechanizmus, mellyel a kiindulópontunkat, mint félelem próbáljuk meghaladni anélkül, hogy realizálnák, pont azt fokozzuk általa, amit el szeretnénk kerülni.
  • Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy ha gondolkodom, nem vagyok jelen, egy olyan valóságban vagyok, melyben csak én létezem, amit azért fejlesztettem ki, mert azt hittem, anélkül nem tudnék normális, rendes, hatékony, élvezhető életet élni s azzá válván most, amíg nem hagyom abba, nem látom be, hogy milyen szinten lassítom és lehetetlenítem el a valódi szabadság megélését és kifejezését.
Konkrétan a kattogásokra:

1 - "ragaszkodó típus vagyok"

Megérthető, hogy ez pusztán egy automatikus gondolat - ezt hajtogatni, miközben szenvedek: pusztán egy kifogás arra, hogy félek saját félelmem megismerni s valóban belátni, mivé is váltam.

Meg kell érteni, amikor az ember elkezdi ezt a módszert, igencsak durva dolgok fognak jönni - de ez természetes - a legelején helyre kell tenni, hogy ezek nem most keletkeznek, teremtődnek, hanem ezek mindig is az agyunkba voltak, ez csak egy szinttel lejjebbi én-képünk, amit most kezdünk felfedezni.

A tudat szintjeit kezdik a "tud"-ományban is kapizsgálni, de eltelik még pár év, mire maguk a "tudó"-sok is megfelelő tudatosságot hoznak ahhoz, hogy valóban megismerjék az embert, mint teremtményt, teremtőt, mint magát a teremtést egyben és egyenlőként a fizikai megnyilvánulásunkkal.

Tehát felismerni, hogy egy energia-addikt, függő, gyáva, mániákus, kényszeres skizofrén bújik a gondolataink mögött nem baj - a legeslegfontosabb, hogy ne ítéljünk - az elmével már kialakított kapcsolatunkban természetes "én"-né vált, hogy önmagunkat is ítéljük, arra is reagáljunk mivel is? Másik gondolatokkal, érzelmekkel, reakciókkal, aminek pusztán annyi következménye lesz, hogy addig sem haladunk a valóságban, mert önmagunkkal harcolunk s tovább süllyedünk gondolataink által teremtett mocsárban.

Tehát itt az ön-javító kijelentéseket is behozzuk:

  • Amikor és ahogyan én elítélem magam, azt gondolom, hogy micsoda szörnyűség vagyok, mennyire szerencsétlen, szánalmas és önző, realizálom, hogy tán mindig is így volt, csak sosem láttam ilyen direktben, sosem mertem szembenézni vele és felismerni úgy, hogy többé ne felejtsem el - ilyenkor lélegzek, fókuszálok a fizikai jelenlétre, a saját testemre, mint fizikai tudatállapot és bízok magamban, belégzés, tart, kilégzés, tart.
  • Amikor és ahogyan túláradó gondolatfolyamok, érzelmi, hangulati reakciók hullámoznak át rajtam tudatosodás közben, jelen maradok, megfigyelem, de nem ítélem, nem veszek részt benne, vagy ha mégis, azonnal megmozdítom picit a testem valamelyik részletét s lélegzem, áthelyezem fókuszom az agymenésből a valóságba, realizálván a legeslegnagyobb ajándékot, a saját testem, mint stabilitás, ami, aki folyon ITT van, lélegzik és feltétel nélkül támogatja az ÉLETem.

Itt fontos, hogy "amikor és ahogyan" - azaz a konkrét helyzet megragadása, amit át-"programozunk".

Ezt szintén sokat fogom "használni"...
Fontos, hogy "én" - azaz a konkrét szituációban, amikor én vagyok benne.
Nem kell törődni az egó-parától, az éntelenség magasztalása butaságból, az odébb van - most egy stabil én-tapasztalás szükséges - aztán azt "én" fogom átformálni, nem kell éntelenség itt - az terelés.
Tehát az ént, az egót fogjuk most közvetlenül dolgozni. Ez hatékony, de sokkal intenzívebb.

Már van beidegződött program - nekem is van még sok - például azok a nők, akiket gyerekkoromtól kezdve úgy definiáltam, hogy "meseszép" - néha még mindig ha beszélnek hozzám, előjön egyfajta "béna, suta kisfiú" dolog, de már nem mindig - amikor nem indul be a program, a félelem alapú polaritás, vágy stb - a sok hülye gondolat, ahog cikázik bennem, nem is vagyok jelen, ő meg lehet, hogy valóban kommunikálni akar velem, én meg elszállok - s nem is biztos, hogy "akar valamit"(társkeresősen), lehet, pusztán, mint ember az emberrel kommunikálna. Szóval ez csak egy példa - de ahogy látom, megállítom - de ahhoz, hogy ezeket lássam, nem szégyellem, le kellett írnom - de beláttam, máshogy nekem nem ment - de én, aki vagyok, aki akarok lenni, nekem fontos, hogy embernek lássak mindenkit, ne szexuális tárgynak, tehát megteszem mindazt, amit megtehetek - nincs kifogás - még ha páran félkegyelműnek is tekintenek, hogy az agyamat nem tartom meg a fejemben, hanem kirakom ide a blogra. Nem akarom eltitkolni inkább meg akarok változni,ezért teszem is.

Persze, ha 5 évig csak írok valamiről s ha elolvassa valaki és látja, hogy "na ez, csak vizet prédikál, de bort iszik", akkor is tisztább: s esetleg reflektálhat, hogy "hé, Tala, azt írtad, ezt akarod, holott nem ezt éled" - s lehet, hogy tényleg - nincs sunnyogás.
Szerintem ez kéne alap legyen a felelős élethez - mindenki retteg, hogy a kormány s mások belelátnak a privát életünkbe - ha mindenki tisztelné a gyakorlatban a másikat, ez nem lenne - ezért eldöntöttem, megváltozok olyanná, hogy bárkinek a szemébe bele tudjak nézni, akár ha a legeslegintimebb életem is nyilvánosságra kerül, ne legyen szégyellnivalóm, sőt az élő példája legyek az integritásnak, a valódi ÉLETnek.

Ez persze tűnhet arcoskodásnak, de aki ugyanezt nem teszi meg, az eleve maradjon csendbe s foglalkozzon a saját integritásával.
Tehát ez egy folyamat, évekig tart, de gyümölcsöző, amikor nyilvánvaló, hogy hasznos, hatásos, amikor mások is csinálják rendesen, nekik is támogató, akkor az egy újabb lehetőség a saját s mások támogatására, ha mindezt megosztja az ember.

