[JTL 158] "Ki vagyok én?" kérdés az őszinte változáshoz

Önmegbocsátás felfogható egyfajta mentálhigiéniás módszernek is, bár annál sokkal mélyebb - a hónapok, évek alatt az ember szemlélete teljesen megváltozik s a régi nem támogató szokásokat lassan de biztosan szépen valóban levetkőzhetjük s új aspektusokat fedezhetünk fel magunkban, másokban.

Persze ez nem automatikus, pont a tudatosodás a legfontosabb része, hogy úgy emlékszem mindig, hogy nem az agyam jár hozzá, hanem itt, belső csendben.

Ehhez van pár dolog, amit figyelembe kell venni és szem előtt tartani, például, hogy nem másoknak, másokhoz képest, mások számára "dolgozom" az önmegbocsátással - hanem magamon - bármennyire is csábító az egó dualista energetikai játéka a mások folytonos figyelembevételével, hozzáigazódásával - mindez az abszolút ön-őszinteségben nyilvánvaló önbecsapás.

Én látom magamban azt, ami nem abszolút őszinte, én értem meg minden részletét, én határozom el, hogy megváltoztatom és én fedezem fel és alkalmazom a gyakorlati utat hozzá.

Ha az a kiindulópontom, hogy mások jobban szeressenek, akkor az egó.

Ha azért osztom meg az önmegbocsátós blogom, hogy lássák milyen jó arc vagyok, nyilvánvalóan az elmémet, az elkülönülést táplálom magamban, tehát javasolt a legelején kifejleszteni egyfajta éleslátást önmagamra, amiben látom, mit miért teszem. Ezt a legegyszerűbb a következő kérdéssel megtenni:

Ki vagyok én ebben(amit teszek, csinálok, érzek)?

Ezzel önmagamra helyezem a tudatosságom, felelősségem, amin közvetlenül tudok változtatni. Mi a kiindulópontom, mi lesz a következménye?

Az előző írásomban ezt a "példát" emlitettem :

"Ha meg akarom bocsátani például, hogy egészségtelenül eszem éjjel, mert feszült, kimerült vagyok és másnap mindig fáj a hasam, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy leüljek egyáltalán leírni, hogy mit tapasztalok, mikor jön az inger, s mi az ami arra ösztökél, hogy egyek, még úgy is, hogy tudom, hogy ez most nem lesz jó később - akkor itt is remekül alkalmazhatóak ezek a módszerek."

Tehát ki vagyok én ebben? Miért írok arról, hogy esténként túl sokat eszem? Miért akarom azt megosztani, amiért írok erről?

Ez támogat abban, hogy önreflexiót(meglássam ki is vagyok) fejlesszek ki arra, hogy tudatosítsam mit miért teszem és ez segít ahhoz, hogy minél hamarabb belássam mikor nem vagyok őszinte magamhoz és el merjem engedni.

Fontos hogy nem ítélem magam - tehát amikor érzem a kényszert például(jó pár embert ismerek aki ha jön az inger este, hiába ettünk együtt eleget, látom eszik s eszik s eszik..), akkor valójában az éppen itt van, tehát remek alkalom leülni és kiírni, hiszen éppen cselekedetre bírna.

Nekem nem annyira jellemző ez, de volt már rá példa, s akkor tisztán láttam, hogy az élmény, a bekebelezés, az íz, annak pozitív megítélése, jóságának átélése ad egyfajta pozitív energiát - talán mert leges-legbelül van egyfajta tudatalatti szorongás, amit nem is látok, csak mintegy némán üvöltő üresség, amit mintha be kéne tömjek ezzel - s ez az élmény annyira elsöpör, hogy figyelmen kívül hagyom a tényeket, például azt, hogy ettem eleget már vagy azt, hogy lefekvés előtt sokat enni nem túl egészséges vagy ésszerű.

Itt látszik, ilyenkor a saját testemet sem szeretem rendesen, az élményt, a belső "kicsi-ént" fontosabbnak gondolok - ez egyfajta elkülönülés, mely súrlódást okoz, amelyből keletkező energia tovább erősíti a gondolatminták, nem támogató érzelmek, hangulatváltozások eluralkodását bennem.

A fáradság "ellen" is gyakran ettem - egy csoki és az abban levő cukor, az íz, maga a rágás, nyelés felébreszt kicsit - persze itt is az abszolút őszinteség számít magammal: megkérdezvén "Ki vagyok én ebben, amit teszek, amit érzek?"
Persze itt is a józan ész fontos, nem a fanatizmus - gyakorlatiasság, felelősség - tehát ha be kell fejeznem a dolgozatot, befejezem, de ha az azzal jár, hogy lebetegszem, akkor valószínű nem ér annyit - itt is kell egyfajta belátás.

Az is fontos, hogy általában az ember korlátait látva, tapasztalva előbb frusztrálódik, mint meghaladja - a mondás, hogy "sosem tudom meg mik a korlátaim, amíg nem próbáltam meg teljes énemmel átlépni őket" igaz itt is - persze a fizikai korlátok adottak - nem kell leugranom a tetőről, hogy kiderüljön tudok-e repülni - persze a belátás van úgy, hogy nem mindig egyértelmű, ekkor lehet nyomozni, megfigyelni, kérdezni.

A tapasztalatokat, reakciókat leírni a legtámogatóbb, mert gondolatok által átcikázva ezeken kb 5 perc múlva már azt se tudom mit gondoltam, s pont a gondolati "erőből" csordogáló kis ér-patakból keletkező folyót-folyamot-vízesést, mely gyakran elsodor igyekszem megérteni, szabályozni, megváltoztatni.
Ráadásul a hosszabb távú ciklusokat, amik naponta, hetente, havonta jönnek elő, mint nem őszinte gondolatminták az ember sokszor észre sem veszi, mert látszólag folyamatosan felejt - valójában nem, csak a tudatban folyton a reakciók játéka folytán esetleg nem látok tovább.

