Folytatván begépelvén ezt a monológomat:
Első fele itt található
Második fele:(15. perctől)
"Tehát ezekből kiindulva az önmegbocsátás nekem valójában azt mutatta meg, hogy egyszerűen leírom azt, amit látok magamban és ez tényleg a hagyma rétege - tehát, hogy így látom, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak például, hogy automatikusan egy bizonyos fajtájú, bizonyos alakú nőre ha ránézek, egyszerűen jön ez a szexuális energia és "uaaaa". Ezt igen könnyű megérteni, és valójában ezt mindig megkérdőjeleztem magamban, mert bizonyos állapotokban ez volt, bizonyos állapotokban egyszerűen képes voltam a lényt látni, tehát a nőben látni önmagam, mint a lény, tehát, hogy a szemébe nézni és nem rabul ejtődve mondjuk a külső testére, hiszen abban a pillanatban lehet, hogy nem is számít, hiszen éppen beszél hozzám, mond valamit és akkor az számít, amit mond, ahogyan mondja, nem az, ahogyan a teste mondjuk megformálódott.
És, hogy nincs avval semmi baj, ha a testére fókuszálok, csak nem tetszik az, amikor automatikusan befolyásolódok, egyszerűen akkor irányítódok a körülmények által és ez nagyon-nagyon kevés embernek tűnt fel körülöttem, még akkor sem, amikor mondtam.
Ezért nekem az önmegbocsátás valójában igen jó és hatékony módszernek kezdett bizonyulni arra, hogy egyszerűen azokat a következményeket és már meglévő, idáig nem realizált felelősségeket, amiket láttam magamban, egyszerűen kiírjam magamból és a gyakorlat nagyon egyszerű - valójában ez nem is egy gyakorlat, hanem ez már maga az önmegismerés és a realizáció fizikai útja, mert ahogyan leírom magamban, hogy megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól beismerni, hogy ez a szexuális vágy például egyszerűen időnként elrabolja a jelenlétem, időnként kiszakít a fizikai jelenlétből, ami szintén csak körülményekhez kötött - tehát,hogy megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy bizonyos körülmények között, bizonyos fajtájú, külsejű, bizonyos rezgésű, bizonyos hangulatú nőkre egyszerűen automatikusan egyfajta szexuális vággyal szembesülök. S aztán ez ez egy réteg.
Következő réteg pedig, hogy megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, hogy féljek attól, hogy felismerjem, hogy ezt elfojtom magamban.
Például, amikor a párommal együtt vagyok és tudom jól, hogy őt zavarná, úgymond féltékenység vagy önbizalomhiány lépne fel benne, ha mondjuk én ott a szeme láttára egyszerűen kifejezném ezt a szexuális vágyat másfajta nők felé - mondjuk úgy, hogy ezt a párommal előtte nem beszéltük meg, nem tisztáztuk le, nem állapodtunk meg abban, hogy mi a legjobb a kettőnknek és azt nem tartjuk be; és ha automatikusan belemegyek ilyen reakciókba, valójában olyan felelősségpontoknak vagyok "nem tudatában", amiknek a következményei gyakorlatilag visszafordíthatatlanok.
És ezekkel szembesülvén, valójában az önmegbocsátással egyszerűen ráébredek a már elfogadott és megengedett felelősségekre, amit idáig nem akartam észrevenni, hogy valójában az én felelősségem, hogy részt veszek benne, hogy nem próbálom meg megérteni, hogy nem próbálom meg leállítani.
Egyfajta tudatosodás, szó szerinti tudatára ébredése annak, hogy mi van.
És például a mantra meditációban, amikor "ombenza szato szamaja brrr szama szbrrbrbrbr " - amikor ezt mondom, nem szó szerint ébredek tudatára magamnak, hanem ebben meditálok, közben vannak dolgok, amiket így képzelek, vagy egyszerűen elhelyezek, vagy nem tudom mi, vagy így a buddha, úgy a buddha, oké - de ezekkel a közvetlen szavakkal, amik közvetlenül gondolatokként jönnek fel bennem, közvetlenül, direktbe, SZÓ SZERINT tudatára ébredek azoknak az automatikus folyamatoknak, amik belém lettek programozva, vagy a családom gyerekkoromban által, vagy önmagam; a filmek; a regények; a vágyálmok vagy az iskolában történtek alapján, amikoris még nem voltam teljesen kifejlett, úgymond "önbizalommal teli" teljes személy, hanem féltem, reakciók voltak bennem, nem voltam magamba biztos, mégis valahogy helyt kellett álljak, és azokban a pillanatokban hoztam bizonyos döntéseket, ismételtem bizonyos gondolatokat, amik egyszerűen szokássá váltak, amiknek most nem vagyok a tudatában, mégis bizonyos helyzetekben irányít, mégis bizonyos helyzetekben kiszámíthatóvá tesz, és valójában azt eredményezi, hogy befolyásolnak ezek a pillanatban, valójában irányítanak bizonyos pillanatokban, úgy, ami nem a legjobb számomra, úgy, ami nem a legjobb a többi résztvevő, mondjuk az a nő, akire ránézek és egyszerűen elkülönítem magam evvel a szexuális vággyal, evvel a szexuális fantáziálással magamban, hogy "ó de jó lenne, meg ú mit lehetne, meg hmm hmm", és valójában azokban a pillanatokban nem vagyok jelen, hanem ismétlődik a program, beakadt a tű a lemezjátszón. Ugyanaz és és ugyanaz ismétlődik. És valójában addig lehet, hogy közöl velem valamit az a lény - lány-lény s nem vagyok a tudatában, mert egyszerűen elsodornak azok a reakciók, amik belülről törnek fel automatikusan a külsö körülmények által.