Nem kell kemény kiképzőtiszt hozzáállás önmagunkkal szemben, ez nagyon új lesz, eleinte nehéz, amíg nem ez lesz az alaptermészet, de utána minden egyértelműbb lesz. Könnyebb, fájdalommentesebb? Azt nem hiszem - de a zavarodottság, az önbizalomhiány, az elveszettség, céltalanság és a szokások és sunnyogások egész hamar minimalizálódnak.

De ettől valódi transzcendes a dolog, meghaladni mindazt, ami nem a valódi ÉLET nyilvánvalóan nem könnyű, nincs rá általános recept, hogy aszongya az öreg, hogy "na, százezer mantrikus leborulás" vagy "húszezer térdeplő miatyánk" - az robot - nem fog menni, pusztán a már meglévő elme-tudat-program-rendszert használja, hogy uralja az érzéseket, de 1-5-10-20 év után belátható, hogy az ember már nem gyarapszik - ha őszinték merünk lenni magunkhoz. Az is nehéz, de eldöntés kérdése.
Aztán írni kell, mással megosztani, olyan, aki ezen már átment és támogatni tud önérdek nélkül.
Ezért ajánlom minden hozzászólásommal a Desteni csoportot, nem poénból - bár én csak magam tudom mutatni, mint valódi referencia, s bár azzal kezdtem, hogy nem guru-skodom, de valóban én is, mint az összes Desteni-csoportban publikáló ember is csak az ajtót tudja megmutatni az őszinteség, egyenlőség, valóság irányába, mindenkinek saját magának kell belépnie.

A legutolsó, szintén fontos része ennek a módszernek, az elhatározás - irányt ad.
  • Elhatározom, hogy nem fogadom el magamban a negatív érzelmek által eluralkodó depressziót.
  • Elhatározom, hogy megértem mi is történik a fejemben, amikor érzelmi hullámokba keveredem, ami által képtelenné válok élvezni az életet és afele haladni, ami nekem és másoknak is támogató.
  • Elhatározom, hogy kutatom, felfedezem a gondolaton túli létezést, a nem definiált átélést s cselekvést, anélkül, hogy elítélném magam.
Ezzel akaratom stabilizálom - leírom, egyfajta forgatókönyv ez, nem ez a megoldás, de amikor jönnek a hullámok, segít, van egy terv, amire emlékszem - nem ragad el a tapasztalás s támogat abban, hogy valóban magam legyek az életem irányítóelve, ne az események sodorjanak jobbra-balra.

Lehet úgy tekiteni, mint az elménk egyfajta széttöredezett(fragmentált) adattároló-ra kötött számítógép, s ebben három dimenzióra estünk szét:
  • A múltra, amit önmegbocsátással tudatosítok;
  • A jelenre, amit ön-javító kijelentésekkel átalakítok;
  • A jövőre, amit az ön-elhatározó kijelentésekkel az előző kettővel harmóniában kitűzök, mint irány.
Ennek eredményeképpen mellékesen csökkenni kezd, majd megszűnik az az érzet, hogy én, mint a kis ember, a tér s idő végtelenjében, ebben a hatalmas univerzumban leledzem, s minden, aki voltam, vagyok s leszek egyesül az ITTlétben, a jelenlétben, amelyben belátom az egészet.

Ez is nagyon fontos, hogy a számtalan, gyors, fényérzetű gondolatok, energiacikázások is nagyon alacsonyrendű - amint VALÓBAN lelassulok belül - egyre jobban rálátok, hogy az elme nagyon lassú szerkezet - csak amikor arra hangolódok tűnik gyorsnak.
Az igazi, nem definiált, valódi tudatosság, ami ennek a módszernek a következménye sokkal, de sokkal "gyorsabb" - nem is lehet a duális elme-rendszerben ezt jellemezni.

Mielőtt belép a tudatomba a gondolat, a félelem csírája, a korlátoltság, leállítom(magam) és korrigálom tudatosságom s tettem - megelőzvén a függve létezés keletkezését.

Egyfajta belső tér alakul ki, ami nem definiált, ezért határtalan, mivel folyton jelen vagyok, sokkal többre emlékszem, bízok magamban, merek megnyílni és befogadni, elfogadni és elengedni, stb...



Többen kérdezték már, minek ez a mániákusságra hasonlító, már-már vallásosnak tűnő irdatlan mennyiségű megbocsátás, miért nem csak simám megbocsátok magamnak egyszer s mindenkorra s élek, mint hal a vízben...
Amíg megfelelően nem alkalmazzák ezt a módszert, ami a valódi megértés esélyét hordozza: tán nem értik a lényegét...
Sokmindent kipróbálva arra jutottam, az elme, ami teljesen átitaja lényünket meghaladását nem lehet félvállról venni, "ez nem egy egy hétvégi jógakurzus" - s egyszer az ember valóban belátja micsoda embertelen korlát is a saját elménk, amit saját magunk tartunk fenn, kézenfekvő az, hogy ebből kikászálódjunk - s amikor valóban, állandóan, természetesen teszünk is ezért, csak az konstatálja, hogy valóban megértettük mi is az elme s milyen szinten akadályoz a valódi élet, szabadság megélésében.
Bármennyire is okosnak érezzük bizonyos gondolatainkat - azokon túl van az igazán megismerő tapasztalás - ez is józan paraszti ésszel megérthető - egy jó szex közben, egy finom ételt harapva nem az agyunk jár azon, hogy "hmm de jó is ez" - vagy ha igen, akkor az már nem a valóság, csak az elme-tükör - s igazán átélni elme nélkül lehet, gond-ola nélkül úszni a pillanatban.

Szintén könnyen megismerhető az a tény is, hogy ha gondolati alapon "élünk meg"-"reagálunk le" valamit, pozitív vagy negatív irányból, akkor az, ha nincs már ott az élmény, a polaritás, nem gyarapszunk attól az élménytől, újra kell a reakció-gondolat-ítélet(s az arra reagáló energia-élmény) s ha legközelebb nem tudjuk megismételni a ráragadásból következő belső elkülönülést, ítéletet, akkor hiányozni fog, ahelyett, hogy megbecsültük volna és nem-ragaszkodva mennénk tovább az életünkkel, a következő pillanattal.

