[JTL 159] "Ki vagyok én"? ITT vagyok!

Nézzük meg egy újabb irányból ugyanazt, mint az előbb:

"Ki vagyok én?"

Eleve ez a kérdés, maga az igény, a ténye, hogy kutassam, felfedezzem, hogy valójában "Ki vagyok én?" azt mutatja, hogy akiként és aképpen ahogyan itt és most vagyok - mintha nem is én lennék, nem volnék valódi - hiszen, ha valójában ismerném magam, tudatában lennék annak, aki vagyok s ami tényleg van - akkor fel sem merülne ez a kérdés.
Vagy ha mégis van rá válaszom, miért bizonytalanodok el? Miért nem azt élem, mi az, ami megakadályoz, hiszen ha tudom ki vagyok, mégsem azt élem meg, akkor mi az igazság azzal kapcsolatban, hogy "Ki vagyok én?".

Ez a pont egy őszinteségi szint magammal: mintegy lelki tükörbe nézve belátom, hogy aki és ahogyan most vagyok, viselkedem nem jó/optimális/hasznos nekem/másoknak és ezzel nem értek egyet és feltételezem, hogy akinek és akiként tapasztalom magam lehetne tökéletesebb, pontosabb, valódibb, mint ma, itt és most és ezáltal valóban elkezdhetem felfedezni önmagam, ha változhatnék, milyen lennék.

Ilyen szempontból az úgynevezett "civilizációban" azoknak, akiknek kevesebb pozitív élmény jár hajlamosabbak megkérdőjelezni létük és tetteik értelmét, valódiságát, míg azok, akik a pozitív, boldogság élményeit kapják kevésbé kérdeznek, csak "élvezik az életet" - nem realizálván, hogy maga a tapasztalás egyáltalán nem biztos, hogy a valóság vagy azzal kapcsolatos.

A szavak jelentése s azokhoz társított reakciók rétegződnek, rendszereződnek, élményekké automatizálódnak ha az ember csak elfogadja és megengedi a dolgokat és nem tudatosan irányítja.
Nekem, szegény családból felnőve sokszor kellett szembesülnöm a frusztráló korlátokkal, az érthetetlen feladatokkal, negatív előítéletekkel és az egymásra érzéketlenné vált városiasodással, melyben aprópénzzel a zsebemben inkább éreztem áldozatnak, frusztrált, félénk fiúnak s egyúttal egy betört kis vadállatnak magam, mint leendő felelős állampolgár, holott legbelül hatalmas vágyaim, világmegváltó képzeteim, szárnyaló fantáziám nem ismert határt, csak, mikor megpróbáltam ezeket valóra váltani - nincs rá pénz, sem idő, sem törvényes lehetőség, folyton jött a válasz - tehát személyiségembe belevésődött, hogy mind a pénz, mind a törvény, mind a felnőttek elutasítandó dolgok, "sose növök fel", "a fantáziám, gondolataim, belső élményeimet nem fogják betörni", ezért megtanultam ébren álmodni - ha rosszul éreztem magam, jóra, izgalmasra gondolván, fantasztikumot képzelvén "stimuláltam agyam".
Aztán az egyetemen addig stimuláltam magam arra, hogy a "szép nő kell", hogy minden akkori gátlásom és önbizalomhiányom ellenére konkrét vágyat formáltam egy bizonyos valódi nővel való fizikai közelségre, ami aztán persze nem ment "problémamentesen", hiszen ezt a világot sosem próbáltam még és azt sem tudtam hogy kell ehhez viselkedni...Tehát élmények jöttek, mind negatív, pozitív - aztán az alkohol a saját elmém stimulálására nyitott egy kaput, bár pár év alatt megtanultam, a testemnek ez nagyon rossz, sőt legbelső lényegiségemnek se túl jó, aztán jöttek a tudattágító szerek, aztán a keleti tanok, kis harcművészet, sok-sok utazás, alternatív közösségek, kalandok, pénz, munka s immár nemcsak fizikailag, be belül is a "társadalom szempontjából" felnőve megtanultam az alapjait, hogyan is vehetem kezembe az élményeim úgymond "irányítását", bár mindig is az abszolút érdekelvén sosem tudtam belenyugodni, hogy a "végső valóságot/igazságot" nemcsak, hogy nem tapasztalom, de nem is ismerem, ezért jó pár évig folyton kutattam, kerestem, teszteltem, próbáltam, pozitív és negatív élményeket tapasztaltam.

Amikor az ember ezeket az élményeket úgymond megtanulja produkálni, akkor ezáltal lehetőséget kap-ad önmagának arra, hogy belássa, hogy a tapasztalás nemcsak, hogy szubjektív, de külső és belső feltételekhez kötött és kellő önreflexiót gyakorolván(például őszinte írás, önmegbocsátás, diktafonba-kamerába beszélés, őszinteség-alapú csoport-részvétel, esetleg néha-néha pszichedelikus élmény stb által) belátható a hasonlóság a pozitív és negatív élményekbe vetett ön-automatizmusunkkal kapcsolatban.

Ki vagyok én emlékek nélkül? Ki vagyok én a gondolatok nélkül, érzések, hangulatok, érzelmek, energiák nélkül? Fogalmunk se lehet, míg felnőtt fejjel nem tapasztaljuk meg ezt, hiszen ha állandósult, hogy ezeknek a belső reakcióknak jogot adok arra, hogy befolyásoljanak, ez az engedély-adás is vagyok, hátradőlés az elmémben a gondolatok, érzelmek automatizmusa is vagyok, a már létező korlátaim-valóságom elfogadása vagyok, mintha egy filmet néznék, ahol a forgatókönyv előre megírt(azt sem tudom én vagy más írta, mikor s miért); nem tudom hova visz, mert annyi "jogot" adtam már az elmémnek, a gondolatoknak, érzelmeknek, hangulatoknak, hogy azokon túl már azt sem tudom mi van benne(m), s valójában "Ki vagyok én?".

Fontos tisztázni, hogy erre a válasz elfogadása nem cél - pusztán a létben a tényekkel, a valósággal történő folytonos küzdelemben, mikor megkérdőjelezzük magunk annak tűnhet, ezáltal szintén azért küzdeni, hogy képes legyek elfogadni-befogadni és ezáltal úgy definiálni magam: annyi energiát rakok az elfogadássá válásba, hogy miután aztán ezt is elfogadom, úgy is maradok - holott nem CÉL az elfogadás, pusztán esetleg egy pillanat a tudatosodási folyamatban. Abban a folyamatban, hogy megváltozzak.

Tisztább, ha felismerésnek nevezem - például attól, hogy egészségtelenül táplálkozom és rendszeresen alkohollal pusztítom testem szerveit, menekülök a megoldások elől és nemhogy másokat, de magam sem támogatom: ezt nem elfogadni kell, az már megtörtént, hanem beismerni, megérteni az okokat és következményeket, nemcsak magamra, hanem másokra is, akár pénzügyi, akár politikai szinten is hova vezet az, hogy "nem foglalkozok vele", "megengedem", "másokra bízom, akik jobban tudják" - ez nem működik, nyilvánvaló, ha megvizsgáljuk a tényeket - akiknek ezt megendejük és elfogadjuk, hogy tegyék amit tesznek kiderül, hogy nyilvánvalóan nem jó senkinek az a fajta minta, ami a gazdasági, politikai, oktatási, katonai, média világában MA történik, de ezekkel képtelenek vagyunk foglalkozni, mert saját élményeink arról szólnak, hogy túléljünk, megküzdjünk a negatívval, legyen elég pozitív, különben szétesünk, addikciók, félelmek, korlátok, megalomán meggyőződések mentén telnek napjaink majd éveink, mígnem a testi öregség, halál válik valósággá és valóban semmit sem tettünk, semmit sem változtunk és tényleg semmi sem lett jobb.

Ezért javasolt mindig látni az irányt, hova megyek, milyen kiindulóponttal, az, amit ma, éppen teszek, miért is teszem, mik lesznek a következményei - ha erre nem vagyok képes vagy nem akarom ezt mérlegelni, akkor felelőtlenül viselkedem és önreflexióra, önismeretre, megállásra, egyfajta ön-javító folyamatra van szükség, melyre az önmegbocsátás és írás a legésszerűbb támogatás.

Én sok-sok évet töltöttem el ezzel a kérdéssel, hogy "Ki vagyok én?" és a legnagyobb önáltatásom az volt, hogy ezt én magam nem tudom kitalálni, megfejteni, ehhez mások, mesterek, szentiratok, agyhullámzó drogok, spirituális út, szexuális kiélés, adrenalin, világjárás, veszély, szélsőségek, veszteség, fájdalom, szerencse, szükséges, holott ezek közül arra a bizonyos kérdése egyik sem adott választ.
Persze volt támogató ezek közül, de egyik sem segített abban, hogy ki vagyok én, hiszen pont azt nem láttam, amit kerestem, mint ahogy a legélesebb kard sem tudja magát elvágni - kell egy új paradigma, koncepció, kiindulópont: abszolút ön-őszinteség.

Ha megkérdőjelezek mindent őszintén, minden leegyszerűsödik - amióta a Desteni I Process tanfolyammal haladok, az életem sokkal, de sokkal egyszerűbb - nem könnyebb, de ha őszinte vagyok magamhoz, nyilvánvaló mit kell tennem és a "Ki vagyok én?" kérdés folytonos visszhangjára csavarodás is megszűnt, hiszen nemcsak, hogy tudatában vagyok ki is vagyok, mi a problémám és hogyan teremtem, de a valósággal, a tényekkel is tudok dolgozni, miközben stabilabbá és hatékonyabbá válok(ez itt a reklám helye:).

Önmagam keresésének folyamatában távoli kontinensekre utaztam, hátha meglelem kicsoda is vagyok s ezáltal az iránytűm, jelenlétem, célom, értelmem - s mindeközben annyira el voltam ezzel foglalva, hogy észre sem vettem, hogy amit, akit keresek, saját magam, már ITT van - sőt, én folyton itt vagyok.

Én ITT vagyok - mindaz, ami ITT van, az vagyok én - az itt, a fizikai valóság, a test, az anyag, a Föld - a többi aspektusom is van, de ha azokra figyelek, azokra fókuszálok, az alapján definiálok, az itteninek nem vagyok tudatában.
Az elkülönülés dolgoktól, másoktól szintén az elmén keresztüli szemlélet miatt tapasztalható. Ezen túl minden egy és egyenlő velem, mint maga a létezés, az ÉLET. Erről próbáltak azok a sokféle régi szakadt könyvek is sugallni, de sosem ennyire nyilvánvaló módon, mostanra ez teljesen kiforrta magát. A fizikai valóság NEM alsóbbrendű, sem illúzió, ez az igazság! Akivé váltunk és vagyunk ma, ez vagyunk most - ezen lehet változtatni, de ahhoz ezt meg kell érteni!

Ez nem materializmus, nem ateizmus, nem robot, se nem zombilét - aki ezt hozza fel kifogásként nyilvánvalóan leleplezi magát, hogy nem érti, nem érzi, nem éli önmagát, a végtelen lélegző ÉLETet, tehát ön-őszinteség meglelésére(belül) és annak kifejezésére(kívül) van szükség.

A "most" nem használható referenciaként sem a valóság, sem önmagam stabilizálására, mivel az elmében létezik, az elménk teremtette múlt és jövő hintájának látszólagos, pillanatnyi egyensúlyérzete, amely mindenkinek más, különböző és befolyásolható.

Ezért félrevezető sok ilyetén publikáció, a manóködmönös Tollétól kezdve, aki a "Most hatalmáról" ír(Matti Freeman válasza(angolul) Tolléra az egyik legjózanabb, ajánlom meghallgatni ITT)

Az ITT mindenkinek egyenlően ugyanaz, az étel az asztalon tagadhatatlanul kézzelfogható mindenki számára, az, aki erre mondja, hogy illúzió, ne is nyúljon hozzá, s hamarosan kiderül mi is a valódi valóság. Az erre feljövő kifogások szintén az elmeburjánzás automatizmusa, amit javasolt kiírni, meglátni, megbocsátani, leállítani, meghaladni.

ITT a valóságban, a Földön sokszor korántsem olyan rózsás a helyzet, mint a MOST-ban azoknak, akiknek elégséges anyagi és társadalmi körülményei vannak ahhoz, hogy ételt, italt, szórakozást, jó érzéseket tudjanak megengedni(megvenni) maguknak és környezetükben másoknak, melyre automatiksan elfogadva az elmével reagálván a "most" energetikai illúziójának egyensúlyában tudják tartani magunkat, míg az emberiség majdnem fele!!! a valóság ITT-jében gyakorlatilag meggyalázott rabszolga, korlátolt mind abban, amit fizikailag megtehet(idő/pénz kell hozzá), mind amit fel tud fogni megfelelő oktatás, képzés, önismeret(ehhez is idő/pénz kell, amire azoknak, akik a túlélésre kényszerülnek nem biztos, hogy marad energiájuk), tehát ez az ITTLÉT sokszor szívszorítóan fájdalmas, ha azt nézzük, hogy hány millió kisgyerek hal meg éhínségben évente, a háborúk ártatlan áldozata - s ez a sajnálkozó érzésünk az ő ITT-élményükön semmit sem változtat, hacsak nem kezdünk el a valósággal, logisztikával, fizikai megoldásokkal foglalkozni.