Jöhet arra is kifogás, amikor önmagam már létrejött teremtésébe próbálok beleszólni, azt megváltoztatni, hogy ez is egó, de pont ezért fontos az írás, hogy a kis hangot, a belső párbeszédet meg tudjam haladni és szemmel lássam, mi megy az agyamban. Ezáltal:

•     Belátom micsoda őrület folyik bennem
•     Máris könnyebb nem komolyan venni az őrületet
•     Bármikor visszanézhetem, nem kell gondolkodni hozzá, hiszen a valóságban ITT van
•     Megfogalmazván szinte adja magát, mit engedek meg, mit kéne megérteni, megváltoztatni
•     Lelassít, hiszen szóról szóra jön belőlem, ezáltal is tisztábban látom mi folyik bennem

Persze látszólag ha egy éjjel vacsora után lefekvés előtt mondjuk megeszek egy doboz jégkrémet s két tábla csokit s másnapra nincs fájdalom, úgy ítélhetem meg, hogy "ez nem is olyan rossz, milyen finom volt" - ezáltal definiálom magam, programozom be, hogy legközelebb kevésbé vagy ne is kérdezzem me magamban, hogy ez támogat-e engem valójában - automatizálódom.

Ez a fajta gondolati, érzelmi reakció-automatizmus, amivé a "ki vagyok én, mint amit gondolok és teszem" aztán szóról szóra beleprogramozódik a testbe.
(Nem is beszélve arról, hogy ebből az is következhet, hogy "ha nem fáj valamim, akkor biztos jó", ami szintén lehet téveszme.)

Ezt nem veszik figyelembe sokszor, mikor gondolkodnak az emberek, belül "kattognak", "őrlődnek", hogy azok mind a testre is hatással vannak.

Ha igazán tudatosak lennénk, amit "tudósokra", "mesterekre" hárítunk - beláthatnánk, hogy ez az egész rendszer, ami az emberi fizikai testből és az azt hordozó elme tudat rendszerből és a mindenkiben egyenlő, mégis személyi életesszenciának hármasságából álló látszólagos egyensúly a szavak által hangolható, ezért is írom: "szó szerint" programozható.

 Nem hiába a média, a politika, a propaganda, az állami iskolarendszer, a vallási, spirituális burjánzások s ezek eszmerendszereivel igazolt milliárdos éhezés, a háború, az élettér profit-alapú pusztításának elfogadása: ezek nyilvánvalóan nem jó dolgok s a többség mégsem foglalkozik ezekkel, megszokja, megengedi.

A szavak rezgések, információ - jelentések, kapcsolatok, összefüggések, hálózatok épülnek, mind az agyunkban, mind a sejtjeinkben, az izmainkban.

Ezért van, hogy bizonyos ingerekre jön a pavlovi reflex, ott már nincs gondolat, öntudatosság - a test reagál sőt cselekszik magától.

Ez akár fizikailag létrehozhat hangulatokat, például a bánatosság oly mértékű, hogy fizikai hangulatváltozást okoz - amire aztán beindulnak a bizonyos gondolatok, érzelmek - ez nem feltétlenül mindig rossz, például ha kedves párommal alszom és együtt a testünknek jó, izgató például - testi szinten beivódhat(persze itt is őszinteség, Ki vagyok én? ebben az, ami iránytűként szolgálhat).

De amikor meglátom a főnököm főnökét és azonnal rettegés fog el, szinte szorongás, remegés, szétesem, az például jó eséllyel nem túl támogató(hacsak nem valóban baltás gyilkos, de akkor is inkáb szaladni kell:)  - ekkor kell kinyomozni az őszinte írással, az emlékeken való újra átmenetellel, hogy hogyan is lett ez, hogyan is teremtettem ezt elfogadással és megengedéssel.

•     Tehát a teremtmény, mint aki vagyok már, mint valóság,
•     a teremtő, mint aki gondol és reagál, elítél és eldönt és változik,
•     maga a teremtés, az e kettőből történő folyamat

háromszöge szintén egyesül a Ki vagyok én? öntudatosság, irányelv, felelősség által úgy, hogy megnézem hogyan lett az, aki most vagyok és nyilvánvalóan nem jó(nekem és/vagy másoknak) és úgymond meglátom istent a gépezetben.

Felfoghatjuk úgy is, hogy isten nem más mind ez a teremtő, teremtmény, teremtés hármasa, tehát ezért nem túl szép az államosított egyházaktól, hogy azt állítja:

•     "csak isten tud megbocsátani bűneinkért", mert ezzel eleve elrendelteti, hogy:
•     én alsóbbrendű vagyok, a teremtmény
•     a teremtő nem én vagyok, attól külön definiálom magam-
•     maga a teremtés felelőssége nem rajtam áll, hogy ha nem túl jó, megváltoztassam

azzal, hogy "imádkozok, hogy megbocsásson", mintegy szánjon meg, a kis pondrót, hogy vétkemet elnézze vagy netalántán orvosolja, s mintha a megbánás vagy annak érzése megoldással kínálna.


Nem sűrűn valláskodom, de pont ez az Ószövetség - az Igazság kardja, az Isten villáma, a Sújtás átka, Szemet Szemért,  - ez csak bohóckodás, nem vehető komolyan egy józan ésszel rendelkező ember által - ha mégis, akkor erre is javaslom az Önmegbocsátást.

Hiszen ha már vallás: ez pont a Jézus-szerű üzenet: nem kell pap, nem kell templom, nem kell isten: szeresd felebarátod, mint magad s olyat tegyél másnak, amit magaddal is tennél.

A megbocsátás útját helyesen járva a vallásos terminológiával élve pontosan az Istenné válás az, amit teszünk, hiszen a felelősséget nem a virtuális, szakállas felhőnszálló ősmacsó viszi tovább, hanem ITT ÉS MOST ÉN.

Tehát az egó-én ezzel a módszerrel megérthető, leállítható, átszűrhető.

Erre értette Jesu' , hogy csak azok mennek be Isten országába(az Egység és Egyenlőség, mint élet), akik átmennek a tű fokán - az elme, a gondolatok, hangulatok nem!

