[JTL 162] Probléma - reakció - megoldás - kell az a reakció?

Tovább pontosítom a probléma - megoldás hozzáállást.

Általában az emberek úgy vannak kondícionálva, hogy:

probléma         -    reakció        -    probléma    -         reakció     - megoldás

Ellenben van amikor nemcsak, hogy nem célszerű, de egyenesen kellemetlen következményekkel járhat a reakció.
Reakción itt a belső reakciót értem, egy-több gondolat, érzés, hangulat, kedv, érzelmi hullám.

Ezért hasznosabb egy olyan hozzáállás, hogy
    probléma---->megoldás

• Megbocsátom magamnak, hogy amikor valami probélmát látok, reagálok, gondolok, érzek, kedvem támad, ahelyett, hogy egyből látnám a problémát és egyből a megoldásra fókuszálnék.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedetem magamnak, hogy ne legyek teljesen jelen, mikor valami felmerül, amit meg kell oldani, meg kell tenni, mert eleve az előző percepcióból reagálván el vagyok foglalva.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, hogy amikor éppen egy belső reakcióval vagyok elfoglalva, azaz gondolkodom, érzelmeken lovagolok, hangulatok befolyásolnak, akkor nem vagyok teljesen és annyira jelen, hogy ha egy probélma jön, akkor egyből realizáljam, hogy mi is az a probléma és mi lenne rá a megoldás.
• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy elfojtsam magamba a probléma megítélése során kialakult konklúzióm, például aggódás és az egy belső érzelembe nyilvánuljon meg, ahelyett, hogy már azt a cselekedetet, hogy elfojtás eleve egy, a megoldás irányáva valódi cselekvéssel helyettesíteném.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ha megengedem, hogy elfojtsak dolgokat, mikor problémákkal szembesülök, akkor egy belső reakciót engedek meg, ami nem a megoldás, hanem egyfajta energiaállapot, ami stimulál, kivált dolgokat bennem és azokkal vagyok elfoglalva, ami alatt továbbra is elfogadom azt, amit elfojtok, azt is, ami kiváltja, és azt a tényt, hogy ez nem változtat semmin a problémával kapcsolatban.
• Megbocsátom magamnak, hogy olyan képzetem legyen, hogy egyfajta belső reakcióra, gondolatból, érzésből, érzelemből kialakult energiaállapotra legyen szükségem ahhoz, hogy cselekedjek, hogy a problémával szembenézzek és meg is szűntessem azt, mert direktben, önmagam, itt, belső reakciók és azok energiája nélkül úgy definiáltam, érzem magam, hogy nem teszek semmit, nem tudok tenni vagy nem indulok be tenni, ezáltal is kiszolgátatottan létezvén az energia irányába, önmagamtól való elkülönülésem erősítvén.

Definiálható egyfajta polaritásba rendezve is a reakció -
érzés, mint pozitív(vonzalom, jókedv, esetleg szerelem:)
érzelem, mint negatív(harag, féltékenység, esetleg szerelem:)

A gondolatoknak is van pozitív, semleges, negatív töltete, de azok nem olyan erősek, mintha csak csepegtetnénk az energiát ellentétben az érzési, érzelmi hullámokkal, amik akár teljesen elöntik tudatunkat és akkor szinte teljesen magukkal ragadnak.

Azért is érdekes ezeket fejtegetni, mert a szavak minden embernek mást jelenthetnek s bár van egy közös tudat, mindenki attól érzi valódibb személyiségnek magát, hogy látszólag egyedi nézőpontja van a dolgokról, önmagáról, mégis azáltal érzi másokkal a kapcsolatot, ha azért van metszete eme nézőponthalmazoknak...

Persze van is ebben valami, hiszen ha más nem, fizikailag, ahonnan két szeme néz, az valóban egyedi nézőpont szó szerint...

Viszont a szavakból kapcsolatok, kapcsolatok között érzések, érzelmek, energiák, emlékek, képek, gondolatok épülnek fel az elménkben és amit fontos szem előtt tartani, az elménknek/tudatunknak a fizikai testünkkel való kapcsolata.

Jóságos teremtőnk olyan hangulatban volt, hogy a tudatban látta jónak egyfajta végtelen szimulálását, miközben az elménk egy olyan mechanizmus alapján működik, amelyben szintén létezik idő, de a fizikaival nem szinkronban.

A fizikai testünk ideje legegyszerűbben lélegzettel úgymond mérhető - belégzés, szünet, kilégzés, szünet - ez egyenlően mindig egyfajta egységesség.

Az elménkben az idő energiában mérhető - pozitív, semleges, negatív. Amiért írok erről s persze nyilvánvalóan megkérdőjelezhetőnek tűnik ez az egész, pusztán morfondírozás, ám ha az elmével/tudattal rá tudunk állni a fizikai testünk ritmusára, azaz a lélegzésre, akkor a kettő összehangolható, akár annyira, hogy ez a belső, reaktív elme lelassul és akár meg is állhat.

Ez egy érdekes pillanat, keleti arcok szerint ez misztikus, megvilágosodott, mélységes, én csak úgy hívom: csendes.

Az általában belső gondolati, érzési, érzelmi ritmusok eltérése a fizikai testével egyfajta súrlódást, harmónia hiányát produkálnak, ami szintén megfigyelhető és megérthető, ha képesek vagyunk tudatosan, saját magunk lelassulni a belső reakciókkal és belül, úgymond békében, csendben, mégis jelen, tudatosan, nem ítélve, nem definiálva, reagálva, pusztán létezni.

Ezt szokták meditációnak nevezni, szerintem az félrevezető, főleg, hogy pont a nem definiálás aktív, tudatos megélése, ha nem vagyunk őszinték önmagunkkal, könnyen definiálódhat pont azok a már automatizált mechanizmusok által, amiként ma létezünk, ezért sokak számára a zen, pusztán üldögélés egy jó ötletnek tűnik. A veszély ebben az, hogy nem megszűnik a belső, virtuális reakció-tér, hanem szélesedik, melyben egyfajta egyensúly alakul ki, melyben béke, nyugalom tapasztalható, miközben azt nem látjuk be, hogy a reakciókat belül nem kiegyensúlyozni kell, hanem megérteni hogyan keletkeztek, mit kell fizikailag tenni, hogy megelőzzük azok újbóli létrejöttét.

Tehát, probélma - reakció - megoldás.

Probléma mondjuk, látom a szomszéd feleségét az ablakból félmeztelenül - önmagában ez nem probélma, sőt...hmm...de aztán jön egy gondolat belül, hogy "hmm de jó kis formája van ennek a Lenkének", amire aztán jön egy másik gondolat, hogy "Hmm, de jó lenne esetleg megfogni, sőt...", amit aztán egy olyan gondolat követ, hogy "Viszont a szomszéd, a férje valószínű nem örülne, ha velem kokettálna", "Lehet, hogy betörné az orrom, végülis lehet én is ezt tenném ha fordítva lenne", "Sőt, az én feleségem(tegyük fel van) sem értékelné, úgyhogy ez felejtős", "ráadásul könnyen lehet ebből konfliktus, mi lenne a gyerekekkel stb", "úgyhogy csinálom tovább a 'dolgom'". "De azért, őszintén magamhoz, dögös kis nőci ez!". (ezt most találtam ki)

És szintén nem az a probléma, ahogy feljönnek dolgok, teszem azt ha abban egyeztem meg a párommal, hogy csak egymással csinálunk szexuálisat, akkor amikor ezt megszegem, akár gondolatban, akár tettben - valójában a megállapodást a párommal - kifele vetített önmagammal talán szegem meg - ez a másikat tán azért zavarhatja, mert így a bizadalma csökkenhet felém, hiszen nem azt teszem, amit mondok, ezért ez alapján végülis akármi velem kapcsolatos állításra, eldöntésre igaz lehet, hogy megkérdőjelezhető, a bizalom megrezdül. S látszólag a gondolat ártalmatlan, hisz a másik nem tud róla, de magamban, magamnak én tudok róla, s ekkor ha csak is kicsiben, de ugyanaz van, ami akár előkészítheti a terepet egy valódi megtörténésre...

Itt a probléma nem az, hogy láttam a nőt, nem is az, hogy tetszett, amit láttam, hanem az, hogy belső reakciók jöttek, sőt nem is olyan nagy probléma, mert egész konstruktívan használtam a virtuális elmém arra, hogy belássam mik azok a következmények, amiket nem szeretnék a bőrömön(és másokén) tapasztalni.

Ami viszont nem biztos, hogy nyilvánvaló, hogy minden egyes gondolat - egytől egyig, ami bennünk valaha átfolyik - ha egyszer elfogadtuk, egész valószínű, hogy legközelebb is el fogjuk fogadni, hasonló vagy más körülmények között.

Hiszen, ha képesek lennénk belső csendből megfigyelni ezek létrejöttét, látható lenne, hogy eleve vannak bennem olyan régebbről jövő gondolatok, impulzusok, melyek szinte "megágyaztak" ezeknek a gondolatoknak, érzéseknek.

Kondícionálás ez, egyszerűbben: programozás.
A primitívebb emberi korlátoltságú elmeállapotokon ez könnyen megfigyelhető, például a fajgyűlölet, a homofóbia - egyszer kialakult ez a tévképzetük, akkor a reakciójuk a kiváltó tapasztalatra csak fokozódik, kérdőjel nélkül.

Ugyanez mondjuk a féltékenység - ha volt valami, ami miatt egyszer elfogadtam a félelmet, hogy a párom mással olyat csinál, ami valamiért bennem rosszat vált ki(főleg, mert ÉN kimaradok belőle) és ezért nem akarom ezt, függetlenül attól, hogy neki jó-e vagy sem - nem akarom, hogy azt csinálja, tapasztalja, mert nekem rossz - szinte feltétel nélkül. Ennek persze intenzívebb szokáshoz kötött fajtája a szexuális birtokviszony - "az én párom csak velem, engem" - különben félek és ezt a félelmet leplezvén jogot formálok dühre, haragra, akár a "szeretet" nevében, ön-érdekem tobzódásában a végletekig fokozván a belső reakcióim energia gyűlik fel bennem.

Itt már nyilvánvalóvá válhat az elme-tudat és fizikai test kapcsolata, de ezekben a felfokozott reaktív pillanatokban általában már nem vagyun képesek önmagunkat igazán látni, a pozitív-negatív reakció tapasztalása általában teljesen beszippant, elvakít, még a fizikai tények felfogását is ellehetetleníti.

Egyfajta öngerjesztő folyamat, melyben valójában csak az egyszerű matematikai képlet alapján történnek a dolgok: 1+1=2.

Egy belső reakció megismétlése már kétszer olyan erős, ha hússzor gondolok valamit, az hússzoros erejűvé válik.

Persze személyes konfiguráció, kit milyen gondolatok, pozitív érzések, negatív érzelmek, akár semleges ítéletek is  - milyen tettekre sugallnak.

Elfojthatom évekig a félelmem, haragom - de az valójában a testben tárolódik, a sejtekben s a túl sok energia, főleg, ami a félelem alapú, nyilvánvalóan nem túl egészséges: stressz, aggódás, idegi kimerültség - valójában ez kicsit olyan, mint amikor az ember konkrét halálfélelemben létezik és ez a rettegés átitatja lassan de biztosan egész lényegiségünk.

A kulcsszó itt is a felhalmozódás - percek, órák, napok évek.

Mondhatnánk, vannak módszerek kiadni a gőzt, megbékélni, lenyugodni, akár szexuálisan, akár alvással, alkohollal, gyógyszerrel, droggal, erdőben alvással, akármi, de valójában ilyenkor a már elfogadott automatikus reakciókat nem változtatjuk meg, talán nem is vagyunk tudatában, hanem szintén automatizálunk egy igényt az elme-energiák kiegyensúlyozására, feszültségmentesítésére.

A reaktív elme, főleg ha úgymond automatikus, igencsak bajt okozhat - például autót vezetünk, éppen 100-al megyünk a négysávoson, míg a párom közli, hogy mással aludt és hátul ülnek a gyerekek és én elvesztem a fejem, felborulunk és esetleg mind meghalunk. Persze szélsőséges, de vannak helyzetek, amikor felelős munkánk van, éppen veszélyes dolgot csinálunk, amikor elfogadhatatlan, hogy egy pillanatra is a jelen, fizikai valóságban ne legyünk teljesen képben.

Az elme-tudat konstruktív, vizualizációs, imaginációs használata, mikor eldöntöm, hogy most elképzelek valamit, amikor megtehetem és azért, hogy megértsek valamit(mondjuk, hogy előre belátni lehetséges következményeket) ettől még lehet hasznos!

Szintúgy az első példával élve, mikor egy a nem-páromra úgy reagálok, hogy "hmm, fizikai kontaktus jó lenne", akkor szintén eldönthetem, felelősen, mi lenne a legjobb számomra, az ezt érintő résztvevők számára.
Esetleg felmerülhet egy felderítés, hogy amit most érzek, vajon elfogadom-e - vajon azért vonzódom valaki irányába, mert nem élem ezt az aspektusom meg a párommal és akkor ismét kérdőjelek jöhetnek. Fontos, hogy ezek ne automatikusan, hanem én, tudatosan "irányítsam-vezessem" magam ezeken át, mert ami automatikus reakció, az gyakran nem a legjobb, nemcsak számomra, hanem mások számára is.
Erre hasznos az írás - kiírom, pro, kontra, megnézem mi csak vélemény, önérdek, mi az, ami valóban érték ebben és eldöntöm mit teszek.