A szomorúság, a "valóságtól történő" depresszió, s ezért a tényektől való elfordulás, megoldás nem kutatása szintén egyfajta érzelmi ön-manipuláció, mert nem érezni kell saját magunknak negatívan, aztán valamitől pozitívan, hanem TENNI valamit, felszólalni, kiállni, gyakorlatban próbálni, ÉLET-érdekek mentén csoportosulni és a jelenlegi rendszer szabályai szerint halmozni fel valódi megoldások irányában tetteket.
Ehhez stabilitás kell, integritás kell, minden élet tisztelete kell, egyfajta belső erő, mely pont a hullámzó saját elménken,  gondolatok, érzelmek, hangulatok meghaladásán való túllépésen keresztül vezet, egyenesen IDE, a fizikai valóságba, ahol a problémák vannak.
A híres Gaugain festmény, a Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? (1897) 
festményre is az egyszerű, mindent magában ölelő válasz, ahogy pár éve "sugallni" is próbáltam rá egy gyermeteg(életem első) stop-motion-animációban : Mindenféleképpen ITT.
Az vagyok, ami ITT van. Ennél egyszerűbb válasz nem lehet.
Az emberi fizikai test folyton ITT van, ebben a fizikai világban, a Földből épült fel, a Földbe tér vissza, minden egyes atomja az évmilliárdok során sokmindent bejárt valószínű, ezek összessége minden egyes pillanatban, a másodperc ezredrészére szedett időben is, vagy akár annak szintén mégegymilliomodrészére szeletelt időben is: FOLYTON ITT VAN, lélegzik, működik.

A gondolataink, érzelmeink, kedveink, hangulataink, vágyaink, félelmeink, emlékeink, személyiségünk már nem annyira folytonos - ezek összessége, mintegy kocsonya folyton hullámzik, ezek összessége, mint énkép tagadhatatlanul létezik, de nem ITT - pusztán az ITTlévő fizikai testre gyakorolt hatásának automatizmusa, annak elfogadása és ebből eredő fizikai tetteinkben megnyilvánuló korlátozottságaként.

Az könnyen felfogható, hogy "az vagy, amit eszel", de igazából ezt kibővítve oda jutunk: "az vagy, amit teszel" (vagy nem teszel).

Az egyetlen releváns dolog, amely mindenki mást is érint, befolyásol a fizikai szinten, az a tett - vagy szó is akár, de közvetve - ezt tagadni szintén önáltatás - elég ha egy ember kiborít egy nukleáris szemetes konténert és mindenki más megtapasztalja, de ez a radikális, immár apróbb dolgok felhalmozásának következménye, de ugyanez belátható mind a politikai, pénzügyi világban is.

Látszólag csak 50 forint ez a csoki, de mit támogatok azzal, hogy azt kifizetem, ha valóban utánajárnék és valóban megérteném, hogy például a gépsoron dolgozó 6 éveseket zsákmányolnak ki, hogy az a gyerek egy forintnyit se kap abból, a gyárigazgató Ferrarijába megy bele a nagyrésze és persze közben segít sok alkalmazottnak túlélni - nem élni, csak túlélni! - akkor ebben ki vagyok én?

Persze apró dolgok nem tűnnek számottevőnek, de pont ahogy ez a szó is mutatja - a nagy számot is a kis számok összessége teszi ki - nem lehet elégszer kihagsúlyozni az 1+1=2 alapvető törvényt a valóságban: elég, ha százezer ember eszi ezt a csokit és máris tonnányi felelősségről beszélünk.

Az, hogy ÉN ki vagyok mindebben tehát sokkal globálisabb dolog, mint *gondolnánk*.

Erre lett a válasz a spiritualista kapitalista fogyasztói társadalom, ahol szintén a valóságkerülő szélsőséges ön-definíciók terjedtek el, az élmények, mint kicsavart én-kép, mint például, hogy az ÉN-em, az EGÓm nem valódi, tehát mindaz, amit teszek, szintén nem valódi, tehát vagy mindegy is, vagy nem valóság ez az egész, vagy nem is változtatok, hiszen minden üres, az atomokban is nagyrészt a semmi van, tehát végülis ebben az illúzióvilágban minden rendben van típusú agybaszás (mert ezt bátran merem nevén nevezni).

Aztán jönnek a látszólagos pozitivista hozzáállások, hogy "érezd jól magad, élvezd a száguldást("enjoy the ride"), fókuszálj a szeretetre, a pozitívra, szépségre, a gyönyörre, a békére, nyugalomra, kedvességre" - amik teljesen figyelmen kívül próbálják hagyni azt, ami már ITT van a valóságban és valójában mindent irányít.

Persze ez is lehet, hogy terápiajelleggel indul, tehát a depressziós, befordult, sorstól pár csípős pofont kapott egyén idáig a "negatív" dolgokon keresztül tapasztalt és aztán egyszercsak jön valami, ami "pozitív" és máris arra fókuszál, azt akarja reprodukálni, rajtamaradni, gyarapítani - szexuális élvezet, alkoholos mámor, divatos szépség, gazdagság, vidámság és tudati gyönyör - holott a valóság ugyanaz, pusztán tapasztalatokra "gyúr", csak a belső reakciók iránya változott meg - ha az abszolútértékét nézzük( |-1|=1; |1|=2), ugyanannak az elmének a nem fizikai gondolati, érzelmi, kedvi energiának a befele tapasztalása.

Tehát ez is csapda, amely ön-őszinteséggel és helyesen alkalmazott önmegbocsátással belátható, leállítható és meghaladható és az energetikai elme meghaladása igencsak támogató egy mélyebb, fizikai valóságban nyilvánvalóan észrevehető tudatosság, hatékonyság stabil alkalmazhatókészsége által.

A "Ki vagyok én?"-t másnak persze én nem fogom megválaszolni, de az biztos, hogy mindannyian egyenlően itt vagyok ezen az egy földön jelenleg, ezért a józan ész azt javasolja, ezzel foglalkozzunk.

Lehet számtalan tudati dimenziót, asztrális síkot, mandalaföldet és tantrikus energiákban az énünket vagy annak feloldódását megtapasztalgatni, de ha arra képtelenek vagyunk, hogy ebben a fizikai, jelenleg minden szempontból a legeslegstabilabb dimenzióban nem tudjuk az énünket egyesíteni és kiegyenlíteni és valóban megtapasztalni, kifejezni, stabilan, természetesen, másokat is figyelembe venni, valóban tisztelni, szeretni, akkor máshol sem fog menni, ez biztos.

Tekintve, hogy más dimenziókban járván, mivel azok nem stabilak, addig sem vagyunk itt, ahol a fizikai kiindulópontunk van - ami ha meghal, vége a dimenzionálgatásnak, ez biztos - ha olyan biztosak lennénk abban, hogy a test nem kell, már rég elhagyhattunk volna, de minden a test, fizikai valóság tagadásában meggyőződő egyén pusztán önmagának éretlenségét és magával szembeni őszintétlenségét leplezi le, nem is beszélve arról, hogy közben ignorálja a tényt, hogy hozzáfér és fogyasztja azokat az ellátmányokat, amelyek szükségesek egy fizikailag egészséges léthez, míg sok-sok más embernek ez nem adatik meg és nem azért, mert az ő spirituális-karmikus következményük miatt, hanem pusztán azáltal, hogy milyen országban, milyen gazdag családban született meg.

Szintén bevett szokás egyfajta önpusztítási minta automatizálása, ami szerint az egót le kell győzni, elpusztítani, sanyargatni, elnyomni, megölni, szétrobbantani, megsemmisíteni, "én"(innentől kezdve nyilvánvaló mennyire valódi volt az akkori "domináns" én-em) sokáig próbáltam ezt, míg szintén a Desteni útmutatásokkal be nem láttam, hogy mindaz, ami ellen harcolok szintén saját magam, a harc sosem megoldás, csak időhúzás, fokozódás, hiszen pont az az aspektusom, ami ellen épp a domináns tudathasadásom harcol, szinén saját magam vagyok, amit idáig elfogadtam és megengedtem - mint a jó és a rossz látszólagos végtelen harca, a dualitás birodalmában ebből csak az elme nyer, ami szintén önmagunk saját magunktól történő elkülönülésének megnyilvánulása, tehát szó szerint a pozitív tartja életben a negatívat, s ezt is javasolt belátni minél hamarabb, hogy nem a kettő harca, sem az egyensúlya a megoldás, hanem ezek mögé látó meghaladás, a valóságba kiható következményének megelőzése és a nem-duális, belül nem definiáló, lélegző, direkt ITT-levő fizikai ÉLET önkifejezéseként, belső korlátok nélküli megnyilvánulásaként.

Tehát amikor realizálom, mindig ITT vagyok - ez a szemlélet kombinálva önmagammal való abszolút őszinteségre törekedéssel és az írással együtt - egy olyan stabilitást ad, melyben a folyamatos hullámvasútban, melyben esetleg érezzük magunkat mindig lehet egy megbízható iránytű, mi is releváns, ki is vagyok, milyen irányba tartsak az állandó jelenlét irányába - csak figyelembe kell venni, mindazt, ami ITT van.

Eleinte intenzív lehet ez, tekintve, hogy valóban brutális a rendszer, amiben ITT vagyunk, akik éppen vagyunk - de pont az automatikus reakció arra, amiként ITT vagyunk garantálta eddig, hogy újra és újra ugyanazok a minták jöjjenek elő bennünk s ezáltal saját magunk akadályozván meg, hogy felismerjük eme köröket és megértsük, meghaladjuk - saját magunkat és valóban önmagunk és e világ jobbátételével foglalkozhassunk, nem előítélettel, hanem nyitottsággal és belső csendben meglátni a legkézenfekvőbb problémákat és lehetséges megoldásokat nemcsak saját magunk, de gyermekeink, a jövő mérlegelésével egyetemben.

Önmegbocsátás ennek kapcsán a folytatás...

• https://www.facebook.com/groups/magyardesteni/
• https://www.facebook.com/groups/journeytolife/
• http://lite.desteniiprocess.com/

[JTL 158] "Ki vagyok én?" kérdés az őszinte változáshoz

Önmegbocsátás felfogható egyfajta mentálhigiéniás módszernek is, bár annál sokkal mélyebb - a hónapok, évek alatt az ember szemlélete teljesen megváltozik s a régi nem támogató szokásokat lassan de biztosan szépen valóban levetkőzhetjük s új aspektusokat fedezhetünk fel magunkban, másokban.

Persze ez nem automatikus, pont a tudatosodás a legfontosabb része, hogy úgy emlékszem mindig, hogy nem az agyam jár hozzá, hanem itt, belső csendben.

Ehhez van pár dolog, amit figyelembe kell venni és szem előtt tartani, például, hogy nem másoknak, másokhoz képest, mások számára "dolgozom" az önmegbocsátással - hanem magamon - bármennyire is csábító az egó dualista energetikai játéka a mások folytonos figyelembevételével, hozzáigazódásával - mindez az abszolút ön-őszinteségben nyilvánvaló önbecsapás.

Én látom magamban azt, ami nem abszolút őszinte, én értem meg minden részletét, én határozom el, hogy megváltoztatom és én fedezem fel és alkalmazom a gyakorlati utat hozzá.

Ha az a kiindulópontom, hogy mások jobban szeressenek, akkor az egó.

Ha azért osztom meg az önmegbocsátós blogom, hogy lássák milyen jó arc vagyok, nyilvánvalóan az elmémet, az elkülönülést táplálom magamban, tehát javasolt a legelején kifejleszteni egyfajta éleslátást önmagamra, amiben látom, mit miért teszem. Ezt a legegyszerűbb a következő kérdéssel megtenni:

Ki vagyok én ebben(amit teszek, csinálok, érzek)?

Ezzel önmagamra helyezem a tudatosságom, felelősségem, amin közvetlenül tudok változtatni. Mi a kiindulópontom, mi lesz a következménye?

Az előző írásomban ezt a "példát" emlitettem :

"Ha meg akarom bocsátani például, hogy egészségtelenül eszem éjjel, mert feszült, kimerült vagyok és másnap mindig fáj a hasam, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy leüljek egyáltalán leírni, hogy mit tapasztalok, mikor jön az inger, s mi az ami arra ösztökél, hogy egyek, még úgy is, hogy tudom, hogy ez most nem lesz jó később - akkor itt is remekül alkalmazhatóak ezek a módszerek."

Tehát ki vagyok én ebben? Miért írok arról, hogy esténként túl sokat eszem? Miért akarom azt megosztani, amiért írok erről?

Ez támogat abban, hogy önreflexiót(meglássam ki is vagyok) fejlesszek ki arra, hogy tudatosítsam mit miért teszem és ez segít ahhoz, hogy minél hamarabb belássam mikor nem vagyok őszinte magamhoz és el merjem engedni.

Fontos hogy nem ítélem magam - tehát amikor érzem a kényszert például(jó pár embert ismerek aki ha jön az inger este, hiába ettünk együtt eleget, látom eszik s eszik s eszik..), akkor valójában az éppen itt van, tehát remek alkalom leülni és kiírni, hiszen éppen cselekedetre bírna.

Nekem nem annyira jellemző ez, de volt már rá példa, s akkor tisztán láttam, hogy az élmény, a bekebelezés, az íz, annak pozitív megítélése, jóságának átélése ad egyfajta pozitív energiát - talán mert leges-legbelül van egyfajta tudatalatti szorongás, amit nem is látok, csak mintegy némán üvöltő üresség, amit mintha be kéne tömjek ezzel - s ez az élmény annyira elsöpör, hogy figyelmen kívül hagyom a tényeket, például azt, hogy ettem eleget már vagy azt, hogy lefekvés előtt sokat enni nem túl egészséges vagy ésszerű.

Itt látszik, ilyenkor a saját testemet sem szeretem rendesen, az élményt, a belső "kicsi-ént" fontosabbnak gondolok - ez egyfajta elkülönülés, mely súrlódást okoz, amelyből keletkező energia tovább erősíti a gondolatminták, nem támogató érzelmek, hangulatváltozások eluralkodását bennem.