Egy definíció, gondolat, szokás sem - pusztán fizikai megnyilvánulása a nagybetűs ÉLET tudatosságaként, az, aki felelős, képes és akar és tud is változni. Ez pedig a szóról szóra történő megvizsgálása annak, aki vagyok - s azt hagyom meg, ami jó, ez az ÉLŐ SZÓ.

Ez józan paraszti ész: ha nem tudom megváltoztatni magam, még akkor sem, ha nem támogató magam és mások számára - akkor nyilvánvaló, hogy én nem is én vagyok - hanem csak egy egó-robot, aki önmaga igazának mámorában nem hajlandó és nem is tud változtatni önmagán, mint teremtő, teremtmény és teremtés egyként és egyenlőként.

Mindez a gyakorlatban pofonegyszerű.

Mindaz a kifogás, hogy "aki én vagyok, azért az, mert így döntöttem és ez vagyok valójában, erre jutottam, ez a legjobb és kész" azonnal megkérdőjelezhető, ha elkezdem a tényeket nyomozni - önmagamban az őszinteséggel, önmegbocsátással, írással

és szintúgy a politikai, gazdasági rendszerben, ha megnézem az egyén szerepét, részvételét, felelősségét vagy annak hiányát és hogyan halmozódik fel egyről kettőre az egész kapitalista fogyasztói társadalom és annak súlyos életellenes következményei.

A belső és külső egy és egyenlő, tehát ugyanúgy, ahogy most, mint az egyén abban a szemléletben van, hogy "én kicsi egyén eltörpülök a sokmilliárdos civilizáció mellett, hogy is tudnék én változtatni az egészen, amikor én csak a saját boldogságom vagy boldogtalanságom ügyében tudok dönteni és cselekedni" pontosan ugyanaz, ahogyan az egész lényiségem, akivé váltam látszólag adott, kialakult, önmagam természete szinte megváltoztathatalan még akkor is, ha nem a feltétel nélküli szeretet a kiindulópontom, tettem önmagam vagy mások fele.

A valódi megbocsátás változás, olyan irányba, ami jó - nemcsak nekem, másnak is - új lehetőséget teremtek, immár mérlegelvén a múltbéli következményeket is és azt is, mi lenne a legjobb minden résztvevő számára.
---
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadgam és megengedtem azt gondolni, vélni, feltételezni, hogy a belülről jövő impulzusaimmal kapcsolatban nincs választásom, ahelyett, hogy realizálnám, én vagyok a teremtő, teremett és maga a teremtés is egyben és egyenlőségben.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam/láttam/értettem meg, hogy az, aki én vagyok következmények sorozatának felhalmozódása és egy szemléletváltással/kiindulópontváltoztatással és abból eredő cselekedetek sorozatával meg tudom változtatni azt, ahogy viselkedem.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem kifogásokkal jönni a fejemben, mint gondolatok vagy direkt kimondott szavak azzal kapcsolatban, miért is engedem meg a szenvedést, fájdalmat, szomorúságot magamban, amikor nyilvánvalóan én magam teremtem azt és a körülményeim adottak ahhoz, hogy abbahagyjam.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak automatikussá válni kifogások felhozatalában miért vagyok olyan, amilyen, miért olyan a világ, amilyen és ahelyett, hogy valóságos megoldásra, változtatásra fókuszálnék, belül teremtek pozitív és negatív élményeket, melyek a valóság által automatikusan jönnek-mennek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ha a kiindulópontom a gondolatok, érzelmek, a reakciók a valóság megítélésében és azok által teremtett élményekben, mint a harag, félelem, hibáztatás, örömérzet, szeretet és remény veszek menedéket, akkor ki vagyok szolgáltatva annak, hogy kinek tapasztalom magam a külső körülmények által, ahelyett, hogy egyesülne a belső és külső énem egy tudatos, felelős jelenlétben.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt, hogy úgy gondoljam, hogy valódi, igazi megismerést, tudást magamról, a tudatomról, a testemről, a valóságról, a rendszerről nem szerezhetek, mert az túl sok energia, erő, munka, tanulás, feladás lenne s ezt a felelősséget áthárítom mások felé, akik a tudósok, mesterek, bölcsek s ezáltal igazoljam a tényt, hogy valójában nincs hatalmam afelett, aki én vagyok a mindennapjaimban akkor, amikor szenvedést tapasztalok vagy nem támogatóan cselekszem magam vagy más fele.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamat félelemben élni, annyira, hogy ne is legyek tudatában mennyire beszabályoztam, lekorlátoztam magam, csak, hogy ne is kelljen szembenézzek azzal, mennyire kerülöm azokat a helyzeteket, amiket úgy definiáltam és szinte testi reakcióval reagálván rájuk, hogy félelmetes.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a félelem pusztán egy percepció, egy nézőpont, melyben úgy definiáltam, hogy van valamim, amit elveszíthetek és ezt elképzelve reagálok rá, mintha megtörténnne, s ettől azt az irányt, még ha nem is biztos, hogy úgy lenne, lezárom, kerülöm, ahelyett, hogy józan, tiszta fejjel megkérdezzem, miért van, miért is félek ettől és mit veszthetek?

Megbocsátom magamnak, hogy azt hozzam fel kifogásként, hogy elfogadom a félelmeimet, hogy vannak bizonyos helyzetek, amik valóban veszélyesek és a félelem ad erőt, hogy elkerüljem ezeket, például, hogy erősen markoljam a gyerek kezét az utcán, nehogy kiugorjon az autó elé.

Megbocsátom magamnak, hogy nem láttam be, hogy a félelem elfogadása is halmozódik, tehát ha a főnököm helytelenül beszél velem és elfogadom, mert félek, hogy kirúg, s kell a pénz és nem találok egy másik helyet - lehet, hogy nem valódi, tehát ha a fejemben következtetek és konklúziókra jutok, az nem biztos, hogy valódi, hiszen akkor és ott, amikor ezt lejátszom a fejemben, éppen félek s ez megakadályozza a józan tisztánlátást.