A valódi szabadság persze nem sokat jelent, amíg egy ilyen zárt rendszerben vagyunk, mint az emberi civilizáció, ahol másokra is kihat a következménye tettünknek, még ha nem is vagyunk tudatában(pénzrendszer például), tehát egyenlőre az egyéni úton járjunk rendesen, s amikor stabilak maradunk - valóban stabilak - nem impulzusok jönnek, amikre reagálunk (például "véletlenül híjjj de berúgtam, ilyenkor kissé állat vagyok, ezt gyakran nem kéne, de néha belefér") szintén megvizsgálandó, miért is kell ez az élmény, miért is igazolom szükségét és mik a valódi következményei - másokra is, nemcsak magunkra, sőt akár az egész emberiségre, a világra.
Persze mindent a maga idejében, először az alapok s a stabilitás!

Régen én is azt képzeltem, az állandóság, konzisztencia, stabilitás maga a robotikus zombi-lét, s valójában egy kifogás volt arra, hogy öntudatomnál legyek mindig, vagy ha nem megy, akkor megváltozzak olyanná, hogy lehessen. Most már látom, ezek kifogások voltak, hogy ne kelljen szembenézni a ténnyel, hogy arra szállok, amerre a szél fúj s igen gyakran írva lassan, de biztosan valóban változom.

Az is kifogás, hogy "azért kell néha kiengedni a gőzd, fűvel, fával, piával, adrenalinnal, mert a valóság túl intenzív, már annyira tudatossá válok, hogy mi van, hogy le kell tompítani" - ezzel is találkozni gyakran miközben valójában nem ismerjük be, hogy vannak energiák bennünk, amiket nem is értünk hogy teremtjük a gondolatokkal, érzelmekkel s ezek sugallnak, irányítanak s olyanokra vetetjük rá magunkat ezek által, hogy az elme-tudat-rendszerük energetikai öko-háztartását egyensúlyba tartsuk. Miközben azzal azonosulva, saját magunk válunk önmagunk "Mátrix"-ának ügynökeivé - s ami belül, az van kívül is, lásd úgynevezett "civilizáció", ahol kb több, mint egymilliárd ember kb éhhalál poklában leledzik s nem azért, mert nem lenne elég étel vagy pénz rá, hogy legalább egyenek - hanem, mert ugyanazok minták vannak kívül is, mint a saját elménkben, amikkel azért nem tudunk gyakorlatban megoldást teremteni, mert önmagunk elméjét sem ismerjük, tudjuk irányítani, változtatni.

Tehát minden hibáztatás, kifogás, korlát egy-egy ajándék, amit áttranszformálhatjuk színtiszta gyakorlati tudatossággá, csak rajtunk múlik!
Mindeközben nem kell extremizmus, fundamentalizmus csak szorgalom, őszinteség és kellő humorérzék, hogy tudjunk néha nevetni saját magunkon, hogy mit is csinálunk, ha-ha-ha-ha-ha!





Ahogy szinte minden írásomban, most is javaslom ezeket az oldalakat, ahonnan én is "tanultam" ezeket - annak, aki tud angolul(egyedül kevés vagyok ezeket fordítani magyarra, pedig hasznos lenne):
De van egy Facebook csoport, ahova ilyesmiket osztunk meg, egyenlőre igen kevesen:
Mára ennyi, "jó" napot!

Tuesday, March 11, 2014

[JTL 155] Lelki szenvedés abbahagyása

(For a while I am going to write in Hungarian for a specific kind of Self-support - desire for rebound/relationship-"pain in the soul"-kind of feelings what "I cannot fulfill" for the reasons self apparently cannot change.)

Egy ideig magyarul fogok írni - egy bizonyos témáról, ami körülöttem több ember agyát lepi el, annyira, hogy nem is igazán tudnak a "normál" értelemben vett (a lehetőségekhez képest) egészséges-boldog életet élni tovább, mindig csak szomorkodás, sírás, kilátástalanság és magány.

A JTL az írásaim elején azt jelenti, hogy Journey to Life - egy egy csoportos megmozdulás, egész sok ember ír s számozza, ezáltal mutatván azokat a napokat, amikben önismereti-jelleggel blogol az ön-őszinteség kiindulóponttal, hogy megváltozzon, a világra megváltozást javasoljon.
Egyre fontosabbá válik, hogy az emberről tudni lehessen, valójában ki ő, mit csinál, mik az értékrendjei, "milyen fából faragták" - főleg, ha felelős posztot vállalna az úgynevezett civilizációban, azaz mind a mikro-, mind a makro-közösségekben.
Erre remek lehetőség az internet, mindenki megoszthatja mással azt, ami fontos számára(, hogy meg legyen osztva).

Számomra s kedves "desteni fórumozó" barátaimmal úgy látjuk, a belső utunk, a saját hibáink felismerése nem az elrejtőzésre, titkolózásra ad okot, hanem ellenkezőleg: a további feltárásra, megnyílásra s megosztásra, elvégre is a paranoiáim, fóbiáim valójában nem én vagyok, főleg, ha egyszer úgy határozok, hogy abbahagyom őket(azaz saját magam azon részeit, akiként ezeket "csinálom"). Megosztván - magamat és másokat egyaránt támogatok:
  • Magamat, mert az elmém nem egy zárt, titkos univerzum lesz, hanem mások is megértenek, miben vagyok, persze lehetnek genyózók, de nem jellemző, inkább ha visszajeleznek, abból megintcsak tanulhatok, letesztel
  • Másokat, mert ha őszintén viszonyulok magamhoz, belátok dolgokat és tényleg megváltozom s ezt a gyakorlati utat megosztva más is felismerhet, csatlakozhat, változhat, javulhat.
Önismeret, ön-változtatás - ki vagyok én, ha saját magam nem tudom megváltoztatni? Hogy lehetek biztos abban, hogy aki vagyok, én vagyok s nem csak egy automatizmus, ha képtelen vagyok megváltozni bizonyos dolgaimban - főképp azokban, ami nekem nem jó, ami másoknak nem jó?

Ezt a folyamatot, mivel belátom, ez maga a valóság - teremtés megváltoztatása - önmagam megváltoztatása - egyfajta misztikumoktól lemeztelenített isteni cselekedetnek is fel lehet fogni, persze a profán, hétköznapi értelembe vehető fizikai valóságot, mint mércét szem előtt tartva.

