Self forgiveness, regret, past, tiredness etc

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to think while I am editing video.
I forgive myself that I have not accepted and allowed myself to breath naturally when I am editing video.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to define thinking as help to be able to do things.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to judge thinking as a support to be able to do things such as editing video.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to associate with things within my past while I am doing something - not realizing that like this I am not fully here.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to suppress my breath because I am focusing to my thoughts - like a self-deceptive choice is being made in every single breath to chose deception instead of releasing.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to not being aware of the outbreath when I am breathing - because I defined it as 'it will happen automatically' -while I am not here -- instead of being aware of the whole breathing cycle as me as one as equal here.

I forgive myself that I have not realized the stabilization of myself as breath in every single moment here physically.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to disregard the outbreath.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to disregard the outbreath, just because believing within a buddhist scripture what describes a breathing technique just like "taking the breath in deeply, holding in and then just allowing to being released" - instead of me, as myself as breath out moving myself as self.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to participate within the illusion of freedom.
---
In the last days I got so much realisations about how I operate as system.
I've decided to stop the sexual explorations and for a week I did not participated within it - and I've also decided to stop it for 3 more weeks what ended in eight days.
In fact it looks like my participation within the sexual energy is still deep impacted to my moments - so it would mean that I am suppressing sexual emotions-thoughts-desires and when I am not absolutely here - I can deceive myself - by compounding it within myself - it's like a fountain of energetic particles - so much refractional participation slowly builds up a kind of entity within myself and when it's kind of intense - I literally split and simply like a program takes control and I somehow let it - and it can lead me to kind of 'worshipping' to pictures to get the arousement - so this arousing stuff is deeply programmed within me - and by the psychedelic drugs, probably I reproduced that kind of energy-management on a different way, but now as that is stopped - the old methodology I've returned to what I built up in childhood - kind of fantasies of pornography what leads me back to the very young age where I've started this to use as an attention divertion from here. In fact I've wrote about it several times, and I deeply penetrated(lol) within the core of my self-accepted programming about how and why I let myself to be addicted to energy/arousement/desires.

And the fascinating point is that all of these are very intense cycles of specific thoughts - so the specific, well upgraded picture-based energy-thought participation is this kind of sexual program-behaviour what I still let myself to do.

Much I've learnt about the 'will' - 'motivation' - these are areas within myself waiting to be explored - as I am sure that I can WILL myself to be absolute self honest to chose what is HERE as common sense in every breath -- even I can do this - but the already manifested circumstances are managing the environment and my habits about to reveal how much excuses I could build to simply deny the necessity of self-will as self-honesty as self-direction.

Interesting point also that what I do in a moment - I reveal myself to myself - and if I dare myself to be self-honest - I can experience what I accept and allow...

So what is important today to write down that about yesterday I became quite aware of the practical methodology of self-pushing within the moment - and it was quite stable at the first time -- and much shit revealed within myself BUT the practical way was obviously simple and as I moved - I started to push myself and a fascinating thing became obvious:
these words can describe the situation what I allow to stop push myself:
tiredness, regret, defeat --- and divertion & excuse/justification

So when these compound - I simply choose to compound more of the first ones or I start to intensely desire as a divertion(in fact like a manifested defeat)
Desire after woman, sex, things - and those will be kind of columns within the whole mind-manifestation. Kind of building up a big sanctuary by these pillars.
Building and building and building - and when it will be big, I mean BIG - it will be cold, freezy and shaky - really closed and kind of rigid - so I start to build it more fast -- kind of programmed reaction to it - and this reveals that I still hope that it will help even when so unhuman I feel like meanwhile...

I can use the example of babel-tower - I build it and I build it and it becomes unstable, so within the fear that it wont long last - I build it so fast and intensely in the end, within the hope that I will reach the 'destination' with it - so it goes all along and within one moment: it simply just completely falls - and as I am at the top - I hit the rock bottom, very hard.
And within the hitting, I just let all go - and I am realizing - but by the vast amount of release and energy - I can transfer it to a some kind of awareness about how much I went to realize one point of dishonesty and simply just let that go allows me to be free of that need, desire, fear etc.

This expanding awareness is getting more broad - I started to explore this falling in the last days - and all energy goes like to one - and when it is one - I use it by instinct - and kind of rocket and kicks me 'up' and I face some shit and then it depletes and I fall.

Sorry by the harsh language, and the ununderstandable expressions, but this is necessary at this moment: to write down this, and as I go along, it will be more obvious - for me and for those who may read.
Because this is really cool. Because this is who I am - this is the dark side of the of me - the very essence of self-centered, self-deceitful self-vampiric dishonesty: simply using self-defeat as an excuse instead of standing up immediately by taking responsibility by pushing myself to change and not fall back by my own temptation.
Because I attempt to go to temptation in one specific case: tiredness.

When I am tired - I use the old methods to simply deny it and try to prove the opposite and fight against this tiredness. Mostly by attention divertion(arousedness, massive thinking, emotional bursting or boosting with some stuff(previously by psychedelic drugs, now sometimes with strong tea, coffee) or even with pain.

But in fact this tiredness has many aspects.
So here I am exploring tiredness.

Ten years ago I've decided to not suffer about women. Because I had this huge pain, just because in that moment the girl - she said that she did not love me. And that made me totally defeated - I've managed to focus all my life, my attention, my energies, my everything to one point: about that I was within the mindfuck of 'fall in love'.
And that consumed me entirelly - and I did not spared even a hairthreadlike from myself - everything just was this 'love to her'. And when she said that - I was disintegrated. And I cried so much that I could not stop for a really long time until the tears just depleted and my breath was like a one has who was just hanged.
So in that release I was like ok, this is over, but I DO NOT SUFFER because of woman like this anymore - but that statement was so strong that it took much more than 'just women'.
In a certain way - I've closed myself - I shielded and armored myself up so strongly because of the gigantic pain - and in fact I became quite bitter - brutally sceptic and critical. This made me very mental - and the emotions I've just managed to suppress and deny - manipulate and shame and regret.

Interesting that this was not one moment but a short period of time in a night. There were parts, like: I was after her - she tells the truth - I realize the truth - I fall - I suffer - I give up - I want to end all - I release - I make a statement.

So that program probably still I am because much parts I still experience about these. And in fact I did not cry since then. Ok some crocodile tears I had and I can flow my tears in a deep intense movie if it's well scripted and composed to do so - but like real cry I just can't.
When in the forum people say that or some person tells this - I can react some ways - like I can envy that or I can regret the lack of ability to cry - or just hope that some point will make me cry again -- but it is tricky - am I looking for cry as a salvation or a release? In fact I've made myself to not being able to cry - so I am here already containing all the situation right here.

All consciousness-based wisdom is just like bullshit because those are separation-based - the mind as the sly, the mind as the machine - the mind as the tool - these are flawed, misinterpreted attemts to control a situation from a perception of a particle instead of considering the WHOLE situation. Because I and the mind - it can not be separated - it can not be denied that I represent my mind and my mind represent me - as one as equal - and if a way works with one of these - the other just does not change - and both are one - reflections of the same expression: self.