Megbocsátom magamnak, hogy nem írom le a gondolataimat, mert túl sok időnek, időpazarlásnak, agymenésnek, túlzásnak tartom, holott ha megfigyelem magam, nyilvánvaló, hogy ugyanazok a gondolatminták ismétlődnek bennem újra és újra és pont ezek felhalmozódásából teremtődnek a negatív érzelmek, azokat kiegyensúlyozandó pozitív hangulatok, amik az évek során automatikusan jönnek-mennek s ezekre hangolódva sem stabilitásom, sem tiszta tudatosságom nem létezik.

Elhatározom, hogy lelassulok belül és írni kezdek a gondolataimról, érzelmeimről, hogy megfigyeljem ki is vagyok valójában és mik azok a kifogások, félelmek, elfogadások, amelyek nem támogatnak az életemben, hogy gyakorlati megoldásokat találjak.

Elhatározom, hogy lelassulok belül, amikor tehetem és lélegzem, a fizikai valóságra fókuszálván áthelyezem a fókuszt a cikázó gondolataimról a fizikai létre.

Elhatározom, hogy a fizikai valóságra fókuszálásom közben nem elfolytom, elnyomom, figyelmen kívül próbálom hagyni a gondolati, érzelmi mintákat, hanem azt is látom s leírom - ezáltal a fejemben történések a papíron nyilvánulnak meg, a fejem tiszta marad, amire figyelek, tisztábban látom míg nem folytom el, hanem foglalkozom vele.

-
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak azt gondolni, hogy egyszer-kétszer túlzabálni magam teljesen oké, csak mert olyan finom és a testemet terhelni belefér azért, mert mikor ezt teszem, van úgy, hogy nem fáj később, tehát csak a fájdalomból akarván tanulni s nem realizálván, hogy az vagyok, amit elfogadok s megenedek és egyszer-kétszer csinálásból hamar szokás válhat, s aztán a szokás automatizmusa közben már az is kifogás lehet, hogy "de én ez vagyok, ilyen lettem, így döntöttem".

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy mi az ami a közvetlen valóságomban megváltoztatható, mint például a hozzáállásom, a saját életem, ahogy bánok magammal, a környezetemmel s mi az, ami közvetlenül nem, azaz mi az, amihez többes összefogás kell, mint például a gazdasági, politikai egyenlőtlenség, életellenesség.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy mindaz, ami itt van, felelősséggel tartozom érte, mint saját magam, egyenlőségben és egységben azzal, aki valójában vagyok, mint ÉLET.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem vettem a fáradtságot, hogy kiderítsem, mi is az, ami valójában ITT van, mit is jelent az, hogy ITT lenni és hogyan is kell azt csinálni.

Megbocsátom magamnak, hogy félek beismerni magamnak, hogy abszolút nem tudom mit és miért csinálok és amíg nem írok nem fog nyilvánvalóan kiderülni, ezért ellenállok az írásnak, hátha nem kell ezzel foglalkozni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadom a reményt, hogy "hátha minden jobb lesz, megoldódik", anélkül, hogy nekem kellene változnom, csinálnom, tennem érte és magamévá tévén azt a mondást, hogy "a remény hal meg utoljára" újra és újra úgy látni a fejemben a dolgokat, hogy "jobb lesz ez", anélkül, hogy a tényeket figyelembe venném, anélkül, hogy valóban megismerném magam.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam az egyszerűségét az írásnak és önmegbocsátásnak, hogy miszticizáljam, szektásítsam, vallásosítsam, hogy agymenésítsem és mindenféle bélyeggel lássam el, anélkül, hogy valóban, teljes őszinteségemmel kipróbáltam volna.

----
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy amikor este fáradt vagyok, nem realizáljam, hogy az elmém fáradt, elfogyott az energia, ami által nem tudja fenntartani az egyensúlyt, hogy a már kialakított én-képem folyamatosan tudjam tapasztalni, mert energia nélkül szétesik, elhajlik, átsejlik alóla a valódi lényiségem, a fáradt, fásult, kiszolgáltatott, zavarodott lény, aki folyamatos gondolkodás, hangulatokba való menedékvétel, félelmek és vágyak dzsungele nélkül nem is tud valójában egyenes, tudatos, felelős és egészséges életet élni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, mikor fogy ki az elmémből az energia és tör rám a fásultság, fáradság és kezdenek a szabályok, definíciók, ítéletek automatikusan olyan irányba sugallni, ahol olyan tapasztalatokat élhetek meg, amitől feltöltődöm, energetikussá válok, ahelyett, hogy lelassulnék belül, elengednék mindent, lélegeznék és ha nem tudom mi is történik bennem, mi lenne a megoldás, akkor írjak.

Megbocsátom magamnak, hogy azt gondoljam, hogy a tapasztalat, tapasztalás az, aki vagyok, s abban annyira azonosulván, elveszvén, hogy a fizikai tényeket, a valóságot ne vegyem észre vagy egyenesen tagadjam, például, hogy ez a fizikai valóság illúzió, csak, hogy ne kelljen felelősséget vállalnom azért, ami, aki itt vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt képzelni, hogy az önmegbocsátás arra való, hogy negatívan ostorozzam magam, hogy azzal bírjam magam cselekvésre, vagy pont az ellentéte, hogy azzal érezzem jól magam, hogy milyen jó is akarok lenni, mennyi mindenre rájövök, ahelyett, hogy realizáljam, hogy az önmegbocsátás pont arra való, hogy a nem-duális, nem-definiált, elmén túl mutató létet tudjam kifejezni, amely ugyan használja a duális elmét, de nem rabja, akiként ugyan benne vagyok ebben a világrendszerben, de nem azonosulok vele, amennyiben az nem összeegyeztethető minden élettel és a gyakorlati egyenlőséggel.

Megbocsátom magamnak, hogy amikor hallom, hogy nem vagyok őszinte magammal, akkor automatikusan azt reagáljam, hogy "de én őszinte vagyok magammal, nagyon is!" és nem tudatosítván, hogy az, hogy gondolkodom és azokat, mint önmagam mondok ki tovább nem az abszolút őszinteség, s annak, hogy így cselekszem, ezt fogadom el és sugárzom kifele, oka van, amit fel lehet fedezni és megérteni s aztán abbahagyni.