Vagy, akár, ha merem, vagy lehetőségem van, megosztom párommal, hogy "hmm a szomszéd nője mindig zöldebb" vagy akár ha valami erotomán radikalizmust akarok, megkérdezem a szomszéd párt erről, de mindenképpen következmények lesznek.

Az elfojtás sem hasznos, hogy "áh nem történt semmi, úgy csinálok, mintha nem láttam volna, mintha nem definiáltam volna pozitívan" - ám ez is felhalmozódik - hiába élem ki a párommal, a hozzáállást nem változtattam, nem is vagyok teljesen tudatában, ezért újra előjöhet esetleg, immár erősebben, amiből akár egyfajta "sóvárgás" is kialakulhat, abból meg, ha betelik egy pohár belül, kifakadhat, kiszakadhat olyan tett, ami aztán nem lett mérlegelve...

Extrém példa, de ha meghallgatunk interjúkat nőket-gyerekeket erőszakolókkal, akkor MINDIG elmondják, hogy jöttek a gondolatok, amik lassan de biztosan megszállták az agyukat és olyan tettekre vették rá őket, amik nyilvánvalóan nem jóságosak, de ha felgyűlt az erő, akkor az a jogosultság, amit a gondolataink fele csepegtettünk be az elfojtott vágyról, szándékról felhalmozódva tettekbe, erőszakba végződhet.

Ugyanez a félelemmel, sőt valójában, ha tényleg őszinte vagyok magamhoz, minden belső reakció egyfajta félelemből eredő - mert nem fejezem ki a valóságban, mert nem vagyok képes azonnal dönteni, cselekedni, felelősséget vállalni, hanem virtualizálok, belül szimulálok, ezáltal aztán az elmémben stimulálok s mindez energia.
Ez érzések, érzelmek, elfojtás, depresszió, kiélés, aggresszió formájában, akkor már a fizikai test szinte automatikus cselekvéseként nyilvánulhat meg önmagunk vagy mások irányába.

Ennyi bevezetőnek a probléma-reakció-megoldásból a probléma-megoldássá változtatásához elég is.

Ha megfigyeljük az úgymond sikeres embereket, mind üzlet, mind egyéb szakmai életben, ott is nagyon megfigyelhető ez a modell.
Probléma-megoldás, következő probléma-megoldás, így a hatékonyság nagyon megugrik.

A reakció teljesen felesleges, az csak idő - holott ha tisztán látom a problémát, nyilvánvaló, hogy a reakció nem hasznos, csak akkor "kell", ha nem vagyok jelen, hiszen ha jelen lennék, azonnal és direktben látnám, tapasztalnám a problémát és annak lehetséges megoldását és ezért egyből a megoldást alkalmazom.

Teszemazt az előző példával, ha szomszéd nőt látok, amire izgulok és van mondjuk egy párom, akivel megegyeztünk, hogy csak egymással szexelünk, akkor vele foglalkozom, vagy megkérem, vetkőzzön, akár ugyanúgy az ablakban vagy megbocsátom, hogy stimulációt, izgalmat, reakciót találok egy olyan nőben, akivel (minden résztvevő számára) nem igazán hasznos eképpen foglalkozni, ráadásul belül képzelegve róla, az ő engedélye nélkül, egyfajta virtuális peep-show, amely szintén megkérdőjelezhető. Vagyis képzeljük el ha más, olyasmi képzeli ezt el velünk/rólunk, akivel mi nem igazán szeretnénk? Mondjuk egy tata(szélsőséges, de nem teljesen lehetetlen...)

Szóval azt tegyük mások felé, amit akár magunknak is szeretnénk...

[JTL 161] Fáradság és kávé és pihenés napló

Mielőtt gondolkodnék és a fejemben folyna át dolgok sorozata szinte automatikusan, inkább írok.

Egész fáradtnak érzem magam, ami társul egyfajta feszültséggel, ami inkább testi, mint tudati, ezért szinte automatikusan befolyásol, mondhatni "lehúz".

Erről írok ma.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy ne realizáljam, hogy két erős kávé után elő szokott fordulni ez a testi feltöltődöttség, mely mintha erős, hirtelen fizikai tettekre sugallna tenni, s mindeközben jellemezné egyfajta tompított, felületes testi tudat is, mely fáradtságban nyilvánul meg és mindebben nem realizálván, hogy amikor fáradt vagyok és kimerült, kávé után kávé sem tud csodát tenni és a meglévő fizikai állapotom megmarad így is, csak lesz egyfajta energiatöltet-érzés, mely egy időre lenyomja ezt az érzetet, de aztán teljesen visszatér, mert valójában ez van: fáradt vagyok, pihennem kéne.

Megbocsátom magamnak, hogy hajtani akarok, csinálni dolgokat folyton, amiket fontosnak definiáltam és valójában tényleg hasznosak, ám nem mérlegelvén a fizikai állapotom egyfajta elkülönülést hozok létre tudatilag, egyik az, amit szeretnék csinálni, ahogy szeretném magam tapasztalni, mint aktív, friss és az, ahogyan fizikailag létezem, mint fáradt és ilyenkor a kávét használván arra, hogy fáradtságomon felülkerekedjek olyankor is, mikor nyilvánvaló, hogy a testem közben nem pihen.

(Pihentem egy kicsit.)

Megbocsátom magamnak, hogy nem látom be, hogy egy negyed-fél órányi pihenés és utána egy óra cselekvés sokszor hasznosabb és támogatóbb, effektívebb, mint két óráig hajtsam magam, csak mert úgy definiáljam a hatékonyságom, hogy hány óráig csinálok valamit, még úgy is, hogy sokszor beláttam már, hogy sokminden tekintetben azzal kapcsolatban, amiket csinálok, a friss, üres, tiszta tudatosság által gyorsan is tudok nagyon jól haladni a dolgokkal.

Megbocsátom, hogy nem realizáltam, akkor iszok két "erős" kávét, amikor eleve van ez a fásultság, fáradtság, amely általában nem fizikai, hanem szellem, tudati és olyankor nem tudatosítom a következményét, hogy ha iszok kávékat és kimerült vagyok, akkor azok sem fognak segíteni, pusztán bezavarhatnak az alvásciklusomba, ami pont az ellentétét okozza, amit szeretnék: több hatékonyság, mivel nem pihenem ki magam rendesen a sok kávéval a szervezetemben.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam elégszer, hogy gyakran egy 5-10-20 perces relaxáció, pihenés is elég egy ilyen fáradság, fásultság, tompaság lerázására, kipihenésére és nem látom józanul a pontot, mert kissé megszállott vagyok a csinálással, ahelyett, hogy a hatékonyságot is, a testem, a tudatom és a körülményeket is figyelembevenném.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a tudati fáradság abból adódik, hogy gondolkodom, reagálok, automatikusan elszállok a fejemben és nem engedem meg magamnak, hogy folyton belső csendben, lassan de biztosan cselekedjek, hanem energia-reakciókkal stimulálom magam, hogy átevickéljek a napomon energetikai pozitív-semleges-negatív tölteteken át a gondolatokkal, hangulatokkal, érzelmekkel, kedvekkel, emlékekkel, vágyakkal, aggódásokkal és nem realizálván, hogy ezeket fegyelemmel, specifikus megvizsgálásával a konkrét dolgoknak és józan észen alapuló probléma-megoldás hozzáállású akciótervvel lépésről lépésre meg tudnám oldani ezt a problémaköröm.
Elhatározom, hogy ha tehetem, a fáradság ellen nem harcolok, hanem mérlegelek egy esetleges pihenést, relaxációt, elengedést, kikapcsolódást, akár ha kell, fizikailag sem csinálván semmit, belátván, hogy ez hatékonyabb, mint a kávéval erőltetnék frissességet.

Elhatározom, hogy természetemmé teszem, hogy azt, amit szeretnék elérni, belássam mi akadályoz meg benne és azonnali megoldásokhoz szokjak, kifogás, halogatás és felejtés egybőli kihagyásával.

Érdekes, amikor fáradt vagyok és reaktív, sokszor cselekszek dolgokat, amik aztán ha már nem csinálom, visszanézve egyfajta álomszerűek.

Most azért írok le egy konkrét példát, mert ezt fogom használni megvizsgálni és korrigálni.

Például az imént, amikor pihenni mentem, volt fél órám egy csetig(másokkal interneten), s kb 15 percet engedtem leülepedni magam, de nem aludtam el, aztán az ágyból nézegettem dolgokat, amikre kíváncsi voltam és olyankor szokott lenni, hogy szinte mintha aludnék közben.

Amikor csinálom, nem tűnik fel, de miután abbahagytam és felkeltem tűnt fel, hogy kb. félúton voltam a határozott cselekvés és tudattalan sodródás közben. Pár weboldalt megnéztem, ami érdekesnek vagy relevánsnak tűnt(konkrétan mikor és hogyan kell ültetni bazsalikomot, mert kaptam magokat és ez volt a terv és közben a facebookon szintén láttam egy videót, melyben nők wing-tsun-kunfgu-znak és így aztán rákerestem egy hagyományos wing-chung közösségre itthon és aztán megnéztem hol van a közelemben mikor edzés, ha esetleg mennék.

Ezek a dolgok motoszkáltak a fejemben egy ideje, de vagy halogattam vagy elfelejtettem őket és most egy külső reakció hatására beindult.
Az első csak úgy feljött a relaxáció közben(a bazsalikommagültetés), míg aztán a másik érdekesnek tűnt és aztán arra automatikusan reagáltam.

Tehát ebből két dolgot szűrök le, mielőtt abbahagyom: ha nem irányítom(nem a legjobb szó, "direction" angolul, rendezés, vezetés, de ezek egyike se, talán ha ezeket összekapcsolom a vezetés és karmesterség szavakkal:) magam, akkor a már létező benyomások fognak feljönni és azokra fogok reagálni, ami elsőre nem tűnik rossznak, ám ennek alkalmazása során nem feltétlen vagyok teljes, felelős, abszolút, belső csendben lélegző cselekvő tudatosságban

A másik meg, hogy ne fogadjam el se a feledékenységet, se a halogatást, hanem váljon a véremmé a Tennivaló-Megtétel összekötése és egyfajta szorgalmas gyakorlati alkalmazása.

Például, emlékszem a volt párom minden reggel, mikor csörgött az ébresztő, azonnal felült és felkelt és csinálta a dolgokat, neki ez képesség volt, míg nekem van úgy, hogy felkelek, lenyomom vagy nem nyomom le az ébresztőt(kellemes muzsika) és még indul be az agyam, vagy merengek mi volt álmomban, vagy csitítom a már beindult gondolatokat (van úgy, hogy arra ébredek, hogy gondolkodom, van úgy, hogy azonnali, mint egy csettintés s van úgy, hogy lágy átmenet az álomból a fizikai jelenlétbe, nem teljes tudatosság, de nem is gondolatok sorozata).

Nos, mára ennyi, kedves nyilvános naplóm.

Most tovább "tolom" azt, hogy gyakrabban írjak kevesebbet, ne csak észosztót, hanem hogyan is alkalmazom, használom tudatosságra, változásra, megoldásokra az írást, önmegbocsátást stb. Nem is mindig végső kinyilatkoztatások ezek, hanem, mint az életem, egy folyamat pillanatai. Az írás nagyon támogató egy szelet "stabil jelen-valóság" megtapasztalásához, hogy a napom ne sodorjon el, hanem tudatosság legyen és ráadásul ne halmozzam napról napra a megoldatlan dolgokat, hanem tiszta fejjel feküdjek le, ezáltal is támogatván a teljesebb pihenést.

[JTL 160] Ki vagyok én? Probélma-Megoldás-Eredmény

Egy újabb perspektíva: Probléma - megoldás - eredmény hármas szempontból nézni a dolgot továbbra is a KI VAGYOK ÉN? kérdéssel kapcsolatban, ezúttal kissé direktebb nézőpontból...

 Probléma

Probléma - nem tudom ki vagyok én, mi az élet, mihez kezdjek, mit tegyek, miért van az, amit tapasztalok és mik a gondolataim, vágyaim miért van szenvedés és hogy kéne jobbá tenni, egyáltalán mi ez az egész valóság típusú aforizmák leköthetik az embert, amíg nem találja meg önmagát - nézzük csak meg ezt, persze hogy valójában ki vagyok azt az egész életem mutatja majd meg, de ha bizonytalan vagyok, akkor ebből következik, hogy önbizalmam, határozottságom nem abszolút, lényem nem egységben és egyenlőségben nyilvánul meg ITT, hanem kétségben, egyenlőtlenségből adódó súrlódások mentén élmények és események által sodródom lélegzetről lélegzetre, napról napra, évről évre, miközben nem tudom mérlegelni, cselekedni ami nekem és másoknak a legjobb, ezáltal következményeket teremtek a valóságban, ami, ha körbenézünk, probléma bizony!