A fáradság "ellen" is gyakran ettem - egy csoki és az abban levő cukor, az íz, maga a rágás, nyelés felébreszt kicsit - persze itt is az abszolút őszinteség számít magammal: megkérdezvén "Ki vagyok én ebben, amit teszek, amit érzek?"
Persze itt is a józan ész fontos, nem a fanatizmus - gyakorlatiasság, felelősség - tehát ha be kell fejeznem a dolgozatot, befejezem, de ha az azzal jár, hogy lebetegszem, akkor valószínű nem ér annyit - itt is kell egyfajta belátás.

Az is fontos, hogy általában az ember korlátait látva, tapasztalva előbb frusztrálódik, mint meghaladja - a mondás, hogy "sosem tudom meg mik a korlátaim, amíg nem próbáltam meg teljes énemmel átlépni őket" igaz itt is - persze a fizikai korlátok adottak - nem kell leugranom a tetőről, hogy kiderüljön tudok-e repülni - persze a belátás van úgy, hogy nem mindig egyértelmű, ekkor lehet nyomozni, megfigyelni, kérdezni.

A tapasztalatokat, reakciókat leírni a legtámogatóbb, mert gondolatok által átcikázva ezeken kb 5 perc múlva már azt se tudom mit gondoltam, s pont a gondolati "erőből" csordogáló kis ér-patakból keletkező folyót-folyamot-vízesést, mely gyakran elsodor igyekszem megérteni, szabályozni, megváltoztatni.
Ráadásul a hosszabb távú ciklusokat, amik naponta, hetente, havonta jönnek elő, mint nem őszinte gondolatminták az ember sokszor észre sem veszi, mert látszólag folyamatosan felejt - valójában nem, csak a tudatban folyton a reakciók játéka folytán esetleg nem látok tovább.

Jöhet arra is kifogás, amikor önmagam már létrejött teremtésébe próbálok beleszólni, azt megváltoztatni, hogy ez is egó, de pont ezért fontos az írás, hogy a kis hangot, a belső párbeszédet meg tudjam haladni és szemmel lássam, mi megy az agyamban. Ezáltal:

•     Belátom micsoda őrület folyik bennem
•     Máris könnyebb nem komolyan venni az őrületet
•     Bármikor visszanézhetem, nem kell gondolkodni hozzá, hiszen a valóságban ITT van
•     Megfogalmazván szinte adja magát, mit engedek meg, mit kéne megérteni, megváltoztatni
•     Lelassít, hiszen szóról szóra jön belőlem, ezáltal is tisztábban látom mi folyik bennem

Persze látszólag ha egy éjjel vacsora után lefekvés előtt mondjuk megeszek egy doboz jégkrémet s két tábla csokit s másnapra nincs fájdalom, úgy ítélhetem meg, hogy "ez nem is olyan rossz, milyen finom volt" - ezáltal definiálom magam, programozom be, hogy legközelebb kevésbé vagy ne is kérdezzem me magamban, hogy ez támogat-e engem valójában - automatizálódom.

Ez a fajta gondolati, érzelmi reakció-automatizmus, amivé a "ki vagyok én, mint amit gondolok és teszem" aztán szóról szóra beleprogramozódik a testbe.
(Nem is beszélve arról, hogy ebből az is következhet, hogy "ha nem fáj valamim, akkor biztos jó", ami szintén lehet téveszme.)

Ezt nem veszik figyelembe sokszor, mikor gondolkodnak az emberek, belül "kattognak", "őrlődnek", hogy azok mind a testre is hatással vannak.

Ha igazán tudatosak lennénk, amit "tudósokra", "mesterekre" hárítunk - beláthatnánk, hogy ez az egész rendszer, ami az emberi fizikai testből és az azt hordozó elme tudat rendszerből és a mindenkiben egyenlő, mégis személyi életesszenciának hármasságából álló látszólagos egyensúly a szavak által hangolható, ezért is írom: "szó szerint" programozható.

 Nem hiába a média, a politika, a propaganda, az állami iskolarendszer, a vallási, spirituális burjánzások s ezek eszmerendszereivel igazolt milliárdos éhezés, a háború, az élettér profit-alapú pusztításának elfogadása: ezek nyilvánvalóan nem jó dolgok s a többség mégsem foglalkozik ezekkel, megszokja, megengedi.

A szavak rezgések, információ - jelentések, kapcsolatok, összefüggések, hálózatok épülnek, mind az agyunkban, mind a sejtjeinkben, az izmainkban.

Ezért van, hogy bizonyos ingerekre jön a pavlovi reflex, ott már nincs gondolat, öntudatosság - a test reagál sőt cselekszik magától.

Ez akár fizikailag létrehozhat hangulatokat, például a bánatosság oly mértékű, hogy fizikai hangulatváltozást okoz - amire aztán beindulnak a bizonyos gondolatok, érzelmek - ez nem feltétlenül mindig rossz, például ha kedves párommal alszom és együtt a testünknek jó, izgató például - testi szinten beivódhat(persze itt is őszinteség, Ki vagyok én? ebben az, ami iránytűként szolgálhat).

De amikor meglátom a főnököm főnökét és azonnal rettegés fog el, szinte szorongás, remegés, szétesem, az például jó eséllyel nem túl támogató(hacsak nem valóban baltás gyilkos, de akkor is inkáb szaladni kell:)  - ekkor kell kinyomozni az őszinte írással, az emlékeken való újra átmenetellel, hogy hogyan is lett ez, hogyan is teremtettem ezt elfogadással és megengedéssel.

•     Tehát a teremtmény, mint aki vagyok már, mint valóság,
•     a teremtő, mint aki gondol és reagál, elítél és eldönt és változik,
•     maga a teremtés, az e kettőből történő folyamat

háromszöge szintén egyesül a Ki vagyok én? öntudatosság, irányelv, felelősség által úgy, hogy megnézem hogyan lett az, aki most vagyok és nyilvánvalóan nem jó(nekem és/vagy másoknak) és úgymond meglátom istent a gépezetben.

Felfoghatjuk úgy is, hogy isten nem más mind ez a teremtő, teremtmény, teremtés hármasa, tehát ezért nem túl szép az államosított egyházaktól, hogy azt állítja:

•     "csak isten tud megbocsátani bűneinkért", mert ezzel eleve elrendelteti, hogy:
•     én alsóbbrendű vagyok, a teremtmény
•     a teremtő nem én vagyok, attól külön definiálom magam-
•     maga a teremtés felelőssége nem rajtam áll, hogy ha nem túl jó, megváltoztassam

azzal, hogy "imádkozok, hogy megbocsásson", mintegy szánjon meg, a kis pondrót, hogy vétkemet elnézze vagy netalántán orvosolja, s mintha a megbánás vagy annak érzése megoldással kínálna.


Nem sűrűn valláskodom, de pont ez az Ószövetség - az Igazság kardja, az Isten villáma, a Sújtás átka, Szemet Szemért,  - ez csak bohóckodás, nem vehető komolyan egy józan ésszel rendelkező ember által - ha mégis, akkor erre is javaslom az Önmegbocsátást.

Hiszen ha már vallás: ez pont a Jézus-szerű üzenet: nem kell pap, nem kell templom, nem kell isten: szeresd felebarátod, mint magad s olyat tegyél másnak, amit magaddal is tennél.

A megbocsátás útját helyesen járva a vallásos terminológiával élve pontosan az Istenné válás az, amit teszünk, hiszen a felelősséget nem a virtuális, szakállas felhőnszálló ősmacsó viszi tovább, hanem ITT ÉS MOST ÉN.

Tehát az egó-én ezzel a módszerrel megérthető, leállítható, átszűrhető.

Erre értette Jesu' , hogy csak azok mennek be Isten országába(az Egység és Egyenlőség, mint élet), akik átmennek a tű fokán - az elme, a gondolatok, hangulatok nem!

Egy definíció, gondolat, szokás sem - pusztán fizikai megnyilvánulása a nagybetűs ÉLET tudatosságaként, az, aki felelős, képes és akar és tud is változni. Ez pedig a szóról szóra történő megvizsgálása annak, aki vagyok - s azt hagyom meg, ami jó, ez az ÉLŐ SZÓ.

Ez józan paraszti ész: ha nem tudom megváltoztatni magam, még akkor sem, ha nem támogató magam és mások számára - akkor nyilvánvaló, hogy én nem is én vagyok - hanem csak egy egó-robot, aki önmaga igazának mámorában nem hajlandó és nem is tud változtatni önmagán, mint teremtő, teremtmény és teremtés egyként és egyenlőként.

Mindez a gyakorlatban pofonegyszerű.

Mindaz a kifogás, hogy "aki én vagyok, azért az, mert így döntöttem és ez vagyok valójában, erre jutottam, ez a legjobb és kész" azonnal megkérdőjelezhető, ha elkezdem a tényeket nyomozni - önmagamban az őszinteséggel, önmegbocsátással, írással

és szintúgy a politikai, gazdasági rendszerben, ha megnézem az egyén szerepét, részvételét, felelősségét vagy annak hiányát és hogyan halmozódik fel egyről kettőre az egész kapitalista fogyasztói társadalom és annak súlyos életellenes következményei.

A belső és külső egy és egyenlő, tehát ugyanúgy, ahogy most, mint az egyén abban a szemléletben van, hogy "én kicsi egyén eltörpülök a sokmilliárdos civilizáció mellett, hogy is tudnék én változtatni az egészen, amikor én csak a saját boldogságom vagy boldogtalanságom ügyében tudok dönteni és cselekedni" pontosan ugyanaz, ahogyan az egész lényiségem, akivé váltam látszólag adott, kialakult, önmagam természete szinte megváltoztathatalan még akkor is, ha nem a feltétel nélküli szeretet a kiindulópontom, tettem önmagam vagy mások fele.

A valódi megbocsátás változás, olyan irányba, ami jó - nemcsak nekem, másnak is - új lehetőséget teremtek, immár mérlegelvén a múltbéli következményeket is és azt is, mi lenne a legjobb minden résztvevő számára.
---
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadgam és megengedtem azt gondolni, vélni, feltételezni, hogy a belülről jövő impulzusaimmal kapcsolatban nincs választásom, ahelyett, hogy realizálnám, én vagyok a teremtő, teremett és maga a teremtés is egyben és egyenlőségben.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam/láttam/értettem meg, hogy az, aki én vagyok következmények sorozatának felhalmozódása és egy szemléletváltással/kiindulópontváltoztatással és abból eredő cselekedetek sorozatával meg tudom változtatni azt, ahogy viselkedem.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem kifogásokkal jönni a fejemben, mint gondolatok vagy direkt kimondott szavak azzal kapcsolatban, miért is engedem meg a szenvedést, fájdalmat, szomorúságot magamban, amikor nyilvánvalóan én magam teremtem azt és a körülményeim adottak ahhoz, hogy abbahagyjam.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak automatikussá válni kifogások felhozatalában miért vagyok olyan, amilyen, miért olyan a világ, amilyen és ahelyett, hogy valóságos megoldásra, változtatásra fókuszálnék, belül teremtek pozitív és negatív élményeket, melyek a valóság által automatikusan jönnek-mennek.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy ha a kiindulópontom a gondolatok, érzelmek, a reakciók a valóság megítélésében és azok által teremtett élményekben, mint a harag, félelem, hibáztatás, örömérzet, szeretet és remény veszek menedéket, akkor ki vagyok szolgáltatva annak, hogy kinek tapasztalom magam a külső körülmények által, ahelyett, hogy egyesülne a belső és külső énem egy tudatos, felelős jelenlétben.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt, hogy úgy gondoljam, hogy valódi, igazi megismerést, tudást magamról, a tudatomról, a testemről, a valóságról, a rendszerről nem szerezhetek, mert az túl sok energia, erő, munka, tanulás, feladás lenne s ezt a felelősséget áthárítom mások felé, akik a tudósok, mesterek, bölcsek s ezáltal igazoljam a tényt, hogy valójában nincs hatalmam afelett, aki én vagyok a mindennapjaimban akkor, amikor szenvedést tapasztalok vagy nem támogatóan cselekszem magam vagy más fele.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamat félelemben élni, annyira, hogy ne is legyek tudatában mennyire beszabályoztam, lekorlátoztam magam, csak, hogy ne is kelljen szembenézzek azzal, mennyire kerülöm azokat a helyzeteket, amiket úgy definiáltam és szinte testi reakcióval reagálván rájuk, hogy félelmetes.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a félelem pusztán egy percepció, egy nézőpont, melyben úgy definiáltam, hogy van valamim, amit elveszíthetek és ezt elképzelve reagálok rá, mintha megtörténnne, s ettől azt az irányt, még ha nem is biztos, hogy úgy lenne, lezárom, kerülöm, ahelyett, hogy józan, tiszta fejjel megkérdezzem, miért van, miért is félek ettől és mit veszthetek?

Megbocsátom magamnak, hogy azt hozzam fel kifogásként, hogy elfogadom a félelmeimet, hogy vannak bizonyos helyzetek, amik valóban veszélyesek és a félelem ad erőt, hogy elkerüljem ezeket, például, hogy erősen markoljam a gyerek kezét az utcán, nehogy kiugorjon az autó elé.

Megbocsátom magamnak, hogy nem láttam be, hogy a félelem elfogadása is halmozódik, tehát ha a főnököm helytelenül beszél velem és elfogadom, mert félek, hogy kirúg, s kell a pénz és nem találok egy másik helyet - lehet, hogy nem valódi, tehát ha a fejemben következtetek és konklúziókra jutok, az nem biztos, hogy valódi, hiszen akkor és ott, amikor ezt lejátszom a fejemben, éppen félek s ez megakadályozza a józan tisztánlátást.