So I am taking full self-responsibility - to explore this suppression of emotion - this tiredness, this defeat - this fear of being harmed and the tiredness from the whole fight.
Because I can stop myself and my mind as one as equal here - by exploring who I am - how I behave and why - and when I understand myself - I can stand as one as equal to and as what I manifested, what I represent, what I created, what I am - the unification of me as who I am.

i forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I can not cry - instead of taking self-responsibility and realizing the points what this indicates.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to divert my attention from what is here to illusionaric dimensions to try to escape from what I have manifested and by the idea of separation - within the hope of i can avoid to face who I am - continously running.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to realize that if my starting point is not here breath as me as all as one as equal - I am in separation and therefore I will experience this separation as myself.
I forgive myself that I have not allowed myself to realize that I secluded myself into my mind as an idea of myself - because of fearing taking self-responsibility and start living.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to fear to stand up as who I am and express myself unconditionally because I allowed myself to program myself to believe that who I am is the definition of myself what is related to others.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to fall in love by believing that there is one specific being who will make me happy and joyful instead of realizing that all that revealed is the self-interest.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to attempt myself into a secluded relationship with an other one and exluding the other beings instead of realizing that the very essence of other is merely conditional and illusionaric.
I forgive myself that I have not allowed myself to realize that I wanted to escape from myself who I am into the idea of love within the hope of this will help me.
I forgive myself that I have not allowed myself to realize that within the very participation of thoughts/feelings/emotions - I've created the 'pink cloud' of love to a specific being - in a response of events what took place around me and I was totally directed to react in this way without my awareness/self-direction.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to define refusal to my love as defeat.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to define defeat as pain.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to define refusal as failure.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to define my experiences according to thoughts.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that my 'love' was refused.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I am poor.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I am skinny.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I am weak.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I am powerless.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to judge myself according to my regret.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I am not hero.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I am a slave.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I am not beautiful in the eye of others.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I define myself according to others.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I did not learn music in basic school.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I was born in a poor family.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that my father was an alcoholic lost.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I became tired.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret because I use it as a self-defeat and self-punishment because I am aware of that I am responsible and still I do not change.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to learn act as I do not regret because I even regret that I regret.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I do not have magical powers.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I am addicted to thoughts.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I am addicted to orgasm.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I am addicted to my own ideas.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I am addicted to myself.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I am addicted to regret.
I forgive myself that I have not allowed myself to realize that regret is just a justification to not actually practically change.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I am angry to myself.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to be angry to myself.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to be angry to myself because I did not stand up as life unconditionally.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to become angry because of others - instead of realizing that what they express - I react to it myself and I make my experience up to what I experience.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to be angry to the humans and society because of the current situation -instead of realizing that they are reflecting to me what I have accepted and allowed to manifest as a human.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to suppress my angar because as I am powerless - others who has power can exert their angers with power to me and that would mean that I would be destroyed.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself fear from being destroyed.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to desire powerful to be able to stand against those who exert their anger.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to desire power because I had not in fact and I did not do anything for it.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to fear from nyself.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to regret that I did not stand up within the past and wanting to remain like this until I am forced to do something.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to become angry to myself because I did not stand up unconditionally for myself as who I am as life.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to shame that I did not stand up unconditionally instead of standing up unconditionally as life.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to use polarity manifestations against my regret and anger to not get mad.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to believe that if I do not do something against to my regret and anger, I would go mad.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to define being mad as bad.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to use justification and purpose to balance the manifestation of regret within myself instead of standing up as life as breath as inner silence as practical change in every moment.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to upgrade my justification and purpose within myself to balance the accepted and allowed regret and self-hatred within myself to be able to exist as 'normal'.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to want to be normal to be accepted by others because I did not accepted myself.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to define who I am according to others, other's norms to be able to get what I want.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to believe that I am separated from the world, from others.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to fear not being able to get what I want, because I defined myself regarding to what I want.
i forgive myself that I have not considered to stop wanting because then I would be here without purpose and justification and then I would start to experience who I am.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to become tired from my own regret and justification and anger and fear and transfer it to a depression what makes me not moving and using it as an excuse to not stand up unconditionally.
I forgive myself that I have not allowed myself to realize that if I am fighting, I will be tired and I will be hopeless and helpless until I do not give up the fight against myself and take self-responsibility practically.
I forgive myself that I have not allowed myself to realize that the tiredness within myself is because of this fight against what I already have accepted and allowed to manifest and as I fight against it, I deny to experience it as me as who I became - and until that I am not capable of unifying myself here as all of me and I am fractioned and I am directed.
I forgive myself that I have not allowed myself to realize that if I desire - I will experience desire instead of experience myself - because desire in fact is not real and if I desire - I am of desire and I am not real and I can only experience that I am of this unreal desire.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to fear from I am not real - and proving myself to myself that what I fear of - I am.

Ön-őszinteség, ön-megbocsátás általánosságban

A fizikai háromdimenzionális valóság tagadhatatlan - hiába nyúlunk a tudomány vagy vallás vagy spiritdualizmushoz - ami itt van, az itt van, ami nincs, az nincs.
Megannyi üzenetet, hozzászólást, megjegyzést kaptam, hogy így a forma nélküli világok, úgy a menyországok, meg mindenféle tudom-ányos magyarázatok pusztán egyetlen egy dolog miatt: hogy az emberek megpróbáljanak kibújni a felelősség alól. Annak a felelőssége alól, hogy kik is ők valójában - itt, ebben a fizikai valóságban, mint szó, mint tett, mint befolyásoló tényező.

Az, hogy az ember miben vesz menedéket - igazából az az egyén valódi önmaga belül: önérdek, vallás vagy eszme - az határozza meg az egész megnyilvánulást.

Sok ember nem képes felfogni, hogy mi is valójában - s ha valakitől hallja - támad, verbális agresszióhoz nyúl - nem fogván fel, hogy mindaz, amit reagál valamire - az is a színtiszta önmaga - hiszen ő maga, önmagán belül reagál valamire, amit az érzékszerveivel tapasztal.

Sok ember megelégszik az ímmel-ámmal kifogásolt önérdek-rendszerben való bújással, mint személyes boldogság, siker, vagy család, kisközösség, vagy csoport - és ezzel azonosul, ezért tesz meg dolgokat, hogy a bizonyos jót meglelje - holott nem fogja fel, hogy ennek alapja az elkülönülés - hiszen amibe nem fér bele minden és mindenki, mint egy és egyenlő - az nem teljes - az feltételekhez kötött és ezért múlandó.

A hívők másik stratégiája szinte ugyanaz, csak itt van plusz egy kifogásréteg, mely minden felelősséget ráfog egy felsőbb hatalomra, mely az isten, meg az univerzális fény, szeretet stb - de igazából ezek az emberek sem a józan ész alapján élnek - holott elméletben már némelyikük képes felfogni egyfajta egységet - ezen az általános illúzórikus kifogásmémen keresztül - csak hogy ne kelljen a saját személyes életében szembenézni a dolgokkal, pontosan úgy, ahogy azok vannak, nehogy lehulljon a lepel és a feltételekhez kötött álboldogság tovaszálljon.
Mert ugye mindenkinek megvan az 'életnek nevezett programban' a túlélési stratégiája, hogy hogyan is védje meg magát és érje el azt, amit akar.
Persze vannak elég kifinomultan önhazugok, akik szinte mindent elfogadnak, mondván, hogy a lemondást mesterfokra víve, teljesen a rendszerre bízva magukat egyfajta örök reményben és hitben úsznak, hogy ez eleve elrendeltetett - ezért a változást, mint a valódi gyakorlati felelősségvállalás még ötletként sem tud megfoganni, mivel bolondbiztos az ön-kép.

Ha azt mondom valakinek, hogy az érzelmektől meg lehet szabadulni, egyből jön, az védekezésül, hogy "de hát attól vagyunk emberek", mire én "de az nem valódi, s ha az alapján definiálod magad, akkor te sem vagy valódi", s ekkor jön az univerzális válasz, hogy "érzelmek nélkül röbötok lennénk" - ez szintén elég gyenge.
Ezek szerint a fák, állatok, kisgyerekek mind robotok - kétlem.
Nekem inkább fordítva tűnik, mivel az érzelem egy adott előredefiniált belső reakció, mely erőteljesen és határozottan determinálja az ember tapasztalását, kifjezését.
Az igazán érdekes dolog az, hogy vajon honnan jönnek az érzelmek? Mik azok az érzelmek?
Mi történik, amikor érzelem jön? Az emberek hajlamosak ezeket nem komolyan venni, de igazából nekem úgy tűnik, hogy félnek valóban felfogni, hogyan is működnek valójában.
Hogy hogyan is lettek azok, akik most itt tapasztalják magukat.