Ezekre az önmegbocsátást úgy kezdtem el gyakorolni, hogy volt bizonyos pár dolog az életemben, amiket szó szerint úgy könyveltem el magamban, hogy nem tudok magamnak megbocsátani.
Amiket direkt, nyilvánvalóan és azonnal tudtam, amikor megtettem, hogy nem volt szép, ezek csúnya dolgok voltak és ezeket igazából egy ilyen kis zárba magamban eltemettem legbelül, és ott bent, ot igazából ha oda valahogy bejutottam, valahogy kinyílt, vagy reagáltam vagy feljött vagy ráasszociáltam, nem volt jó érzés, mert tudtam mindig, hogy olyanokat tettem, ami nem volt fer, nem volt jó, ha úgy tetszik: gonosz - nem gonoszság, de valahogy negatív volt. Ez pontosan kettő ilyen darab volt az életemben, amikkel így éreztem, és bőven elég volt ahhoz, hogy sosem merjek úgy abszolút tökéletesen, békében akárkinek a szemébe nézni.
Az egyik az volt, mikor a kutyám láncra volt kötve kiskoromban és egy bottal játszottam és valahogy megijedt. Lehet, hogy véletlenül bántottam, de nem, inkább az volt, hogy játszottam a bottal és próbáltam poénra venni valamit, és a kutyám megijedt, egy pumi, Buksi, teljesen mindegy és a kutyám megijedt és megharapta a lábamat. Nem volt komoly, nem volt igazából - egy icipicit talán volt egy kis vér, lejött a bőr, megharapott ijedtében és látszott, hogy azon nyomban meghunyászkodik és megbánta ő is és nem volt jó, de egyszerűen annyira megijesztettem, hogy előhozta ezt benne, megharapott, én meg akkor annyira dühös lettem, hogy fogtam egy botot és ütöttem vele és megütöttem a kutyámat, amikor teljesen ki volt szolgáltatva nekem és valójában amint megtettem, éreztem, hogy ezt nem kellett volna, ez nem volt szép dolog és valójában ez egy nyomot hagyott bennem, nem voltam túl idős, tizen, maximum középiskola lehetett.
És valójában akkor úgy éreztem, hogy ezt nem kellett volna megtenni de már nincs visszaút és valójában - sok-sok valójában, mert valójában az van, ami történt, hogy megütöttem, amikor nem kellett volna és csúnyán bántam vele és ez zavart, és ez sokszor zavart, időnként feljött, de képes voltam elfojtani magamba igen mélyre, hogy ez ne befolyásoljon általában, de úgymond "gyengébb" pillanataimban néha eszembe jutott, és mindig azt éreztem, hogy nem tudok megbocsátani magamnak ezzel kapcsolatban.
Egy másik dolog az volt, amikor a párommal egyszer Pesten egy boltba voltunk, egy abc-ben és annyira feszült voltam, valószínű munka után, fáradt, ingerült és kérdezősködött és nem akart rosszat, de annyira úgy definiáltam, hogy felcseszte az agyamat, valójában én idegesedtem fel, hogy feszültségemet nem tudtam máshogy levezetni, hogy így dühömben fizikailag bántottam őt és olyan helyen tettem ezt, hogy utána egy hétig mondott, hogy fáj neki. És az volt a második olyan dolog életem során, amit azt éreztem, hogy nem volt fer, nem tudtam magamnak megbocsátani. És ő megbocsátott nekem, ő továbblépett ezen, de valójában magamnak nem igazán. Ezáltal úgy éreztem, hogy ez a két pont, akármennyit is meditáltam, akármennyit is próbáltam bizonyos módszereket, amíg nem szembesültem a Desteni-módszerekkel, nem tudtam úgymond egy szintre emelkedni ezekkel, nem tudtam eggyé és egyenlővé válni azzal, amit tettem, hogy aztán képes legyek megbocsátani magamnak szó szerint.