Megbocsátom magamnak, hogy nem írom le a gondolataimat, mert túl sok időnek, időpazarlásnak, agymenésnek, túlzásnak tartom, holott ha megfigyelem magam, nyilvánvaló, hogy ugyanazok a gondolatminták ismétlődnek bennem újra és újra és pont ezek felhalmozódásából teremtődnek a negatív érzelmek, azokat kiegyensúlyozandó pozitív hangulatok, amik az évek során automatikusan jönnek-mennek s ezekre hangolódva sem stabilitásom, sem tiszta tudatosságom nem létezik.

Elhatározom, hogy lelassulok belül és írni kezdek a gondolataimról, érzelmeimről, hogy megfigyeljem ki is vagyok valójában és mik azok a kifogások, félelmek, elfogadások, amelyek nem támogatnak az életemben, hogy gyakorlati megoldásokat találjak.

Elhatározom, hogy lelassulok belül, amikor tehetem és lélegzem, a fizikai valóságra fókuszálván áthelyezem a fókuszt a cikázó gondolataimról a fizikai létre.

Elhatározom, hogy a fizikai valóságra fókuszálásom közben nem elfolytom, elnyomom, figyelmen kívül próbálom hagyni a gondolati, érzelmi mintákat, hanem azt is látom s leírom - ezáltal a fejemben történések a papíron nyilvánulnak meg, a fejem tiszta marad, amire figyelek, tisztábban látom míg nem folytom el, hanem foglalkozom vele.

-
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak azt gondolni, hogy egyszer-kétszer túlzabálni magam teljesen oké, csak mert olyan finom és a testemet terhelni belefér azért, mert mikor ezt teszem, van úgy, hogy nem fáj később, tehát csak a fájdalomból akarván tanulni s nem realizálván, hogy az vagyok, amit elfogadok s megenedek és egyszer-kétszer csinálásból hamar szokás válhat, s aztán a szokás automatizmusa közben már az is kifogás lehet, hogy "de én ez vagyok, ilyen lettem, így döntöttem".

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy mi az ami a közvetlen valóságomban megváltoztatható, mint például a hozzáállásom, a saját életem, ahogy bánok magammal, a környezetemmel s mi az, ami közvetlenül nem, azaz mi az, amihez többes összefogás kell, mint például a gazdasági, politikai egyenlőtlenség, életellenesség.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam, hogy mindaz, ami itt van, felelősséggel tartozom érte, mint saját magam, egyenlőségben és egységben azzal, aki valójában vagyok, mint ÉLET.

Megbocsátom magamnak, hogy sosem vettem a fáradtságot, hogy kiderítsem, mi is az, ami valójában ITT van, mit is jelent az, hogy ITT lenni és hogyan is kell azt csinálni.

Megbocsátom magamnak, hogy félek beismerni magamnak, hogy abszolút nem tudom mit és miért csinálok és amíg nem írok nem fog nyilvánvalóan kiderülni, ezért ellenállok az írásnak, hátha nem kell ezzel foglalkozni.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadom a reményt, hogy "hátha minden jobb lesz, megoldódik", anélkül, hogy nekem kellene változnom, csinálnom, tennem érte és magamévá tévén azt a mondást, hogy "a remény hal meg utoljára" újra és újra úgy látni a fejemben a dolgokat, hogy "jobb lesz ez", anélkül, hogy a tényeket figyelembe venném, anélkül, hogy valóban megismerném magam.

Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam az egyszerűségét az írásnak és önmegbocsátásnak, hogy miszticizáljam, szektásítsam, vallásosítsam, hogy agymenésítsem és mindenféle bélyeggel lássam el, anélkül, hogy valóban, teljes őszinteségemmel kipróbáltam volna.

----
Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy amikor este fáradt vagyok, nem realizáljam, hogy az elmém fáradt, elfogyott az energia, ami által nem tudja fenntartani az egyensúlyt, hogy a már kialakított én-képem folyamatosan tudjam tapasztalni, mert energia nélkül szétesik, elhajlik, átsejlik alóla a valódi lényiségem, a fáradt, fásult, kiszolgáltatott, zavarodott lény, aki folyamatos gondolkodás, hangulatokba való menedékvétel, félelmek és vágyak dzsungele nélkül nem is tud valójában egyenes, tudatos, felelős és egészséges életet élni.

Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre, mikor fogy ki az elmémből az energia és tör rám a fásultság, fáradság és kezdenek a szabályok, definíciók, ítéletek automatikusan olyan irányba sugallni, ahol olyan tapasztalatokat élhetek meg, amitől feltöltődöm, energetikussá válok, ahelyett, hogy lelassulnék belül, elengednék mindent, lélegeznék és ha nem tudom mi is történik bennem, mi lenne a megoldás, akkor írjak.

Megbocsátom magamnak, hogy azt gondoljam, hogy a tapasztalat, tapasztalás az, aki vagyok, s abban annyira azonosulván, elveszvén, hogy a fizikai tényeket, a valóságot ne vegyem észre vagy egyenesen tagadjam, például, hogy ez a fizikai valóság illúzió, csak, hogy ne kelljen felelősséget vállalnom azért, ami, aki itt vagyok.

Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt képzelni, hogy az önmegbocsátás arra való, hogy negatívan ostorozzam magam, hogy azzal bírjam magam cselekvésre, vagy pont az ellentéte, hogy azzal érezzem jól magam, hogy milyen jó is akarok lenni, mennyi mindenre rájövök, ahelyett, hogy realizáljam, hogy az önmegbocsátás pont arra való, hogy a nem-duális, nem-definiált, elmén túl mutató létet tudjam kifejezni, amely ugyan használja a duális elmét, de nem rabja, akiként ugyan benne vagyok ebben a világrendszerben, de nem azonosulok vele, amennyiben az nem összeegyeztethető minden élettel és a gyakorlati egyenlőséggel.

Megbocsátom magamnak, hogy amikor hallom, hogy nem vagyok őszinte magammal, akkor automatikusan azt reagáljam, hogy "de én őszinte vagyok magammal, nagyon is!" és nem tudatosítván, hogy az, hogy gondolkodom és azokat, mint önmagam mondok ki tovább nem az abszolút őszinteség, s annak, hogy így cselekszem, ezt fogadom el és sugárzom kifele, oka van, amit fel lehet fedezni és megérteni s aztán abbahagyni.

Elhatározom, hogy őszinte leszek mammal, abszolút szinten, s megértem, hogy az elkülönülés, amely bennem látszólagos a saját testemmel, más emberekkel, a valósággal, pusztán azért tapasztalható, mert az elmémen keresztül létezem, s azt kihagyván, meghaladván, átölelvén és átlépvén közvetlenül megismerhetnék, megtapasztalhatnék, kifejezhetnék korlátok és félelmek nélkül.

Elhatározom, hogy írok, kiírom a fejemből a gondolatokat, mert támogató, mert segít meglátni, mit miért teszek, ezáltal támogatom magam, hogy a tényekre, a megoldásra fókuszáljak.

Elhatározom, hogy felteszem a kérdést magamban, "Ki vagyok én ebben", amikor teszek valamit és nem dőlök be a kifogásnak, hogy "de akkor azáltal sosem csinálok semmit, ha minden alkalommal ezt kérdezem magamtól, ahelyett, hogy cselekednék", azaz aki vagyok, élem az életem, de azáltal, hogy adok egy időt magamnak, amikor ezt megteszem, gyakorlati úton támogatom magam.

Látom, tovább kell specializáljam, mert hatalmas a téma és rengeteget lehet bejárni, felfedezni, realizálni, folytatás következik...

• http://lite.desteniiprocess.com

[JTL 157] Ellenállás az önismereti írásnak

Arról írok ma, amikor önismereti célból eldöntöm, hogy írok - egyfajta terápiaként arról, amivel problémám van az életemben s hiába, hogy úgy döntöttem, mégsem írok.

Megjegyzem, itt nem igazán a "kedves naplóm, ma sütött a nap és rámmosolygott egy szép lány" típusú írásra értem, s nem is a bárminemű egyéb tevékenységhez szükséges (például szakmai blog, regény stb) írásra értem, hanem amikor látom magamban, hogy nem olyan és az vagyok, aki "tetszik", akiként akár vállalnám az "örökkévalóságon át" a létezést, például mondjuk hazudtam a páromnak és tudom, hogy ha rájönne, hogy hazudtam, akkor csúnya következményei lennének, mondjuk arról, hogy flörtöltem valakivel. Nem a flört a baj, hanem esetleg annak megszegése, amiben a párommal állapodtam meg(ha megállapodtam: - ez csak egy példa, ami könnyen beláthatóan nem "szép", de akármi, egy beakadás, lustaság, addikció, mások feszültségét nem tudom kezelni stb).

Vagy amikor este fáradtan frusztrál az, ami holnap vár s szorongok, ezért telezabálom magam, mert a zabálás pillanatában az egy "jó érzés" s az kompenzálja a belső "rosszat" s ezáltal nem egészségesen élek s nem is találok kiutat a rossz élményből közben.

Vagy bárminemű "depresszió", önbizalomhiány, fóbia, addikció, amit felismertem, hogy nem jó, s nem megy csak úgy megváltozni.
(Persze BÁRMIRE lehet alkalmazni ezeket a módszereket, még alkotói válság szindrómában is, akármire, de itt és most a lelki szenvedésre fókuszálok, azon keresztül nyilvánvalóbb).

Előző írásomban kifejtettem MIÉRT is javaslom ez esetben az írást, egyszerűen, mondatokban, őszintén magamhoz, hogy ne a fejemben körözzenek a reakciók a bajomra, hanem előttem legyen és képes legyek tiszta fejjel magam előtt látni, mit is kell megoldanom.

Amint eldöntöm, hogy írok például egy igen problematikus dologról az életemben, előjöhet egyfajta tudatalatti ellenállás - mindenféle dolog előjön, teljesen mindegy micsoda, a lényeg, hogy a következménye az, hogy nem írok épp most, ma.

Valami eszembe jut, ami most épp fontosabbnak tűnik - s aközben, hogy az eszembe jut, már nem is tűnik annyira problematikusnak, amiről írnék, hiszen most épp mással foglalkozom, például, ami szórakoztatóbb, mondjuk egy film megnézése vagy számítógépjáték vagy akár enni egy finomat, takarítani, kimenni bohóckodni a barátokkal stb.

Aztán egy másik szint, amikor fizikai szinten nyilvánul meg az ellenállás - fáradság, fásultság, álmosság, kényelmetlenség, feszültség, éhség, akár fejfájás vagy csak szimplán egyfajta megnevezhetetlen kényelmetlenség.

Ekkor persze mérlegelni érdemes valóban van fontosabb-e, valóban fáradt-beteg vagyok-e, de ilyen esetben jó eséllyel tudatalatti ellenállás megnyilvánulásával nézünk szembe.

Nem biztos, hogy mindenkinek van ilyen, sokmindentől függ, például nekem, amikor egy problémás kapcsolaton voltam túl és az agyamban cikáztak a gondolatok, jöttek a pozitív/negatív érzelmek, többször, hetekig elodáztam, hogy leüljek és mindent kiírva, magam elé "téve" realizáljam mi is van bennem valójában, ami elkerülhetetlen volt a hatékony, minden résztvevő számára a legjobb megoldáshoz. Felváltva menekültem volna a kapcsolatból és benne maradva meg akartam javítani, de egyik sem ment és ez egy ideig fokozódott s ezek az élmények közepette akartam ugyan írni, de nem mindig ment, ha ment is, elítéltem azt, amit leírtam, még a saját őszinte írásomnak sem hittem, s jó párszor le kellett írni(ami fele ellenállásom volt, tehát ez hónapokig tartott), mire bejusson az agyamba, mit is kell tennem, miközben igencsak kellemetlenül éreztem magam...Még a józan paraszti észnek is ellenálltam, nyilvánvaló: nem voltam a józan eszemnél, mert a sok GONDolattól megőrültem kicsit:)

Döbbenetes felismerni, hogy ezek a tudatalatti ellenállások annyira részesei a személyiségünknek, annak, akik vagyunk, hogy amíg nem határozunk el egyfajta fegyelmet, szorgalmat lehet, hogy nem is realizáljuk, milyen szinten elfogadjuk azt, akik ma vagyunk. Persze ez akkor releváns, ha közben időnként továbbra is szenvedünk.

Aztán jönnek a gondolati kompromisszumok - "nem is olyan rossz az életem", "vannak jó pillanatok", "ilyen az élet, egyszer fenn, egyszer lenn",  "másnak sokkal rosszabb", "az írás túl sok idő", "van fontosabb dolgom is", "majd megváltoznak a dolgok, csak akarni kell", "várok, a másik mikor realizálja már, hogy ő a hibás" stb...

Ezeket is érdemes leírni, mert szintén döbbenetes, mennyire képesek vagyunk tűrni olyan tudatállapotokat, amikben nem érezzük jól magunk s pár ilyen gondolatciklus jön és ezekre reagálva egy darabig már nem is tűnik annyira rossznak.

Főleg akkor van ez, amikor egy olyan aspektusunkról kellene írni, amiben érezzük, hogy nem jól csináljuk a dolgokat - például az előzőleg is említett sóvárgó, depressziós vágyódás valaki- vagy csak valami- irányába.

Például volt egy kapcsolatom, aminek úgy lett vége, hogy rosszul éreztem magam s nem is tudtam pontosan miért azon túl, hogy "nagyon akartam, hogy jó legyen és katasztrófában végződőtt".