Bizony ez nekem egyből felveti a kérdést, hogy akkor hogyan lehetünk annyira biztosak magunkba, az érzelmeinkbe, ha azt sem tudjuk, hogy miért olyanok, amilyenek - hogy miért van az, hogy azokat kergetjük, követjük, kerüljük, kizárjuk életünkből?

Mikor azt mondom, az érzelmek a gondolatokból épülnek fel, nagyon ritkán nem hallok erre vonatkozólag is ellenkezést - "dehogy, az teljesen más!"
Nos, honnan jönnek a gondolatok? Hová mennek? Hol vannak?
Ezek az egzisztenciális kérdések roppant fontossá kezdenek válni, amint az ember kicsit elkezdi áskálni a mibenlétét - úgy értem valóban - azaz nemcsak kifele, hanem igenis befele figyelve.

Valóban fontos, hogy egy kellő adag szkepticizmussal vágjunk neki az "igazság" mibenlétének személyes felderítésébe, hiszen a külvilág - számtalan féle igazsággal, bölcselettel és eredettel tud szolgálni, mikor ezek a kérdések valójában zajlani kezdenek bennünk.

Érdekes megfigyelni az emberek hozzáállását ezekhez, s valójában már az is az emberre "méltó", ahogy és amit beenged a külvilágból, mint egyfajta válasz az egszisztenciális kérdéseire. Egy egész szép út felépíthető ebből, s az érdekes, hogy az ember mikor és hogyan talál olyat, amit "magáénak" vall, és aztán azzal vajon megelégszik-e, mint "A Válasz" - vagy csupán ideiglenesen elméjét lefoglalván, valódi éhségét képtelen lévén csillapítani - tovább kutat.

Ezen a ponton mindenképp felhozom az őszinteség fogalmát, mert ugye az őszinteség igen közkedvelt szó, ámbátor eléggé ki is lehet csavarni, hogy aztán mindenki a saját maga értelmezése szerint használja, élje meg, használja ki stb.
Tehát az őszinteség. Mit jelent őszintének lenni? Mikor valaki egyértelmű, abban stabil és akár valamiféle okkal áll ki valami mellett.
Egy géppisztoly bizony például elég őszinte dolog, az, ha úgy van, szarrá lő akárkit, ő szinte csak azt teszi, hogy amire mutat a csöve, arra képes halálosztó fémeket lőni, egész sokat rövid időn belül. Hahaha ez elég őszinte. Az is, aki fogja - őszintén ott a kezében a géppisztoly, és azzal őszintén kifejezi, hogy most igazából "én képes vagyok szarrálőni". Őszinte, mert egyértelmű, hogy nem virágokat ültetni való, nem gyengéd művészetként embereket szórakozhat, hanem brutális módon az élet és halál ura.
Vagy mint az olajtársaság - őszinte: "itt a benzin, rohadt drágán adjuk, kurvára nem érdekel, ha szétbasszuk a természetet, a lényeg, hogy fizess és kapod, vagy le vagy szarva. Ha veszélybe kerül a folyamatos benzin biztosítása - nem hezitálunk géppisztolyt venni, hogy megmaradjon a jelenlegi helyzet."
Ez is őszinte, csak a vak nem fogja fel, hogy ezek ilyen őszinte dolgok.

Eme hosszú közjáték után egy kicsit egyszerűbb lehet megérteni, hogy az őszinteség nem biztos, hogy elég a világboldogsághoz, bár mindenképp egy lépcsőfok lehet a realizációban.

Tehát én az őszinteséggel az ön-őszinteséget értem - azaz az ember önmagával őszinte, önmagának nem hazudik, önmaga előtt nem leplez, nem terel, nem titkol, mivel bízik saját magában, ezért meri felfedezni, meglátni, megélni azt, hogy ki is ez az "önmaga" valójában.

Ez egy olyan képesség, attitűd, mely segít az embernek felfedezni, hogy mi is történik, és ráadásul azt is, hogy miért és hogyan.

Én például kemény éveket töltöttem el azzal, hogy megfejtsem a gondolatokat, honnan jönnek, hová mennek, és akármennyire is nevetségesen hangzik, mindenkinek ajánlom, hogy egyszer üljön le és csak tegyen így. Érdekes megfigyelés, hogy hol jön létre a gondolat, és honnan jön? hová megy? Miért jön létre és hogyan?

Feltételezhetünk egy bizonyos "véletlennel való megmagyarázást", vagy mondhatjuk "felsőbb hatalomnak", vagy akármilyen olyan dologgal is sugallva azt, hogy igazából nincs közünk, befolyásunk, hatalmunk afelett, hogy milyen gondolatok jönnek bennünk.
Erre persze az ember rá tud cáfolni, hogy "tudok gondolkozni bizonyos dolgokról, ha akarok" - ámbátor ez azért általában összetettebb, mint, hogy "sokszor gondolkodódom, de néha én magam gondolkodom".

Amíg nem jöttem képbe azzal a fogalommal, hogy ön-őszinteség, ön-felelősség, addig csak a felszínt kapargattam.

Hiába foglalkoztam a zazennel, a tibeti tantrával, a titkos tanításokkal, a dualitást meghaladó szahadzsával, a szamádhival - mindig csak majdnem értettem meg - hiába voltam képes megállítani a gondolatokat, ha jöttek, látszólag mindig a semmiből jöttek és a semmibe tértek vissza - ezért is nagyon közkedvelt az "üresség tana", mert megfoghatatlan és ezért afféle szent, már-már tabu-totem. Lószart!

Az ön-őszinteség az egyetlen, amivel az ember képes realizálni mindezt. Nemcsak, hogy honnan, hogyan, hová és miért jön-megy a gondolat, hanem azt is, hogy ezekből hogyan épül fel az érzés, érzelem, az energetikai rendszer, ami a gondolatok, szavak, tettek mögött rejtőzik.

Ó, egy pillanatra kitérek, hogy mi ez a sok gondolat-dolog. Egy bizonyos napon egyértelművé vált számomra, hogy képes vagyok gondolatok nélkül létezni, sem érzelem, sem gondolat, sem érzés - egyszerűen csak vagyok, az aki, úgy ahogy, az ami.
A belső csend definiálatlan egyszerűségében feloldódik az elkülönültségérzet - a tapasztaló, a tapasztalt és a tapasztalás egy és egyenlő - olyasféle halmazállapot, mint a víz, de igazából az ember elkezdi realizálni, hogy mindennel egy és egyenlő - ez megélhető fokozatos kiterjedéssel vagy pillanatnyi rávillanással(bár szkeptikussá váltam ezekkel a múltbéli élményekkel kapcsolatban is, most mindenképp felhoztam, mint egyfajta állapotjelző, hogy kiteljesedjen a nézőpont, amiért a gondolatokról, érzésekről írok).

Tehát mikor egyszerűen nem tudok vagy nem is kell megragadni semmit magamban, hogy "ez a kezem", "ez egy asztal", "ez személy Z" - mivel nincs szükség rá, mert ITT van a közvetlen, direkt tapasztalás, mintha önmagam tapasztalnám, elkülönülés vagy definíció nélkül.

Ez az fajta szemlélet sokmindenre választ ad az embernek,(mint saját maga, az élő VÁLASZ), melyekre előtte önmagán kívül kereste a megfejtést, vagy másokban vagy iratokban bízván, ahelyett, hogy önmaga megtapasztalja.

Egy pár ilyen tapasztalás után az ember, az elméjében nemigen lel válaszra - s ha nem adja fel, akkor hamar rájön, hogy bizony önmaga elméje nem is mindig annyira csodálatos, főleg akkor, mikor rádöbben, hogy amikor az elmét használja-az elmében van az ember, akkor ez az egységélmény igen erőteljes kompromisszumokkal bírható megtapasztalhatóságra.

