[JTL Day 202] Tiredness vs Awareness part 2

Continuing on the decomposing of the mind-states of tiredness...

• [JTL Day 201] Tiredness vs Awareness part 1

For starter: If one wants to be free of excessive tiredness and sleep-deprivation experiences, I suggest to read aloud the following Self-forgiveness statements for realizations about tiredness:

• Jack: Self-forgiveness: Sleeping

What can be difficult to realize that tiredness is just an idea in the mind - yet there is a point when the body needs to rest, that is another kind - this tiredness is coming from the mind - and that tiredness is not related to physical, it is layered into and as the personality of the mind, the thought patterns, the energetic dynamics of consciousness systems of what one is accepting self to exist within and as.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to define myself according to tiredness, as tiredness, as 'I am tired' and meaning it as in and as my mind feel this experience of not having enough energy, feeling lack of energy, feeling difficult to focus, remain present, effective, directive and defining it as a trigger point for getting energy, getting energized.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to have a dictionary in my mind ready to be triggered about the categories, experiences, situations in regarding to tiredness and whenever having the thought of 'I am tired' - automatically believing it as truth, reality, fact and not being aware that it is just a thought, a self-definition sentence with the word tiredness, and if I use it as how I am, I am becoming my thought without questioning it with 'Am I really tired or just I defined myself to be tired and then believed in it and then feeling as tired and thus then becoming tired?'.

I forgive myself that I have not realized that the tiredness I define myself to be can also be accumulation of self-judgement for self-acceptance for instance 'I am being tired of this shit' - indicating that I accept something what I do not prefer yet not doing anything about it and that to acknowledge, accept as well also making me tired - in fact being tired of who I accept myself to be as not acting, accepting yet judging, reacting, as if I were not responsible for what is in my reality, as who I experience myself to be in regards to being tired of something, meaning tired of my own dishonesty to accept towards myself.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to define many things as making me tired and having memories, references about what exactly makes me tired in what amount of time and regardless of physical, mental tiredness in fact - when the rule is being triggered, the thoughts of tiredness, the symptoms, the lack of energy as tiredness would come up and I would accept it unconditionally, because who I've defined myself to be is the personality,memory,word-matrix in my mind what is already programmed to react with specific energetic or lack of energetic experiences and that I've given permission to influence, direct who I am within my physical, mental beingness.

I forgive myself that I have never considered that when I am not present, because being busy thinking in my mind, daydreaming, visualizing without being present, not being aware of my human physical body, when reacting with emotions, feelings, when focusing to the energetic waves, movements, flows in and as my body, while I am not breathing effectively with and as my human physical body, but suppressing the full abdominal breathing with a less deep, shallow breathing - I am not allowing my body to be effective, thus that actually can result within tiredness.

I forgive myself that I have not allowed myself to be present to a degree in and as my human physical body to see/realize/understand what physical poses, actions I do while thinking/daydreaming/automatically behaving while being in and as the mind as starting point, which actions make my human physical body becoming tired without me being aware of it, because I am not IN AND AS the body, just about, around, and over my body as consciousness, which I thought previously as cool and never realizing the fact that it is self-separation, self-dishonesty, self-limitation, because the body is who I really am, the body is the source of my beingness and the body is the real, physical me only, thus perceiving myself separate/part of it actually I am deliberately dis-empowering myself from being here.

I forgive myself that I have not understood how exactly dis-empowering myself when separating myself from my human physical body with believing I am of mind, of consciousness and who I perceive myself to be is this spirit, soul, thinking, feeling, emotionally reacting being, meanwhile as never investigated really, fully, self-honestly the facts here, not being aware of that all of my mind/consciousness energy is coming from the human physical body and thus being dependent on the body, being a leech of the body and if I define myself as dependent on my body, I identify myself with consciousness, I am separate from the body, I am separate from my only real part in this existence with the mind's operation, which is also in fact physical, thus who I perceive myself to be is totally separated and thus powerless from here simply because of always needing energy to move, always in polarities, while the physical body is simply living here.

I forgive myself that I have never realized that in my mind I can only be tired because of lack of energy as the mind, the consciousness, the self-delusion of who I am meanwhile when the body is exhausted, it can eat and drink and rest and will be rested, while the mind always needs energy, of positive and negative, to judge, to create energy, friction, conflict, which in fact comes from the human physical body and thus in fact when I am being energized to not being tired in the mind, it is always taking from the body to the mind consciousness system who I've allowed myself to identify myself with.