Azaz bárki gondolhat, érezhet akármit - egyenlően osztozunk a földön, a vízen, a levegőn, a tűzön: enni, inni, pihenni s egészégre törekedni mindenkinek kell - ezért felismertük egymásban ezt az ÉLET szikráját, amely egyenlő mindenkiben, ezt kell szem előtt tartani s nem a személyes mániákat, bár amíg azok dominálnak igenis foglalkozni kell velük, mert azzá váltunk szokásainkból eredő tetteink s azok ránk visszajövő következményein s ezeknek kölcsönös függve keletkező láncolatainak ciklikus ismétlődésén keresztül: mi magunk vagyunk a teremtő, a teremtett a teremtés eme folyamatán keresztül.
Ezt felismervén semmilyen külső felelősséghárítást nem téve fölénk-mögénk-alánk-elénk: saját magunk vagyunk önmagunk istenei-sátánai.

Nekem ez egy nagy kihívás, mivel az én "személyiségem" kissé más, kellő baj-szenvedés esetén van egyfajta klinikai tiszta elme állapot, amiben nemcsak pusztán logika, de a hétköznapi értelemben vett józan paraszti ész kezd el dominálni, ami minden esetben a legjobb gyakorlati megoldásokra hajlít - s minél többet cselekszek így, ez válik alaptermészetemmé belátván, hogy idáig olyanokban vettem menedéket, amik nem voltak valódiak.

Persze, bizonyos keretek között lehet játszani, kísérletezni, akár élvezni is érzelmi-hangulati hullámokat, de amikor már képtelenek vagyunk ezt irányítani és folyton csak a szenvedés van, akkor nyilvánvaló, hogy elvesztettük valódi öntudatunkat és automatizáltuk énünket oly módon, ami nem jó számunkra s mégsem hagyjuk abba, nem tudjuk, összezavarodtunk...

Nemcsak azért nem hagyjuk abba, mert nem tudjuk, hanem mert valójában nem akarjuk.

Azzá válván, aként definiálva önmagunkat, ami a szenvedést okozza fel sem merül, mint lehetőség leállítani azt, akikké váltunk.

Próbálok a leges-leglényegretörőbb lenni s szintén kihívás magyarul írnom(egy ideje az angolul író személyiségem automaziáltam idáig)

Ha egy pillanatra is engedélyt adok magamnak belül arra, hogy gondolatok, érzelmek jöjjenek automatikusan, s a lényiség-énemmel szinte "hátradőlve" reagálok ezekre, mint belső valóság - ezek szinte "maguktól" jönnek bennem, s felhalmozódnak, gondolatcsatornák, érzelmi ösvények formálódnak s aztán mindig ugyanazokban a mintákban mozgok s általában ezt nevezzük "én"-nek.

A gondolatok a fejben nyilvánvalóan felhalmozódnak, csak azért nem vesszük észre, mert mindig mindent eldobunk, amikor jön az újabb gondolat - mint az ember, aki a TV-t nézi s ezért van, hogy egy átlag TV-zőnek 8 másodperces a fókuszálóképessége, figyelme - mint a kiscicának - aztán jön az új élmény s az előzőt látszólag elfelejti.

Nos, valójában nem felejtünk, csak ráálltunk mindig erre a műsorra belül - gondolatok, hangulatok, érzelmek az ÉN, ezért az az elsődleges, nem ismervén fel, hogy az csak egyfajta önreflexió, hogy mit engedünk meg, minek alapján, milyen értelembe véve különülünk el saját magunktól pont ezek által.

NEM mondom, hogy azok rosszak, pusztán egy aspektusunk, amit azért is nem élünk meg/ki a másokkal is megosztható fizikai valóságban, mert lépésről lépésre elfogadtuk és megengedtük azt a tendenciát, hogy "befele éljük meg" a dolgokat, ami aztán nől, gyarapszik, rétegződik, automatizálódik.

Mert kifele, a világba úgy véljük, társ hiányában nincs kit szeretni, nincs kitől megkapni azt, amire szükségünk van, nem is kérdezvén meg önmagunkat elveszünk saját magunk kreálta üregek mélységeiben.

"Szerencsére" magam is jártam ezen az úton - nem mondom, hogy csodás volt, valódi POKOL: iszonyatosan szenvedtem, egy ideig, amikor az egyetemre jártam, oly mértékű intenzitásokat talán sosem tapasztaltam magamban, mikor minden aspektusommal, egész lényemmel, az összes porcikámmal egyetlen egy dologra hangolódtam rá, méghozzá, hogy Ővele legyek.

Minden ami volt bennem, mindaz, aki voltam előtte, fokozatosan távolodott s eltörpült az izzó s elsöprő vágy tornádójában, melynek közepén, mint egy magányos, őrült mágus álltam és szemléltem az egész valóságom szétesését, miközben egyetlen egy pontra fókuszáltam belül is és kívül is:
A vágyam, hogy Ővele legyek, a párom legyen, fogadja el szeretetem és viszonozza.

Halálközeli élményeim voltak ez ügyben, nem részletezem, de az alkohol a végletekig katalizálta elképesztő mértékű sóvárgásom Őiránta s többszöri visszautasítások után életem teljesen értelmetlennek tűnt és valóban véget akartam vetni a szenvedéseimnek. Üvöltő, vonyító, fejemet szó szerint a falba verő megveszekedett vadállat módjára sodródtam balhékba s vandalizmusba s sokan csak azért nem ütöttek szét őket borzasztóan zavarván, mert tán tekintetemmel találkozván megértették azt a végtelen, reménytelen szomorúságot, amit lehet, hogy megszánva, attól megrettenve megértették, ennél nagyobb szenvedést úgysem kaphatok, mint amiben éppen vagyok.

Hahaha, jó kis költői kép, bár nem túlzás - feltehetőleg a reménytelen szerelem mindenkinek ilyesmi dajdaj belül...

Nos, ez pár hónapig teljesen magával ragadott, aztán lépésről lépésre képes voltam felegyenesedni s újra emberré válni - hozzátenném persze, hogy akkoriban nem a legjobb megoldást választottam, tehát teljes mértékben nem oldottam meg az akkori agybajom(az csak később, az önmegbocsátással kezdődött 2007 körül s most is tart, de már jóval stabilab vagyok, másokat is képes vagyok figyelembe venni stb), de egy év múltán akkori vágyálmom tudati tárgyával mi végülis összejöttünk és szerelmes párként együtt laktunk - de előtte hosszú-hosszú hónapokig jártam a pokol legmélyebb bugyrait, s csak szerencsének s jótékony egyetemi társaimnak köszönhető, hogy nem léptem villamos alá vagy ugrottam ki az ablakon.