Sok keleti tan foglalkozik ezzel, az elme, mint egyfajta entitás, mely a dualitás eszköze - melyben reprezentálódik a tapasztaló, tapasztalás és a tapasztalt, mint elkülönültnek látszó fogalmak.

A nyelvünkben ez nagyon szépen látszik is, hogy "fogalom" - "az ember az elméjében megfogan valami", vagy "felfogja" - azaz egy belső, virtuális térben valamelyest szimbólumokkal szimulálja azt, amit nem képes megtapasztalni, mint önmaga, ám mégis valahogy interakcióba kerül vele, merre akár egész alkalmasnak is tűnhet ez a kettős-vagy hármas elkülönülés-alapú akció-reakció alapalgoritmus.

Mert ugye, ez egy afféle algoritmus - nem cselekednek másképp a gépek, robotok sem - digitális, egész vagy valós számok tartományokra osztott értékeit kategórizálják és azokon hajtanak végre logikai(amiket szintén számokkal - 0 vagy 1 - definiálnak) műveleteket, amik alapján meghatározottan reagálnak bizonyos dolgokra. Ezeket a meghatározásokat pedig a memóriában tárolják.

Ki lennél minden emlék nélkül? Nem tudnád előhúzni a jól begyakorolt, előredefiniált ön-identitásodat, hogy ki vagy, mit szeretsz, milyen vagy, bizonyos helyzetekben hogyan viselkedsz, milyen ruha tetszik, hogy szereted a kávét, milyen a tested, milyen lélegezni, s mégis mi ez az egész?

Ez esetben nemigen lehet bízni az emlékekben - mivel nincsenek ITT - ellenben egyetlen egy dolog biztos, hogy ITT van ekkor is - az önvaló(self) - önmagam, aki tapasztal, aki kifejez - az van itt - mert ha nem vagyok itt, akkor nem is tapasztalhatok, fejezhetek ki - MI VAN HA ÖNMAGAMBA, mint spontán kifejezés bízok?

Ha nem aszerint látok és hallok, amit gyerekkoromba tanítottak, amiket az évek során csiszoltam, hogy most szerintem a jó kávé forró, két cukorral feketén jó, de előtte meg hidegen és keserűn volt jó - aztán egy kis tejjel mégjobb - ezek a definíciók változnak, holott mi van, ha az adott pillanatban döntöm el, hogy iszom, és hogy az hogy tetszik?

Ez a spontán, "interpretáció" nélküli - belső csendből jövő azonnali cselekvés, mely nem igényel emlékeket, mely képessé teszi az embert, hogy úgy tapasztalja magát, a létezést, ahogy az tényleg van - előítélet és személyes, múltbéli tapasztalattól abszolút mentesen.

Egy ilyen megtapasztalás, mely mondjuk egy pillanattól órákig eltarthat - igen komolyan meg tudja az ember valóságképzetét rendíteni - tekintve, hogy mindaz a nagy csomag, amit az ember a hátán, a fejében cipel, hogy "kivagyok, mibajom, mit csinálok, honnan jöttem, hova megyek" - egyszercsak eltűnik, mintha sose lett volna - és az ember kénytelen ezek nélkül szembenézni azzal, hogy mi van ITT - és a józan ész szerint, az ember sokszor önmagát kezdi tapasztalni - mert az van ITT - ha a belső csend egész stabil - ez lehetséges, mert a belső csend maga a légzés - elválaszthatatlan.

Tehát az ember csak pislog, mint a ma született bárány, hogy most "mi van?".
Vagyis én szó szerint így tettem, igen hosszú ideig, mert az elmém döbbenetes módon teljesen leállt, aztán én igen erőlködtem, hogy induljon már be(mert anélkül még sose léteztem), hogy tudjam már legalább azt definiálni, hogy MI VAN - de nem tudtam.
Szóval feladtam - s rájöttem, hogy nem is kell - hogy lehet úgy élni - így élni, hogy csak úgy vagyok, jövök, megyek, beszélek, cselekszek, anélkül, hogy definiálnám - anélkül, hogy az elmémmel megragadnám, fogalmaznám, egyszerűen csak élni.

Persze aztán ez, mivel feltételekhez volt kötve, elmúlt, de valahogy valami örökre megváltozott. És akkor kezdtem el kutatgatni a világban, hogy más vajon tapasztalt-e már ilyet. És sokmindenre leltem, ám ez egy egész kis komoly utat eredményezett, amit most nem részletezek, de végülis a lényeg az lett, hogy gyakorlati módszerre leljek, mellyel örökre leállíthatom az elmém, és végre ÉLJEK.

Egész gazdag élményvilágra tettem szert "ilyen fogalommentes téren", amik azért jöttek jól, mert viszonylag eredményesen tudtam úgymond lemérni, tesztelni a különböző módszereket, technikákat, hogy azok valóban a leglényegretörőbben, legegyszerűbben és leghatásosabban támogatnak engem abban, hogy leszokjak az elmémmel való addikciómról.

Huszonéves kölyökként, sokszor komolytalan, játékos gyerekként megnyilvánulva szinte maroknyi ember volt, kik körülbelül sejtették, ki vagyok, mivel foglalkozom úgy valójában, ám sokuk olyan módszerre lelt, melyeket ők a legeredményesebbnek véltek, míg én egyszerűen sokkal jobbra leltem.

Abban, hogy képes voltam egyáltalán merni megkérdőjelezni magát buddhát, a megvilágosodást, a pszichedelikus sámánizmust és a tantrát, töbszörös, igen megrázó, határozott halálközeli élmények segítettek, melyekkel egyértelműen és világosan kiderült, hogy valamit igencsak rosszul csinálok. Az életem egyre meredekebben közelített a szakadék legaljára és igen kemény kompromisszumokat kellet kötnöm, hogy egyáltalán legyen mit ennem és ne aludjak az utcán. Ezek a kompromisszumok pedig napról napra, percről percre egyre jobban nyilvánvalóvá tették, hogy ez, amit éppen akkor tettem, nem az, aki én valójában vagyok, és hogy ez most szükséges volt, meg idáig í]y eljutnom, de most ennek vége.

Még leírom, hogy a spirituális meditációmban mire jutottam, mielőtt röviden összefoglalnám, hogy mi az a módszer, amelyet a leghatékonyabbnak tapasztalok az önmegvalósításban.

Tehát a meditáció valahogy nekem mindig csak határozottság kérdésének tűnt.
Tehát ha nagyon elhatározom, akkor nagyon meditálok - aztán ha ez kellő erejű, akkor az ember addig csinálja, míg (valami) meg nem változik.

Természetesen a stabil, felfedezhető belső csendről van szó, hogy a gondolat elektromos kisülések a fajben leálljanak, és a belső eggyéváljon a külsővel és fordítva.

Valahogy egész sokáig olyan érzés volt, mintha egy követ kellene a hegy tetejére feltornászni - aztán hirtelen az ember ffffff -- felér és a követ se tartani nem kell, se tolni, hanem egyszerűen ott van az ember a hegy tetején, a kővel és a belső csend kiterjed.
Ámbátor, ez igen erős kompromisszum volt - hiszen az, ahogy azt az óriási követ felcipeltem a hegyre - az maga volt az elmém - a lehető legnehezebb - bár talán a leggyorsabb eszköz ez - mivel az az erős fegyelem és koncentráció, akarat, ami leállítja a gondolatokat - szorosan összefűződött az ülőmeditációval, a gyakorlati semmittevéssel.

Ha a követ a hegy tetejére példával élnék - akkor azt mondanám, hogy a gondolataim csíráit, az a sok ezret - erővel belepakoltam egy nagy zsákba és szorítom-szorítom és tolom fel a hegyre, és bármikor legurul, gurulok vele énis és kezdem az egészet elölről.
Aztán egy idő után -ha az ember képes(nekem pár nap volt), akkor egyszercsak "beesteledik és kivilágosodik egyszerre, kihull lelked s tested stbstb"...