I forgive myself that I have not realized that tiredness is just an idea/belief in my mind of the mind, and if I identify myself with it, then I am becoming it, as it is just the sign of the mind consciousness to say 'I need energy otherwise I can't operate' which with I've identified myself with because it is the system always telling me who I am, what I am, what I must do, who I must be, what is going on and what is acceptable and what is not acceptable and within all this not seeing/realizing/understanding that it is all for not directly experience and be in real reality, because then I would be aware of all the consequences I've accumulated since my participation within existence and within that realizing the responsibility for what I accepted and allowed to manifest in this world wherein separation, abuse, neglect, destruction and extermination is constantly happening because I've defined myself as not enough to stand up for being able to change myself, change the world, but rather defining tiredness as who I am and by experiencing that feeling and behaving as not powerful enough to stop myself, the world of abuse.

I forgive myself that I have not allowed myself to realize that within accepting myself as being the puppet of the layers of unconscious/subconscious/conscious mind manifestations in fact why I am experiencing tiredness already and also by accepting the patterns/programs/thoughts/feelings/emotions appearing within me what I take attention to, focus to, react to, listen to, to a degree of physical action by believing this is who I am and this is what I must do - and when tiredness is kicking in - using these layers of the mind to come up with something to react to, to have a friction about with the polarity judgements to generate energy with that conflict to use that energy, positive or negative or neutral to rejuvenate the mind to make it powerful enough to keep up with the constant self-image and reality-likeness delusion to perceive as reality.

I forgive myself that I have not realized and never actually really applied the fact that when I am breathing here, nothing of thoughts, feelings, emotions, just breathing here - this is who I am, that is who I can ever be and that is the most I can have in terms of being here, and if I skip a breath with following any thoughts instead - or 'slicing up' inner silence with the thoughts listening to as 'I am tired' - it is not really who I am, it is the consciousness mind system is talking and I, as an inner silent breathing physical being identifying myself with this, thus giving permission to have it's limitation, imprisonment, enslavement as well with the self-identification of energy, tiredness.

I forgive myself that I have never realized the solution to let all thoughts go and instead of 'think who I am' - actually learn to 'know who I am' and live that realization as the 'Living words' and liberating myself from the mind consciousness system breath by breath until it is done.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to not be aware here in and as my physical body experience, expression to see that actually the mind is only fast, faster than I can follow, when I am disregarding my breath here, my inner silence here, even with this 'inner silence' expression indicating that there is something what is talking, noising, which is in fact not directly me, but as a reflection, a mirror-mechanism, a tool which is equal and one reflecting back to me constantly what it is what I am accepting and allowing myself to be equal and one with and as - thoughts, judgements, point of self-dishonesty manifested as thoughts, feelings, emotions wherein the separation I perceive and act according to in the starting point of fear - fear of change, fear of loss, fear of fear, fear of self.

I forgive myself that I have not realized that when I experience tiredness - there is a friction within my mind - and that friction creates energy which creates the experience of tiredness which is not real, and if I participate within it, I am also not real in terms of starting point, deluding myself, acting according to this delusion, I am manifesting real consequences with this delusion.

I forgive myself that I have not realized that if I define tiredness in any way whatsoever, I am creating the experience of tiredness, I am limiting myself to be programmed by myself and when having that experience, believing it as real, thus here as: tiredness.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to automatically boost myself with specific drinks/foods/substances to beat tiredness by defining what it is with I am being less tired, what it is what gives me energy and not realizing what I accept and allow and what I participate within my mind and realizing that how adds into the idea and experience of tiredness and actually stop that, preventing myself to react and think, and self-define myself the same way over and over and over again by investigating, knowing, learning myself when and how exactly, specifically I would go into the think/self-define/react with tiredness and breathe without inner movement, act, remain here in the physical and re-align myself with constant presence.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to have an excuse of not transcending tiredness in the mind with thinking that 'tiredness is physical, everybody becomes tired, it is normal, after lot of work, tiredness is inevitable'.

I forgive myself that I have not allowed myself to realize that the body only requires resting only for maximum of 6 hours and beyond that the mind consciousness system is rejuvenating, not necessary and any reaction to this point is of the mind, which is of excuse and justification for escape from reality - because of the experience of sleeping more than 6 hours or the perceived tiredness in the mind to manipulate with.

I forgive myself that I have accepted and allowed myself to not be aware of when I am acting in and as the mind, as the starting point of the mind as survive, fight, strive, separated from my body, reality here and not realize/understand/see that who I really am is simplicity - in and as the physical here.