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam/láttam be/értettem meg, hogy önmagam keresése során sosem néztem mi és ki van ITT, mint saját magam, ahol vagyok és amit teszek, az vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy az egóm énem önmagam duális elmébe rendszerezett fizikai automatizmusom következménye, mely a szavak és események alapján stimulálódik az energetikai pozitív és negatív élmények közepette, melynek tapasztalásában vettem menedéket, ahelyett, hogy a fizikai tényekre fókuszálnék, ami ITT van.

Megbocsátom magamnak, hogy másokra hallgassak abban, hogy realizáljam ki vagyok és mi vagyok és kik vagyunk, honnan jöttem, hova megyünk ahelyett, hogy magamban bíznék és felfedezném ITT azáltal, hogy őszinte vagyok magammal és a tévképzeteket megtalálom magamban, tetteimben és gyakorlati módszerek által abbahagyom ezekben a részvételt és visszatértek önmagamhoz, a testemhez, itt, melyben a belső csendben képessé válok felfedezni ki vagyok és mi vagyok, mindaz, ami és aki ITT van mindennel egy és egyenlő.

Megbocsátom magamnak, hogy energiaként és energiával definiáltam, hogy ki vagyok, ezáltal válván feltételessé az elmém által a tudatként, a tudatban, mint maga a tudat, mely a pozitív és negatív energia alapján folyamatosan súrlódás és konfliktus által a fizikaitól látszólag elkülönülve de valójában attól függve van fenntartva általam nem látott matematikai egyenletek sorozatával, melyek hangok, rezonanciák, szavak és reakciók által van belekódolva az elmémbe, tudatomba, testembe, melyet elfogadok, mint saját magam és gondolatok és érzelmek és hangulatok által fejezvén ki azt, hogy ki vagyok és sosem lassulván le, üresedve ki belül annyira, hogy ezek mögé lássak és mielőtt ezekből egy énkép és világkép formálódna az elmémben felfedezhessem, hogy valójában mi van ITT, mint aki vagyok, mindennel egyként és egyenlőként, mint az ÉLET lélegzete - kilégzés, belégzés, állandóan, mindenféleképpen, mindig: ITT.

Megbocsátom magamnak, hogy spirituális, vallásos információt és tudást halmoztam fel azzal kapcsolatban, hogy ki vagyok, definiálván, hogy mi vagyok és ezek által, ezeken keresztül, energiával, pozitív és negatív és semleges erők által fejezvén ki magam és sosem kérdőjelezvén meg tapasztalataim, emlékeim, személyiségem, félelmeim, vágyaim.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem engedtem meg magamnak realizálni, hogy a fizikai valóságot másokkal egyenlő mértékben osztom meg, minden embernek egyenlő mértékben szüksége van az élethez szükséges ellátáshoz, mint étel, ital, víz, menedék, egészség és oktatás, melyek nélkül az egyén nem tud egészséges és életet élvező lénnyé válni, tehát elfogadni egy olyan rendszert, melyben minden nap megtörténik, hogy emberek nélkülöznek, akkor ez van itt, ezt engedem meg és ezáltal valójában én is ez vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam a személyes felelősségem önmagam stabilitása, integritása, őszintesége révén az egy és egyenlő kapcsolatára a fizikai valóságban történő, kifejezetten a másokkal kapcsolatos eseményekre, tényekre és elfogadjam magamat erre alkalmatlannak, hogy felelősséget tudjak vállalni érte és tenni is tudjak megváltoztatásáért magától értetődően, hogy realizálom, ki is vagyok valójában, mint ÉLET, minden élet, ami a Földön van, mint ÉN, velem egységben és egyenlőségben, mindig ITT.

Megbocsátom magamnak, hogy ITT nem realizálom, hogy a pozitív és negatív élményeim szubjektívak, önérdekem szolgálja és ezen túl van önmagam működésének tervrajza, melyet megértve képessé válhatok önmagam megértésére és megváltoztatására, felelősségvállalásra azért az egész rendszerért, ami a személyes elme tudatomon keresztül a fizikai testemre és azáltal másokra vonatkozik, mint aki valójában vagyok, s ezáltal értvén meg mi is a valódi együttérzés, szeretet, mely az egyenlőség, egyenlő esélyadás mindenkinek az élethez.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem kérdőjeleztem meg, hogy olyan rendszert fogadok el minden nap, mely pénzügyileg, gazdaságilag, politikailag elfogadja, támogatja a fizikai alapszükségletek egyenlőtlenségét pusztán pénzügyi, gazdasági, politikai okokra fogva, hogy ki élhet egészséges, gyarapodó életet s ki nem.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam önmagam felelősségét és hatalmát, amely lépésről lépésre, lélegzetről lélegzetre ITT megtalálható és felhalmozható, megosztható és kifejezhető nemcsak magam, de mások számára is.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam az ember, mint az egész létezés apró mása egyként és egyenlőként létezik, például ahogyan a vér az egészséges emberi testben egyenlően van szállítva minden részhez, egyként táplálván minden részt, sejtet, ugyanez a feladat megvalósítani a jelenlegi emberi rendszerben a pénzzel, hogy minden ember, mint az emberiség egy-egy sejtje egyenlő mértékben, mint az egésszel egy támogatva legyen az egészséges, élhető élethez és amíg ez nem garantált, addig az ember elkülönülésben tapasztal és létezik önnös önmagától, ezért egyként és egyenlőként fogja ezt az "önmaga figyelmenkívülhagyását" egyre intenzívebben kapni vissza, hogy vegye észre, mit fogad el és enged meg ebben a világban, mint akik vagyunk.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam az ésszerűséget és egyszerűséget egy élhető alapjövedelem jutattásában mindenkinek, akinek nincs hozzáférése egy élhető, tiszteletteli élethez a jelenlegi gazdasági rendszerben és ennek megvalósításához szükséges gyakorlati lépéseket a jelenlegi politikai, gazdasági és oktatási rendszerben.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a szeresd felebarátod, mint saját magad alapelv alkalmazása ebben a pénzrendszerben az élhető alapjövedelem lehetne, azaz nemcsak magam, a szomszédom, az országom, hanem minden ember garantáltan egy olyan élethez férhet hozzá, amit magamnak is kívánhatnék, s ez lenne a feltétel nélküli szeretet, a valódi, fizikai együttérzés és a gyakorlati egyenlőség a Földön, vagy ha úgy teszik: menyország, s mindaddig amíg ez nem létesült meg, azok, akik nélkülöznek, mint az emberiség bizonyos sejtjei számára a Föld pokol.

Megoldás

Megoldás: a problémát tisztán látva, a megoldás is egyre nyilvánvalóbbá válhat: ITT, a Földön kell felelősséget vállalni mindazért, amit elfogadtunk és megengedtünk - nem a vezetőkre kell várni, sem a tudósokra, sem a bölcsekre - mindazt, amit kivetítünk mások fele, önmagunkban kell megtalálni, egyesíteni és kifejezni és mint vezető, magunk mutatunk példát a változásra, mint tudós, gyakorlati módszert találunk a világ problémáira és mint bölcs, valódi türelmet fejlesztünk ki, hogy az egyszerű 1+1=2 képlet alapján lépésről lépésre ezeket a tetteket halmozván valósítva meg a problémára a megoldást.

Elhatározom, hogy abbahagyom a keresést önmagam után, a kérdés folyamatos feltevését arra, hogy ki vagyok én anélkül, hogy azt nézném, ami ITT van, amit én teszek ma és realizálom, hogy a fizikai testem a valósághoz kötött legerősebb kapcsolat, melyként jelenlet megnyilvánulok, mely ugyanabban a fizikai rendszerben van, mint az összes többi ember teste, amelyek szintén az egyenlő életként nyilvánulnak meg.
Elhatározom, hogy elengedem a jó és gonosz, a pozitív és negatív, a fény és sötétség állandó ellentétének használatát, hogy definiáljam, Ki vagyok én, ezáltal gyakorlatban meghaladván az elmém korlátait és egyszerűen azt mondanám, amit teszek az ÉLŐ SZÓvá válni, az életért cselekedni.

Elhatározom, hogy másokat hibáztassak és vezetőkre, tudósokra, bölcsekre várván a megoldást önmagam vállalok felelősséget azért, hogy belül megszüntessem a konfliktust, az ellentéteket azáltal, hogy megértem a gondolataim keletkezését, az érzelmi energiák felhalmozásának mikéntjét, miközben megtanulok belül annyira lelassulni, hogy képes legyek pusztán jelen maradni, lélegezni és megelőzni a gondolatokra, érzelmekre, hangulatokra való reakcióim és ezáltal az energia keletkezését, ami hajtja az elmém, a virtuális jó és rossz látszólagos végtelen küzdelmét és meglátnám, ezen túl van az ÉLET.

Elhatározom, hogy újradefiniálom a szavakat, polaritás és ellentét nélkül, pusztán jelentés és kifejezés, mint önmagam legyen, ha szükséges megbocsátom magamnak a már beivódott, automatizálódott jelentéseket, amelyekre reakciók, minták teremtődnek, melyek nem támogatnak engem vagy másokat és ezeket meghaladom, gyakorlatban abbahagyom.
Elhatározom, hogy felfedezem hogyan lehet élni, érinteni, szeretni félelem és vágy nélkül, pusztán direkt önkifejezéseként MINDEN ÉLETként ebben a testben, miközben felelősséget vállalni önmagamért és direkt valóságomért egyként és egyenlőként, lélegzetről lélegzetre.

Elhatározom, hogy megosztom realizációimat és a józan ésszel felfogható tényeket az elme, az energia, az élet, a fizikai valóság kapcsolatáról és a tapasztalt, bizonyított mások által támogatott ön-őszinteség, ön-megbocsátás hatékonyságáról és egyszerűségéről.

Elhatározom, hogy minden olyan tevékenységet, mely azt állítja magáról, hogy a megoldás, s megismertem, próbáltam és rájöttem, hogy mégsem az, miért is nem az, leleplezem, megosztom, hogy azoknak az embereknek ne kelljen ugyanazon a hosszú és fáradságos úton végigmenniük, akik őszinteségben képesek realizálni anélkül, hogy sorscsapások, veszteségek, intenzív pozitív és negatív élmények hosszú évek folyamata által bebizonyosodni ezek az életet, minden életet nem támogató módszereiről, mint például a pozitivizmus, vallás, spiritualizmus, amelyek pusztán az elmében ön-érdek alapján valódi, globális megoldásokra nem tudnak gyakorlati, matematikailag bizonyítható megoldásokkal előjönni.

Elhatározom, hogy az Élhető alapjövedelem támogatása mellett állok ki, mert felismertem a megoldást benne, mely az egyenlőtlenség és kizsákmányolás megszüntetése lehetne és elhatározom, hogy mindazokat az ellenállásokat a józan ésszel és tényekkel megvizsgáljam és elmagyarázzam, hogy eképpen tanuljak és tanítsak a valódi, fizikai szeretetről magammal és másokkal egységben és egyenlőségben.

EREDMÉNY

Az eredménye a probléma-megoldás-eredmény nézőpontnak, hogy gyakorlatias: ezeket a szavakat élve lehetővé válik olyan dolgokat cselekedni, melyek a valódi megoldások fele mutatnak, például olyan rendszert kutatni, fejleszteni ki a jelenlegi gazdasági, pénzügyi, politikai hatalomban, mely mindenkinek jobb lenne - nyilvánvalóan lennének probélmák, tökéletlenségek, de ez egy fizikai folyamat és az a kifogás sem érvényes, hogy "nem tűnik lehetségesnek, tehát meg sem próbálom" - hiszen honnan is tudhatnánk, ha teljes énünkkel meg sem próbáltuk még?

Ez egy folyamat, de vannak, akik már realizálták a valódi értékeket, a lehetséges direkt kiutat a kapitalizmus kannibalizmusából és ezek az új elvek, javaslatok, folyamatok az Egyenlő Élet Alapítványa által vannak megosztva, melynek tagjai olyan emberek, akik saját maguk realizálták az ÉLET elsődlegességét és ezért hajlandóak változni, a rendszerben gyakorlati megoldásokat kutatni és együtt dolgozni ezek létrejöttén. Ilyen például a Living Income Guaranteed, amely magyarul egy Élhető Alapjövedelem Garantálva(hamarosan magyarul is), aholis akinek nincs kellő bevétele, emberi joga kellene legyen, hogy ne kelljen túlélnie, éhen halnia.

Egy, az interneten jó pár éve működő tanfolyam-csoport létezik, a Desteni I Process, mely pontosan ebben segít, hogy megtanuljuk azokat a módszereket, amikkel önmagunk megértésére és megváltoztatásának módszerére tehetünk szert, mellyel stabillá, erőssé és felelőssé válhatunk, ha őszintén alkalmazzuk ezeket a módszereket. Sok ebből "kinövő" "tag" azóta vesz részt a világ különböző pontjain, szervezeteiben ezeknek az alapelveknek a gyakorlataként valódi megoldások javaslatán, megvalósításán az oktatási, pszichológiai, politikai, pénzügyi, jogi életben...

