Gondolat
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy gondolatok jöjjenek a fejemben egymás után és ne realizáljam, hogy ennek a kiindulópontja az, hogy tartok valamitől, nem látom át direktbe, nem vagyok teljesen tudatában és a gondolatokkal, mint a múltam bizonyos állomásainak "konklúzióiként" próbálom újra és újra ugyanazokat a pontokat felhozni magamban, hogy megértsem, mi is történt és éppen most pontosan miért nem vagyok képes direktbe, itt és most lenni, bízni magamban, belső ürességben, egységben és egyenlőségben magammal és a valóságommal, mint egy és egyenlő.
Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak realizálni, hogy a hangulatok, kedvek, amiket tapasztalok magamban a gondolatok felhalmozódása a tudatomban, energetikailag a testemben, anélkül, hogy valaha is átláttam volna az összefüggéseket, hogyan is működik az elmém, a tudatom, a testem és a lényem valójában, hogy realizáljam az 1+1=2 egyszerű matematikai egyenlet erejét mindenben, amiben részt veszek és ismétléssel felhalmozok, itt, mint saját magaban, mint gondolatok, mint belső reakciók arra a kiindulópontra, hogy megpróbálom megérteni a godolattal a pillanatot, belsőleg szinte automatikusan reagálván szavakkal a külső valóság élményeire.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy azt gondoljam/képzeljem, úgy definiáljam/lássam, hogy a gondolatokkal, mint a fejemben megjelenő néma párbeszéddel okosabb, értelmesebb, bölcsebb vagyok, ezért bármikor már automatikusan "gondolkodóba esem", erre jogot adok az elmémnek, magamnak, mint elfogadható, természetes miközben ezt a belső párbeszédet úgy definiáljam, mint aki vagyok, a gondolatokkal teljesen azonosulván, szinte vakon higgyek annak, amit gondolok, folyton, pillanatról pillanatra, percről percre, óráról órára, napról napra, hónapokon és éveken át és ezt az egész folymatot és annak eredményét úgy definiáljam, mint aki vagyok, önmagam, "én" anélkül, hogy valaha is kételkednék vagy józan paraszti ésszel megvizsgálnám ezt a folyamatot, ami szinte magától értetődőnek tűnik és ezt úgy definiáljam, mint az élet.
Megbocsátom magamnak teljes ön-őszinteségben magammal, hogy nem fogadtam el és engedtem el magamnak realizálni, hogy akár csak feltételezzek, figyelembe vegyek, mérlegeljek, elképzeljek egy olyan létet, tudatállapotot, amiben nem gondolkodom, hanem direktbe megtapasztalok mindent, anélkül, hogy a belső párbeszédben érveljek, győzködjek, ítéljek és definiáljak a néma hangommal a fejemben bármit is valaha, s bízzak magamban, mint a fizikai valóság pillanatában annyira, hogy ne is forduljak befele a fejembe, a gondolataimba, hogy azok segítségével próbáljam értelmezni, megérteni, definiálni, mi is amit tapasztalok, mit is kéne tegyek és valójában miért is.
Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak realizálni a gondolat szóban benne foglalt GOND részt, hogy esetleg feltételezzem, hogy a GOND-olat egy olyan kiindulópont egy olyan következményre, ami nem a valósághoz direktbe kapcsolható, hanem a saját értelmezésem, percepcióm, nézőpontom, érdekem és valójában az eddigi életutam és körülményeim, interpretációim, véleményeim és személyiségem az, amin alapszik, ami igazából önmagam és a valóság között egy szűrőként működik, hogy megvédjem magam a valóságomtól és megmondja ki is vagyok és mit is kell csinálnom, mert a pillanatban, nem definiálva, teljesen ITT a jelenben, belső csendben, önmagammal békében, harmóniában jelenleg képtelen vagyok, ezért GONDolkodom annak reményében, hogy gondtalanság állapotába vezessem magam, amiben tudom mit miért teszek és ki vagyok és mit akarok.
Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak realizálni, hogy a gondolat tette, elfogadása és szemlélése ön-őszintétlenség, mivel a pillanatban figyelmem a gondolatra téved, a momentumban a tudatomon áthalad a gondolat: energia keletkezik az elmémben, felidéződvén az, mit is jelent az a szó az én saját elmém szótárában, milyen emlékek és definciók, kapcsolatok és asszociációk tartoznak ahhoz a szóhoz és az az energia mozog bennem, ha tudatában vagyok annak, ha nem és ez az energia felhalmozódik az elmémben és a folyamatos gondolkodással személyiségem HANGulatait teremtem meg, mintegy a belső hanggal belebeszélem magam energiaállapotokba, amik által automatikusan elfogadom és definiálom, hogyan is vagyok, anélkül, hogy megkérdezném magamtól, "Hogyan is teremtem és vagyok felelős az önmagam hangulataiért?".
Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak realizálni, hogy a hangulatok által definiálom, hogy jó- vagy rossz kedvem van, aktuális tudatállapotomtól, valójában önnös-önérdekemből kifolyólag, s ha jókedvem van, természetesnek veszem, hogy "jól" érzem magam, anélkül, hogy megkérdőjelezném az élményt, ami pusztán matematikai felhalmozódása bizonyos energiai reakcióknak a testemben a gondolataim, definicióim, azokra történő szinte automatikus reakcióim által, de sosem firtatván ezt, mivel valójában úgy lettem nevelve, programozva, hogy a küldetésem, feladatom, célom, hogy "jól érezzem magam".
Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak őszinte lenni magammal annyira, hogy amikor "rossz kedvem van" és nem vagyok "jó passzban" vagy "nincs jó hangulatom", ne legyek annyira őszinte magammal, hogy tudatára ébredjek, hogyan is keletkezett ez bennem, vagy ha igen, mégis természetesnek és nyilvánvalónak vélni, hogy bizonyos dolgokra valamiképpen reagálván ilyen állapotba kerülök, még ha ez nekem "nem is jó", hiszen a reakciók, definíciók, amik automatikusan feljönnek bennem, azok mondják meg ki vagyok és hogyan érzek, mert erre jutottam, ezzé váltam, ez "tűnt a legjobbnak" "így vélekedni", ezáltal ebben vakon bízván elfogadom a hangulataim, kedveim anélkül, hogy realizálnám, hogy ezek jönnek és mennek, és valójában időnként teljesen ki vagyok szolgáltatva nekik, mikor is úgy tűnik, hogy nincs választásom, holott én teremtem az egészet a kezdetek kezdetétől.
Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak realizálni, hogy ha olyan körülmények, események vesznek körül, érnek, jönnek, amik valójában nem támogatnak engem abban, hogy egészséges, őszinte és virágzó életet éljek, hogy ilyenkor a reakció, hogy "rossz kedvem" támadjon, nem, hogy nem helyes, hanem a legesleghelytelenebb, hiszen a körülményekre nem a valóságban reagálok, hanem csak az elmémben, amiáltal a valóságban minden marad úgy ahogy van, elfogadom és megengedem, hogy történjen, míg belül egyre erősebben reagálok ezzel az automatikussá vált reakcióval, hogy úgy definiáljam, hogy "rossz" és ez a hangulatomat, lényemet, jelenlétemet befolyásolja.
Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak realizálni, hogy amíg elfojtom a reakcióimat magamban, úgy ítélvén, hogy nem illik a hangomat felemelni vagy kifejezni, hogy is tapasztalom magam, mert akkor mások mit gondolnak - azzal elfogadom és megengedem, ami körülöttem van, mert magammal, a hangulatommal, a reakcióimmal vagyok elfoglalva.
Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg maramnak realizálni, hogy amikor gondolkodom, az nem önmagam vagyok, hanem egy belső visszacsatolási rendszer, amely egy és egyenlőként mutatja meg nekem, mivel is nem vagyok valójában egy és egyenlő.
Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak realizálni, hogy amikor gondolkodom, úgy tapasztalom azt, amiről gondolkodom, mintha el lennék különülve tőle, teljesen szétválasztva, tárgyiasítva a gondolkodó, mint én, a gondolat tárgyát, amiről-akiről gondolkodom és magát a gondolkodást, mint aktivitást és ezáltal az elkülönülés által nem vagyok képes egy és egyenlő lenni azzal, amivel kapcsolatban gondolkodom, amiért valójában gondolkodom, s emiatt nem vagyok képes teljes mértékben, úgy tapasztalni a gondolatom tárgyát, ami valójában, mert a gondolatom kiindulópontja az én saját érdekem, saját folyamatom, saját életem, saját GONDolám, amiben ülök, megpróbálván rávetíteni arra, amivel kapcsolatban, még ha csak egy pillanatra is, de GONDban vagyok.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy rászokjak a gondolkodásra, mint belső párbeszédre és folyamatosan képes legyek követni, mialatt is nyilvánvalóan kiesem a fizikai jelenből, a direkt valóságból, a közvetlen ITT tapasztalásból, vagyis minden egyes gondolat megtörténtekor valójában az elmémben, mint virtuális térben vagyok ITT, ami pusztán belső, elme-energia, a fizikai valóságra nincs befolyással, csak azon keresztül, amit én engedek, hogy legyen, azáltal, amiképpen én követem a gondolataimat és azonosulok velük.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam magamnak addikttá válni a gondolkodásra, anélkül, hogy valaha is felmerült volna, hogy ezáltal korlátozom be és előredefiniálom magam, s valójában elkülönüljön az én-önmagam-lényegiségem tapasztalása a fizikai valóság, mint a saját emberi testemtől, s azt csak, mint egy eszközként tekintem, amelybe beleszülettem és soha sem mérlegelném, hogy valójában az emberi fizikai testem mindaz, ami valódi belőlem és egyúttal a kiindulópontom és a következményem is, itt, mindig itt, minden pillanatban.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy a kiindulópontom, hogy ki vagyok és mi vagyok az elmém legyen, a gondolataim, az érzéseim, a hangulataim, a kedveim, az emlékeim, a tapasztalataim, s nem az, ami a legstabilabb, a fizikai testem, mint amiben jelen vagyok és lélegzem megállás nélkül.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy úgy definiáljam magam, hogy akkor vagyok életben, s akkor élek, amikor gondolkodom, attól élek, s vagyok aki vagyok, ember vagyok, hogy gondolkodom, ahelyett, hogy realizálnám, amikor megszülettem, nem gondolkodtam.
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem, hogy a gondolataimban bízzak saját magam ITT helyett.
Megbocsátom magamnak, hogy nem bízok magamban, de a gondolataimban igen, ahelyett, hogy realizálnám, a gondolat jön és megy, nem én irányítom és feltételekhez kötött.
Megbocsátom magamnak, hogy soha sem realizáltam, hogy a gondolkodás, mint "tett" valójában nem tett, hanem annak ellentéte, s, hogy amikor gondolkodom, magamban beszélek, magamnak érvelek, mert nem vagyok egységben magammal, pusztán a gondolat kiindulópontjával vagyok egyenlő, amit nem realizálok micsoda, mert nem vagyok tudatában a gondolat első megjelenésének, keletkezésének, feltételekhez kötöttségének és pontos ismétlődésének sem, pusztán, mert vakon bízok a gondolatokban, azok sodrásában, s azokra történő reakcióimban, még ha teljesen ésszerűtlen és következetlennek is tűnik, ezzel is bizonyítván, hogy automatikus beidegződések, fizikai események, érzések stimulálnak bizonyos gondolatokra, amiket szintén nem látok, sosem figyeltem meg.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem vettem a fáradtságot, hogy megfigyeljem és lejegyzeteljem a gondolataim ismétlődéseit, természetét, eredetét és ciklikusságát, s ezáltal nem lévén tudatában, hogyan és miért is lettem az, akiként most tapasztalom magam, mint a gondolataim következménye és eredménye.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a gondolataimnak következménye van magamra, a világra és az egész létre, abban a hitben élve, hogy gondolataimat csak én hallom, csak rám van hatással, mert nem lévén tudatában a tudattalan, a tudatalatti, a tudat, az elme működésének.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem bátorkodtam annyira őszinte lenni magammal, hogy beismerjem, realizáljam, emlékezzek rá egyszer s mindenkorra, hogy a gondolat valójában az elvesztéstől való félelem következménye.