Ámbátor, nincs semmiféle hegy meg fennt lennt, de hogy a dögnehéz zsák is ottvan az emberrel - és ha valami olyan dolog jön képbe, amit spontán nem tudok lereagálni - akkor a jól belémvésődött szokás szerint belenyúlok a zsákba, hogy kikapjak egy jó kis velős gondolatot, és hrrrrr máris újra leestem a hegyről.

Nem is beszélve arról, hogy a belső csendet esetleg séta, beszélgetés, "munka" közben stabilan megélni... erre ezek a meditációk egyáltalán nem irányultak...
Holott bennük volt, hogy ha ezt csinálod, majd átszivárog a "hétköznapi" életedbe stbstb
De igazából nem is annyira... sőt...

Mert az az érdekes ezekben, hogy igazából ezek a gondolatok bennem jönnek létre - ezek a gondolatok maguktól jönnek mennek - viszont ha őszinte vagyok magamhoz, akkor megértem, hogy miért - ha képes vagyok annyira éber és öntudatos lenni, hogy észrevegyem, hogy mi váltja ki az adott gondolatot, akkor az gyakran egy "másik nyomra" vezet, amely egy kicsit közelebb visz a kiindulóponthoz - és ez az az igazság, amit magam vagyok képes felfedezni - amit nem a tanítások, nem a tudomány fog megmagyarázni, hanem saját magam válok annyira őszintévé és nyitottá, hogy egyáltalán merem felfedezni, hogy mit miért teszek.

Mert amikor épp egy gondolat van bennem - abban a pillanatban az van - akármilyen gyorsan is történik, abban az apró pillanatban én a gondolattal foglalkozom - csábítónak tűnik egyszerre belül gondolni gyorsakat és közben a külvilágot szemlélni - de igazából ez eléggé egyértelműen feldarabolja az egységet.

Persze az is egyértelmű, hogy ha az ember folyton gondolkodik - akkor egyáltalán nincs itt, sokszor azt sem tudja, mi történik vele, körülötte... Ez már egy eléggé elfajult változat, mert ilyenkor a pillanat, mint valóság abszolút nem játszik szerepet az emberben - hanem inkább amit a múltban összegyűjtött - azzal operál, hogy valamiféle következtetést, támpontot, algoritmust találjon, annak megfelelően, hogy a következő lépését meg tudja tenni -- aszerint, amit akar.

Tehát a gondolatok megállítása nem csupán abból áll, hogy találok valami olyat, amitől elfojtom, befagyasztom - mert például a spiritduális mantrákok is ilyesmik: ha mondom őket, akkor egyfajta transzba tudok esni(mondjuk órákig mondva) - annak reményében, hogy majd leáll az elmém, mert a varázsszavak hatására minden megjavul magától.
Afféle ima ez a reményteli szolgabeállítottságú lénynek, és az ön-őszintétlensége tagadhatatlan: sem nem veszi figyelembe a fizikai, konkrét valóság által sugallt transzcendencia pontokat, sem nem akar annyira őszinte lenni magával, hogy belássa: a gondolatok és érzelmek nem csak úgy lettek és nem csak úgy felszívódhatnak - hanem valamit tett a múltban, hogy kialakultak és ezt kellene realizálni, hogy miért és hogyan - mert akkor a helyzet úgymond kinyílik és a kiindulópont, a magja az egésznek nyilvánvalóvá válik.

És aztán, mikor az nyilvánvalóvá vált, azzal kell dolgozni, közvetlenül - nem az eredményén, a gondolaton - mert az pusztán a következménye. Tehát nem a tünetet kell kezelni, hanem a probléma magját orvosolni.

Viszont, van még egy eszköz, mely irtózatos segítséget jelent ebben a transzcendenciában, mégpedig a megbocsátás. Megbocsátani annyit jelent: változni.
Amikor az ember azt mondja, hogy "megbocsátok neked" - akkor azt mondja: többé nem hibáztatlak, egy új esélyt bocsátok számodra.
Megbocsátani, mint tiszta lapot adni, mint minden belső ítéletet elengedni és egyfajta bizalommal jár.
Érdekes pont, hogy az ember csak azt tudja megbocsátani másban, amit magában meg tud.
Csak annyira tud megbocsátani másnak, mint amennyire magának meg tudna.
Ezért érdemes önmagával kezdeni.
Mert mikor az ember realizálja például, hogy az, hogy minden nap 32x gondol féltékenyen a barátnőjére - ez egyértelműen félelem-alapú.
Hiszen, ha arra gondolok, "mi van, ha másvalakivel fog egy jót beszélgetni? Mi van, ha megtetszik valakinek és ő viszonozza? Mi van, ha aztán az az illető neki is tetszik? Mi van, ha aztán inkább vele akar lenni, ahelyett, hogy velem lenne?"

Ezek a gondolatok egyértelművé teszik, hogy az ember fél, hogy elveszíti a másikat - de miért? Miért félek, hogy a párom mást fog szeretni? Mi lesz, ha elhagy, mi lesz, ha én továbbra is szeretem de ő meg elhagy? Mi van, ha nem is szeret? Mi van, ha szeretés nélkül maradok? Mi van, ha egyedül maradok?
Ezek a gondolatok is könnyedén feljöhetnek - holott ezek már egyértelműbbé teszik a belső állapotot, mégsem a kiindulópontja az egésznek.

Az embernek nagyon őszintének kell lennie magával, hogy egyáltalán merje megkérdőjelezni, hogy miért is csinálom mindezt? Miért is félek, mi fáj valójában?

Mert, hogy az, hogy kell valaki, aki szeressen, nem azt jelenti, hogy "én magam nem tudom szeretni magam, ezért valaki kell ehelyett, s cserébe ahogy ő sem tudja szeretni magát, én majd szeretem helyette, és így egyikünknek sem kell szeretnie önmagát, hanem kölcsönösen támogatjuk egymást, azáltal, hogy "egymást" szeretjük.

Ez a mai világban teljsen elfogadott, holott az ön-őszntétlenség nyilvánvaló.

Szóval ez még egy szinttel mélyebbre viheti az embert önmagában - de ezt is lehet továbbvinni.
Miért nem szeretem magam? Mi miatt nem szeretem magam? Mit nem szeretek magamban? Mitől és mióta lett ez a bizonyos pont így?

Mondjuk, mert egyszer rosszat tettem kiskoromba és anyu mondta, hogy "nem szeretlek, mikor rosszat csinálsz" - és ekkor a kisgyerek fél, hogy nem fogják szeretni, ha rosszat csinál - holott, azt sem tudja, mitől volt rossz, amit csinált - de azt tudja, amikor a szülő nem szereti, akkor nem kap annyi dolog, mint amikor "szeretik". Eszeveszett baromság, ám elég jellemző ez - és az ember feltételekhez köti a szeretést. És az ember hibáztatja magát, és aztán a feltételekhez kötött szeretet máris köti a gyereket a feltételekhez, mert különben félni fog, hogy ha nem szeretik, akkor annyira nem lesz jó - nem játszhat annyit, nem kap édességet satöbbi.
Arra kondícionálva, hogy legyen valaki, aki szereti - az emberben feljöhet egy igény, hogy szetetetet adjon viszonzásul - s mivel az úgymond kívülről jön - kifele is kell menjen - mivel önmagát nem tanulta meg szeretni, ezért valaki kell, akit szerethet - hogy ne legyen bűntudata, amiért őt szeretik de ő nem szeret.
Az egész alapjaiban van elkúrva, mégis az egész társadalom ezt csinálja.
És az ember fél, hogy "elveszti, akit szeret-aki szereti", mert akkor egyedül marad, és akkor nincs ki szeresse, s az a "szeretni vágyása" önmagára nem tud irányulni, mert igazából nem is valódi. Hisz ha a szeretete valódi lenne, képes lenne önmagát szeretni, mert hogy szerethetne az ember mást, amíg magát nem szereti? S miért nem szereti magát? Mert képtelen. Miért képtelen? Mert vannak dolgok, amiket úgy tett, ahogy és nem volt képes elengedni, szó szerint nem tudott megbocsátani önmagának. Inkább úgy maradt, és azóta ekként létezik - ez ő maga.