A képlet egyszerű: megvizsgálni mindent és megtartani, ami jó(mindenkinek).

Ez az írás is egy olyan folyamat része, melyben rendszeresen írva támogatom magam és másokat abban, hogy valódi életet tudjunk teremteni a földön, olyanra, amire valóban büszkék lehetünk.

A világunkban látható, tapasztalható elkülönülés, küzdelem, egyenlőtlenség és kizsákmányolás miatt senkit sem lehet hibáztatni, hiszen az vagy, amit elfogadsz és megengedsz, ha azt, hogy nincs hatalmad a világ efféle irányelvei felett, akkor azzal vagy egy és egyenlő.
De ez megváltoztatható, nem Don Quijote harc a szélmalommal, nem kell odaláncolni magunk fákhoz, hanem stabilan, nyugodtan, józan fejjel gyakorlati megoldásokat kell találni a jelenlegi rendszerben, erőszak és hibáztatás nélkül. Pont azért, mert ha valaki elfogadja ezt a rendszert kívül, belül hasonlókat él meg és fogad el a saját elme-tudat-energia rendszerében, csak mintegy apró egy-és egyenlő másaként a külső nagy rendszernek - ezért is kezdjük belül, magunkon és aztán azt kifejezve haladunk a személyestől a csoportos majd globális fele.

Ezekkel a nézőpontokkal az ember valóban legbelülről tudja átformálni hozzáállását, megértését, gyakorlati alkalmazását önmagához, a világhoz - amint a realizáció megtörténik, az olyan, ahogyan egyszer Bernard Poolman fogalmazta: "amikor szar kerül a ventillátorba" - mindenben meglátni a problémát - és aztán realizálni, a probélma én vagyok, tehát józan ész diktálja: én kell megváltozzak...
Vannak tanítók, akár még spirituális arcok is, akik mondanak ilyesmit, bár azok akik végsősoron nem célozzák meg a politikai, gazdasági, jogi, oktatási rendszert: gyanús, hiszen ebben a világban ez vezet egy lehetséges békés kiúthoz a mostani pokolba vezető irányból - sem a jelenlegi minta szerinti multik, a kormányok nem lesznek képesek felülemelkedni saját, önérdekű, korlátozott mintáikon, hiszen azok a rendszerek a külső kivetülései, megvalósulásai az egyének, saját magunk belső konfliktusainak, őszintétlenségeinek és felelőtlenségének, tehát először magam rendberakom, aztán az kifejezem a helyes út.

Amikor túl sok a gyönyör, a szépség, a csodálatos, a szépséges - az is gyanús, hogy csak az elménkben, szavakon, érzéseken, stimulálásokon keresztüli élményeken, a tudat által látjuk a dolgokat úgy, miközben a világ szinte minden hírében tényleg csöpög a vér, a pusztulás, az élet sokrétű gyalázása, tehát a sok boldogságban gyanús, hogy egy buborékban létezünk - nos, minden buborék kipukkan egyszer...
Persze nem kell keseregni, mindig a negatívat nézni - hiszen az már az elme csalafinta játéka - el kell engedni az énképet s mégis szabadon élni az életet de anélkül, hogy kivonnánk magunk a rendszerből, melyben élünk s közben lehet nevetni, akár sírni főleg önmagunkon, de attól még van ami jó és van nem jó - mindenkit figyelembe véve - ezért gyakorlatias a "add azt is másoknak, amit magadnak is szeretnél" alapelv.

Köszönöm

[JTL 159] "Ki vagyok én"? ITT vagyok!

Nézzük meg egy újabb irányból ugyanazt, mint az előbb:

"Ki vagyok én?"

Eleve ez a kérdés, maga az igény, a ténye, hogy kutassam, felfedezzem, hogy valójában "Ki vagyok én?" azt mutatja, hogy akiként és aképpen ahogyan itt és most vagyok - mintha nem is én lennék, nem volnék valódi - hiszen, ha valójában ismerném magam, tudatában lennék annak, aki vagyok s ami tényleg van - akkor fel sem merülne ez a kérdés.
Vagy ha mégis van rá válaszom, miért bizonytalanodok el? Miért nem azt élem, mi az, ami megakadályoz, hiszen ha tudom ki vagyok, mégsem azt élem meg, akkor mi az igazság azzal kapcsolatban, hogy "Ki vagyok én?".

Ez a pont egy őszinteségi szint magammal: mintegy lelki tükörbe nézve belátom, hogy aki és ahogyan most vagyok, viselkedem nem jó/optimális/hasznos nekem/másoknak és ezzel nem értek egyet és feltételezem, hogy akinek és akiként tapasztalom magam lehetne tökéletesebb, pontosabb, valódibb, mint ma, itt és most és ezáltal valóban elkezdhetem felfedezni önmagam, ha változhatnék, milyen lennék.

Ilyen szempontból az úgynevezett "civilizációban" azoknak, akiknek kevesebb pozitív élmény jár hajlamosabbak megkérdőjelezni létük és tetteik értelmét, valódiságát, míg azok, akik a pozitív, boldogság élményeit kapják kevésbé kérdeznek, csak "élvezik az életet" - nem realizálván, hogy maga a tapasztalás egyáltalán nem biztos, hogy a valóság vagy azzal kapcsolatos.

A szavak jelentése s azokhoz társított reakciók rétegződnek, rendszereződnek, élményekké automatizálódnak ha az ember csak elfogadja és megengedi a dolgokat és nem tudatosan irányítja.
Nekem, szegény családból felnőve sokszor kellett szembesülnöm a frusztráló korlátokkal, az érthetetlen feladatokkal, negatív előítéletekkel és az egymásra érzéketlenné vált városiasodással, melyben aprópénzzel a zsebemben inkább éreztem áldozatnak, frusztrált, félénk fiúnak s egyúttal egy betört kis vadállatnak magam, mint leendő felelős állampolgár, holott legbelül hatalmas vágyaim, világmegváltó képzeteim, szárnyaló fantáziám nem ismert határt, csak, mikor megpróbáltam ezeket valóra váltani - nincs rá pénz, sem idő, sem törvényes lehetőség, folyton jött a válasz - tehát személyiségembe belevésődött, hogy mind a pénz, mind a törvény, mind a felnőttek elutasítandó dolgok, "sose növök fel", "a fantáziám, gondolataim, belső élményeimet nem fogják betörni", ezért megtanultam ébren álmodni - ha rosszul éreztem magam, jóra, izgalmasra gondolván, fantasztikumot képzelvén "stimuláltam agyam".
Aztán az egyetemen addig stimuláltam magam arra, hogy a "szép nő kell", hogy minden akkori gátlásom és önbizalomhiányom ellenére konkrét vágyat formáltam egy bizonyos valódi nővel való fizikai közelségre, ami aztán persze nem ment "problémamentesen", hiszen ezt a világot sosem próbáltam még és azt sem tudtam hogy kell ehhez viselkedni...Tehát élmények jöttek, mind negatív, pozitív - aztán az alkohol a saját elmém stimulálására nyitott egy kaput, bár pár év alatt megtanultam, a testemnek ez nagyon rossz, sőt legbelső lényegiségemnek se túl jó, aztán jöttek a tudattágító szerek, aztán a keleti tanok, kis harcművészet, sok-sok utazás, alternatív közösségek, kalandok, pénz, munka s immár nemcsak fizikailag, be belül is a "társadalom szempontjából" felnőve megtanultam az alapjait, hogyan is vehetem kezembe az élményeim úgymond "irányítását", bár mindig is az abszolút érdekelvén sosem tudtam belenyugodni, hogy a "végső valóságot/igazságot" nemcsak, hogy nem tapasztalom, de nem is ismerem, ezért jó pár évig folyton kutattam, kerestem, teszteltem, próbáltam, pozitív és negatív élményeket tapasztaltam.

Amikor az ember ezeket az élményeket úgymond megtanulja produkálni, akkor ezáltal lehetőséget kap-ad önmagának arra, hogy belássa, hogy a tapasztalás nemcsak, hogy szubjektív, de külső és belső feltételekhez kötött és kellő önreflexiót gyakorolván(például őszinte írás, önmegbocsátás, diktafonba-kamerába beszélés, őszinteség-alapú csoport-részvétel, esetleg néha-néha pszichedelikus élmény stb által) belátható a hasonlóság a pozitív és negatív élményekbe vetett ön-automatizmusunkkal kapcsolatban.

Ki vagyok én emlékek nélkül? Ki vagyok én a gondolatok nélkül, érzések, hangulatok, érzelmek, energiák nélkül? Fogalmunk se lehet, míg felnőtt fejjel nem tapasztaljuk meg ezt, hiszen ha állandósult, hogy ezeknek a belső reakcióknak jogot adok arra, hogy befolyásoljanak, ez az engedély-adás is vagyok, hátradőlés az elmémben a gondolatok, érzelmek automatizmusa is vagyok, a már létező korlátaim-valóságom elfogadása vagyok, mintha egy filmet néznék, ahol a forgatókönyv előre megírt(azt sem tudom én vagy más írta, mikor s miért); nem tudom hova visz, mert annyi "jogot" adtam már az elmémnek, a gondolatoknak, érzelmeknek, hangulatoknak, hogy azokon túl már azt sem tudom mi van benne(m), s valójában "Ki vagyok én?".

Fontos tisztázni, hogy erre a válasz elfogadása nem cél - pusztán a létben a tényekkel, a valósággal történő folytonos küzdelemben, mikor megkérdőjelezzük magunk annak tűnhet, ezáltal szintén azért küzdeni, hogy képes legyek elfogadni-befogadni és ezáltal úgy definiálni magam: annyi energiát rakok az elfogadássá válásba, hogy miután aztán ezt is elfogadom, úgy is maradok - holott nem CÉL az elfogadás, pusztán esetleg egy pillanat a tudatosodási folyamatban. Abban a folyamatban, hogy megváltozzak.

Tisztább, ha felismerésnek nevezem - például attól, hogy egészségtelenül táplálkozom és rendszeresen alkohollal pusztítom testem szerveit, menekülök a megoldások elől és nemhogy másokat, de magam sem támogatom: ezt nem elfogadni kell, az már megtörtént, hanem beismerni, megérteni az okokat és következményeket, nemcsak magamra, hanem másokra is, akár pénzügyi, akár politikai szinten is hova vezet az, hogy "nem foglalkozok vele", "megengedem", "másokra bízom, akik jobban tudják" - ez nem működik, nyilvánvaló, ha megvizsgáljuk a tényeket - akiknek ezt megendejük és elfogadjuk, hogy tegyék amit tesznek kiderül, hogy nyilvánvalóan nem jó senkinek az a fajta minta, ami a gazdasági, politikai, oktatási, katonai, média világában MA történik, de ezekkel képtelenek vagyunk foglalkozni, mert saját élményeink arról szólnak, hogy túléljünk, megküzdjünk a negatívval, legyen elég pozitív, különben szétesünk, addikciók, félelmek, korlátok, megalomán meggyőződések mentén telnek napjaink majd éveink, mígnem a testi öregség, halál válik valósággá és valóban semmit sem tettünk, semmit sem változtunk és tényleg semmi sem lett jobb.

Ezért javasolt mindig látni az irányt, hova megyek, milyen kiindulóponttal, az, amit ma, éppen teszek, miért is teszem, mik lesznek a következményei - ha erre nem vagyok képes vagy nem akarom ezt mérlegelni, akkor felelőtlenül viselkedem és önreflexióra, önismeretre, megállásra, egyfajta ön-javító folyamatra van szükség, melyre az önmegbocsátás és írás a legésszerűbb támogatás.

Én sok-sok évet töltöttem el ezzel a kérdéssel, hogy "Ki vagyok én?" és a legnagyobb önáltatásom az volt, hogy ezt én magam nem tudom kitalálni, megfejteni, ehhez mások, mesterek, szentiratok, agyhullámzó drogok, spirituális út, szexuális kiélés, adrenalin, világjárás, veszély, szélsőségek, veszteség, fájdalom, szerencse, szükséges, holott ezek közül arra a bizonyos kérdése egyik sem adott választ.
Persze volt támogató ezek közül, de egyik sem segített abban, hogy ki vagyok én, hiszen pont azt nem láttam, amit kerestem, mint ahogy a legélesebb kard sem tudja magát elvágni - kell egy új paradigma, koncepció, kiindulópont: abszolút ön-őszinteség.

Ha megkérdőjelezek mindent őszintén, minden leegyszerűsödik - amióta a Desteni I Process tanfolyammal haladok, az életem sokkal, de sokkal egyszerűbb - nem könnyebb, de ha őszinte vagyok magamhoz, nyilvánvaló mit kell tennem és a "Ki vagyok én?" kérdés folytonos visszhangjára csavarodás is megszűnt, hiszen nemcsak, hogy tudatában vagyok ki is vagyok, mi a problémám és hogyan teremtem, de a valósággal, a tényekkel is tudok dolgozni, miközben stabilabbá és hatékonyabbá válok(ez itt a reklám helye:).

