Itt

nk a
Itt ez nem tükre az angolnak.
Néha átfordítom egyikről a másikra. Néha nem. Általában oda többet írok. De azért ide is. Van amit jobb angolul írnom, van amit meg magyarul. Hehe
Most például MOST.
MOST a kulcs. MOST őszintének lenni magammal. MOST. MOST.
Mostoha voltam magammal. MostSoha voltam magammal.
Most megbocsátom magamnak. Most Mostot bocsátok magamnak. MOST.

Jó, hogy beindultak a blogok, vlogok. Sok jó új destenis vlog van, egyre több ember jön rá, hogy hmm őszinteség. Őszinteség önmagammal, ebben van valami. Ebben van a most. Ez a most.
Azok, meg akik még várnak, akik még nem bocsátanak meg önmaguknak, azok még tán mostohák. Még. Most most most most most most most most most most most most most mostmost mostmostmosmtostmostmosT.

Senki sincs elválasztva semmitől. Most ezt magamnak írom, bárki is olvassa, az is én vagyok. Csak most kicsit elkülönültünk. Most. De az egység és egyenlőség szemszögéből mindig most van, mindenhol. A most nem feltétel. Az egység és egyenlőség nem feltétel. Az elme a fel-tétel. A most a le-vétel. MOST.

Most még pár szó..
Itt, most elkezdtem az 'élettörténetem feltárni'. A harmadik résszel eltökölök, mert, ahogy írom, RENGETEG jön fel, eszméletlen sok. Ezért meg is álltam újakat beleírni, aztán megint fordítgatni(azt szinkronban tartom). Egyszerűen lefordítom angolra, ami MOST le van írva, és kirakom. Ez egyenlőre ennyi. Aztán újrakezdem az egészet, egy könyv lesz. MOST már kicsit jobban átlátom ahhoz, hogy egy nagyobb volumenű valamiként formába tudjam önteni.

Őszinte vagyok, a matrix hullik szét, ahogy áll le. MOST. A rendszer széthullik, pár évet adok és minden apró alkotóelemeire szakad. Minden egyes szó valóságot formál. Minden egyes gondolat falat alkot a világban, lövedékeket lő ki és éhséget okoz, itt jót esetleg, s ott rosszat. Minden egyes gondolattal el kell számolnia annak, aki a világra szüli azt. Nincs kivétel, nincs bocsánat, nincs menekvés. És ez személyes. Vagy MOST ITT a földön, vagy, miután a test bebukja.

Minden gondolatot meg KELL bocsátani magunknak, mert az alapja az elkülönülés, a félelem.
Félünk saját magunktól, félünk beismerni, hogy elfogadtuk és megengedtük a világ jelenlegi szituációját - hát nincs több menekvés, MOST szembesülünk - szembe sül minden tettünk, minden gondolatunk, minden szavunk - hogy megtapasztaljuk ezt: mivel és miért járultunk hozzá, hogy ez a szörnyű világ idáig fajult, mit fogadtunk el magunkban(és mint a világban), mivé váltunk. Mert amit elfogadunk, az vagyunk. Amit megengedek, az vagyok. Nincs menekvés.
Bármerre is megyünk az elmében, annak mindegy, tükörterem. Menés. Mókuska.
De ahogy beszálltuk a kis kerékbe, az időhurokba, az ön-őszintétlenség melegágyába a félelem miatt, úgy ki is szállunk. Vagy kidob, ahogy túlpörögtunk.
A légzés a kulcs. A légzés a kulcs az önvalóhoz, a személyes szabadsághoz. Mi más lenne? Hol máshol lenne?