Fejemben főként a másik hibáztatásával kapcsolatos gondolatok versenyeztek az önmagamat becsmérlő kijelentésekkel, miközben az életemben stagnáltam, a nekem fontos projektekkel nem haladtam, szociálisan is visszavonultam és általában elfelejtettem a humor bárminemű formáját.

Le akartam ülni írni, de aztán éppen kijött egy új, legjobb grafikával rendelkező lövöldözős játék, amit végigjátszva azok a gondatok jöttek, hogy "ez után tényleg írok", de aztán pont megjelent egy másik játék, amire régóta vártam s az izgalom, a vágy, hogy abba fejestugorva eltereljem figyelmem a problémáimról erősebb volt.

Amit nem vettem figyelembe, hogy azáltal, hogy tudtam mit kéne tegyek, hogy jobb legyen s nem azt választottam, az, mint egyfajta választás s annak eredménye is énem részévé vált.

Elfogadtam a látszólag "könnyebb utat", aminek egyetlen következménye volt: újra ugyanaz a választás jött - játék vége, írnom kell, itt egy új játék, itt és most mit választok?

Aztán egy pár ilyen után felhalmozódott az önítéletből eredő energia: tudom mit kéne választani, mégsem azt választom, ezért elítéltem magam, de mégis azt tettem - ezzel is bizonyítván, hogy önmagam látszólagos "választási pontjaiban" nem is én választok, hanem pusztán a múltbéli felhalmozódásom determinálja, ma mit fogok tenni.

Aztán kellő frusztráció felgyülemlése után az írást választottam, s egy ültő helyemben 5 oldalt írtam, mint amikor felborítok egy hordót tele vízzel s csak ömlik kifele...

Ez jól esett, de megoldásról nem írtam, olyan mélyre nem jutottam, s megítéltem, hogy "kiönteni a feszültséget"(ami abból eredt, hogy nem írtam, de most, hogy írtam az a feszültség elmúlt) jó volt, aztán mivel ez a feszültség kellett, hogy írjak - megint nem írtam egy darabig és ugyanazok az "életciklusok" játszódtak le.

Számtalan ilyen "Mormoták napja c. film-szerű jelenetet" megélvén lassan, de biztosan rájöttem, mindenfajta ellenállás belül halmozódik, azokkal szembenézés is, minden valójában ebből ál.

Az egész valóság semmi más, mint ez az egyszerű egyenlet, hogy 1+1=2.

Tehát minden apró tett, amivel az agymenésem, kattogásom, depresszióm, skizofréniám leállítása irányában teszek, az halmozódik.

Ugyanígy minden agyi szenvedésem elfogadása és megengedése is halmozódik, mint ahogy minden egyes gondolatminta, arra történő reakcióm, hangulatom és érzésem megtörténte és halmozódik.

A szokások így alakulnak ki, aztán ezt megítélve, mintegy megfigyelve és definiálva meghatározom kinek "képzelem magam" - akár függetlenül is attól, hogy valójában mit teszek - s minden felhalmozódik.

Tehát az ellenállással kapcsolatban, amikor önismeret szükségeltetik ezt kell megérteni, hogy ha megélem, egyszer úgyis lesz egy pont, amikor már aztán tényleg a sarkamra kell álljak és NEM-et mondani a hülye gondolatoknak, a negatív érzelmeknek - vagy azok fognak automatizálódni, személyiségem szó, gondolati, érzelmi, fizikai reakciós rétegeiként leülepedni és azzá válok amit elfogadok és megengedek.

Kellő önreflexióval, akarattal és tudatossággal ezeket az ellenállásokat is meg lehet ismerni, módszereket kipróbálni, hogy igenis szembenézzek ezekkel, mint saját magam és felelősséget vállaljak azért, aki vagyok.

Gyakorlatiasság hasznos ilyenkor - ha fáradt vagyok, felkelek, sétálok egyet a levegőn, eszek egy almát, megmosom az arcom, iszok egy kávét/teát és leülök és írok.

Nekem évekbe telt, mire eljutottam oda, hogy elkezdjen a természetemmé válni, hogy csak úgy leülök és írok - mert folyamatosan beláttam, ez hasznos és támogató, stabilizáló és gyakorlati megoldásokhoz segítő.

De nagyon megérte - s bár a helyesírásom még nem tökéletes - a szavak folynak belőlem, amikor úgy döntök - s néha még mindig van ellenállás.

Például kifejezetten erős ellenállás szokott jönni a Desteni I Process kurzusok házi feladatainak elkészítésével kapcsolatban - most éppen az Agreement Course(Megállapodás tanfolyam - önmagammal s partnerrel hogyan lehet valóban megállapodni és stabilnak maradni) kapcsán.

Olyan szinten megyek le önmagam megismerésében, amit máshol sosem "kellett"  - a hibáimról, erősségeimről, a személyiségem alappilléreiről, azokat felépítő szavakról s azok kapcsolatáról szólnak a "feladatok", amik általában azzal járnak, hogy felismerem bizonyos korlátaim, félelmeim, önérdekembe vetett hitem, amikkel aztán már közvetlenül látván nyilvánvaló, hogy meg kell változzak, fel kell adjam, s ezeket még ha tudatosan akarom és teszem is - tudat alatt szokott ellenállás jönni.

Ez nem szégyen, ez is része a folyamatnak, a sötét, mélyen megbúvó ajtókat, amiknek nagyrészét még gyerekkorunkba zártunk be, bátorság lassan, tudatosan feltárni és megvilágítani mi is az oka, hogy így maradtam.

Vannak bizonyos módszerek, például a tudattágító szerek, transzok, sokkterápiák, melyek által az ember úgy érezheti, hogy szembenéz a félelmekkel, korlátokkal de több száz ilyen alkalom után is csak azt mondhatom, amikor írni kezdek egy félelmemről, korlátomról, addikciómról, akkor szó szerint kiderül mit is engedek meg, nem csak felgyorsul az agyam a cuccon, az adrenalintól, az energiától, és az az élmény, hogy rájövök mindenre és aztán másnapra nagyrésze újra homályba borult, s ráadásul elfogadtam, hogy a cucc, intenzitás kellett, hogy ezt megtegyem, ami hosszú távon szintén külső feltételekhez kötött, egy stabil én-élményt nem támogat. Persze ezeket lehet használni is akár, de az írás sokkal stabilabb dolog és igazából olcsóbb sőt egészségesebb is.

Ráadásul az önmegbocsátás, ön-korrekció, ön-elhatározás (amik valójában én-megbocsátás, én-korrekció és én-elhatározás) ezekre az ellenállásokra is alkalmazhatóak, sőt!

Ha meg akarom bocsátani például, hogy egészségtelenül eszem éjjel, mert feszült, kimerült vagyok és másnap mindig fáj a hasam, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy leüljek egyáltalán leírni, hogy mit tapasztalok, mikor jön az inger, s mi az ami arra ösztökél, hogy egyek, még úgy is, hogy tudom, hogy ez most nem lesz jó később - akkor itt is remekül alkalmazhatóak ezek a módszerek.

Erre fogok egy példát végigvezetni legközelebb...

A helyesen, önmagunkkal őszintén alkalmazott, lényegretörő, ugyanakkor abszolút specifikusan alkalmazott írás az önismerethez, az öntudatos, az elme dualitását meghaladó, felelős élethez persze nem "maga" a megoldás, de ahhoz szinte a tökéletes kiindulópont, támogatás lehet.

Mindezek, amiket írok valójában sokkal struktúráltabb formában megtalálhatóak a DIP LITE ingyenes önismereti online tanfolyam keretein belül, mely angolul elérhető itt:

• http://lite.desteniiprocess.com

[JTL 156] Írással támogatott tudatosság ön-megbocsátással

Új időket élünk - nem kell guru, mester, vallás - sem cucc, sem sanyargás vagy sóvárgás - a legjobb az önmegbocsátás s ezáltal könnyen leleplezhető s meghaladható az összes kifogás!

Folytatom, ahol a legutóbbi írásomban abbahagytam.

Amikor a vágy elsöpör, látszólag vagy tényleg képtelenség megvalósítani és ez a hiányérzet lelki fájdalommá, sóvárgássá, egyfajta depresszióvá halmozódott hangulattá növekedve nemcsak, hogy befolyásolja, de eluralja életünk.
Mindeközben ezeknek a tapasztalása annyira leköt, elönt, betölt, befolyásol, visz, hogy nem vesszük észre, hogy már-már nem is önmagunk vagyunk s még ha esetleg látjuk is a kiutat, az megvalósíthatatlan vagy túl távoli.

Ez esetben az írás a legkézenfekvőbb, az lehoz, lelassít, tudatossá tesz - ha őszintén írjuk, persze...

Legközelebb írok arról, mit lehetne tenni akkor, amikor eldöntöm, hogy írok s mégsem megy - amikor belső falak, ellenállások, folyamatos, hirtelen feljövő elfoglaltságok miatt a valóság az lesz, hogy ellenben azzal, hogy akarnék ugyan írni: nem megy.

Most, hogy a lovak közé csapjunk, miről is fejtegetek gyakorlatban, a fenti dőlt betűs konkrét példát hozok fel, hogyan is használható az önmegbocsátás a tudatosságra, a realizációra, az önmagunkat nem támogató minták felismerésére, bejelölésére, keletkezésük és automatizmusuk felismerésére, hogy a gyakorlatban haladjunk afele, hogy ezt, ami nyilván nem támogató abbahagyjuk s valóban megváltozzunk.

JÓVAL az elejéről kezdem, nem túl nagy mélységekben, csak miheztartás végett belenyitok kapukba:

• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy elképzeléseim, szkepticizmusom, előítéletem vagy elvárásom legyen az önmegbocsátásról, mint tudatosítási módszer, ahelyett, hogy gyakorlatban megtapasztalnám, kipróbálnám, mielőtt elítélem.

• Megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem azt, hogy a hangulatokat, kedveket, érzelmeket fontosnak definiáljam az életemben, fontosabbnak, mint a valóságos tényeket, a józan "paraszti" észt és az ok-okozati összefüggések belátását.

Azért írom úgy, hogy "elfogadtam és megengedtem", mert ezáltal is tudatosítom, hogy ÉN vagyok a felelős, ahogy én váltam ezzé, amit belátok, most hogy csinálom s nem őszinte - azért is ÉN vagyok a felelős, hogy abbahagyjam, megváltoztassam - nem a kormány, nem a szomszéd, nem a csajom, arra fókuszálok, amit én meg tudok tenni s azt tudatosítom, hogy hogyan is jutottam ide.

Általánostól haladok a konkrét fele - lehet, hogy elsőre nem látom át, ezért eleinte egyfajta akarat:

• "Megbocsátom, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy a negatív érzéseket megengedjem magamban, akkor is ha nem jó nekem."

Aztán akkor kinyílhat belül, hogy mik is azok és haladok befele - miközben jelen vagyok, miközben szóról szóra tudatában vagyok - hiszen írom.

Aztán belátom, egyik negatív érzelem, a féltékenység mondjuk, akkor azt bocsátom meg, hogy engedtem és nem is értem, nem tudom leállítani, ki fele, miért, stb...
Fontos, hogy én magamnak bocsátok meg, nem a szomszédnak - az, hogy én hogyan tapasztalok, azért nem mást okolok, hanem felelősséget vállalok az érzelmeimért, gondolataimért is, hiszen az is az én territóriumom, nem a szomszédé.

Lehet mondani is, az is fontos - ahogy mondom, a hangerő, hangsúly, stabilitás szintén visszajelzés és az is valóság - de az írás nagyon támogató - ez a szentháromság:
írás, kimondás, cselekvés.
Amikor ugyanazok a szavak vannak a fejemben, a számon és a tettemben, akkor a szavaim erővé válnak, valóságformáló teremtéssé - ezt is támogatja ez a módszer. Tehát.