Önmagam keresésének folyamatában távoli kontinensekre utaztam, hátha meglelem kicsoda is vagyok s ezáltal az iránytűm, jelenlétem, célom, értelmem - s mindeközben annyira el voltam ezzel foglalva, hogy észre sem vettem, hogy amit, akit keresek, saját magam, már ITT van - sőt, én folyton itt vagyok.

Én ITT vagyok - mindaz, ami ITT van, az vagyok én - az itt, a fizikai valóság, a test, az anyag, a Föld - a többi aspektusom is van, de ha azokra figyelek, azokra fókuszálok, az alapján definiálok, az itteninek nem vagyok tudatában.
Az elkülönülés dolgoktól, másoktól szintén az elmén keresztüli szemlélet miatt tapasztalható. Ezen túl minden egy és egyenlő velem, mint maga a létezés, az ÉLET. Erről próbáltak azok a sokféle régi szakadt könyvek is sugallni, de sosem ennyire nyilvánvaló módon, mostanra ez teljesen kiforrta magát. A fizikai valóság NEM alsóbbrendű, sem illúzió, ez az igazság! Akivé váltunk és vagyunk ma, ez vagyunk most - ezen lehet változtatni, de ahhoz ezt meg kell érteni!

Ez nem materializmus, nem ateizmus, nem robot, se nem zombilét - aki ezt hozza fel kifogásként nyilvánvalóan leleplezi magát, hogy nem érti, nem érzi, nem éli önmagát, a végtelen lélegző ÉLETet, tehát ön-őszinteség meglelésére(belül) és annak kifejezésére(kívül) van szükség.

A "most" nem használható referenciaként sem a valóság, sem önmagam stabilizálására, mivel az elmében létezik, az elménk teremtette múlt és jövő hintájának látszólagos, pillanatnyi egyensúlyérzete, amely mindenkinek más, különböző és befolyásolható.

Ezért félrevezető sok ilyetén publikáció, a manóködmönös Tollétól kezdve, aki a "Most hatalmáról" ír(Matti Freeman válasza(angolul) Tolléra az egyik legjózanabb, ajánlom meghallgatni ITT)

Az ITT mindenkinek egyenlően ugyanaz, az étel az asztalon tagadhatatlanul kézzelfogható mindenki számára, az, aki erre mondja, hogy illúzió, ne is nyúljon hozzá, s hamarosan kiderül mi is a valódi valóság. Az erre feljövő kifogások szintén az elmeburjánzás automatizmusa, amit javasolt kiírni, meglátni, megbocsátani, leállítani, meghaladni.

ITT a valóságban, a Földön sokszor korántsem olyan rózsás a helyzet, mint a MOST-ban azoknak, akiknek elégséges anyagi és társadalmi körülményei vannak ahhoz, hogy ételt, italt, szórakozást, jó érzéseket tudjanak megengedni(megvenni) maguknak és környezetükben másoknak, melyre automatiksan elfogadva az elmével reagálván a "most" energetikai illúziójának egyensúlyában tudják tartani magunkat, míg az emberiség majdnem fele!!! a valóság ITT-jében gyakorlatilag meggyalázott rabszolga, korlátolt mind abban, amit fizikailag megtehet(idő/pénz kell hozzá), mind amit fel tud fogni megfelelő oktatás, képzés, önismeret(ehhez is idő/pénz kell, amire azoknak, akik a túlélésre kényszerülnek nem biztos, hogy marad energiájuk), tehát ez az ITTLÉT sokszor szívszorítóan fájdalmas, ha azt nézzük, hogy hány millió kisgyerek hal meg éhínségben évente, a háborúk ártatlan áldozata - s ez a sajnálkozó érzésünk az ő ITT-élményükön semmit sem változtat, hacsak nem kezdünk el a valósággal, logisztikával, fizikai megoldásokkal foglalkozni.

A szomorúság, a "valóságtól történő" depresszió, s ezért a tényektől való elfordulás, megoldás nem kutatása szintén egyfajta érzelmi ön-manipuláció, mert nem érezni kell saját magunknak negatívan, aztán valamitől pozitívan, hanem TENNI valamit, felszólalni, kiállni, gyakorlatban próbálni, ÉLET-érdekek mentén csoportosulni és a jelenlegi rendszer szabályai szerint halmozni fel valódi megoldások irányában tetteket.
Ehhez stabilitás kell, integritás kell, minden élet tisztelete kell, egyfajta belső erő, mely pont a hullámzó saját elménken,  gondolatok, érzelmek, hangulatok meghaladásán való túllépésen keresztül vezet, egyenesen IDE, a fizikai valóságba, ahol a problémák vannak.
A híres Gaugain festmény, a Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? (1897) 
festményre is az egyszerű, mindent magában ölelő válasz, ahogy pár éve "sugallni" is próbáltam rá egy gyermeteg(életem első) stop-motion-animációban : Mindenféleképpen ITT.
Az vagyok, ami ITT van. Ennél egyszerűbb válasz nem lehet.
Az emberi fizikai test folyton ITT van, ebben a fizikai világban, a Földből épült fel, a Földbe tér vissza, minden egyes atomja az évmilliárdok során sokmindent bejárt valószínű, ezek összessége minden egyes pillanatban, a másodperc ezredrészére szedett időben is, vagy akár annak szintén mégegymilliomodrészére szeletelt időben is: FOLYTON ITT VAN, lélegzik, működik.

A gondolataink, érzelmeink, kedveink, hangulataink, vágyaink, félelmeink, emlékeink, személyiségünk már nem annyira folytonos - ezek összessége, mintegy kocsonya folyton hullámzik, ezek összessége, mint énkép tagadhatatlanul létezik, de nem ITT - pusztán az ITTlévő fizikai testre gyakorolt hatásának automatizmusa, annak elfogadása és ebből eredő fizikai tetteinkben megnyilvánuló korlátozottságaként.

Az könnyen felfogható, hogy "az vagy, amit eszel", de igazából ezt kibővítve oda jutunk: "az vagy, amit teszel" (vagy nem teszel).

Az egyetlen releváns dolog, amely mindenki mást is érint, befolyásol a fizikai szinten, az a tett - vagy szó is akár, de közvetve - ezt tagadni szintén önáltatás - elég ha egy ember kiborít egy nukleáris szemetes konténert és mindenki más megtapasztalja, de ez a radikális, immár apróbb dolgok felhalmozásának következménye, de ugyanez belátható mind a politikai, pénzügyi világban is.

Látszólag csak 50 forint ez a csoki, de mit támogatok azzal, hogy azt kifizetem, ha valóban utánajárnék és valóban megérteném, hogy például a gépsoron dolgozó 6 éveseket zsákmányolnak ki, hogy az a gyerek egy forintnyit se kap abból, a gyárigazgató Ferrarijába megy bele a nagyrésze és persze közben segít sok alkalmazottnak túlélni - nem élni, csak túlélni! - akkor ebben ki vagyok én?

Persze apró dolgok nem tűnnek számottevőnek, de pont ahogy ez a szó is mutatja - a nagy számot is a kis számok összessége teszi ki - nem lehet elégszer kihagsúlyozni az 1+1=2 alapvető törvényt a valóságban: elég, ha százezer ember eszi ezt a csokit és máris tonnányi felelősségről beszélünk.

Az, hogy ÉN ki vagyok mindebben tehát sokkal globálisabb dolog, mint *gondolnánk*.

Erre lett a válasz a spiritualista kapitalista fogyasztói társadalom, ahol szintén a valóságkerülő szélsőséges ön-definíciók terjedtek el, az élmények, mint kicsavart én-kép, mint például, hogy az ÉN-em, az EGÓm nem valódi, tehát mindaz, amit teszek, szintén nem valódi, tehát vagy mindegy is, vagy nem valóság ez az egész, vagy nem is változtatok, hiszen minden üres, az atomokban is nagyrészt a semmi van, tehát végülis ebben az illúzióvilágban minden rendben van típusú agybaszás (mert ezt bátran merem nevén nevezni).

Aztán jönnek a látszólagos pozitivista hozzáállások, hogy "érezd jól magad, élvezd a száguldást("enjoy the ride"), fókuszálj a szeretetre, a pozitívra, szépségre, a gyönyörre, a békére, nyugalomra, kedvességre" - amik teljesen figyelmen kívül próbálják hagyni azt, ami már ITT van a valóságban és valójában mindent irányít.

Persze ez is lehet, hogy terápiajelleggel indul, tehát a depressziós, befordult, sorstól pár csípős pofont kapott egyén idáig a "negatív" dolgokon keresztül tapasztalt és aztán egyszercsak jön valami, ami "pozitív" és máris arra fókuszál, azt akarja reprodukálni, rajtamaradni, gyarapítani - szexuális élvezet, alkoholos mámor, divatos szépség, gazdagság, vidámság és tudati gyönyör - holott a valóság ugyanaz, pusztán tapasztalatokra "gyúr", csak a belső reakciók iránya változott meg - ha az abszolútértékét nézzük( |-1|=1; |1|=2), ugyanannak az elmének a nem fizikai gondolati, érzelmi, kedvi energiának a befele tapasztalása.

Tehát ez is csapda, amely ön-őszinteséggel és helyesen alkalmazott önmegbocsátással belátható, leállítható és meghaladható és az energetikai elme meghaladása igencsak támogató egy mélyebb, fizikai valóságban nyilvánvalóan észrevehető tudatosság, hatékonyság stabil alkalmazhatókészsége által.

A "Ki vagyok én?"-t másnak persze én nem fogom megválaszolni, de az biztos, hogy mindannyian egyenlően itt vagyok ezen az egy földön jelenleg, ezért a józan ész azt javasolja, ezzel foglalkozzunk.

Lehet számtalan tudati dimenziót, asztrális síkot, mandalaföldet és tantrikus energiákban az énünket vagy annak feloldódását megtapasztalgatni, de ha arra képtelenek vagyunk, hogy ebben a fizikai, jelenleg minden szempontból a legeslegstabilabb dimenzióban nem tudjuk az énünket egyesíteni és kiegyenlíteni és valóban megtapasztalni, kifejezni, stabilan, természetesen, másokat is figyelembe venni, valóban tisztelni, szeretni, akkor máshol sem fog menni, ez biztos.

Tekintve, hogy más dimenziókban járván, mivel azok nem stabilak, addig sem vagyunk itt, ahol a fizikai kiindulópontunk van - ami ha meghal, vége a dimenzionálgatásnak, ez biztos - ha olyan biztosak lennénk abban, hogy a test nem kell, már rég elhagyhattunk volna, de minden a test, fizikai valóság tagadásában meggyőződő egyén pusztán önmagának éretlenségét és magával szembeni őszintétlenségét leplezi le, nem is beszélve arról, hogy közben ignorálja a tényt, hogy hozzáfér és fogyasztja azokat az ellátmányokat, amelyek szükségesek egy fizikailag egészséges léthez, míg sok-sok más embernek ez nem adatik meg és nem azért, mert az ő spirituális-karmikus következményük miatt, hanem pusztán azáltal, hogy milyen országban, milyen gazdag családban született meg.

Szintén bevett szokás egyfajta önpusztítási minta automatizálása, ami szerint az egót le kell győzni, elpusztítani, sanyargatni, elnyomni, megölni, szétrobbantani, megsemmisíteni, "én"(innentől kezdve nyilvánvaló mennyire valódi volt az akkori "domináns" én-em) sokáig próbáltam ezt, míg szintén a Desteni útmutatásokkal be nem láttam, hogy mindaz, ami ellen harcolok szintén saját magam, a harc sosem megoldás, csak időhúzás, fokozódás, hiszen pont az az aspektusom, ami ellen épp a domináns tudathasadásom harcol, szinén saját magam vagyok, amit idáig elfogadtam és megengedtem - mint a jó és a rossz látszólagos végtelen harca, a dualitás birodalmában ebből csak az elme nyer, ami szintén önmagunk saját magunktól történő elkülönülésének megnyilvánulása, tehát szó szerint a pozitív tartja életben a negatívat, s ezt is javasolt belátni minél hamarabb, hogy nem a kettő harca, sem az egyensúlya a megoldás, hanem ezek mögé látó meghaladás, a valóságba kiható következményének megelőzése és a nem-duális, belül nem definiáló, lélegző, direkt ITT-levő fizikai ÉLET önkifejezéseként, belső korlátok nélküli megnyilvánulásaként.

Tehát amikor realizálom, mindig ITT vagyok - ez a szemlélet kombinálva önmagammal való abszolút őszinteségre törekedéssel és az írással együtt - egy olyan stabilitást ad, melyben a folyamatos hullámvasútban, melyben esetleg érezzük magunkat mindig lehet egy megbízható iránytű, mi is releváns, ki is vagyok, milyen irányba tartsak az állandó jelenlét irányába - csak figyelembe kell venni, mindazt, ami ITT van.