Ezért hát az önmegbocsátást, Jack a fórumon javasolta egyszerűen, az elején hónapokig olvastam a már meglévő tananyagot, amit irdatlan sok dolgot toltak fel a netre, amiket egy maréknyi ember írt akkoriban 2007-ben. Hónapokig tartott, míg elolvastam és az interjúkat meghallgattam.
És aztán elkezdtem írni. Elkezdtem írni az életemről, hogy magam elé tudjam tenni, ahogy javasolták, mert ez tetszett ez a megbocsátás dolog, mert valójában szó szerint ezen akadtam be, hogy nem tudtam megbocsátani bizonyos dolgokban magamnak, ezért ezzel kezdtem.
Leírtam a kutyával kapcsolatban, leírtam a volt párommal kapcsolatban, hogy miért nem tudtam megbocsátani magamnak, és mit nem tudtam megbocsátani magamnak és valójában mi történt bennem és minél többet írtam magamról, annál jobban láttam a körülményeket, a külső feltételeket, amikre reagáltam belül, amilyen voltam.
És minél többet írtam róla, annál jobban megismertem azt a helyzetet, amiben ezt elkövettem. És minél többet írtam erről, annál jobban feltártam magamban a kiindulópontját annak, amiért tettem. És igazából az, hogy még mindig hibáztatom és elítélem magamat, egyszerűen azt mutatja, hogy valójában nem változtam meg, mert ha megváltoztam volna, nem zavarna többé, hanem tanultam a hibámból, továbbléptem.
De erre képtelen voltam, amíg nem tudatosítottam, amíg valójában nem néztem szembe a következményekkel, hogy mit tettem, ezért az önmegbocsátás erre igen hatékonynak bizonyult.
Képes voltam szembenézni magammal és az önmegbocsátást arra alkalmazni, amit úgy definiáltam előtte, hogy képtelen lennék megbocsátani magamnak.
Tehát ez volt az első olyan dolog, amikor én magam szembenéztem dolgokkal és én magam eldöntöttem, milyen irányba akarok változni és én magam tettem érte és én magam használtam egy módszert, teljesen, szó szerint tudatosan arra, hogy egyszerűen valóban meghaladjam, transzcendáljam azt, ami ott és akkor történt és, hogy képes legyek annyira látni, hogy bízhassak magamban, hogy soha többé nem teszem ezt meg, mert valójában megbántam, de ahhoz írnom kellett és le kellett írnom a megbocsátást és ki kellett mondjam a megbocsátást, a hangomban érezni kellett fizikailag a rezgést, a határozottságot, hogy megbocsátom magamnak, hogy elfogadtam és megengedtem magamnak, azt, hogy a kutyámat megütöttem, amikor ki volt szolgáltatva nekem és én megijedtem és haragos voltam és frusztrált fiatalkoromban és valahol le akartam ezt vezetni, és, hogy az iskolában engem igen sokan szívattak, mert más voltam, mint a többi, mert vékony voltam, fehérbőrű, mert nem voltam beszédes, mert folyton járt az agyam, satöbbi, satöbbi és ezért felgyülemlettek bennem ezek az energiák, amiket hirtelen olyan irányba adtam le, ami látszólag egy jó ötletnek tűnt abban a pillanatban és azon nyomban, mikor megtettem, kiderült, hogy nem, tehát ezt végig kellett járnom és ezt a pár dolgot én végigjártam és azt láttam, hogy megszabadulok.
Nem konkrétan szabadulok meg, hogy elképzelem, hogy misztikus dimenziókban szabadság van vagy meditálok azon, vagy gyakorlom a szabadság érzését, hanem egyszerűen azt tapasztaltam, hogy a tudatomban ott az így kienged. Tehát egyfajta lazaság, egyfajta belső csend lépett fel.
Addig írtam a megbocsátást evvel kapcsolatban, addig írtam, amíg egyszerűen már nem jött ki több, amikor már egyszerűen képes voltam csak itt lenni, és nem volt reakció, nem jött több gondolat. Kiírtam minden gondolatot, addig írtam, amíg csak jött, és aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy oké, nincs több. Most ebben a pillanatban üres vagyok. Most ebben a pillanatban tiszta vagyok.
És ez volt az, ami elkezdett az önmegbocsátás felé úgymond úgy vinni, hogy képes legyek bízni ebben, de nem mint egy különálló módszerben, hanem, mint saját magamban.
Hasonlóképpen fogom folytatni. Köszönöm."
Mindenféle nyelven írnak emberek minden nap arról, hogy is változnak meg a
Journey to Life csoportban, akinek bárki tagja lehet - már az támogató lehet, hogy ha valaki beleolvas ezekbe és felismer egy-egy mintát magában, ami nem őszinte saját magával, a világ máris valóban jobb irányba halad, köszönöm!