• Megbocsátom magamnak, hogy nem engedtem meg magamnak annyira tudatosnak lenni, hogy lássam, halljam a gondolataim s gyakran annyira eggyé válván a gondolataimmal fel se tűnnek, mert a gondolatok által, a gondolatokként létezem s eközben nem realizálván azok korlátait, önmagam börtönét.
• Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáljam, hogy attól vagyok ember, hogy érzelmeim, gondolataim, vágyaim, hangulataim vannak s ha valaki azt írja, mondja, javasolja, hogy ezeket hagyjam abba úgy érezzem, önmagamtól, emberi mivoltomtól kér megválni, amit képtelennek definiálok.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam azt a kiszolgáltatottságot, automatizmust, öntudatlanságot, amit azáltal engedek meg magamban, hogy jogot adok az érzelmeim, hangulataim, gondolataimra való reagálásom által arra, hogy ne legyek állandóan ÉN ITT, JELEN.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem vettem észre/láttam/realizáltam, hogy a gondolatok automatikusan jönnek, s nem ÉN gondolok, hanem ÉN ELFOGADOM a gondolatokat és ÉN REAGÁLOK rájuk.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem engedtem bevallani magamnak, hogy ADDIKT vagyok a saját gondolataimra, azokra való automatikus reakciókra, amit nemes egyszerűséggel bármikor be tudnék bizonyítani magamnak, ha egyszerűen eldönteném, hogy most ne legyen több gondolat mondjuk egy napig és belátnám, hogy JELENTÉKTELEN, mit döntök el ezzel kapcsolatban, mert a GONDolatok jönnek maguktól és az még hagyján, de én automatikusan rájuk figyelek, reagálok rájuk, valójában megváltozom tőlük sőt azt teszem közvetve vagy közvetlenül.
• Megbocsátom magamnak, hogy azt képzeltem, hogy gondolatok, gondolkodás nélkül zombi vagyok, értelemtől és intelligenciától mentes, s sosem vettem észre, hogy a gondolataim felett nincs hatalmam, nem látom, hogy honnan jönnek, hogyan és miért teremtődnek és hogyan, hova távoznak és ezt sosem kérdőjeleztem meg.
• Megbocsátom magamnak, hogy azt képzelem, hogy amit gondolok, az én vagyok, az vagyok és bízok a gondolatban és azt teszem egyes szám első személyben, ami gondolatot tapasztalok és annyira belemegyek az élménybe a gondolat hatására, hogy nem veszem észre, hogy minden egyes gondolattal a jelen létező fizikai valósággal párhuzamosan, attól elszakadva, egyfajta kvantum-virtuális valóságban létezem, mely sokkal gyorsabbnak tűnik és látszólag következményektől mentesnek.
• Megbocsátom magamnak, hogy valakiről vagy valamiről gondolkodván azt higgyem, ahogy és amit gondolok és azt képzeljem, hogy az valóban én vagyok és az vagyok és arról, akiről amit gondolok, hogy az valóban úgy van, megkérdőjelezés nélkül.
• Megbocsátom magamnak, hogy nem jöttem rá, hogy az elmémben gyorsan mozogva a valóságban csak reagálok, nem vagyok az irányítóelv, s az, hogy valakiről úgy gondolkodom, hogy "ő kell nekem, hiányzik", az pusztán egy automatikus mechanizmus, melyet úgy hinni, hogy az én vagyok itt és most pusztán merő képzelgés.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy a vágy a gondolatokból ered, a gondolatok által gerjesztett energiából, az általam gondolatokra reagált másik gondolatok automatikus elfogadásából, a gondolatok által keletkezett energiákból keletkező érzésekből, hangulatokból, érzelmekből gyűlik össze az egyszerű felhalmozódás matematikai képlete alapján, ami az 1+1=2.
• Megbocsátom magamnak, hogy gondolatok által sugallt "én vagyok" típusú definíciókkal határozzam meg(valójában határozzam BE/LE), hogy ki vagyok.
• Megbocsátom magamnak, hogy úgy definiáljam, hogy "én ragaszkodó típus vagyok" és ez alapján úgy definiáljam, hogy én ragaszkodok dolgokhoz, emberekhez, s a ragaszkodáson azt értvén, hogy úgy definiáljam, hogy a ragaszkodásom tárgya felé vonzódásom van, annak megélésének hiányában hiányérzetem legyen, vágyódó gondolatok, érzelmek támadjanak bennem és ezekre úgy reagálván, hogy "ez vagyok én", ragaszkodjak valójában ahhoz a szokáshoz, hogy feltételekhez kötöm, ki vagyok és milyen s ezeknek a feltételeknek a hiányában úgy definiáljam, hogy szükségem van ezekre a feltételekre, mint tapasztalás, hogy az legyek, akinek definiálom magam, akinek képzelem magam lenni s nem veszem észre, hogy az egész a fejben keletkezik, dől el és terel olyan irányba, hogy aki valójában vagyok, állandótlan, annyira feltételekhez kötött, hogy a fizikai valóságban én szinte pusztán csak "azok a bizonyos feltételek" vagyok.
• Megbocsátom magamnak, hogy sosem lassultam le belül annyira, hogy a testemre, a lélegzetemre tudatosulva realizáljam a gondolatok eredetét, kifejezetten azokat a típusúakat, amik az "én vagyok", amelyek által elfogadom ön-programozásom, személyiségmátrixom, automatizmusom, korlátom, elkülönülésem anélkül, hogy megkérdőjelezném, megérteném vagy következményeire valóban kiváncsivá lennék.

• Megbocsátom magamnak, hogy nem realizáltam a tényt, hogy a gondolataimra nem emlékszem, azok folyamatát, egymással való kapcsolatát nem látom s ellenállván az írásnak jöhetek azzal a kifogással, hogy "az írás nem az én módszerem", ahelyett, hogy belátnám - ha minden gondolatom leírnám:

1. belátnám, hogy ugyanazok a gondolatminták ismétlődnek általában
2. megérteném, miért is jön adott valóság hatására bizonyos gondolat-minta-sorozat
3. nagyon sokukról szinte elsőre látnám az értelmetlenségét, a valóságtól való teljesen elkülönültségét
4. azt, hogy minden gondolatnak van előzménye és következménye s ezeket elfogadván egyfajta örökös ismétlésbe kárhozom magam.
5. legmélyén minden egyes gondolat kiindulópontja egy bizonyos, abszolút specifikus félelem
6. azáltal, ha ezt a konkrét félelmet úgy, ahogy valóban van le tudnám írni - keletkezését, okát, következményét: már félúton lennék a meghaladáshoz
7. nem csak "rólam" van szó, a többiekről is, az egész világról, ezért ha minden más zuhan, ez motiválhat

   Egyfajta új szlenget hallani, melyben a mániákus gondolat-pörgetést "KATTOGÁS"-nak hívjuk, ezzel is jelezvén, hogy nem egy a valósággal harmóniában való létezést jellemzünk, hanem egyfajta gépies, robotikus feldolgozást, reagálást, gyakorlatilag nullák s egyesek által felépített adat- s információillesztés alapján történő mechanizmus, mellyel a kiindulópontunkat, mint félelem próbáljuk meghaladni anélkül, hogy realizálnák, pont azt fokozzuk általa, amit el szeretnénk kerülni.

• Megbocsátom magamnak, hogy sosem realizáltam, hogy ha gondolkodom, nem vagyok jelen, egy olyan valóságban vagyok, melyben csak én létezem, amit azért fejlesztettem ki, mert azt hittem, anélkül nem tudnék normális, rendes, hatékony, élvezhető életet élni s azzá válván most, amíg nem hagyom abba, nem látom be, hogy milyen szinten lassítom és lehetetlenítem el a valódi szabadság megélését és kifejezését.

Konkrétan a kattogásokra:

1 - "ragaszkodó típus vagyok"

Megérthető, hogy ez pusztán egy automatikus gondolat - ezt hajtogatni, miközben szenvedek: pusztán egy kifogás arra, hogy félek saját félelmem megismerni s valóban belátni, mivé is váltam.

Meg kell érteni, amikor az ember elkezdi ezt a módszert, igencsak durva dolgok fognak jönni - de ez természetes - a legelején helyre kell tenni, hogy ezek nem most keletkeznek, teremtődnek, hanem ezek mindig is az agyunkba voltak, ez csak egy szinttel lejjebbi én-képünk, amit most kezdünk felfedezni.

A tudat szintjeit kezdik a "tud"-ományban is kapizsgálni, de eltelik még pár év, mire maguk a "tudó"-sok is megfelelő tudatosságot hoznak ahhoz, hogy valóban megismerjék az embert, mint teremtményt, teremtőt, mint magát a teremtést egyben és egyenlőként a fizikai megnyilvánulásunkkal.

Tehát felismerni, hogy egy energia-addikt, függő, gyáva, mániákus, kényszeres skizofrén bújik a gondolataink mögött nem baj - a legeslegfontosabb, hogy ne ítéljünk - az elmével már kialakított kapcsolatunkban természetes "én"-né vált, hogy önmagunkat is ítéljük, arra is reagáljunk mivel is? Másik gondolatokkal, érzelmekkel, reakciókkal, aminek pusztán annyi következménye lesz, hogy addig sem haladunk a valóságban, mert önmagunkkal harcolunk s tovább süllyedünk gondolataink által teremtett mocsárban.

Tehát itt az ön-javító kijelentéseket is behozzuk:

• Amikor és ahogyan én elítélem magam, azt gondolom, hogy micsoda szörnyűség vagyok, mennyire szerencsétlen, szánalmas és önző, realizálom, hogy tán mindig is így volt, csak sosem láttam ilyen direktben, sosem mertem szembenézni vele és felismerni úgy, hogy többé ne felejtsem el - ilyenkor lélegzek, fókuszálok a fizikai jelenlétre, a saját testemre, mint fizikai tudatállapot és bízok magamban, belégzés, tart, kilégzés, tart.
• Amikor és ahogyan túláradó gondolatfolyamok, érzelmi, hangulati reakciók hullámoznak át rajtam tudatosodás közben, jelen maradok, megfigyelem, de nem ítélem, nem veszek részt benne, vagy ha mégis, azonnal megmozdítom picit a testem valamelyik részletét s lélegzem, áthelyezem fókuszom az agymenésből a valóságba, realizálván a legeslegnagyobb ajándékot, a saját testem, mint stabilitás, ami, aki folyon ITT van, lélegzik és feltétel nélkül támogatja az ÉLETem.

Itt fontos, hogy "amikor és ahogyan" - azaz a konkrét helyzet megragadása, amit át-"programozunk".

Ezt szintén sokat fogom "használni"...
Fontos, hogy "én" - azaz a konkrét szituációban, amikor én vagyok benne.
Nem kell törődni az egó-parától, az éntelenség magasztalása butaságból, az odébb van - most egy stabil én-tapasztalás szükséges - aztán azt "én" fogom átformálni, nem kell éntelenség itt - az terelés.
Tehát az ént, az egót fogjuk most közvetlenül dolgozni. Ez hatékony, de sokkal intenzívebb.

Már van beidegződött program - nekem is van még sok - például azok a nők, akiket gyerekkoromtól kezdve úgy definiáltam, hogy "meseszép" - néha még mindig ha beszélnek hozzám, előjön egyfajta "béna, suta kisfiú" dolog, de már nem mindig - amikor nem indul be a program, a félelem alapú polaritás, vágy stb - a sok hülye gondolat, ahog cikázik bennem, nem is vagyok jelen, ő meg lehet, hogy valóban kommunikálni akar velem, én meg elszállok - s nem is biztos, hogy "akar valamit"(társkeresősen), lehet, pusztán, mint ember az emberrel kommunikálna. Szóval ez csak egy példa - de ahogy látom, megállítom - de ahhoz, hogy ezeket lássam, nem szégyellem, le kellett írnom - de beláttam, máshogy nekem nem ment - de én, aki vagyok, aki akarok lenni, nekem fontos, hogy embernek lássak mindenkit, ne szexuális tárgynak, tehát megteszem mindazt, amit megtehetek - nincs kifogás - még ha páran félkegyelműnek is tekintenek, hogy az agyamat nem tartom meg a fejemben, hanem kirakom ide a blogra. Nem akarom eltitkolni inkább meg akarok változni,ezért teszem is.

Persze, ha 5 évig csak írok valamiről s ha elolvassa valaki és látja, hogy "na ez, csak vizet prédikál, de bort iszik", akkor is tisztább: s esetleg reflektálhat, hogy "hé, Tala, azt írtad, ezt akarod, holott nem ezt éled" - s lehet, hogy tényleg - nincs sunnyogás.
Szerintem ez kéne alap legyen a felelős élethez - mindenki retteg, hogy a kormány s mások belelátnak a privát életünkbe - ha mindenki tisztelné a gyakorlatban a másikat, ez nem lenne - ezért eldöntöttem, megváltozok olyanná, hogy bárkinek a szemébe bele tudjak nézni, akár ha a legeslegintimebb életem is nyilvánosságra kerül, ne legyen szégyellnivalóm, sőt az élő példája legyek az integritásnak, a valódi ÉLETnek.

Ez persze tűnhet arcoskodásnak, de aki ugyanezt nem teszi meg, az eleve maradjon csendbe s foglalkozzon a saját integritásával.
Tehát ez egy folyamat, évekig tart, de gyümölcsöző, amikor nyilvánvaló, hogy hasznos, hatásos, amikor mások is csinálják rendesen, nekik is támogató, akkor az egy újabb lehetőség a saját s mások támogatására, ha mindezt megosztja az ember.

Nem kell kemény kiképzőtiszt hozzáállás önmagunkkal szemben, ez nagyon új lesz, eleinte nehéz, amíg nem ez lesz az alaptermészet, de utána minden egyértelműbb lesz. Könnyebb, fájdalommentesebb? Azt nem hiszem - de a zavarodottság, az önbizalomhiány, az elveszettség, céltalanság és a szokások és sunnyogások egész hamar minimalizálódnak.

De ettől valódi transzcendes a dolog, meghaladni mindazt, ami nem a valódi ÉLET nyilvánvalóan nem könnyű, nincs rá általános recept, hogy aszongya az öreg, hogy "na, százezer mantrikus leborulás" vagy "húszezer térdeplő miatyánk" - az robot - nem fog menni, pusztán a már meglévő elme-tudat-program-rendszert használja, hogy uralja az érzéseket, de 1-5-10-20 év után belátható, hogy az ember már nem gyarapszik - ha őszinték merünk lenni magunkhoz. Az is nehéz, de eldöntés kérdése.
Aztán írni kell, mással megosztani, olyan, aki ezen már átment és támogatni tud önérdek nélkül.
Ezért ajánlom minden hozzászólásommal a Desteni csoportot, nem poénból - bár én csak magam tudom mutatni, mint valódi referencia, s bár azzal kezdtem, hogy nem guru-skodom, de valóban én is, mint az összes Desteni-csoportban publikáló ember is csak az ajtót tudja megmutatni az őszinteség, egyenlőség, valóság irányába, mindenkinek saját magának kell belépnie.

A legutolsó, szintén fontos része ennek a módszernek, az elhatározás - irányt ad.

• Elhatározom, hogy nem fogadom el magamban a negatív érzelmek által eluralkodó depressziót.
• Elhatározom, hogy megértem mi is történik a fejemben, amikor érzelmi hullámokba keveredem, ami által képtelenné válok élvezni az életet és afele haladni, ami nekem és másoknak is támogató.
• Elhatározom, hogy kutatom, felfedezem a gondolaton túli létezést, a nem definiált átélést s cselekvést, anélkül, hogy elítélném magam.