Egy szó, mint száz: jártam arrafele, értelek, hallak, tudom micsoda fájdalom tud belül lenni s mégis itt és most azt írom, mondom, küldöm, sugallom, rezgem, hogy ez a szenvedés nem szükséges, sőt javaslott apró lépésekkel elkezdeni megérteni s kimászni belőle s meghaladni, elkezdeni valóban élni.

Igen, meghaladni, elengedni, mert ezen túl vár az igazi énünk, aki most legbelül csupán egy apró gyertyalángnak tűnik, néha szinte ki is lobbanni látszik, de az a kicsi szikra, míg testünkben fizikai szívünk dobog: ég és helyesen táplálva újra lobogni fog.

Ilyesmi témában fogok írni egy pár alkalommal még, behozom az önmegbocsátást s konkrét példákon át javaslok egyfajta hozzáállást, amely nekem(s másoknak is) megadta azt a tudatosságot és erőt, mellyel képes voltam meggyógyítani saját magam elmebaját és újra képesnek lenni egy egészséges és nemcsak magam, de másokat is támogató szociális életre.

Egyáltalán nem célom okoskodni, azon túl vagyok rég, sőt a Mátrixos Morpheus-kodásos korszakomon is, most pusztán látom, belső csendben érzem azt a szenvedést, amit néhány körülöttem lévőek mutatnak és természetesnek tűnik, hogy mindaz, amit én tehetek, hogy segítsek megteszem, DE

Neked kell eldönteni, akarni, ellenállások közepette jelen maradni és cselekedni - még akkor is, mikor semmi értelem, semmi haszon, SEMMI sem sugallja ezt belül, mégis, csak feltétel nélkül bíznod kell önmagadban.

Szintén fontos, hogy eleinte az írást fogom javasolni, mivel
-1 legolcsóbb pszichoterápia
-2 "én" csinálom, eleve cselekedet, erőt ad, a fizikai valóságban teszem(megmarad papíron-fájlban), nem az elmémben cikázok
-3 a sok kavargó érzés, gondolat lelassul, miközben írunk - szóról szóra jönnek a dolgok s közben, utána is értelmezhető(ha az jön, hogy érthetetlen, akkor tovább írunk, lassulunk)
-4 esetleg mások is elolvashatják - ez szintén félelmetesnek tűnhet elsőre, de vannak, akik nagyon durva dolgokon mentek át s megértik az őrült elmét, nem ragadja el őket, képesek nem ítélni - főleg azok, akik régóta írnak őszintén valószínű hasonlókon mentek át
-5 nem kell megosztani blogra, facebookra, bár az egy ponton túl elég nagy integritást tud reflektálni - vállalom-e szavaim, tetteim, valóban változni akarok, s meg is teszem vagy csak írogatni róla, mások is tudják, min megyek keresztül, nem csak az időjárás a téma s felelősséget vállalok magamért, esetleg ha más is olvassa, támogatást kaphat vagy javaslatot tehet

Itt jön általában az, hogy
-"régen írtam én már"
-"nem az én módszerem"
-"nincs miről írnom"
-"képtelen vagyok szavakba önteni"
-"félek meglátni mi van belül"
-"ellenállásom van, hogy leírjam"
-stb

Ha gondolatok vannak, azt le lehet írni - ha nem írjuk le, azok csak fokozódnak, energiát termelnek, negatív érzelmekbe fokozzuk vele magunkat, aztán a szar érzés jön, s nincs hatalmunk felette, pedig minden egyes gondolat, amit elfogadunk belül a problémás dolgokkal kapcsolatban s azt megengedjük: egy-egy lépés a szar érzés fele.

Hiába a mantra, a tantra, a pia, a drog, a hektikus társkeresés - általában azok csak újabb rétegek lesznek a hagymán, míg belül már erjed a közepe...

Amint leáll a meditáció, kimegy a cucc, odébbál a partner, énünk jelenlegi tendenciája magától visszatér - mert valójában sem nem értettük meg, se nem változtattuk meg magunkat, tehát a valódi "munkát" elkerülni lehetetlen.

Le kell ásni a legmélyéig, s olyan szintű belátásnál már maga a felismerés is segítő, de a tudatosodáshoz vannak gyakorlati módszerek, afféle Neuro-Linguistic Programming, de annál sokkal életszerűbb, érthetőbb...

Szavak által lettünk, szavak által vagyunk és szavak által leszünk - kimondani, írni s tenni is ugyanazt lenne a nagybetűs ÉLET, nos ha ezek eltérnek, az súrlódást, konfliktust szül először belül majd kívül - ezeket össze lehet és érdemes is hangolni - nem csak önmagunkat, de másokat is egyenlően figyelembe venni.

Lépésről lépésre haladok, rétegről rétegre hámozom személyiségem szó-alapú struktúráit, emlék után emlékeken megyek újra át - s leírok minél többet. Ez túlagyalásnak, megszállottságnak, agyanalízisnek tűnhet, de ha józan paraszti ésszel nézzük - valójában, amikor szomorkodunk, szenvedünk "lelki" fájdalmaktól - akkor valójában pontosan ezt tesszük - beakadt a lemezjátszó, ugyanazok a gondolat s reakció s érzésminták ismétlődnek folyton, amíg nem állítjuk le, de ahhoz előbb meg kell érteni mi az és hogyan keletkezett.

A legfontosabb matematika, amire a világmindenség épül az 1+1=2 - s a lelki bajaink ahogyan a felhalmozódással lettek azzá, amit most tapasztalunk - ugyanilyen felhalmozással csak annak megértése, leállítása, meghaladása kiindulóponttal ez abbahagyható.

Fontos a polaritást, az ellentéteket is elengedni - nem pozitív, nem negatív semmi - csak az elménkben - ezt a szemléletet lehet tanulni, gyakorolni, élni - s bármennyire is jónak tűnik, ami jó érzést kelt - az össze van kapcsolva azzal most, amivel a rosszat generáljuk - egyfajta abszolútértéket kell tudni látni ebben az ön-korrekciós fázisban - tehát a +1 s a -1 abszolútértéke szintén 1.
Minden gondolat, érzés ez a fajta polaritás mentén létezik az elménkben - elő-ítélet - automatikus definíció - persze ezen túl lehet a józan paraszti ész - nem kell macskaszart rossznak gondolni, hogy ne szagolgassuk.