Elhatározom, hogy őszinte leszek mammal, abszolút szinten, s megértem, hogy az elkülönülés, amely bennem látszólagos a saját testemmel, más emberekkel, a valósággal, pusztán azért tapasztalható, mert az elmémen keresztül létezem, s azt kihagyván, meghaladván, átölelvén és átlépvén közvetlenül megismerhetnék, megtapasztalhatnék, kifejezhetnék korlátok és félelmek nélkül.

Elhatározom, hogy írok, kiírom a fejemből a gondolatokat, mert támogató, mert segít meglátni, mit miért teszek, ezáltal támogatom magam, hogy a tényekre, a megoldásra fókuszáljak.

Elhatározom, hogy felteszem a kérdést magamban, "Ki vagyok én ebben", amikor teszek valamit és nem dőlök be a kifogásnak, hogy "de akkor azáltal sosem csinálok semmit, ha minden alkalommal ezt kérdezem magamtól, ahelyett, hogy cselekednék", azaz aki vagyok, élem az életem, de azáltal, hogy adok egy időt magamnak, amikor ezt megteszem, gyakorlati úton támogatom magam.

Látom, tovább kell specializáljam, mert hatalmas a téma és rengeteget lehet bejárni, felfedezni, realizálni, folytatás következik...

• http://lite.desteniiprocess.com

[JTL 86] Robotból Istenné

 Tekintsük az embert csak eme iromány erejéig úgy, mint egy számítógép.

A számítógép, bárki akárhogy is állítja, egy roppant egyszerű elven épült gép, alapvetően nagyon kevés dolgot tud csinálni:
-adatokat tárolni, azok között alapvető matematikai műveleteket végezni

Különféle helyeken vannak az adatok tárolva és különféle műveletekből felépített művelet-struktúrákról beszélünk.

Különféle logikai rendszerek léteznek, a legismertebb a hagyományos, "arisztotelészi" logika, melyben van igaz és hamis, és, vagy, kizáró vagy és a tagadás.

A számítógép egy fizikai platform, melyen az energia-áram áthaladva úgymond végrehajtja ezeket a logikai rendszereket, működik.

Ami működteti, a számítógép-program, melyben vannak
-definíciók ( dokumentum neve=hello.doc)
-feltételek(Ha létezik c:\hello.doc, olvasd be soronként)
-ciklusok(Amíg van még sor, amit nem olvastam be a hello.doc-ból, következő sor beolvasása)

Ezekkel igen egyszerűen lehet leírni problémákat bizonyos programnyelvek használatával, ezekre számtalan tananyag van a neten.

Amire viszont most fókuszálunk, az a Fuzzy logika, magyarul úgy hívják "elmosódott" logika. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Elmos%C3%B3dott_halmazok_logik%C3%A1ja )

"A tágabb értelemben vett fuzzy logika alapját képezi a fuzzy számítógépes rendszereknek, melyek szemben a szokványos rendszerekkel, nem csak igen és nem (illetve ki és be, vagy 1 és 0) értékekkel dolgoznak, hanem közbülső „valóságértékekkel” is, mint például 0,5 (féligmeddig), 0,2 (kicsit), 0,8 (eléggé)… Ezáltal az „életlen” (fuzzy) meghatározások (mint például az előbbiek) matematikailag kezelhetővé válnak.

Manapság a fuzzy logika illetve a fuzzy-control, tehát a fuzzy logikán alapuló irányítás, elsősorban gépek és robotok, háztartási készülékek irányításában talál alkalmazásra."

A rizsfőzőgép, a kamerafókusz, a japán mágneses vonat alkalmaz például ilyet.

Ezáltal lehet például az, hogy van egykimenetű(jobbra hideg, balra meleg, középen langyos) csapom a fürdővizet készítem és fogalmam sincs, hány fokos jó nekem: kinyitom a meleget, aztán a
hideget és addig állítgatom, amíg egyszercsak "pont jó".

Miért is érdekes ez?
Míg hagyományos logikával ezt körülményesebb megoldani, fuzzy logikával pofonegyszerű, csak definiálni kell egy tartományt, ami elérendő(itt a megfelelő hőmérsékletű víz), s azt, hogy oda hogy jutunk el, azaz a hideg csap és a meleg csap működését: ez hívják úgy, hogy szabálymátrix.

HA hőmérséklet nagyon hideg AKKOR csap sokat balra
HA hőmérséklet hideg AKKOR csap balra kicsit
HA hőmérséklet megfelelő AKKOR csap marad
HA hőmérséklet meleg AKKOR csap jobra
HA hőmérséklet nagyon meleg AKKOR csap sokat jobra

A szabálymátrix, mely szavakkal van meghatározva.

Igen komplex, összetett rendszereket lehet viszonylag könnyedén összehangolni a szabálymátrixokkal,

Magyar irodalom, akit tényleg érdekel:
http://users.iit.uni-miskolc.hu/~szkovacs/Research/SzdipPR.pdf

http://www.rit.bme.hu/letoltheto/szamszim/F_0/F_4.html#A%20fuzzy%20logika%20%C3%A9s%20a%20fuzzy%20szab%C3%A1lyoz%C3%A1s

http://users.iit.uni-miskolc.hu/~radai/MI/fuzzy.htm

Először 2000-ben találkoztam ezzel a területtel Tudás-alapú rendszerek tantárgyam során az egyetemen, kiselőadást is tartottam a Fuzzy logikából, majd tanulmányaim a Desteni.org által megosztott publikációkkal folytatván 2007-ben kezdtem megérteni mit is jelent ez az emberi elmére nézvén.

2008-ban tettem fel ezeket a videókat a Fuzzy logikáról Desteni perspektívával, angolul(első "animációim" egyike:

Fuzzy logic -- mimicing human systems: MATRIX 1/2

Fuzzy logic -- mimicing human systems: MATRIX 2/2

Miért is fontos ez? Mert az emberi elme hasonlóképpen modellezhető, megérthető:
Valójában véges számú szabálymátrix definiálja kik vagyunk, mit tapasztalunk, mi a valóságunk és mit tegyünk - még akkor is, ha nem vagyunk tudatában, hiszen ezek alkotják a tudattalant, tudatalattit is, aminek mindig egy szeletével vagyunk csak tudatában.