Eleinte intenzív lehet ez, tekintve, hogy valóban brutális a rendszer, amiben ITT vagyunk, akik éppen vagyunk - de pont az automatikus reakció arra, amiként ITT vagyunk garantálta eddig, hogy újra és újra ugyanazok a minták jöjjenek elő bennünk s ezáltal saját magunk akadályozván meg, hogy felismerjük eme köröket és megértsük, meghaladjuk - saját magunkat és valóban önmagunk és e világ jobbátételével foglalkozhassunk, nem előítélettel, hanem nyitottsággal és belső csendben meglátni a legkézenfekvőbb problémákat és lehetséges megoldásokat nemcsak saját magunk, de gyermekeink, a jövő mérlegelésével egyetemben.

Önmegbocsátás ennek kapcsán a folytatás...

• https://www.facebook.com/groups/magyardesteni/
• https://www.facebook.com/groups/journeytolife/
• http://lite.desteniiprocess.com/

[JTL 158] "Ki vagyok én?" kérdés az őszinte változáshoz

Önmegbocsátás felfogható egyfajta mentálhigiéniás módszernek is, bár annál sokkal mélyebb - a hónapok, évek alatt az ember szemlélete teljesen megváltozik s a régi nem támogató szokásokat lassan de biztosan szépen valóban levetkőzhetjük s új aspektusokat fedezhetünk fel magunkban, másokban.

Persze ez nem automatikus, pont a tudatosodás a legfontosabb része, hogy úgy emlékszem mindig, hogy nem az agyam jár hozzá, hanem itt, belső csendben.

Ehhez van pár dolog, amit figyelembe kell venni és szem előtt tartani, például, hogy nem másoknak, másokhoz képest, mások számára "dolgozom" az önmegbocsátással - hanem magamon - bármennyire is csábító az egó dualista energetikai játéka a mások folytonos figyelembevételével, hozzáigazódásával - mindez az abszolút ön-őszinteségben nyilvánvaló önbecsapás.

Én látom magamban azt, ami nem abszolút őszinte, én értem meg minden részletét, én határozom el, hogy megváltoztatom és én fedezem fel és alkalmazom a gyakorlati utat hozzá.

Ha az a kiindulópontom, hogy mások jobban szeressenek, akkor az egó.

Ha azért osztom meg az önmegbocsátós blogom, hogy lássák milyen jó arc vagyok, nyilvánvalóan az elmémet, az elkülönülést táplálom magamban, tehát javasolt a legelején kifejleszteni egyfajta éleslátást önmagamra, amiben látom, mit miért teszem. Ezt a legegyszerűbb a következő kérdéssel megtenni:

Ki vagyok én ebben(amit teszek, csinálok, érzek)?

Ezzel önmagamra helyezem a tudatosságom, felelősségem, amin közvetlenül tudok változtatni. Mi a kiindulópontom, mi lesz a következménye?

Az előző írásomban ezt a "példát" emlitettem :

"Ha meg akarom bocsátani például, hogy egészségtelenül eszem éjjel, mert feszült, kimerült vagyok és másnap mindig fáj a hasam, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy leüljek egyáltalán leírni, hogy mit tapasztalok, mikor jön az inger, s mi az ami arra ösztökél, hogy egyek, még úgy is, hogy tudom, hogy ez most nem lesz jó később - akkor itt is remekül alkalmazhatóak ezek a módszerek."

Tehát ki vagyok én ebben? Miért írok arról, hogy esténként túl sokat eszem? Miért akarom azt megosztani, amiért írok erről?

Ez támogat abban, hogy önreflexiót(meglássam ki is vagyok) fejlesszek ki arra, hogy tudatosítsam mit miért teszem és ez segít ahhoz, hogy minél hamarabb belássam mikor nem vagyok őszinte magamhoz és el merjem engedni.

Fontos hogy nem ítélem magam - tehát amikor érzem a kényszert például(jó pár embert ismerek aki ha jön az inger este, hiába ettünk együtt eleget, látom eszik s eszik s eszik..), akkor valójában az éppen itt van, tehát remek alkalom leülni és kiírni, hiszen éppen cselekedetre bírna.

Nekem nem annyira jellemző ez, de volt már rá példa, s akkor tisztán láttam, hogy az élmény, a bekebelezés, az íz, annak pozitív megítélése, jóságának átélése ad egyfajta pozitív energiát - talán mert leges-legbelül van egyfajta tudatalatti szorongás, amit nem is látok, csak mintegy némán üvöltő üresség, amit mintha be kéne tömjek ezzel - s ez az élmény annyira elsöpör, hogy figyelmen kívül hagyom a tényeket, például azt, hogy ettem eleget már vagy azt, hogy lefekvés előtt sokat enni nem túl egészséges vagy ésszerű.

Itt látszik, ilyenkor a saját testemet sem szeretem rendesen, az élményt, a belső "kicsi-ént" fontosabbnak gondolok - ez egyfajta elkülönülés, mely súrlódást okoz, amelyből keletkező energia tovább erősíti a gondolatminták, nem támogató érzelmek, hangulatváltozások eluralkodását bennem.

A fáradság "ellen" is gyakran ettem - egy csoki és az abban levő cukor, az íz, maga a rágás, nyelés felébreszt kicsit - persze itt is az abszolút őszinteség számít magammal: megkérdezvén "Ki vagyok én ebben, amit teszek, amit érzek?"
Persze itt is a józan ész fontos, nem a fanatizmus - gyakorlatiasság, felelősség - tehát ha be kell fejeznem a dolgozatot, befejezem, de ha az azzal jár, hogy lebetegszem, akkor valószínű nem ér annyit - itt is kell egyfajta belátás.

Az is fontos, hogy általában az ember korlátait látva, tapasztalva előbb frusztrálódik, mint meghaladja - a mondás, hogy "sosem tudom meg mik a korlátaim, amíg nem próbáltam meg teljes énemmel átlépni őket" igaz itt is - persze a fizikai korlátok adottak - nem kell leugranom a tetőről, hogy kiderüljön tudok-e repülni - persze a belátás van úgy, hogy nem mindig egyértelmű, ekkor lehet nyomozni, megfigyelni, kérdezni.

A tapasztalatokat, reakciókat leírni a legtámogatóbb, mert gondolatok által átcikázva ezeken kb 5 perc múlva már azt se tudom mit gondoltam, s pont a gondolati "erőből" csordogáló kis ér-patakból keletkező folyót-folyamot-vízesést, mely gyakran elsodor igyekszem megérteni, szabályozni, megváltoztatni.
Ráadásul a hosszabb távú ciklusokat, amik naponta, hetente, havonta jönnek elő, mint nem őszinte gondolatminták az ember sokszor észre sem veszi, mert látszólag folyamatosan felejt - valójában nem, csak a tudatban folyton a reakciók játéka folytán esetleg nem látok tovább.

Jöhet arra is kifogás, amikor önmagam már létrejött teremtésébe próbálok beleszólni, azt megváltoztatni, hogy ez is egó, de pont ezért fontos az írás, hogy a kis hangot, a belső párbeszédet meg tudjam haladni és szemmel lássam, mi megy az agyamban. Ezáltal:

•     Belátom micsoda őrület folyik bennem
•     Máris könnyebb nem komolyan venni az őrületet
•     Bármikor visszanézhetem, nem kell gondolkodni hozzá, hiszen a valóságban ITT van
•     Megfogalmazván szinte adja magát, mit engedek meg, mit kéne megérteni, megváltoztatni
•     Lelassít, hiszen szóról szóra jön belőlem, ezáltal is tisztábban látom mi folyik bennem

Persze látszólag ha egy éjjel vacsora után lefekvés előtt mondjuk megeszek egy doboz jégkrémet s két tábla csokit s másnapra nincs fájdalom, úgy ítélhetem meg, hogy "ez nem is olyan rossz, milyen finom volt" - ezáltal definiálom magam, programozom be, hogy legközelebb kevésbé vagy ne is kérdezzem me magamban, hogy ez támogat-e engem valójában - automatizálódom.

Ez a fajta gondolati, érzelmi reakció-automatizmus, amivé a "ki vagyok én, mint amit gondolok és teszem" aztán szóról szóra beleprogramozódik a testbe.
(Nem is beszélve arról, hogy ebből az is következhet, hogy "ha nem fáj valamim, akkor biztos jó", ami szintén lehet téveszme.)

Ezt nem veszik figyelembe sokszor, mikor gondolkodnak az emberek, belül "kattognak", "őrlődnek", hogy azok mind a testre is hatással vannak.

Ha igazán tudatosak lennénk, amit "tudósokra", "mesterekre" hárítunk - beláthatnánk, hogy ez az egész rendszer, ami az emberi fizikai testből és az azt hordozó elme tudat rendszerből és a mindenkiben egyenlő, mégis személyi életesszenciának hármasságából álló látszólagos egyensúly a szavak által hangolható, ezért is írom: "szó szerint" programozható.

 Nem hiába a média, a politika, a propaganda, az állami iskolarendszer, a vallási, spirituális burjánzások s ezek eszmerendszereivel igazolt milliárdos éhezés, a háború, az élettér profit-alapú pusztításának elfogadása: ezek nyilvánvalóan nem jó dolgok s a többség mégsem foglalkozik ezekkel, megszokja, megengedi.

A szavak rezgések, információ - jelentések, kapcsolatok, összefüggések, hálózatok épülnek, mind az agyunkban, mind a sejtjeinkben, az izmainkban.

Ezért van, hogy bizonyos ingerekre jön a pavlovi reflex, ott már nincs gondolat, öntudatosság - a test reagál sőt cselekszik magától.

Ez akár fizikailag létrehozhat hangulatokat, például a bánatosság oly mértékű, hogy fizikai hangulatváltozást okoz - amire aztán beindulnak a bizonyos gondolatok, érzelmek - ez nem feltétlenül mindig rossz, például ha kedves párommal alszom és együtt a testünknek jó, izgató például - testi szinten beivódhat(persze itt is őszinteség, Ki vagyok én? ebben az, ami iránytűként szolgálhat).

De amikor meglátom a főnököm főnökét és azonnal rettegés fog el, szinte szorongás, remegés, szétesem, az például jó eséllyel nem túl támogató(hacsak nem valóban baltás gyilkos, de akkor is inkáb szaladni kell:)  - ekkor kell kinyomozni az őszinte írással, az emlékeken való újra átmenetellel, hogy hogyan is lett ez, hogyan is teremtettem ezt elfogadással és megengedéssel.

•     Tehát a teremtmény, mint aki vagyok már, mint valóság,
•     a teremtő, mint aki gondol és reagál, elítél és eldönt és változik,
•     maga a teremtés, az e kettőből történő folyamat

háromszöge szintén egyesül a Ki vagyok én? öntudatosság, irányelv, felelősség által úgy, hogy megnézem hogyan lett az, aki most vagyok és nyilvánvalóan nem jó(nekem és/vagy másoknak) és úgymond meglátom istent a gépezetben.

Felfoghatjuk úgy is, hogy isten nem más mind ez a teremtő, teremtmény, teremtés hármasa, tehát ezért nem túl szép az államosított egyházaktól, hogy azt állítja:

•     "csak isten tud megbocsátani bűneinkért", mert ezzel eleve elrendelteti, hogy:
•     én alsóbbrendű vagyok, a teremtmény
•     a teremtő nem én vagyok, attól külön definiálom magam-
•     maga a teremtés felelőssége nem rajtam áll, hogy ha nem túl jó, megváltoztassam

azzal, hogy "imádkozok, hogy megbocsásson", mintegy szánjon meg, a kis pondrót, hogy vétkemet elnézze vagy netalántán orvosolja, s mintha a megbánás vagy annak érzése megoldással kínálna.


Nem sűrűn valláskodom, de pont ez az Ószövetség - az Igazság kardja, az Isten villáma, a Sújtás átka, Szemet Szemért,  - ez csak bohóckodás, nem vehető komolyan egy józan ésszel rendelkező ember által - ha mégis, akkor erre is javaslom az Önmegbocsátást.

Hiszen ha már vallás: ez pont a Jézus-szerű üzenet: nem kell pap, nem kell templom, nem kell isten: szeresd felebarátod, mint magad s olyat tegyél másnak, amit magaddal is tennél.

A megbocsátás útját helyesen járva a vallásos terminológiával élve pontosan az Istenné válás az, amit teszünk, hiszen a felelősséget nem a virtuális, szakállas felhőnszálló ősmacsó viszi tovább, hanem ITT ÉS MOST ÉN.

Tehát az egó-én ezzel a módszerrel megérthető, leállítható, átszűrhető.

Erre értette Jesu' , hogy csak azok mennek be Isten országába(az Egység és Egyenlőség, mint élet), akik átmennek a tű fokán - az elme, a gondolatok, hangulatok nem!

Egy definíció, gondolat, szokás sem - pusztán fizikai megnyilvánulása a nagybetűs ÉLET tudatosságaként, az, aki felelős, képes és akar és tud is változni. Ez pedig a szóról szóra történő megvizsgálása annak, aki vagyok - s azt hagyom meg, ami jó, ez az ÉLŐ SZÓ.

Ez józan paraszti ész: ha nem tudom megváltoztatni magam, még akkor sem, ha nem támogató magam és mások számára - akkor nyilvánvaló, hogy én nem is én vagyok - hanem csak egy egó-robot, aki önmaga igazának mámorában nem hajlandó és nem is tud változtatni önmagán, mint teremtő, teremtmény és teremtés egyként és egyenlőként.