Cselekedni, mégsem definiálni dolgokat sokat segíthet, ezt is érdemes elsajátítani tehát - kifejezetten kiemelve saját életünk élményeire.
Nem ítélni, hisz bármi, amit most megítélünk, egy olyan ítélő-aspektusunk, aki eleve rabja az automatikus ítéletnek, tehát arra hangolódunk, hogy elsőre csak megfigyelés.

Önmarcangolás, önítélet, ön-ostorozás mind szóval, mind gondolattal szintén egy olyan automatizmus, amely nem ésszerű - ha látjuk magunkon mit nem szeretünk, miért nem változtatjuk meg, ahelyett, hogy csak nézzük, hogy csináljuk, aztán elítéljük, de nem változ(tat)unk.

Ha változni akarsz, s kattog benned, hogy "majd jobb lesz", nem biztos, főleg, ha csak jönnek a gondolatok.

Az, amit én javaslok, ha jól csinálod, segít, ha nem csinálod jól, de akarod, akkor egy idő után rájössz, hogy lehet jól, de ha nem akarod, nem csinálod s kész, de akkor tudod - mégsem annyira szörnyű a szenvedés, vagy a szenvedésnek ítéled léted, tehát lehet, hogy még mész egy kicsit lefele, csak tudd - egy ponton neked kell nemet mondani a baromságra a fejedben, neked kell leírni a dolgokat és amint leírod a problémákat, a megoldás szintén nyilvánvaló lesz - kérdés, hogy valóban meg akarod-e oldani.

Ehhez el kell engedni dolgokat, főleg ha annyira rossz, akkor meg lehet és érdemes is kérdőjelezni mindent, még önmagamon belül is - bármiben meg lehet változni, csak gondolj rá, ha pisztolyt fognának a fejedhez, biztos gyorsabban írnál - nos, ha zavar az egód, akkor az írás pont ilyen pisztoly az egó virtuális fejének - mert lelepleződik s a végén kiderül, hogy nem is valódi:)

Legközelebb egy konkrét példán megyek végig, hogy is lehet az önmegbocsátás gyakorlati módszerével elkezdeni felhalmozni egy önerőt belül, hogy kimásszunk a saját magunk ásta gödörből.

Ha nem megy az írás - beszélj arról, miért nem megy az írás - diktafonba, kamerába - s ne ítéld, csak figyeld meg, mintha egy másik embert hallgatnál - de az írást nem lehet megúszni - írni kell, ha megoldás kell, ez az út, ha túl sok a gondolat, fájó érzelem, azok leállíthatatlanok, kontrollálhatatlanok, írás a segítő.

Ismétlés is hasznos lehet - persze értelmes szavak, nem óm táre túttáre, hanem konkrétan, tettel kapcsolatos szavakkal

ELDÖNTÖM, HOGY MEGVÁLTOZOM, ezt ismétlem, amíg nem vagyok elég határozott. S közben meglátom határozatlanságom, megkérdem miért vagyok ilyen, amilyen.

Ha nem megy másképp, mástól is lehet ideiglenesen segítséget kérni, de külső feltételekhez sokáig nem érdemes kötni az erőt, akaratot, döntést, mert akkor ha egyedül vagyunk, minden pokoli visszajön - ezért egyedül is kell csinálni, de az elején lehet kis lendítést kérni mástól, nem szégyen az, nekem is voltak pillanatok, mikor kellett mások támogatása.

Mára ennyi, de ha nem tudsz írni, akkor lehet, hogy még nem szenvedtél eleget vagy nem is akarsz változni s akkor én sem koptatom tovább a billentyűzetet:)

Ha jó vagy angolból, van egy online kurzus, azt a saját tempódban, saját magad csinálhatod, gyakorlatilag hasonlókat mutat, mint én tömörítek össze pár mondatban, de sokkal jobban elmagyarázva, kiterjedten, "saját" "támogató emberkével"(buddy) a rendszerben, akivel  lehet kommunikálni, bár a kurzus magától értetődő.

Ezt a kurzust-tanfolyamot azok segítenek emberkenek csinálni, akik hasonló támogatást már kaptak és realizálták, azt adni, amit kapunk gyakorlatilag egyenlő azzal, hogy azt adjuk, amit kapni szeretnénk.

http://lite.desteniiprocess.com

Tuesday, February 8, 2011

írok

irok irok es csak irok - teljesen a tudatomat az tolti ki, hogy itt vagyok, lelegzek - tudatossa valik, hogyan utom a billentyuket egyenkent, mindegyiket kulon-kulon tapasztalom egymas utan - megis gyorsan es folyamatosan gepelek - ez a tapasztalas - ahogy a testem itt ul, ebben a fizikai, ebben a geometriai pozicioban, ezekkel az erzekszervekkel tapasztalva - ha a definiciok kepbe jonnek - mar tul sok -- figyelni a valosagra is, meg figyelni az elme're - ez kettos, mert amig elme van - addig nincs valosag - ha csak egy pillanatra is...aztan az elmen keresztul definialom a valosagot, aztan a valosagban meg az elme nem segit igazan, hacsak nem mar az altalam eddig elfogadott es megengedett megnyilvanult kovetkezmenyeket tapasztalom az elmen keresztul...marmint egy kettősség "alapú" elmén keresztül definiálom a nem kettősséget?

ahogy irom ezt - rajovok, hogy ha igy irok - es lelegzek - kepes vagyok csak irni - es ahogy kiadom magambol - kepes vagyok latni magamban - megtapasztalom magam egy olyan formaban, ami stabil, konstans, mert leirtam - es ha eggye valok az irassal, fizikailag, tudatossagban, akkor en az vagyok, mint a teremtes - tudatossag, fizikai megnyilvanulas, onmagam - az mar mas kerdes, hogy mennyire vagyok oszinte magammal - mert amig nem vagyok kepes brutal oszintesegben irni a dolgaimrol - amik gondolkozasba 'taszitanak' a jelenlet folytonos valosagabol - addig nem is latom magam 'tisztan' - hogy miert is jonnek ezek a gondolatok magamban - amik szinten en vagyok valamilyen szinten - csak oda 'uztem szamon' magam, az elme 'hatartalan birodalmaba' - ahol latszolag a gondolatom csak en lathatom: csak en lathatom, hogy ujra az elme 'maszkja'n' keresztul vagyok csak hajlando a valosagban interakcioba kereveredni, aztan persze ha ott valami zavaros, tul intenziv, kellemetlen, akkor mivel en mar az elme kesztyujen keresztul 'ragadom meg' - igazabol mindig a kesztyut fogom - mint amikor ovszert hasznalok - en a puncit kozvetlenul nem erzem - csak az ovszer belsejeben vagyok teljesen elszeparalva onnan, amiben vagyok - es igazabol nem en elvezem a puncit, hanem az ovszer;) - ezt talan Bernard mondta egyszer, mint hasonlat, de ez van...