Megbocsátom magamnak, hogy sosem voltam annyira őszinte magammal, hogy realizáljam, amikor gondolkodom, valójában félek, s, hogy ezt a félelmet próbáljam meghaladni, gondolkodom, gondolok, reagálok belül, hogy megpróbáljam áthidalni, eltakarni, elfolytani, feloldani, megérteni, megoldani, meghaladni ezt az elvesztéstől való félelmet, anélkül, hogy realizálnám, mitől is félek valójában, s mivel is igazolom a gondolkodásom, miközben fogalmam sincs mit miért is teszek valójában, de arra is lévén automatikus gondolkodásmintám, azt is igazolom automatikusan, kitartván az utolsó pillanatig, amíg csak tudok, ahelyett, hogy beismerném, hogy az elvesztéstől való félelmem által addikt lettem a gondolkodásra, a belső menekülésre, az elkülönülésre, az Ön-őszintétlenségre, amiként is feladtam önmagam, elvesztettem önmagammal való hitelességem és képtelen voltam tovább őszinte lenni saját magammal és ezt is igazoltam magamnak.
Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy az azonosulás minden bármely gondolattal, hangulattal, érzelemmel, FÜGGETLENÜL azok tartalmától, tárgyától, mind egyet eredményez: szenvedés és önpusztítás, és a Lét pusztulása.
Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem figyelembe, hogy minél önzetlenebbé válok annál, aki most vagyok, annàl jobban magamat segítem, aki valójában vagyok.
Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy önző vagyok, bizonyítván a ténnyel, hogy továbbra is azonosulok bizonyos gondolatokkal, bizonyos érzelmekkel és bizonyos hangulatokkal.
Megbocsátom magamnak a tettet és tényt, hogy elfogadván és megengedvén azt, hogy a "saját hasznomat" fontosabbnak tartom figyelembe venni, mint más hasznát.
Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem figyelembe a saját hasznom és más hasznát, mint egy és egyenlő. Az én hasznom más haszna is: más haszna az én hasznom is. A kettő NEM LEHET elkülönülve a Fizikai valóságban.
Megbocsátom magamnak, hogy féljek az én személyes énem, mint egy egó személyiség elvesztésétől, ami "szerez" és "veszít", "jobbá válik" és "rosszabbá".
Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy én, mint "egy egó a testben" a gyökere MINDEN konfliktusnak, MINDEN vitának és MINDEN szenvedésnek, amit az életem bármely pillanatában tapasztalok.
Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem figyelembe az "egóm egy testben" hozzáállásommal, ragaszkodásommal mind magamhoz, mint "más emberekhez" történő következményre: szenvedés, önmagam élvezete MÁSOK KÁRÁRA és kényelmes élete MÁSOK SZENVEDÉSÉNEK ÁRÁN.
Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy a az egó személyiségemhez való ragaszkodásom a testben MEGÖL engem.
Megbocsátom magamnak, megengedtem magamnak, hogy ragaszkodjak az egó énemhez.
Aki esetleg előre "dolgozna", angolul elég sok van publikálva a témáról, csak ízelítőül:
http://wiki.destonians.com/Self-Forgiveness#Thoughts.2FFeelings.2FEmotions
http://desteni.org/a/munchin-thoughts-the-unknown-secret-of-creation
Ez az írás része egy 7 évig tartó írássorozatnak, https://www.facebook.com/groups/journeytolife/, melyben a világ minden tájáról emberek megosztják mindennapi realizációjukat, megbocsátásukat, változásaikat, gyakorlati útjaikat, hogyan is szabadulnak meg saját elméjük korlátaitól, elhatározván, hogy komolyan veszik a Desteni Módszereket.
Létezik egy Desteni Magyarul facebook csoport is.
Köszönöm, folytatás következik...
No comments:
Post a Comment