I forgive myself that I have not allowed myself to stop participate in the mind when I lose physical awareness, presence, principle, responsibility, direction, self-expression here because of:

• what I just did was enough to get/feel tired of
• what I actually do/experience I am within is exhausting
• I slept long time ago thus I must be tired anyway
• I did not eat/drink since a while thus I must be tired

and within these experiences/expressions not seeing/realizing/understanding that actually thinking/reacting to/judging/defining myself according to tiredness is only existing within my mind and actually are excuses and justifications to leave reality/presence here into my virtual space mind wherein I can think, apparently freely, apparently free of tiredness about anything and by reacting to that figuring out/deciding what to do with this self-accepted mind-state of tiredness, instead of knowing myself to a degree that no need to fall back into the mind but act directly here, immediately, physically, thus if I need to break/rest/replenish, then I simply do, live, act, move.

I forgive myself that I have not realized that when I listen to thoughts, to feelings, emotions and react to those, give attention to - I am giving permission to the consent of I am unable to be directly here always unconditionally, because at certain conditions - I need stimulation to influence/tell/direct me what to do - in this scenario - about the idea and definition of tiredness and exhaustion.

I forgive myself that I have never realized the present opportunity, simplicity, direct availability of just be - without thoughts, feelings, emotions - without fear, desire and rules, reactions, definitions to handle my expression and to be able to deal with physical/mental fatigue, exhaustion as simple as it is, being, living simplicity as who I can be here directly, undefined, breath by breath as the decision and the expression of absolute self-trust.

As currently having a flu - I face this point - regardless of sleeping and resting - I can have this exhaustion and lack of energy and within this I am realizing a lot, what with this will be continued within the next post...

[JTL 77] Önmegbocsátás: gondolatok

Kezdjük az elejéről:
Gondolat

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy gondolatok jöjjenek a fejemben egymás után és ne realizáljam, hogy ennek a kiindulópontja az, hogy tartok valamitől, nem látom át direktbe, nem vagyok teljesen tudatában és a gondolatokkal, mint a múltam bizonyos állomásainak "konklúzióiként" próbálom újra és újra ugyanazokat a pontokat felhozni magamban, hogy megértsem, mi is történt és éppen most pontosan miért nem vagyok képes direktbe, itt és most lenni, bízni magamban, belső ürességben, egységben és egyenlőségben magammal és a valóságommal, mint egy és egyenlő.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak realizálni, hogy a hangulatok, kedvek, amiket tapasztalok magamban a gondolatok felhalmozódása a tudatomban, energetikailag a testemben, anélkül, hogy valaha is átláttam volna az összefüggéseket, hogyan is működik az elmém, a tudatom, a testem és a lényem valójában, hogy realizáljam az 1+1=2 egyszerű matematikai egyenlet erejét mindenben, amiben részt veszek és ismétléssel felhalmozok, itt, mint saját magaban, mint gondolatok, mint belső reakciók arra a kiindulópontra, hogy megpróbálom megérteni a godolattal a pillanatot, belsőleg szinte automatikusan reagálván szavakkal a külső valóság élményeire.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy azt gondoljam/képzeljem, úgy definiáljam/lássam, hogy a gondolatokkal, mint a fejemben megjelenő néma párbeszéddel okosabb, értelmesebb, bölcsebb vagyok, ezért bármikor már automatikusan "gondolkodóba esem", erre jogot adok az elmémnek, magamnak, mint elfogadható, természetes miközben ezt a belső párbeszédet úgy definiáljam, mint aki vagyok, a gondolatokkal teljesen azonosulván, szinte vakon higgyek annak, amit gondolok, folyton, pillanatról pillanatra, percről percre, óráról órára, napról napra, hónapokon és éveken át és ezt az egész folymatot és annak eredményét úgy definiáljam, mint aki vagyok, önmagam, "én" anélkül, hogy valaha is kételkednék vagy józan paraszti ésszel megvizsgálnám ezt a folyamatot, ami szinte magától értetődőnek tűnik és ezt úgy definiáljam, mint az élet.