Mindez a gyakorlatban pofonegyszerű.

Mindaz a kifogás, hogy "aki én vagyok, azért az, mert így döntöttem és ez vagyok valójában, erre jutottam, ez a legjobb és kész" azonnal megkérdőjelezhető, ha elkezdem a tényeket nyomozni - önmagamban az őszinteséggel, önmegbocsátással, írással

és szintúgy a politikai, gazdasági rendszerben, ha megnézem az egyén szerepét, részvételét, felelősségét vagy annak hiányát és hogyan halmozódik fel egyről kettőre az egész kapitalista fogyasztói társadalom és annak súlyos életellenes következményei.

A belső és külső egy és egyenlő, tehát ugyanúgy, ahogy most, mint az egyén abban a szemléletben van, hogy "én kicsi egyén eltörpülök a sokmilliárdos civilizáció mellett, hogy is tudnék én változtatni az egészen, amikor én csak a saját boldogságom vagy boldogtalanságom ügyében tudok dönteni és cselekedni" pontosan ugyanaz, ahogyan az egész lényiségem, akivé váltam látszólag adott, kialakult, önmagam természete szinte megváltoztathatalan még akkor is, ha nem a feltétel nélküli szeretet a kiindulópontom, tettem önmagam vagy mások fele.

A valódi megbocsátás változás, olyan irányba, ami jó - nemcsak nekem, másnak is - új lehetőséget teremtek, immár mérlegelvén a múltbéli következményeket is és azt is, mi lenne a legjobb minden résztvevő számára.
---
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadgam és megengedtem azt gondolni, vélni, feltételezni, hogy a belülről jövő impulzusaimmal kapcsolatban nincs választásom, ahelyett, hogy realizálnám, én vagyok a teremtő, teremett és maga a teremtés is egyben és egyenlőségben.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam/láttam/értettem meg, hogy az, aki én vagyok következmények sorozatának felhalmozódása és egy szemléletváltással/kiindulópontváltoztatással és abból eredő cselekedetek sorozatával meg tudom változtatni azt, ahogy viselkedem.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem kifogásokkal jönni a fejemben, mint gondolatok vagy direkt kimondott szavak azzal kapcsolatban, miért is engedem meg a szenvedést, fájdalmat, szomorúságot magamban, amikor nyilvánvalóan én magam teremtem azt és a körülményeim adottak ahhoz, hogy abbahagyjam.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak automatikussá válni kifogások felhozatalában miért vagyok olyan, amilyen, miért olyan a világ, amilyen és ahelyett, hogy valóságos megoldásra, változtatásra fókuszálnék, belül teremtek pozitív és negatív élményeket, melyek a valóság által automatikusan jönnek-mennek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ha a kiindulópontom a gondolatok, érzelmek, a reakciók a valóság megítélésében és azok által teremtett élményekben, mint a harag, félelem, hibáztatás, örömérzet, szeretet és remény veszek menedéket, akkor ki vagyok szolgáltatva annak, hogy kinek tapasztalom magam a külső körülmények által, ahelyett, hogy egyesülne a belső és külső énem egy tudatos, felelős jelenlétben.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt, hogy úgy gondoljam, hogy valódi, igazi megismerést, tudást magamról, a tudatomról, a testemről, a valóságról, a rendszerről nem szerezhetek, mert az túl sok energia, erő, munka, tanulás, feladás lenne s ezt a felelősséget áthárítom mások felé, akik a tudósok, mesterek, bölcsek s ezáltal igazoljam a tényt, hogy valójában nincs hatalmam afelett, aki én vagyok a mindennapjaimban akkor, amikor szenvedést tapasztalok vagy nem támogatóan cselekszem magam vagy más fele.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamat félelemben élni, annyira, hogy ne is legyek tudatában mennyire beszabályoztam, lekorlátoztam magam, csak, hogy ne is kelljen szembenézzek azzal, mennyire kerülöm azokat a helyzeteket, amiket úgy definiáltam és szinte testi reakcióval reagálván rájuk, hogy félelmetes.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a félelem pusztán egy percepció, egy nézőpont, melyben úgy definiáltam, hogy van valamim, amit elveszíthetek és ezt elképzelve reagálok rá, mintha megtörténnne, s ettől azt az irányt, még ha nem is biztos, hogy úgy lenne, lezárom, kerülöm, ahelyett, hogy józan, tiszta fejjel megkérdezzem, miért van, miért is félek ettől és mit veszthetek?

Megbocsátom magamnak, hogy azt hozzam fel kifogásként, hogy elfogadom a félelmeimet, hogy vannak bizonyos helyzetek, amik valóban veszélyesek és a félelem ad erőt, hogy elkerüljem ezeket, például, hogy erősen markoljam a gyerek kezét az utcán, nehogy kiugorjon az autó elé.

Megbocsátom magamnak, hogy nem láttam be, hogy a félelem elfogadása is halmozódik, tehát ha a főnököm helytelenül beszél velem és elfogadom, mert félek, hogy kirúg, s kell a pénz és nem találok egy másik helyet - lehet, hogy nem valódi, tehát ha a fejemben következtetek és konklúziókra jutok, az nem biztos, hogy valódi, hiszen akkor és ott, amikor ezt lejátszom a fejemben, éppen félek s ez megakadályozza a józan tisztánlátást.

Megbocsátom magamnak, hogy nem írom le a gondolataimat, mert túl sok időnek, időpazarlásnak, agymenésnek, túlzásnak tartom, holott ha megfigyelem magam, nyilvánvaló, hogy ugyanazok a gondolatminták ismétlődnek bennem újra és újra és pont ezek felhalmozódásából teremtődnek a negatív érzelmek, azokat kiegyensúlyozandó pozitív hangulatok, amik az évek során automatikusan jönnek-mennek s ezekre hangolódva sem stabilitásom, sem tiszta tudatosságom nem létezik.

Elhatározom, hogy lelassulok belül és írni kezdek a gondolataimról, érzelmeimről, hogy megfigyeljem ki is vagyok valójában és mik azok a kifogások, félelmek, elfogadások, amelyek nem támogatnak az életemben, hogy gyakorlati megoldásokat találjak.

Elhatározom, hogy lelassulok belül, amikor tehetem és lélegzem, a fizikai valóságra fókuszálván áthelyezem a fókuszt a cikázó gondolataimról a fizikai létre.

Elhatározom, hogy a fizikai valóságra fókuszálásom közben nem elfolytom, elnyomom, figyelmen kívül próbálom hagyni a gondolati, érzelmi mintákat, hanem azt is látom s leírom - ezáltal a fejemben történések a papíron nyilvánulnak meg, a fejem tiszta marad, amire figyelek, tisztábban látom míg nem folytom el, hanem foglalkozom vele.

-
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak azt gondolni, hogy egyszer-kétszer túlzabálni magam teljesen oké, csak mert olyan finom és a testemet terhelni belefér azért, mert mikor ezt teszem, van úgy, hogy nem fáj később, tehát csak a fájdalomból akarván tanulni s nem realizálván, hogy az vagyok, amit elfogadok s megenedek és egyszer-kétszer csinálásból hamar szokás válhat, s aztán a szokás automatizmusa közben már az is kifogás lehet, hogy "de én ez vagyok, ilyen lettem, így döntöttem".

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy mi az ami a közvetlen valóságomban megváltoztatható, mint például a hozzáállásom, a saját életem, ahogy bánok magammal, a környezetemmel s mi az, ami közvetlenül nem, azaz mi az, amihez többes összefogás kell, mint például a gazdasági, politikai egyenlőtlenség, életellenesség.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy mindaz, ami itt van, felelősséggel tartozom érte, mint saját magam, egyenlőségben és egységben azzal, aki valójában vagyok, mint ÉLET.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem vettem a fáradtságot, hogy kiderítsem, mi is az, ami valójában ITT van, mit is jelent az, hogy ITT lenni és hogyan is kell azt csinálni.

Megbocsátom magamnak, hogy félek beismerni magamnak, hogy abszolút nem tudom mit és miért csinálok és amíg nem írok nem fog nyilvánvalóan kiderülni, ezért ellenállok az írásnak, hátha nem kell ezzel foglalkozni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadom a reményt, hogy "hátha minden jobb lesz, megoldódik", anélkül, hogy nekem kellene változnom, csinálnom, tennem érte és magamévá tévén azt a mondást, hogy "a remény hal meg utoljára" újra és újra úgy látni a fejemben a dolgokat, hogy "jobb lesz ez", anélkül, hogy a tényeket figyelembe venném, anélkül, hogy valóban megismerném magam.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam az egyszerűségét az írásnak és önmegbocsátásnak, hogy miszticizáljam, szektásítsam, vallásosítsam, hogy agymenésítsem és mindenféle bélyeggel lássam el, anélkül, hogy valóban, teljes őszinteségemmel kipróbáltam volna.

----
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy amikor este fáradt vagyok, nem realizáljam, hogy az elmém fáradt, elfogyott az energia, ami által nem tudja fenntartani az egyensúlyt, hogy a már kialakított én-képem folyamatosan tudjam tapasztalni, mert energia nélkül szétesik, elhajlik, átsejlik alóla a valódi lényiségem, a fáradt, fásult, kiszolgáltatott, zavarodott lény, aki folyamatos gondolkodás, hangulatokba való menedékvétel, félelmek és vágyak dzsungele nélkül nem is tud valójában egyenes, tudatos, felelős és egészséges életet élni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, mikor fogy ki az elmémből az energia és tör rám a fásultság, fáradság és kezdenek a szabályok, definíciók, ítéletek automatikusan olyan irányba sugallni, ahol olyan tapasztalatokat élhetek meg, amitől feltöltődöm, energetikussá válok, ahelyett, hogy lelassulnék belül, elengednék mindent, lélegeznék és ha nem tudom mi is történik bennem, mi lenne a megoldás, akkor írjak.

Megbocsátom magamnak, hogy azt gondoljam, hogy a tapasztalat, tapasztalás az, aki vagyok, s abban annyira azonosulván, elveszvén, hogy a fizikai tényeket, a valóságot ne vegyem észre vagy egyenesen tagadjam, például, hogy ez a fizikai valóság illúzió, csak, hogy ne kelljen felelősséget vállalnom azért, ami, aki itt vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt képzelni, hogy az önmegbocsátás arra való, hogy negatívan ostorozzam magam, hogy azzal bírjam magam cselekvésre, vagy pont az ellentéte, hogy azzal érezzem jól magam, hogy milyen jó is akarok lenni, mennyi mindenre rájövök, ahelyett, hogy realizáljam, hogy az önmegbocsátás pont arra való, hogy a nem-duális, nem-definiált, elmén túl mutató létet tudjam kifejezni, amely ugyan használja a duális elmét, de nem rabja, akiként ugyan benne vagyok ebben a világrendszerben, de nem azonosulok vele, amennyiben az nem összeegyeztethető minden élettel és a gyakorlati egyenlőséggel.

Megbocsátom magamnak, hogy amikor hallom, hogy nem vagyok őszinte magammal, akkor automatikusan azt reagáljam, hogy "de én őszinte vagyok magammal, nagyon is!" és nem tudatosítván, hogy az, hogy gondolkodom és azokat, mint önmagam mondok ki tovább nem az abszolút őszinteség, s annak, hogy így cselekszem, ezt fogadom el és sugárzom kifele, oka van, amit fel lehet fedezni és megérteni s aztán abbahagyni.

Elhatározom, hogy őszinte leszek mammal, abszolút szinten, s megértem, hogy az elkülönülés, amely bennem látszólagos a saját testemmel, más emberekkel, a valósággal, pusztán azért tapasztalható, mert az elmémen keresztül létezem, s azt kihagyván, meghaladván, átölelvén és átlépvén közvetlenül megismerhetnék, megtapasztalhatnék, kifejezhetnék korlátok és félelmek nélkül.

Elhatározom, hogy írok, kiírom a fejemből a gondolatokat, mert támogató, mert segít meglátni, mit miért teszek, ezáltal támogatom magam, hogy a tényekre, a megoldásra fókuszáljak.

Elhatározom, hogy felteszem a kérdést magamban, "Ki vagyok én ebben", amikor teszek valamit és nem dőlök be a kifogásnak, hogy "de akkor azáltal sosem csinálok semmit, ha minden alkalommal ezt kérdezem magamtól, ahelyett, hogy cselekednék", azaz aki vagyok, élem az életem, de azáltal, hogy adok egy időt magamnak, amikor ezt megteszem, gyakorlati úton támogatom magam.

Látom, tovább kell specializáljam, mert hatalmas a téma és rengeteget lehet bejárni, felfedezni, realizálni, folytatás következik...

• http://lite.desteniiprocess.com

[JTL 157] Ellenállás az önismereti írásnak

Arról írok ma, amikor önismereti célból eldöntöm, hogy írok - egyfajta terápiaként arról, amivel problémám van az életemben s hiába, hogy úgy döntöttem, mégsem írok.