Ezzel akaratom stabilizálom - leírom, egyfajta forgatókönyv ez, nem ez a megoldás, de amikor jönnek a hullámok, segít, van egy terv, amire emlékszem - nem ragad el a tapasztalás s támogat abban, hogy valóban magam legyek az életem irányítóelve, ne az események sodorjanak jobbra-balra.

Lehet úgy tekiteni, mint az elménk egyfajta széttöredezett(fragmentált) adattároló-ra kötött számítógép, s ebben három dimenzióra estünk szét:

• A múltra, amit önmegbocsátással tudatosítok;
• A jelenre, amit ön-javító kijelentésekkel átalakítok;
• A jövőre, amit az ön-elhatározó kijelentésekkel az előző kettővel harmóniában kitűzök, mint irány.

Ennek eredményeképpen mellékesen csökkenni kezd, majd megszűnik az az érzet, hogy én, mint a kis ember, a tér s idő végtelenjében, ebben a hatalmas univerzumban leledzem, s minden, aki voltam, vagyok s leszek egyesül az ITTlétben, a jelenlétben, amelyben belátom az egészet.

Ez is nagyon fontos, hogy a számtalan, gyors, fényérzetű gondolatok, energiacikázások is nagyon alacsonyrendű - amint VALÓBAN lelassulok belül - egyre jobban rálátok, hogy az elme nagyon lassú szerkezet - csak amikor arra hangolódok tűnik gyorsnak.
Az igazi, nem definiált, valódi tudatosság, ami ennek a módszernek a következménye sokkal, de sokkal "gyorsabb" - nem is lehet a duális elme-rendszerben ezt jellemezni.

Mielőtt belép a tudatomba a gondolat, a félelem csírája, a korlátoltság, leállítom(magam) és korrigálom tudatosságom s tettem - megelőzvén a függve létezés keletkezését.

Egyfajta belső tér alakul ki, ami nem definiált, ezért határtalan, mivel folyton jelen vagyok, sokkal többre emlékszem, bízok magamban, merek megnyílni és befogadni, elfogadni és elengedni, stb...



Többen kérdezték már, minek ez a mániákusságra hasonlító, már-már vallásosnak tűnő irdatlan mennyiségű megbocsátás, miért nem csak simám megbocsátok magamnak egyszer s mindenkorra s élek, mint hal a vízben...
Amíg megfelelően nem alkalmazzák ezt a módszert, ami a valódi megértés esélyét hordozza: tán nem értik a lényegét...
Sokmindent kipróbálva arra jutottam, az elme, ami teljesen átitaja lényünket meghaladását nem lehet félvállról venni, "ez nem egy egy hétvégi jógakurzus" - s egyszer az ember valóban belátja micsoda embertelen korlát is a saját elménk, amit saját magunk tartunk fenn, kézenfekvő az, hogy ebből kikászálódjunk - s amikor valóban, állandóan, természetesen teszünk is ezért, csak az konstatálja, hogy valóban megértettük mi is az elme s milyen szinten akadályoz a valódi élet, szabadság megélésében.
Bármennyire is okosnak érezzük bizonyos gondolatainkat - azokon túl van az igazán megismerő tapasztalás - ez is józan paraszti ésszel megérthető - egy jó szex közben, egy finom ételt harapva nem az agyunk jár azon, hogy "hmm de jó is ez" - vagy ha igen, akkor az már nem a valóság, csak az elme-tükör - s igazán átélni elme nélkül lehet, gond-ola nélkül úszni a pillanatban.

Szintén könnyen megismerhető az a tény is, hogy ha gondolati alapon "élünk meg"-"reagálunk le" valamit, pozitív vagy negatív irányból, akkor az, ha nincs már ott az élmény, a polaritás, nem gyarapszunk attól az élménytől, újra kell a reakció-gondolat-ítélet(s az arra reagáló energia-élmény) s ha legközelebb nem tudjuk megismételni a ráragadásból következő belső elkülönülést, ítéletet, akkor hiányozni fog, ahelyett, hogy megbecsültük volna és nem-ragaszkodva mennénk tovább az életünkkel, a következő pillanattal.

A valódi szabadság persze nem sokat jelent, amíg egy ilyen zárt rendszerben vagyunk, mint az emberi civilizáció, ahol másokra is kihat a következménye tettünknek, még ha nem is vagyunk tudatában(pénzrendszer például), tehát egyenlőre az egyéni úton járjunk rendesen, s amikor stabilak maradunk - valóban stabilak - nem impulzusok jönnek, amikre reagálunk (például "véletlenül híjjj de berúgtam, ilyenkor kissé állat vagyok, ezt gyakran nem kéne, de néha belefér") szintén megvizsgálandó, miért is kell ez az élmény, miért is igazolom szükségét és mik a valódi következményei - másokra is, nemcsak magunkra, sőt akár az egész emberiségre, a világra.
Persze mindent a maga idejében, először az alapok s a stabilitás!

Régen én is azt képzeltem, az állandóság, konzisztencia, stabilitás maga a robotikus zombi-lét, s valójában egy kifogás volt arra, hogy öntudatomnál legyek mindig, vagy ha nem megy, akkor megváltozzak olyanná, hogy lehessen. Most már látom, ezek kifogások voltak, hogy ne kelljen szembenézni a ténnyel, hogy arra szállok, amerre a szél fúj s igen gyakran írva lassan, de biztosan valóban változom.

Az is kifogás, hogy "azért kell néha kiengedni a gőzd, fűvel, fával, piával, adrenalinnal, mert a valóság túl intenzív, már annyira tudatossá válok, hogy mi van, hogy le kell tompítani" - ezzel is találkozni gyakran miközben valójában nem ismerjük be, hogy vannak energiák bennünk, amiket nem is értünk hogy teremtjük a gondolatokkal, érzelmekkel s ezek sugallnak, irányítanak s olyanokra vetetjük rá magunkat ezek által, hogy az elme-tudat-rendszerük energetikai öko-háztartását egyensúlyba tartsuk. Miközben azzal azonosulva, saját magunk válunk önmagunk "Mátrix"-ának ügynökeivé - s ami belül, az van kívül is, lásd úgynevezett "civilizáció", ahol kb több, mint egymilliárd ember kb éhhalál poklában leledzik s nem azért, mert nem lenne elég étel vagy pénz rá, hogy legalább egyenek - hanem, mert ugyanazok minták vannak kívül is, mint a saját elménkben, amikkel azért nem tudunk gyakorlatban megoldást teremteni, mert önmagunk elméjét sem ismerjük, tudjuk irányítani, változtatni.

Tehát minden hibáztatás, kifogás, korlát egy-egy ajándék, amit áttranszformálhatjuk színtiszta gyakorlati tudatossággá, csak rajtunk múlik!
Mindeközben nem kell extremizmus, fundamentalizmus csak szorgalom, őszinteség és kellő humorérzék, hogy tudjunk néha nevetni saját magunkon, hogy mit is csinálunk, ha-ha-ha-ha-ha!





Ahogy szinte minden írásomban, most is javaslom ezeket az oldalakat, ahonnan én is "tanultam" ezeket - annak, aki tud angolul(egyedül kevés vagyok ezeket fordítani magyarra, pedig hasznos lenne):

• http://lite.desteniiprocess.com
• http://eqafe.com
• http://desteni.org

De van egy Facebook csoport, ahova ilyesmiket osztunk meg, egyenlőre igen kevesen:

• https://www.facebook.com/groups/magyardesteni/

Mára ennyi, "jó" napot!

[JTL 155] Lelki szenvedés abbahagyása

(For a while I am going to write in Hungarian for a specific kind of Self-support - desire for rebound/relationship-"pain in the soul"-kind of feelings what "I cannot fulfill" for the reasons self apparently cannot change.)

Egy ideig magyarul fogok írni - egy bizonyos témáról, ami körülöttem több ember agyát lepi el, annyira, hogy nem is igazán tudnak a "normál" értelemben vett (a lehetőségekhez képest) egészséges-boldog életet élni tovább, mindig csak szomorkodás, sírás, kilátástalanság és magány.

A JTL az írásaim elején azt jelenti, hogy Journey to Life - egy egy csoportos megmozdulás, egész sok ember ír s számozza, ezáltal mutatván azokat a napokat, amikben önismereti-jelleggel blogol az ön-őszinteség kiindulóponttal, hogy megváltozzon, a világra megváltozást javasoljon.
Egyre fontosabbá válik, hogy az emberről tudni lehessen, valójában ki ő, mit csinál, mik az értékrendjei, "milyen fából faragták" - főleg, ha felelős posztot vállalna az úgynevezett civilizációban, azaz mind a mikro-, mind a makro-közösségekben.
Erre remek lehetőség az internet, mindenki megoszthatja mással azt, ami fontos számára(, hogy meg legyen osztva).

Számomra s kedves "desteni fórumozó" barátaimmal úgy látjuk, a belső utunk, a saját hibáink felismerése nem az elrejtőzésre, titkolózásra ad okot, hanem ellenkezőleg: a további feltárásra, megnyílásra s megosztásra, elvégre is a paranoiáim, fóbiáim valójában nem én vagyok, főleg, ha egyszer úgy határozok, hogy abbahagyom őket(azaz saját magam azon részeit, akiként ezeket "csinálom"). Megosztván - magamat és másokat egyaránt támogatok:

• Magamat, mert az elmém nem egy zárt, titkos univerzum lesz, hanem mások is megértenek, miben vagyok, persze lehetnek genyózók, de nem jellemző, inkább ha visszajeleznek, abból megintcsak tanulhatok, letesztel

• Másokat, mert ha őszintén viszonyulok magamhoz, belátok dolgokat és tényleg megváltozom s ezt a gyakorlati utat megosztva más is felismerhet, csatlakozhat, változhat, javulhat.

Önismeret, ön-változtatás - ki vagyok én, ha saját magam nem tudom megváltoztatni? Hogy lehetek biztos abban, hogy aki vagyok, én vagyok s nem csak egy automatizmus, ha képtelen vagyok megváltozni bizonyos dolgaimban - főképp azokban, ami nekem nem jó, ami másoknak nem jó?

Ezt a folyamatot, mivel belátom, ez maga a valóság - teremtés megváltoztatása - önmagam megváltoztatása - egyfajta misztikumoktól lemeztelenített isteni cselekedetnek is fel lehet fogni, persze a profán, hétköznapi értelembe vehető fizikai valóságot, mint mércét szem előtt tartva.

Azaz bárki gondolhat, érezhet akármit - egyenlően osztozunk a földön, a vízen, a levegőn, a tűzön: enni, inni, pihenni s egészégre törekedni mindenkinek kell - ezért felismertük egymásban ezt az ÉLET szikráját, amely egyenlő mindenkiben, ezt kell szem előtt tartani s nem a személyes mániákat, bár amíg azok dominálnak igenis foglalkozni kell velük, mert azzá váltunk szokásainkból eredő tetteink s azok ránk visszajövő következményein s ezeknek kölcsönös függve keletkező láncolatainak ciklikus ismétlődésén keresztül: mi magunk vagyunk a teremtő, a teremtett a teremtés eme folyamatán keresztül.
Ezt felismervén semmilyen külső felelősséghárítást nem téve fölénk-mögénk-alánk-elénk: saját magunk vagyunk önmagunk istenei-sátánai.

Nekem ez egy nagy kihívás, mivel az én "személyiségem" kissé más, kellő baj-szenvedés esetén van egyfajta klinikai tiszta elme állapot, amiben nemcsak pusztán logika, de a hétköznapi értelemben vett józan paraszti ész kezd el dominálni, ami minden esetben a legjobb gyakorlati megoldásokra hajlít - s minél többet cselekszek így, ez válik alaptermészetemmé belátván, hogy idáig olyanokban vettem menedéket, amik nem voltak valódiak.

Persze, bizonyos keretek között lehet játszani, kísérletezni, akár élvezni is érzelmi-hangulati hullámokat, de amikor már képtelenek vagyunk ezt irányítani és folyton csak a szenvedés van, akkor nyilvánvaló, hogy elvesztettük valódi öntudatunkat és automatizáltuk énünket oly módon, ami nem jó számunkra s mégsem hagyjuk abba, nem tudjuk, összezavarodtunk...

Nemcsak azért nem hagyjuk abba, mert nem tudjuk, hanem mert valójában nem akarjuk.

Azzá válván, aként definiálva önmagunkat, ami a szenvedést okozza fel sem merül, mint lehetőség leállítani azt, akikké váltunk.

Próbálok a leges-leglényegretörőbb lenni s szintén kihívás magyarul írnom(egy ideje az angolul író személyiségem automaziáltam idáig)

Ha egy pillanatra is engedélyt adok magamnak belül arra, hogy gondolatok, érzelmek jöjjenek automatikusan, s a lényiség-énemmel szinte "hátradőlve" reagálok ezekre, mint belső valóság - ezek szinte "maguktól" jönnek bennem, s felhalmozódnak, gondolatcsatornák, érzelmi ösvények formálódnak s aztán mindig ugyanazokban a mintákban mozgok s általában ezt nevezzük "én"-nek.

A gondolatok a fejben nyilvánvalóan felhalmozódnak, csak azért nem vesszük észre, mert mindig mindent eldobunk, amikor jön az újabb gondolat - mint az ember, aki a TV-t nézi s ezért van, hogy egy átlag TV-zőnek 8 másodperces a fókuszálóképessége, figyelme - mint a kiscicának - aztán jön az új élmény s az előzőt látszólag elfelejti.

Nos, valójában nem felejtünk, csak ráálltunk mindig erre a műsorra belül - gondolatok, hangulatok, érzelmek az ÉN, ezért az az elsődleges, nem ismervén fel, hogy az csak egyfajta önreflexió, hogy mit engedünk meg, minek alapján, milyen értelembe véve különülünk el saját magunktól pont ezek által.

