Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek felemelni a hangom.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy úgy definiáljam magam, hogy énnekem szükségem van arra, hogy mások szeressenek, kedveljenek.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy azáltal definiáljam magam, hogy mások mit mondanak rólam, mit gondolnak rólam.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy amit mondok, az nem lesz megfelelő, mert a múltban emlékszem pár alkalomra, amikor nem voltam képes kifejezni magam és úgy éreztem, úgy definiáltam, hogy jobb lett volna, ha csendben maradtam volna - ahelyett, hogy realizálnám, hogy az a múlt, én ITT vagyok és pillanatban őszintén képes vagyok átölelni a helyzetet és önbizalomban cselekedni.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy attól féljek, hogy úgy járok, mint régen, amikor megpróbáltam felszólalni és képtelen voltam kifejezni magam.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy attól féljek, hogy nem vagyok képes verbálisan kifejezni magam, mert úgy definiáltam magam, hogy én nem vagyok jó beszélő.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak "elnémulni" és megfigyelőbe átmenni ahelyett, hogy cselekvő irányítóelvként fejezném ki magam.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy visszahúzódjak és sodródjak, mert valami nem tetszik, mert éppen amit tapasztalok, mint saját magam valósága, azt úgy definiáltam, hogy túl sok vagy nem tetsző és ezért ki akarok lépni a pillanatból és csak leledzeni, amíg újra nem definiálom a helyzetet úgy, hogy "érdemes részt venni benne".
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy attól félek, hogy ha aktív résztvevője vagyok a valóságnak, akkor a következmények túl intenzívek lesznek és képtelen leszek tovább úgy létezni akként, aki most vagyok, ahelyett, hogy realizálnám, hogy a következmények elől képtelenség elmenekülni, hiszen a következmény is én vagyok egy és egyenlő.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam, hogy reménykedjek abban, hogy ha most nem fejezem ki magam, akkor később attól még az lesz amit szeretnék, ahelyett, hogy realizálnám, hogy bármiben bízni, hinni saját magamon kívül itt: illúzió.
Megbocságtom magamnak,hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy nem vagyok elég határozott.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy ha határozott vagyok, mert akkor attól félnék, hogy ez nem-e túl erős másoknak, ahelyett, hogy realizálnám, hogy ha nem is adok esélyt magamnak, csak mert egy félelem valami miatt, akkor igazából az a félelem az, ami meghatároz, lekorlátoz, és azáltal, hogy én így fogadtam el magam - ahelyett, hogy elengedném a félelmet, nem reagálnék rá, s ha a pillanat jön, tudatosan lélegeznék keresztül a helyzeten anélkül, hogy bármi belső reakcióm fellépne, például gondolat, érzés.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek bármitől is, ahelyett, hogy realizálnám, hogy ez a félelem igazából pusztán információ, amit én úgy definiáltam.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy nem vagyok egyedül, mert úgy definiáltam magamat, hogy én egyedülálló vagyok.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy ha nem vagyok már egyedül egész nap, mert úgy definiáltam, hogy nekem szükségem van pár órára egyedül, hogy "magamnak, magammal" lehessek - ahelyett, hogy realizálnám, hogy ez is ön-definíció, azaz valahogy definiálom, hogy ki és mi vagyok és akként fejezem ki magam, de csak akként és úgy, pusztán mert szükségem volt arra, hogy legyen egy pont masgamban, ahol szóról szóra kerek perec ledefiniáltam, hogy ki vagyok, hogy ha esetleg nem tapasztalnám magam, akkor is "tudjam" - ahelyett, hogy realizálnám, a tudás, mint információ, a gyakorlatban teljesen haszontalan.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy mit fogok mondani, ha kinyitom a szám.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy nem leszek képes kifejezni magam, ha kinyitom a szám.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy attól féljek, amit fizikailag nem tapasztalok.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek, ahelyett, hogy realizálnám, hogy bármitől való félelmem emlékkel és ön-definícióval kapcsolatos.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy attól féljek, hogy hétköznapi ember legyek, ahelyett, hogy realizálnám, hogy amit definiáltam, hogy hétköznapi ember, igazából jelentéktelen félelmen alapszik, miszerint ha én nem vagyok hétköznapi, akkor máris úgy definiálhatom magam, hogy nem szokványos, nem hétköznapi, különleges - ám valójában ezek csak definíciók, szavak.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtgam és megengedtem magamnak, hogy úgy definiáljam magam, hogy "én olyan típus vagyok, hogy" - ahelyett, hogy realizálnám, hogy ez ön-definíció, ami a félelem miatt kell, hogy amikor önmagamként önmagamban nem vagyok képes létezni, akkor definiálni kezdem, hogy mi mi, ki-ki.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy elfelejtem a lélegzetet, ami a valóság.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ha vágyok valamire vagy valakire, akkor az azért van, mert félek, s félek, hogy nem tapasztalom azt, amiként definiáltam magam.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy nőkre vágyjak, akikkel szexuálisan kielégítem magam és kielégítem őket, mert úgy definiáltam, hogy én ez leszek, ez vagyok, ahelyett, hogy realizálnám, hogy ezek csak információ-definíciók, s ha azáltal létezem, hogy én hogyan definiáltam magam, az nem valóság.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy mindenkivel kedves és barátságos akarjak lenni, ahelyett, hogy realizálnám, ez is ön-definíció, ami félelmen alapszik.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy attól féjek, hogy nem vagyok elég barátságos-kedves.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy barátságos és kedves akarjak lenni másokkal azért, hogy ők is barátságosak és kedvesek legyenek velem, ahelyett, hogy realizálnám, hogy ez pusztán manipuláció, ha kedvességemnek okot találok.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy frusztráljam és idegesítsem magam a technikai korlátokon, amikkel szembesülök, ahelyett, hogy ezeket egyszerűen mérlegelném és vagy elfogadnám vagy tennék azért, hogy megszűntessem.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy attól féljek, hogy nem tudok jó filmet csinálni, csak mert még sosem csináltam.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy abban bízzak, hogy "majd" később minden jobb lesz csak úgy "magától".
No comments:
Post a Comment