És amikor az ember ön-őszinteségben kírja ezt magából, felfedezi, leás a mélyére, akkor rájöhet ilyen pontokra, ahol igazából volt valami a múltban, ami erre késztette, és hiába, hogy az a késztetőerő már nincs is itt, az ember képtelen megváltozni.
Mert akklnt definiálta önmagát, és ha ezt elengedi, akkor az önmagáról alkotott kép nem is az lesz, mint aki, és ez bizonytalanságot szül, ez egy falat képez az életében.

Ezért jó az önmegbocsátás: az ember egy új esélyt bocsát magának: "tudom, hogy féltem attól, hogy mi van, ha tosszul csinálom és anyu megver, de ezen túl kell lépni" -

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy rosszul csinálok valamit és anyu megver.

Ezzel úgymond kifejezem azt, hogy igen, így tettem, igen, ezért tettem í]y, és most, hogy már tudom, hogy így volt - ezt elengedem.
Realizálom, hogy én fogadtam el ezt magamban, én engedtem meg - én vagyok a felelős - és én vagyok képes változni is. Mert változni akarok, mert nem akarok félni többet, mert a félelem belső párbeszédet szül, mert akkor nem vagyok itt, és a belső csend folyton megszakad és emiatt nem vagyok képes a pillanatot itt és most teljesen átélni, úgy ahogy van, a múlttól függetlenül.

Tehát megjelölöm magamnak, hogy ezen a téren hajlamos vagyok a múlt miatt félni - de ennek véget akarok vetni - mintegy öntudatra hozom ezt a pontot - és ezzel képes vagyok megfigyelni, hogy mikor is jön a képbe ez a félelem.
Azzal, hogy megbocsátok magamnak - azzal nem biztos, hogy megváltozok - ám jelzem, hogy meg akarok változni - s ha valóban nem változok meg, akkor egyértelművé válik, hogy "meg akartam változni, de nem tettem - minden maradt a régi" - ekkor az ember nem engedte el a múltat a pillanatban, vagy csak "hazudott magának", hogy megbocsát, de nem is - vagy egyszerűen ez a pont nem elég mély, ha ez is csak egy automatikus következménye valami "eredendőbb" dolognak.

Tehát az önmegbocsátás egy remek eszköz arra, hogy az ember nyomon tudja követni, hogy mikor és miért vesz részt az elmében, és egyfajta teszt is egyben, hogy ez a megbocsátás valódi-e vagy csak afféle önáltatás.


Tehát ez egy remek eszköz arra, hogy az ember pontról pontra felgönygyölítse az elméjében lejátszódó folyamatokat - ahelyett, hogy másvalamivel foglalkozással vagy afféle "erővel" csitítsa le a gondolatokat - inkább megvizsgálja, hogy azok honnan jönnek, hová mennek, miért és mi ennek az oka.

Szórakoztató kifogás az, hogy ezzel az ember csak mégtöbbet gondolkodik, meg hogy erőt és valóságot ad ezzel csak a gondolatoknak - de valójában ez már megtörtént - ezért jönnek, mennek - és hozzáteszem, nem is arról van szó, hogy gondolkodjon eezekről az ember, hanem a fizikai valóságban fejezze ki - ezáltal szó szerint a felszínre hozva teljesen nyilvánvalóvá válhasson - vagy írással vagy hangos beszéddel - mert ha az ember a fejében kergeti a gondolatokat, akkor azok a gondolatok, amikkel a másik gondolatokat kergetjük - igencsak belegabalyodhatunk abba, hogy most akkor mi is van - ráadásul az fel is tud gyorsulni egy olyan szintre, amikor is már szinte automatikus és gyakorlatilag követhetetlen - holott pont az a lényeg, hogy lelassuljon az ember és lássa, miből mi jön.

Fontos még azt is hozzátenni, hogy az elme nem egy elkülönült entitás - az is az ember - bár eléggé elkülönült a testtől, de megfigyelhető, hogy ezt is saját magunk eredményeztük - és az elkülönült elme szinte magától él, és mindenféle megállítási, irányítási kísérletnek képes ellenállni. Miért?
Mert ha irányítani akarom az elmét - akkor azzal kifejezem az elkülönültségem tőle - én akarom azt irányítani - az alany, az ige és az állítmány jól elkülönült részek - de igazából már eleve ezt a duális-hármas műveletet megtenni: szükség van az elmére. Tehát ilyen módon az elme sosem áll le.
Helyette inkább megfigyelhető az elme, és megérthető, valamiképpen azonosulni lehet vele, és megérteni, hogy az is magam vagyok - és amikor teljesen egy és egyenlő vagyok vele - átölelem, mint magam, mint az elme, akkor nem irányítom, mint egy különálló dolgot, hanem mint az elme, mint saját magam egyszerűen egyként és egyenlőként kifejezzük magunkat - és ekkor az ember realizálhatja, hogy valójában mit fogadott el és engedett meg magának - és mikor már van egyfajta hatalma az elmén, akkor képessé válik megérteni, hogy ahhoz, hogy az elmét leállítsa: önmagát kell leállítsa - mert ő maga szalad az elméjében, és ettől szalad az elme is: mert igazából egyek és egyenlőek, csak a percepcionális különbség miatt egyiknek több a hatalma, mint a másiknak.

Script some

I forgive myself that I have not allowed myself to direct myself as possible as I can - because of accepted self-defeat and accepted self-judgement.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to not be here when I write just like going back there and doing some shovel stuff and then just using it as a method to stabilize myself as a system - instead of standing up and being here and directive principle.

Sometimes I have the perception that I am so close where I always wanted to be -
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to desire to go somewhere else than being here totally.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to not being aware that I am close to be here - instead of being simply here and taking the consequences of my responsibility by directing myself according to who I am and applying self honesty to manifest the unification of me.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself as the polarity manifestation of the definition system about how close I am to where I wanted to be - instead of stopping to participate within this indirect definition system.
I forgive myself that I have not allowed myself to realize that if I do not push myself in every single moment as breath as self expression - no matter what - I am dishonest - full of shit.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to judge dishonesty instead of just exploring as me as one as equal and stopping participate within separation of it - and be the directive principle within oneness and equality.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to nor realize that if I do not discipline myself in every are of my life - these areas will remain separated areas regarding to separated personality manifestations of the mind consciousness system -and within that I am not the directive principle - I am not here.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself as the manifested desire - instead of realizing that I desire to be without desire - so the solution is simply give up and explore what is here.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to complicate myself in order to conform and handle situations what I've defined as unbearable, too much.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to define situations separatedly from me as too much - instead of realizing that self-definition exists within me related to the experience - and within that I am just a mechanism within the mind - not real.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to hope within my 'path' that everything will be fine, better just because my intentions are 'right'.

I forgive myself that I have accepted and allowed to hope - clarifying that I am not the directive principle, so I can not do anything, and I do not have to do anything, and I have a desire about what I want, but I can not do it, so I will wait until I can.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to hope in that I will be more directive by time - simply separating myself from here to project a desire into the future - because at the moment right here I can not do it, but I want - absolute separation, dishonesty.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself as dishonesty just because all others are doing the exact same - and in fact my deepest dishonesties are unnoticable for the others so in secret I can remain this without facing the consequences.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to shame my dishonesties and hide it within my mind because what others would react if I would being exposed exactly as I am really inside of my mind as my mind.
I forgive myself that I have not allowed myself to realize that if I hide my dishonesties - that means that I define myself as these - and as I define myself - I experience myself as I define my existence.