NEM mondom, hogy azok rosszak, pusztán egy aspektusunk, amit azért is nem élünk meg/ki a másokkal is megosztható fizikai valóságban, mert lépésről lépésre elfogadtuk és megengedtük azt a tendenciát, hogy "befele éljük meg" a dolgokat, ami aztán nől, gyarapszik, rétegződik, automatizálódik.

Mert kifele, a világba úgy véljük, társ hiányában nincs kit szeretni, nincs kitől megkapni azt, amire szükségünk van, nem is kérdezvén meg önmagunkat elveszünk saját magunk kreálta üregek mélységeiben.

"Szerencsére" magam is jártam ezen az úton - nem mondom, hogy csodás volt, valódi POKOL: iszonyatosan szenvedtem, egy ideig, amikor az egyetemre jártam, oly mértékű intenzitásokat talán sosem tapasztaltam magamban, mikor minden aspektusommal, egész lényemmel, az összes porcikámmal egyetlen egy dologra hangolódtam rá, méghozzá, hogy Ővele legyek.

Minden ami volt bennem, mindaz, aki voltam előtte, fokozatosan távolodott s eltörpült az izzó s elsöprő vágy tornádójában, melynek közepén, mint egy magányos, őrült mágus álltam és szemléltem az egész valóságom szétesését, miközben egyetlen egy pontra fókuszáltam belül is és kívül is:
A vágyam, hogy Ővele legyek, a párom legyen, fogadja el szeretetem és viszonozza.

Halálközeli élményeim voltak ez ügyben, nem részletezem, de az alkohol a végletekig katalizálta elképesztő mértékű sóvárgásom Őiránta s többszöri visszautasítások után életem teljesen értelmetlennek tűnt és valóban véget akartam vetni a szenvedéseimnek. Üvöltő, vonyító, fejemet szó szerint a falba verő megveszekedett vadállat módjára sodródtam balhékba s vandalizmusba s sokan csak azért nem ütöttek szét őket borzasztóan zavarván, mert tán tekintetemmel találkozván megértették azt a végtelen, reménytelen szomorúságot, amit lehet, hogy megszánva, attól megrettenve megértették, ennél nagyobb szenvedést úgysem kaphatok, mint amiben éppen vagyok.

Hahaha, jó kis költői kép, bár nem túlzás - feltehetőleg a reménytelen szerelem mindenkinek ilyesmi dajdaj belül...

Nos, ez pár hónapig teljesen magával ragadott, aztán lépésről lépésre képes voltam felegyenesedni s újra emberré válni - hozzátenném persze, hogy akkoriban nem a legjobb megoldást választottam, tehát teljes mértékben nem oldottam meg az akkori agybajom(az csak később, az önmegbocsátással kezdődött 2007 körül s most is tart, de már jóval stabilab vagyok, másokat is képes vagyok figyelembe venni stb), de egy év múltán akkori vágyálmom tudati tárgyával mi végülis összejöttünk és szerelmes párként együtt laktunk - de előtte hosszú-hosszú hónapokig jártam a pokol legmélyebb bugyrait, s csak szerencsének s jótékony egyetemi társaimnak köszönhető, hogy nem léptem villamos alá vagy ugrottam ki az ablakon.

Egy szó, mint száz: jártam arrafele, értelek, hallak, tudom micsoda fájdalom tud belül lenni s mégis itt és most azt írom, mondom, küldöm, sugallom, rezgem, hogy ez a szenvedés nem szükséges, sőt javaslott apró lépésekkel elkezdeni megérteni s kimászni belőle s meghaladni, elkezdeni valóban élni.

Igen, meghaladni, elengedni, mert ezen túl vár az igazi énünk, aki most legbelül csupán egy apró gyertyalángnak tűnik, néha szinte ki is lobbanni látszik, de az a kicsi szikra, míg testünkben fizikai szívünk dobog: ég és helyesen táplálva újra lobogni fog.

Ilyesmi témában fogok írni egy pár alkalommal még, behozom az önmegbocsátást s konkrét példákon át javaslok egyfajta hozzáállást, amely nekem(s másoknak is) megadta azt a tudatosságot és erőt, mellyel képes voltam meggyógyítani saját magam elmebaját és újra képesnek lenni egy egészséges és nemcsak magam, de másokat is támogató szociális életre.

Egyáltalán nem célom okoskodni, azon túl vagyok rég, sőt a Mátrixos Morpheus-kodásos korszakomon is, most pusztán látom, belső csendben érzem azt a szenvedést, amit néhány körülöttem lévőek mutatnak és természetesnek tűnik, hogy mindaz, amit én tehetek, hogy segítsek megteszem, DE

Neked kell eldönteni, akarni, ellenállások közepette jelen maradni és cselekedni - még akkor is, mikor semmi értelem, semmi haszon, SEMMI sem sugallja ezt belül, mégis, csak feltétel nélkül bíznod kell önmagadban.

Szintén fontos, hogy eleinte az írást fogom javasolni, mivel
-1 legolcsóbb pszichoterápia
-2 "én" csinálom, eleve cselekedet, erőt ad, a fizikai valóságban teszem(megmarad papíron-fájlban), nem az elmémben cikázok
-3 a sok kavargó érzés, gondolat lelassul, miközben írunk - szóról szóra jönnek a dolgok s közben, utána is értelmezhető(ha az jön, hogy érthetetlen, akkor tovább írunk, lassulunk)
-4 esetleg mások is elolvashatják - ez szintén félelmetesnek tűnhet elsőre, de vannak, akik nagyon durva dolgokon mentek át s megértik az őrült elmét, nem ragadja el őket, képesek nem ítélni - főleg azok, akik régóta írnak őszintén valószínű hasonlókon mentek át
-5 nem kell megosztani blogra, facebookra, bár az egy ponton túl elég nagy integritást tud reflektálni - vállalom-e szavaim, tetteim, valóban változni akarok, s meg is teszem vagy csak írogatni róla, mások is tudják, min megyek keresztül, nem csak az időjárás a téma s felelősséget vállalok magamért, esetleg ha más is olvassa, támogatást kaphat vagy javaslatot tehet

Itt jön általában az, hogy
-"régen írtam én már"
-"nem az én módszerem"
-"nincs miről írnom"
-"képtelen vagyok szavakba önteni"
-"félek meglátni mi van belül"
-"ellenállásom van, hogy leírjam"
-stb

Ha gondolatok vannak, azt le lehet írni - ha nem írjuk le, azok csak fokozódnak, energiát termelnek, negatív érzelmekbe fokozzuk vele magunkat, aztán a szar érzés jön, s nincs hatalmunk felette, pedig minden egyes gondolat, amit elfogadunk belül a problémás dolgokkal kapcsolatban s azt megengedjük: egy-egy lépés a szar érzés fele.

Hiába a mantra, a tantra, a pia, a drog, a hektikus társkeresés - általában azok csak újabb rétegek lesznek a hagymán, míg belül már erjed a közepe...

Amint leáll a meditáció, kimegy a cucc, odébbál a partner, énünk jelenlegi tendenciája magától visszatér - mert valójában sem nem értettük meg, se nem változtattuk meg magunkat, tehát a valódi "munkát" elkerülni lehetetlen.

Le kell ásni a legmélyéig, s olyan szintű belátásnál már maga a felismerés is segítő, de a tudatosodáshoz vannak gyakorlati módszerek, afféle Neuro-Linguistic Programming, de annál sokkal életszerűbb, érthetőbb...

Szavak által lettünk, szavak által vagyunk és szavak által leszünk - kimondani, írni s tenni is ugyanazt lenne a nagybetűs ÉLET, nos ha ezek eltérnek, az súrlódást, konfliktust szül először belül majd kívül - ezeket össze lehet és érdemes is hangolni - nem csak önmagunkat, de másokat is egyenlően figyelembe venni.

Lépésről lépésre haladok, rétegről rétegre hámozom személyiségem szó-alapú struktúráit, emlék után emlékeken megyek újra át - s leírok minél többet. Ez túlagyalásnak, megszállottságnak, agyanalízisnek tűnhet, de ha józan paraszti ésszel nézzük - valójában, amikor szomorkodunk, szenvedünk "lelki" fájdalmaktól - akkor valójában pontosan ezt tesszük - beakadt a lemezjátszó, ugyanazok a gondolat s reakció s érzésminták ismétlődnek folyton, amíg nem állítjuk le, de ahhoz előbb meg kell érteni mi az és hogyan keletkezett.

A legfontosabb matematika, amire a világmindenség épül az 1+1=2 - s a lelki bajaink ahogyan a felhalmozódással lettek azzá, amit most tapasztalunk - ugyanilyen felhalmozással csak annak megértése, leállítása, meghaladása kiindulóponttal ez abbahagyható.

Fontos a polaritást, az ellentéteket is elengedni - nem pozitív, nem negatív semmi - csak az elménkben - ezt a szemléletet lehet tanulni, gyakorolni, élni - s bármennyire is jónak tűnik, ami jó érzést kelt - az össze van kapcsolva azzal most, amivel a rosszat generáljuk - egyfajta abszolútértéket kell tudni látni ebben az ön-korrekciós fázisban - tehát a +1 s a -1 abszolútértéke szintén 1.
Minden gondolat, érzés ez a fajta polaritás mentén létezik az elménkben - elő-ítélet - automatikus definíció - persze ezen túl lehet a józan paraszti ész - nem kell macskaszart rossznak gondolni, hogy ne szagolgassuk.

Cselekedni, mégsem definiálni dolgokat sokat segíthet, ezt is érdemes elsajátítani tehát - kifejezetten kiemelve saját életünk élményeire.
Nem ítélni, hisz bármi, amit most megítélünk, egy olyan ítélő-aspektusunk, aki eleve rabja az automatikus ítéletnek, tehát arra hangolódunk, hogy elsőre csak megfigyelés.

Önmarcangolás, önítélet, ön-ostorozás mind szóval, mind gondolattal szintén egy olyan automatizmus, amely nem ésszerű - ha látjuk magunkon mit nem szeretünk, miért nem változtatjuk meg, ahelyett, hogy csak nézzük, hogy csináljuk, aztán elítéljük, de nem változ(tat)unk.

Ha változni akarsz, s kattog benned, hogy "majd jobb lesz", nem biztos, főleg, ha csak jönnek a gondolatok.

Az, amit én javaslok, ha jól csinálod, segít, ha nem csinálod jól, de akarod, akkor egy idő után rájössz, hogy lehet jól, de ha nem akarod, nem csinálod s kész, de akkor tudod - mégsem annyira szörnyű a szenvedés, vagy a szenvedésnek ítéled léted, tehát lehet, hogy még mész egy kicsit lefele, csak tudd - egy ponton neked kell nemet mondani a baromságra a fejedben, neked kell leírni a dolgokat és amint leírod a problémákat, a megoldás szintén nyilvánvaló lesz - kérdés, hogy valóban meg akarod-e oldani.

Ehhez el kell engedni dolgokat, főleg ha annyira rossz, akkor meg lehet és érdemes is kérdőjelezni mindent, még önmagamon belül is - bármiben meg lehet változni, csak gondolj rá, ha pisztolyt fognának a fejedhez, biztos gyorsabban írnál - nos, ha zavar az egód, akkor az írás pont ilyen pisztoly az egó virtuális fejének - mert lelepleződik s a végén kiderül, hogy nem is valódi:)

Legközelebb egy konkrét példán megyek végig, hogy is lehet az önmegbocsátás gyakorlati módszerével elkezdeni felhalmozni egy önerőt belül, hogy kimásszunk a saját magunk ásta gödörből.

Ha nem megy az írás - beszélj arról, miért nem megy az írás - diktafonba, kamerába - s ne ítéld, csak figyeld meg, mintha egy másik embert hallgatnál - de az írást nem lehet megúszni - írni kell, ha megoldás kell, ez az út, ha túl sok a gondolat, fájó érzelem, azok leállíthatatlanok, kontrollálhatatlanok, írás a segítő.

Ismétlés is hasznos lehet - persze értelmes szavak, nem óm táre túttáre, hanem konkrétan, tettel kapcsolatos szavakkal

ELDÖNTÖM, HOGY MEGVÁLTOZOM, ezt ismétlem, amíg nem vagyok elég határozott. S közben meglátom határozatlanságom, megkérdem miért vagyok ilyen, amilyen.

Ha nem megy másképp, mástól is lehet ideiglenesen segítséget kérni, de külső feltételekhez sokáig nem érdemes kötni az erőt, akaratot, döntést, mert akkor ha egyedül vagyunk, minden pokoli visszajön - ezért egyedül is kell csinálni, de az elején lehet kis lendítést kérni mástól, nem szégyen az, nekem is voltak pillanatok, mikor kellett mások támogatása.

Mára ennyi, de ha nem tudsz írni, akkor lehet, hogy még nem szenvedtél eleget vagy nem is akarsz változni s akkor én sem koptatom tovább a billentyűzetet:)

Ha jó vagy angolból, van egy online kurzus, azt a saját tempódban, saját magad csinálhatod, gyakorlatilag hasonlókat mutat, mint én tömörítek össze pár mondatban, de sokkal jobban elmagyarázva, kiterjedten, "saját" "támogató emberkével"(buddy) a rendszerben, akivel  lehet kommunikálni, bár a kurzus magától értetődő.

Ezt a kurzust-tanfolyamot azok segítenek emberkenek csinálni, akik hasonló támogatást már kaptak és realizálták, azt adni, amit kapunk gyakorlatilag egyenlő azzal, hogy azt adjuk, amit kapni szeretnénk.

http://lite.desteniiprocess.com