Itthoni példa: Magyarországon nagy divat a fajgyűlölet, mondjuk ki: fasizmus, nácizmus.

Mert valaki szinesbőrű, zaklatott családból való, a törvény határain mozog tetteivel: bizonyos emberekből kiváltják a gyűlöletet.
Ez színtiszta gyűlölet saját maguk fele, amit tapasztalnak: másokat hibáztatnak, nem látnak az orruknál tovább, bűnbakot keresnek és nem a korrupt gazdakokat találják meg(akiket sosem láttak), akikkel amúgy sem tudnak mit kezdeni, mert maga az őáltaluk írt törvény védi őket - inkább azok felé engedik ki dühüket, csalódottságukat, veszteségüket, hogy nem lettek sikeresek, gazdagok, se boldogok, se szépek.
A kissebség eleve egy áldozat és persze van köztük bűnöző és rosszindulatú, akik sosem kaptak RENDES képzést(NEM az iskolára, az egyetemre gondolok, az ugyanúgy a rendszer agymosodája, ahol az ember behódol a normáknak, hogy megkapja a pénzt, a sikert, a csillogást általában önérdekből).

A fajgyűlölet szó megállja itt a helyét, mivel saját faját gyűlöli, önmagát mégsem tudja, mert valójában fel sem fogja, nem is tapasztalja önmaga belső lényét, valójában egy rendesen kikupálódott fuzzy logikán alapuló, szavakkal programozott szerves robot, mely egyetlen dolgot tud, a belső rosszt kívül keresvén puszítaná.

Nos, ezzel a példával itthon könnyű ismerkedni, személyes tapasztalatom szerint a vidéki emberek legalább fele náci, akiket bizonyos országokban ezért már megrovásban részesítenének, amit nem mondok, hogy jó, sem azt, hogy rossz.

Ezért kedvelem a TÉNYeket, az van, az stabil, az konzekvens, nem kell hozzá vélemény, s ha van is: nem számít, attól tény.

TÉNYeket nem figyelembe venni kell, hogy valami belül történjen, amit figyelembe veszünk helyettük, fontosabbnak tűnve az, amit ÉRZÜNK, mint amit TAPASZTALUNK.

Ehhez kell az őszinteség: mi az, ami belül van nekem, amit tapasztalok, megélek és nem a valóság tényein alapszik?

Nem is beszélvén a tapasztalat is csak tapasztalat, jön, van egy darabig, aztán már nincs. Nem úgy, mint a fizikai valóság, amely nevezhető ténynek, s aki jön a tudati erőkkel, az objektív valóság hiányával, vagy az atomban lévő üres térrel: ajánlom a villamost figyelmébe: az fizikai valóság, azzal vitatkozzon, mikor 60-al jön szembe.

Az emberi szavak fontosságát nem kell kiemelnem, nyilvánvaló a szókincs és a méltóságteljes élet közötti összefüggés,
(szókincsről:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%B3kincsm%C3%A9retek_%C3%B6sszehasonl%C3%ADt%C3%B3_list%C3%A1ja

Ez angolul van, de igen kritikus megérteni:
The Early Catastrophe
http://www.aft.org/pdfs/americaneducator/spring2003/TheEarlyCatastrophe.pdf

Mennyire befolyásolják a gyerekek sikerességét a szókincs, azok használata, mennyire számít az első pár éve, a család, a szülők viszonya a szavakhoz és azokon keresztül történő valóságértelmezés. Érdemes lenne magyarra fordítani.
Három csoportra osztották a gyerekeket, a professzionális(mérnök például), a munkás(gyári dolgozó), a gazdag.
Csoporttól függetlenül feltűnt, hogy a gyerekek gyakorlatilag a szüleik szókincsét veszik át, s ez alapján "kezdenek" a világban, rendszerben és mennyire egyenlőtlen, hogy hány szót fognak fel és alkalmaznak a valóságuk értelmezésére, abban történő interakciójukra, s ez sokkal erősebben meghatározza a jövőjét az embernek, mint korábban képzelték, s, hogy a "háború a szegénység ellen" miért és nem volt sikeres pusztán pár alapítvány és anyagi jótékonykodás miatt, pusztán ideiglenes sebtapaszként szolgáltak. Roppant érdekes.

Amikor nem értek egy szót, egy szókapcsolatot: az agyam kihagyja, esetleg feltűnik, hogy van valami, amit nem értek, de az ember arra lett tanítva, a tanulás az, amit az iskolában gyaláznak velünk, s amint végetér, "szabadok" vagyunk és nem KELL többet tanulni, mintha az szörnyű lenne. Nos, ha a két lábon járó könyvtárrá válás és temérdek definíció, halott emberek gondolatfolyamatai és konklúziói, tanáraink személyes paranoiáikkal és önérdekeikkel fűszerezvén az, amit vissza kellett mondjunk, hogy normális munkát, fizetést és megélhetést "érdemeljünk ki" az úgynevezett tanulás, akkor ez érthető miért nem túl kedves dolog.

Visszatérvén kis fuzzy szabálymátrix példámra, melyben a srác utálja a kissebséget:

Ha kissebségit látok, akkor dühös leszek.
Ha kissebségi boldog, gazdag, szép, akkor nagyon dühös leszek.
Ha egy kissebségi mond nekem valamit és én nem tudok mit rá mondani, ami mindenki hasznára válik, akkor aggresszívvá válok.

Ha valaki megkérdezi, miért utálom a kissebséget, akkor elmondom saját tapasztalataim, hogy is jutottam arra, hogy a káromat nekik tulajdonítom.
Ha valaki azt mondja, minden ember egyenlő, akkor azt mondom, ezek a rendszer piócái, mert a dolgozó emberek államnak adott pénzéből csinált segélyen élnek, hiába dolgozok keményen, őket tartom el és ez nem fer.
Ha valaki azt mondja, hogy a gyerekek nem tehetnek semmiről, hova születnek, akkor azt mondom, azok is már eleve romlottak, mert a tapasztalatom, hogy ők is úgyis olyanok lesznek, mint a szülei, szóval őket is utálom.