Megbocsátom magamnak teljes ön-őszinteségben magammal, hogy nem fogadtam el és engedtem el magamnak realizálni, hogy akár csak feltételezzek, figyelembe vegyek, mérlegeljek, elképzeljek egy olyan létet, tudatállapotot, amiben nem gondolkodom, hanem direktbe megtapasztalok mindent, anélkül, hogy a belső párbeszédben érveljek, győzködjek, ítéljek és definiáljak a néma hangommal a fejemben bármit is valaha, s bízzak magamban, mint a fizikai valóság pillanatában annyira, hogy ne is forduljak befele a fejembe, a gondolataimba, hogy azok segítségével próbáljam értelmezni, megérteni, definiálni, mi is amit tapasztalok, mit is kéne tegyek és valójában miért is.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak realizálni a gondolat szóban benne foglalt GOND részt, hogy esetleg feltételezzem, hogy a GOND-olat egy olyan kiindulópont egy olyan következményre, ami nem a valósághoz direktbe kapcsolható, hanem a saját értelmezésem, percepcióm, nézőpontom, érdekem és valójában az eddigi életutam és körülményeim, interpretációim, véleményeim és személyiségem az, amin alapszik, ami igazából önmagam és a valóság között egy szűrőként működik, hogy megvédjem magam a valóságomtól és megmondja ki is vagyok és mit is kell csinálnom, mert a pillanatban, nem definiálva, teljesen ITT a jelenben, belső csendben, önmagammal békében, harmóniában jelenleg képtelen vagyok, ezért GONDolkodom annak reményében, hogy gondtalanság állapotába vezessem magam, amiben tudom mit miért teszek és ki vagyok és mit akarok.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak realizálni, hogy a gondolat tette, elfogadása és szemlélése ön-őszintétlenség, mivel a pillanatban figyelmem a gondolatra téved, a momentumban a tudatomon áthalad a gondolat: energia keletkezik az elmémben, felidéződvén az, mit is jelent az a szó az én saját elmém szótárában, milyen emlékek és definciók, kapcsolatok és asszociációk tartoznak ahhoz a szóhoz és az az energia mozog bennem, ha tudatában vagyok annak, ha nem és ez az energia felhalmozódik az elmémben és a folyamatos gondolkodással személyiségem HANGulatait teremtem meg, mintegy a belső hanggal belebeszélem magam energiaállapotokba, amik által automatikusan elfogadom és definiálom, hogyan is vagyok, anélkül, hogy megkérdezném magamtól, "Hogyan is teremtem és vagyok felelős az önmagam hangulataiért?".

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak realizálni, hogy a hangulatok által definiálom, hogy jó- vagy rossz kedvem van, aktuális tudatállapotomtól, valójában önnös-önérdekemből kifolyólag, s ha jókedvem van, természetesnek veszem, hogy "jól" érzem magam, anélkül, hogy megkérdőjelezném az élményt, ami pusztán matematikai felhalmozódása bizonyos energiai reakcióknak a testemben a gondolataim, definicióim, azokra történő szinte automatikus reakcióim által, de sosem firtatván ezt, mivel valójában úgy lettem nevelve, programozva, hogy a küldetésem, feladatom, célom, hogy "jól érezzem magam".

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak őszinte lenni magammal annyira, hogy amikor "rossz kedvem van" és nem vagyok "jó passzban" vagy "nincs jó hangulatom", ne legyek annyira őszinte magammal, hogy tudatára ébredjek, hogyan is keletkezett ez bennem, vagy ha igen, mégis természetesnek és nyilvánvalónak vélni, hogy bizonyos dolgokra valamiképpen reagálván ilyen állapotba kerülök, még ha ez nekem "nem is jó", hiszen a reakciók, definíciók, amik automatikusan feljönnek bennem, azok mondják meg ki vagyok és hogyan érzek, mert erre jutottam, ezzé váltam, ez "tűnt a legjobbnak" "így vélekedni", ezáltal ebben vakon bízván elfogadom a hangulataim, kedveim anélkül, hogy realizálnám, hogy ezek jönnek és mennek, és valójában időnként teljesen ki vagyok szolgáltatva nekik, mikor is úgy tűnik, hogy nincs választásom, holott én teremtem az egészet a kezdetek kezdetétől.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak realizálni, hogy ha olyan körülmények, események vesznek körül, érnek, jönnek, amik valójában nem támogatnak engem abban, hogy egészséges, őszinte és virágzó életet éljek, hogy ilyenkor a reakció, hogy "rossz kedvem" támadjon, nem, hogy nem helyes, hanem a legesleghelytelenebb, hiszen a körülményekre nem a valóságban reagálok, hanem csak az elmémben, amiáltal a valóságban minden marad úgy ahogy van, elfogadom és megengedem, hogy történjen, míg belül egyre erősebben reagálok ezzel az automatikussá vált reakcióval, hogy úgy definiáljam, hogy "rossz" és ez a hangulatomat, lényemet, jelenlétemet befolyásolja.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak realizálni, hogy amíg elfojtom a reakcióimat magamban, úgy ítélvén, hogy nem illik a hangomat felemelni vagy kifejezni, hogy is tapasztalom magam, mert akkor mások mit gondolnak - azzal elfogadom és megengedem, ami körülöttem van, mert magammal, a hangulatommal, a reakcióimmal vagyok elfoglalva.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg maramnak realizálni, hogy amikor gondolkodom, az nem önmagam vagyok, hanem egy belső visszacsatolási rendszer, amely egy és egyenlőként mutatja meg nekem, mivel is nem vagyok valójában egy és egyenlő.

Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak realizálni, hogy amikor gondolkodom, úgy tapasztalom azt, amiről gondolkodom, mintha el lennék különülve tőle, teljesen szétválasztva, tárgyiasítva a gondolkodó, mint én, a gondolat tárgyát, amiről-akiről gondolkodom és magát a gondolkodást, mint aktivitást és ezáltal az elkülönülés által nem vagyok képes egy és egyenlő lenni azzal, amivel kapcsolatban gondolkodom, amiért valójában gondolkodom, s emiatt nem vagyok képes teljes mértékben, úgy tapasztalni a gondolatom tárgyát, ami valójában, mert a gondolatom kiindulópontja az én saját érdekem, saját folyamatom, saját életem, saját GONDolám, amiben ülök, megpróbálván rávetíteni arra, amivel kapcsolatban, még ha csak egy pillanatra is, de GONDban vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy rászokjak a gondolkodásra, mint belső párbeszédre és folyamatosan képes legyek követni, mialatt is nyilvánvalóan kiesem a fizikai jelenből, a direkt valóságból, a közvetlen ITT tapasztalásból, vagyis minden egyes gondolat megtörténtekor valójában az elmémben, mint virtuális térben vagyok ITT, ami pusztán belső, elme-energia, a fizikai valóságra nincs befolyással, csak azon keresztül, amit én engedek, hogy legyen, azáltal, amiképpen én követem a gondolataimat és azonosulok velük.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam magamnak addikttá válni a gondolkodásra, anélkül, hogy valaha is felmerült volna, hogy ezáltal korlátozom be és előredefiniálom magam, s valójában elkülönüljön az én-önmagam-lényegiségem tapasztalása a fizikai valóság, mint a saját emberi testemtől, s azt csak, mint egy eszközként tekintem, amelybe beleszülettem és soha sem mérlegelném, hogy valójában az emberi fizikai testem mindaz, ami valódi belőlem és egyúttal a kiindulópontom és a következményem is, itt, mindig itt, minden pillanatban.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy a kiindulópontom, hogy ki vagyok és mi vagyok az elmém legyen, a gondolataim, az érzéseim, a hangulataim, a kedveim, az emlékeim, a tapasztalataim, s nem az, ami a legstabilabb, a fizikai testem, mint amiben jelen vagyok és lélegzem megállás nélkül.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy úgy definiáljam magam, hogy akkor vagyok életben, s akkor élek, amikor gondolkodom, attól élek, s vagyok aki vagyok, ember vagyok, hogy gondolkodom, ahelyett, hogy realizálnám, amikor megszülettem, nem gondolkodtam.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem, hogy a gondolataimban bízzak saját magam ITT helyett.
Megbocsátom magamnak, hogy nem bízok magamban, de a gondolataimban igen, ahelyett, hogy realizálnám, a gondolat jön és megy, nem én irányítom és feltételekhez kötött.