I forgive myself that I have not allowed myself to realize that everything I have to do for myself as myself.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself as desire as an excuse.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to fear being exposed because I define myself according to others.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to want to prove myself for myself - instead of just stopping here and exploring and expressing who I am without condition.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself as energy - what is the product of the participation within the mind - and being defined according to the activity of the mind - I forgive myself that I have accepted and allowed myself to become addict to my mind.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to become addict to my thoughts - the accepted suppressed nature of my dishonesties.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself as the fear of consequences.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to define some moments as more important to bring in the definition of 'unimportant, small moments'.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to use desire as an excuse to experience and express who I am right here.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to not stand up unconditionally as all as one as equal as life within oneness and equality, practically, physically.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to use picture presentation of other human beings to manipulate within my mind energetically - without their permission, and abusing the law of attraction to manifest separation.
I stop unconditionally to operate within my mind trough and as pictures. I am standing up to stop this mind-demon inside of me by being here in every single moment and direct and simply saying no and applying self forgiveness to the inner reactions - unconditionally.

Much much has to stop as me

Today much to write.
I've been exploring for a while with some things, and I've got to the point where I simply express here as writing as me as one as equal.
What is specifically being pushed is to write one and equal - not avoiding or cosmetically changing what I am experiencing inside of me at the moment. I start from kind of the surface and moving towards the core of my being. I direct myself to this, because I already have the tendency to just write in the begining about 'around the bush' and then I just simply start to move myself and opening and exploring and expressing here.

So - first of all - movement - I've decided to physically move myself to see how this works -- I've realized that in the last ten years, I've became physically weak and my poses what I use are well influenced by unstable and unpleasant mindsets - so it is time to purify this - because this body who I am as life - I stop abuse. I can easily expand and develop stamina - if I want - so the theory was like when I do some physical exercise, my presence is more obvious - or obviously missing.
When I was in school, I was good runner, I was weak for do the strong stuffs, but I was always fast and enduring. Also not so far I started to remember that I've used the 4 count breath when I was in high school to help to stabilize my breath.
So here is an island not so far from here, there the runners go to run in circles -around the island - and one round is 5,4 km. I've decided to run there because then I can not cheat, I can measure that I run or not that stuff. Today I ran third time,
I bough cool running shoes and first time I could run only the half of it - and I did not take water with me - I was really thirsty - so I had to stop 3 times to finish that circle. I was quite exhausted but it was very cool that I did the distance - I had not much expectations because of the many smokes and the lack of movement - so after 2 days I had this huge fatigue-fever, but within that whole session was a moment when I had an experience when I was just accepting what is here and after I had this overwhelming stuff, what was simply inner reaction...
After that it became obvious that this was quite a big straight header - I use an exercise book of Navy seals training because that is quite enough and deeply profound about the topic. But this movement started to gave me a straightness, what is already within me and not even need to exercise for it, but actually this is how it reveals for me, sO I accept it as me.
Next week I ran again, and I was like ok, let's run, and I did the half circle quite fast - without saving my power to be enough for longer distance - so after the half I just went to home - I did not want to exhaust myself again -- even as I took a half liter water, it was not so much...

So after that, today I went out early morning(daytime it is very busy) and I ran again - and this time I had no expectations, I just pushed myself - and one stuff what I realized - again - as I used this before in running but I forgot - the breath.

I pushed myself to breath deeply, equally, constantly, and being sure that I do not speed it up. Because this is what happens also when I participate within the mind - the breath becomes futile and I start to fear from getting tired and then everything falls apart about the stamina, the will, the power etc.

So basically to push myself to breath constantly - not flying away from here.
This is what made me good runner when I was a teen - and this is what I am capable of - to release all stuff inside and push myself to breath right here.
And something occures inside - then let's express it by applying self forgiveness or act & speak and let's see is this who I really am?
I stopped only for a minute to drink some water and then I could run all over a circle - at the end the temptation came up to simply rest - to drink or stuffs - but in fact I breathed and moved and was not so difficult. Fascinating.
And one more thing - after that I had less tendency to think - but some occured -- yet it was like this obvious fact that I push myself as breathing and I remain here.
I direct myself to be able to run 2 circles without the dying of thirst after water and loosing my self presence with the breath.
Even I could say self forgiveness while I was running to stop some thoughts - but those were not 'reached' the core of the dishonesty - but were cool to cut the possibility to continoe the thinking. By running is quite easy to remain here- I experience the body, the road, the trees, the river, the island itself - without defining or interpreting inside.
----
I've been pushing myself on the desire side as well - first I was experimenting with my desires - I was like for a month I avoided everything sexual - in fact in the mind I allowed some picture presentation - even I saw some movies like that, but I dared myself to not arouse myself physically. After all I've decided to face with woman - obviously nothing to hesitate with this - and had many conversations with a girl who I know, on msn we spoke and I've explained her oneness and equality and mindfucks and desires and the flaws within relationship all these stuffs, and she was curious but in fact I was sure that she has her own mindfucks about her boyfriend who she started to manage to stop being with - so I was like anything happens I take self responsibility - and I even told her that my fear is that when I am with a girl and then the girl falls into love with me and I do not.
In fact I also came into realization that maybe this is my own projection as an excuse to face with somebody very closely - because of fearing from facing with a 'mirror'.
So we did some sexercise, it was cool, I was quite freaky with the mind-information exchange, and she just laughed at me, and in fact something like this maybe could happen, because I've noticed some of my expressions on her, but in fact this is meaningless to follow. Quite some points has beeen revealed within me - the first one is that my arousedness is very related with my suppressed emotions - and it is not actual self-movement - but it is an indirect move - a necessary must what drives me and I enjoy the ride - because of the subject of the ride(having sex with a nice girl - kind mindfuck) and because of the releasing of the compounded emotional energetic suppressions - what are very related to the girl who I am with to have sex.
So this was fascinating, because there were moments when I just simply lost my focus and my interest to do this, but even sometimes I still tried and laughed. Also she had this lack of 'deep love' what in general turned her on. So it was interesting realization.
After all I became quite excited and I took over the direction and then we got really aroused so finally we had the real sex, even at the first minute I've realised that 'I'm in' maybe the condom would be very practical, but my previous attachments to that thing came up(I did not used it since university - 9 years, because I've defined it separation and unpleasant) - so it was interesting.
Also we slept together and I had to realise how much value I keep up with a definition like 'sleep with a naked girl'.
So we met once again, and that one was more natural one and it looks like I have nothing wrong, and to do physical sex with a girl is not bad in itself - it is the question of who I am within and as the situation. Because obviously the strategy to simply avoid women while I still allow myself to desire - makes me suppress and to want to masturbate with images. So why not do with an other? Of course self honesty is the point what is being revealed. Also I push myself to remain here - and that is also fucked up a bit within me - because I've defined to be with girl to divert my attention from myself, from my breath, to the girl, to the picture presentation of her face, body and sound, voice.
This is now unnecessary, and by the tools I can let them go and I remain.
Meanwhile the girl had some issues with ex-boyfriend as she wanted to stop desire after him and direct herself to say no to him when he wants to have sex with her - she described their relationship as a quite abusive one, blablabla, so I suggested to her to write and script situations and explore self-trust and self-honesty extensively.
I am aware of that this girl I saw very very unstable some years ago, but in fact until she supports herself as standing up as moment - I enjoy to write her on chat etc(I did not see her since a week) - but also sometimes she just fed up with my 'wise sentences about what to do' so I do not force this, only I use common sense and she started to realize that the emotions are not really cool(she is kind of hunting after them, like romantic, love bs), and maybe will realize.
This stuff is interesting, because if I wont have sex with her, that is ok - but if yes, then I push myself to explore myself and her to support her and me as one as equal.
I am not anxious what I had with her, because I explained to her that I do not want relationship, I do momentary what I do - or dont' and I trust me unconditionally and I suggest to her the same. She started to change quite fast, I am curious what will happen - but this was interesting choice about her, because I could never 'have' her in a relationship - she is not my case of my 'original mindfuck love shit', but something caught me, so I had to explore.