Ez egy tipikus náci agyában esetleg fellelhető. Nincs bajom velük, eleve kissé németes és kékszemű, irtó fehérbőrű a megjelenésem, engem sosem ért ilyen atrocitás, ám már gyerekkoromban feltűnt, ez egy felkapott agyrém, a valamiben mást, különbözőt, az ismeretlent félni, kirekeszteni, hibáztatni, próbálni elnyomni, elpusztítani, s mindezt olyan belső definíciók, szabályok alapján, amiket az ember elfogad és megenged, mert arra jutott, ezt kell tennie. Ezt akárki elfogadja, felelős érte. Tehát.

Ezek azok a fuzzy szabályok, melyek akkor jönnek fel, amikor az életében nem talál békére, boldogságra, netalán tán beakadt valami paranoiába, ami szintén csak pár fuzzy szabálymátrix egymásbahurkolása.

(A fuzzy szó itt pusztán, mint referencia szerepel kis modellünkre, amit hogy-hogy nem az egyetemen, mint "mesterséges intelligencia" tárgyban tanultam először.)

Ráadásul ezeket a szavakat ahogy gondoljuk, érezzük, hogy reagálunk rájuk - energia - egyfajta finom elektromosság, erről nem sokat tanítanak, de szinte mindenkinek nyilvánvaló, mikor energikus, mikor nem - s ez az energia aztán szintén fuzzy szabályokhoz van kötve, például:

Ha dühös vagyok, akkor mást okolok érte, aki monjduk a jelenlétemben van.
Ha túlfeszít az energia, kényelmetlenségemben környezetem hibáztatom.

Van aki más:

Ha dühös vagyok, magamat utálom, befordulok és csak otthon fekszem naphosszat.
Ha tehetetlenséget érzek, akkor nem cselekszem, hanem megrekedek és csak várok, mikor lesz jobb.

Ezek persze nem így vannak az ember fejében, de valójában ezt jelenti és ezt is teszi.

Valójában ilyesmi lehet:

Munka után, mikor fáradtan hazamegyek, alig van erőm ébren maradni és látom, hogy az új szomszéd nem dolgozik, egész nap otthon van és egész kokerók, ráadásul mercédeszük van nekem meg opel.
Amikor hallottam, hogy a haveromtól egy kissebségi lopott, tudtam, vagy egyéni esetnek nézem és úgy kezelem, vagy félek attól, félreismerek egy olyat, úgyhogy inkább "önvédelemből" azt gondolom, arra jutok, hogy mindegyik tolvaj, ezért még meglakol mind!

Egyetlen egy ilyen belső reakció-szabály aktiváció egy külön ön-nyomozást igényel ön-őszinteségben, ön-megbocsátással, hogy az illető ráébredjen a saját felelősségére, hogy:
-valójában csak önmaga felelős, hogy is definiálja, látja, reagál a tényekre
-az, hogy milyen munkája van, mennyit keres és hogy érzi magát attól, az is a saját felelőssége
-minden harag mindig önmagunkra irányul elsősorban, legfeljebb automatikusan projektáljuk másra valami fuzzy szabály által

Ez a példa talán nyilvánvaló, ezzel egy következő írásban foglalkozom: Önmegbocsátás, fajgyűlölet, mert a magyar tudatnak ez elkél.

Itt viszont folytatván az önmegbocsátás lényegével:

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy jogot, hatalmat adjak feltételeknek, definícióknak, szabályoknak arra, hogy autómatikusan, szinte öntudatomon kívül megmondják, sugallják, irányítsák, ki vagyok a pillanatban, bármelyik pillanatban.

Mert az, hogy mondjuk három skinhead szétverte a részeg haverom 1999-ben(igaz), mert pánkosan volt öltözve: elmúlt.

Holott definiálhatnám magam, hogy mert félek egyedül pánkosan öltözvén bizonyos városban bizonyos részen mászkálni, amerre skinheadekbe botlok, akik olyan szerves robotok, akik programja pánkok, kissebség verése.
Definiálhatnám személyes tapasztalatomból, hogy a barátom pofája meg lett csapatva, akit sajnáltam, de hatalmam nem volt, hogy legközelebb megelőzhessem vagy merszem, hogy kiálljak érte - ezért a körülményt felületesen nézvén elítélhetném azokat az arcokat és utálhatnám őket, sőt DEFINIÁLHATNÁM magam úgy, hogy "utálom a skinheadeket".

Vagy például pont ott, ahol ez történt, Debrecenben, sok a "cívispolgár", ami nekem szimplán definíció volt arra, hogy "bajszos köcsög paraszt", mert jópárral találkoztam - holott az egész helyet, magam, bajuszos embereket úgy definiálni kissé túl általánosító - holott mondjuk még ha többszégében "be is jön", akkor is esetleg lemaradok egy-két bajszos emberről, aki amúgy teljesen rendben van, csak történetesen bajszos, mégsem "köcsög".

Ezért ez a definícióm megvolt, ezt végülis tudtam, ám ha bajszos ember közelített meg, hirtelen történt, nem volt idő gondolkozni, emlékeken, definíciókon morfondírozni - pusztán zavart lettem, hogy is reagáljak, mit is mondjak, vajon bunkó lesz? Vajon tévedek? A jelenből kiestem, reagáltam, definícióim magukkal rántottak. Ezt én nagyon nem kedvelem, a jelen, a tiszta, üres pillanat elengedhetetlen, hogy befogadhassam a valóságot, másokat, azt, ami ITT van.

Mi ennek az oka, kérdem én, hogy így definiáltam, hogy "bajszosak köcsögök", vagy "szkinhedek állatok" - kérdezem én, magamtól, évekkel ezelőtt a tapasztalataimból eredve definiáltam, SŐT:

Megfigyeltem, hogy hajlamom van a pillanat teljes folyton jelenlétének belső ürességéből kiesésre, ezért eleve elfogadtam, hogy hát én ilyen vagyok, kissé suta szociálisan, "nem az erősségem a kommunikáció".
Aztán ez definiícióm lett, beépült a szabálymátrixba, s a szavak a valóság építőkövei, így lettem introvertált kissrác.