egy időben lekötött, hogy az elmémet különböző anyagokkal befolyásoltam, "gátoltam" néha "rendesen" működni, próbáltam kitörni a már viselt űrruhámat, de ha néha sikerült is, csak azt tapasztaltam, hogy lekerült rólam ez a dolog, és kb újszülött vagyok és lélegzem, aztán amikor a szerek hatása "kifolyt" - akkor hirtelen újra szembesültem magammal, mint elme és képtelen voltam egy lélegzettel, stabilan, lélegzetről lélegzetve elengedni az elme befolyását, s fokozatosan újra "rámnőtt", "belebújtam" ebbe a rendszerbe.

De mindig úgy éreztem, én valamennyire befolyásolok, meg "ragad rám" ezeknek az élményeknek a sorozatos megélésén keresztül, de igazából ezek csak foszlányok voltak - ez egy felfoghatatlan különbség - pedig azok az élmények csak blokkolták az elme bizonyos működéseit - a teljes elmét leállítani a legnagyobb botorság - az egész lényem, létem az elmében van - a hirtelen "kiszakadás" - és mindaz, amit a test végez - aminek az ember nincs tudatában - amit az elme "átvett" - az is leállna és lehet, hogy azt a test nem élné túl. Abszolút szimbiózis, a fizikai valóságban.
Ez a szimbiózis egy folyamatos, légzésről légzésre történő megfigyelésén, átölelésén, definíció nélküli megtapasztalásán keresztül a tudatos leálláson, mint az élő megbocsátásként történő önkifejezés fizikai megnyilvánulásaként: a "leállás", "megállás" gyakorlatán át - megállítható.
Mert a fizikai megnyilvánulásom - amit teszek - olyan kiindulópontokon alapszik, amik mentén ez a definíció-alapú létezés így elharapózott és ránknőtt. Ez elfogadhatatlan. Mindenki felelős ezért az "énjéért" - meg kell állítania - mert ez az egó, ez az önérdek az, amely meggátolja az egészben a harmónikus, egyenlőség-alapú élet megnyilvánulását minden egyes ember által, aki elfogadja magát, mint definiáló elme.
Ezért az elmét meglátni, ahogy mozog, hogyan mozog, miért mozog - az kulcs.
Az elmét úgy elengedni, hogy fizikailag jelenvagyok, a lélegzetemnek tudatában vagyok - az is kulcs.
Az elmében bizonyos feltételeket, helyzeteket, érzéseket, melyekben azt tapasztalom, hogy nem vagyok abszolút őszinte magammal - önmegbocsátást alkalmazom - megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy ezekben a bizonyos helyzetekben, ekkor és itt, nem önmagamra, hanem feltételekre hagyatkozom, az határozza meg, hogy és mit és kiként tapasztalok, amik elfogadhatatlanok. Ezért megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy ez és ez miatt, konkrétan ilyenkor például megijedek - vagy például dühös leszek és felbaszódom(nyers példa, de ezt mindenki vágja) - vagy, hogy olyan dolgokra gondolok valakiről, amiket ha mondanék az illetőnek, akkor csúnyán megjárnám - ez sunnyogás, olyan mintha nem minden részem lenne itt, hanem egy részem sunnyogva vigyorogva bújik és nem mutatom ki, elfojtom, lenyelem, elrejtem - pedig az is én vagyok...
Ezekre a helyzetekre vonatkozólag lehet írni önmegbocsátást - vagy mondani - s a hang, mint önkifejezés - bizony kioldja a kötést a programból, amely meghatároz az elmében - nem oldja meg, csak kicsit feloldja - segít tudatossá válni, segít mélyebbre látni, segít leállni.
Vagy ha kifejezem magam, hogy önmegbocsátás erre a dologra és mégis csinálom, vagyis mégsem hagyom abba a belső reakciót például vágy, harag, GONDolkodást - akkor az önmegbocsátásom egyértelműen nem valódi - fizikailag nem bocsátottam magamnak meg semmit - tehát egyből tudatossá válok abban is, hogy amit csinálok, az hatékony-e. Ezért ez fontos. Önmegbocsátás az alap.
Nem csak az "elmélet", az "elv", a "szimbólum" fontos itt, hanem a folyamatos fizikai kifejezés - akár megosztani mással, akár mindenkivel, hogy én ez vagyok most - az élő önmegbocsátás - s mások közt úgyis kiderül, hogy valódi-e.

Monday, October 12, 2009

cset anyával

[quote="Martijn"]Looks like some weird reptillian speak to me. :lol:[/quote]
lol Martijn
today I had a chat with my reptilian mother, what I share here for hungarians