So this is not like an agreement, because that was not clearly stated, but I pushed her to speak over and over about this to be ensured that the starting point is not fucked up - simply just assisting ourselves to facing what we allowed - and she had this issue of the suppressed desires and some kind of kinky issue - as I had - still have some desire to have many sex, so that is like a condition what made us together for a while but I will see what will happen --- I allow myself to fall, to see what I became - - because some shit is so deeply inside of me, that I have to stalk it out to face by walking within the dense and dark forest.

--
The third stuff what is is started to manifest is this music stuff - I wanted several instruments and I've managed to get those - these were those, what I've defined that I would need to make the music what I want to do - and mostly each is here. I was watching over several forums to see when these stuffs are cheap and finally I got them.

Financially I am still not stable, but these stuffs were totally like 500 euros - and it took 2-3 months to get these here - so from now: no excuses, make music!!!!!!!

I get all support what I need, if I still would be like paranoic conspiracy crazy than before, I even could be suspicied about this is too smooth how I get any support from the system, but at this moment I just simply push myself to express what I am by making music as me.

If all goes as plan(haha), when the autumn comes, I will have some spared money, even about to fly over to SA - I am getting ready to face. I mean I could say I am ready right now, but the physical is the only real.

Ok this was part one, and part two will be the self forgiveness related to what I realized.
---
I skipped the self forgiveness and I did other stuff and I had to notice that when I write about sex - I have to be very directive and disciplined because I got aroused and I even started to watch some movies and just simply take my time and not express myself as inner silence. BUT
Much-much stuff came up, and meanwhile I met with a guy who I saw him in thailand 2 years ago last time, and we spoke much about fear and sex and music and after I still allowed myself to be inside of my mind and the urge was so huge to masturbate and I resisted. lol
Then I lied down when I was quite tired and I said: ok, let's do it but without picture - and in fact it did not work really - and then when a picture came into my head about what I referred as sexy - then the arousing started, but I did not let this...So it was like exploring me and after all I just slept without going till the 'end'.

And today(next) I just started to type a forum post on desteni and a huge amount of stuff came up and I wrote and I wrote and for a hour I just wrote and then by accident I closed the tab so all is lost. I do not try to reproduce that shit, but many points became obvious trough that writing and that is already here, so I can direct myself with this...

In fact it starts with like that: I had sex - for instance one week ago, and it was cool, quite cool with that girl and then I just even did not consider sex for days(as we did not met and she disappeared from msn), but after all I start to see that hey, I did not think about sex - but this is the moment of separation - kind of missing that within me, so I find/recreate - and from there because I did not stand up within absolute self-honesty and self-directive principle - I started to desire again.
This is specific, because this is like when I am inner silence and a thought comes up like: hey I am silence - and that is just over lol - the same shit.

So within this moment, I accept myself as this - kind of self-defeat seed simply connects to a specific part of myself within my mind - and then that like a 'mainframe' - pushes out this thought information systems into and as me - and this is quite intense - and looks like emotions but in fact - that are like compressed data packages with all connections of specific words and memories.

- - - - - -
What I had to realize that when I want something - I can do it - but when I do not want it fully as the totality of myself - it wont happen.
So this sexual desire stuff: I brutally push myself to be self-honest: I want to have sex - within the delusion of wanting to explore why I want - and this compounds until I just realize the loop and then I step out a level - and then I stop doing it -
but this is the point of actual self-change - or self-abuse -- because if I accept myself as still tend to participate within thoughts,feelings,emotions - the mind system will grow until the point when it will be unstable because of the suppressed energies what are not equal and one within and as life awareness as me as all as one as equal as breath as self directive principle -- but it is separated and it is influencing and directing me -- so then the release I will use -- what was before as drugs - but now nothing left only the sex as dishonesty -- and then the loop goes around and all goes as before.

So this is a simple double-balanced system - like the earth rolls and the moon moves around the earth -- and maybe there are another levels - like the earth moves around the sun etc - but the obvious question is how to stop the entire system?
By stopping the smallest cycle? Because that one is very related to the actual days of my life -- or focusing onto the bigger circle?

So the common sense is to stop all participation within all this shit and when the need arises - I dare myself to be self honest and apply immediate self forgiveness specifically unconditionally -- without having the perception of 'moving' or 'advancing' or judging it separatedly from me-- and if yes then realize the fact that I am not living the STOP of myself as separation.

Hmm interesting. it was like I decided to not have sex anymore with that girl and then I pleased myself and then I defined this stuff as too much - and the self-made trap is to say - I do not stop having sex, because I am escaping from myself by suppressing -- or stopping it and defining it as 'I am suppressing'.
In fact this is overcomplicated -- I breath and I stop all inner movement -and the MOST IMPORTANT is to stop when I see that ALREADY I have been moved by inner mind-movement - and not 'giving in' or 'giving up' or 'changing myself, because it is here' and using excuse as 'it will be the last' -- so truswting myself and stop. Even when a huge cool temptation comes - that is also me - of me as me -- I am here, I am breath.
Instead of realizing why a temptation is cool and what is of coolness it has and why and how I defined that as my self-definition. And it can be any thing - woman, instrument, food, anything what is here. pffsffffffffffffff

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to desire for sex without actually exploring myself here about why and how I desire - because I already realized that desire is of and as self-dishonesty - and if I accept myself to desire - I am accepting myself as self-dishonesty.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to define myself as desire as energy - and defining that I am less energy when I desire a lot - revealing that I am defining myself as energy as desire as dishonesty.
I forgive myself that I have not allowed myself to realize that I built up a system within and as me what is measuring the amount of self-dishonesty and this measurement has to be within a specific domain to remain the current being who I perceive myself to be.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to fear from 'too much' energy, and fear from 'too less energy' - to simply become an organic robot what makes preprogrammed things to avoid these conditions by utilizing it's developed methods to manipulate indirectly the 'energy level' of my mind as me.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to define sex as a tool to balance my energy level by releasing too much energy and neutralizing me as mind as energetic manifestation.
I forgive myself that I have accepted and allowed myself to define myself as energy - I forgive myself that I have accepted and allowed myself to define myself as mind - instead of realizing that the mind is became a separate entity within me what is controlling me because I allowed and accepted it to not take self responsibility here as one as equal with and as everything of me.

I forgive myself that I have not allowing myself to stand up when I am experiencing the realization that the past is here and if I react - I am not here, I am remaining within the past - so I push myself to stop, I push myself to explore why the need and urge exists within me to react automatically.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to want to have more joy when I experience something what I defined as joy - like for example I get a piece of chips and then I want more and more and I go and get - by an event from outside from me.

It is the same with touch, hug, kiss, sex - I trust myself within and as the moment and I face what I have accepted and allowed myself to manifest - and then in a moment I do hug with a being and then I want it more - then I want more!

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to suppress myself to an extent when I am being directed trough my suppressions and literally I do something what I am not directing, but I am being directed - for instance 'loosing my head' when somebody is fondling my body - and then by memory the urge arises to want more and to become excited and aroused -
This is a transcendence point - when I am facing with the truth - I am here and then I am realizing that the past is here - and when I let it to direct me - I just prove to myself that I am my past - and I am not here - I am not exploring what is here(or yes for a moment - like I said - that: the past is here lol) and then I am here as my past - not as my actual expression as who I am as moment.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to use as an excuse to want to have sex or orgasm just because in the last years I've suppressed it extensively - instead of realizing that I was worshipping to keep up the status quo within my fight within my mind as myself -- instead of stopping reacing and stopping being dishonest.