Ez egy kötés, egy varázslat, egy "spell", mely fogva tart, a törpök élete nem csak játék és mese, a szavak komoly hatalmat jelentenek, elég csak megnézni, egy politikus képes egy országot irányítani egy mikrofonnal!

Az "igazságügyi" minisztérium végtelennek tetsző irattáraiban számtalan aláírt, gondosan megfogalmazott dokumentumai alkotják a társadalmunk alappilléreit, civilizációnk szavakkal szőtt rendszere az egyének szavakba vetett hite, ereje, azokkal való kapcsolata és definíciója határozza meg magukat a határokat, amik által lekorlátozzuk magunkat és lehetőségeinket.

Ezért a forgatókönyv a filmben, a bemondó a tévében a jegyzeteivel, a szerződések, a törvénykönyvek:

Ezek mind egységben és egyenlőségben tartják fenn az emberi külső rendszert azzal kapcsolatban, ahogy az egyén belső énképe, személyisége, karaktere ugyanúgy tartalmazza ezeket a szavakon alapuló szabályokat, kapcsolatokat, rendszereket, s a kettő egy és egyenlő.

Ezért nem érdemes nekimenni a rendszernek molotov koktéllal, akár tankkal is - mert közben a belső rendszert észre sem vesszük, fel sem fogjuk, holott AZáltal teremtődött körénk és saját belső képünkre formálódván maga a kormány, a rendszer, ami ellen öklünk rázzuk.

Ezért nem képes a rendszer, mint kormány, mint személyiség valójában támogatni az egyént, mert ugyanúgy elbaszott, ugyanazon az alapelven teremtődött és egy és egyenlő vele, mint saját maga - ez a szimbiótikus kölcsönös dinamizmus önmagától a kiegyensűlyozásra, a fenntartásra törekszik, ezért nem lehet a globális rendszert anélkül vizsgálni, hogy pontosan, a legapróbb részletekig megértenénk mind a külső, mind a belső valóságunk alappilléreit: a szavakat.

Az önmegbocsátás egy megértési folyamat, egy képesség, egy eszköz, amellyel a valóság teljes mértékben kiismerhető, a határt mindig csak önnös önmagunk korlátai szabják, ezért van mit megbocsátani, a sok definíciót elbocsátani, új pillanatot magunknak bocsátani.

Nyilvánvaló, hogy az intézményesített vallás is a külső rendszer, az agybaszás része: ezt a hatalmat, ami az ő szótárukban úgy van, mint isten - elragadja, kivetíti és megtagadja az egyéntől: megbocsátás.

Más megbocsát nekem, s akkor mi van? Isten megbocsát majd nekem? Attól én még ugyanolyan maradok belül, teljesen értelmetlen.

Ám ha én bocsátom meg magamnak az én korlátaim, akkor én avatom be magam, én teszek szert hatalomra, én magam megértem önmagam teremtését, megváltoztatom önnös önmagam teremtményét, ezáltal magát a teremtést változtatom: ez az isteni erő, mi a szavakban és őszinteségben magunkkal rejlik, ez a hatalom, melyet titkos társaságok, vezetői gyűlések, vérvonalak, érdekcsoportok sem látnak át rendesen, pusztán a részleteit, amit aztán rituálék, vallások, nonszensz filozófiák és keleti, déli, északi és nyugati handabandákba próbálnak belevetíteni, holott azok azt se tudják, mit beszélnek - szavuk ereje gyengébb, mint egy gyertyaláng, pusztán az saját korlátaikkal tudják mások korlátait stimulálni, de valódi, a globális rendszerre vonatkozó igazi megértést, hatalmat, gyakorlati utat, megoldást egyikük sem tud felkínálni.

Ezért a szavak, az írás, ez az igazi alkímia, amikor eggyé és egyenlővé válok a szóval, amit írok, mondok, teszek: nincs elkülönülés, nincs rárakott definíció, közvetlenül a valóság: ez az Élő Szó, amivé az Önmegbocsátás sokévnyi folyamata során az ember eljuthat és ez az út teljesen nyilvánvaló, egyszerű, bár időnként roppant intenzív, fájdalmas, amikor realizáljuk, milyen szinten vagyunk felelőssek önmagunk és mások korlátainak, szenvedéseinek folyamatos fenntartásáért.

Természetesen tudatosodás, valódi hatalom önmagunk és környezetünk felett egyre nagyobb mértékű felelősséggel jár, ahogy Gurdjieff is említette, amint az ember ráébred önmaga automatizmusára, már felelőssé válik tetteiért, többé már nem egy gép, s ami igazán a teszt, a valódi munka: beszippant-e az önnös önérdek, a szórakoztatás, harácsolás és folyamatos rövidtávú kielégülések tapasztalásában való valóságkép sorozata, vagy az egyén képes másokat is figyelembe venni és megérteni az Egyenlőség, Testvériség, a Mindenki számára TÉNYként tapasztalható Fizikai Szeretet, Gondoskodás jelenlegi hiánya, s az "add másoknak, amit magadnak is szeretnél kapni" alapelv feltétel nélküli alkalmazása.

Ezzel elérkeztünk a teremtő, teremtés, teremtett egyesítésének momentumához, amiként is már nem pusztán egyénekről, de azok közös, kölcsönös tudatosodási folyamatáról az egészhez képest és azáltal megváltoztatni a jelenlegi rendszert lépésről lépésre egy olyan világ fele, amelyben mindenki megtapasztalhatja a boldog gyerekkort, hát nem mindannyian erre vágyunk?
S a jelenlegi gyerekek nagyrésze csak agymosást, korlátot, bántalmazást és elnyomást kap, ami velük szemben, mint akikkel is, mint mindennel és mindenkivel: egyek és egyenlőek vagyunk, mint a teremtés maga.

Ez legyen az iránytűd zűrös viharokban, "Mi a legjobb mindenkinek?" alapelv a gyakorlatban s meglátod perspektívád, stabilitásod, önbizalmad, önerőd gyarapodik minden egyes saját magaddal őszinte gondolattalan cselekvő lélegzettel!