Megjegyzem, itt nem igazán a "kedves naplóm, ma sütött a nap és rámmosolygott egy szép lány" típusú írásra értem, s nem is a bárminemű egyéb tevékenységhez szükséges (például szakmai blog, regény stb) írásra értem, hanem amikor látom magamban, hogy nem olyan és az vagyok, aki "tetszik", akiként akár vállalnám az "örökkévalóságon át" a létezést, például mondjuk hazudtam a páromnak és tudom, hogy ha rájönne, hogy hazudtam, akkor csúnya következményei lennének, mondjuk arról, hogy flörtöltem valakivel. Nem a flört a baj, hanem esetleg annak megszegése, amiben a párommal állapodtam meg(ha megállapodtam: - ez csak egy példa, ami könnyen beláthatóan nem "szép", de akármi, egy beakadás, lustaság, addikció, mások feszültségét nem tudom kezelni stb).

Vagy amikor este fáradtan frusztrál az, ami holnap vár s szorongok, ezért telezabálom magam, mert a zabálás pillanatában az egy "jó érzés" s az kompenzálja a belső "rosszat" s ezáltal nem egészségesen élek s nem is találok kiutat a rossz élményből közben.

Vagy bárminemű "depresszió", önbizalomhiány, fóbia, addikció, amit felismertem, hogy nem jó, s nem megy csak úgy megváltozni.
(Persze BÁRMIRE lehet alkalmazni ezeket a módszereket, még alkotói válság szindrómában is, akármire, de itt és most a lelki szenvedésre fókuszálok, azon keresztül nyilvánvalóbb).

Előző írásomban kifejtettem MIÉRT is javaslom ez esetben az írást, egyszerűen, mondatokban, őszintén magamhoz, hogy ne a fejemben körözzenek a reakciók a bajomra, hanem előttem legyen és képes legyek tiszta fejjel magam előtt látni, mit is kell megoldanom.

Amint eldöntöm, hogy írok például egy igen problematikus dologról az életemben, előjöhet egyfajta tudatalatti ellenállás - mindenféle dolog előjön, teljesen mindegy micsoda, a lényeg, hogy a következménye az, hogy nem írok épp most, ma.

Valami eszembe jut, ami most épp fontosabbnak tűnik - s aközben, hogy az eszembe jut, már nem is tűnik annyira problematikusnak, amiről írnék, hiszen most épp mással foglalkozom, például, ami szórakoztatóbb, mondjuk egy film megnézése vagy számítógépjáték vagy akár enni egy finomat, takarítani, kimenni bohóckodni a barátokkal stb.

Aztán egy másik szint, amikor fizikai szinten nyilvánul meg az ellenállás - fáradság, fásultság, álmosság, kényelmetlenség, feszültség, éhség, akár fejfájás vagy csak szimplán egyfajta megnevezhetetlen kényelmetlenség.

Ekkor persze mérlegelni érdemes valóban van fontosabb-e, valóban fáradt-beteg vagyok-e, de ilyen esetben jó eséllyel tudatalatti ellenállás megnyilvánulásával nézünk szembe.

Nem biztos, hogy mindenkinek van ilyen, sokmindentől függ, például nekem, amikor egy problémás kapcsolaton voltam túl és az agyamban cikáztak a gondolatok, jöttek a pozitív/negatív érzelmek, többször, hetekig elodáztam, hogy leüljek és mindent kiírva, magam elé "téve" realizáljam mi is van bennem valójában, ami elkerülhetetlen volt a hatékony, minden résztvevő számára a legjobb megoldáshoz. Felváltva menekültem volna a kapcsolatból és benne maradva meg akartam javítani, de egyik sem ment és ez egy ideig fokozódott s ezek az élmények közepette akartam ugyan írni, de nem mindig ment, ha ment is, elítéltem azt, amit leírtam, még a saját őszinte írásomnak sem hittem, s jó párszor le kellett írni(ami fele ellenállásom volt, tehát ez hónapokig tartott), mire bejusson az agyamba, mit is kell tennem, miközben igencsak kellemetlenül éreztem magam...Még a józan paraszti észnek is ellenálltam, nyilvánvaló: nem voltam a józan eszemnél, mert a sok GONDolattól megőrültem kicsit:)

Döbbenetes felismerni, hogy ezek a tudatalatti ellenállások annyira részesei a személyiségünknek, annak, akik vagyunk, hogy amíg nem határozunk el egyfajta fegyelmet, szorgalmat lehet, hogy nem is realizáljuk, milyen szinten elfogadjuk azt, akik ma vagyunk. Persze ez akkor releváns, ha közben időnként továbbra is szenvedünk.

Aztán jönnek a gondolati kompromisszumok - "nem is olyan rossz az életem", "vannak jó pillanatok", "ilyen az élet, egyszer fenn, egyszer lenn",  "másnak sokkal rosszabb", "az írás túl sok idő", "van fontosabb dolgom is", "majd megváltoznak a dolgok, csak akarni kell", "várok, a másik mikor realizálja már, hogy ő a hibás" stb...

Ezeket is érdemes leírni, mert szintén döbbenetes, mennyire képesek vagyunk tűrni olyan tudatállapotokat, amikben nem érezzük jól magunk s pár ilyen gondolatciklus jön és ezekre reagálva egy darabig már nem is tűnik annyira rossznak.

Főleg akkor van ez, amikor egy olyan aspektusunkról kellene írni, amiben érezzük, hogy nem jól csináljuk a dolgokat - például az előzőleg is említett sóvárgó, depressziós vágyódás valaki- vagy csak valami- irányába.

Például volt egy kapcsolatom, aminek úgy lett vége, hogy rosszul éreztem magam s nem is tudtam pontosan miért azon túl, hogy "nagyon akartam, hogy jó legyen és katasztrófában végződőtt".

Fejemben főként a másik hibáztatásával kapcsolatos gondolatok versenyeztek az önmagamat becsmérlő kijelentésekkel, miközben az életemben stagnáltam, a nekem fontos projektekkel nem haladtam, szociálisan is visszavonultam és általában elfelejtettem a humor bárminemű formáját.

Le akartam ülni írni, de aztán éppen kijött egy új, legjobb grafikával rendelkező lövöldözős játék, amit végigjátszva azok a gondatok jöttek, hogy "ez után tényleg írok", de aztán pont megjelent egy másik játék, amire régóta vártam s az izgalom, a vágy, hogy abba fejestugorva eltereljem figyelmem a problémáimról erősebb volt.

Amit nem vettem figyelembe, hogy azáltal, hogy tudtam mit kéne tegyek, hogy jobb legyen s nem azt választottam, az, mint egyfajta választás s annak eredménye is énem részévé vált.

Elfogadtam a látszólag "könnyebb utat", aminek egyetlen következménye volt: újra ugyanaz a választás jött - játék vége, írnom kell, itt egy új játék, itt és most mit választok?

Aztán egy pár ilyen után felhalmozódott az önítéletből eredő energia: tudom mit kéne választani, mégsem azt választom, ezért elítéltem magam, de mégis azt tettem - ezzel is bizonyítván, hogy önmagam látszólagos "választási pontjaiban" nem is én választok, hanem pusztán a múltbéli felhalmozódásom determinálja, ma mit fogok tenni.

Aztán kellő frusztráció felgyülemlése után az írást választottam, s egy ültő helyemben 5 oldalt írtam, mint amikor felborítok egy hordót tele vízzel s csak ömlik kifele...

Ez jól esett, de megoldásról nem írtam, olyan mélyre nem jutottam, s megítéltem, hogy "kiönteni a feszültséget"(ami abból eredt, hogy nem írtam, de most, hogy írtam az a feszültség elmúlt) jó volt, aztán mivel ez a feszültség kellett, hogy írjak - megint nem írtam egy darabig és ugyanazok az "életciklusok" játszódtak le.

Számtalan ilyen "Mormoták napja c. film-szerű jelenetet" megélvén lassan, de biztosan rájöttem, mindenfajta ellenállás belül halmozódik, azokkal szembenézés is, minden valójában ebből ál.

Az egész valóság semmi más, mint ez az egyszerű egyenlet, hogy 1+1=2.

Tehát minden apró tett, amivel az agymenésem, kattogásom, depresszióm, skizofréniám leállítása irányában teszek, az halmozódik.

Ugyanígy minden agyi szenvedésem elfogadása és megengedése is halmozódik, mint ahogy minden egyes gondolatminta, arra történő reakcióm, hangulatom és érzésem megtörténte és halmozódik.

A szokások így alakulnak ki, aztán ezt megítélve, mintegy megfigyelve és definiálva meghatározom kinek "képzelem magam" - akár függetlenül is attól, hogy valójában mit teszek - s minden felhalmozódik.

Tehát az ellenállással kapcsolatban, amikor önismeret szükségeltetik ezt kell megérteni, hogy ha megélem, egyszer úgyis lesz egy pont, amikor már aztán tényleg a sarkamra kell álljak és NEM-et mondani a hülye gondolatoknak, a negatív érzelmeknek - vagy azok fognak automatizálódni, személyiségem szó, gondolati, érzelmi, fizikai reakciós rétegeiként leülepedni és azzá válok amit elfogadok és megengedek.

Kellő önreflexióval, akarattal és tudatossággal ezeket az ellenállásokat is meg lehet ismerni, módszereket kipróbálni, hogy igenis szembenézzek ezekkel, mint saját magam és felelősséget vállaljak azért, aki vagyok.

Gyakorlatiasság hasznos ilyenkor - ha fáradt vagyok, felkelek, sétálok egyet a levegőn, eszek egy almát, megmosom az arcom, iszok egy kávét/teát és leülök és írok.

Nekem évekbe telt, mire eljutottam oda, hogy elkezdjen a természetemmé válni, hogy csak úgy leülök és írok - mert folyamatosan beláttam, ez hasznos és támogató, stabilizáló és gyakorlati megoldásokhoz segítő.

De nagyon megérte - s bár a helyesírásom még nem tökéletes - a szavak folynak belőlem, amikor úgy döntök - s néha még mindig van ellenállás.

Például kifejezetten erős ellenállás szokott jönni a Desteni I Process kurzusok házi feladatainak elkészítésével kapcsolatban - most éppen az Agreement Course(Megállapodás tanfolyam - önmagammal s partnerrel hogyan lehet valóban megállapodni és stabilnak maradni) kapcsán.

Olyan szinten megyek le önmagam megismerésében, amit máshol sosem "kellett"  - a hibáimról, erősségeimről, a személyiségem alappilléreiről, azokat felépítő szavakról s azok kapcsolatáról szólnak a "feladatok", amik általában azzal járnak, hogy felismerem bizonyos korlátaim, félelmeim, önérdekembe vetett hitem, amikkel aztán már közvetlenül látván nyilvánvaló, hogy meg kell változzak, fel kell adjam, s ezeket még ha tudatosan akarom és teszem is - tudat alatt szokott ellenállás jönni.

Ez nem szégyen, ez is része a folyamatnak, a sötét, mélyen megbúvó ajtókat, amiknek nagyrészét még gyerekkorunkba zártunk be, bátorság lassan, tudatosan feltárni és megvilágítani mi is az oka, hogy így maradtam.

Vannak bizonyos módszerek, például a tudattágító szerek, transzok, sokkterápiák, melyek által az ember úgy érezheti, hogy szembenéz a félelmekkel, korlátokkal de több száz ilyen alkalom után is csak azt mondhatom, amikor írni kezdek egy félelmemről, korlátomról, addikciómról, akkor szó szerint kiderül mit is engedek meg, nem csak felgyorsul az agyam a cuccon, az adrenalintól, az energiától, és az az élmény, hogy rájövök mindenre és aztán másnapra nagyrésze újra homályba borult, s ráadásul elfogadtam, hogy a cucc, intenzitás kellett, hogy ezt megtegyem, ami hosszú távon szintén külső feltételekhez kötött, egy stabil én-élményt nem támogat. Persze ezeket lehet használni is akár, de az írás sokkal stabilabb dolog és igazából olcsóbb sőt egészségesebb is.

Ráadásul az önmegbocsátás, ön-korrekció, ön-elhatározás (amik valójában én-megbocsátás, én-korrekció és én-elhatározás) ezekre az ellenállásokra is alkalmazhatóak, sőt!

Ha meg akarom bocsátani például, hogy egészségtelenül eszem éjjel, mert feszült, kimerült vagyok és másnap mindig fáj a hasam, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy leüljek egyáltalán leírni, hogy mit tapasztalok, mikor jön az inger, s mi az ami arra ösztökél, hogy egyek, még úgy is, hogy tudom, hogy ez most nem lesz jó később - akkor itt is remekül alkalmazhatóak ezek a módszerek.

Erre fogok egy példát végigvezetni legközelebb...

A helyesen, önmagunkkal őszintén alkalmazott, lényegretörő, ugyanakkor abszolút specifikusan alkalmazott írás az önismerethez, az öntudatos, az elme dualitását meghaladó, felelős élethez persze nem "maga" a megoldás, de ahhoz szinte a tökéletes kiindulópont, támogatás lehet.

Mindezek, amiket írok valójában sokkal struktúráltabb formában megtalálhatóak a DIP LITE ingyenes önismereti online tanfolyam keretein belül, mely angolul elérhető itt:

• http://lite.desteniiprocess.com