Megbocsátom magamnak, hogy soha sem realizáltam, hogy a gondolkodás, mint "tett" valójában nem tett, hanem annak ellentéte, s, hogy amikor gondolkodom, magamban beszélek, magamnak érvelek, mert nem vagyok egységben magammal, pusztán a gondolat kiindulópontjával vagyok egyenlő, amit nem realizálok micsoda, mert nem vagyok tudatában a gondolat első megjelenésének, keletkezésének, feltételekhez kötöttségének és pontos ismétlődésének sem, pusztán, mert vakon bízok a gondolatokban, azok sodrásában, s azokra történő reakcióimban, még ha teljesen ésszerűtlen és következetlennek is tűnik, ezzel is bizonyítván, hogy automatikus beidegződések, fizikai események, érzések stimulálnak bizonyos gondolatokra, amiket szintén nem látok, sosem figyeltem meg.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem vettem a fáradtságot, hogy megfigyeljem és lejegyzeteljem a gondolataim ismétlődéseit, természetét, eredetét és ciklikusságát, s ezáltal nem lévén tudatában, hogyan és miért is lettem az, akiként most tapasztalom magam, mint a gondolataim következménye és eredménye.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a gondolataimnak következménye van magamra, a világra és az egész létre, abban a hitben élve, hogy gondolataimat csak én hallom, csak rám van hatással, mert nem lévén tudatában a tudattalan, a tudatalatti, a tudat, az elme működésének.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem bátorkodtam annyira őszinte lenni magammal, hogy beismerjem, realizáljam, emlékezzek rá egyszer s mindenkorra, hogy a gondolat valójában az elvesztéstől való félelem következménye.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem voltam annyira őszinte magammal, hogy realizáljam, amikor gondolkodom, valójában félek, s, hogy ezt a félelmet próbáljam meghaladni, gondolkodom, gondolok, reagálok belül, hogy megpróbáljam áthidalni, eltakarni, elfolytani, feloldani, megérteni, megoldani, meghaladni ezt az elvesztéstől való félelmet, anélkül, hogy realizálnám, mitől is félek valójában, s mivel is igazolom a gondolkodásom, miközben fogalmam sincs mit miért is teszek valójában, de arra is lévén automatikus gondolkodásmintám, azt is igazolom automatikusan, kitartván az utolsó pillanatig, amíg csak tudok, ahelyett, hogy beismerném, hogy az elvesztéstől való félelmem által addikt lettem a gondolkodásra, a belső menekülésre, az elkülönülésre, az Ön-őszintétlenségre, amiként is feladtam önmagam, elvesztettem önmagammal való hitelességem és képtelen voltam tovább őszinte lenni saját magammal és ezt is igazoltam magamnak.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az azonosulás minden bármely gondolattal, hangulattal, érzelemmel, FÜGGETLENÜL azok tartalmától, tárgyától, mind egyet eredményez: szenvedés és önpusztítás, és a Lét pusztulása.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem figyelembe, hogy minél önzetlenebbé válok annál, aki most vagyok, annàl jobban magamat segítem, aki valójában vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy önző vagyok, bizonyítván a ténnyel, hogy továbbra is azonosulok bizonyos gondolatokkal, bizonyos érzelmekkel és bizonyos hangulatokkal.

Megbocsátom magamnak a tettet és tényt, hogy elfogadván és megengedvén azt, hogy a "saját hasznomat" fontosabbnak tartom figyelembe venni, mint más hasznát.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem figyelembe a saját hasznom és más hasznát, mint egy és egyenlő. Az én hasznom más haszna is: más haszna az én hasznom is. A kettő NEM LEHET elkülönülve a Fizikai valóságban.

Megbocsátom magamnak, hogy féljek az én személyes énem, mint egy egó személyiség elvesztésétől, ami "szerez" és "veszít", "jobbá válik" és "rosszabbá".

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy én, mint "egy egó a testben" a gyökere MINDEN konfliktusnak, MINDEN vitának és MINDEN szenvedésnek, amit az életem bármely pillanatában tapasztalok.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem figyelembe az "egóm egy testben" hozzáállásommal, ragaszkodásommal mind magamhoz, mint "más emberekhez" történő következményre: szenvedés, önmagam élvezete MÁSOK KÁRÁRA és kényelmes élete MÁSOK SZENVEDÉSÉNEK ÁRÁN.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a az egó személyiségemhez való ragaszkodásom a testben MEGÖL engem.

Megbocsátom magamnak, megengedtem magamnak, hogy ragaszkodjak az egó énemhez.

Aki esetleg előre "dolgozna", angolul elég sok van publikálva a témáról, csak ízelítőül:
http://wiki.destonians.com/Self-Forgiveness#Thoughts.2FFeelings.2FEmotions
http://desteni.org/a/munchin-thoughts-the-unknown-secret-of-creation


Ez az írás része egy 7 évig tartó írássorozatnak, https://www.facebook.com/groups/journeytolife/, melyben a világ minden tájáról emberek megosztják mindennapi realizációjukat, megbocsátásukat, változásaikat, gyakorlati útjaikat, hogyan is szabadulnak meg saját elméjük korlátaitól, elhatározván, hogy komolyan veszik a Desteni Módszereket.

Létezik egy Desteni Magyarul facebook csoport is.

Köszönöm, folytatás következik...