(9:22:19 PM) talamon: puszi
(9:22:22 PM) talamon: na hogysmint
(9:23:16 PM) talamon: mindjart ulok a kadba csak tul forro lett varok egy kicsit
(9:28:11 PM) Borbolya: szia
(9:29:12 PM) Borbolya: Gábor holnap lekerül a nyilt osztájra
(9:29:31 PM) Borbolya: kicsit fél
(9:29:32 PM) talamon: ok
(9:29:40 PM) talamon: es vittel neki jegyzetfuzetet irni?
(9:29:44 PM) talamon: mitol fel?
(9:29:51 PM) talamon: sajat magatol fel? mi mastol felne
(9:29:57 PM) talamon: olyan mint egy kisgyerek:)
(9:30:19 PM) Borbolya: vittem neki füzetet írni
(9:31:27 PM) Borbolya: mondtam neki ha hazajön dobja be a kazánba
(9:31:58 PM) talamon: hahaha
(9:31:59 PM) talamon: jo
(9:32:06 PM) talamon: bar en mar ugy irok hogy vallalok mindent
(9:32:22 PM) talamon: mondjuk ez azzal jar ha valaki elolvasna aki ugymond kozel all hozzam - annak lehet rosszul esne
(9:33:29 PM) talamon: pl vol t hogy ugy irtam a gyerekkoromrol hogy pokoli volt mert sok allat meszarlas volt meg mindig suliba kellett jarni meg ilyenek es nekem az neha eleg rossz volt csak elfojtottam - de ha ezt te elolvasnad, lehet rosszul esne, pedig nem szemelyesen neked szol, hanem nekem ott akkor olyan volt -- de most mar nem zavar ha ezt barki tudja, mert ki kellett engednem hogy lassam: butasag mar ezen ragodni:)
(9:34:14 PM) talamon: s ahogy irom - ugy sokkal jobb mint gondolkodni - a gondolkodas nagyon gagyi: egyhangu, mindig ciklikus es sose old meg semmit
(9:34:29 PM) talamon: mert ha irnam a gondolataimat: rajonnek: ugyanazok es mindig ugyanaz a mondanivaloja:)
(9:34:37 PM) talamon: az irassal van valami folyamat benne
(9:35:01 PM) Borbolya: lehet
(9:35:25 PM) talamon: ezert kell a kormanynak is a sok irott szoveg - az stabilizalja a helyzetet
(9:35:37 PM) talamon: a leveltar meg a sok konyv
(9:35:47 PM) talamon: aki szabad akar lenni, irjon sokat oszinten :)
(9:36:37 PM) Borbolya: én voltam szigoru lehet akkor ugy láttttam jonnak
(9:38:08 PM) Borbolya: csak jo akaratbol és szeretetböl cselekedtem
(9:38:25 PM) talamon: csak az a baj - hogy 3 szint van az emberi kfejezesben:
-gondolat/erzelem/erzes
-szo, beszed
-tett
es minda három hat a szemelyes valosagunkra -
(9:38:42 PM) talamon: a második kettovel az a jó, hogy egybol van visszajelzés - a többiek reagálnak rá
(9:38:59 PM) talamon: de az elsore nem - ezért úgy tunik mintha nem lenne következménye - holott ugyanolyan eros mint a szó
(9:39:08 PM) talamon: képzeld el ha minden gondolatodat hallanám mostantól
(9:39:30 PM) talamon: persze, ne hibáztatok senkit - téged is neveltek, nem bánok semmit
(9:39:46 PM) talamon: ha mindenki mindenki gondolatát hallaná - nem lenne ennyi baj
(9:39:52 PM) talamon: mert akkor nem lenne hova "bújni"
(9:40:14 PM) talamon: én ezért szoktatom le magam a gondolkodásról - mert GOND olkodni butaság :)
(9:40:22 PM) talamon: inkább írok meg cselekszek meg kimondom
(9:40:44 PM) talamon: s akár hiszed akár nem, a sok buta gondolat a fejedben - az teszi tönkre az életet
(9:40:58 PM) talamon: nem az hogy nincs pénz meg betegség - az már ennek a következménye.. . .
(9:41:27 PM) talamon: de az a vicces hogy ha valaki gondolkodik - és te éppen nem - akkor ha nézed - akkor látod, hogy o most gondolkodik - és akkor épp nincs is itt
(9:41:35 PM) talamon: simán nekimegy egy fának is ha nem figyel
(9:42:15 PM) Borbolya: ja valahogy igy van
(9:43:16 PM) talamon: végülis szerintem nem biztos hogy nagy baj ha valaki néhanéha gond olkodik - csak nem érdemes - de ha sokat - akkor meg nagy baj van mert akkor hajlamos úgymaradni, akkor is mikor már nincs is a baj - vagy az már más - de a gondolatban még a régit járja - és aztán úgy akar reagálni ..brrr nagy hiba :)
(9:43:24 PM) Borbolya: az én gondolataimat jobb ha nem halja senki:)
(9:43:53 PM) talamon: latod ez itt a hiba
(9:44:00 PM) talamon: mert igy igy maradsz
(9:44:02 PM) talamon: nekem elmondhatod
(9:44:09 PM) talamon: enyemnel nem durvabbak
(9:44:20 PM) talamon: de amig nem is mondod ki addig te sem fogod fel milyen sulyos a helyzet
(9:45:21 PM) Borbolya: még megtartom 1kicsit:)
(9:45:33 PM) talamon: amig meg nem halsz - max addig
(9:45:48 PM) talamon: csak tudd, en nyitott vagyok rajuk, nem perverzio, de az segitene tenyleg
(9:46:02 PM) talamon: mert ha elmondanad - akkor mar erezned hogy milyen butasag ezt igy csinalni
(9:46:12 PM) talamon: a gondolatok is te vagy - meg ha nem is tudod iranyitani oket -
(9:47:50 PM) Borbolya: most nem akarok gondolkodni azért játszom
(9:48:34 PM) Borbolya: mama elment 1edül vagyok
(9:48:34 PM) talamon: jah / de nem tudsz mindig jatszani
(9:48:48 PM) talamon: az alkohol is azert kell - hogy ne kelljen gondolkodni - de az megvar, soot erosodik:)
(9:49:07 PM) talamon: a meditacio is azer nem jo - mert azzal is csak elkerulom, nem szembenezek es megoldom
(9:50:38 PM) talamon: en a vegeig mentem a meditacionak - s a sok regi haver - meg mindig medital
(9:50:40 PM) Borbolya: mést pillanyatnyilag nem tudok megoldani semmit
(9:50:42 PM) talamon: a gyongyos is medital -
(9:50:55 PM) talamon: de nem latjak a veget - csak remenykednek - tudod - ul es varja a sult galambot
(9:51:25 PM) talamon: de te ne legyel ilyen :)
(9:51:34 PM) talamon: mert te erre rajottel, de a tudas a gyakorlat nelkul semmit sem er
(9:51:48 PM) Borbolya: azt én nem csinálom:)
(9:51:57 PM) talamon: es nem azert koptatom az ujjam mert nincs jobb dolgom, hanem mert nekem ez a szeretet - hogy tamogatlak es ne hagyjam hogy bebukd :D
(9:52:14 PM) talamon: van par jo pelda a csaladban es sosem keso eszhez terni csak akarni kell - de nem harcolni hanem megnyi'lni
(9:52:55 PM) talamon: most szaladok mert kihul a furdovizem :) puszi
(9:53:17 PM) Borbolya: oké pusz